Arthenior - Pegazus fogadó
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 310 (6181. - 6200. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
6200. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-23 22:02:10
Üzenet elküldve: 2025-07-23 22:02:10
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Bizalom//
*Dacos fintorral az arcán húzza össze a szemeit. Miért ennyire nyilvánvaló, hogy képes volt annyira bekarmolni, hogy eljátssza a legféltettebb kincsét? Bár igaz, hogy illuminált állapotban csinált ő már sok baromságot. Akkor pedig felettébb sok alkohol folyt le a torkán, a magabiztossága pedig együtt nőtt az alkoholmérgezéssel. A végén pedig koppant a padlón, átvitt és a szó szoros értelemben is. De késő ezen bánkódni. Ha Thalénia megsegíti, akkor előbb-utóbb szerez magának egy saját ladikot, amivel maga mögött hagyhatja ezt az istenverte helyet, a férfit, meg minden mást is, amitől hányingere támad, ha csak rá gondol. Vagy éppen, hogy nem a hányinger akarja legyőzni és ez az igazán riasztó most. Mert ahogy rápillant a férfira, ahogy figyeli a keresztbetett lábakat, ahogy az agyáig még képes eljutni, hogy mi a felvett pozíció kiváltó oka, ahogy a vállára simítva az ujjainak vége kellemes bizsergésbe kezd, ezek most nem forgatják meg a gyomrát. Sőt, olyan forróság csap le rá, mintha egy fazéknyi tűzmeleg vízzel öntötték volna nyakon. Ez pedig egyszeriben kellemes, de az apró csíraként még megbújó józansága miatt, rettentően bosszantó is. Mert ő dühös akar lenni, bosszút akar, elégtételt. Addig kínozni a férfit, amíg végül tényleg őszintén esdekel a bocsánatáért. Ehelyett most mosolyog, simít és még a pálinkát is visszanyújtja, pedig megígérte, hogy a maradék már csakis az ő torkán fog lefolyni.
Szerencsére a hirtelen jött Sellőházas ötlet és a férfi reakciója kicsit kizökkenti. Igaz, hogy pillanatok alatt teljesen megfeledkezik a dühéről, de legalább arról is, hogy kezd a kelleténél csöpögősebbé válni. Ami pedig az ő helyzetében most felettébb aggasztó. Ha képes volt a hajót eljátszani mikor berúgott, mi lehet a garancia arra, hogy ebben az állapotában nem fog önként és dalolva a férfi karjaiba bújni.*
- Ugyan. Abban jó vagyok, azt meghagyhatod nekem. Amúgy is lesz saját sellőd, akivel foglalkozhatsz.
*Vigyorodik el szélesebben, közben szétárad benne az izgalom, hogy végre akkor maga mögött hagyhatja a várost, hogy visszatérjen a sós szél és a halszag édes ölelésébe. Abba az ismerősbe, otthonosba. Épp csak nem fordul sarkon, hogy a holmiját összeszedje az ágyról, mikor ezt a lelkesedést Norhelt hamar porba is döngöli. A vigyor le is lohad az arcáról, a száját meg elhúzva sóhajt fel csalódottan.*
- Jaj, ugyan már. Az én társaságomban mi a fene jó? Azt amúgy is ismered. Már ki is beszélgettük magunkat, hát mire várunk?
*Dünnyögi az orra alatt. Igazából nem beszéltek meg szart sem, de józanul sem tartotta szükségesnek, most pedig így, hogy lassan túl van két sörön és majd egy üveg pálinkán, a teste főleg nem hiányolja az érzelmes és túl lelki szavakat. Főleg annak a tudatában, hogy Norhelttel úgy sem jutnának messzire. Az őszinteségről, ami ilyen esetben nem ártana, ha lenne, meg inkább kár is beszélni.*
- Mikor lesz alkalmad erre ilyen könnyedén, he? Ha nem tudom előre, hogy a kikötőbe jössz, akkor még fel sem tudok készülni arra, hogy ezt újból felajánljam.
*Szemei végig követik a férfi mozdulatait. Azt ahogy felkel lassan a székről. Keze megindul, hogy a kigombolt ing rése alatt a domborulatok közé vakarjon mutatóujja hegyével. Nem viszket, csak kell valami pótcselekvés, ha már a pipa most nincs a kezében. Mert, ha most nem foglalja le kezeit akármilyen apró mással, akkor félő, hogy azok visszatalálnak Norhelt vállára. Vagy egészen máshová. Túl tompa most az agya, de így jár az, aki éhgyomorra vedel, így már eddig is nehezen tudta visszatartani azt, hogy a férfi ölébe simuljon, hát most majdnem lehetetlen. Szerencsére tahó ivócimborája úgy dönt, hogy felkel, így már nem fenyegeti a veszély, hogy ostobaságot csinál majd. Gondolhatná ezt magabiztosan, de a csípőjét megragadó kéz és a csók az ajkaira hamarabb érkeznek, minthogy a tiltakozást legalább ki tudná gondolni. És most nem védekezik. A térde nem emelkedik, hogy belenyomódjon abba a francos sátorba, kezei sem úgy mozdulnak, mint aki pofon osztásra készülne éppen. Visszacsókol. Mohón és szenvedélyesen, mint aki igazán nem is vért akart ontani ma, hanem csak erre várt, mióta maga mögött hagyta a kikötőt. A gerince aljában elindul az a túl jól ismert és túl kellemes bizsergés, ami meg sem áll a fejéig, hogy kézen fogja az alkoholt és minden haragot eltompítson benne. A kezei megindulnak a mellkasához, gyengéden simítanak fel rajta, egészen a vállakig, miközben egész teste a férfinak feszül. És jön a szúrás. Az az éles és gyötrő, agyának egyetlen, józanul maradt, apró pici pontjába, ami visszarántja azonnal. Ha nem is a haragba, de legalább oda, ahol még tisztában van azzal, hogy ez egy kurva szar ötlet. Ellenben a...*
- Kikötő.
*Nyögi az ajkaira, ahogy a vállakra markolva tolja magát hátrébb Norhelttől.*
- Ugyan már. Csak megér egy kis kirándulást. Legalább tisztul a fejünk, meg hát...
*Egyik keze lesiklik a válláról, hogy egy jól irányzott mozdulattal markoljon arra a részére, amit eddig olyan ügyetlenül, de irigylésre méltó akaraterővel próbált meg elrejteni előle.*
- Te is megnyugodnál egy kicsit.
*Széles vigyorral pillant a szemeibe, mintha csak ez a röpke idő kellett volna ahhoz, hogy visszatérjen a jól ismert gerinctelen önmagához. Pedig belül tombol, vágyódik és az összes átkot, szitkot a saját fejére olvassa most. Mégis tesz egy lépést hátra, miközben felkapja az asztalról a palackot, s miközben tovább nyújtja kettejük között a távolságot, a palack alján lötykölődő pálinkát szinte teljesen eltünteti. De, ne mondják rá, hogy irigy, amint visszaül az ágy szélére, az utolsó két korttyal leteszi a palackot a földre, ha esetleg Norhelt még rákívánna. Helyette a bakancsokért nyúl és közelebb húzza magához.*
- Szóval? Vagy a kis felszolgálót hívnád inkább ide fel?
*Vonja fel a szemöldökeit, miközben kíváncsian kissé oldalra billenti a fejét.*
*Dacos fintorral az arcán húzza össze a szemeit. Miért ennyire nyilvánvaló, hogy képes volt annyira bekarmolni, hogy eljátssza a legféltettebb kincsét? Bár igaz, hogy illuminált állapotban csinált ő már sok baromságot. Akkor pedig felettébb sok alkohol folyt le a torkán, a magabiztossága pedig együtt nőtt az alkoholmérgezéssel. A végén pedig koppant a padlón, átvitt és a szó szoros értelemben is. De késő ezen bánkódni. Ha Thalénia megsegíti, akkor előbb-utóbb szerez magának egy saját ladikot, amivel maga mögött hagyhatja ezt az istenverte helyet, a férfit, meg minden mást is, amitől hányingere támad, ha csak rá gondol. Vagy éppen, hogy nem a hányinger akarja legyőzni és ez az igazán riasztó most. Mert ahogy rápillant a férfira, ahogy figyeli a keresztbetett lábakat, ahogy az agyáig még képes eljutni, hogy mi a felvett pozíció kiváltó oka, ahogy a vállára simítva az ujjainak vége kellemes bizsergésbe kezd, ezek most nem forgatják meg a gyomrát. Sőt, olyan forróság csap le rá, mintha egy fazéknyi tűzmeleg vízzel öntötték volna nyakon. Ez pedig egyszeriben kellemes, de az apró csíraként még megbújó józansága miatt, rettentően bosszantó is. Mert ő dühös akar lenni, bosszút akar, elégtételt. Addig kínozni a férfit, amíg végül tényleg őszintén esdekel a bocsánatáért. Ehelyett most mosolyog, simít és még a pálinkát is visszanyújtja, pedig megígérte, hogy a maradék már csakis az ő torkán fog lefolyni.
Szerencsére a hirtelen jött Sellőházas ötlet és a férfi reakciója kicsit kizökkenti. Igaz, hogy pillanatok alatt teljesen megfeledkezik a dühéről, de legalább arról is, hogy kezd a kelleténél csöpögősebbé válni. Ami pedig az ő helyzetében most felettébb aggasztó. Ha képes volt a hajót eljátszani mikor berúgott, mi lehet a garancia arra, hogy ebben az állapotában nem fog önként és dalolva a férfi karjaiba bújni.*
- Ugyan. Abban jó vagyok, azt meghagyhatod nekem. Amúgy is lesz saját sellőd, akivel foglalkozhatsz.
*Vigyorodik el szélesebben, közben szétárad benne az izgalom, hogy végre akkor maga mögött hagyhatja a várost, hogy visszatérjen a sós szél és a halszag édes ölelésébe. Abba az ismerősbe, otthonosba. Épp csak nem fordul sarkon, hogy a holmiját összeszedje az ágyról, mikor ezt a lelkesedést Norhelt hamar porba is döngöli. A vigyor le is lohad az arcáról, a száját meg elhúzva sóhajt fel csalódottan.*
- Jaj, ugyan már. Az én társaságomban mi a fene jó? Azt amúgy is ismered. Már ki is beszélgettük magunkat, hát mire várunk?
*Dünnyögi az orra alatt. Igazából nem beszéltek meg szart sem, de józanul sem tartotta szükségesnek, most pedig így, hogy lassan túl van két sörön és majd egy üveg pálinkán, a teste főleg nem hiányolja az érzelmes és túl lelki szavakat. Főleg annak a tudatában, hogy Norhelttel úgy sem jutnának messzire. Az őszinteségről, ami ilyen esetben nem ártana, ha lenne, meg inkább kár is beszélni.*
- Mikor lesz alkalmad erre ilyen könnyedén, he? Ha nem tudom előre, hogy a kikötőbe jössz, akkor még fel sem tudok készülni arra, hogy ezt újból felajánljam.
*Szemei végig követik a férfi mozdulatait. Azt ahogy felkel lassan a székről. Keze megindul, hogy a kigombolt ing rése alatt a domborulatok közé vakarjon mutatóujja hegyével. Nem viszket, csak kell valami pótcselekvés, ha már a pipa most nincs a kezében. Mert, ha most nem foglalja le kezeit akármilyen apró mással, akkor félő, hogy azok visszatalálnak Norhelt vállára. Vagy egészen máshová. Túl tompa most az agya, de így jár az, aki éhgyomorra vedel, így már eddig is nehezen tudta visszatartani azt, hogy a férfi ölébe simuljon, hát most majdnem lehetetlen. Szerencsére tahó ivócimborája úgy dönt, hogy felkel, így már nem fenyegeti a veszély, hogy ostobaságot csinál majd. Gondolhatná ezt magabiztosan, de a csípőjét megragadó kéz és a csók az ajkaira hamarabb érkeznek, minthogy a tiltakozást legalább ki tudná gondolni. És most nem védekezik. A térde nem emelkedik, hogy belenyomódjon abba a francos sátorba, kezei sem úgy mozdulnak, mint aki pofon osztásra készülne éppen. Visszacsókol. Mohón és szenvedélyesen, mint aki igazán nem is vért akart ontani ma, hanem csak erre várt, mióta maga mögött hagyta a kikötőt. A gerince aljában elindul az a túl jól ismert és túl kellemes bizsergés, ami meg sem áll a fejéig, hogy kézen fogja az alkoholt és minden haragot eltompítson benne. A kezei megindulnak a mellkasához, gyengéden simítanak fel rajta, egészen a vállakig, miközben egész teste a férfinak feszül. És jön a szúrás. Az az éles és gyötrő, agyának egyetlen, józanul maradt, apró pici pontjába, ami visszarántja azonnal. Ha nem is a haragba, de legalább oda, ahol még tisztában van azzal, hogy ez egy kurva szar ötlet. Ellenben a...*
- Kikötő.
*Nyögi az ajkaira, ahogy a vállakra markolva tolja magát hátrébb Norhelttől.*
- Ugyan már. Csak megér egy kis kirándulást. Legalább tisztul a fejünk, meg hát...
*Egyik keze lesiklik a válláról, hogy egy jól irányzott mozdulattal markoljon arra a részére, amit eddig olyan ügyetlenül, de irigylésre méltó akaraterővel próbált meg elrejteni előle.*
- Te is megnyugodnál egy kicsit.
*Széles vigyorral pillant a szemeibe, mintha csak ez a röpke idő kellett volna ahhoz, hogy visszatérjen a jól ismert gerinctelen önmagához. Pedig belül tombol, vágyódik és az összes átkot, szitkot a saját fejére olvassa most. Mégis tesz egy lépést hátra, miközben felkapja az asztalról a palackot, s miközben tovább nyújtja kettejük között a távolságot, a palack alján lötykölődő pálinkát szinte teljesen eltünteti. De, ne mondják rá, hogy irigy, amint visszaül az ágy szélére, az utolsó két korttyal leteszi a palackot a földre, ha esetleg Norhelt még rákívánna. Helyette a bakancsokért nyúl és közelebb húzza magához.*
- Szóval? Vagy a kis felszolgálót hívnád inkább ide fel?
*Vonja fel a szemöldökeit, miközben kíváncsian kissé oldalra billenti a fejét.*
6199. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-23 20:38:03
Üzenet elküldve: 2025-07-23 20:38:03
Rang: Játékos
IC üzenetek: 79
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 79
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Bizalom//
~Azistenit!~
*Gondolja hősünk egyből, amint az első gomb enged a nő ingén. Tény és való puhítani szerette volna őt, de hát a fene se gondolta volna, hogy ez a kísérlet ekkora sikerrel jár. Valamint… A nő puhul… ő viszont nem. S kezd egyre inkább kényelmetlenné válni a férfiasságát leplezni próbáló póz, amit választott. Hogy szerencse-e vagy nem az, hogy egykori kedvese két gomb után megáll, annak eldöntését inkább az utókorra hagyja. Mert bizony fog erről még beszélni az utókor ó, de még mennyire. Gondoskodik róla. Természetesen szeme közben majd kiesik ahogy a nőt figyeli, s mikor elhangzik a váratlan mondat akkor pedig majd kiugranak, bár ez inkább a meglepetéstől és nem a sóvárgástól.*
- Felgyújtottad?!
*Ami ez után jön az alapjáraton még egy olyan önző rohadék szívébe is csalna némi lelkiismeretet, mint Norhelt, azonban egy olyan rutinos hazudozót, mint ő nem könnyű átverni. Sok mindent kinéz a nőből, de azt, hogy felégesse a saját hajóját azt már nem igazán. Előbb égetné fel őt. Vagy azt a két szajhát. Vagy mindhármukat, meg még néhány embert a poén kedvéért, de, hogy a hajóját? Hiszi, ha látja.
Ennek ellenére a vádló pillantás hatására megint feláll a szőr a hátán, de cserébe a nadrágján belül is csillapodnak a kedélyek, valamennyire. Nagyjából öt másodperc erejéig. Hatalmas figyelmet szentel a mozdulatsorozatnak, s nem tudni, hogy a pár korty pálinka meg a két sör, vagy csak az, hogy a nőről lekerültek azon eszközök melyekkel könnyűszerrel le tudná metszeni dudorodó hímtagját, de úgy érzi kezd megjönni a bátorsága. Ami esetében annyit jelent, hogy valami orbitális nagy baromságot fog elkövetni. Azonban, ha még sikerül megkaparintania pár kortyot az áttetsző szeszből, ez már aligha fogja őt érdekelni.
Végül pedig hősünk fogadást nyer…ne, ha kötött volna, mindenesetre a tippje, hogy a nő hazudott bejött.*
- Valahogy éreztem.
*Jegyzi meg sejtelmesen, a tőle jól megszokott kaján vigyorral a képén.*
- Ejj, igazán sajnálom.
*Mondja ezt egy savanyú grimasszal a képén, mely jelen esetben az együttérzés kimutatását óhajtja szolgálni. Eközben ismét előtúrja pipját és gyakorlott mozdulatokkal tömi azt meg. Ezúttal nem is kérdez rá a kovára, jó lesz a gyertya. Bár a biztonság kedvéért széttárja lábait, hogy a faggyú lehetőleg a földre vagy székre csöpögjön ne pedig a combjára. Hogy ezúttal mit látni vagy mit nem, azzal nem foglalkozik. Egyszerre csak egy dologra figyel és hát a pipája jelenleg fontosabb, mint a hirtelen jött szemérmessége. Szerencsére újabb baleset nem történik és pillanatokon belül ő is vígan pöfékel.*
- Pedig tarthattam volna…
*Dörmögi oda válaszul, sokkal inkább maga elé, mintsem a nőnek, két négy ütem közt. Mikor a szavak elhagyják a száját, valamiféle lelkiismeretfurdalás, vagy hasonló jellegű érzés, a padló irányába tereli hősünk tekintetét, de persze nem elég hosszú ideig ahhoz, hogy ne csípje el a másik… mosolyát?*
~Teysus punnyadt pöcsére, pár évig nem melegítem az ágyát, aztán inni is elfelejt?~
*Szó se róla a mosoly megmelengeti hősünk szívét, pláne azok után, hogy valószínűleg csak két szó meg a szemtanúk választották el attól nagyjából fél órával ez előtt, hogy a nő kibelezze. Azonban túlságosan is meglepő számára. Így visszamosolygás helyett Ravik legfeljebb egy bamba csodálkozó tekintetet kap viszonzásul. Mondhatni annyira meglepődik, hogy egy rövid ideig fel se tűnik neki a felé nyújtott üveg. Szigorúan rövid ideig, ugyanis amint észreveszi rá is harap. A pipáját hanyagul az asztalra teszi, s valószínűleg isteni csoda, hogy az nem borul fel és gyújtja rájuk a fogadót. Nagyokat kortyol az üvegből. Egyet, kettő, hármat, sőt a negyedik is tiszteletét teszi a gyomrában. Ha elég gyorsan issza akkor csak egyszer mar igazán. Ezt már megtanulta. Miután elemeli ajkaitól az üveget, arca grimaszba torzul és tompa hangon ordít is egyet, mintegy jelezve, hogy teát ivott. Eztán még a fejét is megrázza, s olyan tekintette pillant körbe a szobában, mintha épp újjászületett volna.
A nő közben újra meglepi. Ezen a ponton már inkább nem is számolja hanyadjára.*
- Hogy mi?
*Kérdez vissza bárgyú ábrázattal, majd tekintete csodálkozva előbb a nőre majd, hosszasan a kezében lévő üvegre vándorol.*
~Csaknem ördögvigyor pálinka?~
*Már maga a gondolatba is beleborzong úgyhogy inkább le is teszi az üveget és újból a pipájáért nyúl. Közben persze figyeli a nő szavait, de ezen a ponton már kezdi úgy érezni, hogy nem tud meglepődni. Elvégre ez egy meglehetőst abszurd este.*
- Amíg nem kitétel, hogy nekem is le kell pippantanom a te sellődet addig nincs ellenemre az ötlet. Sőt mi több! Kedvem támadt most azonnal a kikötőbe látogatni! *Kiáltja fennhangon, teátrális kézmodulatokkal megtámogatva, majd az orra alatt elvigyorodik, azonban ez most nem a jól megszokott fogakat villantó önelégült vigyor, csupán egy mondhatni bájos és visszafogott mosoly a részéről.* - De nem fogok. Most szívesebben élvezném egyedül a te társaságod.
*Bár mondandója többé kevésbé őszinte volt, azért nem tagadná, hogy még mindig nyughatatlan férfiassága sokkal inkább befolyásolja most a szavait és tetteit, mint az amúgy is eltompított elméje. Egyértelműen célja az, hogy ágyba vigye a nőt. Azt, hogy miért azt nem egészen érti ugyanis tisztában van vele milyen veszélyes játékot is űz. Viszont úgy tűnik lehetetlennek tűnő célja egyre valóságosabbá válik, bár a bizonytalan lépteket elnézve ez inkább köszönhető az elfogyasztott italnak semmint a szavainak, de hát „ajándék szajhának ne nézd a korát” ahogy a régi wegthoreni közmondás is tartja ugye?
Végül Ravik keze ismét a vállán landol. S csodák csodájára Norheltet ezúttal nem rázza ki a hideg se. Sőt.*
~Ajjaj…~
*A mozdulat annyira puha, annyira kellemes… Norhelt érzi, hogy a lenti állapotok tarthatatlanná váltak. Konkrétan fizikai fájdalommal jár neki tovább keresztbe vetett lábakkal ülni. Felsandít a nőre. Hosszasan nézi. Végül kiveszi pipáját a szájából és újból az asztalra teszi.*
- Szerintem is.
*Feláll, szó szerint, elvégre máshogy már aligha tudna ennél jobban. Mint ahogy azt gondolta, ma valami orbitális nagy hülyeséget fog csinálni és tekintve, hogy visszakerült hozzá az itóka, ez már nem fogja őt érdekelni. S hát nem is. Ennek örömére pedig megragadja a nő csípőjét, magához húzza és megcsókolja. Már ha az nem védekezik, s azért ott motoszkál valahol a feje leghátsó sarkában a gondolat, hogy ha mégis védekezni fog, akkor az kegyetlenül fájdalmas lesz.*
~Azistenit!~
*Gondolja hősünk egyből, amint az első gomb enged a nő ingén. Tény és való puhítani szerette volna őt, de hát a fene se gondolta volna, hogy ez a kísérlet ekkora sikerrel jár. Valamint… A nő puhul… ő viszont nem. S kezd egyre inkább kényelmetlenné válni a férfiasságát leplezni próbáló póz, amit választott. Hogy szerencse-e vagy nem az, hogy egykori kedvese két gomb után megáll, annak eldöntését inkább az utókorra hagyja. Mert bizony fog erről még beszélni az utókor ó, de még mennyire. Gondoskodik róla. Természetesen szeme közben majd kiesik ahogy a nőt figyeli, s mikor elhangzik a váratlan mondat akkor pedig majd kiugranak, bár ez inkább a meglepetéstől és nem a sóvárgástól.*
- Felgyújtottad?!
*Ami ez után jön az alapjáraton még egy olyan önző rohadék szívébe is csalna némi lelkiismeretet, mint Norhelt, azonban egy olyan rutinos hazudozót, mint ő nem könnyű átverni. Sok mindent kinéz a nőből, de azt, hogy felégesse a saját hajóját azt már nem igazán. Előbb égetné fel őt. Vagy azt a két szajhát. Vagy mindhármukat, meg még néhány embert a poén kedvéért, de, hogy a hajóját? Hiszi, ha látja.
Ennek ellenére a vádló pillantás hatására megint feláll a szőr a hátán, de cserébe a nadrágján belül is csillapodnak a kedélyek, valamennyire. Nagyjából öt másodperc erejéig. Hatalmas figyelmet szentel a mozdulatsorozatnak, s nem tudni, hogy a pár korty pálinka meg a két sör, vagy csak az, hogy a nőről lekerültek azon eszközök melyekkel könnyűszerrel le tudná metszeni dudorodó hímtagját, de úgy érzi kezd megjönni a bátorsága. Ami esetében annyit jelent, hogy valami orbitális nagy baromságot fog elkövetni. Azonban, ha még sikerül megkaparintania pár kortyot az áttetsző szeszből, ez már aligha fogja őt érdekelni.
Végül pedig hősünk fogadást nyer…ne, ha kötött volna, mindenesetre a tippje, hogy a nő hazudott bejött.*
- Valahogy éreztem.
*Jegyzi meg sejtelmesen, a tőle jól megszokott kaján vigyorral a képén.*
- Ejj, igazán sajnálom.
*Mondja ezt egy savanyú grimasszal a képén, mely jelen esetben az együttérzés kimutatását óhajtja szolgálni. Eközben ismét előtúrja pipját és gyakorlott mozdulatokkal tömi azt meg. Ezúttal nem is kérdez rá a kovára, jó lesz a gyertya. Bár a biztonság kedvéért széttárja lábait, hogy a faggyú lehetőleg a földre vagy székre csöpögjön ne pedig a combjára. Hogy ezúttal mit látni vagy mit nem, azzal nem foglalkozik. Egyszerre csak egy dologra figyel és hát a pipája jelenleg fontosabb, mint a hirtelen jött szemérmessége. Szerencsére újabb baleset nem történik és pillanatokon belül ő is vígan pöfékel.*
- Pedig tarthattam volna…
*Dörmögi oda válaszul, sokkal inkább maga elé, mintsem a nőnek, két négy ütem közt. Mikor a szavak elhagyják a száját, valamiféle lelkiismeretfurdalás, vagy hasonló jellegű érzés, a padló irányába tereli hősünk tekintetét, de persze nem elég hosszú ideig ahhoz, hogy ne csípje el a másik… mosolyát?*
~Teysus punnyadt pöcsére, pár évig nem melegítem az ágyát, aztán inni is elfelejt?~
*Szó se róla a mosoly megmelengeti hősünk szívét, pláne azok után, hogy valószínűleg csak két szó meg a szemtanúk választották el attól nagyjából fél órával ez előtt, hogy a nő kibelezze. Azonban túlságosan is meglepő számára. Így visszamosolygás helyett Ravik legfeljebb egy bamba csodálkozó tekintetet kap viszonzásul. Mondhatni annyira meglepődik, hogy egy rövid ideig fel se tűnik neki a felé nyújtott üveg. Szigorúan rövid ideig, ugyanis amint észreveszi rá is harap. A pipáját hanyagul az asztalra teszi, s valószínűleg isteni csoda, hogy az nem borul fel és gyújtja rájuk a fogadót. Nagyokat kortyol az üvegből. Egyet, kettő, hármat, sőt a negyedik is tiszteletét teszi a gyomrában. Ha elég gyorsan issza akkor csak egyszer mar igazán. Ezt már megtanulta. Miután elemeli ajkaitól az üveget, arca grimaszba torzul és tompa hangon ordít is egyet, mintegy jelezve, hogy teát ivott. Eztán még a fejét is megrázza, s olyan tekintette pillant körbe a szobában, mintha épp újjászületett volna.
A nő közben újra meglepi. Ezen a ponton már inkább nem is számolja hanyadjára.*
- Hogy mi?
*Kérdez vissza bárgyú ábrázattal, majd tekintete csodálkozva előbb a nőre majd, hosszasan a kezében lévő üvegre vándorol.*
~Csaknem ördögvigyor pálinka?~
*Már maga a gondolatba is beleborzong úgyhogy inkább le is teszi az üveget és újból a pipájáért nyúl. Közben persze figyeli a nő szavait, de ezen a ponton már kezdi úgy érezni, hogy nem tud meglepődni. Elvégre ez egy meglehetőst abszurd este.*
- Amíg nem kitétel, hogy nekem is le kell pippantanom a te sellődet addig nincs ellenemre az ötlet. Sőt mi több! Kedvem támadt most azonnal a kikötőbe látogatni! *Kiáltja fennhangon, teátrális kézmodulatokkal megtámogatva, majd az orra alatt elvigyorodik, azonban ez most nem a jól megszokott fogakat villantó önelégült vigyor, csupán egy mondhatni bájos és visszafogott mosoly a részéről.* - De nem fogok. Most szívesebben élvezném egyedül a te társaságod.
*Bár mondandója többé kevésbé őszinte volt, azért nem tagadná, hogy még mindig nyughatatlan férfiassága sokkal inkább befolyásolja most a szavait és tetteit, mint az amúgy is eltompított elméje. Egyértelműen célja az, hogy ágyba vigye a nőt. Azt, hogy miért azt nem egészen érti ugyanis tisztában van vele milyen veszélyes játékot is űz. Viszont úgy tűnik lehetetlennek tűnő célja egyre valóságosabbá válik, bár a bizonytalan lépteket elnézve ez inkább köszönhető az elfogyasztott italnak semmint a szavainak, de hát „ajándék szajhának ne nézd a korát” ahogy a régi wegthoreni közmondás is tartja ugye?
Végül Ravik keze ismét a vállán landol. S csodák csodájára Norheltet ezúttal nem rázza ki a hideg se. Sőt.*
~Ajjaj…~
*A mozdulat annyira puha, annyira kellemes… Norhelt érzi, hogy a lenti állapotok tarthatatlanná váltak. Konkrétan fizikai fájdalommal jár neki tovább keresztbe vetett lábakkal ülni. Felsandít a nőre. Hosszasan nézi. Végül kiveszi pipáját a szájából és újból az asztalra teszi.*
- Szerintem is.
*Feláll, szó szerint, elvégre máshogy már aligha tudna ennél jobban. Mint ahogy azt gondolta, ma valami orbitális nagy hülyeséget fog csinálni és tekintve, hogy visszakerült hozzá az itóka, ez már nem fogja őt érdekelni. S hát nem is. Ennek örömére pedig megragadja a nő csípőjét, magához húzza és megcsókolja. Már ha az nem védekezik, s azért ott motoszkál valahol a feje leghátsó sarkában a gondolat, hogy ha mégis védekezni fog, akkor az kegyetlenül fájdalmas lesz.*
6198. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-22 23:26:02
Üzenet elküldve: 2025-07-22 23:26:02
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Bizalom//
*Beül közéjük a csend is vendégnek. Mintha ő is a sorára várna, hogy belekortyolhasson a pálinkás palackba. A csend hatására a gondolatai olyan gyorsan járnak, mint a kikötői matrózok keze rakodás közben. Ismét az ajkaihoz emeli az üveget, hogy tovább tompítsa a fejét, hogy rövid időn belül jusson el arra a pontra, ahol már nem gondolkodik többet. De ahogy Norhelt kérdése elhangzik, a keze megáll a mozdulatban. Az üveg most félúton lebeg a szája és az igazság között, amit nem szívesen oszt meg azóta a drámai fordulatot vett nap óta senkivel sem. A szeme megremeg. Tétovázik. Hát erőt kell merítenie, amihez éppen jó egy újabb nagy korty pálinka, ami végül kettő lesz, majd három. Meg meleg is lesz. Szörnyen meleg, így az ing felső két gombját szét is oldja, hogy az ne legyen azért olyan fojtó. Akkor pillant ismét a férfira, majd a keresztbe pakolt lábakra. Mielőtt végül megadja a választ azért egy önelégült mosollyal még a pipába szív.*
- Felgyújtottam.
*Feleli színtelen hangon, mintha csak a piacos bevásárlólistát kezdené felolvasni, amiben a legérdekesebb dolog talán egy csipkés bugyi lehet.*
- Nem esett jól újra a fedélzetre lépni azok után, ami történt azon a szerencsétlenen. Így hagytam, hogy porig égjen.
*A pillantásai ezzel újból vádlón és lenézően pillantanak a férfira. Feljebb csúszik az ágyon, a hátát a falnak veti, majd a pipa szárát ismét harapva simít le, hogy az övet és alatta a nadrág gombját is megoldja. Mert, ha az feszít, akkor kevesebb pálinka fér el a gyomorban ugyebár. Addig fészkelődik, míg az öv lekerül, vele együtt pedig az ágy végében végzi a tőr és a szablya is.
A lábait keresztbe téve a combjai közé fogja az üveget. Most egy kis időre pihenteti az italozást. Így is kellemesen kezd tompulni már a feje. Az erős dohány most bőven elég arra, hogy az épeszű és egyben kínzó gondolatoktól és így a méregtől is megszabaduljon. Érzi, hogy elérkezett az a pillanat, amikor már csak annyit érez, mintha még mindig azon a gyönyörű hajón ringatózna, részegen és minden gondtól mentesen. Szerencsére most az sem hozza vissza bosszúságát, amikor Norheltre pillant.*
- Eljátszottam.
*Köszörüli meg végül a torkát, mint egy csintalan gyerek, akit rajta kaptak a füllentésen. Pedig, aki jól ismeri, annak még hihető is lenne a gyújtogatás története. Van az a mennyiségű pia, amikor már nem számít semmi, amikor olyan dühös, hogy magát a világot is képes lenne felperzselni. De a valóság, az igazság kiábrándító és ostoba.*
- Nem sokkal az után, hogy elmentél. Kockáztunk és sokat nyertem. Talán részegebb és magabiztosabb voltam a kelleténél. Aztán egyszer csak...
*Keserű mosollyal csettint egyet az ujjaival, szemléltetve, hogy milyen könnyedén vesztette el a legféltettebb kincsét. A szemeiben most jól játszik a keserűség. Norhelten kívül nem sokan tudják, hogy mennyire fontos volt neki az a hajó. Egy hajó elvesztése egyébként sem olyan dolog, ami fölött csak úgy elsiklik az ember. De Ravik számára az egész élete az a hajó volt. Egy gyermekkori álma, sokáig tartó munkák édes gyümölcse, az otthona. És azt az otthont beszennyezte egy idióta, aki nem tudta felhúzva tartani a gatyáját. Neki pedig volt olyan fontos az a tahó, hogy bánatában vedeljen és színig tömje a pipáját olyan szerekkel, amitől felejtést vagy legalább enyhülést remélt. A kikötő pedig tökéletes színtér volt arra, hogy pancsert csináljanak belőle, mintha nem veszített volna már így is éppen eleget. A combok szorításából kiveszi a palackot, majd újabb nagy kortyokat nyel belőle. De talán az ital hatása miatt, vagy a fene jó szíve végett, mielőtt az üveg teljesen kiürülne előre görnyed és a férfi felé nyújtja.*
- Ne értsd félre. Ezt nem írom a te bűnlajstromod végére. Hisz nem te tartottad azt a valagnyi üveget, amíg ilyen bátorra és meggondolatlanra ittam magam.
*Mosolyog rá a férfira. Igen. Mosolyog. Nem azzal a vigyornak induló, de valami tahó grimaszba fordulóval. Őszintén és a maga módján kedvesen. Valahol azokkal a szemekkel, amikkel akkor pillantott a férfira, amikor még azt hitte, hogy, ha nem is ő az egyetlen, de legalább fontos. De mielőtt túlcsöpögné a viszonylag kellemesbe átcsapó italozást, inkább el is kapja a szemeit a férfiról. Ha pedig az üveg átkerül Norhelt ujjai közé, akkor visszadől a falnak és lehunyja a szemeit. Ha nem látja, talán el sem csábul, hiába próbálkoznak a felszínre jutni a kellemesebb emlékek, amit a férfiról még őriz mélyen magában.*
- Esküszöm neked, ha most a kikötőben lennénk befizetném magunkat a Sellőházba ennél sokkal szórakoztatóbb italozásra.
*Vigyorodik végül el, de csak halványan, az orra alatt.*
- Meglenne az a hőn áhított plussz három főd. Bár csak a tiédnek lennének mellei. Én majd férfit kapok.
*Ezzel a vigyor ki szélesedik az arcán, egyik szemével pedig rá is hunyorog Norheltre, a reakciót várva és alaposan megfigyelve.*
- Ha hazaérek és egyszer arra jársz, most megesküszöm a jövendőbeli hajóm összes vitrolájára, hogy egy ilyenre meg is hívlak.
*S, mintha az ígéretre ezzel tenné a pecsétet, újból mélyet szív a pipából, aminek füstjét lassan sóhajtja ki, mintha az egész ötlet ezzel válna most igazán hivatalossá és megszeghetetlenné.
Azzal pedig lemászik az ágyról, majd lassú és mostanra már igencsak bizonytalan léptekkel sétál a férfi elé, vagy inkább az asztalhoz. A pipát kiüríti és annak a lapjára pakolja. De most nem indul vissza egyből az ágyhoz. Újból lesandít a keresztbe vetett lábakra, elidőzik a tekintete a férfi mellkasát fedő ruházaton, hogy végül megállapodjon az arcán.*
- Látod, a végén még egészen mégéri ez a viszontlátás.
*Nevet fel halkan, ahogy újra Norhelt vállára teszi a kezét, de most az a lenéző vállveregetés helyett csak egy egyszerű simítás érkezik. Mintha a nyugalom teljes beálltához, a pálinka és a dohány mellé, már csak az kell, hogy legalább hozzáérhessen a férfihoz, még, ha azt ilyen ügyetlen módon is teszi.*
*Beül közéjük a csend is vendégnek. Mintha ő is a sorára várna, hogy belekortyolhasson a pálinkás palackba. A csend hatására a gondolatai olyan gyorsan járnak, mint a kikötői matrózok keze rakodás közben. Ismét az ajkaihoz emeli az üveget, hogy tovább tompítsa a fejét, hogy rövid időn belül jusson el arra a pontra, ahol már nem gondolkodik többet. De ahogy Norhelt kérdése elhangzik, a keze megáll a mozdulatban. Az üveg most félúton lebeg a szája és az igazság között, amit nem szívesen oszt meg azóta a drámai fordulatot vett nap óta senkivel sem. A szeme megremeg. Tétovázik. Hát erőt kell merítenie, amihez éppen jó egy újabb nagy korty pálinka, ami végül kettő lesz, majd három. Meg meleg is lesz. Szörnyen meleg, így az ing felső két gombját szét is oldja, hogy az ne legyen azért olyan fojtó. Akkor pillant ismét a férfira, majd a keresztbe pakolt lábakra. Mielőtt végül megadja a választ azért egy önelégült mosollyal még a pipába szív.*
- Felgyújtottam.
*Feleli színtelen hangon, mintha csak a piacos bevásárlólistát kezdené felolvasni, amiben a legérdekesebb dolog talán egy csipkés bugyi lehet.*
- Nem esett jól újra a fedélzetre lépni azok után, ami történt azon a szerencsétlenen. Így hagytam, hogy porig égjen.
*A pillantásai ezzel újból vádlón és lenézően pillantanak a férfira. Feljebb csúszik az ágyon, a hátát a falnak veti, majd a pipa szárát ismét harapva simít le, hogy az övet és alatta a nadrág gombját is megoldja. Mert, ha az feszít, akkor kevesebb pálinka fér el a gyomorban ugyebár. Addig fészkelődik, míg az öv lekerül, vele együtt pedig az ágy végében végzi a tőr és a szablya is.
A lábait keresztbe téve a combjai közé fogja az üveget. Most egy kis időre pihenteti az italozást. Így is kellemesen kezd tompulni már a feje. Az erős dohány most bőven elég arra, hogy az épeszű és egyben kínzó gondolatoktól és így a méregtől is megszabaduljon. Érzi, hogy elérkezett az a pillanat, amikor már csak annyit érez, mintha még mindig azon a gyönyörű hajón ringatózna, részegen és minden gondtól mentesen. Szerencsére most az sem hozza vissza bosszúságát, amikor Norheltre pillant.*
- Eljátszottam.
*Köszörüli meg végül a torkát, mint egy csintalan gyerek, akit rajta kaptak a füllentésen. Pedig, aki jól ismeri, annak még hihető is lenne a gyújtogatás története. Van az a mennyiségű pia, amikor már nem számít semmi, amikor olyan dühös, hogy magát a világot is képes lenne felperzselni. De a valóság, az igazság kiábrándító és ostoba.*
- Nem sokkal az után, hogy elmentél. Kockáztunk és sokat nyertem. Talán részegebb és magabiztosabb voltam a kelleténél. Aztán egyszer csak...
*Keserű mosollyal csettint egyet az ujjaival, szemléltetve, hogy milyen könnyedén vesztette el a legféltettebb kincsét. A szemeiben most jól játszik a keserűség. Norhelten kívül nem sokan tudják, hogy mennyire fontos volt neki az a hajó. Egy hajó elvesztése egyébként sem olyan dolog, ami fölött csak úgy elsiklik az ember. De Ravik számára az egész élete az a hajó volt. Egy gyermekkori álma, sokáig tartó munkák édes gyümölcse, az otthona. És azt az otthont beszennyezte egy idióta, aki nem tudta felhúzva tartani a gatyáját. Neki pedig volt olyan fontos az a tahó, hogy bánatában vedeljen és színig tömje a pipáját olyan szerekkel, amitől felejtést vagy legalább enyhülést remélt. A kikötő pedig tökéletes színtér volt arra, hogy pancsert csináljanak belőle, mintha nem veszített volna már így is éppen eleget. A combok szorításából kiveszi a palackot, majd újabb nagy kortyokat nyel belőle. De talán az ital hatása miatt, vagy a fene jó szíve végett, mielőtt az üveg teljesen kiürülne előre görnyed és a férfi felé nyújtja.*
- Ne értsd félre. Ezt nem írom a te bűnlajstromod végére. Hisz nem te tartottad azt a valagnyi üveget, amíg ilyen bátorra és meggondolatlanra ittam magam.
*Mosolyog rá a férfira. Igen. Mosolyog. Nem azzal a vigyornak induló, de valami tahó grimaszba fordulóval. Őszintén és a maga módján kedvesen. Valahol azokkal a szemekkel, amikkel akkor pillantott a férfira, amikor még azt hitte, hogy, ha nem is ő az egyetlen, de legalább fontos. De mielőtt túlcsöpögné a viszonylag kellemesbe átcsapó italozást, inkább el is kapja a szemeit a férfiról. Ha pedig az üveg átkerül Norhelt ujjai közé, akkor visszadől a falnak és lehunyja a szemeit. Ha nem látja, talán el sem csábul, hiába próbálkoznak a felszínre jutni a kellemesebb emlékek, amit a férfiról még őriz mélyen magában.*
- Esküszöm neked, ha most a kikötőben lennénk befizetném magunkat a Sellőházba ennél sokkal szórakoztatóbb italozásra.
*Vigyorodik végül el, de csak halványan, az orra alatt.*
- Meglenne az a hőn áhított plussz három főd. Bár csak a tiédnek lennének mellei. Én majd férfit kapok.
*Ezzel a vigyor ki szélesedik az arcán, egyik szemével pedig rá is hunyorog Norheltre, a reakciót várva és alaposan megfigyelve.*
- Ha hazaérek és egyszer arra jársz, most megesküszöm a jövendőbeli hajóm összes vitrolájára, hogy egy ilyenre meg is hívlak.
*S, mintha az ígéretre ezzel tenné a pecsétet, újból mélyet szív a pipából, aminek füstjét lassan sóhajtja ki, mintha az egész ötlet ezzel válna most igazán hivatalossá és megszeghetetlenné.
Azzal pedig lemászik az ágyról, majd lassú és mostanra már igencsak bizonytalan léptekkel sétál a férfi elé, vagy inkább az asztalhoz. A pipát kiüríti és annak a lapjára pakolja. De most nem indul vissza egyből az ágyhoz. Újból lesandít a keresztbe vetett lábakra, elidőzik a tekintete a férfi mellkasát fedő ruházaton, hogy végül megállapodjon az arcán.*
- Látod, a végén még egészen mégéri ez a viszontlátás.
*Nevet fel halkan, ahogy újra Norhelt vállára teszi a kezét, de most az a lenéző vállveregetés helyett csak egy egyszerű simítás érkezik. Mintha a nyugalom teljes beálltához, a pálinka és a dohány mellé, már csak az kell, hogy legalább hozzáérhessen a férfihoz, még, ha azt ilyen ügyetlen módon is teszi.*
6197. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-22 15:54:48
Üzenet elküldve: 2025-07-22 15:54:48
Rang: Játékos
IC üzenetek: 79
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 79
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Bizalom//
*Norhelt gyorsan keresztbe veti a lábait, még mielőtt a testéről többet árulna el, mint amit a lelke vállalni tudna. A mozdulat meglepően fürge, s közben egy olyan arckifejezés ül ki rá, mintha épp valami méregfogakat próbálna a combja közé szorítani. Reméli, hogy a nő nem látta meg. De hát persze hogy meglátta. Mert Ravik az a fajta, aki még azt is kiszúrja, azt a rohadt tűt is abban a bizonyos szalmakazalban. Mindenesetre hősünk reméli, hogy a dudor a nadrágjában eltűnik még mielőtt fel kéne állnia. Mármint nem ennél jobban a kifejezés képletes értelmezésében, hanem szó szerint.
A vigyor, amit a nő ejt, elsőre akár kedves is lehetne. Olyasmi, amire az egyszeri férfi még vissza is mosolyogna, mielőtt végérvényesen belelép a csapdába. S végső soron vissza is mosolyog, ám gyorsabban kopik ki belőle az őszinteség, mint hősünk a szeretői életéből, mikor azok férjei rájönnek, hogy bizony helyettük is elvégezte a házastársi kötelességek jobbik részét. A nőnél ez a vigyor nem az öröm kifejezésére szolgál. Legalábbis a férfi már régóta ismeri őt és ennyit meg tud mondani. De amennyire undorító ez a vigyor valószínűleg egy átlagember is. Nem-nem. Ez bizony nem az öröm jele. Ez egy olyan vigyor, amit a legtöbb ember sokkal inkább a "boldog sorozatgyilkos" névvel illetne. Szinte érzi is ahogy a kínos pillanatban legördül az első izzadtságcsepp a homlokán.
Amikor az üveget elveszik előle, ujjai utánakapnak. De csak félúton. Mert ő nem olyan. Ő egy büszke ember. Vagy legalábbis szeretné elhinni, hogy az. A sóhaj viszont kiszalad belőle, még mielőtt gondolkodhatna. Olyan sóhaj, amit az ember akkor ereszt meg, mikor az utolsó kolbászt is elviszik előle a piacon.
Aztán Ravik visszaül. Kérdez. Norhelt pedig… megáll. Mert tényleg, mit is akart ő itt megbeszélni? Mert a bocsánat, az már lejárt áru. A régi emlékek? Azokat meg már úgyis mindketten lehányták fejben. Szóval egy pillanatig csak bámul. Aztán odabent egy ötlet koccan.*
- A hajód… mi történt vele?
*A hangja csendesebb, mint általában. A hangszálak nem visítanak, nem próbálnak viccet préselni minden szóból. Csak kérdez, mondhatni tőle szokatlanul ártatlan módon. A szeme most nem kalandozik el, nem nézi a lábfejet, a mellkast, a palackot. A nő szemét keresi. Hátha megtalál benne valamit, amibe bele tud kapaszkodni, mielőtt ez az egész újra szétesik.*
*Norhelt gyorsan keresztbe veti a lábait, még mielőtt a testéről többet árulna el, mint amit a lelke vállalni tudna. A mozdulat meglepően fürge, s közben egy olyan arckifejezés ül ki rá, mintha épp valami méregfogakat próbálna a combja közé szorítani. Reméli, hogy a nő nem látta meg. De hát persze hogy meglátta. Mert Ravik az a fajta, aki még azt is kiszúrja, azt a rohadt tűt is abban a bizonyos szalmakazalban. Mindenesetre hősünk reméli, hogy a dudor a nadrágjában eltűnik még mielőtt fel kéne állnia. Mármint nem ennél jobban a kifejezés képletes értelmezésében, hanem szó szerint.
A vigyor, amit a nő ejt, elsőre akár kedves is lehetne. Olyasmi, amire az egyszeri férfi még vissza is mosolyogna, mielőtt végérvényesen belelép a csapdába. S végső soron vissza is mosolyog, ám gyorsabban kopik ki belőle az őszinteség, mint hősünk a szeretői életéből, mikor azok férjei rájönnek, hogy bizony helyettük is elvégezte a házastársi kötelességek jobbik részét. A nőnél ez a vigyor nem az öröm kifejezésére szolgál. Legalábbis a férfi már régóta ismeri őt és ennyit meg tud mondani. De amennyire undorító ez a vigyor valószínűleg egy átlagember is. Nem-nem. Ez bizony nem az öröm jele. Ez egy olyan vigyor, amit a legtöbb ember sokkal inkább a "boldog sorozatgyilkos" névvel illetne. Szinte érzi is ahogy a kínos pillanatban legördül az első izzadtságcsepp a homlokán.
Amikor az üveget elveszik előle, ujjai utánakapnak. De csak félúton. Mert ő nem olyan. Ő egy büszke ember. Vagy legalábbis szeretné elhinni, hogy az. A sóhaj viszont kiszalad belőle, még mielőtt gondolkodhatna. Olyan sóhaj, amit az ember akkor ereszt meg, mikor az utolsó kolbászt is elviszik előle a piacon.
Aztán Ravik visszaül. Kérdez. Norhelt pedig… megáll. Mert tényleg, mit is akart ő itt megbeszélni? Mert a bocsánat, az már lejárt áru. A régi emlékek? Azokat meg már úgyis mindketten lehányták fejben. Szóval egy pillanatig csak bámul. Aztán odabent egy ötlet koccan.*
- A hajód… mi történt vele?
*A hangja csendesebb, mint általában. A hangszálak nem visítanak, nem próbálnak viccet préselni minden szóból. Csak kérdez, mondhatni tőle szokatlanul ártatlan módon. A szeme most nem kalandozik el, nem nézi a lábfejet, a mellkast, a palackot. A nő szemét keresi. Hátha megtalál benne valamit, amibe bele tud kapaszkodni, mielőtt ez az egész újra szétesik.*
6196. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-22 14:11:16
Üzenet elküldve: 2025-07-22 14:11:16
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 413
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 413
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Az alkímia határai//
* Ma se lett sokkal előrébb a kívánt ásványokkal kapcsolatban, de minden másban kimagasló eredményt ért el. Büszke magára, ám az ünneplésnek várnia kell, ugyanis úgy érzi, hogy a medvékhez hasonló téli álmot most fogja elvégezni. A pegazusba belépve nem figyel senkire. Felmegy a szobájába, zsákját csak a szoba egyik sarkába dobja. Ruháiból olyan egyszerűséggel búj ki, mintha ezt így tervezték volna. Nemsokára úgy horpaszt, mintha parancsba kapta volna.
Másnap korán kel. Már a körülményekhez képest. Leül íróasztalához, csinál magának helyzet, majd egy üres papírt és egy tollat vesz magához. Tenyeréhez képest az apró tollal gyöngybetűkkel kezd körmölni. Meg se mondanák, hogy ez a szöveg egy ork keze munkája. Végezetül elővesz egy borítékot, belecsúsztatja a papírt és lezárja. Nagyot nyújtózkodik utána, majd egy igényesebb ruha felöltését követve lesétál a pult mögé. A pultossal szembe foglal helyet, majd egyik kezével int, majd a pultra helyezi azt. Hamarosan egy Pálinkát kap kézhez, s mindjárt gazdát cserél 15 arannyal.
Hamar felhörpinti annak tartalmát. Kóstolgatja az ízvilágot, hiányzott neki az égető érzés, ám hamar visszatér az élők sorába. Megköszörüli torkát, majd egy szóra odainti a pultost. *
- Még mielőtt elfelejtem.
* Egyik zsebéből előhúzza a levelet, majd a pulton odacsúsztatja a kiszolgálója kezébe. *
- Úgy hallottam Nestar néha megfordul ezen a helyen. Szeretném, ha ez a levél megtalálná őt.
* Nem tesz hozzá többet, leveszi a kezét a levélről, s a pultos magához is veszi azt. *
* Ma se lett sokkal előrébb a kívánt ásványokkal kapcsolatban, de minden másban kimagasló eredményt ért el. Büszke magára, ám az ünneplésnek várnia kell, ugyanis úgy érzi, hogy a medvékhez hasonló téli álmot most fogja elvégezni. A pegazusba belépve nem figyel senkire. Felmegy a szobájába, zsákját csak a szoba egyik sarkába dobja. Ruháiból olyan egyszerűséggel búj ki, mintha ezt így tervezték volna. Nemsokára úgy horpaszt, mintha parancsba kapta volna.
Másnap korán kel. Már a körülményekhez képest. Leül íróasztalához, csinál magának helyzet, majd egy üres papírt és egy tollat vesz magához. Tenyeréhez képest az apró tollal gyöngybetűkkel kezd körmölni. Meg se mondanák, hogy ez a szöveg egy ork keze munkája. Végezetül elővesz egy borítékot, belecsúsztatja a papírt és lezárja. Nagyot nyújtózkodik utána, majd egy igényesebb ruha felöltését követve lesétál a pult mögé. A pultossal szembe foglal helyet, majd egyik kezével int, majd a pultra helyezi azt. Hamarosan egy Pálinkát kap kézhez, s mindjárt gazdát cserél 15 arannyal.
Hamar felhörpinti annak tartalmát. Kóstolgatja az ízvilágot, hiányzott neki az égető érzés, ám hamar visszatér az élők sorába. Megköszörüli torkát, majd egy szóra odainti a pultost. *- Még mielőtt elfelejtem.
* Egyik zsebéből előhúzza a levelet, majd a pulton odacsúsztatja a kiszolgálója kezébe. *
- Úgy hallottam Nestar néha megfordul ezen a helyen. Szeretném, ha ez a levél megtalálná őt.
* Nem tesz hozzá többet, leveszi a kezét a levélről, s a pultos magához is veszi azt. *
6195. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-22 13:06:15
Üzenet elküldve: 2025-07-22 13:06:15
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 617
OOC üzenetek: 156
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 617
OOC üzenetek: 156
Játékstílus: Vakmerő
//Öreg barát nem vén barát//
-Szép törpék? Nahát! Ja, hogy a Nagytanács, mindent értek.
*Bohóckodik egy kicsit, persze teljesen érti, hogy mire gondolt Naesala.*
-Tán egyszer ha jártam ott egyébként, valamikor talán el kellene oda is látogatnom. Látod, mennyi helyre el kéne még jutnia az embernek, de csak itt eszi a fene a fogadóban savanyú sört szopogatva.
*Nos mintha bárki máson múlna saját magán kívül, hogy hová megy, de hát mégis könnyebb azért kifogásokat is keresni néha, meg panaszkodni egy kicsit. Az olyan természetesen jön az emberből.*
-Bár a kókadt farkak táborát szerencsére még nem erősítem, s ha Eeyr is úgy akarja hamarabb halok meg minthogy jól megjutalmazzanak Lihanechben.
*Veterán ide vagy oda, a férfiasság dolga nem játék. Utólag kicsit bánja, hogy felhozta fiatalkorát, mert most bizony annak a levét issza amit főzött. Tudhatta volna, hogy ez lesz. A nő kijelentésére csak legyint.*
-Ó hagyjál már.
*Nevet fel.*
-De tudod hogy megy ez. Mindenfélét megtaníttatnak a lovagrendben, pedig az egyszerű apród csak kardozni meg lovagolni akar, mint a naaaagy hősök.
*Színpadiasan elő is adja a nagy hősök képzelt gesztusait.*
-Aztán meg mégse ez van, hanem tanulás meg tanulás, kókadt farkú nagymesterek pátoszos dalairól, meg az élet nagy értelméről, dicsőségről meg erényekről. Olyan emberektől akik fényesre nyalt seggel ültek egész életükben valami báró udvaroncaként, túl jól és túl sokáig.
*Látszik rajta, hogy nem kedveli ezeket a figurákat, bár való igaz kevéssel találkozott igazából élőben, neki a gondolat is elég ahogy elképzeli őket. Nestar dolgára megvonja a vállát.*
-Nem biztos, csak olyan ismerős neve van.
*Mikor a wegtoreni nevét hallja, majdnem kiköp a földre, de tudja hogy nem volna túl illendő teleköpködni a Pegazus padlóját, úgyhogy visszafogja magát, csak a grimasz ül ki az arcára.*
-Caldorcor, tényleg. A többi dolog se hangzik olyan jól, de így egyben. Talán mégsem irigyellek annyira, menjél csak Wegtorenbe nyugodtan.
*Hecceli kicsit Naesalát, úgy gondolja, hogy ő sem kedveli ezeket jobban, mint ő maga.*
-A régi idők kedvéért! Ha iszunk még vagy kettőt én is veled megyek, és akkor együtt hősiesen rendet vágunk a városban.
*Megmosolyogja a dolgot, aztán ki tudja, lehet hogy nem is olyan hülyeség minthogy fetrengjen az ágyban miközben a szoba forog körülötte. A szavait Garsinnal kapcsolatban pedig megszívleli, s csak bólint egyet, majd az orra alatt motyog valamit.*
-Remélem igazad van.
*Ennek örömére ő is még egy Ullamar sört 12 aranyért. és ismét megtölti pipáját, időközben kihülhetett már annyira.*
-Szép törpék? Nahát! Ja, hogy a Nagytanács, mindent értek.
*Bohóckodik egy kicsit, persze teljesen érti, hogy mire gondolt Naesala.*
-Tán egyszer ha jártam ott egyébként, valamikor talán el kellene oda is látogatnom. Látod, mennyi helyre el kéne még jutnia az embernek, de csak itt eszi a fene a fogadóban savanyú sört szopogatva.
*Nos mintha bárki máson múlna saját magán kívül, hogy hová megy, de hát mégis könnyebb azért kifogásokat is keresni néha, meg panaszkodni egy kicsit. Az olyan természetesen jön az emberből.*
-Bár a kókadt farkak táborát szerencsére még nem erősítem, s ha Eeyr is úgy akarja hamarabb halok meg minthogy jól megjutalmazzanak Lihanechben.
*Veterán ide vagy oda, a férfiasság dolga nem játék. Utólag kicsit bánja, hogy felhozta fiatalkorát, mert most bizony annak a levét issza amit főzött. Tudhatta volna, hogy ez lesz. A nő kijelentésére csak legyint.*
-Ó hagyjál már.
*Nevet fel.*
-De tudod hogy megy ez. Mindenfélét megtaníttatnak a lovagrendben, pedig az egyszerű apród csak kardozni meg lovagolni akar, mint a naaaagy hősök.
*Színpadiasan elő is adja a nagy hősök képzelt gesztusait.*
-Aztán meg mégse ez van, hanem tanulás meg tanulás, kókadt farkú nagymesterek pátoszos dalairól, meg az élet nagy értelméről, dicsőségről meg erényekről. Olyan emberektől akik fényesre nyalt seggel ültek egész életükben valami báró udvaroncaként, túl jól és túl sokáig.
*Látszik rajta, hogy nem kedveli ezeket a figurákat, bár való igaz kevéssel találkozott igazából élőben, neki a gondolat is elég ahogy elképzeli őket. Nestar dolgára megvonja a vállát.*
-Nem biztos, csak olyan ismerős neve van.
*Mikor a wegtoreni nevét hallja, majdnem kiköp a földre, de tudja hogy nem volna túl illendő teleköpködni a Pegazus padlóját, úgyhogy visszafogja magát, csak a grimasz ül ki az arcára.*
-Caldorcor, tényleg. A többi dolog se hangzik olyan jól, de így egyben. Talán mégsem irigyellek annyira, menjél csak Wegtorenbe nyugodtan.
*Hecceli kicsit Naesalát, úgy gondolja, hogy ő sem kedveli ezeket jobban, mint ő maga.*
-A régi idők kedvéért! Ha iszunk még vagy kettőt én is veled megyek, és akkor együtt hősiesen rendet vágunk a városban.
*Megmosolyogja a dolgot, aztán ki tudja, lehet hogy nem is olyan hülyeség minthogy fetrengjen az ágyban miközben a szoba forog körülötte. A szavait Garsinnal kapcsolatban pedig megszívleli, s csak bólint egyet, majd az orra alatt motyog valamit.*
-Remélem igazad van.
*Ennek örömére ő is még egy Ullamar sört 12 aranyért.
és ismét megtölti pipáját, időközben kihülhetett már annyira.*
6194. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-22 12:40:09
Üzenet elküldve: 2025-07-22 12:40:09
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 331
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 331
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Új utakon//
*Egy pillantást vet a szunyókáló nagyemberre, hangját csak némileg fogja vissza, ebben a helyzetben amúgy sem tervezett hangos lenni. A bőrét ért puha kéz érzésére kihívóan villannak a szemei, kedve lenne újra játékba kezdeni, de a mindig bizonytalan jövőjén kell gondolkodni. Nem mintha szokása lenne, éppen ezért bizonytalan. Folyton keresi a helyét, mert ő és a módszerei, a szeszélyei nem éppen olyanok, amikkel ez a város kiegyezik. Talán jobb is volna hátra hagyni, semmi nem hiányozna belőle. Visszatérni pedig nem hosszú idő, ha valami mégis.*
- Nem velem nőtt fel, de mellettem van egy esztendeje, volt miért megedződnie. *Vonja meg a vállát. Nem kíván sejtelmes lenni, számára teljesen egyértelmű, hogy ránézésre is mindenki tudni véli róla, hogy nem egyszerű eset. Sokan adták már a tudtára és kevesek is maradtak meg mellette. Mi is tartaná itt, ha valakinek az „alattomos” szó is megcsillantja azt a gyönyörű szemét? Badarságnak tűnhet így igent mondani, de érezni szokta, ha valamit meg kell tennie. Legrosszabb esetben majd cselekszik, ahogy máskor szokott. Megriasztani nem könnyű.*
- Olykor cserfes, de tudja, hogy mikor kell befogni a száját és miről. Ami pedig engem illet, elfelejtem, amit el kell, és meg sem szólalok, főleg, ha te tapasztod be a szám azzal az ízletes... *Elharapja a mondatot, majd halkan kacag fel. Érti ő a lényeget, de nem tőle kell tartani. Megvesztegetni aligha lehet, ha élvezi a helyzetét, és egyáltalán nem érdekli senki sötét kis ügylete. Ellenben végre kiteljesedne a maga módján úgy, hogy abba pedig más nem szól bele, hogy milyen „szörnyűséges” dolog.*
- Kétlem, hogy ellenére lenne. Mikor tervezel visszaindulni?
*Felkel ő is, majd az elf mögé lép, ahogy amaz bontani kezdi a haját, s a nyakára lehel egy csókot, majd nyújtja a kezét a fésűért, hogy kibogozza ő. Szereti az efféle kontaktusokat.*
- Megengeded?
*A nyugtalanságot képes felismerni, ezért sem árthat meg egy kis kényeztetés.*
- A vörös nyugtalanít, Szépségem? *Nem tervez a szobában maradni, várja a kellemetlen bérleménye, meg a fiúcska, de talán még vannak részletek, amiket meg kíván osztani leendő új lakhelyéről a másik.*
A hozzászólás írója (Nelira Dykai) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.22 13:01:15
*Egy pillantást vet a szunyókáló nagyemberre, hangját csak némileg fogja vissza, ebben a helyzetben amúgy sem tervezett hangos lenni. A bőrét ért puha kéz érzésére kihívóan villannak a szemei, kedve lenne újra játékba kezdeni, de a mindig bizonytalan jövőjén kell gondolkodni. Nem mintha szokása lenne, éppen ezért bizonytalan. Folyton keresi a helyét, mert ő és a módszerei, a szeszélyei nem éppen olyanok, amikkel ez a város kiegyezik. Talán jobb is volna hátra hagyni, semmi nem hiányozna belőle. Visszatérni pedig nem hosszú idő, ha valami mégis.*
- Nem velem nőtt fel, de mellettem van egy esztendeje, volt miért megedződnie. *Vonja meg a vállát. Nem kíván sejtelmes lenni, számára teljesen egyértelmű, hogy ránézésre is mindenki tudni véli róla, hogy nem egyszerű eset. Sokan adták már a tudtára és kevesek is maradtak meg mellette. Mi is tartaná itt, ha valakinek az „alattomos” szó is megcsillantja azt a gyönyörű szemét? Badarságnak tűnhet így igent mondani, de érezni szokta, ha valamit meg kell tennie. Legrosszabb esetben majd cselekszik, ahogy máskor szokott. Megriasztani nem könnyű.*
- Olykor cserfes, de tudja, hogy mikor kell befogni a száját és miről. Ami pedig engem illet, elfelejtem, amit el kell, és meg sem szólalok, főleg, ha te tapasztod be a szám azzal az ízletes... *Elharapja a mondatot, majd halkan kacag fel. Érti ő a lényeget, de nem tőle kell tartani. Megvesztegetni aligha lehet, ha élvezi a helyzetét, és egyáltalán nem érdekli senki sötét kis ügylete. Ellenben végre kiteljesedne a maga módján úgy, hogy abba pedig más nem szól bele, hogy milyen „szörnyűséges” dolog.*
- Kétlem, hogy ellenére lenne. Mikor tervezel visszaindulni?
*Felkel ő is, majd az elf mögé lép, ahogy amaz bontani kezdi a haját, s a nyakára lehel egy csókot, majd nyújtja a kezét a fésűért, hogy kibogozza ő. Szereti az efféle kontaktusokat.*
- Megengeded?
*A nyugtalanságot képes felismerni, ezért sem árthat meg egy kis kényeztetés.*
- A vörös nyugtalanít, Szépségem? *Nem tervez a szobában maradni, várja a kellemetlen bérleménye, meg a fiúcska, de talán még vannak részletek, amiket meg kíván osztani leendő új lakhelyéről a másik.*
A hozzászólás írója (Nelira Dykai) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.22 13:01:15
6193. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-21 21:12:11
Üzenet elküldve: 2025-07-21 21:12:11
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Bizalom//
*Dob egy csontot, egy utolsót. De úgy tűnik, hogy azon most ketten fognak rágódni. Már abban a pillanatban megbánja, hogy beinvitálta a férfit, amint az kicsúszik a száján. De ahogy már elmélkedett róla eleget, a mai napon ordas nagy idiótát csinál magából. Talán ez valami mélyen magában hordott vonzalom, fétis, hogy ezt egy nap többször is eljátssza magával, méghozzá igen rövid időn belül. De egyszerűen csak arról van szó, hogy egy kibaszott nagy idióta. Mert nem bízik a férfiban, egy szava nem sok, annyit sem hisz el és mégis behívja maga után.
Még szinte az ágy szélére sem ér le a szebbik fele, mikor hallja a palack dugóját pukkanni. Szerencse, hogy hajoltában a vörös hajzuhatag eltakarja az arcát, mert erre most végre elvigyorodik. Az ösztönre fogja, de mélyen valahol szórakoztatja a szituáció. Mielőtt vissza kiegyenesedne megköszörüli a torkát, hogy azt a bárgyú vigyort letörölje a képéről. Az kéne még, hogy Norhelt a viharon túl megpillantson valami halovány fénysugarat. Hátra söpri a vörös loboncot, majd maga mellé nyúl a pipáért. Az ujjak ismét azon szorgoskodnak, hogy a kívánt mennyiségű dohánnyal tömjék azt meg. Pár szívdobbanásnyi idő múlva pedig már elégedetten sóhajtja ki ajkai közül az erős illatú füstöt. A szemek addig gondosan kerülnek minden lehetőséget, hogy véletlenül se pillantsanak a férfi felé, de végül csak odaeszi a fene őket. Az arcára egy pillanatra sem ül ki a gondolat, de a franc egye meg, azért csak hiányzott neki ez az érzéketlen, hűtlen, nagypofájú vadbarom. Aztán a zöldek tovább siklanak az arcról lejjebb, a felső redőire, minden gyűrődésre. És ekkor önkéntelenül is beharapja alsó ajkát, mert tökéletesen jól előtte van még annak a francos mellkasnak a fedetlen emlékképe. Lábát keresztbe veti, ujjai pedig a pipára szorítanak, ahogy azok a kutakodó szemek tovább haladnak. Egészen a nadrágig. A nők nagy szerencséje a férfiakkal szemben, hogy az ő ölében nem alakul semmiféle sátor. Ha alakul is valami, annak egy halvány bőrpíron kívül más jele nem igazán látszódik rajta. Ellenben Norhelttel. Odalent fogpiszkálónak nevezte, de most ezt nem tudná még egyszer azzal a dühös határozottságával kiejteni a száján. A tekintetét inkább elkapja róla, majd a pipát a fogai közé harapva kel fel lendületesen az ágyról. A léptei a csupasz talpakkal halkak, de a lépések határozottan Norhelt felé csattognak a padlón. Legalábbis elsőre úgy tűnik, de a célt elérve a lépteit az asztalnál fékezi meg, hogy a palackot felmarkolva, a pipát egyelőre mellőzve, kortyoljon pár nagyobbat maga is a pálinkából. A végén még hoppon marad, mert a férfi a kelleténél jobban belelendül.*
- Képzelem.
*Sóhajtja az üveg szájára, miközben visszasandít a férfira.*
- De te is néztél már ki szarabbul.
*Mosolyodik el undorítóan bájosan, hogy ne fakuljon meg benne az, hogy most bizony felettébb rühelli a férfit. Egy ideig elhallgat, az arcát fürkészi. De mielőtt még túl ostobán ismét a langymeleg érzelmekkel elfedett szakadék szélén találja magát, inkább jelentőségteljesen ismét a nadrág ágaskodására pillant.*
- Látom a pálinka is ízlik.
*Vonja fel a szemöldökeit és legalább most vigyorog. Még, ha ezt éppen az váltotta ki, hogy újfent taplóskodhat, a vihar legalább elült benne egy időre. Azzal sarkon fordul, de a palackot nem teszi vissza. Azt bizony viszi magával, hisz egy pohárnyit ígért. A férfival ellentétben pedig ő állja a szavát.*
- Szóval mit akarsz még megbeszélni?
*Veti hátra a pár lépés alatt, míg elér az ágyig. Azután visszaül, s mintha bíró lenne az ítélet kihirdetése előtt, megvárja az elítélt védőbeszédét.*
*Dob egy csontot, egy utolsót. De úgy tűnik, hogy azon most ketten fognak rágódni. Már abban a pillanatban megbánja, hogy beinvitálta a férfit, amint az kicsúszik a száján. De ahogy már elmélkedett róla eleget, a mai napon ordas nagy idiótát csinál magából. Talán ez valami mélyen magában hordott vonzalom, fétis, hogy ezt egy nap többször is eljátssza magával, méghozzá igen rövid időn belül. De egyszerűen csak arról van szó, hogy egy kibaszott nagy idióta. Mert nem bízik a férfiban, egy szava nem sok, annyit sem hisz el és mégis behívja maga után.
Még szinte az ágy szélére sem ér le a szebbik fele, mikor hallja a palack dugóját pukkanni. Szerencse, hogy hajoltában a vörös hajzuhatag eltakarja az arcát, mert erre most végre elvigyorodik. Az ösztönre fogja, de mélyen valahol szórakoztatja a szituáció. Mielőtt vissza kiegyenesedne megköszörüli a torkát, hogy azt a bárgyú vigyort letörölje a képéről. Az kéne még, hogy Norhelt a viharon túl megpillantson valami halovány fénysugarat. Hátra söpri a vörös loboncot, majd maga mellé nyúl a pipáért. Az ujjak ismét azon szorgoskodnak, hogy a kívánt mennyiségű dohánnyal tömjék azt meg. Pár szívdobbanásnyi idő múlva pedig már elégedetten sóhajtja ki ajkai közül az erős illatú füstöt. A szemek addig gondosan kerülnek minden lehetőséget, hogy véletlenül se pillantsanak a férfi felé, de végül csak odaeszi a fene őket. Az arcára egy pillanatra sem ül ki a gondolat, de a franc egye meg, azért csak hiányzott neki ez az érzéketlen, hűtlen, nagypofájú vadbarom. Aztán a zöldek tovább siklanak az arcról lejjebb, a felső redőire, minden gyűrődésre. És ekkor önkéntelenül is beharapja alsó ajkát, mert tökéletesen jól előtte van még annak a francos mellkasnak a fedetlen emlékképe. Lábát keresztbe veti, ujjai pedig a pipára szorítanak, ahogy azok a kutakodó szemek tovább haladnak. Egészen a nadrágig. A nők nagy szerencséje a férfiakkal szemben, hogy az ő ölében nem alakul semmiféle sátor. Ha alakul is valami, annak egy halvány bőrpíron kívül más jele nem igazán látszódik rajta. Ellenben Norhelttel. Odalent fogpiszkálónak nevezte, de most ezt nem tudná még egyszer azzal a dühös határozottságával kiejteni a száján. A tekintetét inkább elkapja róla, majd a pipát a fogai közé harapva kel fel lendületesen az ágyról. A léptei a csupasz talpakkal halkak, de a lépések határozottan Norhelt felé csattognak a padlón. Legalábbis elsőre úgy tűnik, de a célt elérve a lépteit az asztalnál fékezi meg, hogy a palackot felmarkolva, a pipát egyelőre mellőzve, kortyoljon pár nagyobbat maga is a pálinkából. A végén még hoppon marad, mert a férfi a kelleténél jobban belelendül.*
- Képzelem.
*Sóhajtja az üveg szájára, miközben visszasandít a férfira.*
- De te is néztél már ki szarabbul.
*Mosolyodik el undorítóan bájosan, hogy ne fakuljon meg benne az, hogy most bizony felettébb rühelli a férfit. Egy ideig elhallgat, az arcát fürkészi. De mielőtt még túl ostobán ismét a langymeleg érzelmekkel elfedett szakadék szélén találja magát, inkább jelentőségteljesen ismét a nadrág ágaskodására pillant.*
- Látom a pálinka is ízlik.
*Vonja fel a szemöldökeit és legalább most vigyorog. Még, ha ezt éppen az váltotta ki, hogy újfent taplóskodhat, a vihar legalább elült benne egy időre. Azzal sarkon fordul, de a palackot nem teszi vissza. Azt bizony viszi magával, hisz egy pohárnyit ígért. A férfival ellentétben pedig ő állja a szavát.*
- Szóval mit akarsz még megbeszélni?
*Veti hátra a pár lépés alatt, míg elér az ágyig. Azután visszaül, s mintha bíró lenne az ítélet kihirdetése előtt, megvárja az elítélt védőbeszédét.*
6192. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-21 20:20:40
Üzenet elküldve: 2025-07-21 20:20:40
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 946
OOC üzenetek: 287
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 946
OOC üzenetek: 287
Játékstílus: Vakmerő
//Új utakon//
*A ténymegállapításba burkolt bókot örömmel fogadja. Bizonytalan elméjének minden löket jót tesz, bár azt továbbra sem tudja megfejteni, hogy mivel szolgált rá Nelira kíváncsiságára. Hiszen az elf nem gondolja, hogy pusztán az érdeklődése vezette hozzá a lányt, Nelira viszont nem mutat eleget magából ahhoz, hogy meg tudja fejteni őt.
Az "alattomos" jelzőre láthatóan felcsillannak szemei. Relaelt egyáltalán nem zavarják a mocskos módszerek egészen addig, amíg biztos győzelemmel kecsegtetnek.
Nelira beszéde közben finoman érinti bársonyos bőrét, s gondolatai ábrándossá válnak. Szívesen pihenteti íriszeit a makulátlan felületen, és szépségesen lágy íveken, ám közben nem rest az ajkakat megformáló szavaknak is erőfforást szentelni.*
- Hely éppenséggel van számára is.
*Örül annak, hogy nem kapott elutasító választ, bár ezidáig nem sok visszautasításban volt része, ugyanakkor Nelira esetében nem tudta biztosan megállapítani annak hajlandóságát.*
- De valóban tökösnek kell lennie ahhoz, hogy a Kikötőben ne rángassák egy sikátorba egy óvatlan pillanatban.
*Szavaiból kiérezhető, hogy nem szándékozik elriasztani újdonsült szerzeményét, ugyanakkor nem akar zsákbamacskát sem árulni, s egy kölyköt sem pátyolgatni, akinek lelkét összetöri az a sajátosan vad világ.*
- Valamint fontosabb erény számomra a diszkréció.
*Azt jótékonyan elhallgatja, hogy hasznosítani így vagy úgy, de mindenkit tud. Haldriant sem rest lépten nyomon hálátlan feladatokkal ellátni.*
- Annak megszegését viszont nehezen tolerálom.
*Lassan feltolja magát az ágyból, hogy elkezdhessen ráérősen készülődni. Mozdulatai kecsesek, mégis nyugtalanok.*
- Az ifjúnak sem volna ellenére a környezetváltozás?
*Kérdezi, miközben holmijai közül előkutatja kedvenc utazófésűjét és hajának kigubancolásába kezd bele.*
*A ténymegállapításba burkolt bókot örömmel fogadja. Bizonytalan elméjének minden löket jót tesz, bár azt továbbra sem tudja megfejteni, hogy mivel szolgált rá Nelira kíváncsiságára. Hiszen az elf nem gondolja, hogy pusztán az érdeklődése vezette hozzá a lányt, Nelira viszont nem mutat eleget magából ahhoz, hogy meg tudja fejteni őt.
Az "alattomos" jelzőre láthatóan felcsillannak szemei. Relaelt egyáltalán nem zavarják a mocskos módszerek egészen addig, amíg biztos győzelemmel kecsegtetnek.
Nelira beszéde közben finoman érinti bársonyos bőrét, s gondolatai ábrándossá válnak. Szívesen pihenteti íriszeit a makulátlan felületen, és szépségesen lágy íveken, ám közben nem rest az ajkakat megformáló szavaknak is erőfforást szentelni.*
- Hely éppenséggel van számára is.
*Örül annak, hogy nem kapott elutasító választ, bár ezidáig nem sok visszautasításban volt része, ugyanakkor Nelira esetében nem tudta biztosan megállapítani annak hajlandóságát.*
- De valóban tökösnek kell lennie ahhoz, hogy a Kikötőben ne rángassák egy sikátorba egy óvatlan pillanatban.
*Szavaiból kiérezhető, hogy nem szándékozik elriasztani újdonsült szerzeményét, ugyanakkor nem akar zsákbamacskát sem árulni, s egy kölyköt sem pátyolgatni, akinek lelkét összetöri az a sajátosan vad világ.*
- Valamint fontosabb erény számomra a diszkréció.
*Azt jótékonyan elhallgatja, hogy hasznosítani így vagy úgy, de mindenkit tud. Haldriant sem rest lépten nyomon hálátlan feladatokkal ellátni.*
- Annak megszegését viszont nehezen tolerálom.
*Lassan feltolja magát az ágyból, hogy elkezdhessen ráérősen készülődni. Mozdulatai kecsesek, mégis nyugtalanok.*
- Az ifjúnak sem volna ellenére a környezetváltozás?
*Kérdezi, miközben holmijai közül előkutatja kedvenc utazófésűjét és hajának kigubancolásába kezd bele.*
6191. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-21 19:39:04
Üzenet elküldve: 2025-07-21 19:39:04
Rang: Játékos
IC üzenetek: 79
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 79
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Bizalom//
*Norhelt nem egy bátor ember. Ha úgy nézzük, a legtöbb bajba úgy keveredett, hogy azt hitte, simán kijön belőle. De a Ravik-féle baj más tészta. Az nem csak arcul csap, hanem önérzetet gyalul. Egy nő, aki nemcsak az öklével talál be, hanem pont ott, ahol fáj. A mellkasában. Meg a máj környékén.
Mikor a nő keze megmozdul, Norhelt megfeszül. A válla felhúzódik, mint egy teknős, aki épp bajt sejt. Szinte már várja, hogy valami csont roppan így az orra tájékan. De nem jön a pofon. Csak a levegő marad feszült. A megkönnyebbülés olyan hirtelen csap le rá, hogy önkéntelenül sóhajt. Halk, túl őszinte sóhaj. Az a fajta, amit az ember akkor ereszt meg, mikor a hólyagját is sikerül időben kiürítenie, nem csak a lelki nyomást.
A nő persze nem hagyja annyiban. Egy újabb odavetett kérdés, vagy inkább szúrás, és Norhelt csak megvonja a vállát.*
- Gyakorlat teszi a mestert.
*Motyogja könnyedén, ahogy a tarkóját vakarja, mintha tényleg büszke lenne rá, hogy évtizedek óta ugyanazt a szart próbálja eladni különböző csomagolásban.
Aztán meglátja a mozdulatot. Ahogy az üveg a nő karjaiban landol, két jól ismert, finoman domborodó pont között. A férfi tekintete rögzül, követi a pálinkát, majd egy pillanatra el is felejti, hogy levegőt kéne venni. Az agya kis késéssel kapcsol, de addigra már minden sejtjéhez eljut a hír, hogy ez most baj. Mégis marad ott az a buta kis félvigyor az arcán. Olyan, amitől a legtöbb nő vagy elolvad, vagy felpofoz, és nála ez az arány elég jól dokumentált.
Mikor Ravik elindul felfelé, még nyúl utána. A keze kicsit tétova, mint aki nem tudja, megfoghatja-e. Aztán nem fogja meg. A válla leereszkedik, a mosoly lekonyul, a lábujja megmozdul a csizmában, mintha már fordulna is hátra. Minek erőltesse?
De aztán valami történik. A nő megáll. Hátranéz. És megszólal. Norhelt úgy kapja fel a fejét, mint egy meglepett szurikáta, legyen az bármi is.*
- Hah!
*Buggyan ki belőle az öröm, már majdnem tapsolna is.
Elvigyorodik, és szinte már fütyörészve kocog a szoba felé. Boldog, mint egy kóbor kutya, akit visszahívtak a küszöbre, és még az is lehet, hogy adnak neki valamit enni.
Ahogy belép a szobába, szinte már ráborul az asztalra. Az üveg mellett foglal helyet, és mikor engedélyt kap, nem kell neki kétszer mondani. Széles mozdulattal nyúl érte, és meghúzza. Egy jó nagyot. Mint aki így is bocsánatot kér.
Aztán a tekintete, hát persze, hogy odavándorol, ahova nem kéne. A nő leül, a cipőjét leveszi, és Norhelt agya azonnal kikapcsol. Csak nézi a lábakat. A bokákat. A meztelen, kicsit talán poros, de kétségtelenül női lábakat. Megdermed az üveggel a szájánál, kis híján félrenyel. Egy apró nyögéssel nyel le egy kortyot, és menten le is teszi az italt.*
- Utállak, te hülye fasz!
*Morogja halkan, saját férfiasságának címezve mondandóját, miközben elfordítja a fejét. Aztán hangosan köszörüli meg a torkát. Valamit mondani kell. Valami ártatlant. Valami udvariasat.*
- Erm... jól nézel ki, kedves.
*Miközben kimondja, már tudja, hogy hülyeség volt. De hát ez van. A száj gyorsabb, mint az ész. És valahol mélyen... reméli, hogy a nő nem veszi észre a lassan felálló sátrat az ágyéka táján.*
*Norhelt nem egy bátor ember. Ha úgy nézzük, a legtöbb bajba úgy keveredett, hogy azt hitte, simán kijön belőle. De a Ravik-féle baj más tészta. Az nem csak arcul csap, hanem önérzetet gyalul. Egy nő, aki nemcsak az öklével talál be, hanem pont ott, ahol fáj. A mellkasában. Meg a máj környékén.
Mikor a nő keze megmozdul, Norhelt megfeszül. A válla felhúzódik, mint egy teknős, aki épp bajt sejt. Szinte már várja, hogy valami csont roppan így az orra tájékan. De nem jön a pofon. Csak a levegő marad feszült. A megkönnyebbülés olyan hirtelen csap le rá, hogy önkéntelenül sóhajt. Halk, túl őszinte sóhaj. Az a fajta, amit az ember akkor ereszt meg, mikor a hólyagját is sikerül időben kiürítenie, nem csak a lelki nyomást.
A nő persze nem hagyja annyiban. Egy újabb odavetett kérdés, vagy inkább szúrás, és Norhelt csak megvonja a vállát.*
- Gyakorlat teszi a mestert.
*Motyogja könnyedén, ahogy a tarkóját vakarja, mintha tényleg büszke lenne rá, hogy évtizedek óta ugyanazt a szart próbálja eladni különböző csomagolásban.
Aztán meglátja a mozdulatot. Ahogy az üveg a nő karjaiban landol, két jól ismert, finoman domborodó pont között. A férfi tekintete rögzül, követi a pálinkát, majd egy pillanatra el is felejti, hogy levegőt kéne venni. Az agya kis késéssel kapcsol, de addigra már minden sejtjéhez eljut a hír, hogy ez most baj. Mégis marad ott az a buta kis félvigyor az arcán. Olyan, amitől a legtöbb nő vagy elolvad, vagy felpofoz, és nála ez az arány elég jól dokumentált.
Mikor Ravik elindul felfelé, még nyúl utána. A keze kicsit tétova, mint aki nem tudja, megfoghatja-e. Aztán nem fogja meg. A válla leereszkedik, a mosoly lekonyul, a lábujja megmozdul a csizmában, mintha már fordulna is hátra. Minek erőltesse?
De aztán valami történik. A nő megáll. Hátranéz. És megszólal. Norhelt úgy kapja fel a fejét, mint egy meglepett szurikáta, legyen az bármi is.*
- Hah!
*Buggyan ki belőle az öröm, már majdnem tapsolna is.
Elvigyorodik, és szinte már fütyörészve kocog a szoba felé. Boldog, mint egy kóbor kutya, akit visszahívtak a küszöbre, és még az is lehet, hogy adnak neki valamit enni.
Ahogy belép a szobába, szinte már ráborul az asztalra. Az üveg mellett foglal helyet, és mikor engedélyt kap, nem kell neki kétszer mondani. Széles mozdulattal nyúl érte, és meghúzza. Egy jó nagyot. Mint aki így is bocsánatot kér.
Aztán a tekintete, hát persze, hogy odavándorol, ahova nem kéne. A nő leül, a cipőjét leveszi, és Norhelt agya azonnal kikapcsol. Csak nézi a lábakat. A bokákat. A meztelen, kicsit talán poros, de kétségtelenül női lábakat. Megdermed az üveggel a szájánál, kis híján félrenyel. Egy apró nyögéssel nyel le egy kortyot, és menten le is teszi az italt.*
- Utállak, te hülye fasz!
*Morogja halkan, saját férfiasságának címezve mondandóját, miközben elfordítja a fejét. Aztán hangosan köszörüli meg a torkát. Valamit mondani kell. Valami ártatlant. Valami udvariasat.*
- Erm... jól nézel ki, kedves.
*Miközben kimondja, már tudja, hogy hülyeség volt. De hát ez van. A száj gyorsabb, mint az ész. És valahol mélyen... reméli, hogy a nő nem veszi észre a lassan felálló sátrat az ágyéka táján.*
6190. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-21 18:25:29
Üzenet elküldve: 2025-07-21 18:25:29
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Bizalom//
*Az utolsó lépcsőfokokat már sietősen szedi. A tenyerében ott a kulcs, mégis úgy markolja, mintha kés lenne, amivel utat vághat magának ebből az egész átokverte helyzetből. A szeme végigfut az ajtókon, aztán megáll egy pillanatra. A mellkasában dübörög a szíve, és minden dobbanás egy-egy újabb káromkodás, amit önmagának címez. Nem kellett volna odamennie a pulthoz. Azt kellett volna hagyni, hogy az a töketlen csak szépen elillanjon, mint valami rossz emlék. Az utána maradt keserű ízt leöblítette volna piával. Vagy, ha már úgy alakult, hogy csak odaette a fene, akkor mi a bánatért nem rúgta egyszerűen tökön és akkor jó dolga végeztével itt hagyhatta volna a Pegazust és az egész istenek verte várost is. A gondolataiból villámgyorsan zökkentik ki, a karján megérzi a szorítást. Az érintésre úgy kapja hátra a fejét, mintha megperzselték volna. A kulcsos keze ökölbe fordul, és már lendül is, hogy annak a képébe verjen vele, aki ilyen idegállapotban meri zaklatni. Ahogy Norhelt képével találja magát szemben a mozdulat nyomban megtorpan, pedig a gondolatai ott verdesnek izgatottan, hogy azért kielégítő lenne eltörni az orrát. De végül leereszti a kezét és úgy pillant a férfira, hogy az jól kiérezze a zöld szemek élességéből azt, hogy olyannyira elege van, hogy már arra is sajnálja az energiát, hogy a képét beverje. A tekintete hideg, szinte szikrázik, ahogy a férfira pillant. Ez már nem az a fajta düh, ami kiabál. Ez az a fáradt, elhasznált harag, amit csak azok éreznek, akiket már túl sokszor bántottak meg ugyanúgy. És most nem azért nem üti meg, mert nem lenne hozzá kedve. Hanem mert még azt is sajnálja tőle. A pofont. Az energiát. A figyelmet.
Hallja a szavakat. Érthetőn és kristálytisztán. A bocsánatkérést. Amit jól ismer, amit már hallott egyszer, kétszer, tucatszor. Mindig máshogy mondta, de valahogy mégis mindig ugyanaz volt mögötte, nagy büdös semmi, és ő mégis elhitte. Akkor. Hogy most akár egy szót is elhisz a felsoroltakból? Ugyan. Az valahol már a sajnálomnál elakadt.
Elrántja a kezét a férfi ujjai közül és feljebb is lép egy lépcsőfoknyit, hogy minél nagyobbra nőjön közöttük a távolság. De még nem fogja távozóra, mert mindezek ellenére kíváncsi. A kíváncsiságát pedig a kérdés azonnal ki is elégíti. Ingyen pia. Hát persze. Szíve szerint most felröhögne. Akkor régen a kikötőben valószínűleg így is lett volna. Már vihorászna, mint egy naiv idióta, akinek csak elcsavarták a fejét. Sőt már a palack dugóját is kirángatta volna, a nagyját pedig bekortyolnák a pár lépés alatt, amíg az ajtóhoz elérnek. De most? Most csak halkan felmordul, mint egy sebzett kutya, akinek harapni sincs kedve.*
- Hogy a picsába tudsz ennyire folyékonyan hazudni?
*A hangja fáradtan cseng, nem is igazán vádol, inkább csak csodálkozik. Mint aki még mindig nem érti, hogy lehet valaki ennyire következetesen önmaga. A tekintete az üvegre vándorol. Feljebb tartva meglögyböli benne a tartalmát, majd karjaival féltőn öleli kebleire a palackot, mint egy irigy gyerek, aki a kedvenc játékán nem akar osztozni a többiekkel. Azzal nem is szól többet, egyszerűen csak visszafordul és megteszi az utolsó pár lépcsőfokot, tovább indulva az ajtó felé. A test halad tovább, de a szív még valahol hátul toporog. Az ujjai egyszerre szorítanak az üveg nyakára és a kulcsra is, de végül még egyszer megállítja a lépteit. A válla fölött hátrapillant, egyenesen a férfi arcára. Majd olyan fájdalmasan sóhajt fel, mintha valaki a vállán ülne és épp azt sutyorogná a fülébe, hogy egy esélybe nem halna bele. Pedig határozottan úgy érzi, hogy de... és mégis. Hátrafordul. Egy pillanatra a szeme belekapaszkodik a férfi arcába. Dacosan szegi fel a fejét, de végül egy hosszú sóhajjal enged.*
- Egy... *Sóhajt, majd ismétli, szinte ízlelgetve a szót, mintha valami rohadt keserűt harapott volna el.* Egyetlen pohárnyival kapsz belőle.
*Mormogja az orra alatt, ahogy tovább indul. Nem hiszi el, hogy még mindig van ekkora barom. De úgy néz ki, hogy a sós tenger nem marta szét teljesen a szívét. Egyet kell értenie abban, hogy itt egészen jó a pálinka, persze, hogy a férfi is rákapna.
Legközelebb már az ajtó előtt áll csak meg, bárhogy is dönt a férfi. A kulcs a lyukba talál, elfordul, a zár pedig halkan kattan. Az ajtót belöki maga előtt, a szobának pedig csak annyi figyelmet szentel, míg az asztalt és az ágyat megleli. Az ajtó túloldalán ismét a lyukba illeszti a kulcsot, de nem zárja be azt maguk mögött, ha Norhelt is besétál utána. Meghagyja a menekülőút illúzióját, mert eszében sincs itt tartani a férfit, ha az menni akar. Így csak becsukja és tovább indul. A kabát zsebéből kiveszi a pöfékelni valót, azután egyszerűen csak a székre hányja a vörös darabot, az üveget pedig az asztalra teszi.*
- Szolgáld ki magad.
*Bök az üveg felé, ő maga pedig egyelőre csak tovább lép az ágyhoz, aminek a szélére leülve pakolja maga mellé a pipát. De mielőtt ismét a mélyre szívott füsttel nyugtatná magát, lehajolva oldja meg a bakancsok fűzőjét, amiket azután le rúg a lábairól. Otthonosan mozog, nyugodtan és zavartalanul. Látszólag teljes mértékig ignorálva a férfi jelenlétét. De belül a feszültség egy cseppet sem enyhült, csak kezd valami mássá változni. Valami olyanná, amit a férfi közelében már jól ismer és egy cseppet sem örül neki.*
*Az utolsó lépcsőfokokat már sietősen szedi. A tenyerében ott a kulcs, mégis úgy markolja, mintha kés lenne, amivel utat vághat magának ebből az egész átokverte helyzetből. A szeme végigfut az ajtókon, aztán megáll egy pillanatra. A mellkasában dübörög a szíve, és minden dobbanás egy-egy újabb káromkodás, amit önmagának címez. Nem kellett volna odamennie a pulthoz. Azt kellett volna hagyni, hogy az a töketlen csak szépen elillanjon, mint valami rossz emlék. Az utána maradt keserű ízt leöblítette volna piával. Vagy, ha már úgy alakult, hogy csak odaette a fene, akkor mi a bánatért nem rúgta egyszerűen tökön és akkor jó dolga végeztével itt hagyhatta volna a Pegazust és az egész istenek verte várost is. A gondolataiból villámgyorsan zökkentik ki, a karján megérzi a szorítást. Az érintésre úgy kapja hátra a fejét, mintha megperzselték volna. A kulcsos keze ökölbe fordul, és már lendül is, hogy annak a képébe verjen vele, aki ilyen idegállapotban meri zaklatni. Ahogy Norhelt képével találja magát szemben a mozdulat nyomban megtorpan, pedig a gondolatai ott verdesnek izgatottan, hogy azért kielégítő lenne eltörni az orrát. De végül leereszti a kezét és úgy pillant a férfira, hogy az jól kiérezze a zöld szemek élességéből azt, hogy olyannyira elege van, hogy már arra is sajnálja az energiát, hogy a képét beverje. A tekintete hideg, szinte szikrázik, ahogy a férfira pillant. Ez már nem az a fajta düh, ami kiabál. Ez az a fáradt, elhasznált harag, amit csak azok éreznek, akiket már túl sokszor bántottak meg ugyanúgy. És most nem azért nem üti meg, mert nem lenne hozzá kedve. Hanem mert még azt is sajnálja tőle. A pofont. Az energiát. A figyelmet.
Hallja a szavakat. Érthetőn és kristálytisztán. A bocsánatkérést. Amit jól ismer, amit már hallott egyszer, kétszer, tucatszor. Mindig máshogy mondta, de valahogy mégis mindig ugyanaz volt mögötte, nagy büdös semmi, és ő mégis elhitte. Akkor. Hogy most akár egy szót is elhisz a felsoroltakból? Ugyan. Az valahol már a sajnálomnál elakadt.
Elrántja a kezét a férfi ujjai közül és feljebb is lép egy lépcsőfoknyit, hogy minél nagyobbra nőjön közöttük a távolság. De még nem fogja távozóra, mert mindezek ellenére kíváncsi. A kíváncsiságát pedig a kérdés azonnal ki is elégíti. Ingyen pia. Hát persze. Szíve szerint most felröhögne. Akkor régen a kikötőben valószínűleg így is lett volna. Már vihorászna, mint egy naiv idióta, akinek csak elcsavarták a fejét. Sőt már a palack dugóját is kirángatta volna, a nagyját pedig bekortyolnák a pár lépés alatt, amíg az ajtóhoz elérnek. De most? Most csak halkan felmordul, mint egy sebzett kutya, akinek harapni sincs kedve.*
- Hogy a picsába tudsz ennyire folyékonyan hazudni?
*A hangja fáradtan cseng, nem is igazán vádol, inkább csak csodálkozik. Mint aki még mindig nem érti, hogy lehet valaki ennyire következetesen önmaga. A tekintete az üvegre vándorol. Feljebb tartva meglögyböli benne a tartalmát, majd karjaival féltőn öleli kebleire a palackot, mint egy irigy gyerek, aki a kedvenc játékán nem akar osztozni a többiekkel. Azzal nem is szól többet, egyszerűen csak visszafordul és megteszi az utolsó pár lépcsőfokot, tovább indulva az ajtó felé. A test halad tovább, de a szív még valahol hátul toporog. Az ujjai egyszerre szorítanak az üveg nyakára és a kulcsra is, de végül még egyszer megállítja a lépteit. A válla fölött hátrapillant, egyenesen a férfi arcára. Majd olyan fájdalmasan sóhajt fel, mintha valaki a vállán ülne és épp azt sutyorogná a fülébe, hogy egy esélybe nem halna bele. Pedig határozottan úgy érzi, hogy de... és mégis. Hátrafordul. Egy pillanatra a szeme belekapaszkodik a férfi arcába. Dacosan szegi fel a fejét, de végül egy hosszú sóhajjal enged.*
- Egy... *Sóhajt, majd ismétli, szinte ízlelgetve a szót, mintha valami rohadt keserűt harapott volna el.* Egyetlen pohárnyival kapsz belőle.
*Mormogja az orra alatt, ahogy tovább indul. Nem hiszi el, hogy még mindig van ekkora barom. De úgy néz ki, hogy a sós tenger nem marta szét teljesen a szívét. Egyet kell értenie abban, hogy itt egészen jó a pálinka, persze, hogy a férfi is rákapna.
Legközelebb már az ajtó előtt áll csak meg, bárhogy is dönt a férfi. A kulcs a lyukba talál, elfordul, a zár pedig halkan kattan. Az ajtót belöki maga előtt, a szobának pedig csak annyi figyelmet szentel, míg az asztalt és az ágyat megleli. Az ajtó túloldalán ismét a lyukba illeszti a kulcsot, de nem zárja be azt maguk mögött, ha Norhelt is besétál utána. Meghagyja a menekülőút illúzióját, mert eszében sincs itt tartani a férfit, ha az menni akar. Így csak becsukja és tovább indul. A kabát zsebéből kiveszi a pöfékelni valót, azután egyszerűen csak a székre hányja a vörös darabot, az üveget pedig az asztalra teszi.*
- Szolgáld ki magad.
*Bök az üveg felé, ő maga pedig egyelőre csak tovább lép az ágyhoz, aminek a szélére leülve pakolja maga mellé a pipát. De mielőtt ismét a mélyre szívott füsttel nyugtatná magát, lehajolva oldja meg a bakancsok fűzőjét, amiket azután le rúg a lábairól. Otthonosan mozog, nyugodtan és zavartalanul. Látszólag teljes mértékig ignorálva a férfi jelenlétét. De belül a feszültség egy cseppet sem enyhült, csak kezd valami mássá változni. Valami olyanná, amit a férfi közelében már jól ismer és egy cseppet sem örül neki.*
6189. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-21 17:14:32
Üzenet elküldve: 2025-07-21 17:14:32
Rang: Játékos
IC üzenetek: 79
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 79
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Bizalom//
*Norhelt már az első sértésnél arra számít, hogy rögtön csurom sör lesz. Sőt, már előre felkészül rá: a vállát elfordítja, a tarkóját lejjebb húzza, s közben a nyelve hegyére is odakészíti a jó öreg „Inkább a szemed follyon ki!” választ, mint valami mágikus pajzsot. Már volt ilyen. Többször is. Valamiért a sör és a női harag kéz a kézben járnak.
De a sör nem csapódik. A levegő száraz marad. Hősünk meglepetten pislog, majd elismerően bólint, mikor látja, hogy a nő inkább megissza, mintsem elpazarolja. Ez aztán a fejlődés. Ember tanul a hibáiból – legalábbis Ravik.
Békésen beleszív a pipájába, az izzó dohány sercen egyet, aztán már csak parázslik. A nő kifogyott minden olyan dologból, amivel őt elolthatná – fizikailag vagy lelkileg. Legalábbis most úgy tűnik.
A következő mondatok hallatán viszont már nem ilyen biztos a dolgában. A pipa lassan leereszkedik a kezében, szeme sarkában ráng egy izom, de az arca nem változik. Figyel. Hallgat. És közben egyre inkább azt érzi, hogy talán nem is a hajó a baj forrása. Inkább azok a nők… meg az egész, amit az a hajó akkor jelentett. Vagy már akkor sem jelentett. Franc tudja.
Megfigyeli a nő mozdulatait: ahogy a kabátjához nyúl, a pipát visszacsúsztatja, aztán megkerüli az asztalt. Norhelt érzi, hogy mondania kéne valamit. Valami okosat, valami nagyot. Valami olyat, amitől Ravik megáll, megfordul, és azt mondja, hogy „na jó, beszéljük meg”. Ehelyett csak annyi jár a fejében, hogy „maradj” – de az valahogy megragad a torkában, és ott is marad, mint egy régen lenyelt halszálka.
Aztán a búcsúmozdulat. A nő keze a vállán. A pimasz kis érintés, aminek nem is tudja eldönteni, hogy baráti-e, vagy csak úgy odavetett, mint amikor az ember hátba veregeti a ló seggét indulás előtt.
És Norheltből kipattan valami. Egy kis hangos, magabiztos kiáltás.*
- Hah! Szóval szerinted is elér a seggemig! Tudtam én, hogy szerinted is nagy!
*De Ravik nem fordul vissza.
Norhelt egy pillanatra csak ül, aztán lemondóan felsóhajt. A pipát kiejti, a dohány hamuvá hullik a nadrágjára.*
- Mekkora egy tapló vagyok.
*Ezt már csak az asztalnak mondja. Az viszont nem válaszol, csak hallgat, mint egy régi barát, aki már úgyis mindent hallott.
Aztán megpillantja az üveget Ravik kezében. Egy egész palack pálinka. A világ hirtelen új értelmet nyer. Mert rendben, hogy Ravik dühös, de mégsem ihatja meg azt az egészet egyedül. Először is, még a végén valaki visszaél az állapotával. Másodszor: ha már valaki visszaél vele, akkor az legalább legyen ő. Ez alapvető udvariasság.
A pipát eloltja, s a hamu nagyja többnyire a nadrágján végzi, de most már mindegy. Felpattan, kis híján fellöki a felszolgálólányt, aki tán felé tartott, tán nem. Egyetlen egy cél rebeg a szeme előtt a lépcső, vagyis inkább a vörös ördög formás hátsója amit pont eltakar az a Teysus verte kabát. A lépcsőn megbotlik.*
- Azistenbasszameg!
*Szerencsére sikerül megtartania az egyensúlyát. Végül beéri Ravikot, aki már kulccsal és üveggel készül eltűnni az emelet felé. Norhelt nem a pia felé nyúl, bár az üveget fél szemmel követi, hanem a nő másik karjára fog. A szorítása nem erős, inkább kérő. Amolyan „Várj már meg, mielőtt hülyét csinálok magamból végleg” típusú.*
- Várj!
*Liheg. A nagy sietségben elfelejtett levegőt venni.*
- Sajnálom. Mindent. A hajót. A kurvákat. Minket.
*Pillanatnyi csend. Az arca most tényleg komoly. A hangja is halkabb. Talán először ezen az estén.*
- Mi lenne, ha megbeszélnénk ezt rendesen… amellett az üveg ital mellett ott a kezedben?
*A hangja halk, a szeme figyel. És ha most csattan a pofon, hát csattan. De legalább megpróbálta.*
*Norhelt már az első sértésnél arra számít, hogy rögtön csurom sör lesz. Sőt, már előre felkészül rá: a vállát elfordítja, a tarkóját lejjebb húzza, s közben a nyelve hegyére is odakészíti a jó öreg „Inkább a szemed follyon ki!” választ, mint valami mágikus pajzsot. Már volt ilyen. Többször is. Valamiért a sör és a női harag kéz a kézben járnak.
De a sör nem csapódik. A levegő száraz marad. Hősünk meglepetten pislog, majd elismerően bólint, mikor látja, hogy a nő inkább megissza, mintsem elpazarolja. Ez aztán a fejlődés. Ember tanul a hibáiból – legalábbis Ravik.
Békésen beleszív a pipájába, az izzó dohány sercen egyet, aztán már csak parázslik. A nő kifogyott minden olyan dologból, amivel őt elolthatná – fizikailag vagy lelkileg. Legalábbis most úgy tűnik.
A következő mondatok hallatán viszont már nem ilyen biztos a dolgában. A pipa lassan leereszkedik a kezében, szeme sarkában ráng egy izom, de az arca nem változik. Figyel. Hallgat. És közben egyre inkább azt érzi, hogy talán nem is a hajó a baj forrása. Inkább azok a nők… meg az egész, amit az a hajó akkor jelentett. Vagy már akkor sem jelentett. Franc tudja.
Megfigyeli a nő mozdulatait: ahogy a kabátjához nyúl, a pipát visszacsúsztatja, aztán megkerüli az asztalt. Norhelt érzi, hogy mondania kéne valamit. Valami okosat, valami nagyot. Valami olyat, amitől Ravik megáll, megfordul, és azt mondja, hogy „na jó, beszéljük meg”. Ehelyett csak annyi jár a fejében, hogy „maradj” – de az valahogy megragad a torkában, és ott is marad, mint egy régen lenyelt halszálka.
Aztán a búcsúmozdulat. A nő keze a vállán. A pimasz kis érintés, aminek nem is tudja eldönteni, hogy baráti-e, vagy csak úgy odavetett, mint amikor az ember hátba veregeti a ló seggét indulás előtt.
És Norheltből kipattan valami. Egy kis hangos, magabiztos kiáltás.*
- Hah! Szóval szerinted is elér a seggemig! Tudtam én, hogy szerinted is nagy!
*De Ravik nem fordul vissza.
Norhelt egy pillanatra csak ül, aztán lemondóan felsóhajt. A pipát kiejti, a dohány hamuvá hullik a nadrágjára.*
- Mekkora egy tapló vagyok.
*Ezt már csak az asztalnak mondja. Az viszont nem válaszol, csak hallgat, mint egy régi barát, aki már úgyis mindent hallott.
Aztán megpillantja az üveget Ravik kezében. Egy egész palack pálinka. A világ hirtelen új értelmet nyer. Mert rendben, hogy Ravik dühös, de mégsem ihatja meg azt az egészet egyedül. Először is, még a végén valaki visszaél az állapotával. Másodszor: ha már valaki visszaél vele, akkor az legalább legyen ő. Ez alapvető udvariasság.
A pipát eloltja, s a hamu nagyja többnyire a nadrágján végzi, de most már mindegy. Felpattan, kis híján fellöki a felszolgálólányt, aki tán felé tartott, tán nem. Egyetlen egy cél rebeg a szeme előtt a lépcső, vagyis inkább a vörös ördög formás hátsója amit pont eltakar az a Teysus verte kabát. A lépcsőn megbotlik.*
- Azistenbasszameg!
*Szerencsére sikerül megtartania az egyensúlyát. Végül beéri Ravikot, aki már kulccsal és üveggel készül eltűnni az emelet felé. Norhelt nem a pia felé nyúl, bár az üveget fél szemmel követi, hanem a nő másik karjára fog. A szorítása nem erős, inkább kérő. Amolyan „Várj már meg, mielőtt hülyét csinálok magamból végleg” típusú.*
- Várj!
*Liheg. A nagy sietségben elfelejtett levegőt venni.*
- Sajnálom. Mindent. A hajót. A kurvákat. Minket.
*Pillanatnyi csend. Az arca most tényleg komoly. A hangja is halkabb. Talán először ezen az estén.*
- Mi lenne, ha megbeszélnénk ezt rendesen… amellett az üveg ital mellett ott a kezedben?
*A hangja halk, a szeme figyel. És ha most csattan a pofon, hát csattan. De legalább megpróbálta.*
6188. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-20 23:19:16
Üzenet elküldve: 2025-07-20 23:19:16
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Bizalom//
*Megdermed, vele együtt pedig a kezében tartott korsó is megáll félúton, benne az ital is. A férfi szavai úgy csapnak le rá, mint viharban a villámlás, ami nem szól akkorát, de azért megrenget benne valamit. Végül egyelőre szó nélkül hagyva kikortyolja azt az alkoholmennyiséget, amire most szüksége van ahhoz, hogy az indulatait kordában tartsa és ne borítsa Norheltre a gondosan áttörölgetett asztalt. Most még működik a dolog, de kérdéses, hogy meddig tart ki ez a nagy önuralom. A korsót lassan visszaengedi az asztalra. Leteszi, és az halkan koppan. Nagyon halkan, szinte vészjóslón, mintha attól tartana, hogy egy hangosabb koppanást hallva már robbanni fog. Ahogy megszólal, a hangja száraz és színtelen. Az zöld szemekből jól kiolvasható, hogy beszéd helyett inkább köpné a szavakat.*
- Persze, hogy nem volt. Ahogy egy jó öreg wegtoreni közmondás tartja, a kicsi is lehet játékos.
*A szája sarkában megjelenő vigyor nem szép és még csak nem is kedves. Ez az az igazi tahó féle, amiért a Rumosban már biztosan megkérdezték volna a homlokától, hogy mennyire érzi keménynek az asztallapot. A vigyor ellenére most mégsem hat túl hihetően az önbizalma. Talán az ing anyagát markoló ujjak teszik, amik már fehérednek a görcsös szorítástól. Vagy arcának feszülése, ahogy igyekszik azt a vigyort hihetően fenntartani. A kérdés segít ennek orvoslásában, mert az arc riasztó hirtelenséggel borul be újra. A smaragd szemek felizzanak, körmei alatt pedig éppen, hogy nem szakad meg az ing anyaga. A karjaiban eddig is ott volt a feszültség, de most egyszeriben minden izmával az ellen tiltakozik, hogy ne rántsa le az asztalról a fél berendezést. Mintha érne ennyit a férfi. Már ezt a pár szót, azt a pórul járt pálinkát és az idő vesztegetését is sajnálni kezdi rá.
A hangja először halk, azután élesedik. Nem kiabál, de jól kimutatja magát a pengeélű düh, amit csak az tud előidézni, aki igazán számít. Egykor legalábbis számított.*
- Jól éreztük volna magunkat? Tényleg? Milyen remek ötlet. Csak az a baj, hogy akkor rohadtul úgy festettél, mint akinek az a kettő bőven elég.
*A tekintete éget, de ez nem az a szokásos és egyszerű gyilkos pillantás. Ez most tele van azzal a fajta haraggal, amit csak azok váltanak ki, akiket egyszer akár még szerethettek is. Szerencsére ez már itt rohadtul nem érdekel senkit, így akár foglalkozhatna sokkal kellemesebb dolgokkal is, mintsem a múlt felhánytorgatásával. Például azzal, hogy a tervei szerint egyszerűen az asztal alá issza magát. A keze cselekszik is. Nehezen, de elszakad az ing anyagától, hogy a korsóra markoljon. De miközben azt emeli, közben maga is felegyenesedik lassan a székről.*
- Te egy kibaszottul ostoba idióta vagy.
*A korsó emelkedik, de elsődleges tervével ellentétben, hogy egyszerűen a tartalmát az ölébe borítja, végül egy lendületes húzással issza ki annak maradék tartalmát. Így a korsó már hangosabb csattanással érkezhet is vissza az asztalra. Jóleső sóhajjal hunyja le egy pillanatra a szemeit, mikor pedig újra a férfira pillant a vihar el is ül a zöldekben. Helyette nem marad más csak undor és nyers lenézés.*
- A kurvák beszédesek a kikötőben. Hamar híred ment, de leszartam.
*Lenyúl és kézbe veszi a pipáját, amiből most kiütögeti a hamuvá vált dohányt. Úriasan az asztalra, hogy annak a riherongynak legyen miért visszafontoskodnia magát az asztalhoz és Norhelthez is.*
- De ahhoz tényleg egy gerinctelen pöcsnek kellett lenned, hogy épp az én hajómon kellett magad jól érezni két másik nővel.
*A hangja most már nyugodt, talán túlságosan is. A szemeit nem veszi le róla, miközben hátra nyúl a kabátért. Az igazság az, hogy valahol valóban bántja az, hogy ő egyedül nem volt elég. Pedig aztán Thaléniára megesküszik, hogy ez idő alatt ő egyetlen férfi ágyában sem fordult meg. Ezt fordítva nem várta el és soha nem is kérte. Csupán annyit várt el cserébe, hogy tiszteletben tartja a férfi legalább azt a rohadt hajót. A kutya sem szarik oda, ahol enni szokott. A kabátot a vállára kanyarítja, a pipát a zsebébe süllyeszti, majd az asztalt megkerülve még egy lélegzetvételnyi időre megáll a férfi mellett.*
- Fogadj meg egy tanácsot, ha igazán jól akarod érezni magad. Csapd hátra azt az egekig magasztalt férfiasságod és baszd meg magad.
*Finom, de határozott mozdulatokkal veregeti meg a férfi vállát, majd mordulva tovább indul. Nem ki a fogadóból. Ezt az örömet nem adja meg, hogy ilyen hamar tova tűnjön, mint egy lázas rémálom. Nem. A pultot célozza meg és a kissé megszeppent képű fogadóst.
Norhelthez csak a halk diskurzus jut el, de hamarosan a nő elé érkezik egy Szoba kulcsa, amiért a zsebéből kihalászott erszényből kiszámol 11 aranyat. Ezután kissé fájdalmas fintor ül ki az arcára, ahogy a szütyőből érkezik egy nagyobb mennyiségű arany is, úgy nagyjából 140, de érzi, hogy most nem lenne elég egy pohárka Pálinka, így kikér egy egész üveggel.
Az üveg nyakára szorít egyik kezével, amíg a másikban a kulcsot morzsolgatja. Valószínűleg holnap koplalni fog, de megér annyit, hogy ma este leigya magát. Felfele menet azt azért még eldönti majd, hogy meglátogassa-e azt a híres fürdőházat, amíg még tudja, hogy merre van az előre, vagy inkább hagyja meg azt reggelre, amikor talán jól fog esni a másnapra, ha egy kicsit csak a víz csobogását hallja. Nem néz vissza. Inkább csak megszaporázza a lépteit a lépcsőig, mikor a felszolgálóleány elsiet mellette, talán épp vissza az asztalukhoz. Milyen szerencsés ez a mai nap. A lány szemei megúszták, Norhelt látszólag az éjszakát nem tölti majd egyedül és neki is itt van ez az átokverte üveg pia. És, hogy ez mennyire tölti el boldogsággal? Legalább annyira, mint amennyire boldogan recseg fel a lépcső a léptei alatt.*
*Megdermed, vele együtt pedig a kezében tartott korsó is megáll félúton, benne az ital is. A férfi szavai úgy csapnak le rá, mint viharban a villámlás, ami nem szól akkorát, de azért megrenget benne valamit. Végül egyelőre szó nélkül hagyva kikortyolja azt az alkoholmennyiséget, amire most szüksége van ahhoz, hogy az indulatait kordában tartsa és ne borítsa Norheltre a gondosan áttörölgetett asztalt. Most még működik a dolog, de kérdéses, hogy meddig tart ki ez a nagy önuralom. A korsót lassan visszaengedi az asztalra. Leteszi, és az halkan koppan. Nagyon halkan, szinte vészjóslón, mintha attól tartana, hogy egy hangosabb koppanást hallva már robbanni fog. Ahogy megszólal, a hangja száraz és színtelen. Az zöld szemekből jól kiolvasható, hogy beszéd helyett inkább köpné a szavakat.*
- Persze, hogy nem volt. Ahogy egy jó öreg wegtoreni közmondás tartja, a kicsi is lehet játékos.
*A szája sarkában megjelenő vigyor nem szép és még csak nem is kedves. Ez az az igazi tahó féle, amiért a Rumosban már biztosan megkérdezték volna a homlokától, hogy mennyire érzi keménynek az asztallapot. A vigyor ellenére most mégsem hat túl hihetően az önbizalma. Talán az ing anyagát markoló ujjak teszik, amik már fehérednek a görcsös szorítástól. Vagy arcának feszülése, ahogy igyekszik azt a vigyort hihetően fenntartani. A kérdés segít ennek orvoslásában, mert az arc riasztó hirtelenséggel borul be újra. A smaragd szemek felizzanak, körmei alatt pedig éppen, hogy nem szakad meg az ing anyaga. A karjaiban eddig is ott volt a feszültség, de most egyszeriben minden izmával az ellen tiltakozik, hogy ne rántsa le az asztalról a fél berendezést. Mintha érne ennyit a férfi. Már ezt a pár szót, azt a pórul járt pálinkát és az idő vesztegetését is sajnálni kezdi rá.
A hangja először halk, azután élesedik. Nem kiabál, de jól kimutatja magát a pengeélű düh, amit csak az tud előidézni, aki igazán számít. Egykor legalábbis számított.*
- Jól éreztük volna magunkat? Tényleg? Milyen remek ötlet. Csak az a baj, hogy akkor rohadtul úgy festettél, mint akinek az a kettő bőven elég.
*A tekintete éget, de ez nem az a szokásos és egyszerű gyilkos pillantás. Ez most tele van azzal a fajta haraggal, amit csak azok váltanak ki, akiket egyszer akár még szerethettek is. Szerencsére ez már itt rohadtul nem érdekel senkit, így akár foglalkozhatna sokkal kellemesebb dolgokkal is, mintsem a múlt felhánytorgatásával. Például azzal, hogy a tervei szerint egyszerűen az asztal alá issza magát. A keze cselekszik is. Nehezen, de elszakad az ing anyagától, hogy a korsóra markoljon. De miközben azt emeli, közben maga is felegyenesedik lassan a székről.*
- Te egy kibaszottul ostoba idióta vagy.
*A korsó emelkedik, de elsődleges tervével ellentétben, hogy egyszerűen a tartalmát az ölébe borítja, végül egy lendületes húzással issza ki annak maradék tartalmát. Így a korsó már hangosabb csattanással érkezhet is vissza az asztalra. Jóleső sóhajjal hunyja le egy pillanatra a szemeit, mikor pedig újra a férfira pillant a vihar el is ül a zöldekben. Helyette nem marad más csak undor és nyers lenézés.*
- A kurvák beszédesek a kikötőben. Hamar híred ment, de leszartam.
*Lenyúl és kézbe veszi a pipáját, amiből most kiütögeti a hamuvá vált dohányt. Úriasan az asztalra, hogy annak a riherongynak legyen miért visszafontoskodnia magát az asztalhoz és Norhelthez is.*
- De ahhoz tényleg egy gerinctelen pöcsnek kellett lenned, hogy épp az én hajómon kellett magad jól érezni két másik nővel.
*A hangja most már nyugodt, talán túlságosan is. A szemeit nem veszi le róla, miközben hátra nyúl a kabátért. Az igazság az, hogy valahol valóban bántja az, hogy ő egyedül nem volt elég. Pedig aztán Thaléniára megesküszik, hogy ez idő alatt ő egyetlen férfi ágyában sem fordult meg. Ezt fordítva nem várta el és soha nem is kérte. Csupán annyit várt el cserébe, hogy tiszteletben tartja a férfi legalább azt a rohadt hajót. A kutya sem szarik oda, ahol enni szokott. A kabátot a vállára kanyarítja, a pipát a zsebébe süllyeszti, majd az asztalt megkerülve még egy lélegzetvételnyi időre megáll a férfi mellett.*
- Fogadj meg egy tanácsot, ha igazán jól akarod érezni magad. Csapd hátra azt az egekig magasztalt férfiasságod és baszd meg magad.
*Finom, de határozott mozdulatokkal veregeti meg a férfi vállát, majd mordulva tovább indul. Nem ki a fogadóból. Ezt az örömet nem adja meg, hogy ilyen hamar tova tűnjön, mint egy lázas rémálom. Nem. A pultot célozza meg és a kissé megszeppent képű fogadóst.
Norhelthez csak a halk diskurzus jut el, de hamarosan a nő elé érkezik egy Szoba kulcsa, amiért a zsebéből kihalászott erszényből kiszámol 11 aranyat.
Ezután kissé fájdalmas fintor ül ki az arcára, ahogy a szütyőből érkezik egy nagyobb mennyiségű arany is, úgy nagyjából 140, de érzi, hogy most nem lenne elég egy pohárka Pálinka, így kikér egy egész üveggel. Az üveg nyakára szorít egyik kezével, amíg a másikban a kulcsot morzsolgatja. Valószínűleg holnap koplalni fog, de megér annyit, hogy ma este leigya magát. Felfele menet azt azért még eldönti majd, hogy meglátogassa-e azt a híres fürdőházat, amíg még tudja, hogy merre van az előre, vagy inkább hagyja meg azt reggelre, amikor talán jól fog esni a másnapra, ha egy kicsit csak a víz csobogását hallja. Nem néz vissza. Inkább csak megszaporázza a lépteit a lépcsőig, mikor a felszolgálóleány elsiet mellette, talán épp vissza az asztalukhoz. Milyen szerencsés ez a mai nap. A lány szemei megúszták, Norhelt látszólag az éjszakát nem tölti majd egyedül és neki is itt van ez az átokverte üveg pia. És, hogy ez mennyire tölti el boldogsággal? Legalább annyira, mint amennyire boldogan recseg fel a lépcső a léptei alatt.*
6187. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-20 21:53:28
Üzenet elküldve: 2025-07-20 21:53:28
Rang: Játékos
IC üzenetek: 79
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 79
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Bizalom//
*Amikor Ravik nem csapja rá az asztalt, nem hajítja fel a széket, sőt... mintha... mintha figyelne... akkor Norhelt kicsit megzavarodik. Nem látja a megszokott jéghideg kivégző pillantást. Az ujjai nem dobolnak, és valami a levegőben megváltozik. Nem vihar, nem béke. Inkább csak... csend. Feszültségmentes csend. Ami nála minimum gyanús.
Aztán a megtörni látszó jég úgy fagy vissza, mint a szemben ülő nő libidója abban a bizonyos pillanatban. Norhelt megmerevedik egy pillanatra, ahogy Ravik szavai a „fogpiszkálóval” koppannak előtte. Az ujjai automatikusan megfeszülnek a korsó füle körül, aztán szinte már magától enged el mindent. Lerakja az italt, lassan, kimérten, és ha nem lenne olyan kibaszott másnapos, talán még ki is kiáltana. De most csak a szeme villan, aztán nagyot sóhajt, hogy a tüdejéből is kiszálljon minden indulat. A feje oldalra billen, mint amikor az ember megpróbálja eldönteni, hogy röhögjön vagy sírjon.*
- Bezzeg amíg csak benned járt, nem volt rá panasz.
*A mondat úgy hagyja el a száját, mint egy gondosan megélezett kés. Nem durva, inkább csak... tapló. És pontosan annyira élvezettel nyomja ki, mint egy régóta dédelgetett pattanást. A szeme sarkában ott az a fajta vigyor, ami után gyakran szoktak repülni a söröskorsók. De ő csak ül tovább, a lábait kicsit előrébb csúsztatja, karjait az asztalra fekteti, mintha mostantól csak tárgyalás útján hajlandó bármire is. Egy hosszú pillanatig csak méri a nő reakcióját. Aztán jön az a bizonyos kebles visszavágás.
Erre előbb csak felhorkan, mint aki majdnem félrenyel egy korty levegőt. A pipa már rég félretolva, helyette most mindkét kezét a levegőbe emeli, mintha védekezne.*
- Tudom én ám hogyan tartja a mondás. Két dudás nem fér meg egy csárdában. De ha már egyszer mégis összejön egy ilyen történelmi pillanat, mit változtatna egy harmadik is a képleten?
*Az egyik szemöldöke megemelkedik, a mosolya szélesedik. Ez most az a pillanat, amikor ő úgy érzi, hogy akár nyerésben is lehet. Vagy legalábbis nem vérzik minden oldalról.
Oldalra pillant, ahonnan korábban a kis cselédlány sandított rá. Most már nem néz oda. Lehet, hogy Ravik pillantásától még a söprű is leugrott volna a falról. Hogy aztán a lábai közt végezze és elrepüljön vele. Norhelt újra Ravikra néz, de ezúttal nem a combjait méri végig, nem is a keblét. A tekintete kicsit hosszabban időzik a szemein. Aztán valami megmozdul benne, amit legszívesebben egy pohár savval öntene le. Mert hát a pokolba is, egy ilyen asszony akkor is veszélyes ha szereti az embert... Sőt az igazat megvallva csak akkor igazán.*
- Eh...
*Megfogan hősünkben egy kérdés. Egy kérdés aminél minden porcikája egyként visít azért, hogy ne tegye fel. Azonban az alkohol a vérében, más véleménnyel van erről.*
- Tényleg ennyire fájt volna csatlakozni aznap? Semmit sem jelentett az a kettő. Cserébe jól éreztük volna magunkat.
*A hangja játékos, azonban mélyen elrejtve van benne némi komolyság is. Azonban a játékosság mellé dukál egy félmosoly is. Nem a pofátlan, nem is a nyálas fajta. Inkább az a fajta, amit az ember akkor vesz elő, ha épp a szakadék szélén táncol merev részegen, de valamiért még így sem dőlt bele.*
A hozzászólás írója (Norhelt Dravhen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.20 21:53:41
*Amikor Ravik nem csapja rá az asztalt, nem hajítja fel a széket, sőt... mintha... mintha figyelne... akkor Norhelt kicsit megzavarodik. Nem látja a megszokott jéghideg kivégző pillantást. Az ujjai nem dobolnak, és valami a levegőben megváltozik. Nem vihar, nem béke. Inkább csak... csend. Feszültségmentes csend. Ami nála minimum gyanús.
Aztán a megtörni látszó jég úgy fagy vissza, mint a szemben ülő nő libidója abban a bizonyos pillanatban. Norhelt megmerevedik egy pillanatra, ahogy Ravik szavai a „fogpiszkálóval” koppannak előtte. Az ujjai automatikusan megfeszülnek a korsó füle körül, aztán szinte már magától enged el mindent. Lerakja az italt, lassan, kimérten, és ha nem lenne olyan kibaszott másnapos, talán még ki is kiáltana. De most csak a szeme villan, aztán nagyot sóhajt, hogy a tüdejéből is kiszálljon minden indulat. A feje oldalra billen, mint amikor az ember megpróbálja eldönteni, hogy röhögjön vagy sírjon.*
- Bezzeg amíg csak benned járt, nem volt rá panasz.
*A mondat úgy hagyja el a száját, mint egy gondosan megélezett kés. Nem durva, inkább csak... tapló. És pontosan annyira élvezettel nyomja ki, mint egy régóta dédelgetett pattanást. A szeme sarkában ott az a fajta vigyor, ami után gyakran szoktak repülni a söröskorsók. De ő csak ül tovább, a lábait kicsit előrébb csúsztatja, karjait az asztalra fekteti, mintha mostantól csak tárgyalás útján hajlandó bármire is. Egy hosszú pillanatig csak méri a nő reakcióját. Aztán jön az a bizonyos kebles visszavágás.
Erre előbb csak felhorkan, mint aki majdnem félrenyel egy korty levegőt. A pipa már rég félretolva, helyette most mindkét kezét a levegőbe emeli, mintha védekezne.*
- Tudom én ám hogyan tartja a mondás. Két dudás nem fér meg egy csárdában. De ha már egyszer mégis összejön egy ilyen történelmi pillanat, mit változtatna egy harmadik is a képleten?
*Az egyik szemöldöke megemelkedik, a mosolya szélesedik. Ez most az a pillanat, amikor ő úgy érzi, hogy akár nyerésben is lehet. Vagy legalábbis nem vérzik minden oldalról.
Oldalra pillant, ahonnan korábban a kis cselédlány sandított rá. Most már nem néz oda. Lehet, hogy Ravik pillantásától még a söprű is leugrott volna a falról. Hogy aztán a lábai közt végezze és elrepüljön vele. Norhelt újra Ravikra néz, de ezúttal nem a combjait méri végig, nem is a keblét. A tekintete kicsit hosszabban időzik a szemein. Aztán valami megmozdul benne, amit legszívesebben egy pohár savval öntene le. Mert hát a pokolba is, egy ilyen asszony akkor is veszélyes ha szereti az embert... Sőt az igazat megvallva csak akkor igazán.*
- Eh...
*Megfogan hősünkben egy kérdés. Egy kérdés aminél minden porcikája egyként visít azért, hogy ne tegye fel. Azonban az alkohol a vérében, más véleménnyel van erről.*
- Tényleg ennyire fájt volna csatlakozni aznap? Semmit sem jelentett az a kettő. Cserébe jól éreztük volna magunkat.
*A hangja játékos, azonban mélyen elrejtve van benne némi komolyság is. Azonban a játékosság mellé dukál egy félmosoly is. Nem a pofátlan, nem is a nyálas fajta. Inkább az a fajta, amit az ember akkor vesz elő, ha épp a szakadék szélén táncol merev részegen, de valamiért még így sem dőlt bele.*
A hozzászólás írója (Norhelt Dravhen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.20 21:53:41
6186. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-20 20:21:33
Üzenet elküldve: 2025-07-20 20:21:33
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Bizalom//
*Még be sem fejezte a saját szavait, már a veséjében érezte, hogy arra válasz jön, egy olyan fajta, ami a jelen helyzetben egyedül csak a férfinak lehet vicces. Mély levegőt vesz, lehunyja a szemeit. Keze rándul, de nem azért, hogy az asztalon átnyúlva megajándékozza a férfit egy megérdemelt nyakassal, csak a homlokára szorítja az ujjait, mintha ott kéne most rendet tenni. Egy kis semmitmondó szellemeskedés, ami valaha talán még vigyort csalt volna az arcára, most csak a torkát szorítja össze. Ha a férfi ezzel próbálja oldani a levegőben vibráló feszültséget, hát nagyon rossz utat választott hozzá. Valószínűleg ezzel már a legélesebb csatabárd se bírna el. Végül visszaejti a kezét az ölébe, kiegyenesedik, és ugyanazzal a keserű dühével pillant rá újra.*
- Mert a hullámok legalább tudják, mikor kell visszahúzódni. Nem úgy, mint a te kis... büszkeséged.
*Nyomja meg a szót, amit meg kell. A szó élesen koppan, mint egy messzire dobott kavics az utca kövén. Tudja, hová szúr, és nem is próbál finomkodni. Annak ellenére, hogy a pultnál való próbálkozást követve azért maga is behúzta a nyakát egy pillanatra. Már épp ki is élvezné azt a megelégedést, amit a gerinctelen visszavágása váltott ki, mikor csak érkezik válasz arra a nyomorult kérdésére. Az az átkozott három szó. És nem, nem könnyített rajta semmit. Épp ellenkezőleg. Mert igaznak tűnt. Túl igaznak. Túl őszintének. És Norhelt soha nem volt őszinte. Ő mindig jött és ment, mint a dagály, és minden egyes alkalommal lerombolt valamit Ravikban, amit addig próbált épp felépíteni. Most például a falat, amit a kurvák óta gondosan maga köré húzott. Reped rajta egy szál. Éppen ezért könnyítette volna meg mindkettőjük dolgát azzal, hogy ha inkább távozóra fogja. De maradt, a nő pedig nem érti. Ezek szerint pedig Norhelt sem, ami igencsak összegubancolja benne az érzelmeket.
Szerencsére az a sunyi félmosoly, amit már kívülről ismer, gyorsan visszarántja a talajra. Halkan felmorranva nyúl a korsóért. Ehhez a beszélgetéshez még mindig túl józan. A pipáról is elfeledkezett, kialudt, persze. Csak félreteszi, még azt a tiszteletet sem adja most meg neki, hogy a hamut kiütögesse belőle.*
- Fogpiszkáló.
*Dünnyögi bele a korsóba, miközben a szeme ridegen villan fel a férfire. Egyértelmű jel, hogy ebben nincs semmi vicces. Előbb harapná le a saját nyelvét, mintsem elvigyorodjon. Nagyokat kortyol. A sör felét lecsúsztatja, mintha napok óta nem ivott volna, pedig csak azt akarja, hogy az alkohol elérje végre az agyát, és elkenje ezt az egészet valami langyos szürkébe. Amikor a korsó koppan az asztalon, egy sóhajjal nyal végig az ajkain, majd vállat von, és keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt.*
- Nem cserje. Fogpiszkáló. Találóbb.
*Félrepillant, de már bánja is. Tökéletes rálátást kap arra a kis semmirekellőre, aki két asztallal arrébb hajlong a ronggyal. A lány gyakrabban sandít feléjük, mint az elfogadható lenne. Ravik szinte érzi, ahogy az agyán végig szánt egy izzó villanás. Kipirult orca, egy túl csillogó, túl kíváncsi szempár, ami túl látványosan mustrálja most a férfit. Egy pillanat alatt szeretné őket visszanyomni a helyükre, mélyen, hogy még a tarkón se világítson ki a vágyuk. Újra Norheltre néz. A tekintete most már korbácsként csap le.*
- Úgy nézek ki, mint aki olyan kedvében van, hogy itt vihorásszon?
*A szemei összeszűkülnek.*
- A kebleimnek pedig ehhez nincs semmi köze. Emlékeztetnélek, hogy másik két párnak már annál inkább.
*A hangja hűvös, de nem pengeéles. Valami engedett benne. Az ujjak már nem dobolnak a széken, csak pihennek a karjain. A válla még feszül, a tekintete is él, de nem gyilkol. Csak figyel, mint egy vad, aki még nem döntötte el, marad-e, vagy fut. Vagy harap. Maga sem vallaná be, de figyeli, mikor jön az a komisz félmosoly. Mikor kapja vissza azt a pimasz kiszólást, amitől valaha egyszerre akarta megütni és megcsókolni. Mert az ismerős. És gyűlöli, hogy ez az ismerős most nem visszataszító. Hanem otthonos. És ezt utálja a legjobban, hogy ez az egész valahol hiányzott.*
*Még be sem fejezte a saját szavait, már a veséjében érezte, hogy arra válasz jön, egy olyan fajta, ami a jelen helyzetben egyedül csak a férfinak lehet vicces. Mély levegőt vesz, lehunyja a szemeit. Keze rándul, de nem azért, hogy az asztalon átnyúlva megajándékozza a férfit egy megérdemelt nyakassal, csak a homlokára szorítja az ujjait, mintha ott kéne most rendet tenni. Egy kis semmitmondó szellemeskedés, ami valaha talán még vigyort csalt volna az arcára, most csak a torkát szorítja össze. Ha a férfi ezzel próbálja oldani a levegőben vibráló feszültséget, hát nagyon rossz utat választott hozzá. Valószínűleg ezzel már a legélesebb csatabárd se bírna el. Végül visszaejti a kezét az ölébe, kiegyenesedik, és ugyanazzal a keserű dühével pillant rá újra.*
- Mert a hullámok legalább tudják, mikor kell visszahúzódni. Nem úgy, mint a te kis... büszkeséged.
*Nyomja meg a szót, amit meg kell. A szó élesen koppan, mint egy messzire dobott kavics az utca kövén. Tudja, hová szúr, és nem is próbál finomkodni. Annak ellenére, hogy a pultnál való próbálkozást követve azért maga is behúzta a nyakát egy pillanatra. Már épp ki is élvezné azt a megelégedést, amit a gerinctelen visszavágása váltott ki, mikor csak érkezik válasz arra a nyomorult kérdésére. Az az átkozott három szó. És nem, nem könnyített rajta semmit. Épp ellenkezőleg. Mert igaznak tűnt. Túl igaznak. Túl őszintének. És Norhelt soha nem volt őszinte. Ő mindig jött és ment, mint a dagály, és minden egyes alkalommal lerombolt valamit Ravikban, amit addig próbált épp felépíteni. Most például a falat, amit a kurvák óta gondosan maga köré húzott. Reped rajta egy szál. Éppen ezért könnyítette volna meg mindkettőjük dolgát azzal, hogy ha inkább távozóra fogja. De maradt, a nő pedig nem érti. Ezek szerint pedig Norhelt sem, ami igencsak összegubancolja benne az érzelmeket.
Szerencsére az a sunyi félmosoly, amit már kívülről ismer, gyorsan visszarántja a talajra. Halkan felmorranva nyúl a korsóért. Ehhez a beszélgetéshez még mindig túl józan. A pipáról is elfeledkezett, kialudt, persze. Csak félreteszi, még azt a tiszteletet sem adja most meg neki, hogy a hamut kiütögesse belőle.*
- Fogpiszkáló.
*Dünnyögi bele a korsóba, miközben a szeme ridegen villan fel a férfire. Egyértelmű jel, hogy ebben nincs semmi vicces. Előbb harapná le a saját nyelvét, mintsem elvigyorodjon. Nagyokat kortyol. A sör felét lecsúsztatja, mintha napok óta nem ivott volna, pedig csak azt akarja, hogy az alkohol elérje végre az agyát, és elkenje ezt az egészet valami langyos szürkébe. Amikor a korsó koppan az asztalon, egy sóhajjal nyal végig az ajkain, majd vállat von, és keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt.*
- Nem cserje. Fogpiszkáló. Találóbb.
*Félrepillant, de már bánja is. Tökéletes rálátást kap arra a kis semmirekellőre, aki két asztallal arrébb hajlong a ronggyal. A lány gyakrabban sandít feléjük, mint az elfogadható lenne. Ravik szinte érzi, ahogy az agyán végig szánt egy izzó villanás. Kipirult orca, egy túl csillogó, túl kíváncsi szempár, ami túl látványosan mustrálja most a férfit. Egy pillanat alatt szeretné őket visszanyomni a helyükre, mélyen, hogy még a tarkón se világítson ki a vágyuk. Újra Norheltre néz. A tekintete most már korbácsként csap le.*
- Úgy nézek ki, mint aki olyan kedvében van, hogy itt vihorásszon?
*A szemei összeszűkülnek.*
- A kebleimnek pedig ehhez nincs semmi köze. Emlékeztetnélek, hogy másik két párnak már annál inkább.
*A hangja hűvös, de nem pengeéles. Valami engedett benne. Az ujjak már nem dobolnak a széken, csak pihennek a karjain. A válla még feszül, a tekintete is él, de nem gyilkol. Csak figyel, mint egy vad, aki még nem döntötte el, marad-e, vagy fut. Vagy harap. Maga sem vallaná be, de figyeli, mikor jön az a komisz félmosoly. Mikor kapja vissza azt a pimasz kiszólást, amitől valaha egyszerre akarta megütni és megcsókolni. Mert az ismerős. És gyűlöli, hogy ez az ismerős most nem visszataszító. Hanem otthonos. És ezt utálja a legjobban, hogy ez az egész valahol hiányzott.*
6185. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-20 19:19:26
Üzenet elküldve: 2025-07-20 19:19:26
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 565
OOC üzenetek: 12
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 565
OOC üzenetek: 12
Játékstílus: Vakmerő
//Öreg barát nem vén barát//
*Jókedvűen horkant fel a szép törpék oximoronján, s bár tudja, hogy a másik csak viccelt, azért átpörgeti emlékeit, valaha találkozott-e ilyen jelenséggel, de legfeljebb csak annyiszor, ahányszor okos óriásba, vagy barátságos orkba botlott. Az idős elfek viszont nem oly ritkák, mint a fehér holló, csak jó helyen kell őket keresni.*
- Északon azért akadnak, Lichanechben. A Nagytanács tele van zsémbes, begyepesedett kriptaszökevénnyel. *a jelzőket ízesen megnyomja, egyértelműen csendül szavaiban valamiféle megvetés. Iszik is rá egy keveset, de a keserű szájíz nem múlik el a pocsék sörtől.* - De az Akadémia professzorainak többsége és Eeyr főpapja is egy szottyadt heréjű hosszúéltű. *persze egy évtizede nem járt már arrafelé, de úgy sejti, túl sokat nem változhatott a helyzet* - Látod felénk jól jutalmazzák a kókadt farkakat! *neveti el magát. Talán ez az első alkalom, hogy ilyen egyértelműen lichanechiként hivatkozik magára, néhány évvel ezelőtt ez elő sem fordulhatott volna, de úgy tűnik a távol töltött idő sokat szépített az ottani emlékeken. Bár nem ott született, életének azért csaknem felét ott töltötte.*
- Verses tanok? *emeli meg szemöldökét egy pimaszul elnyúló mosoly kíséretében* - Nocsak Bredoc Droyn, a Városi Őrség egykori parancsnoka titokban tintásujjú rímfaragó volna? Na igyál csak még egy keveset! *tapogatja meg biztatóan a férfi vállát nevetve, hátha a szesz tovább ereszti a nyelvét.* - Dalolni is szoktál, vagy már szögre akasztottad a lantot?
*Van valami szórakoztató abban, hogy elképzel egy megtermett katonát trubadúri barettben lírát pengetni.
Hogy Nestar írt-e könyvet vagy sem tudományos témakörben, fogalma sincs, meg is vonja vállát.*
- Nem vagyok a könyvtár gyakori vendége, de egészen úgy hangzik, mint amiről egy alkimista nagymester írna.
*Utólag belegondolva pedig lehet jobban járt volna, ha megforgat valami ilyesmit a kezében, mielőtt bájitalvásárlási ügyletekbe keveredik, de ilyenkor már könnyű okosnak lenni. Biztos benne, hogy az a vén kereskedő úgy lehúzta, ahogyan nem szégyelli.
Naesala megfordult már korábban Wegtorenben, noha különösebben nem varázsolta el a város. Jó a rumjuk, sőt, egyenesen kiváló, de nem lehet annyit inni belőle, hogy a rabszolgák és a szegényebbek sanyarú sorsa ne verje ki az ember szemét.*
- Nem maradtál le sokról. Homok, forróság, tele óriásokkal meg ilyen felfuvalkodott hólyagokkal, mint az a nyálasképű Caldorcor. *Hála az isteneknek rég hallott már felőle, meggyőződése volt, hogy ittléte alatt folyamatosan rosszban sántikált. Az ember sohase bízzon egy kufárban - ezt a tanácsot Krultor is megfogadhatta volna.*
- Igazad van! *ezzel a felismeréssel megemeli korsóját és gallér mögé küldi söre maradékát. Enyhe grimasz után letörli a habot hüvelykjével a szája sarkából. Int a csaposnak közben, hogy hozzon még Ullamar sört 13 aranyért.* - Lehet megiszok még egyet-kettőt és rutinból járőrözök egyet.
*Bár mindig is érezte, hogy az egykori parancsnok szívén viseli Garsin sorsát, a meglepőden őszinte vallomás arról, mennyire közel is áll hozzá a gyermek, kissé talán mégis meglepi.*
- Hé! *hangjában tőle keveset hallott puhaság csendül* - Sokat segítettél neki... az kölyök egész életében hálás lesz neked.
*Jókedvűen horkant fel a szép törpék oximoronján, s bár tudja, hogy a másik csak viccelt, azért átpörgeti emlékeit, valaha találkozott-e ilyen jelenséggel, de legfeljebb csak annyiszor, ahányszor okos óriásba, vagy barátságos orkba botlott. Az idős elfek viszont nem oly ritkák, mint a fehér holló, csak jó helyen kell őket keresni.*
- Északon azért akadnak, Lichanechben. A Nagytanács tele van zsémbes, begyepesedett kriptaszökevénnyel. *a jelzőket ízesen megnyomja, egyértelműen csendül szavaiban valamiféle megvetés. Iszik is rá egy keveset, de a keserű szájíz nem múlik el a pocsék sörtől.* - De az Akadémia professzorainak többsége és Eeyr főpapja is egy szottyadt heréjű hosszúéltű. *persze egy évtizede nem járt már arrafelé, de úgy sejti, túl sokat nem változhatott a helyzet* - Látod felénk jól jutalmazzák a kókadt farkakat! *neveti el magát. Talán ez az első alkalom, hogy ilyen egyértelműen lichanechiként hivatkozik magára, néhány évvel ezelőtt ez elő sem fordulhatott volna, de úgy tűnik a távol töltött idő sokat szépített az ottani emlékeken. Bár nem ott született, életének azért csaknem felét ott töltötte.*
- Verses tanok? *emeli meg szemöldökét egy pimaszul elnyúló mosoly kíséretében* - Nocsak Bredoc Droyn, a Városi Őrség egykori parancsnoka titokban tintásujjú rímfaragó volna? Na igyál csak még egy keveset! *tapogatja meg biztatóan a férfi vállát nevetve, hátha a szesz tovább ereszti a nyelvét.* - Dalolni is szoktál, vagy már szögre akasztottad a lantot?
*Van valami szórakoztató abban, hogy elképzel egy megtermett katonát trubadúri barettben lírát pengetni.
Hogy Nestar írt-e könyvet vagy sem tudományos témakörben, fogalma sincs, meg is vonja vállát.*
- Nem vagyok a könyvtár gyakori vendége, de egészen úgy hangzik, mint amiről egy alkimista nagymester írna.
*Utólag belegondolva pedig lehet jobban járt volna, ha megforgat valami ilyesmit a kezében, mielőtt bájitalvásárlási ügyletekbe keveredik, de ilyenkor már könnyű okosnak lenni. Biztos benne, hogy az a vén kereskedő úgy lehúzta, ahogyan nem szégyelli.
Naesala megfordult már korábban Wegtorenben, noha különösebben nem varázsolta el a város. Jó a rumjuk, sőt, egyenesen kiváló, de nem lehet annyit inni belőle, hogy a rabszolgák és a szegényebbek sanyarú sorsa ne verje ki az ember szemét.*
- Nem maradtál le sokról. Homok, forróság, tele óriásokkal meg ilyen felfuvalkodott hólyagokkal, mint az a nyálasképű Caldorcor. *Hála az isteneknek rég hallott már felőle, meggyőződése volt, hogy ittléte alatt folyamatosan rosszban sántikált. Az ember sohase bízzon egy kufárban - ezt a tanácsot Krultor is megfogadhatta volna.*
- Igazad van! *ezzel a felismeréssel megemeli korsóját és gallér mögé küldi söre maradékát. Enyhe grimasz után letörli a habot hüvelykjével a szája sarkából. Int a csaposnak közben, hogy hozzon még Ullamar sört 13 aranyért.
* - Lehet megiszok még egyet-kettőt és rutinból járőrözök egyet.*Bár mindig is érezte, hogy az egykori parancsnok szívén viseli Garsin sorsát, a meglepőden őszinte vallomás arról, mennyire közel is áll hozzá a gyermek, kissé talán mégis meglepi.*
- Hé! *hangjában tőle keveset hallott puhaság csendül* - Sokat segítettél neki... az kölyök egész életében hálás lesz neked.
6184. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-20 13:18:46
Üzenet elküldve: 2025-07-20 13:18:46
Rang: Játékos
IC üzenetek: 79
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 79
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Bizalom//
*Norhelt hátradől a széken, és a pipát a szájába illeszti, mint aki már nem siet sehová. A gyújtókővel nem kell már vacakolni, Ravik odadobta, és ő ezzel most úgy bánik, mintha valami szent ereklye volna. Egyet koppant a pipán, aztán hosszan beleszív. A dohány íze megbízhatóan karcos, ahogy kell, a füst lassan gomolyog az orrából. Az arca laza, talán túlságosan is, de a szemében ott van az a résnyire szűkült figyelem, ami csak akkor jelentkezik nála, ha vagy pénzről, vagy túlélésről van szó. Most az utóbbi.
A korsóért nyúl, megemeli, belenéz, mintha a sör habjától várná a választ, hogy mégis mi a frászt kezdjen a kialakult szituációval. Aztán belekortyol. Jó hűs, habár nem az a világraszóló, hátbavágós, öt korsó után forog velem a világ fajta, de legalább nem is kifejezetten lóhugy.
Ravik hangja közben megrezgeti az asztal fölötti feszültséget. Norhelt félrebillent fejjel hallgatja, egyik szeme mögött enyhe rángás indul be, mint mindig, amikor próbál nem belemászni egy mondat közepébe. De kivárja.*
- Szóval kihányt a tenger, he? *Visszhangozza, miközben ujjaival az előtte lévő korsó oldalán kopog.* - Hát… biztos megunta, hogy nálad még a hullámok se dirigálnak.
*Az utolsó szónál elvigyorodik, aprót csettint, és még a pipát is kiemeli a szájából, mintha azt mondaná: „Na, ezt most jól megmondtam.” Közben a másik kezével a szék háttámláját simogatja, mintha onnan próbálna erőt meríteni a következő verbális pofon kiállásához.
Aztán jön a kérdés. Ravik szinte odavágja. Nem kiabál, nem szúr, csak kérdez. És mégis… Norhelt megcsípi a hangszín. Egy pillanatra csak bámul maga elé, mintha hirtelen elfelejtette volna, miért is ül itt egyáltalán.*
- Magam se tudom.
*Dörmögi maga elé, vállat vonva. A pipa egy pillanatra a szája sarkában megáll, nem mozdul. Ez túl őszintére sikerült. Nem is kéne ilyeneket kimondani. Ezért hát azonnal erőltet egy mosolyt, azt a fajta sunyi félmosolyt, amitől általában vagy csókot, vagy pofont kap.*
- Gondolom nem akartam megadni azt az örömöt, hogy behúzott farokkal elslisszolok, hogy aztán ellenvetés nélkül terjeszthesd tovább azt az aljas rágalmat miszerint családom ősi fája mindössze egy kis cserje.
*Ezen nevet egy rövidet, nem hangosan, csak úgy orron keresztül, aztán újra kortyol a sörbe. A korsót visszateszi az asztalra, finoman, de céltudatosan. Már nem keresi az ajtót a szemével. Legalábbis most nem. Most inkább Ravik kezét figyeli, azt, ahogy a körme kopog a széken. És a vállát, ami nem rándult meg, de mégis, mintha lenne benne valami feszültség. Nem veszélyes, de ismerős.*
- De ha már itt vagyunk. *Szólal meg újra, kicsit nyugodtabban.* - Ne mondd már, hogy nem hiányoztak a frappáns kis visszavágásaim meg az elragadó mosolyom. Tudom, hogy belül most is nevetsz. A szíved mélyén. Valahol ott csodás kebleid közt.
*Elmosolyodik, most már őszintébben. Tudja jól, hogy Ravikban forr valami, amit vagy nem fog kimondani, vagy igen, de abban nem lesz sok hála, de ha eddig nem vágták még fejbe söröskorsóval, az már egy apró siker. És úgy fest hősünk ma pont ilyen kis sikerekből él.*
*Norhelt hátradől a széken, és a pipát a szájába illeszti, mint aki már nem siet sehová. A gyújtókővel nem kell már vacakolni, Ravik odadobta, és ő ezzel most úgy bánik, mintha valami szent ereklye volna. Egyet koppant a pipán, aztán hosszan beleszív. A dohány íze megbízhatóan karcos, ahogy kell, a füst lassan gomolyog az orrából. Az arca laza, talán túlságosan is, de a szemében ott van az a résnyire szűkült figyelem, ami csak akkor jelentkezik nála, ha vagy pénzről, vagy túlélésről van szó. Most az utóbbi.
A korsóért nyúl, megemeli, belenéz, mintha a sör habjától várná a választ, hogy mégis mi a frászt kezdjen a kialakult szituációval. Aztán belekortyol. Jó hűs, habár nem az a világraszóló, hátbavágós, öt korsó után forog velem a világ fajta, de legalább nem is kifejezetten lóhugy.
Ravik hangja közben megrezgeti az asztal fölötti feszültséget. Norhelt félrebillent fejjel hallgatja, egyik szeme mögött enyhe rángás indul be, mint mindig, amikor próbál nem belemászni egy mondat közepébe. De kivárja.*
- Szóval kihányt a tenger, he? *Visszhangozza, miközben ujjaival az előtte lévő korsó oldalán kopog.* - Hát… biztos megunta, hogy nálad még a hullámok se dirigálnak.
*Az utolsó szónál elvigyorodik, aprót csettint, és még a pipát is kiemeli a szájából, mintha azt mondaná: „Na, ezt most jól megmondtam.” Közben a másik kezével a szék háttámláját simogatja, mintha onnan próbálna erőt meríteni a következő verbális pofon kiállásához.
Aztán jön a kérdés. Ravik szinte odavágja. Nem kiabál, nem szúr, csak kérdez. És mégis… Norhelt megcsípi a hangszín. Egy pillanatra csak bámul maga elé, mintha hirtelen elfelejtette volna, miért is ül itt egyáltalán.*
- Magam se tudom.
*Dörmögi maga elé, vállat vonva. A pipa egy pillanatra a szája sarkában megáll, nem mozdul. Ez túl őszintére sikerült. Nem is kéne ilyeneket kimondani. Ezért hát azonnal erőltet egy mosolyt, azt a fajta sunyi félmosolyt, amitől általában vagy csókot, vagy pofont kap.*
- Gondolom nem akartam megadni azt az örömöt, hogy behúzott farokkal elslisszolok, hogy aztán ellenvetés nélkül terjeszthesd tovább azt az aljas rágalmat miszerint családom ősi fája mindössze egy kis cserje.
*Ezen nevet egy rövidet, nem hangosan, csak úgy orron keresztül, aztán újra kortyol a sörbe. A korsót visszateszi az asztalra, finoman, de céltudatosan. Már nem keresi az ajtót a szemével. Legalábbis most nem. Most inkább Ravik kezét figyeli, azt, ahogy a körme kopog a széken. És a vállát, ami nem rándult meg, de mégis, mintha lenne benne valami feszültség. Nem veszélyes, de ismerős.*
- De ha már itt vagyunk. *Szólal meg újra, kicsit nyugodtabban.* - Ne mondd már, hogy nem hiányoztak a frappáns kis visszavágásaim meg az elragadó mosolyom. Tudom, hogy belül most is nevetsz. A szíved mélyén. Valahol ott csodás kebleid közt.
*Elmosolyodik, most már őszintébben. Tudja jól, hogy Ravikban forr valami, amit vagy nem fog kimondani, vagy igen, de abban nem lesz sok hála, de ha eddig nem vágták még fejbe söröskorsóval, az már egy apró siker. És úgy fest hősünk ma pont ilyen kis sikerekből él.*
6183. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-20 06:54:51
Üzenet elküldve: 2025-07-20 06:54:51
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Bizalom//
*Ravik először nem is néz oda. Csak hallja a csizmák közeledtét, a padló halk nyöszörgését minden egyes lépésnél, és a gyomra görcsbe rándul, mert biztos benne, hogy Norhelt végre vette a lapot, és meglóg, mint ahogy arra számít. Aztán a szék súrlódása az asztallap alatt, és amikor a férfi tényleg leül vele szembe, olyan természetességgel, mintha egy kibaszott teázásra invitálta volna, hát majdnem elneveti magát. Majdnem. Mert meglepi. És az ilyesmi mindig a baj kezdete. Egy pillanatra puhábban pillant rá, mint kellene. A vállai is engednek egy hajszálnyit, nem mintha észre lehetne venni rajta, de ő érzi. Megingott. Egy árva lépéssel visszább, az érzelmes, nyálas szakadék irányába. És ez azonnal fel is paprikázza. Mert ha valamit nem bocsát meg, az a saját gyengesége. Szóval mielőtt még tovább gyűrűzne benne ez az ostoba és hazug nosztalgia, visszakeményedik. Összeszorítja az állkapcsát, mint egy kurva, aki rájött, hogy megint nem fizették ki, csak ígérgettek. Tekintete újra pengeéles, és épp akkor kapja el a férfi kezének apró remegését, amikor az a pipához nyúl. A szemében már nyoma sincs annak a pillanatnyi enyhülésnek. Csak a szokásos türelmetlenség, és valami mély, sunyi kíváncsiság, hogy vajon meddig bírja még ez a bárgyú vigyorú, sunyi kis...?
Csak felsóhajt. Hosszan és fájdalmasan, de csak lesimít a vörös kabát anyagán, hogy a zsebhez érve vegye ki a követ, amit egy laza pöccintéssel lök a férfi elé az asztallapon.
Aztán jön a pincérlány. A kis cafka, akinek az arca még olyan ártatlan ahhoz, hogy tudja, hogy a Norhelthez hasonló férfiaknak csak addig lesz különleges a bájos pofi, amíg egyszer-kétszer el nem merülnek a combok között. Azután beletörlik a farkukat a függönybe, és talán sosem látja újra az "urakat". Norhelt néz. Ravik is. Előbb a lányt, aki a poharakat leteszi, gondosan kikerülve az asztalra borult ital foltját, majd a kötényből előhalászott ronggyal gyorsan felitatja a pórul járt pálinkát, közben nem rest a mélyen dekoltált ruhácskába bepillantást engedni. Azután a férfit, akinek a szemei úgy nyúlnak előre, mint a csigáké. Szeme és ajkának széle összhangban rándul meg, keze alatt megfeszül a szék háttámlája. Nem féltékenység ez. Legalábbis ezt erőszakolja magába. Inkább undornak nevezné. Mert tudja, hogy az ilyen pasas mindig néz, mindig mosolyog, mindig rámarkolna, csak akkor nem, amikor azt kellene.
Nem szól, csak megemeli a poharát. Nem koccint, nem is válaszol a köszöntőre. Csak néz hosszan és áthatón rá, mint ahogy egy halálraítéltet nézne, aki még nem tudja, hogy a kötél már elő van készítve.
A kérdésre először ismét csak a vállát vonja. Maga sem tudja, így nehéz érdemi válasszal szolgálni.*
- Csak kihányt a tenger a partra, mint egy tetves, hínáros csontvázat.
*Mormogja inkább az asztal lapjának, sem mint a férfinak. De végül csak ráeszi a fene, hogy felpillantson. A kemény vonások az arcán kissé enyhülnek, de a szék támláján, idegesen kopogó körmök árulkodnak arról, hogy sokkal azért nem lett nyugodtabb. Végül megérkezik a kérdés, ami már akkor megérett benne mikor az ajtó csapódása helyett a szék lába nyikordult fel a padlón.*
- Miért nem léptél inkább le?
*Az sokban megkönnyítette volna a dolgát. Utána mehetett volna. Lassan, mintha egy fekélyes sebhely lenne, ami apránként mulasztja ki. Akkor lett volna oka, hogy még mindig arra vágyjon, hogy a nemesebbik részétől megfossza. De így? Így csak megenyhül, ami nem jó. Nagyon nem jó.
A válasz előtt inkább legyint, mintha nem is érdekelné. Valahol pedig így is van. Úgy is csak arról van szó, hogy ezzel csak azt akarja bizonyítani, hogy a nő nem is olyan riasztó, mint ahogy a pultnál kinézett, valamint a farka sem olyan kicsi, mint ahogy a vörös azt állítja. Talán ezek után majd az ivócimborák még a vállát is megveregetik, arról nem is beszélve, hogy mennyi comb tárul majd fel a nagy és bátor Norhelt előtt.
A mérgét inkább elfojtja a pálinkával. Ahogy végigégeti nyelőcsövét az ital legalább az visszakényszeríti a vörös ködbe. Abba a viharosba, aminek kényszere alatt a pultnál is szívesen ágyékon térdelte volna. De mégis érzi, hogy ujjai végében még bizsereg az érzés, amikor a mellkasán végigsimítva érezte az izmok ideges remegését, a ruhán is átható forró vér melegét. Az ezzel járó emlékek pedig akaratosan akarják felülírni benne azt a dühöt, aminek a mostaninál jóval határozottabban kéne benne tombolnia.*
*Ravik először nem is néz oda. Csak hallja a csizmák közeledtét, a padló halk nyöszörgését minden egyes lépésnél, és a gyomra görcsbe rándul, mert biztos benne, hogy Norhelt végre vette a lapot, és meglóg, mint ahogy arra számít. Aztán a szék súrlódása az asztallap alatt, és amikor a férfi tényleg leül vele szembe, olyan természetességgel, mintha egy kibaszott teázásra invitálta volna, hát majdnem elneveti magát. Majdnem. Mert meglepi. És az ilyesmi mindig a baj kezdete. Egy pillanatra puhábban pillant rá, mint kellene. A vállai is engednek egy hajszálnyit, nem mintha észre lehetne venni rajta, de ő érzi. Megingott. Egy árva lépéssel visszább, az érzelmes, nyálas szakadék irányába. És ez azonnal fel is paprikázza. Mert ha valamit nem bocsát meg, az a saját gyengesége. Szóval mielőtt még tovább gyűrűzne benne ez az ostoba és hazug nosztalgia, visszakeményedik. Összeszorítja az állkapcsát, mint egy kurva, aki rájött, hogy megint nem fizették ki, csak ígérgettek. Tekintete újra pengeéles, és épp akkor kapja el a férfi kezének apró remegését, amikor az a pipához nyúl. A szemében már nyoma sincs annak a pillanatnyi enyhülésnek. Csak a szokásos türelmetlenség, és valami mély, sunyi kíváncsiság, hogy vajon meddig bírja még ez a bárgyú vigyorú, sunyi kis...?
Csak felsóhajt. Hosszan és fájdalmasan, de csak lesimít a vörös kabát anyagán, hogy a zsebhez érve vegye ki a követ, amit egy laza pöccintéssel lök a férfi elé az asztallapon.
Aztán jön a pincérlány. A kis cafka, akinek az arca még olyan ártatlan ahhoz, hogy tudja, hogy a Norhelthez hasonló férfiaknak csak addig lesz különleges a bájos pofi, amíg egyszer-kétszer el nem merülnek a combok között. Azután beletörlik a farkukat a függönybe, és talán sosem látja újra az "urakat". Norhelt néz. Ravik is. Előbb a lányt, aki a poharakat leteszi, gondosan kikerülve az asztalra borult ital foltját, majd a kötényből előhalászott ronggyal gyorsan felitatja a pórul járt pálinkát, közben nem rest a mélyen dekoltált ruhácskába bepillantást engedni. Azután a férfit, akinek a szemei úgy nyúlnak előre, mint a csigáké. Szeme és ajkának széle összhangban rándul meg, keze alatt megfeszül a szék háttámlája. Nem féltékenység ez. Legalábbis ezt erőszakolja magába. Inkább undornak nevezné. Mert tudja, hogy az ilyen pasas mindig néz, mindig mosolyog, mindig rámarkolna, csak akkor nem, amikor azt kellene.
Nem szól, csak megemeli a poharát. Nem koccint, nem is válaszol a köszöntőre. Csak néz hosszan és áthatón rá, mint ahogy egy halálraítéltet nézne, aki még nem tudja, hogy a kötél már elő van készítve.
A kérdésre először ismét csak a vállát vonja. Maga sem tudja, így nehéz érdemi válasszal szolgálni.*
- Csak kihányt a tenger a partra, mint egy tetves, hínáros csontvázat.
*Mormogja inkább az asztal lapjának, sem mint a férfinak. De végül csak ráeszi a fene, hogy felpillantson. A kemény vonások az arcán kissé enyhülnek, de a szék támláján, idegesen kopogó körmök árulkodnak arról, hogy sokkal azért nem lett nyugodtabb. Végül megérkezik a kérdés, ami már akkor megérett benne mikor az ajtó csapódása helyett a szék lába nyikordult fel a padlón.*
- Miért nem léptél inkább le?
*Az sokban megkönnyítette volna a dolgát. Utána mehetett volna. Lassan, mintha egy fekélyes sebhely lenne, ami apránként mulasztja ki. Akkor lett volna oka, hogy még mindig arra vágyjon, hogy a nemesebbik részétől megfossza. De így? Így csak megenyhül, ami nem jó. Nagyon nem jó.
A válasz előtt inkább legyint, mintha nem is érdekelné. Valahol pedig így is van. Úgy is csak arról van szó, hogy ezzel csak azt akarja bizonyítani, hogy a nő nem is olyan riasztó, mint ahogy a pultnál kinézett, valamint a farka sem olyan kicsi, mint ahogy a vörös azt állítja. Talán ezek után majd az ivócimborák még a vállát is megveregetik, arról nem is beszélve, hogy mennyi comb tárul majd fel a nagy és bátor Norhelt előtt.
A mérgét inkább elfojtja a pálinkával. Ahogy végigégeti nyelőcsövét az ital legalább az visszakényszeríti a vörös ködbe. Abba a viharosba, aminek kényszere alatt a pultnál is szívesen ágyékon térdelte volna. De mégis érzi, hogy ujjai végében még bizsereg az érzés, amikor a mellkasán végigsimítva érezte az izmok ideges remegését, a ruhán is átható forró vér melegét. Az ezzel járó emlékek pedig akaratosan akarják felülírni benne azt a dühöt, aminek a mostaninál jóval határozottabban kéne benne tombolnia.*
6182. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-19 21:57:21
Üzenet elküldve: 2025-07-19 21:57:21
Rang: Játékos
IC üzenetek: 79
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 79
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Bizalom//
*Norhelt még mindig ott áll, ahol Ravik magára hagyta. Egyik szeme az ajtót fürkészi, a másik a pultot. A szíve pedig valahol a bokájába költözött. Mert bár a nő elhátrált, és nem taposta szét a belső szerveit egy jól célzott térdessel, a tekintet, amit a tarkójába égetett, az még mindig ott maradt. Lassan fordítja vissza fejét a kijárat felé, mintha azon gondolkodna, hány lépés alatt érne el odáig. Négy? Öt, ha kicsit megcsúszik a padlón. De mi a francot mondana? „Bocsi Ravikám, de borasztóan kell hugyoznom.”?
Sóhajt. Fájdalmasan, mint akinek az utolsó sörre szánt aranya is elúszott a negyvenesen.
És persze ekkor köszörüli meg a torkát a fogadós. Hangosan, nyersen, pont előtte, pont akkor, amikor már tényleg fontolóra venné a menekülést. Norhelt össze is rezzen.*
- Szerinted is futnom kéne, jóbarát?
*A férfi a pult mögött csak felé bök egy kanállal, amit valószínűleg már hetek óta nem érintett víz.*
- Inkább növeszd meg a kis tökeid, aztán rendelj végre!
*Norhelt orra alá mormol valami bosszús szitkot. Aztán rácsap a pultra, nem túl erősen, de pont eléggé ahhoz, hogy kijelölje az irányt.*
- Teysus punnyadt pöcsére! Legyen hát! Két sört, meg két pálinkát, jóbarát! Utóbbit jó stabil pohárban, mert úgy nézem, remeg a vörös keze. A szívem szakadna, ha még egy adag pálinkát kéne látnom szétfolyni az asztalon.
*A fogadós vigyorogva bólint, majd serényen munkához lát. Norhelt ezalatt előhúzza a bőrtarisznyáját, és egyesével kezdi el kiszedegetni az érméket. Az Ullamar sörökért 26 arany, a Pálinkakért pedig 38 . Miközben számol, felmerül benne egy szomorú lehetőség: ha Ravik nem hozott pénzt, akkor bizony az örömlányokra félretett kis kincse is áldozatul eshet ennek a spontán találkozásnak. És bár Norhelt sok mindent elbír, pofozkodást, megaláztatást, lelkifurdalást, de azt már végképp nem, hogy a kedvenc, mellbedobós Lissája helyett egy hideg ágyban végezze az estét.*
- Majd kiviszi valaki.
*Veti oda a fogadós, miközben épp az első korsót tölti tele a hűvös nedűvel. Norhelt biccent, de nem túl lelkesen. Újabb, kicsit hosszabb sóhaj után elindul az asztal felé, ahol a vörös már trónol. Először olyan tempóban lépked, mint akit épp a bitó alá kísérnek, de aztán beugrik neki a fogadós "bölcsessége". Megacélozza a vállát, kiegyenesíti a gerincét. A szeme sarkában megremeg valami, ami akár magabiztosság is lehetne.
Lassított mozdulattal húzza ki a Ravikkal szemben lévő széket, aztán rá is ereszti magát. Szétterpeszkedik, mint aki otthon lenne, csak a szemöldöke rándul kissé, mikor meglátja az asztalon a pálinka árván terpeszkedő tócsa-maradványát.*
- Az ital mindjárt jön, kedves
*Jelenti be, aztán előhúzza az övéről a kis dohányzacskót meg a pipát. Gondosan tömködi, figyelve arra, hogy minden pörc a helyére kerüljön. Aztán a szájába veszi, és keresni kezdi a gyújtókövet. Egyik zseb, másik zseb, nadrágbélés, övtáska, kabát belső bélése, sehol semmi.*
- A fvanc effen bevé!
*Morogja, miközben még egyszer átnyálazza az összes rejtekhelyet. Semmi. Végül Ravikra pillant, kissé kérlelő szemmel. Kiveszi a pipát a szájából.*
- Nincs véletlen kovád kölcsön?
*Ha Ravik ad, széles, látványos mozdulatokkal hálálja meg, sőt még egy tátott szájú „köszönöm”-öt is artikulál. Ha nem, akkor kénytelen odahajolni az asztalon égő gyertyához, amit ügyetlen mozdulattal használ lángforrásnak. Eredmény: a dohány izzik, a pipa füstöl, Norhelt combjára pedig egy frissen cseppentett adag forró viasz tapad.*
- A kuvva évetbe, má megi!
*S mikor végre sikerül az első szippantás, megérkeznek az italok is. Egy csinos, fiatal felszolgálólány hozza a tálcát. Norhelt szeme megtalálja a dekoltázst, aztán meg a feneket is. Szinte nyálcsíkot húz a tekintete.*
- Köfönjük, fépségem!
*Mondja a pipa szárán keresztül vigyorogva. A keze már lendülne, hogy elismerően paskoljon, de aztán észbe kap. A pillantása átsiklik Ravikra. Azonnal visszarántja a karját. Egy nagyot nyel. Aztán inkább felemeli a poharat.*
- Arra, hogy újra egymásba botlottunk!
*A válaszra nem vár. Inkább gyors mozdulattal lehúzza a pálinkát, amely forrón siklik végig a torkán. Egy pillanatra összeszorul a szeme, de nem nyafog. Csak nyög egy aprót, ahogy leteszi a poharat.*
- Na és… mi szél hozott ide téged, kedves? Azt hittem, inkább a kikötő a te világod. A tenger, az istennőd, meg az a rossz kupleráj életérzés… Legalábbis ami a halszagot illeti.
*Egy félmosoly játszik az ajkán, miközben megint beleszív a pipába. A füst lassan száll fel, keveredve az asztal felett feszülő feszültséggel. És most… most végre próbál beszélgetni. Legalábbis úgy tesz, mintha ez lenne a célja. Csak hát az a helyzet, hogy még mindig nem tudja, a nő mikor csap át újra fenevaddá. Talán ez is csak a vihar előtti csend.*
*Norhelt még mindig ott áll, ahol Ravik magára hagyta. Egyik szeme az ajtót fürkészi, a másik a pultot. A szíve pedig valahol a bokájába költözött. Mert bár a nő elhátrált, és nem taposta szét a belső szerveit egy jól célzott térdessel, a tekintet, amit a tarkójába égetett, az még mindig ott maradt. Lassan fordítja vissza fejét a kijárat felé, mintha azon gondolkodna, hány lépés alatt érne el odáig. Négy? Öt, ha kicsit megcsúszik a padlón. De mi a francot mondana? „Bocsi Ravikám, de borasztóan kell hugyoznom.”?
Sóhajt. Fájdalmasan, mint akinek az utolsó sörre szánt aranya is elúszott a negyvenesen.
És persze ekkor köszörüli meg a torkát a fogadós. Hangosan, nyersen, pont előtte, pont akkor, amikor már tényleg fontolóra venné a menekülést. Norhelt össze is rezzen.*
- Szerinted is futnom kéne, jóbarát?
*A férfi a pult mögött csak felé bök egy kanállal, amit valószínűleg már hetek óta nem érintett víz.*
- Inkább növeszd meg a kis tökeid, aztán rendelj végre!
*Norhelt orra alá mormol valami bosszús szitkot. Aztán rácsap a pultra, nem túl erősen, de pont eléggé ahhoz, hogy kijelölje az irányt.*
- Teysus punnyadt pöcsére! Legyen hát! Két sört, meg két pálinkát, jóbarát! Utóbbit jó stabil pohárban, mert úgy nézem, remeg a vörös keze. A szívem szakadna, ha még egy adag pálinkát kéne látnom szétfolyni az asztalon.
*A fogadós vigyorogva bólint, majd serényen munkához lát. Norhelt ezalatt előhúzza a bőrtarisznyáját, és egyesével kezdi el kiszedegetni az érméket. Az Ullamar sörökért 26 arany
, a Pálinkakért pedig 38 . Miközben számol, felmerül benne egy szomorú lehetőség: ha Ravik nem hozott pénzt, akkor bizony az örömlányokra félretett kis kincse is áldozatul eshet ennek a spontán találkozásnak. És bár Norhelt sok mindent elbír, pofozkodást, megaláztatást, lelkifurdalást, de azt már végképp nem, hogy a kedvenc, mellbedobós Lissája helyett egy hideg ágyban végezze az estét.*- Majd kiviszi valaki.
*Veti oda a fogadós, miközben épp az első korsót tölti tele a hűvös nedűvel. Norhelt biccent, de nem túl lelkesen. Újabb, kicsit hosszabb sóhaj után elindul az asztal felé, ahol a vörös már trónol. Először olyan tempóban lépked, mint akit épp a bitó alá kísérnek, de aztán beugrik neki a fogadós "bölcsessége". Megacélozza a vállát, kiegyenesíti a gerincét. A szeme sarkában megremeg valami, ami akár magabiztosság is lehetne.
Lassított mozdulattal húzza ki a Ravikkal szemben lévő széket, aztán rá is ereszti magát. Szétterpeszkedik, mint aki otthon lenne, csak a szemöldöke rándul kissé, mikor meglátja az asztalon a pálinka árván terpeszkedő tócsa-maradványát.*
- Az ital mindjárt jön, kedves
*Jelenti be, aztán előhúzza az övéről a kis dohányzacskót meg a pipát. Gondosan tömködi, figyelve arra, hogy minden pörc a helyére kerüljön. Aztán a szájába veszi, és keresni kezdi a gyújtókövet. Egyik zseb, másik zseb, nadrágbélés, övtáska, kabát belső bélése, sehol semmi.*
- A fvanc effen bevé!
*Morogja, miközben még egyszer átnyálazza az összes rejtekhelyet. Semmi. Végül Ravikra pillant, kissé kérlelő szemmel. Kiveszi a pipát a szájából.*
- Nincs véletlen kovád kölcsön?
*Ha Ravik ad, széles, látványos mozdulatokkal hálálja meg, sőt még egy tátott szájú „köszönöm”-öt is artikulál. Ha nem, akkor kénytelen odahajolni az asztalon égő gyertyához, amit ügyetlen mozdulattal használ lángforrásnak. Eredmény: a dohány izzik, a pipa füstöl, Norhelt combjára pedig egy frissen cseppentett adag forró viasz tapad.*
- A kuvva évetbe, má megi!
*S mikor végre sikerül az első szippantás, megérkeznek az italok is. Egy csinos, fiatal felszolgálólány hozza a tálcát. Norhelt szeme megtalálja a dekoltázst, aztán meg a feneket is. Szinte nyálcsíkot húz a tekintete.*
- Köfönjük, fépségem!
*Mondja a pipa szárán keresztül vigyorogva. A keze már lendülne, hogy elismerően paskoljon, de aztán észbe kap. A pillantása átsiklik Ravikra. Azonnal visszarántja a karját. Egy nagyot nyel. Aztán inkább felemeli a poharat.*
- Arra, hogy újra egymásba botlottunk!
*A válaszra nem vár. Inkább gyors mozdulattal lehúzza a pálinkát, amely forrón siklik végig a torkán. Egy pillanatra összeszorul a szeme, de nem nyafog. Csak nyög egy aprót, ahogy leteszi a poharat.*
- Na és… mi szél hozott ide téged, kedves? Azt hittem, inkább a kikötő a te világod. A tenger, az istennőd, meg az a rossz kupleráj életérzés… Legalábbis ami a halszagot illeti.
*Egy félmosoly játszik az ajkán, miközben megint beleszív a pipába. A füst lassan száll fel, keveredve az asztal felett feszülő feszültséggel. És most… most végre próbál beszélgetni. Legalábbis úgy tesz, mintha ez lenne a célja. Csak hát az a helyzet, hogy még mindig nem tudja, a nő mikor csap át újra fenevaddá. Talán ez is csak a vihar előtti csend.*
6181. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-07-19 20:16:21
Üzenet elküldve: 2025-07-19 20:16:21
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Bizalom//
*A düh hozzásegíti, ahhoz, hogy ne látszódjon az, mennyire élvezi. Vajon a hóhér is hasonlót érezhet, amikor a bárdot élezi, közben pedig a reszkető bűnöst figyeli, ahogy a tuskó fölé hajolva kénytelen várni, hogy a feje a porba hulljon? Kár, hogy a hóhérral szemben az ő pengéje nem csillan most meg. Ennyire messzire talán nem is menne, de való igaz, hogy most a hely és az idő sem megfelelő rá. Nem akarja ezt a... csodás városnézést azzal befejezni, hogy a kaszárnya egyik cellájában várja meg, hogy akasztás lesz-e a vége. Amúgy is kár lenne a csinos nyakáért. Egyébként sem érezne kielégülést abban, ha most itt a fogadó közepén vágná fel a férfit. Valószínűleg hamar kimúlna, így nem élvezhetné ki hosszan a szenvedését. A látványát annak, ahogy összehúzza magát, mint egy riadt kis nyuszi.
De a kocka hamar fordul. Elég hozzá egyetlen övön aluli ütés szavak formájában, hogy a férfi arcáról tovaszálljon a berezeltség, helyette most pedig a nő az, aki a szerepből kiesve húzza be a nyakát, ahogy fölé magasodik. Tudatosan szúrt oda, ahol a legjobban fáj, de a düh miatt arról a kis tényről megfeledkezett, hogy, ha beletapos a férfi egójába, azzal hamar felpaprikázza a másikat. Egy pillanatig megszeppenve nézi a férfit, ahogy az ott áll előtte, pöffeszkedve, felfújt gőggel, mint egy árnyékra ugató kutya. A kiáltása szinte visszhangzik a falakról, de hamar összeszedi magát és meg sem rándul az arca. Szinte látja maga előtt, hogyan pattan szét a férfi egója, mint egy túlfújt hólyag.*
- Helyben vagyunk.
*Sóhajt fel drámaian, mintha nem először lenne szerencsétlensége az efféle felháborodáshoz. Ami valahol igaz is, csak éppen a becsmérelt alany más most ebben a helyzetben. Mert Norhelttel ellentétben más férfiak bizony találkoztak már a nő lenéző pillantásaival és elégedetlen szavaival. De nem tehet róla, ha egyik sem volt elég, egyik sem volt Norh...
A gondolatmenet szerencsére időben félbeszakad. A kérdés hatására a smaragd szemek ismét dühösen villannak. Ha neki sikerült a férfi gyengepontjára tapintani azzal, hogy lekicsinyelte annak oly nagy becsben tartott tagját, hát azzal a két rühes ringyóval bizony az ő egóját most a férfi egyenesen tökön rúgta. Az arca megrándul, de most magában tartja a fejben már tökéletesre csiszolt, ízléstelen riposztot. Helyette a dohány karcos ízébe menekül, bár a pipa most megremeg a kezében, mintha csak azt igyekezne visszafogni, hogy a füstölgő fadarabot lenyomja a férfi torkánt. Sajnos ehhez túlságosan sajnálja. Már hogy a pipát. Nem a férfit, félreértés ne essék.
A füstöt lassan eregeti ki ajkai közül, miközben érkezik a dörmögött megjegyzés. Először nem szól, csak megnyalja alsó ajkát. Lassan. Látványosan. Mint aki pontosan tudja, mit kéne most mondania, de élvezi, hogy nem teszi. Még. Szeme aprót rezzen a háta mögül érkező kuncogásra, a bólintást szerencsére nem is látja. Végül egyszerűen csak megrántja a vállait.*
- Az vesse az első követ, nemde?
*Homlokát ráncolva pillant fel a férfira, miközben a keze megindul, hogy bejárja a maga útját. A keze még rajta van, és érzi, hogyan reagál Norhelt teste. A kis rándulást. A remegést. A vér lassú, kínos vonulását, ahogy valami egészen másik agy veszi át a parancsnokságot a férfi testében. Nem mozdul, csak a szeme villan. Olyan jó lenne önfeledten kiélvezni ezt, ha az ujjai alatt megfeszülő izmok nem juttatnának eszébe a két riherongy helyett sokkal kellemesebb emlékeket. Olyanokat, amik hatására inkább burkoltan, de azonnal vissza is vonul. A férfi önuralma erősebb a sajátjánál, mert annyit azért megenged, hogy futólag lepillantson. Bár ebből a közelségből az a lopott pillantás talán észrevehetőbb, mint azt ő gondolja. A nyelve ismét végig siklik alsóajkán, de mielőtt meggondolatlanul és ostobán felsóhajtana, inkább visszakapja a tekintetét az arcára és gyorsan lesóhajt egy nagyobb adagot a dohány füstjéből. Inkább attól fulladjon meg, minthogy hagyja, hogy a gondolatai olyan helyre tévedjenek, ahol még tökéletesen jól emlékszik arra, hogy mi kicsi és mi nem az. Elhátrál, de nem úgy, mintha menekülne, hanem úgy, mint egy nagyúr, aki most kegyet gyakorol azzal, hogy hagyja a férfit levegőhöz jutni.*
- Az italokat. Persze.
*Dünnyögi a pipa szárára, ahogy a szemei pislogás nélkül merednek a férfi tarkójára. Az egész csak pár szívdobbanásnyi idő, mégis sokkal többnek érzi, mire eljut a gondolatig, hogy ad egy esélyt. Egyetlen egyet. Hisz rátalált itt Artheniorban. Ha kell és szükséges, akkor az összes istenre megesküszik, hogy a föld alól is elő fogja keríteni. Felhorkan. Épp csak nem köp a padlóra Norhelt lába mellé. Azzal pedig hátat is fordít, hogy visszatérjen az asztalához. Újból mélyet szív a pipából. Egyre jobban bosszantja, hogy az most egy cseppet sincs rá nyugtatólag. Ha ezt előre tudja, akkor hoz valami erősebbet. Ahogy leül, keresztbe veti a lábát. Egyik karját a szék támlájára ejti, a másikat csak az ölében pihenteti. Lepillant a pálinka tócsájára és szinte beleszakad a szíve. Inkább le is hunyja a szemeit, miközben a korsóra fog, hogy legalább a maradék sör az asztal lapjánál jobb helyre kerüljön. Nem sok habzik már benne, így pár nagyobb korttyal el is tűnteti a valóban meglangyosodott italt. De most nem törődik azzal, hogy emiatt finnyáskodjon. Most vár és főleg fülel. A fogadó ismét zümmög körülötte, de fülei most az ajtó nyitódására vannak kihegyezve.*
*A düh hozzásegíti, ahhoz, hogy ne látszódjon az, mennyire élvezi. Vajon a hóhér is hasonlót érezhet, amikor a bárdot élezi, közben pedig a reszkető bűnöst figyeli, ahogy a tuskó fölé hajolva kénytelen várni, hogy a feje a porba hulljon? Kár, hogy a hóhérral szemben az ő pengéje nem csillan most meg. Ennyire messzire talán nem is menne, de való igaz, hogy most a hely és az idő sem megfelelő rá. Nem akarja ezt a... csodás városnézést azzal befejezni, hogy a kaszárnya egyik cellájában várja meg, hogy akasztás lesz-e a vége. Amúgy is kár lenne a csinos nyakáért. Egyébként sem érezne kielégülést abban, ha most itt a fogadó közepén vágná fel a férfit. Valószínűleg hamar kimúlna, így nem élvezhetné ki hosszan a szenvedését. A látványát annak, ahogy összehúzza magát, mint egy riadt kis nyuszi.
De a kocka hamar fordul. Elég hozzá egyetlen övön aluli ütés szavak formájában, hogy a férfi arcáról tovaszálljon a berezeltség, helyette most pedig a nő az, aki a szerepből kiesve húzza be a nyakát, ahogy fölé magasodik. Tudatosan szúrt oda, ahol a legjobban fáj, de a düh miatt arról a kis tényről megfeledkezett, hogy, ha beletapos a férfi egójába, azzal hamar felpaprikázza a másikat. Egy pillanatig megszeppenve nézi a férfit, ahogy az ott áll előtte, pöffeszkedve, felfújt gőggel, mint egy árnyékra ugató kutya. A kiáltása szinte visszhangzik a falakról, de hamar összeszedi magát és meg sem rándul az arca. Szinte látja maga előtt, hogyan pattan szét a férfi egója, mint egy túlfújt hólyag.*
- Helyben vagyunk.
*Sóhajt fel drámaian, mintha nem először lenne szerencsétlensége az efféle felháborodáshoz. Ami valahol igaz is, csak éppen a becsmérelt alany más most ebben a helyzetben. Mert Norhelttel ellentétben más férfiak bizony találkoztak már a nő lenéző pillantásaival és elégedetlen szavaival. De nem tehet róla, ha egyik sem volt elég, egyik sem volt Norh...
A gondolatmenet szerencsére időben félbeszakad. A kérdés hatására a smaragd szemek ismét dühösen villannak. Ha neki sikerült a férfi gyengepontjára tapintani azzal, hogy lekicsinyelte annak oly nagy becsben tartott tagját, hát azzal a két rühes ringyóval bizony az ő egóját most a férfi egyenesen tökön rúgta. Az arca megrándul, de most magában tartja a fejben már tökéletesre csiszolt, ízléstelen riposztot. Helyette a dohány karcos ízébe menekül, bár a pipa most megremeg a kezében, mintha csak azt igyekezne visszafogni, hogy a füstölgő fadarabot lenyomja a férfi torkánt. Sajnos ehhez túlságosan sajnálja. Már hogy a pipát. Nem a férfit, félreértés ne essék.
A füstöt lassan eregeti ki ajkai közül, miközben érkezik a dörmögött megjegyzés. Először nem szól, csak megnyalja alsó ajkát. Lassan. Látványosan. Mint aki pontosan tudja, mit kéne most mondania, de élvezi, hogy nem teszi. Még. Szeme aprót rezzen a háta mögül érkező kuncogásra, a bólintást szerencsére nem is látja. Végül egyszerűen csak megrántja a vállait.*
- Az vesse az első követ, nemde?
*Homlokát ráncolva pillant fel a férfira, miközben a keze megindul, hogy bejárja a maga útját. A keze még rajta van, és érzi, hogyan reagál Norhelt teste. A kis rándulást. A remegést. A vér lassú, kínos vonulását, ahogy valami egészen másik agy veszi át a parancsnokságot a férfi testében. Nem mozdul, csak a szeme villan. Olyan jó lenne önfeledten kiélvezni ezt, ha az ujjai alatt megfeszülő izmok nem juttatnának eszébe a két riherongy helyett sokkal kellemesebb emlékeket. Olyanokat, amik hatására inkább burkoltan, de azonnal vissza is vonul. A férfi önuralma erősebb a sajátjánál, mert annyit azért megenged, hogy futólag lepillantson. Bár ebből a közelségből az a lopott pillantás talán észrevehetőbb, mint azt ő gondolja. A nyelve ismét végig siklik alsóajkán, de mielőtt meggondolatlanul és ostobán felsóhajtana, inkább visszakapja a tekintetét az arcára és gyorsan lesóhajt egy nagyobb adagot a dohány füstjéből. Inkább attól fulladjon meg, minthogy hagyja, hogy a gondolatai olyan helyre tévedjenek, ahol még tökéletesen jól emlékszik arra, hogy mi kicsi és mi nem az. Elhátrál, de nem úgy, mintha menekülne, hanem úgy, mint egy nagyúr, aki most kegyet gyakorol azzal, hogy hagyja a férfit levegőhöz jutni.*
- Az italokat. Persze.
*Dünnyögi a pipa szárára, ahogy a szemei pislogás nélkül merednek a férfi tarkójára. Az egész csak pár szívdobbanásnyi idő, mégis sokkal többnek érzi, mire eljut a gondolatig, hogy ad egy esélyt. Egyetlen egyet. Hisz rátalált itt Artheniorban. Ha kell és szükséges, akkor az összes istenre megesküszik, hogy a föld alól is elő fogja keríteni. Felhorkan. Épp csak nem köp a padlóra Norhelt lába mellé. Azzal pedig hátat is fordít, hogy visszatérjen az asztalához. Újból mélyet szív a pipából. Egyre jobban bosszantja, hogy az most egy cseppet sincs rá nyugtatólag. Ha ezt előre tudja, akkor hoz valami erősebbet. Ahogy leül, keresztbe veti a lábát. Egyik karját a szék támlájára ejti, a másikat csak az ölében pihenteti. Lepillant a pálinka tócsájára és szinte beleszakad a szíve. Inkább le is hunyja a szemeit, miközben a korsóra fog, hogy legalább a maradék sör az asztal lapjánál jobb helyre kerüljön. Nem sok habzik már benne, így pár nagyobb korttyal el is tűnteti a valóban meglangyosodott italt. De most nem törődik azzal, hogy emiatt finnyáskodjon. Most vár és főleg fülel. A fogadó ismét zümmög körülötte, de fülei most az ajtó nyitódására vannak kihegyezve.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4541-4560 , 4561-4580 , 4581-4600 , 4601-4620 , 4621-4640 , 4641-4660 , 4661-4680 , 4681-4700 , 4701-4720 , 4721-4740 , 4741-4760 , 4761-4780 , 4781-4800 , 4801-4820 , 4821-4840 , 4841-4860 , 4861-4880 , 4881-4900 , 4901-4920 , 4921-4940 , 4941-4960 , 4961-4980 , 4981-5000 , 5001-5020 , 5021-5040 , 5041-5060 , 5061-5080 , 5081-5100 , 5101-5120 , 5121-5140 , 5141-5160 , 5161-5180 , 5181-5200 , 5201-5220 , 5221-5240 , 5241-5260 , 5261-5280 , 5281-5300 , 5301-5320 , 5321-5340 , 5341-5360 , 5361-5380 , 5381-5400 , 5401-5420 , 5421-5440 , 5441-5460 , 5461-5480 , 5481-5500 , 5501-5520 , 5521-5540 , 5541-5560 , 5561-5580 , 5581-5600 , 5601-5620 , 5621-5640 , 5641-5660 , 5661-5680 , 5681-5700 , 5701-5720 , 5721-5740 , 5741-5760 , 5761-5780 , 5781-5800 , 5801-5820 , 5821-5840 , 5841-5860 , 5861-5880 , 5881-5900 , 5901-5920 , 5921-5940 , 5941-5960 , 5961-5980 , 5981-6000 , 6001-6020 , 6021-6040 , 6041-6060 , 6061-6080 , 6081-6100 , 6101-6120 , 6121-6140 , 6141-6160 , 6161-6180 , 6181-6200 , 6201-6220 , 6221-6240 , 6241-6260 , 6261-6280 , 6281-6300 , 6301-6320 , 6321-6340 , 6341-6360 , 6361-6380 , 6381-6400 , 6401-6420 , 6421-6440 , 6441-6460 , 6461-6480 , 6481-6500 , 6501-6520 , 6521-6540 , 6541-6560 , 6561-6580 , 6581-6600 , 6601-6620 , 6621-6640 , 6641-6660 , 6661-6680 , 6681-6700 , 6701-6720 , 6721-6740 , 6741-6760 , 6761-6780 , 6781-6800 , 6801-6820 , 6821-6840 , 6841-6860 , 6861-6880 , 6881-6900 , 6901-6920 , 6921-6940 , 6941-6960 , 6961-6980 , 6981-7000 , 7001-7020 , 7021-7040 , 7041-7060 , 7061-7080 , 7081-7100 , 7101-7120 , 7121-7140 , 7141-7160 , 7161-7180 , 7181-7200 , 7201-7220 , 7221-7240 , 7241-7260 , 7261-7280 , 7281-7300 , 7301-7320 , 7321-7340 , 7341-7360 , 7361-7380 , 7381-7400 , 7401-7420 , 7417-7436