// Dakhnator //
*A kérdés hallatán mosolyra húzódik szája, tekintete a hasán pihenő kezeire vándorol.*
- Így neveltek.
*Röviden tömören ennyi a lényeg, de nem tartaná fairnek ha ennyivel letudná a témát. Hüvelykujjaival kezd babrálni ahogy elkezdi jobban kifejteni*
- Nem tudom miért vállalt egyáltalán gyermeket anyám. Talán csak azért hogy két fegyverrel, két eszközzel több legyen a tarsolyában. Azt nem mondom hogy nem törődött velünk, nagyon sokat foglalkozott azzal, hogy hasznosak lehessünk számára, és persze vigyázott ránk, féltett minket… De a hagyományos értelemben, szeretetet nem sokat kaptunk tőle. Mindennek leginkább csak ahhoz volt köze hogy jók legyünk abban amire használni akar minket. Ebben nőttem fel, természetes volt, nem is gondoltam hogy lehetne másképp. Főleg gyerekként, mikor még nővéremmel is jól megvoltunk. Nincs is olyan régi emlékem, amikor még ne gyakoroltunk volna minden nap.
// Felvételi a fogadóban//
*A gondolatmenetet a kamra felől érkező csörömpölés szakítja meg. Nyugodt mozdulattal fordítja félig oldalra fejét, csak annyira hogy szeme sarkából már lássa mi történik arrafelé. Nézi ahogy a fogadós berohan, hallgatja a bentről kihallatszó ordítozást, érdekesnek ígérkezik a dolog. Baljával a szék támlájára támaszkodik hogy kényelmesebben oldalra tudjon fordulni. Hamar kiérkezik a fogadós a két suhanccal, ki is hajítja őket. Az elf lányhoz intézett szavakat már nem hallja a tömegen keresztül, de azt látja ahogy az a pult mögé siet és nekiáll ott sürgölődni. Hát ennél azért többet remélt, de legalább egy ötlettel gazdagabb lett. Vissza is fordul asztaltársa felé.*
// Dakhnator //
- Megér ennyit a szerelem?
*Mosolyogva csóválja meg a fejét, aztán folytatja amibe belekezdett*
- Hol is tartottam? A lényeg végülis az, hogy amióta az eszemet tudom, arra neveltek hogyan védjem meg magam, és hogyan… *rövid szünet ahogy keresi a jó szót, közben kiszélesedik a mosolya* csináljak munkát a magadfajtáknak.
*Hatalmasat vigyorog hogy milyen szellemes tudott lenni, legalábbis neki nagyon tetszett ez a megfogalmazás.*
- De hát minden jónak vége egyszer, lassan felnőttünk, nővérem is, én is. Ő anyámat követte, olyan lett mint ő. Én nem tudom kire ütöttem, de egyre jobban zavart hogy életeket teszek tönkre. Azon kezdtem gondolkodni, mi lenne velem ha anyámat, vagy nővéremet ölné meg valaki. Végülis csak azt csinálná amit mi.
*A vigyor a gondolattól hamar eltűnik, szemei is elvándorolnak a férfi arcáról, ahogy jobbjával az asztal szélét kezdi barbálni.*
- Pedig mi csak hárman voltunk, ha valaki meghal, csak ketten gyászolják. Akinek nagy családja, sok barátja van… Nem annak teszünk rosszat a halállal, hisz neki végülis, akkor már úgyis mindegy. De mennyi ember életét keserítjük meg… Még ha az elhunyt talán meg is érdemelné, biztos van valaki aki ártatlanul szenved. Az elültetett gondolat pedig szépen kihajtott, gyökerei körbenőtték lelkem, ágai árnyékot vetettek addig gondtalan életemre.
*Egy nagy sóhaj kíséretében néz újra Dakhnator szemébe, és úgy folytatja mondandóját*
- Nem tudtam tőle szabadulni, el kellett hogy jöjjek. De anyám túl jó munkát végzett, a reflexek, az álmok, az emlékek nem hagynak nyugodni. Ahogy az elején is mondtam, ebben nőttem fel, erre neveltek. Tudom hol az ér a nyakadon, a bordák a szív és a tüdő előtt, hol vannak a szervek, hogy törjem el az ujjad, a kezed, a nyakad.
*Szemei végigkövetik az említett pontokat, aztán újra asztaltársa arcán állapodnak meg*
- Hol vágjak hogy végzetes legyen, hol ha csak fájdalmat akarok… Nem tudom mit mondhatnék még, csak ismételném önmagam.
*Balját leemeli a szék támlájáról, és kissé előredőlve mindkét kezével az asztalra könyököl.*
- Szerintem kiveszek itt egy szobát. Mit gondolsz, kényelmes lehet?
*Hirtelen váltás vissza az emlékekből a jelenre. Dakh biztosan nem ilyen kérdésre számított…*