//Saravul Meradir részére//
*A másik hideg tekintete még inkább felkorbácsolja dühét. Talán ha nem néz a Saravul zöldjeibe képes megtartani higgadtságát, de már már közönyt súroló higgadtságával olajat önt a lelkét égető tűzre. Szunnyadó indulatai egy csapásra kitörnek, s megállíthatatlanul söpörnek végig a termen szavakként materializálódva. Csupán amikor látja a másik kezét ökölbe szorulni csillapodik kezd csitulni lelkének háborgó tengere.
Aztán... lehull a lepel, a titokra fény derül ahogy a lovag felfedi előtte arcát. Ápolt fekete szakállát látva mérgesen villan egyet haragoszöld szeme. Ajkait összepréseli, de nem szól semmit. Gyanúja miszerint egy emberrel áll szemben beigazolódott. Ilyenkor óhatatlanul is eszébe jut milyen lehetett nemzője, mert homályos vagy olykor szilárdabb következtetéseken túl nem sok minden maradt utána. Egyedül az valószínű, hogy mélyvörös haja volt, mely keveredve anyja árja tincseivel szelídült lángvörössé. Szeme pedig barna vagy zöld, esetleg a kettő keveréke, mert nem családja azúrjait örökölte. Ám most, ahogy a lovag előtte áll és délcegen kihúzza magát földbe gyökerezik a lába. El akar viharzani, meg sem állni szobájáig, de lábai olyanok, mintha ólomból volnának, nem mozdulnak. "Vajon neki is sebhelyek ékítik az arcát? Remélem magán viseli anyám karomnyomát." Siklik végig tekintete a vele szemben álló vonásait átszelő nyomokon. Nevét megjegyzi, de a többire megrándul szája. Alig észrevehető a fintor, mégis idő kell, míg úrrá lesz rajta.*
- Jelent... annyit mint egy fáé az erdőben. *Költözik valami ismeretlen fény íriszeibe, majd mintha ott sem lett volna elbújik valahová, jó mélyre, hogy a lovag ne láthassa. Arra a törékeny pillanatra a bájos arc is megenyhült iránta, de mintha múló szeszély lett volna tova is suhant. A varázs elillan, nem hagyva mást maga után, mint a távozás gondolatát.*
- Most pedig ha megbocsájt. *Lép el mellette, s szavához hűen felvonul lakrészébe. Illetve a lépcső aljánál még megáll pár másodpercre. Keze görcsösen markol a korlátra, olyannyira, hogy vékony ujjai teljesen elfehérednek. Nehéz megállnia, hogy vissza ne nézzen a lovagra, pedig kedve lenne hátrapillantani, s megbocsájtásért könyörögni. Nem teheti. Egy del La Morte sosem tenne ilyet, főként nem egy embernek. "Mi ütött belém?! A borgőz elvette a józan eszem. Ő csak egy ember. Mind egyforma, ne dőlj be az illúziónak." Nyugtatja magát, s végre megindul felfelé, majd karcsú alakja eltűnik Saravul szeme elől. Csupán az asztalon heverő kendő bizonyítja, hogy alakja nagyon is valós volt és itt járt. Finom szövése akár egy ábránd, anyaga selymes és puha mint egy könnyed tolpihe, széleit leheletnyi hímzés ékíti, olyan, mintha az erdő liánai kereteznék. Kusza mégis rendezett, igazi elf kéz varrta műremek.*