//Második szál//
//Aranyért életet//
*A gúny távol áll Reytől, akárcsak a család megfoghatatlan gondolata. Az előbbi talán azért, mert keveset van társaságban, sőt, szándékosan kerüli a kontaktust mindenkivel, aki nem préda, vagy aranyakat csörgető, vadhúsra áhítozó nemes. Így nem meglepő, hogy bár ereje, reflexeinek gyorsasága, érzékeinek élessége talán felül múlja sok korabeli nő képességeit, de az alapvető emberi érzésekben képtelen olvasni, s megfelelően értelmezni őket. Talán csak a félelmet ismeri igazán, sok rettegő és könyörgő tekintetet látott, s megtanulta észrevenni az apró, fontos információkkal bíró jeleket. Sokat figyelte a hömpölygő tömeget is biztonságos árnyékából, így a maga módján rendszerezte azokat a számára érthetetlen és felesleges érzelmeket, amelyeket nap mint nap lát, de megfelelően lereagálni őket szinte képtelen, mint ahogy arra is, hogy efféle eszközökkel éljen. Mint például a gúny. Persze akadnak szarkasztikus, megvető megjegyzései, amelyek néha ösztönből felszakadnak, és vágnak, szúrnak, mint a tőr, de ezt a képességét is csak a zavaróan, már-már természetellenesen nyugodt és hideg, mindentől mentes természetének köszönheti.
A család... Már rég elásta magában ezeket a gyerekes vágyakat, ha voltak egyáltalán ilyenjei. Sohasem tapasztalta ezt a fajta életet, így nem is igazán tudhatja, mit vesztett, s ezért nincs mi után áhítozni.
Félreérthető kijelentését nem szánta egyébnek, mint puszta megállapított ténynek, véleménynyilvánításnak, de talán nem is csoda, a az átlagember mögöttes tartalmat képzel az efféle mondatokba. Elvégre valahol ez lenne a normális, mindenki rébuszokban, hátsó szándékokkal átitatott szavakkal beszél, s igyekeznek a valóban fontos mondanivalót minél mélyebbre elrejteni, hogy aztán a befogadó fél dolgozhasson a kibontásán.*
-Azt hiszik, madárra vadásznak, s meglepődnek, amikor a nyílvessző karcolás nélkül lepattan a sárkány pikkelyeiről. De kiáltani se lesz idejük, olyan gyorsan emészti fel őket a tűz.
*Kényelmesen az asztalra könyököl, ismét felvéve a szemkontaktust újdonsült, de mégis oly régi ismerősével. Talán a vele szemben ülő gnóm nem is sejti, milyen szörny ül vele szemben. Egy olyan ragadozó, amely ölésre teremtetett, s bár jól megbújik a mélységi karcsú, inas testének árnyékában, egy rossz pillanat elég, hogy előtörjön, elpusztítva mindent, ami éppen az útjába kerül. S az a legfélelmetesebb az egészben, hogy maga Rey sem ismeri ezt a benne lakozó sötétséget, nem tudja irányítani, az viszont irányítja őt. Minden mozdulatát és lépését, ezzel téve oly sikeressé az ifjú lányt ebben a törvények nélküli alvilágban, ahová született. A szörny, ami ölni akar. Nem élvezetből és szórakozásból, nem is becsvágyból. Egyszerűen mintha csak lételeme, tápláléka lenne mások életének kioltása, ezáltal életet nyerve saját magának. Mert győzöl, vagy legyőznek, ölsz, vagy megölnek, ez az örök érvényű és komor igazság. S az élni akarás vágya erősebb a mélységiben, mint a félelem, hogy elveszti az uralmat a Gyilkos felett, szabadjára engedve ezt a mély, sötét és pusztító erőt, ami elfoglalja lényének egy rejtett részét, meglapulva és várva a következő alkalmat a kitörésre, s erejének demonstrálására.*
- Lehet benne igazság.
*Nem kíván vitatkozni arról, melyikük sorsa a nehezebb. Neki sose volt semmije, így valóban nem tudhatja, milyen, amikor meg kell védeni valamit.*
- Az én dolgom, hogy elvegyem mindazt, amiért a hozzád hasonlók küzdenek, hogy megtarthassák.
~Ráadásul az életükkel együtt.~
- Érdekes fintora a sorsnak, hogy pont mi botlottunk egymásba.
*Ereszt meg egy halvány, tőle igencsak szokatlanul lazának és akár még vidámnak is betudható mosolyt. Könnyen lehet, hogy az elfogyasztott bor és sör megkezdte aljas munkáját a tudatában, olyan dolgokra sarkallva a nőt, amit tiszta fejjel el nem követne.*