//Második szál//
//Surran az őz, szökell halkan//
*Ismét kicsit nem tudja követni Intet, de annak örül, hogy valóban nem akarja minden áron a befalazás módszerét védelmezni, amit ő viszont majdnem mindenképpen ellenezne, még akkor is, ha végső soron célra vezető és hatékony.
De hát, ha a civilizációt létrehozni képes lények folyton csak a célra vezető és hatékony megoldások mellett lennének képesek dönteni, akkor maga a civilizáció sem létezne, mert az erősebb örökösen megenné a gyengébbet, gyengébb és erősebb pedig az utolsó kettő még életben lévő élőlényig létezne, aki, illetve ami már nem növény.
Nem árt néha azért némi érzelgősséget keverni a racionalitásba.
Vagy csak ő gondolja túl, esetleg néha hibás a gondolatmenete, mégis szinte már a kétségbeesés határára táncolja magát benne az a gondolat, hogy az állatoknál intelligensebb lények, ha mindig csak saját egyéni érdekeiket néznék, akkor folyton meggyilkolnák egymást.
Minden egyes szervezett közösség vagy társadalom ennek a tagadása, annak a felismerése, hogy a közösség mindig több, mint az egyén, annak saját énközpontú érdekeivel.
Az artheniori lázadás ennek a közmegegyezésnek a felmondása volt, egy önző egyénekből össze sohasem álló közösség önmagára támadása annak érdekében, hogy most ne az erősek és büszkék egyenek zabkása helyett narancsos kacsát, hanem, hogy ezúttal a náluk gyengébbek zabálják fel őket mindenestül.
De hát még ehhez a bosszú és vérszomjas, valahol tulajdonképpen talán még érthető tomboláshoz is összefogás kellett... csak éppen ő ne lett volna ott éppen ennek a tombolásnak a másik oldalán! Mennyivel egyszerűbb lett volna akkor most gondolkodni minderről.
Mivel kezd kicsit belezavarodni saját gondolatmenetébe három dologra jut saját magával viszonylag kevesedszerre; először is arra, hogy nem véletlenül élnek itt, távol a nagyvárosok által teremtett társadalomtól, másodszor, hogy az egymás megevése helyetti szerveződés, akár rombolás és zabálás, akár építés és teremtés céljára szerveződik, mindenképpen sikeresebb történelmi értelemben véve, mint a fosztogatás ősi szelleme, harmadszor pedig, hogy csak azért létezhet egyáltalán a mostani civilizáció, mert távoli őseik is abban hittek, ahová a többiek vitáját elhallgatva most ő is eljutott, nem először, és minden bizonnyal nem is utoljára; egymás támogatása ezerszer többet ér a széthúzásnál. és a gyenge felzabálásánál.
Közhely, de akkor is ennyi. Lau eredetileg egy menedékházról álmodott, más kérdés, hogy egyelőre itt és most szerencsére nem kell senkinek, semmiért menedéket adniuk.
Ugyanakkor az ő közösségük pedig bármennyire apró kis társadalom is, azzal a reménnyel kezdi el kecsegtetni, hogy talán működni kezd, és működhet is..
Kis és nagy kompromisszumok, óvatosan megválogatott szavak, ilyesmik kellhetnek ehhez, úgy tűnik.
Példának okáért ő is elengedi a pestist a befalazással együtt.
Édesanyjának is igaza van, és valahol Intnek is a maga szemszögéből.. Ami jelenleg éppen nincs, azon vitatkozni tulajdonképpen valóban eléggé felesleges.
Szívesebben beszél a rájuk váró feladatokról inkább.*
- Persze ellátom az állatokat, meg éneklek is szívesen, de szerintem ki fogtok nevetni. Vékony a hangom, de azt is mondták már rá, hogy nyávogós, vagy rekedt. Igazából mindegy szerintem. Keveseknek adatik meg az, hogy szép énekhangja legyen. Ha tényleg erre vágysz, vagy nevetni akarsz, el fogom énekelni nektek a kedvenc dalamimat. Szép, vagy nem szép a hangom, nem számít, attól még szeretek énekelni. *neveti el magát, és kicsit még hazudik is. Tényleg szeret énekelni, de csak magának, vagy édesanyja előtt. Vagy altatódalt plüssnyulainak. Háromnál nagyobb fős közönség elég kiállva, - amiből kettő plüss nyúl volt, - nem az, hogy nem szeret énekelni, de szinte elképzelni sem tudja, hogy ilyesmi lehetséges lenne, de a mai nap mégis megtenné szívesen mégis.*
- Akkor, ha mindenki egyetért, ti ketten szedtek kint pár virágot... *összegzi, bár ettől valahogy eleve nevethetnéke támad, ahogyan elképzeli a számára legelképzelhetetlenebb párost együtt virágot szedni.*
- Aztán hozzátok be a konyhába, mi majd felfűzzük anyával. Anya és én majd csináljuk a többit.
*Ennek ellenére egyelőre nem tágít a konyhából, még annak ellenére sem, mert édesanyja egy gyengéd, általa szándékosan észre sem vett szemvillanással arra szeretné kérni, hogy menjenek.
Ő maga is tudja, hogy ez lenne az illendő éppen, de hát, ha anyja menni akar hát menjen, ő akkor is kíváncsi arra, hogy lejobb barátai végül mit fognak majd egymással beszélni.
Számára Intath és Adoaver is lelki társ. Csak mind a ketten nagyon máshogyan.
Hallani szeretne általuk magukról.
Intath talán nem is sejti, hogy milyen fontos információmorzsákat ad neki, talán önkéntelenül, talán szándékosan.
Eddig nem véletlenül nem kérdezte őt sem a gyerekkoráról, de úgy általánosságban véve a múltjáról sem nagyon. A doki által itt-ott elejtett mondatokból szedegedtte fel magának azt, amiből összerakott róla egy homályos, viszonylagos múltat.
Talán, mert mindezekről ő sem mesél szívesen, talán egyszerűen csak azért, mert lánynak született, munkálkodik benne valami ismeretlen, szinte mágikus erő, amit női megérzésnek neveznek mások, és ezzel az ösztönnel érezte meg, hogy az elf nem szívesen mesélne erről, nyilván mert nem volt könnyű gyerekkora neki sem.
Az, hogy már talán kisfiúként maga mellé fogadta egy "vén ördög" valóban ezt látszik alátámasztani, ahogyan az is, hogy első adandó alkalommal lelépett mestere mellől.
~ Vagy rettenetes szülei lehettek, vagy elárvult már kisfiúként szegény. ~ igyekszik összerakni magában a képet. ~ Talán eleve árva volt. ~
Nem csak női megérzés dolgozik azonban benne, hanem női kíváncsiság is, ettől függetlenül bármennyire is kíváncsi lenne a teljes történetre nyilván nem fogja erőltetni a témát, és főleg nem ma.
Éppen ezért lepi meg, hogy pont Adoaver teszi fel azt a kérdést, amit ő is szeretne. Most is csak csendben figyel.
A fiú korábbi kérdésén még jelentősen megkönnyebbült, hiszen nyomán már-már úgy tűnik, mintha lenne esély arra, hogy normális párbeszéd is kialakulhat az elf és az ember között.
A kérdést legalább is úgy tűnt, hogy valóban őszinte érdeklődés szülte, Intatht pedig teljesen normálisan válaszolt rá.
Ami a viszont kérdést illeti, a "könyvmoly" szót ugyan lehetne akár sértésnek is venni, de megítélése szerint a doki most nem annak szánta, és, ha például rá használta volna, ő biztosan nem sértődött volna meg.
Aztán még szinte a lélegzetét is visszafojtja, amikor utána hallgatja az ifjú mágust. Érezni véli, hogy óvatosan válogatja meg a szavakat, de saját megítélése szerint nem a legszerencsésebben teszi. Ugyanakkor általában Int sem szokott válogatni a szavak között túlzottan, szóval most is reméli, hogy inkább őszinte beszélgetés, mint dühödt veszekedés alakul majd ki a mindeddig elhangzottakból.
Ugyan őt senki nem kérdezte, de közelgő villámot hárítani is próbálva nem tudja megállni, hogy ne jegyezze meg.*
- Ó, én is zárkózott gyerek voltam, nincs ebben semmi. Ha pedig ténylegesen nem is, de a könyvekkel is utazunk máshová. *mondja, bár utóbbi nagy közhely, és bár együttérzése ezúttal önző módon inkább saját magának, mint Adoavernek, vagy Intath múltjának szól, azért nem tudta megállni, hogy ezúttal ne szóljon közbe.
Adoaver szavait hirtelen nem is tudja hová tenni. Vajon mi baja lehetett a többiekkel? Őt is ki nem állhatták mások. Pedig, ami őt illeti ő szívesen ismerkedett és barátkozott volna, ha hajlandók lettek volna szóba állni vele, csak hát nem voltak. Ahhoz el kellett hagynia az otthonát, hogy más elfek ne azt lássák benne, hogy félig ember, hanem azt, hogy félig elf, és amúgy teljesen mindegy, hogy melyik fél is dominál éppen erősebben benne.
Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen meg kellett történnie a száműzetésének is egy vallási tabu megsértése miatt. És még így is, az első két lányt, akik a barátnői lehettek volna elsodorta mellőle a történelem. Persze, tudja, hogy mindez így fellengzősen hangzik, de ettől még igaz. Ha nincs a nagy lázadás Artheniorban, talán még mindig boldogan élne együtt Aleniával és Nairadával, meg Lauval, akivel végül együtt menekült és az első igazi barátnője lett. Igaz már a menekülés előtt is az volt.
Most így utólag maga is meglepődik azon, hogy szinte mint "régi szép időkre" emlékszik vissza ezekre a napokra, pedig sem túl régiek, sem pedig szépek nem voltak, még is, életének talán legfontosabb, legsorsfordítóbb napjai. De éppen ezért, emlékszik rájuk, ismeri őket, a részei. Intath és Adoaver történetét ellenben nem ismeri teljes egészében, és már csak ezért sem hagyja, hogy gondolatai túlságosan is elkalandozzanak, vagy magára figyeljen újra. Ezerszer kielemzte már saját saját múltját, hibáit, erényeit, tévedéseit, ezerszer megbánt már minden egyes hirtelen és ingerülten kimondott, rosszul megfogalmazott mondatot.
Bárki más esetében az "ezerszer" szó talán még túlzás is lenne, de ő naponta többször is újraelemzett és átértékelt mindent, amit csak tudott.
Érzi, hogy nem kéne ebbe a beszélgetésbe beleszólnia, de ettől még kíváncsi. Annyira még csak kíváncsinak sem kell lennie, mert pontosan tudja a választ például arra, hogy hová lett Itath "másik" keze.*