//Második szál//
//Aranyért életet//
*Utrhin, mint a legtöbben a családjában, hiszi, hogy okkal született oda, ahova. Nem, erről sem isten, sem egyéb, mindenki által ismert dolog nem tehet, nem lehet belelátása, hiszen ez ősibb mindennél, megfoghatatlanabb és feldolgozhatatlanabb magánál a világnál, a létnél és olyan nagy dolgoknál, melyeken - értelmetlenül - tudósok ezrei törik csökött agyukat nap mint nap, csak azért, hogy megfejthessék - pedig úgyse fogják, senki se fogja, sohasem. Ez az, ami valóban nehéz: elfogadni valamit úgy, hogy annak velejárója, hogy nem tudsz változtatni rajta, s mindennél nehezebb, mikor ráébredsz, hogy az nem _valami_, hanem _valaki_: te. Mélyre, jó lápos, szurkos, iszapos bűngödörbe kell ahhoz esni, sokat zuhanni segítő kezek, vagy elutasított személyek között, hogy eljuthass idáig. Hogy kifizetődő-e? Megéri "Laenricknek" lenni? Vagy olyannak, mint Reyraa? Ezt mindenki döntse el maga, mindenesetre Utrhinnak azért van egy véleménye, egy apró, önmaga legmélyén elrejtett, mások elől gondosan elzárt vasbugyrában, ahova soha, senki, semmilyen körülmények között nem kap belelátást, s ami mindörökre a saját titka is marad, nem tudják meg, mit gondol - persze fantáziálgatni lehet ezen, csak felesleges, a lehetetlent elfogadni, nem kitalálni szabad.
Egy valami azért biztos, amit feltehetőleg Reyraa is felismert már, hiszen élete alapját nyújtja ez: nem mindik az a gyilkos, aki öl, sőt, mostanában, mióta a nemesek jobban szeretik elvágatni egymás torkát, mint nyílvesszővel hálótermekbe lopózni, igazán megérthető ez a kijelentés, mondhatni életigazság. Gyilkossá azonban lehet válni is, mikor megízleli a vért, a fájddalmat, a könyörület után esdeklő tekintetet a tőr markolatát szorongató, majd az érzést, mikor elhatározza magát és szemei, azok a rendületlen, pillanatot sem lankadó íriszek üzenik: nincs. Azonban melyik a nagyobb kegyetlenség: élni, vagy meghalni? Az apja mindig ilyen kérdésekkel akarta rávezetni a világ működésére, az igazi Életre, arra, amire "kiképezte", s azt, amit tovább kell vinnie, a családért és mind azért, ami előtt le kell rónia a tiszteletet Óivrhin dédpapa előtt. Mint valami rossz nemesi dráma - csak itt a különbség, hogy selyemgatya helyett vászonnadrágba bújtatottak és a túlélés hajszálán táncoló, ficsúrképű, de gátlástalan lelkek igyekeznek minél inkább feljebb törni és előre haladni. Hiszen maga az erkölcs is csak egy formális dolog, kereteket ad a fejetlenség elkerülése végett, de persze - Utrhin szerint - ha te ismered a valódi kereteidet, erre semmi szükség.
A hasonlat kifejezetten tetszik neki, nem is várt mást asztal társnőjétől. Szépen, lassan, de kezdi megérteni, hogy Vulsryn vajon miért kedvelte meg ezt a bérgyilkost, miért tekintett rá úgy, ahogyan, legalábbis a sötételf elmondásai szerint - hiszen neki ebben sosem volt és sosem lehet része, egy jó ideje, ha nem mindörökké kizárja apja ügyeiből, ami valójában aggódással tölti el, főként, mióta a Szőke Róka elment világgá. Mintha... pont azt a megígért helyet veszítené el, amiért igyekezett küzdeni.*
- Mégis egy magamfajta alkalmazott és pont a magamfajták adnak neked munkát. Akkor ezek szerint te tartozol nekünk, nemde? *Itt elmosolyodik, tart egy kis szünetet, majd arcán egy - félelmet legkevésbé sem tükröző - mosollyal, kissé halkabban belekezd.*
- Hiszen ha nem lenne a fa, min hajtana ki az orchidea? *Valami messzi tájakon barangoló kereskedő mondta e szavakat náluk, amiket alaposan megjegyzett. Tetszenek neki.*
-Elvégre erről szól egy húsvásár, akár valami licitálás: ki ad többet. *Megfogalmazódik benne azért egy kérdés, amire igazán kíváncsi, ezt a szűkülő szemek is jelzik a másik felé, nem is tartja magában.*
- És mi lesz, ha egyszer fordul a kocka és téged győznek le? Nem félsz a haláltól? Egyáltalán van valami, ami... megrémiszt? *Már ha ez jó szó lehetne arra az ismeretlen és hátborzongató érzésre, amit egy orgyilkosban ezalatt fogalmazódhat meg, bár erősen kétli.*