//Második szál//
//Esti mese//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Ha épeszű lenne, akkor az első pár lépés után visszafordulna a Pegazusba. De minden bizonnyal cseppet sem egészséges a lelke, hogy ennyire fut valaki után, aki a bolondját járatja vele.
A düh feltör belőle, már csak azért siet ennyire a feketeség után, hogy utána kiadhassa magából az egészet. Nem érzi, hogy elfárad ebben a hajkurászásban, de az elméje egyre inkább ködbe borul. Fogalma sincs már, hogy miért teszi azt, amit tesz, csak csinálja. Mintha az ösztönei vinnék előre, nem pedig valós gondolatok és cél. Percek alatt játszódnak le benne teljesen szélsőséges érzelmek. Az egyik percben mérges, aztán kétségbeesett, majd szinte testvéri féltéssel és szeretettel teli. Minden méter után más tódul elméjébe, ami sokkal fárasztóbb, mint a sok gyors lépés.
Mikor teljesen eltűnik a szeme elől a feketeség, lelassít. Azt sem tudja, hogy hol van, csak lépked előre és keresi a sötétben azt, akiről úgy érzi meg tudná menteni az egész világát, pedig most ő veszi el.*
- Nori...
*Suttogja bele az éjszakába. A pár perce mindent elsöprő dühe tovaszáll. Mint egy kislány, akitől elvették a kedvenc játékát, úgy tekint előre és a szeme is könnybe lábad. Azt hiszi egy pici időre, hogy ennyi volt, barátnője elveszett, elhagyta. Ő is elhagyta. Mellkasa szorít és nagyon szeretne itt és most zokogni. Ebből az érzelmi viharból a lány pengéjének játéka rántja ki, tudja jól, hogy ő csinálja. Mintha egy rémálomban találná magát, ereiben megfagy a vér, kezei kihűlnek, megáll és nagyot nyel. Most először fél ebben a városban. Most először fél a lánytól, pedig szentül hitte, hogy ez nem történhet meg. A macska kisírt utolsó lehelete végső döfés. A könnyek csak azért nem erednek meg szemeiből, mert egy időre eltűnik körülötte a világ. A félelem is eltűnt. Megsemmisült. Nem tudja sajnálni a kis életet, mert most magát sajnálja, de nagyon. Végtelenül ostoba és naiv volt, hogy elhitte, hogy őt bárki is fogja szeretni. Ha nem szerették őt a szülei sem, vajon miért gondolta egy percre is azt, hogy bárki fogja? Annyira akarta. Ideért, új reményekkel tele, aztán kettőből két ember mutatta meg neki, hogy nem érdemes semmire. Nem kaphat sem szeretetet, sem elfogadást.
Teste megmerevedik, még mindig olyan, mintha nem érezne semmit, csak az ürességet, de az űrön túl ott tombol legbelül a fojtogató fájdalom. Megöleli ez a fájdalom hátulról és hideg pengét szorít a torkának. Először azt hiszi, csak kivetülnek az érzelmei, de hamar rájön, hogy Nori az. Bárcsak az éles játékszer véget vetne ennek az érzésnek örökre.
A macska látványa pontosan azt tudatosítja benne, hogy lehet ott mellette végzi majd, ugyanilyen szerencsétlenül. Milyen kegyes vége lenne. Az a kis cirmos lehet, hogy kínok között végezte volna, éhezve, fázva, de egy pillanat alatt elvették az életét, megkímélve a rá váró megpróbáltatásoktól. Egyetlen gondolata sem normális jelenleg.
Fejét Norinak dönti, aki hátulról próbálja meg kínozni a játszmájával. Olyan, mintha hozzábújna Mai, pedig ebben a helyzetben ugyan ki az, aki hozzá akarna bújni a leendő gyilkosához?*
- Miattam jöttél, tudom. Játszadozz csak nyugodtan Nori. Nem baj.