//Daranel, Mordokhai//
*Ahogy sejtette, a mélységiekről szóló megjegyzése felébresztette a másik kettő kíváncsiságát. Úgy látszik, ő az egyetlen, aki viszonylag szoros kapcsolatban áll ezzel a nem túl jó hírű fajjal. A fegyverekről szóló vitát inkább hagyja, nem olyan lényeges. Követi a többiek példáját, s kényelmesen hátradől. Kezeit az ölébe ejti, laza mosollyal az arcán néz végig a társaságon.*
- Szóval a történetem érdekel? Előre szólok, hogy nem olyan eseménydús, mint a kettőtök múltja.
*Magában még egyszer átgondolja, hogy biztosan megosztja-e gyerekkorát a többiekkel.*
~Miért ne? Ha titkolózom, soha sem fogadnak bizalmukba. Meg amúgy is. Mit tudnának a történetemmel kezdeni?~
*Végül lassan, érthetően kezd bele a mesélésbe, ügyelve, hogy a szomszédos asztalnál ülők ne hallgatózhassanak.*
- Hol is kezdjem. Szüleimet nem ismerem. Sosem ismertem. Elég kifejező, ha azt mondom, hogy az elfek körében én voltam az "elátkozott gyermek". Erről a "rendkívül felmagasztaló" címről majd később mesélek. Most elég annyi, hogy mivel "selejtes példánynak" számítottam, senki sem akarta elvállalni a gondozásomat. Sok hülye babonás nép... Na mindegy.
* Akár mennyire is próbál erősnek látszani, most, hogy újra a kiskora körül forognak gondolatai, mérhetetlen szomorúság, és űr tölti el. Még a legádázabb ellenségének sem kíván ilyen életet, mint amit egykor átélt. Látja magát, kislányként, az utcán, éhezve, mocskosan, Hányszor verték meg a helyi fiatalok! Hányszor rúgták odébb a kevély nemesek, mikor csak egy kis ételért könyörgött.*
- A történet folytatását már sejthetitek. Csupán egy hajszál választott el az éhhaláltól, amikor néhány, szintén utcára szorult fiatal szánt meg. Sötételfek voltak. Pontosan 4-en éldegéltek egy elhagyatott, romos épületben, alig volt valamijük, de azért magukkal vittek. Aztán nőttem, növekedtem, ami teljesen normális. Maradtam volna még köztük, de észrevettem, hogy csak púp vagyok a hátukon. Persze nem küldtek el. Magamtól mentem, hogy végre a saját lábamra állhassak. Azóta is tartom velük a kapcsolatot, néha összefutunk, s kitárgyaljuk, kivel mi történt. Mindig szívesen látnak...
*Hatalmas sóhajjal fejezi be meséjét, s álmodozva gondol arra a mélységire. Egy férfira, aki talán egész idő alatt a legrendesebb volt vele, s aki Tharia szerint olyan erős, izmos, férfias, s Arthenior egyik legrettegettebb tolvaja. Régen látta már... Mielőtt mélyebbre merülne, megálljt parancsol magának, s visszatér a valóságba. A fogadóba, két ismerőse mellé. Elvigyorodik, széttárva karjait.*
- Hát, ennyi... Nem valami fényes, ugye?
~Még jó, hogy már a múlt...~
*Teszi hozzá gondolatban.*