//Daleilor Narchenar//
*Figyelmesen hallgatja a férfi szavait. Szeretne minél többet megtudni az emberekről, így jól jön neki annak magyarázata. Amióta ugyanis feljár a városba, úgy érzi, semmit sem tud a világról: míg a vidéki embereket nagyon egyszerűen le lehet írni, s szabályaikhoz gyorsan igazodni, addig az itt lévő sokszínűségben azt se tudja, hol kezdje. Ötlete sincs, mi motiválja az aprónépeket, jóllehet azt se, hogy ő magát micsoda - néha úgy érzi, szüksége lenne egy olyan nagyszabású célra, mint amilyeneket a kalandorok kitűznek maguk elé, legyen az kincs, hírnév vagy egy isten igéjének a terjesztése; de erre soha nem tudja elszánni magát. Nem is érzi magát nagyon képesnek bármi egyébre, mint a földeken lévő munkára és a teherhordásra. Hogy baj-e ez? Lehet, ám azon ritka alkalmakon kívül, mikor ilyeneken jár az esze, nem igazán zavarja ez a dolog.
Nem mindenki született hősnek, elvégre.*
- Hm-hát, lábad'zó farkasnak segíteni, az nem igazon bátor dolog. Az ész kérdése; hogy ismöri-e eléggé az állatokat, s tudja-é, hogy az állat érti-é, ha kikupálja. A róka, mondjuk, érti bezony. A családomnak vólt egy vöröse; egy házhoz közeli heccáson lábát szegte, s nekem a szívem esett rajta, hát inkább hazavittem. Vigyázkodtam hosszú napokig, tán hetekig. Hozzámnőtt, s én is őhozzá; de sajnos kiadta a lelkét. Gerbic - sovány - vólt, beteg is, mikor elhozám; de hát, próbálkozni kellett.
*Nem tűnik úgy, mintha ma már megrendítené ez a történet az óriást. Amúgy is jellemzőbb a vidéki emberekre, ezt már a vándorlovag is tapasztalhatta, hogy a halál tényét sokkal természetesebbnek vélik, mint a városiak teszik. Ők nem palástolják, nem szépítik, nem hazudnak róla: félik, mint minden élő, de elfogadják, ha eljön az ideje. Úgy beszélnek róla, mint az élet minden más eseményéről, de az élőlényeknek kijáró tisztelettel mindemellé.*
- Kalandok, no. *Emeli fel óvatosan balját, tagadóan.* Kevesb dolog történik amott, ahol kevesb a haramia. Emitt Artheniorban egy nap több minden esik meg, mint odahaza egy holdforduló alatt.
*Hogy mégis mi történhet egy falun vagy tanyán, ki tudja, honnan jön; azt már nem részletezi. Egész egyszerűen nem tartja elég érdekesnek hozzá. Sokkal kíváncsibb azonban a férfi válaszára, hogy mégis miféle-fajta az a vándorlovag. Szóval tényleg egy igazi lovag, s nem csak fémlemezek kupaca! Hát akkor ő aztán valamire felesküdött, s harcol is érte, töpreng magában. Egy elhivatott ember; ezt csodálta mindig is az alacsony kétlábúakban. Mióta elfekkel és gnómokkal, törpékkel is találkozott, meri állítani, hogy minél kisebb valami, annál túlbuzgóbb - de hogy egyik sem érhet fel az emberek céltudatosságával, az kétségtelen. Vajon milyen lehet, mikor valakit lovaggá ütnek?
És mekkora lehet az az ütés?
Gondolataiból az ajtó nyílása zökkenti ki, s azonnal odapillant. A látványra ő is elmosolyodik, majd elneveti magát.*
- Vagy legalábbis, más komákkal. Édesb is az az ital, amit ingyen iszik az ember fia, nemde?
*Nem hitte volna, hogy hallja ilyen könnyedén kacagni a másikat. Hát mi ez a gúnya akkor, nem gyászol valakit? Lehet, csak az ízlése, emlékezteti magát. Vagy, jut eszébe hirtelen, lehet, a lovagrendjének ez a színe. Tényleg, vajon a lovagok egy istent szolgálnak vagy egy célt? Vagy a kettő ugyanaz? Annyi kérdése támad hirtelen, egyiket se tudja feltenni. No, csak mesél majd magáról; hátha akkor minden kiderül.*