*Ez az éjjel sem volt más, mint a többi, a mélységi társasága csak a bor volt, s a saját démonai, melyekkel már régen fel kellett volna adnia a harcot. Talán úgy volna a legjobb, ha hagyná, hogy elméje elmerüljön az őrület tengerében, mert hiába kapálózik, kijutni soha nem fog, hisz nincs part, csak a végtelen sötétség, bármerre forduljon is.
Látomások, emlékképek, hangok gyötrik, az alkoholmámor sem hoz enyhülést, csupán az elviselhetőség határán tartja. Szemei előtt a démon táncol, csábítón, arcán kéjes vigyorral, s Dryyx nem tudja eldönteni, vajon vágyálom, vagy emlék, amit lát. Csupán afelől bizonyos, hogy a valóság nem lehet, mert ahhoz túl szép volna. Ezek a leggyengébb pillanatai, mikor megadja magát a démonnak, mikor nem tud és nem is akar küzdeni a vágyai ellen, melyeket erőnek erejével kell minden egyes nap láncra vernie.
Mert nem a gyűlölet, vagy a kín a legerősebb méreg, hanem azok a vágyak, melyeket nem hagyunk beteljesülni, melyektől szabadulni akarunk, de képtelenek lennénk rá, így saját magunkat taszítva egyre mélyebbre a homályba.
Ez más a második éjjel volt zsinórban, mikor nem hagyta az álomnak, hogy magával ragadja, ám az elfogyasztott bormennyiség hatására immár lassan a valóság és az álom között nem igen létezik számára éles határvonal. Az éjjel és a nappal démonai összeölelkezve járnak haláltáncot, mígnem végül koppan a pohár az asztalon, Dryyx homlokával együtt.*