//Második szál//
//Kisfesztivál//
*A viszonzott csók után valamivel gondterheltebben ül, hisz mégis csak újra eltávolodtak tőle. Bár, ha jól sejti, Nerilil maga sem tudja, hogy most hogy állnak egymással. Ez nem is baj, mert egy következő falatka gyorsan elfogyasztott halrudacska után, ki is használja Nerilil véletlen vagy szándékos figyelmetlenségét és kezeibe veszi az egyik lábfejét. Nerilil innen már nem szabadul, miután ujjaival végigsimított a talpán, egy kisebb masszázsba kezd, mintha csak természetes lenne számára a dolog.*
-Hát, leginkább amiatt, mert Sütinek neveztem és ez sértette a sötételf önbecsülését. Valahogy a belezés nem, ezt a mai napig nem beszéltük meg egymás között.
*Mosolyodik el a paradoxonon, bár maga sem ellentmondásmentesebb személyiség, ha be kell vallania az igazat. Hála az égi esőnek, nem kell.*
-Hát, én voltam az, aki ezt a sok ökörséget kifizette. Csak úgy nem indul el egy kisebb expedíció, talán a semmiért, ehhez kell egy megfelelően tökkelütött személy, aki eldönti, hogy ő a sivatag mélyén akar felkeresni egy várost, ami lehet ott sincs. Ez voltam én. Persze hat napnyi döglesztő hőség után megtudtuk, hogy egyáltalán nem volt okunk hitetlenkedni, hiszen tényleg elsodorta a várost rejtő mérhetetlen mennyiségű homokot az a vihar, amit éppen csak átvészeltünk a csapatunkkal. Mi meg örültünk a fejünknek, hogy okés, már csak meg kell szednünk magunkat annyival, amennyivel csak lehet, mert állítólag csak egy napunk van. Egyébként érdekes különlegesség volt, hogy az egyszerű agyagépületekkel és a márványpalotákkal ellentétben minden egyfajta, tömör, sötétvörös kőféléből készült, állítólag a sivatag alatt egy hatalmas vörös hegység húzódik meg, amit ellepett a por, de ennek semmi alapját nem láttam, addig. Szóval, érdekes volt, egyeseknek ijesztő, nekünk inkább csak unalmas. Hiszen hittük, hogy semmi nem maradhat itt életben, a kőbe vésett írásokból nem értettünk semmit, mert elkoptatta az idő és a homok. De ilyen kis kupolás házikók voltak, persze elég nagyok, de lakhattak ott akár óriások is. Meg nagyon sok törmelék, indokolatlanul sok törmelék. Fejek, lábak, kezek, törzsek... mármint szobroké. Gondoltuk, hogy a jó életbe, valakik már megelőztek minket pár száz évvel és elővigyázatosan széttört mindent, hogy belőlük elvegye az esetlegesen beléjük rejtett kincseket. Ezen az elképzelésen nem változtatott semmit, hogy nem voltak üregesek, hisz azt csak utólag lehet megtudni. A Lordunk el is botlott egy hatalmas kőkalapácsban, aminek a nyele olyan vastag volt, mint ennek az asztalnak a lába. Meg se bírtuk emelni, de a szerencsétlent még fel lehetett menteni. De nem ezeket kerestük, hanem a Templomot. És nagyon nehéz lett volna eltéveszteni. Egy hatalmas, sátoralakú építmény, ami egészében a bizonyos vörös kőből készült, valami ötven méter magas, borzasztó, elképzelhetetlenül terebélyes. Pontosan nem is láttuk, hogy mekkora, mert a tetejét elvakította valami borzasztóan fényes valami, estefele, amikor a hold fénye már csak haloványan pilákolt, megláttunk egy kisebb, de még így is akkora sátorszerű csúcsot a tetején, ami valami átlátszó anyagból készült, hogy összegyűjtse a napfényt és világítson. Nem volt kérdéses, hogy napközben Wegtorenig is ellátszott a fénye, sőt, ha nem lennének azok a magas hegyek, szerintem itt is látták volna. Viszont, ehhez át kellett vágni az egész szellemvároson, hogy a Templom elé jussunk...