//Érkezvén//
* Hitetlenkedően elkerekíti a szemeit, majd egy pillanat múlva kiszakad belőle egy dallamos nevetés. *
- Ugyan, félreértesz! Nem tartok tőled, és lenyűgöző szépséged sem maradt észrevétlen ezekben a szemekben.
* Bókol, enyhén meghajtva magát a másik felé. Elf férfi, természetesen nem érzéketlen a szépségre, legyen az művészet, értéktárgy, vagy egy gyönyörű arc. Főleg ha az ilyen különleges színekhez társul.
Nimivensa szavai után elgondolkozik, tűnődve felnéz a plafonra, majd alig hallhatóan dudorászni kezd. Lehunyja a szemét és hangosabban dúdol egy lágy, puha dallamot. Hangja tiszta, bársonyos.
Kisvártatva meg is szólal, anyanyelvük sima, gördülékeny szavain.
Dala az otthonról szól, a fák között susogó szélről, a tisztavizű patakok csobogásáról. Gondolatban már nem a fogadóban van, hanem odahaza, a lihanechi erdőkben. A dallam lassú és bánatos, telis-tele vágyakozással.
Landaír énekel az égig érő fákról, a szökellő vadakról, és a békéről, harmóniáról. Az otthonról, mely ősi, mint a föld melyen áll és büszke, mint az ott élő elfek.
Az utolsó sor végeztével még eldúdolja az ismétlődő dallamot, majd tiszta, szürke szemével lepillant Nimivensára. *
- Hogy tetszett?
* Kérdezi halkan, kitekintve az ablakon abba az irányba, ahol a közös otthonukat sejti. *