//Úton-útfélen//
*A mostani azon ritka pillanatok egyike, amikor Luninari nem fojtja magába a sóhajt, ami éppen elhagyni készül ajkait. Igaz, hogy ez a sóhaj halk, amit talán csak saját maga hall, de annál megkönnyebbültebb, minél csendesebb.
Mialatt tisztázódik a helyzet, és a fogadós egyre lejjebb ereszti a fegyverét, úgy lesz az apró, félvér lány láthatóan egyre nyugodtabb.
Sohasem fogja elfelejteni sem azt a napot, amikor a városban kitört a káosz, sem pedig azt, hogy mennyire kétségbeesetten lapultak tombolása alatt, attól félve, hogy a dühös tömeg nem fog különbséget tenni köztük és a nemesek között, akikre vadászik.
Menekülésük pillanatai is elevenen élnek még emlékei között, akár valami régi seb, ami teljesen sohasem gyógyult be, és egyetlen óvatlan mozdulatra újra égető fájdalmat okoz.
Ha mindez nem történt volna meg, a férfi szúrós, szigorú szemei, fegyvere és hangja talán megijesztenék, annak ellenére is, hogy a helyzet hamar tisztázódik, és láthatóan nem fenyegeti őket.
Mostanra azonban minden más lett. Bár természetesen nem ringatja magát abba az illúzióba, hogy itt teljes biztonságban lennének, (nem hiszi amúgy sem, hogy van olyan hely a világon, ahol abban lehetnének) azért abban biztos, hogy ameddig olyasvalaki áll a pult mögött, aki ennyire komolyan veszi azt, hogy itt rend legyen, addig jobb helyen nem is lehetnének. Ugyan nem gondolta volna, hogy a káosz tengerében pont a Pegazusnak sikerült megmaradnia egy viszonylag békés helynek a városban, de néha-néha még nekik is lehet szerencséjük.
Az pedig, hogy Lylli még egy tányér levest is kap tőle nem csak nyugalmát növeli, hanem a férfi iránti szimpátiáját is. Nagyon ritkán kedvel meg embereket első benyomások alapján, de a kocsmáros immár ezen kevés kivételek közé tartozik, annak ellenére is, hogy a macskát nemes egyszerűséggel dögnek nevezte. Mégis, a gnóm lánynak adott leves, valamint az, hogy figyel arra, hogy vendégei biztonságban legyenek, egyértelműen arra utalnak számára, hogy egyáltalán nem rossz ember, ha pedig valaki, akkor pont ő megérti, ha az elmúlt időszak kissé kikezdte az idegeit itt.*
- Köszönjük szépen! *mosolyog hát rá őszinte kedvességgel, bár az nem egyértelmű, hogy Lylli levesét, a felszolgált italokat, vagy esetleg a férfi korábbi szavait köszöni meg. Valójában persze mindezt együtt, éppen csak kivételesen nem magyarázza túl a dolgokat.
Így is attól tart, hogy a furcsa kis közjátéknak köszönhetően sokkal többen figyeltek fel rájuk, mint kellett volna. Azt ugyanis azért érzékeli, hogy a fogadó vendégei mások lettek azóta, hogy először itt járt. Más a ruhájuk, más a tekintetük, és valahogy az egész hely hangulata más lett, amit természetesen megért. A fegyver is több, sokkal több, amit szintén. Márpedig hiába vannak itt elvileg nagyobb biztonságban, mint talán bárhol máshol a városban, azért még nem szívesen keresné a bajt, és vonna magára túl sok figyelmet.
Miközben maga elé húzza az egyik bögre kakaót, mégis látja, hogy Lau mindezt megteszi helyette, ezt azonban pont nem bánja különösebben, mert a férfi, akivel beszédbe elegyedik, inkább szomorúnak tűnik neki, mint bármi másnak.
Az is kiderül közben, hogy Lylli és az elf, aki szintén megpróbálta kimagyarázni a helyzetet, ismerik egymást, így megnő annak az esélye, hogy kis társaságuk megint gyarapodni fog. Az ő beszélgetésükbe mindenesetre nem szól bele, mert hasonló találkozást nem szívesen zavarna meg.
Aztán miközben kakaó kortyolgatás közben Lau és a férfi beszélgetését hallgatja, és nem kissé elkedvetlenedik a gondolatra, amit a lány fogalmaz meg, mintegy végszóra megérkezik Marella egy tündérlánnyal. Még, ha nem is fog mindenki csatlakozni hozzájuk, azért túl nagy logika nem kell ahhoz, hogy azonnal rájöjjön, hogy hamarosan kevés lesz a hely.
Más alkalmakkor nem éppen az a rendezkedő típus, de mivel jelen esetben szinte mindenki el van foglalva valaki mással, ő az egyetlen, aki tehet valamit a felmerülő apró kis probléma orvoslására.*
- Hozok még székeket, mert félek tőle, hogy ennyi kevés lesz. *mondja Launak, majd biztos, ami biztos alapon a pulthoz megy és a fogadóshoz fordul. Ugyan nem hinné, hogy hasonló gondot okozna egy fogadóban, de mit lehet azt tudni ilyen feszült időkben, mint a mostaniak?*
- Ugye nem gond, ha összetolunk két asztalt, hogy mind elférjünk körülöttük? *kérdi.*
- Amúgy is könnyebb szemmel tartani minket, ha egy kupacban ülünk, nem csak úgy össze-vissza. *mosolyog megint kedvesen. Félig ugyan viccnek szánja, hátha legalább egy halovány mosolyt sikerül csalnia a kissé talán zord arcára, de persze komolyan is gondolja, amit mond.
Az egy dolog, hogy két asztal összetolása jelentősen megkönnyíteni az ő életüket is, de ettől még biztos abban, hogy a fogadósét szintén. Márpedig ez a legkevesebb, amivel megköszönhetik neki, hogy vigyáz rájuk, ameddig itt vannak.*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.11.21 10:53:17