*Bátor kis hölgyeménnyel van dolga úgy látszik, hiszen az intés ellenére szippantott nagyot a förtelmes löttyből, melynek hatása természetesen meg is lett. Mrograth megmosolyogja az egészet, persze nem látványosan, száját próbálja tenyerével takarni. Mi lenne, ha még meg is ízlelné?! Szegény nem biztos, hogy utána szeretne szilárdat enni...*
- Pedig ha rám szeretne vigyázni, akkor ki kell tapasztalnia ám, miből áll ez a lötty! *emeli fel mosolyogva állát* Ez nem csak a mostani helyzetet segíti egyedül, hanem hatalmas fájdalmakra is tökéletes szer. Magam sajnos egy összetevőt nem tudnék mondani, ami benne van... ó, de igen, a víz. *húzza el száját* A tény mellett, hogy Ön egy földre szállt angyal, még a gyógyító istennő szerepét is Kegyedre akasztanám, így kérem, sorolja csak azokat az összetevőket!
*Halvány mosollyal kopogtatja meg az asztalt, de természetesen nem vár el ilyesmit a hölgyeménytől, hiszen az egy új szippantást igényelne, s ennek a 'veszélynek' nem akarja kitenni őt. Bár tény, hogy még enyhe fintorral is csodálatosan szép, de a mosolygása sokkal magasabb szintekre emeli őt. Bár az emlékképek még ott motoszkálnak a férfiben, határozottan mondhatja, hogy több olyan perc telt már el, melyekben minden a feledés homályába burkolózott. Az a kínzó érzet ugyan még sokáig fogja marni, de legalább a szétszaggatott testrészek helyett egy Angyal szépséges arca lehet gondolatainak apró bugyraiban.*
- Kedves hölgyem, sajnos ellent kell, hogy mondjak Önnek. *bólint határozottan, sejtelmes félmosollyal* A földre szállt angyalok, istennők, mint Kegyed is, nem szabad, hogy látványosan beleavatkozzanak a világ körforgásába. Bármennyire is fájó kimondanom, de azok az emlékek tökéletes helyen vannak ott, ahol éppen marják a lelkem. *vált komolyabbra* A rossz dolgok erősítenek, még ha nem éppen a jó oldal felé húzzák a személyiséget. S furcsán hangozhat tőlem, de nem szeretném, ha teljesen eltűnnének.
*Végül elhallgat, s csak szótlanul ül, míg jobban átgondolja szavait, melyekben a kimondásuk után sokkal jobban hisz. Következhetne akár a bosszú... De hogy az egész várost eltüntesse, egy hatalmas hadseregre lenne szüksége, ami hát jelenleg nincs - és nem is lesz. Más módja viszont lehetne annak, hogy megkeserítse mindegyik életét... Ám e gondolatoknak nem itt, és nem most van a helyük. Nem szabad, hogy ezt a légkört bemocskolják a gyűlölködő gondolatok, ezért hát gyorsan elhesseget magától minden ilyen fekete varjút.
A zavart pillantás és az apró pír Naime arcán apró mosolyt csal végül Mrograthra, bár következő szavaira csak helyeslően, sejtelmes pillantások kíséretében bólogat.*
- Amikor kínkeservesen várjuk, akkor nem jelenik meg, ám mikor a legkevésbé számítana rá az ember, akkor jelenik meg, s aranyozza be a másik életének minden percét. Ezek a váratlan pillanatok pedig még jobban erősítik azt a láthatatlan köteléket, mely már a kezdetektől fogva ott van a két személy közt, csak hol hosszabbodik, hol pedig rövidül, míg végül egyesülnek...
*Pillant fel az asztalról a hölgyre, szemeit egy pillanatra szenvedélyesen összeszűkíti, miközben fejét oldalra biccenti egy másodperc erejéig. Most nem mosolyog, tekintete viszont mindent elárul. Ahhoz, hogy megértsék egymást, s egymás gondolatait, nem fontos mindig mosolyogni. Egy helyzetet a határozott, komoly és vágyakozó ábrázat sokkal jobban meg tud pecsételni, mint egy kedves mosoly.*
- Nincs búslakodás... *emeli fel hárításként kezeit* Amit pedig én egyszer megígérek, az úgyis lesz! *mondja határozottan* Egy ilyen törékeny és bájos teremtést pedig mélységes bűn magára hagyni egy ilyen hatalmas és kietlen világban.
*Pillant fel lassan az őszi szemekbe, miközben kezeit az asztalra helyezi. Újra csak a csend uralkodik, de az íriszek, mint oly sokszor, most is egyesülnek. Mrograth komoly arcán lassan húzódnak ajkai egy mosolyba, melyet szinte nem is érez. Ez amolyan... Tudatalatti cselekedet, melyet ez a hölgy hoz ki belőle. Talán a tudatalattijuk sokkal mélyebb kapcsolatban van, mint azt bármelyikük is gondolná.*
- Való igaz, hogy az elf hölgyek kecsességükkel és bájukkal messze emelkednek a többi faj fölé, s ez Kegyednél pedig nagyon is dominál. *bólint határozottan* Tudja, egy ilyen uralkodócsaládban az ilyen érzések mindig hűvösebbek, hidegebbek...
*Ahogy kimondja az utolsó szót, szemei hatalmasra kerekednek, s csak zavartan, mereven bámul a hölgyre pár pillanat erejéig, majd gyorsan megszólal.*
- Elnézést a nyelvbotlásomért, nem is tudom, hova gondoltam... Az én családomról akartam... Vagyis...
*Egy sóhaj kíséretében szemeit és homlokát tenyerének takarásába mélyíti. Súlyos, talán kijavíthatatlan hibát követett el... Legszívesebben most fogná magát, s világgá rohanna, de ez a cselekedet nem lenne méltó hozzá. Inkább hisz abban, hogy Naime elhiszi nem túl hiteles szavait. Végül mintha csak egy enyhe fejfájás tört volna rá az imént, úgy emeli ki arcát tenyeréből, s mintha mi sem történt volna, újra kedvesen mosolyog rá.*
- Szavaiból azt feltételezem, hogy e három dologból ha nem is egyáltalán, de csak egy cseppet lehetett része... Illetlen lenne tőlem, ha megkérdezném, ennek mi oka lehet, de ha nem bánja, én venném a bátorságot: mi történt egy ilyen bájos hölggyel, hogy az élet fontos dolgait, fontos érzéseit nélkülöznie kellett?
*Kérdi érdeklődve, természetesen int egyet a hölgy felé, s biztatáskép az ölében pihengető kezére ráfonja a sajátját: ha nem szeretne válaszolni, akkor ezt Mrograth teljes mértékben meg fogja érteni.
S újra az érintés... Mintha két magányos kígyó egyesült volna... Mintha két, teljesen különböző madár járná el násztáncát, mellyel a másik gondolataiba, érzéseibe akar beférkőzni, s meghódítani. Leírhatatlan ez az egész, már-már a hihetetlenség határát súrolja...*
- Sajnos a természet kiszámíthatatlan. Ha rombolni akar, akkor rombolni fog - ám ha építeni, akkor építeni fog. *megpillantja a szorongó kezeket* Kérem, ne féljen... Hiszen ha a Mi találkozásunknak felsőbb értelme van, akkor annak nem szakadhat vége egy villanással, s lobogó tűzzel.
*Nyugtatja meg Naimét, miközben kezét a vállára helyezi, melyet már nem is szeretne onnan elhúzni. Ahogyan egyre többször érinti meg, egyre jobban vágyik rá, s egyre jobban érzi azt, hogy ez már lassacskán nélkülözhetetlen lesz számára.
A csípésre halkan kacag egyet, de egyáltalán nem bánja, sőt, nagyon is jól esik neki! Egy 'Hát kérem, én ilyen vagyok!' pillantással fürkészi a hölgy megkönnyebbült arcát.*
- Azt kell mondjam, hogy éppen Kegyedet készülök magára hagyni... *elhallgat egy pillanatra* Kivéve, ha nem tart velem egy kellemesebb és nyugodtabb helyre.
*Mosolyodik el szélesen, majd feláll az asztaltól, s mint egy lovag, Naime mellé áll, majd kezét nyújtja neki.*