// Csendet keresve //
* Fut, amennyire legyengült teste engedi. A város felé, legalábbis azt hiszi. Ám úgy tűnik, annyira szem elől veszítette már a valóságot, hogy az irányt se tudja betájolni. Nem érti, mi történik vele, állandóan csak a korábbi rémálmai erősödnek benne. Legalább szomjan már nem fog halni, de továbbra is hányingere van, és gyengébbnek érzi magát, mint valaha. Rövidesen a tisztáson találja magát. Nem pont ugyanazon a részen, mint korábban, de attól még ez is a tisztás. Hátra-hátranéz, hogy nem üldözik-e. Egészen biztosan üldözik, de nem biztos benne, hogy halandók. Talán szellemek. A gyilkosok. Azok a látképek a rémálmaiból. Pihenni szeretne végre, de az egész biztos, hogy nem fogja lehunyni a szemeit egy jó ideig még. A legutóbbi próbálkozás nem sikerült túl jól. Egészen el van veszve a gondolataiban, így észre sem veszi Venthelt, akibe egészen egyszerűen sikerül beleszaladnia. Ő feldől és hasra esik. Hogy a másikkal mi történik, azt nem tudhatja, de most nem is érdekli. *
– A mocskos kurva anyátokat, nem kaptok el! * Egyből megfordul, hogy legalább láthassa a feltételezett rosszakaróját. Nos, abban nem téved, hogy valóban egy életre kelt rémálommal néz szembe, de valahogy mégis meglepődik. Azt hitte, az elf vagy a kis ork kurva került valahogy elébe, de ez most egy harmadik. *
– Te is kérsz? * Kérdi fenyegetően, miközben próbál feltápászkodni a földről. *