//Második szál//
//Kisfesztivál//
*Zaranir nem tagadja, hogy bántódásának egyik oka, hogy lassan túlságosan ráfizet a Naddal való kapcsolatára, ami üzleti jellege miatt nagyon is problémás tud lenni, hiszen a tartozás eléggé számszerűsíthető, ha kedve lenne hozzá. Persze ez, ahogy Nerilil haragja is, múlni látszik és a végén már egy mosoly is megcsillan.*
-És milyen jó hideg volt ám kint. Szinte már sajnálom, hogy bejöttünk.
*Ez tény, hogy ő jobban szereti a hideg időt, mint a nyári hőségben rohadni meg, ezért sincs olyan vastagon öltözve. De majd kéne neki egy új ruházat, mert az előzőt kicsit unja már, a nosztalgikus élmények ellenére is. És Nerililnek is lehetne venni egy szép sálat egyszer. Így magához is öleli, amikor a buksiját rendezgetik, vagy inkább tovább rendetlenítik.*
-Majd valami kesztyűt kapsz, mert le van fagyva a kezecskéd.
*Nem említi, hogy miért, jobb is így, de bizonyosan érzi.*
-Add is ide őket.
*És, ha megkapja, akkor dörzsölgetéssel megpróbálja felmelegíteni őket, persze nem túl durván. Bár igaz, az ő keze is hidegebb, de még így is jól járt.*
-Te fogsz szólni neki, hogy betegre eszi magát, ha ilyen gyorsan majszol.
*Súgja Nerilil fülébe, a világért nem zavarná meg a kis pajtást ezzel és csak viccelődik. Amikor végez az étkezéssel, akkor egy kis simogatást is kaphat Zaranirtól, ha már ilyen jóba kerültek. Az ő viszonya az állatokkal elég változó, valszeg üldözi a sors a sivatagban hagyott teve sorsa miatt.*
~Na, EZ biztos, hogy kimarad a történetből.~
*Bár nem az ő hibája volt, illetve nem teljesen, de ettől még csorbulhat a neve Nerilil szemében. Így inkább egy halrudat gyorsan el is pusztítva, mintha ott sem lett volna, folytatja is a történetét. Zaranir hátrafordítja a tincset, hogy Nerililnek ne kelljen felkelnie és némán nyugtázva a lopást folytatja a történetet.*
-Ja igen, Süti nem túl bonyolult lélek. Ellenben a wegtoreni alkimistánk, ő egy varázslatos személyiség volt. Ők egyébként is erősek alkimistákból és még ilyen üvegszobrászatot is tudnak, hogy egy fűszertároló, ami egy madarat ábrázol és olyan, mintha csőréből adná ki a magokat. Meg persze minden van és minden drága, de visszatérek Pyrrosra. Kettőezer arany, ropogós vérdíj, miután a földdel tett egyenlővé egy palotanegyedi épületet, pontosabban az éggel, felküldte az egészet a francba és már csak porszemesőként érkezett vissza a gazdájukhoz. Meg is látszott rajta, a jobb karja teljesen leégett, állítólag kicsapták a tűzvarázslóktól, de ez csak legenda, csak egy mokány félőrült, akinek minden boldogsága a robbanó szerekben és a gyújtogatásban merült ki, de annyira, hogy már nem is próbálkozik hajat vagy arcszőrt növeszteni. És időszakosan szemöldököt sem, de most éppen volt, mert inkább ivott az előző hetekben, mint gyújtott. Viszont, ehhez korszakokat megelőző tehetséggel értett és úgy röhögött, hogy én is röhögtem vele, mert nem tudtál semleges maradni a hangjától. Ő tényleg bármikor és bármiből robbanószert készített. A kedvencem vele az volt, amikor egy hatalmas vasalt ajtón akartunk átjutni, aminek a zárjához a kulcs már nem volt jó és ő felajánlotta, hogy berobbantja. Nos, erre nem volt biztonságos lehetőség, mert régi templom és nem akartuk, hogy ránk szakadjon az egész tetves sivatag, így a "Lordunk" annyit mondott, hogy "Nem, csak savazd ki és menjünk tovább". Pyrros szemében pedig a világ minden fájdalmát és kínját meg lehetett találni ebben a pillanatban, nem mertél csúnyán nézni rá, nehogy elsírja magát. Majdnem megvigasztaltuk a lelki békéjét.
*És itt most ő is kitöröl egy könnycseppet a szeméből, kisebb nehézségei támadnak a jelenet felidézésekor visszatartani a röhögését. De amint lenyugszik, folytatja is.*
-És persze ott volt a Lordunk...