// Nara //
- Ezért is dolgozom a temetőben. A sírköveket rendben tartom, ápolom a növényeket, a sírokat... Szerintem azért a pár aranyért megéri, amit fizet.
*Kinek nincs már más, mint a reménytelen reménykedés, az megérti, hogy miért nem hisz semmiféle istenben. Mert miféle az, ki így kínozza gyermekét? Nem mintha szülői jobbak lettek volna... Kik nem foglalkoztak vele, mikor látták, hogy miféle elfajzott teremtmény lett 'szerelmük' gyümölcse. A templomokban talált menedéket, míg ki nem utálták a jószerével, csak emberek lakta falvakból. S a többi szerzetestől tanulta meg az írást, az olvasást, s a számtan alapjait. Nincs kiemelkedő tudása, pusztán reményteli beszédekből, melyeket napról napra hallott. Csupán teletűzdelve vallási frázisokkal, de azok nélkül inkább tűnhet lelkesítő beszédnek.*
- Ez pusztán azon múlik, miként éled meg életed. Én csak azért vagyok boldog, mert már tudom, hogy ha fáj is, múlik mindig...
*Rázza meg kissé fejét, hiszen egyszerre érzi minden sebét, mi testét borítja, vagy mi lelkét hasította egykoron.
A lány mosolyára pillantva... Apró elégedettség tölti el ugyan, hiszen máris sikerült jobb kedvre derítenie, ahogy ő érzi. Ez pedig már elég is, ha reménytelennek vallja magát Nara.*
- Hát, étvágygerjesztőnek jó is lesz. A temetőben lévő férfiú barátnője úgyis megígérte, hogy majd hoz nekem süteményt. Ezért talán önző mód, de kicsit vágyom rá, hogy sikerrel járjanak és békességet leljenek egymás között.
*Engedi, hogy kezét elvegye saját szájától a lány, majd azzal mutasson remélt utat. S hogy mennyire válna be, ha csavargatni próbálná karját? Rossz ellenfél volna... Előbb fordulna saját akaratából, eltörve karját, hogy aztán a másikkal vegye fel a harcot. S jól tudja, a meglepetésnél nincs nagyobb fegyver. Mint amikor mellkasát hasították fel... A bolond nem hitte volna, hogy a vérző test még képes mozogni, hát még ütni, majd menekülni...*
- Akkor menjünk.
*Lépdel tovább ő is, ismét összefonva két csuklóját ruhaujjainak rejtekében, ám hirtelen az elébe vágó lány fordul és szembe kerül vele. Megfeledkezett? Miről? Áh!*
- Dakhnator Makrocciel. Részemről a szerencse.
*Nyúl előre, hogy megérintse a kacsót és finom fogásával közelebb húzza és mint a nemesi körökben szokás, egy apró csókot lehel rá. Ha most rántaná közelebb, egy mozdulattal képes volna megölni...
Eztán mehetnek tovább, hogy a főtérre érve már egyenest a fogadóba térjenek be, hiszen onnan már lehetetlen volna eltéveszteni az útirányt, még neki is. Főleg, hogy kétszer már megfordult ott. Ki tudja, talán találkoznak majd a párral, kiken segített... Talán nem, de most nem ezért érkezik Nara és ő. Pusztán egy kis barátságos ebéd, ha már így összejöttek.*