*Dargal, még, ha nincs is így, belelátja apja reakcióiba azt, hogy büszke a kis orkra, és emiatt az egy kicsit ki is húzza magát, hogy életében egyszer valaki értékeli, hogy létezik.*
-A patkányokat meg kell enni! Főleg ha megitták Dargal sörét! *Éli bele magát a dologba, főleg azért mert a patkányoktól nem fél, sőt! Egyenesen szereti az ízüket, és gyakran fogdosta össze őket a város környékén. Az mondjuk nem fér a fejébe, hogy miért issza meg ez a fajta rágcsáló pont az ő sörét, de legyen ez a legnagyobb gond, ilyen apró ellenséggel még el tud bánni. Öröme azonban nem tart sokáig. Csupán az ökölcsapásig, akkor aztán teljes rémület kelti hatalmában, és apróra összehúzza magát, nyöszörög is mellé, mint valami megvert kutya, főleg azért, mert a legtöbb jelző, amivel a városiakat jellemzi a nagydarab ork, erre az apróságra is igaz éppenséggel. Az asztallap alatt keres menedéket dargal, bár ez nem túl jó ötlet, hiszen éppen arra érkezett a csapás apjától. Szemgolyója ide oda cikázik és remegve néz körbe.* ~Taknyos!~ *Fut újra át az agyán a szó, miközben hangos szipogással szívja vissza orrváladékát, hogy ne bántsa ezért Ante.* ~Anyámasszony katonája!~ *Hangzik el a fejében, miközben úgy remeg, mint a kocsonya.* ~Erdőtől is félő! Ott van a legtöbb ork, akik megölnek!~ *Szipog egyet újra, és igyekszik könnyeit visszatartani, egyelőre sikeresen.* ~Növényropogtató! Múltkor is gyökeret ettem, éhes voltam! Ne ölj meg!~ *Húzza magát össze még kisebbre, ha egyáltalán lehet még.* ~Szerencsétlen, kevéshúsú, vékony kutya!~ *Dargal nem tehet róla, hogy nyámnyilának lett nevelve, és az éhségtől lesoványodott, de minden egyes szó késként hasít bele tudatába. Azt sem veszi észre, hogy a nagydarab ork következő mondatokat is mond neki, csak újra és újra pörögnek át agyán eszméletlen gyorsasággal a bántó szavak.* ~Taknyos, anyámasszony katonája, erdőtől is félő, növényropogtató, szerencsétlen, kevéshúsú, vékony kutya!~ *Ekkor már szemét is becsukja, nehogy kiessen helyéről, aztán megkapja, hogy szemtelen is!*