//Vallomások//
*Tény, hogy az érdem teljes mértékben a nevelőé, és nem az övé, aminek köszönhetően ez a beszélgetés végül nem harapódzott el, hanem képes volt a saját medrében maradva, kulturáltan folytatódni.*
- Na látja! *Nem áll már elő semmivel, ugyanis a nagy tányér sült ígérete már meggyőzte őt mindenről, amiről meg kell. Habár olyan jóban ettől sem lettek, hogy a hátba veregetést indokoltnak tartsa, de nem is ez most a fontos. Követi a nőt. Annyira ismeri már a házat, hogy tudja, a konyha felé tartanak, közben pedig nem rest néhány pillantást vetni a kölykökre sem, akik látszólag kifejezetten jól érzik magukat a kis életükben itt, ebben az árvaházzá alakított, egykori nemesi kúriában.
Kérdés nélkül foglal aztán helyet az asztalnál, míg várja, hogy kiszolgálják. Nem csak házi kosztban nem volt már része hosszú ideje, de abból sem, hogy elé rakják az ételt anélkül, hogy fizetett volna érte, szóval egészen furcsán érzi magát, de persze a jóhoz könnyű hozzászokni. Hallgatja közben a nevelő szavait, melyekre kérdően, valamelyest értetlenül emeli meg a szemöldökeit. Az első két mondatnak, mintha se füle, se farka nem lenne, nem tudja értelmezni, de a következőkről már könnyedén kitalálja, hogy Mairól szólnak.*
- Egészen addig, míg egyszer majd nem jön vissza, és ha így csinálja, hogy senkinek nem szól, hová megy, azt sem tudjuk majd, hol keressük. *Mormogja maga elé, szavaiból az aggódás egyértelmű jelei hallhatók ki, de az istenekért sem vallaná be őszintén. Ételt és evőeszközt vesz magához, majd jóízűen lát neki az evésnek. Nem csalódik. Még emlékszik az igazi háziasszonyok által készített étel ízére, és ez pont olyan.*
- A hűséghez nem kell gyűrű, és valójában egyébként sem erről szól. *Próbálja menteni magát az előbbi őszinte elszólásából, persze, már nem lehet.* A saját esélyeit rontja a túlélésre, ha egyszer úgy alakul majd, hogy valamit nem tud megoldani. Senki sem tud mindent megoldani. *Mormog még párat a bajsza alá, majd inkább az evéssel foglalatoskodik, míg Anviel újra nem kérdez. Érzi, ahogy az ő tökeit próbálja szorongatni, és a baj az, hogy ez valamelyest sikerül is, még ha ennek oka nem is feltétlenül a Mainak fogadott hűsége, hanem a kis szőkével közös múltja.*
- Az a kislány előbb vagy utóbb magát fogja elárulni. Akkor pedig érkezik majd a kérdés, hogy miért nem szóltunk róla a városőrségnek. Mit kellene mondanunk? Jajj, nem ismertük fel, hát már nem is úgy néz ki? Senki nem hinné el. A lényeg az, hogy soha ne derülhessen ki, hogy ő az. Aki pedig rá tudja őt venni arra, hogy hallgasson, az Mai és talán a nevelője. *Néz jelentőségteljesen Anvielre, ki nem mondva, de egyértelműen jelezve, hogy elvárja, hogy betartsa a játékszabályokat. Kénytelen lesz, hisz most már ő is tudja, és ha tudja, az ő hallgatása pont olyan bűn, mint a sajátja vagy Cilia tette.*