Arthenior - Pegazus fogadó
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 295 (5881. - 5900. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
5900. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-12 15:48:06
Üzenet elküldve: 2025-06-12 15:48:06
Rang: Játékos
IC üzenetek: 34
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 34
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
// Az ork, a félvér és az óriás //
* Harga jól látja a helyzetet: Böröngő nem akar akár csak egy nyilat se a seggébe. Bár a sok pénz is kecsegtetően hangzik, ő nem is igazán tudja, mit kezdene annyi sok pénzzel – hiszen épp most lakott jól. *
– Meh. * Sóhajt egyet végül. *
– Sok pénz jó sokáig enni. Csomó nyíl a seggbe nem jó.
* Mivel Wynpeiros nem tud több érvet felhozni a rablás mellett, Böröngő lehúzza maradék sörét, és a távolba réved. Gondolatai valahol a "mi legyen most?" és a "kéne még több kaja" között járnak. Bízik benne, hogy Hargának van valami ötlete. *
* Harga jól látja a helyzetet: Böröngő nem akar akár csak egy nyilat se a seggébe. Bár a sok pénz is kecsegtetően hangzik, ő nem is igazán tudja, mit kezdene annyi sok pénzzel – hiszen épp most lakott jól. *
– Meh. * Sóhajt egyet végül. *
– Sok pénz jó sokáig enni. Csomó nyíl a seggbe nem jó.
* Mivel Wynpeiros nem tud több érvet felhozni a rablás mellett, Böröngő lehúzza maradék sörét, és a távolba réved. Gondolatai valahol a "mi legyen most?" és a "kéne még több kaja" között járnak. Bízik benne, hogy Hargának van valami ötlete. *
5899. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-12 14:56:41
Üzenet elküldve: 2025-06-12 14:56:41
Rang: Játékos
IC üzenetek: 300
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 300
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Nyílt//
*Igaz a mondás, sok dudás nem fér megy egy csárdában, és most hirtelen lett belőle négy. Hogy miképpen fognak majd innen eltűnni, az maradt megválaszolatlan kérdésnek csupán. Pusztán remélhetik, hogy a saját maguk két lábán sétálnak ki az ajtón, nem pedig lánccal rajta, vagy épp darabokban. Látja az ork ellenszenves képét, aki mindeddig megőrizte a hidegvérét. Hogy azokban a gonoszan csillanó sárga szemekben, majdnem mint sajátja, ami mögött tán egy kegyetlen elme bújik meg, lehetséges későbbiekre forral bosszút az eddig ért sérelmek miatt.
Drága rövidre szabott barátjának sértését meg azért engedi el hosszú szépen ívelt füle mellett, mert szimplán szüksége van parterére a közeljövőben. Holmi sértések nem állhatnak egy jó üzlet közé. Amúgy is, Wrotjh jobb ha hozzá szokik a paprikás szavakhoz amit majd még jócskán kapni fog Lazziartól.
Az ismeretlen fiú vörös hajjal is hamar rájön hibájára. Mégsem hőköl ki a bajból, sőt kifejezetten úgy néz ki, aki még otthon is érzi magát.*
- Ugyan, próbálkozni a kutyák szoktak.
*Válaszolja elégedetten az ork irányába, ha valakinél el akarja érni, hogy elpattanjon nála az utolsó cérna, annál el is fogja. Azonban egy dologban igazat kellene adnia az orknak. Az ünneprontó őrség drágalátos tagjait, valóban jobb kihagyni. Amúgy is, nem mintha nem bírnának elbánni egymással, minden másféle segítség nélkül.*
- Lazz. Örvendek.
*Mondja az itt termet társaságnak kurtán. Teljes nevét nem óhajtja megosztani ha nem muszáj.*
-Na ez a beszéd, de azt hagyjuk meg ha tényleg valamelyikünk becsülete megsérülne.
*Kár lenne holmi csipkelődésért elvágni egymás torkát, bár való igaz, ő maga volt aki az ilyesmit emlegette. Elhallgatva az itt lévőket és egyesek szakmáit is. Lehet akár még kapóra is válna eme furcsa társaság tudása.*
- Abban biztos vagyok, rengeteg borzalom bújik meg mindenhol, nem kell érte messzire menni. De a távolság meggyötörhet sok mindenkit. Téged mi lelt vajon?
*Az emberfiúcska nem igazán érdekli, vágott fülű sokaság életük felét nem éri meg, kétli sokat tudhatna meg tőle azon kívül, ahogy már bemutatkozott. Viszont az ork, modora felkeltette a figyelmét.*
- Ami marad az a harag.
*Jelenti ki ő is mielőtt felhörpinti az általa vásárolt és kiosztott pálinkát. Egy nehézkes alkoholtól bűzlő sóhaj hagyja el a száját. Ivott már jobbat, túlságosan kaparja a torkát a vége. Le is öblíti az almaborral a rövidet.
Jobban, mondhatni szemtelenül végigméri az orkot, felszerelés, lehetséges erszény amit lenyúlhat és a fegyver. Na azon meg is akad a szeme egy pillanatra. Ha más nem ez megegyezik az általa elképzelt barbár mivoltjához az orknak.*
- Szép darab, biztosan nem fog rajta a rozsda, de elég tartós is?
*Nem rest rá is kérdezni pofátlanul.*
*Igaz a mondás, sok dudás nem fér megy egy csárdában, és most hirtelen lett belőle négy. Hogy miképpen fognak majd innen eltűnni, az maradt megválaszolatlan kérdésnek csupán. Pusztán remélhetik, hogy a saját maguk két lábán sétálnak ki az ajtón, nem pedig lánccal rajta, vagy épp darabokban. Látja az ork ellenszenves képét, aki mindeddig megőrizte a hidegvérét. Hogy azokban a gonoszan csillanó sárga szemekben, majdnem mint sajátja, ami mögött tán egy kegyetlen elme bújik meg, lehetséges későbbiekre forral bosszút az eddig ért sérelmek miatt.
Drága rövidre szabott barátjának sértését meg azért engedi el hosszú szépen ívelt füle mellett, mert szimplán szüksége van parterére a közeljövőben. Holmi sértések nem állhatnak egy jó üzlet közé. Amúgy is, Wrotjh jobb ha hozzá szokik a paprikás szavakhoz amit majd még jócskán kapni fog Lazziartól.
Az ismeretlen fiú vörös hajjal is hamar rájön hibájára. Mégsem hőköl ki a bajból, sőt kifejezetten úgy néz ki, aki még otthon is érzi magát.*
- Ugyan, próbálkozni a kutyák szoktak.
*Válaszolja elégedetten az ork irányába, ha valakinél el akarja érni, hogy elpattanjon nála az utolsó cérna, annál el is fogja. Azonban egy dologban igazat kellene adnia az orknak. Az ünneprontó őrség drágalátos tagjait, valóban jobb kihagyni. Amúgy is, nem mintha nem bírnának elbánni egymással, minden másféle segítség nélkül.*
- Lazz. Örvendek.
*Mondja az itt termet társaságnak kurtán. Teljes nevét nem óhajtja megosztani ha nem muszáj.*
-Na ez a beszéd, de azt hagyjuk meg ha tényleg valamelyikünk becsülete megsérülne.
*Kár lenne holmi csipkelődésért elvágni egymás torkát, bár való igaz, ő maga volt aki az ilyesmit emlegette. Elhallgatva az itt lévőket és egyesek szakmáit is. Lehet akár még kapóra is válna eme furcsa társaság tudása.*
- Abban biztos vagyok, rengeteg borzalom bújik meg mindenhol, nem kell érte messzire menni. De a távolság meggyötörhet sok mindenkit. Téged mi lelt vajon?
*Az emberfiúcska nem igazán érdekli, vágott fülű sokaság életük felét nem éri meg, kétli sokat tudhatna meg tőle azon kívül, ahogy már bemutatkozott. Viszont az ork, modora felkeltette a figyelmét.*
- Ami marad az a harag.
*Jelenti ki ő is mielőtt felhörpinti az általa vásárolt és kiosztott pálinkát. Egy nehézkes alkoholtól bűzlő sóhaj hagyja el a száját. Ivott már jobbat, túlságosan kaparja a torkát a vége. Le is öblíti az almaborral a rövidet.
Jobban, mondhatni szemtelenül végigméri az orkot, felszerelés, lehetséges erszény amit lenyúlhat és a fegyver. Na azon meg is akad a szeme egy pillanatra. Ha más nem ez megegyezik az általa elképzelt barbár mivoltjához az orknak.*
- Szép darab, biztosan nem fog rajta a rozsda, de elég tartós is?
*Nem rest rá is kérdezni pofátlanul.*
5898. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-11 19:14:41
Üzenet elküldve: 2025-06-11 19:14:41
Rang: Játékos
IC üzenetek: 263
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 263
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Nyílt//
* Érdekes egy társaságba keveredik, az egyszer biztos. Mint kiderült, Wruzto - aki igazából nem is Wruzto - még csak most ismerkedett meg a többiekkel, így annyira Agin sincs lemaradva, már ami az ismeretségeket illeti.
Az első meglepetés Wruztotól jön, mert hogy ő nem az az ork, akinek Agin hitte. Először nem is hisz neki, csak nézi, hogy mi ütött ebbe a nagy melákba. Ekkor azonban már jobban szemügyre veszi, és észrevesz néhány különbséget a mostani és a régi ismerőse között. Elsősorban a deresedő haj az ami feltűnik számára. Ha jól emlékszik, akkor Wruztonak sebhelye sem volt az arcán. Talán tényleg tévedett. *
- Ó! * kínosan felnevet * Ne haragudj, összekevertelek egy másik valakivel. Tudod nekem az ilyen ronda pofájúak mind egyformák. Biztosan megérted.
* Ezen kijelentését egyáltalán nem sértésnek szánta, biztosan meg fog lepődni, ha az ork megsértődik, vagy netán felmérgelődik. Egyszerűen csak azt mondta el, amit gondol.
Arra, amit a törpe mond, nem is szól semmit először, csak felvont szemöldökkel méri végig. A félmosolyt látva ő maga is elvigyorodik. Csábítja az italozás ötlete. *
- Egyetértek. * Szól az elf szavaira. * Majd akkor is ihatunk, ha már elvágtuk valamelyik torkát. * Talán az övé lesz az. *
* Lazán elveszi a neki szánt kupicát, felemeli, nem néz senkire különösebben, csak úgy általánosan a levegőbe szól. *
– Egészség, vagy ami marad belőle.
* Fel is hörpinti. Kísérőnek a korábban megvásárolt sörébe is belekóstol. Lassan már megkaphatná a levesét is. A pultos fele néz, de közben a törpe is megszólítja, aki szerény személye iránt érdeklődik. Agin látványosan körbenéz, eljátssza, hogy gondolkozik, majd kezet nyújt Wrojth irányába. *
- Agin Nardan. Verőlegény. Örvendek a találkozásnak.
* Már egy ideje megkedvelte magának ezt a titulust. Tetszik neki a hangzása. Körbenéz a társaságon, és mindenkivel kezet ráz, ha alkalma adódik rá. *
* Érdekes egy társaságba keveredik, az egyszer biztos. Mint kiderült, Wruzto - aki igazából nem is Wruzto - még csak most ismerkedett meg a többiekkel, így annyira Agin sincs lemaradva, már ami az ismeretségeket illeti.
Az első meglepetés Wruztotól jön, mert hogy ő nem az az ork, akinek Agin hitte. Először nem is hisz neki, csak nézi, hogy mi ütött ebbe a nagy melákba. Ekkor azonban már jobban szemügyre veszi, és észrevesz néhány különbséget a mostani és a régi ismerőse között. Elsősorban a deresedő haj az ami feltűnik számára. Ha jól emlékszik, akkor Wruztonak sebhelye sem volt az arcán. Talán tényleg tévedett. *
- Ó! * kínosan felnevet * Ne haragudj, összekevertelek egy másik valakivel. Tudod nekem az ilyen ronda pofájúak mind egyformák. Biztosan megérted.
* Ezen kijelentését egyáltalán nem sértésnek szánta, biztosan meg fog lepődni, ha az ork megsértődik, vagy netán felmérgelődik. Egyszerűen csak azt mondta el, amit gondol.
Arra, amit a törpe mond, nem is szól semmit először, csak felvont szemöldökkel méri végig. A félmosolyt látva ő maga is elvigyorodik. Csábítja az italozás ötlete. *
- Egyetértek. * Szól az elf szavaira. * Majd akkor is ihatunk, ha már elvágtuk valamelyik torkát. * Talán az övé lesz az. *
* Lazán elveszi a neki szánt kupicát, felemeli, nem néz senkire különösebben, csak úgy általánosan a levegőbe szól. *
– Egészség, vagy ami marad belőle.
* Fel is hörpinti. Kísérőnek a korábban megvásárolt sörébe is belekóstol. Lassan már megkaphatná a levesét is. A pultos fele néz, de közben a törpe is megszólítja, aki szerény személye iránt érdeklődik. Agin látványosan körbenéz, eljátssza, hogy gondolkozik, majd kezet nyújt Wrojth irányába. *
- Agin Nardan. Verőlegény. Örvendek a találkozásnak.
* Már egy ideje megkedvelte magának ezt a titulust. Tetszik neki a hangzása. Körbenéz a társaságon, és mindenkivel kezet ráz, ha alkalma adódik rá. *
5897. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-11 17:20:23
Üzenet elküldve: 2025-06-11 17:20:23
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Füst és liliom//
*Norennar hallgatja a nő szavait, de igazából már nem csak a hangja szól hozzá, hanem az érintése is. Az ujjak, melyek végül ráfonódnak a sajátjára, furcsán nyugodttá teszik. Olyan nyugalmat hoznak, amit már régen nem ismert fel magában. Nem olyan ez, mint amikor egyedül üldögél valahol az erdő szélén, vagy a város peremén lézeng, gondolatokkal töltve az üres perceket. Ez most más. Ez most valakihez kötött nyugalom. Egy pillanat, amit nem ő irányít, nem is keresett tudatosan, csak megérkezett.
Felnéz rá, és tekintetében már nincs semmi játék vagy védekezés. Csak melegség. Apró, halk mosoly bujkál a szája szélén. Nem harsány, nem is diadalittas, inkább hála van benne. Csendes megértés.
A nő szavai nyomán azonban enyhe, finom ránc jelenik meg a férfi homlokán, mintha a temető említése megzavarná ezt a törékeny egyensúlyt. Egy pillanatra elfordítja a fejét, a pohara felé néz, de még mindig nem mozdul érte. Az ujjai továbbra is a nő kezét fogják, nem engedik el, talán mert most az a biztos pont.*
- Nem a temetőbe…
*Javítja ki halkan, szinte súgva. Nem mintha titok lenne, csak az emlék túl személyes ahhoz, hogy hangosabb szavakkal illetné.*
- Az erdőbe. Szóval ráér reggel. Bár nem ez lenne az első alkalom, nem szeretnék éjszaka kóborolni az erdőben. Ma legalábbis nem.
*A mondat utolsó része enyhe sóhajjal szökik ki belőle, és valami fáradtság bujkál benne. Nem a test fáradtsága, hanem valami mélyebb, amit sokáig cipelt. Nem akarja újra bejárni azokat az ösvényeket sötétben, egyedül, ahol minden hang túl hangos, és minden fa árnyéka túl hasonlít valakire, akit elveszített.
Szemei visszatérnek a nőhöz, és csak most veszi észre, milyen közel ülnek egymáshoz. Nem fizikailag, azt már régóta tudja, hanem másképp. Úgy közel, ahogy csak azok lehetnek, akik egyszer már eljutottak oda, ahol a szavak már nem is szükségesek. Ez a felismerés egy pillanatra meg is ijeszti. Emiatt szinte ösztönösen zárná be újra azt a kaput, amit az imént megnyitott, de végül arra jut, hogy most, ebben az egyetlen pillanatban, nem akar védekezni. Nem akar visszahúzódni. A nő bőre meleg és élő a sajátja alatt, a tekintete nem rejt kérdéseket, csak nyitott marad. Olyan, mint egy ajtó, amit még nem lépett át, de amit talán nem is kéne örökké zárva hagyni.*
- Nem muszáj elkísérned…
*Teszi még hozzá, halkabban, de nem elutasítóan. Inkább csak úgy, mint aki biztosítani akarja a másikat arról, hogy nem várja el.*
- De... örülnék neki.
*A tekintete elidőzik a nő arcán. Mintha most venné észre, hogy az idő valahogy kegyes volt hozzá. Nem úgy, hogy semmit sem változtatott rajta, hanem úgy, hogy csak azt hagyta meg benne, amit ő mindig is szépnek látott.
A bor még mindig érintetlen előtte. Egy ujjal megforgatja a poharat, de nem nyúl érte. Most valahogy sem a bor, sem az idő, sem a múlt nem sürget. Csak a jelen van, amit ritka türelemmel képes figyelni.*
- Holnap korán indulok.
*Szólal meg végül, lágyan.*
- De ha velem jössz, megvárlak reggel.
*Aztán lassan, szinte tétován, mégis természetesen csúsztatja tenyerét a nő kézfejére. Hüvelykujjával finoman végig simít rajta egy utolsót, nem sürgetve, nem kérve semmit. Csak marad egy darabig ebben a mozdulatban, mintha ez lenne a legőszintébb dolog, amit most mondhatna.*
*Norennar hallgatja a nő szavait, de igazából már nem csak a hangja szól hozzá, hanem az érintése is. Az ujjak, melyek végül ráfonódnak a sajátjára, furcsán nyugodttá teszik. Olyan nyugalmat hoznak, amit már régen nem ismert fel magában. Nem olyan ez, mint amikor egyedül üldögél valahol az erdő szélén, vagy a város peremén lézeng, gondolatokkal töltve az üres perceket. Ez most más. Ez most valakihez kötött nyugalom. Egy pillanat, amit nem ő irányít, nem is keresett tudatosan, csak megérkezett.
Felnéz rá, és tekintetében már nincs semmi játék vagy védekezés. Csak melegség. Apró, halk mosoly bujkál a szája szélén. Nem harsány, nem is diadalittas, inkább hála van benne. Csendes megértés.
A nő szavai nyomán azonban enyhe, finom ránc jelenik meg a férfi homlokán, mintha a temető említése megzavarná ezt a törékeny egyensúlyt. Egy pillanatra elfordítja a fejét, a pohara felé néz, de még mindig nem mozdul érte. Az ujjai továbbra is a nő kezét fogják, nem engedik el, talán mert most az a biztos pont.*
- Nem a temetőbe…
*Javítja ki halkan, szinte súgva. Nem mintha titok lenne, csak az emlék túl személyes ahhoz, hogy hangosabb szavakkal illetné.*
- Az erdőbe. Szóval ráér reggel. Bár nem ez lenne az első alkalom, nem szeretnék éjszaka kóborolni az erdőben. Ma legalábbis nem.
*A mondat utolsó része enyhe sóhajjal szökik ki belőle, és valami fáradtság bujkál benne. Nem a test fáradtsága, hanem valami mélyebb, amit sokáig cipelt. Nem akarja újra bejárni azokat az ösvényeket sötétben, egyedül, ahol minden hang túl hangos, és minden fa árnyéka túl hasonlít valakire, akit elveszített.
Szemei visszatérnek a nőhöz, és csak most veszi észre, milyen közel ülnek egymáshoz. Nem fizikailag, azt már régóta tudja, hanem másképp. Úgy közel, ahogy csak azok lehetnek, akik egyszer már eljutottak oda, ahol a szavak már nem is szükségesek. Ez a felismerés egy pillanatra meg is ijeszti. Emiatt szinte ösztönösen zárná be újra azt a kaput, amit az imént megnyitott, de végül arra jut, hogy most, ebben az egyetlen pillanatban, nem akar védekezni. Nem akar visszahúzódni. A nő bőre meleg és élő a sajátja alatt, a tekintete nem rejt kérdéseket, csak nyitott marad. Olyan, mint egy ajtó, amit még nem lépett át, de amit talán nem is kéne örökké zárva hagyni.*
- Nem muszáj elkísérned…
*Teszi még hozzá, halkabban, de nem elutasítóan. Inkább csak úgy, mint aki biztosítani akarja a másikat arról, hogy nem várja el.*
- De... örülnék neki.
*A tekintete elidőzik a nő arcán. Mintha most venné észre, hogy az idő valahogy kegyes volt hozzá. Nem úgy, hogy semmit sem változtatott rajta, hanem úgy, hogy csak azt hagyta meg benne, amit ő mindig is szépnek látott.
A bor még mindig érintetlen előtte. Egy ujjal megforgatja a poharat, de nem nyúl érte. Most valahogy sem a bor, sem az idő, sem a múlt nem sürget. Csak a jelen van, amit ritka türelemmel képes figyelni.*
- Holnap korán indulok.
*Szólal meg végül, lágyan.*
- De ha velem jössz, megvárlak reggel.
*Aztán lassan, szinte tétován, mégis természetesen csúsztatja tenyerét a nő kézfejére. Hüvelykujjával finoman végig simít rajta egy utolsót, nem sürgetve, nem kérve semmit. Csak marad egy darabig ebben a mozdulatban, mintha ez lenne a legőszintébb dolog, amit most mondhatna.*
5896. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-11 01:31:00
Üzenet elküldve: 2025-06-11 01:31:00
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 617
OOC üzenetek: 156
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 617
OOC üzenetek: 156
Játékstílus: Vakmerő
//Új utakon//
*Bredoc egy darabig csak nézelődik, aztán persze rátörnek az emlékek, akárcsak egy erősen duzzadó folyó. Idővel elcsendesednek persze, amíg jól elfoglalta magát sokkal ritkábban jöttek elő a régmúlt elfeledettnek hitt darabkái. Szerencsére Denjaar hamarosan megérkezik, immáron új vértjében és megmenti az egykori parancsnokot a másik egykori parancsnok. Micsoda humorérzéke van Eeyrnek.*
-Pofás egy páncél.
*Elismerően biccent a másik felé.*
-Remélem nem csak szép hanem tartós is. Meg azt is, hogy lesz alkalmad kipróbálni.
*Kacsint egyet bajtársa felé, majd ő maga is rendel némi ételt. ~Lássuk csak. Legyen mondjuk egy kis Sült kolbász 14 aranyért.
Ettől biztos jót alszok majd~ Nem fog.*
-Meglepődve hallom, azt hittem szereted ezt a helyet.
*Bár nyilván mindenkinek megvannak a saját emlékei és tapasztalásai, amikbe még egy olyan éles szemű öreg sem láthat bele mint Bredoc.*
-Igazad lehet.
*Fel sem tűnt neki, hogy így eltelt a nap, talán az utazás, talán a rég nem látott város varázsa. Széles vigyor ül az arcára.*
-Tudod én nagyon is szeretem ezt a helyet, mondjuk köze lehet a fürdőhöz, meg egy szende vörös asszonyhoz.
*Felröfög miközben a gőzölgő sült kolbászra mered, majd biccent egyet Denjaar felé és ő maga is enni kezd.*
-Még pitét is sütött. Úgy ahogy mondom! El kellett volna vennem...
*Az utolsó mondatot persze csak úgy halkan jegyzi meg, miközben újabbat harap a zsíros falatból.*
-De nem, nincs semmi dolog. Már kivettem egy szobát egy hatra, aztán meglátjuk hogy alakulnak a dolgok.
*Mondja rágás és nyelés közben, éppen mikor felszabadul a szája egy kicsit.*
-Mm.
*Még egy pár rágás.*
-Pofás egy páncél.
*Bredoc egy darabig csak nézelődik, aztán persze rátörnek az emlékek, akárcsak egy erősen duzzadó folyó. Idővel elcsendesednek persze, amíg jól elfoglalta magát sokkal ritkábban jöttek elő a régmúlt elfeledettnek hitt darabkái. Szerencsére Denjaar hamarosan megérkezik, immáron új vértjében és megmenti az egykori parancsnokot a másik egykori parancsnok. Micsoda humorérzéke van Eeyrnek.*
-Pofás egy páncél.
*Elismerően biccent a másik felé.*
-Remélem nem csak szép hanem tartós is. Meg azt is, hogy lesz alkalmad kipróbálni.
*Kacsint egyet bajtársa felé, majd ő maga is rendel némi ételt. ~Lássuk csak. Legyen mondjuk egy kis Sült kolbász 14 aranyért.
Ettől biztos jót alszok majd~ Nem fog.*-Meglepődve hallom, azt hittem szereted ezt a helyet.
*Bár nyilván mindenkinek megvannak a saját emlékei és tapasztalásai, amikbe még egy olyan éles szemű öreg sem láthat bele mint Bredoc.*
-Igazad lehet.
*Fel sem tűnt neki, hogy így eltelt a nap, talán az utazás, talán a rég nem látott város varázsa. Széles vigyor ül az arcára.*
-Tudod én nagyon is szeretem ezt a helyet, mondjuk köze lehet a fürdőhöz, meg egy szende vörös asszonyhoz.
*Felröfög miközben a gőzölgő sült kolbászra mered, majd biccent egyet Denjaar felé és ő maga is enni kezd.*
-Még pitét is sütött. Úgy ahogy mondom! El kellett volna vennem...
*Az utolsó mondatot persze csak úgy halkan jegyzi meg, miközben újabbat harap a zsíros falatból.*
-De nem, nincs semmi dolog. Már kivettem egy szobát egy hatra, aztán meglátjuk hogy alakulnak a dolgok.
*Mondja rágás és nyelés közben, éppen mikor felszabadul a szája egy kicsit.*
-Mm.
*Még egy pár rágás.*
-Pofás egy páncél.
5895. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-10 18:20:34
Üzenet elküldve: 2025-06-10 18:20:34
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
//A Fürdőben//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Shariméa tisztálkodása sokkal kevésbé célratörő és hatékony, mint Mykaelé. De sokkal izgatóbb látvány. A zsoldos pedig nem is rest végignézni. Szerencsére a vízben vannak, mert a tetszése mostanra már látható jeleket mutat. Hiába, fiatal és forróvérű, nem az a hűvösen kimért fajta. De azért türtőzteti magát és próbál azonnal közelebb kerülni a lányhoz. Legalábbis nem fizikailag.*
- Nagyon szép vagy.
*jegyzi meg azért, majd témát vált.*
- Képzeld, amikor először ellátogattam ide, egy festményhez álltam modellt, meztelenül. Aki készítette, cserébe elmesélt ezt-azt a festészetről. Az meg engem érdekelt, mert a tetoválás és a festés néhány dologban hasonlít. Mások az eszközök, de végső soron egy kép készül.
*fejti ki.*
- Fogalmam sincs, mi lett a képpel. Nem hinném, hogy valaha viszontlátom. Te talán egyszer majd felleled valami bazárban és eladhatod valami magányos vénasszonynak.
*teszi hozzá kaján vigyorral.*
- Egyszer szívesen megrajzolnálak. Igaz, festeni nem tudok, de faszénnel, papírosra már egész jó vázlatokat készítek. Van, amelyiket később majd rátetoválom valakire, ha kéri. Szóval ha nem szeretnéd magadat egy matróz bicepszén viszontlátni, akkor ne vállald. Vagy csak mondd meg, hogy nem mutathatom meg másnak.
*teszi hozzá.*
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Shariméa tisztálkodása sokkal kevésbé célratörő és hatékony, mint Mykaelé. De sokkal izgatóbb látvány. A zsoldos pedig nem is rest végignézni. Szerencsére a vízben vannak, mert a tetszése mostanra már látható jeleket mutat. Hiába, fiatal és forróvérű, nem az a hűvösen kimért fajta. De azért türtőzteti magát és próbál azonnal közelebb kerülni a lányhoz. Legalábbis nem fizikailag.*
- Nagyon szép vagy.
*jegyzi meg azért, majd témát vált.*
- Képzeld, amikor először ellátogattam ide, egy festményhez álltam modellt, meztelenül. Aki készítette, cserébe elmesélt ezt-azt a festészetről. Az meg engem érdekelt, mert a tetoválás és a festés néhány dologban hasonlít. Mások az eszközök, de végső soron egy kép készül.
*fejti ki.*
- Fogalmam sincs, mi lett a képpel. Nem hinném, hogy valaha viszontlátom. Te talán egyszer majd felleled valami bazárban és eladhatod valami magányos vénasszonynak.
*teszi hozzá kaján vigyorral.*
- Egyszer szívesen megrajzolnálak. Igaz, festeni nem tudok, de faszénnel, papírosra már egész jó vázlatokat készítek. Van, amelyiket később majd rátetoválom valakire, ha kéri. Szóval ha nem szeretnéd magadat egy matróz bicepszén viszontlátni, akkor ne vállald. Vagy csak mondd meg, hogy nem mutathatom meg másnak.
*teszi hozzá.*
5894. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-10 09:53:08
Üzenet elküldve: 2025-06-10 09:53:08
Rang: Játékos
IC üzenetek: 269
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 269
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Nyílt//
* Hirtelen jött ígéretét egyikük sem reagálja túl, se le. Nem ehhez van szokva. Ilyenkor már rég repülnie kéne néhány pofonnak minden irányból, egészen addig, amíg egyikük ki nem fekszik, avagy míg az őrség pontot nem tesz a vita végére. Utóbbi talán reálisabb, elvégre az orkról ide megmondja, hogy nem fog leterülni két ügyesen bevitt pofontól. Még nem vágta állcsúcson egy ork eddig, szóval csak remélni tudja, hogy ő sem megy le kevesebbtől.
Hirtelen egy vörös kobakú ember is csatlakozik az ork oldalára. Pofátlanul méri fel magának az újonnan jött embert, elvégre ha ilyen hétköznapian szólítja le az orkot, akkor biztos egy cipőben eveznek. Ha egy perccel előbb érkezik, akkor talán már egymás torkának is eshettek volna. Kettő a kettő ellen, mindenkinek egy táncpartner, ahogy azt szereti. *
- Nem e?
* Szólal meg egyből az ork szavai után. *
- Pedig már majdnem meg lettünk hívva egy körre. Az már a barátsághoz vezető út fele.
* Mondja, majd egy aprót kacag utána. Nem kéreti magát, azonban egy rövid ideig türtőzteti magát. Azon morfondírozik, hogy hol siklott ki az élete, hogy egy emberrel, egy elfel, és egy orkkal üljön le inni. Ez pont úgy kezdődik, mint egy szar vicc. Néhány másodperc elteltével maga is feláll, még ha csak most ült le, majd csatlakozik a kis társasághoz. Hagy egy jó métert a felek között, ha mégis verekedésbe fajulnának a dolgok. Kezei egyelőre ökölbe szorítva, de amint felé nyújtják az üveget, úgy megenyhülnek. *
- Ebben legalább egyetértünk.
* Feleli baljósan, még mindig arra a bunyóra készül, de nem szeretne a kezdeményező lenni. Túl sok ahhoz a szemtanú. Felemeli az üveget, mintha koccintani kívánna messziről, majd felhörpinti annak tartalmát, majd egyet lép előre, hogy visszarakhassa a pultra, azután vissza is lép. *
- Te meg ki a fene vagy?
* Eljött az idő, hogy észrevegyék az elefántot a fogadóban, mielőtt tovább menne a történet. A vörös biztos unatkozhat, ha ilyen egyszerűséggel üti bele az orrát egy olyan dologba, amiről nem is tud semmit. Talán nincs ott fejben, de az is lehet, hogy biztos a képességeiben. *
* Hirtelen jött ígéretét egyikük sem reagálja túl, se le. Nem ehhez van szokva. Ilyenkor már rég repülnie kéne néhány pofonnak minden irányból, egészen addig, amíg egyikük ki nem fekszik, avagy míg az őrség pontot nem tesz a vita végére. Utóbbi talán reálisabb, elvégre az orkról ide megmondja, hogy nem fog leterülni két ügyesen bevitt pofontól. Még nem vágta állcsúcson egy ork eddig, szóval csak remélni tudja, hogy ő sem megy le kevesebbtől.
Hirtelen egy vörös kobakú ember is csatlakozik az ork oldalára. Pofátlanul méri fel magának az újonnan jött embert, elvégre ha ilyen hétköznapian szólítja le az orkot, akkor biztos egy cipőben eveznek. Ha egy perccel előbb érkezik, akkor talán már egymás torkának is eshettek volna. Kettő a kettő ellen, mindenkinek egy táncpartner, ahogy azt szereti. *
- Nem e?
* Szólal meg egyből az ork szavai után. *
- Pedig már majdnem meg lettünk hívva egy körre. Az már a barátsághoz vezető út fele.
* Mondja, majd egy aprót kacag utána. Nem kéreti magát, azonban egy rövid ideig türtőzteti magát. Azon morfondírozik, hogy hol siklott ki az élete, hogy egy emberrel, egy elfel, és egy orkkal üljön le inni. Ez pont úgy kezdődik, mint egy szar vicc. Néhány másodperc elteltével maga is feláll, még ha csak most ült le, majd csatlakozik a kis társasághoz. Hagy egy jó métert a felek között, ha mégis verekedésbe fajulnának a dolgok. Kezei egyelőre ökölbe szorítva, de amint felé nyújtják az üveget, úgy megenyhülnek. *
- Ebben legalább egyetértünk.
* Feleli baljósan, még mindig arra a bunyóra készül, de nem szeretne a kezdeményező lenni. Túl sok ahhoz a szemtanú. Felemeli az üveget, mintha koccintani kívánna messziről, majd felhörpinti annak tartalmát, majd egyet lép előre, hogy visszarakhassa a pultra, azután vissza is lép. *
- Te meg ki a fene vagy?
* Eljött az idő, hogy észrevegyék az elefántot a fogadóban, mielőtt tovább menne a történet. A vörös biztos unatkozhat, ha ilyen egyszerűséggel üti bele az orrát egy olyan dologba, amiről nem is tud semmit. Talán nincs ott fejben, de az is lehet, hogy biztos a képességeiben. *
5893. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-10 09:02:40
Üzenet elküldve: 2025-06-10 09:02:40
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Füst és liliom//
*Maga sem tudja, hogy büntetés-e az, ami elhagyta ajkait. Miért állna szándékában büntetni, ha a másik nem tett semmi rosszat? Egyszerűen csak tényleg így érzi. Az, hogy a múltban az útjuk külön vált egyikőjük hibájának sem róható fel. A sors hozta így, talán az ellentétes világ, amibe bele születtek. Nem akarta bántani a szavakkal, de az igazság néha mégis ilyen. Apró, csendes, mégis éle van. Most mégis bánja, hogy kimondta azt, ami belülről feszítette. Könnyebbnek kéne magát éreznie, de bizony megannyi gondolat, kimondatlan szó lapul még a nőben, amit továbbra is inkább féken tart. Hagyja, hogy csak önmagát sanyargassa vele.
Nem magyarázkodik, nem pontosít, hogy mindezt hogyan is értette, mert attól tart, hogy csak tovább rontana a helyzeten. A komorrá váló tekintet az ékes bizonyíték arra, hogy jobb lett volna, ha azt a pár szót is hagyja inkább beleveszni a füst és liliom elkeveredésébe. De valahol mégis akarta, hogy tudja igenis hiányzott, gondolt rá, sokszor volt álmatlan, forgolódásokkal teli éjszakájának oka. Édes kín. Az eddigi határozottsága a bor fogyásával válik semmivé, ahogy a régóta elnyomott önmaga kezdi a felszínre kaparni magát, mint a rémmesék élőholtjai. Ekkor érkezik a gondolat, hogy talán jobb lenne, ha most fújna visszavonulót. Amíg nem lesz meggondolatlanul őszinte vagy bántó. Amíg még el tudja hitetni a férfival és önmagával is, hogy a múlt csak egy árnyék, ami mindig ott lesz velük, de korántsem zavaró. Hagyni, hogy az most is ugyan olyan édes álomnak tűnjön, mint amilyenné az évek alatt vált közös múltjuk.
Kimondja az újabb szavakat. Azokat, amik a távozással kecsegtetnek. Azzal, hogy nyugalmat hagy maguknak. De talán már túl késő ezt az egészet visszafordítani. Felkavarták a nyugvó tó ülepedett alját és egyszeriben elkezdett kapaszkodni abba, amik régen voltak. Akkor ott a magányos folyosón, a lugasban, a szoba félhomályában, amikor nem riadt meg az őszinteségtől. Mikor nem zavarta, hogy lehet-e. Sok idő van mögöttük már azóta, ezzel pedig talán sok gát omlott is le, ami elválaszthatja őket. Talán csak a régi, ostoba szokás bujkál még benne és fogja vissza magát miatta.
Végül a keze megáll a mozdulat közepén, ahogy a pohárért nyúl. Finom, tétovának tűnő, mégis határozott mozdulattal simul keze Norennar ujjai közé. Nem rántja el a kezét, inkább olyan, mintha várna valamire, maga sem tudja, hogy mire. Érzi, hogy ez az érzés ugyan úgy hiányzott neki, mint a férfi maga. De a gondolat, hogy újra megnyíljon, hogy sebezhetővé váljon még mindig rémületként lappang benne. Ott feszül a bordái alatt, mint valami régi törés, ami újból fájni kezd, ha túl mélyre szívja a levegőt. Mégsem hátrál el, mégsem fogja menekülőre. A múlt újra fellobban, de most mégsem törekszik arra, hogy elfojtsa azt.
Norennar szavaira végül felpillant. Ahogy a sárga pillantások összetalálkoznak a világos szemekkel újból elmosolyodik. Először csak aprót bólint, bár ki tudja, hogy valóban igaza van-e a férfinak. Talán tényleg van még bőven idejük, talán pár óra vagy akár percek múltán ezt a találkozást is elmúltként emlegetik majd. De hirtelen egy dologban bizonyosságot nyer. Akármennyi van még előttük az a most, a kiélvezhető jelen, amiből egyszeriben nem akar menekülni.*
- Talán.
*Feleli egyszerűen, ahogy az ő ujjai is ráfognak végül a férfi kezére. Most nincs is szüksége egy újabb korty borra, sem arra, hogy az asztal lapján keressen újabb sérüléseket. A meleg tenyér érzése nyugalommal és megkönnyebbüléssel árasztja el.*
- Ha a temetőbe készülsz, elkísérhetlek.
*Szól végül halkan, visszanyúlva egy darab valósághoz, ami egy kicsit eltéríti azoktól a gondolatoktól, ahol zavaró a kettejük között helyet foglaló asztal. Ahol újra csak ketten vannak és talán még két pohár bor.*
*Maga sem tudja, hogy büntetés-e az, ami elhagyta ajkait. Miért állna szándékában büntetni, ha a másik nem tett semmi rosszat? Egyszerűen csak tényleg így érzi. Az, hogy a múltban az útjuk külön vált egyikőjük hibájának sem róható fel. A sors hozta így, talán az ellentétes világ, amibe bele születtek. Nem akarta bántani a szavakkal, de az igazság néha mégis ilyen. Apró, csendes, mégis éle van. Most mégis bánja, hogy kimondta azt, ami belülről feszítette. Könnyebbnek kéne magát éreznie, de bizony megannyi gondolat, kimondatlan szó lapul még a nőben, amit továbbra is inkább féken tart. Hagyja, hogy csak önmagát sanyargassa vele.
Nem magyarázkodik, nem pontosít, hogy mindezt hogyan is értette, mert attól tart, hogy csak tovább rontana a helyzeten. A komorrá váló tekintet az ékes bizonyíték arra, hogy jobb lett volna, ha azt a pár szót is hagyja inkább beleveszni a füst és liliom elkeveredésébe. De valahol mégis akarta, hogy tudja igenis hiányzott, gondolt rá, sokszor volt álmatlan, forgolódásokkal teli éjszakájának oka. Édes kín. Az eddigi határozottsága a bor fogyásával válik semmivé, ahogy a régóta elnyomott önmaga kezdi a felszínre kaparni magát, mint a rémmesék élőholtjai. Ekkor érkezik a gondolat, hogy talán jobb lenne, ha most fújna visszavonulót. Amíg nem lesz meggondolatlanul őszinte vagy bántó. Amíg még el tudja hitetni a férfival és önmagával is, hogy a múlt csak egy árnyék, ami mindig ott lesz velük, de korántsem zavaró. Hagyni, hogy az most is ugyan olyan édes álomnak tűnjön, mint amilyenné az évek alatt vált közös múltjuk.
Kimondja az újabb szavakat. Azokat, amik a távozással kecsegtetnek. Azzal, hogy nyugalmat hagy maguknak. De talán már túl késő ezt az egészet visszafordítani. Felkavarták a nyugvó tó ülepedett alját és egyszeriben elkezdett kapaszkodni abba, amik régen voltak. Akkor ott a magányos folyosón, a lugasban, a szoba félhomályában, amikor nem riadt meg az őszinteségtől. Mikor nem zavarta, hogy lehet-e. Sok idő van mögöttük már azóta, ezzel pedig talán sok gát omlott is le, ami elválaszthatja őket. Talán csak a régi, ostoba szokás bujkál még benne és fogja vissza magát miatta.
Végül a keze megáll a mozdulat közepén, ahogy a pohárért nyúl. Finom, tétovának tűnő, mégis határozott mozdulattal simul keze Norennar ujjai közé. Nem rántja el a kezét, inkább olyan, mintha várna valamire, maga sem tudja, hogy mire. Érzi, hogy ez az érzés ugyan úgy hiányzott neki, mint a férfi maga. De a gondolat, hogy újra megnyíljon, hogy sebezhetővé váljon még mindig rémületként lappang benne. Ott feszül a bordái alatt, mint valami régi törés, ami újból fájni kezd, ha túl mélyre szívja a levegőt. Mégsem hátrál el, mégsem fogja menekülőre. A múlt újra fellobban, de most mégsem törekszik arra, hogy elfojtsa azt.
Norennar szavaira végül felpillant. Ahogy a sárga pillantások összetalálkoznak a világos szemekkel újból elmosolyodik. Először csak aprót bólint, bár ki tudja, hogy valóban igaza van-e a férfinak. Talán tényleg van még bőven idejük, talán pár óra vagy akár percek múltán ezt a találkozást is elmúltként emlegetik majd. De hirtelen egy dologban bizonyosságot nyer. Akármennyi van még előttük az a most, a kiélvezhető jelen, amiből egyszeriben nem akar menekülni.*
- Talán.
*Feleli egyszerűen, ahogy az ő ujjai is ráfognak végül a férfi kezére. Most nincs is szüksége egy újabb korty borra, sem arra, hogy az asztal lapján keressen újabb sérüléseket. A meleg tenyér érzése nyugalommal és megkönnyebbüléssel árasztja el.*
- Ha a temetőbe készülsz, elkísérhetlek.
*Szól végül halkan, visszanyúlva egy darab valósághoz, ami egy kicsit eltéríti azoktól a gondolatoktól, ahol zavaró a kettejük között helyet foglaló asztal. Ahol újra csak ketten vannak és talán még két pohár bor.*
5892. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-09 23:03:24
Üzenet elküldve: 2025-06-09 23:03:24
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Füst és liliom//
*A szó, ami kiszökik a száján egyre távolibbnak hat, mintha nem is ő mondta volna, csak valami emlék visszhangozna a fejében. Először nem is biztos benne, hogy valóban kimondta. Talán csak gondolat volt, amit túl hangosan gondolt? Aztán rátekint a nőre. A szemek hirtelen kitágulnak, az izmok az arcon megfeszülnek, a levegő megül a jelenet körül és Norennar tudja. Kimondta. Valóban kimondta.
A felismerés súlya nyomja a mellkasát. A hirtelen jött szorongás felkavarja gyomrát, nem úgy, mint ifjú korában egy vadászat előtt, hanem valami egészen más, ismeretlen félelem. Talán a sebezhetőségtől. Talán attól, hogy ez már elhangzott s ez az oly nagy hatású szó, már nem mászhat vissza a szájába. A tarkójához emeli a kezét, és zavartan kezdi vakargatni. Egy régi, ösztönös mozdulat, amit régóta nem csinált. A múltban hagyta, ahogyan sok mindent, de most előkúszik belőle, mint egy gyerekből, aki lebukott.
Erre szinte megváltásul érkeznek a nő szavai melyek mintha, meleg áramlatot hoznának egy csontig hatoló hideg éjszakán. Valami megolvad benne. Talán épp az, amit addig oly nagy erővel próbált fagyosan tartani. És amikor látja, hogy Thea a borért nyúl, az arcán kibontakozik egy halvány, őszinte mosoly. Még magában is elmosolyodik ezen az apró gesztuson, egy vallomás után mindig kell egy pohár bor, ugye? Mert ami kijött, azt le kell öblíteni, el kell tompítani. Mint a penge, amit leöblítenek, vagy letörölnek, mielőtt újból a hüvelyébe csúsztatják.
És aztán a tekintetük találkozik. Először igazán. Most nincsenek játszmák, nincsenek pózok, csak a puszta valóság: két ember, két lélek, egy pillanat. Norennar hirtelen túl sok mindent lát azokban a szemekben. Olyan dolgokat, amiket nem keresett, de most mégsem tud szabadulni tőlük. Ám a pillanat hamarosan megtörik. A nő szavai, „Talán jobban, mint kellett volna.”, csendesen visszhangoznak koponyájában. Elkomorodik. Tekintetét lesüti, mintha a padló tábláiban keresné a megfelelő választ. De nincs jó válasz. Csak a csend.
És aztán újabb csapás. Szinte a levegő is megáll. Norennar nem mozdul, nem válaszol. Csak hallgat. Csendben tűri, mint egy büntetést, amit nem tud eldönteni, hogy megérdemel-e. Talán igen. Talán nem. Talán... ez már nem is számít.
Viszont amikor elhangzik az a mondat, hogy „jobb, ha nem húzom az idődet”, hirtelen visszarántja a jelenbe. Felkapja a fejét, mintha most ébredt volna egy lidérces álomból. A gyomra összerándul. A mozdulatban van valami kétségbeesett, mégis visszafogott. Tétován, mintha nem lenne biztos a saját döntésében, kinyújtja a kezét. Ujjai finoman érintik meg a nő kézfejét, ahogy az a bor után nyúl. Nem durván, nem birtoklóan, csak épphogy, mintha az érintés is kérdés lenne, nem válasz.
És hacsak Thea nem rántja el a kezét, Norennar tenyerébe zárja azt. Hüvelykujjával lassan, körkörösen simogatni kezdi a nő kézfejét, mintha próbálná felidézni annak minden egyes vonását, amit éveken át csak az emlékezetének árnyékában őrzött. A bőr puhasága, az erek finom térképe a felszín alatt, túl ismerős, túlságosan is hiányzott. Mégis olyan, mintha először érezné újra, igazán. Szinte beleszédül ebbe az apró érintésbe, mintha az egész világa most épp ezen keresztül kapcsolódna a valósághoz.
Nem siet. Nem sürget. Csak marad. A tekintete most újra a nő szemébe emelkedik, és benne nincs semmi többé, amit el kéne rejteni. A bor, a szavak, az este, mind csak díszlet. Most csak az igazság marad.
Aztán alig hallhatóan, de mégis nyomatékkal s ezen az estén még tán nem tapasztalt nyájassággal megszólal:*
- Rengeteg időnk van.
*És ezt nem ígéretként mondja. Nem is vigaszként. Csak tényként. Egy kijelentésként, ami most először nem a múltra vagy a fájdalomra, hanem a lehetőségre utal.*
*A szó, ami kiszökik a száján egyre távolibbnak hat, mintha nem is ő mondta volna, csak valami emlék visszhangozna a fejében. Először nem is biztos benne, hogy valóban kimondta. Talán csak gondolat volt, amit túl hangosan gondolt? Aztán rátekint a nőre. A szemek hirtelen kitágulnak, az izmok az arcon megfeszülnek, a levegő megül a jelenet körül és Norennar tudja. Kimondta. Valóban kimondta.
A felismerés súlya nyomja a mellkasát. A hirtelen jött szorongás felkavarja gyomrát, nem úgy, mint ifjú korában egy vadászat előtt, hanem valami egészen más, ismeretlen félelem. Talán a sebezhetőségtől. Talán attól, hogy ez már elhangzott s ez az oly nagy hatású szó, már nem mászhat vissza a szájába. A tarkójához emeli a kezét, és zavartan kezdi vakargatni. Egy régi, ösztönös mozdulat, amit régóta nem csinált. A múltban hagyta, ahogyan sok mindent, de most előkúszik belőle, mint egy gyerekből, aki lebukott.
Erre szinte megváltásul érkeznek a nő szavai melyek mintha, meleg áramlatot hoznának egy csontig hatoló hideg éjszakán. Valami megolvad benne. Talán épp az, amit addig oly nagy erővel próbált fagyosan tartani. És amikor látja, hogy Thea a borért nyúl, az arcán kibontakozik egy halvány, őszinte mosoly. Még magában is elmosolyodik ezen az apró gesztuson, egy vallomás után mindig kell egy pohár bor, ugye? Mert ami kijött, azt le kell öblíteni, el kell tompítani. Mint a penge, amit leöblítenek, vagy letörölnek, mielőtt újból a hüvelyébe csúsztatják.
És aztán a tekintetük találkozik. Először igazán. Most nincsenek játszmák, nincsenek pózok, csak a puszta valóság: két ember, két lélek, egy pillanat. Norennar hirtelen túl sok mindent lát azokban a szemekben. Olyan dolgokat, amiket nem keresett, de most mégsem tud szabadulni tőlük. Ám a pillanat hamarosan megtörik. A nő szavai, „Talán jobban, mint kellett volna.”, csendesen visszhangoznak koponyájában. Elkomorodik. Tekintetét lesüti, mintha a padló tábláiban keresné a megfelelő választ. De nincs jó válasz. Csak a csend.
És aztán újabb csapás. Szinte a levegő is megáll. Norennar nem mozdul, nem válaszol. Csak hallgat. Csendben tűri, mint egy büntetést, amit nem tud eldönteni, hogy megérdemel-e. Talán igen. Talán nem. Talán... ez már nem is számít.
Viszont amikor elhangzik az a mondat, hogy „jobb, ha nem húzom az idődet”, hirtelen visszarántja a jelenbe. Felkapja a fejét, mintha most ébredt volna egy lidérces álomból. A gyomra összerándul. A mozdulatban van valami kétségbeesett, mégis visszafogott. Tétován, mintha nem lenne biztos a saját döntésében, kinyújtja a kezét. Ujjai finoman érintik meg a nő kézfejét, ahogy az a bor után nyúl. Nem durván, nem birtoklóan, csak épphogy, mintha az érintés is kérdés lenne, nem válasz.
És hacsak Thea nem rántja el a kezét, Norennar tenyerébe zárja azt. Hüvelykujjával lassan, körkörösen simogatni kezdi a nő kézfejét, mintha próbálná felidézni annak minden egyes vonását, amit éveken át csak az emlékezetének árnyékában őrzött. A bőr puhasága, az erek finom térképe a felszín alatt, túl ismerős, túlságosan is hiányzott. Mégis olyan, mintha először érezné újra, igazán. Szinte beleszédül ebbe az apró érintésbe, mintha az egész világa most épp ezen keresztül kapcsolódna a valósághoz.
Nem siet. Nem sürget. Csak marad. A tekintete most újra a nő szemébe emelkedik, és benne nincs semmi többé, amit el kéne rejteni. A bor, a szavak, az este, mind csak díszlet. Most csak az igazság marad.
Aztán alig hallhatóan, de mégis nyomatékkal s ezen az estén még tán nem tapasztalt nyájassággal megszólal:*
- Rengeteg időnk van.
*És ezt nem ígéretként mondja. Nem is vigaszként. Csak tényként. Egy kijelentésként, ami most először nem a múltra vagy a fájdalomra, hanem a lehetőségre utal.*
5891. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-09 22:12:29
Üzenet elküldve: 2025-06-09 22:12:29
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Füst és liliom//
*A kérdésére érkező válaszra nem felel azonnal. Csak ül és figyeli őt. Egy darabot a múltjából, akiről sosem merte hinni, hogy valaha is jelenné válik. Kissé félrebiccenti a fejét, ahogy csendben fürkészi az arcát. Azt az arcot, amiben jól látja a múltat és most ezt a fájón ismerős idegent. Az emlékek tódulnak és egyre inkább úgy érzi, hogy kiesik abból a szerepből, amit oly kitartóan gyakorolt az évek alatt. A pillanat súlya alatt mégis lassan, szinte észrevétlenül engedi le a vállát, mintha ez az egész játék csak évek alatt felhalmozott teherként ült volna rajta, most, ki tudja meddig, viszont megszabadulhat tőle. Túl őszintének tűnik a férfi, ezért túl igazságtalannak tűnik, hogy ő maga viszont továbbra is az arca előtt tartja a maszkot. Valami változik benne, alakul a rés a falon, amit nem tervezett, de most egyszeriben mégsem erőlködik azon, hogy visszazárja azt.
A válasz továbbra is cseng benne, arca pedig ismét lágyul, amire nem sajnálat ül ki, hanem inkább együttérzés. Mégsem bolygatja a dolgot, nem áskál bele mélyebben, egyszerűen csak bólint, hogy nagyjából érti miről lehet szó.*
- Talán jó tanítóm volt a nagy szavakhoz?
*Újabb mosoly, már megjátszás nélkül. Szemei most játékosan csillognak. Hiába a fanyar fizimiska, most őszintén büszke magára.
A kaszárnya említése után kapott reakciótól sem lepődik meg. Különösebben nem is foglalkoztatja. Törődne vele, ha egyáltalán legalább a legkisebb részletét komolyan gondolta volna ennek a korántsem komolyan vehető ötletnek. Tudja jól, hogy az értékrend nekik más, mint amit az artheniori katonák cipelhetnek. Így csak egyetértőn bólint rá, bár abba azért bele tudna kötni, hogy mennyire tartja a férfit hősnek, védelmezőnek. Hisz nem csak abból válhat hős, akit az egész város ujjongva ünnepel, mert életét áldozta volna olyan emberkért, kiknek zömét nem is ismeri. Egyetlen ember szemében is avanzsálódhat valaki hőssé, még a legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő cselekedet alapján is. Hogy ez Thea szemében pontosan mit jelent, azt egyelőre még meghagyja titoknak.
A csend végül újból rájuk borul. Az őszintét megvallva erre most már bele tudna kortyolni az újabb pohár borba, mégis érintetlenül hagyja most még. Figyelme helyette a bőrszíjra összpontosul. Csendben figyeli, ahogy az néha szorossá válik, hogy utána engedjen. Érzi a karján, hogy mozdulna. A célt is jól tudja, hogy hol állapodna meg. Szemei előtt szinte látja, ahogy kinyújtja karját és gyengéd óvatossággal simít a férfi kézfejére. Nyugtatólag, bár az kérdéses, hogy igazából kinek van szüksége nyugtatásra. A mellkasa feszít, a gyomra pedig görcsben van. Egy pillanatra még azt is beleképzeli, hogy talán teher a jelenléte és badarság volt idejönni. Egy félig-meddig lezárt múltat feleslegesen és ostoba mód tépett fel.
Egy pillanatra maga is lehunyja a szemeit, amit egy hosszú sóhaj kísér. Érzi a tagjain, hogy készek arra, hogy felemelkedjenek a székről és egy rövidre zárt búcsú után újból múlttá változtassa a jelent. De az az egy szó hideg pengeként süvít át a fanyar füst és a liliom illatán, hogy mélyen fúródjon a húsába. Mintha láncok tekeregnének fel a szék lábain, akár a kígyók, s testére csavarodva béklyóként fogják maradásra. A teste elnehezül, szemeit pedig hirtelen visszanyitva egyenesen merednek a férfi arcára. Most. Igen, most kell az a bor. Kellene, de a poharat most sem ragadja ujjai közé. Aprót nyel, amíg a rövid hitetlenkedést maga mögött hagyja. Végül ajkai elnyílnak, hogy a rövid, de őszinte választ végre ő se tartsa magában.*
- Te is nekem.
*Sóhajtja, a képzeletbeli láncok pedig azonnal engednek, hogy a földre hullva hagyják levegőhöz jutni a nőt. Ekkor pedig végre a pohárért nyúl, ajkaihoz emeli és egy újabb nagy korty után koppan csak az asztalon. Ezzel újabb szünetet hagy. Nem azt, amelyik olyan kényelmetlen. Inkább szükséges, mint amikor az ember hagyja, hogy a bor íze elüljön a nyelvén, mielőtt újabbat kortyolna.
Azután felpillant rá, most először őszintén és igazán. Álarc nélkül, elhagyva azt a kacér, magabiztos, megjátszott tónust. Most tisztán, azzal a törékeny önmagával, amit már oly rég nem mutatott. Amiről azt gondolta, hogy képes volt kiölni önmagából.*
- Talán jobban, mint kellett volna.
*Lepillant a pohárra, melynek peremén végig simít mutatóujjával. Most hirtelen borzasztóan idegesnek érzi magát. Vagy inkább izgatottnak? A keze mégsem remeg meg, ellenben ott bujkál benne valami tétovaság, ami nem feltűnő, valójában csak az veheti észre, aki igazán ismeri. Szerencsére abból nincs sok. A mozdulat most inkább olyan, mintha elodázni akarná azt, ami még kikívánkozik belőle. Mint aki mélyen megfontolja, hogy kell-e, van-e értelme.
Végül a peremen táncoló ujja megáll, mintha a döntés megszületett volna. Ajkai újból szóra nyílnak, de pillantásai most feltűnően kerülik a férfit, mikor alig hallhatóan végül kiszökik belőle a mondat.*
- Talán még most is jobban hiányzol, mint szabadna.
*Úgy koppannak a szavak a levegőben, mintha legféltettebb kincsét ejtette volna a padlóra. Ezt az egy érzést, ami ott fészkelt benne a hat minden napján. Hol felszínre tört, hol csendben megbújva hallgatott, de mindvégig ott volt, egyszerűen csak megtanult nem törődni vele. Egészen eddig a napig, amíg úgy nem döntött, hogy követi azt a fanyar, ismerős füstöt, a komor feketébe öltözött ismerős alakig.*
- Nos, azt hiszem akkor jobb, ha nem húzom az idődet, nem igaz?
*Újra felbukkan a mosoly az arcán, de az most erőltetett, félszeg és túlságosan zavart. Semmi köze ahhoz a kacér, magabiztos nőhöz, aki alig pár perce ült még a férfival szemben. Ez a nő most törékeny és valódi. Ez a nő egy eltemetett múlt szellemeként tért vissza, aki legszívesebben most menekülne. De előtte ismét a borért nyúl, hogy, ha esetleg akadna ehhez hasonló, még kimondatlan, de kikívánkozó ostobasága, azt inkább lefojtsa a bor utolsó cseppjével is.*
*A kérdésére érkező válaszra nem felel azonnal. Csak ül és figyeli őt. Egy darabot a múltjából, akiről sosem merte hinni, hogy valaha is jelenné válik. Kissé félrebiccenti a fejét, ahogy csendben fürkészi az arcát. Azt az arcot, amiben jól látja a múltat és most ezt a fájón ismerős idegent. Az emlékek tódulnak és egyre inkább úgy érzi, hogy kiesik abból a szerepből, amit oly kitartóan gyakorolt az évek alatt. A pillanat súlya alatt mégis lassan, szinte észrevétlenül engedi le a vállát, mintha ez az egész játék csak évek alatt felhalmozott teherként ült volna rajta, most, ki tudja meddig, viszont megszabadulhat tőle. Túl őszintének tűnik a férfi, ezért túl igazságtalannak tűnik, hogy ő maga viszont továbbra is az arca előtt tartja a maszkot. Valami változik benne, alakul a rés a falon, amit nem tervezett, de most egyszeriben mégsem erőlködik azon, hogy visszazárja azt.
A válasz továbbra is cseng benne, arca pedig ismét lágyul, amire nem sajnálat ül ki, hanem inkább együttérzés. Mégsem bolygatja a dolgot, nem áskál bele mélyebben, egyszerűen csak bólint, hogy nagyjából érti miről lehet szó.*
- Talán jó tanítóm volt a nagy szavakhoz?
*Újabb mosoly, már megjátszás nélkül. Szemei most játékosan csillognak. Hiába a fanyar fizimiska, most őszintén büszke magára.
A kaszárnya említése után kapott reakciótól sem lepődik meg. Különösebben nem is foglalkoztatja. Törődne vele, ha egyáltalán legalább a legkisebb részletét komolyan gondolta volna ennek a korántsem komolyan vehető ötletnek. Tudja jól, hogy az értékrend nekik más, mint amit az artheniori katonák cipelhetnek. Így csak egyetértőn bólint rá, bár abba azért bele tudna kötni, hogy mennyire tartja a férfit hősnek, védelmezőnek. Hisz nem csak abból válhat hős, akit az egész város ujjongva ünnepel, mert életét áldozta volna olyan emberkért, kiknek zömét nem is ismeri. Egyetlen ember szemében is avanzsálódhat valaki hőssé, még a legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő cselekedet alapján is. Hogy ez Thea szemében pontosan mit jelent, azt egyelőre még meghagyja titoknak.
A csend végül újból rájuk borul. Az őszintét megvallva erre most már bele tudna kortyolni az újabb pohár borba, mégis érintetlenül hagyja most még. Figyelme helyette a bőrszíjra összpontosul. Csendben figyeli, ahogy az néha szorossá válik, hogy utána engedjen. Érzi a karján, hogy mozdulna. A célt is jól tudja, hogy hol állapodna meg. Szemei előtt szinte látja, ahogy kinyújtja karját és gyengéd óvatossággal simít a férfi kézfejére. Nyugtatólag, bár az kérdéses, hogy igazából kinek van szüksége nyugtatásra. A mellkasa feszít, a gyomra pedig görcsben van. Egy pillanatra még azt is beleképzeli, hogy talán teher a jelenléte és badarság volt idejönni. Egy félig-meddig lezárt múltat feleslegesen és ostoba mód tépett fel.
Egy pillanatra maga is lehunyja a szemeit, amit egy hosszú sóhaj kísér. Érzi a tagjain, hogy készek arra, hogy felemelkedjenek a székről és egy rövidre zárt búcsú után újból múlttá változtassa a jelent. De az az egy szó hideg pengeként süvít át a fanyar füst és a liliom illatán, hogy mélyen fúródjon a húsába. Mintha láncok tekeregnének fel a szék lábain, akár a kígyók, s testére csavarodva béklyóként fogják maradásra. A teste elnehezül, szemeit pedig hirtelen visszanyitva egyenesen merednek a férfi arcára. Most. Igen, most kell az a bor. Kellene, de a poharat most sem ragadja ujjai közé. Aprót nyel, amíg a rövid hitetlenkedést maga mögött hagyja. Végül ajkai elnyílnak, hogy a rövid, de őszinte választ végre ő se tartsa magában.*
- Te is nekem.
*Sóhajtja, a képzeletbeli láncok pedig azonnal engednek, hogy a földre hullva hagyják levegőhöz jutni a nőt. Ekkor pedig végre a pohárért nyúl, ajkaihoz emeli és egy újabb nagy korty után koppan csak az asztalon. Ezzel újabb szünetet hagy. Nem azt, amelyik olyan kényelmetlen. Inkább szükséges, mint amikor az ember hagyja, hogy a bor íze elüljön a nyelvén, mielőtt újabbat kortyolna.
Azután felpillant rá, most először őszintén és igazán. Álarc nélkül, elhagyva azt a kacér, magabiztos, megjátszott tónust. Most tisztán, azzal a törékeny önmagával, amit már oly rég nem mutatott. Amiről azt gondolta, hogy képes volt kiölni önmagából.*
- Talán jobban, mint kellett volna.
*Lepillant a pohárra, melynek peremén végig simít mutatóujjával. Most hirtelen borzasztóan idegesnek érzi magát. Vagy inkább izgatottnak? A keze mégsem remeg meg, ellenben ott bujkál benne valami tétovaság, ami nem feltűnő, valójában csak az veheti észre, aki igazán ismeri. Szerencsére abból nincs sok. A mozdulat most inkább olyan, mintha elodázni akarná azt, ami még kikívánkozik belőle. Mint aki mélyen megfontolja, hogy kell-e, van-e értelme.
Végül a peremen táncoló ujja megáll, mintha a döntés megszületett volna. Ajkai újból szóra nyílnak, de pillantásai most feltűnően kerülik a férfit, mikor alig hallhatóan végül kiszökik belőle a mondat.*
- Talán még most is jobban hiányzol, mint szabadna.
*Úgy koppannak a szavak a levegőben, mintha legféltettebb kincsét ejtette volna a padlóra. Ezt az egy érzést, ami ott fészkelt benne a hat minden napján. Hol felszínre tört, hol csendben megbújva hallgatott, de mindvégig ott volt, egyszerűen csak megtanult nem törődni vele. Egészen eddig a napig, amíg úgy nem döntött, hogy követi azt a fanyar, ismerős füstöt, a komor feketébe öltözött ismerős alakig.*
- Nos, azt hiszem akkor jobb, ha nem húzom az idődet, nem igaz?
*Újra felbukkan a mosoly az arcán, de az most erőltetett, félszeg és túlságosan zavart. Semmi köze ahhoz a kacér, magabiztos nőhöz, aki alig pár perce ült még a férfival szemben. Ez a nő most törékeny és valódi. Ez a nő egy eltemetett múlt szellemeként tért vissza, aki legszívesebben most menekülne. De előtte ismét a borért nyúl, hogy, ha esetleg akadna ehhez hasonló, még kimondatlan, de kikívánkozó ostobasága, azt inkább lefojtsa a bor utolsó cseppjével is.*
5890. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-09 20:58:02
Üzenet elküldve: 2025-06-09 20:58:02
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Füst és liliom//
*”Kedvesem...” A szó egyszerű, már-már játékosnak hat, s nem is először hallja az este folyamán mégis valami mélyen megrándul Norennarban. Mintha valaki egy tőr rideg acélpengéjét pengéjét csúsztatná végig a gerince mentén, s ez a maga beteges módján még jól is esne. A szó hangzása önmagában nem fájna, sőt. Talán épp ez benne a baj. A tónus. A szerep. Az a könnyed, kacér természet, ami valamikor másokat ringatott köré, és amibe most ő is belecsúszik akarata ellenére. Egy régi, viszkető bőr ez, amit mintha újra ráerőltetnének. A kúria falai, az örökös mosolyok, amik mögött pengeéles feszültségek húzódtak, egy pillanat alatt visszakúsznak a fejébe. Szája sarkán nem húzódik grimasz, nem torzul az arca. Csak valami egészen enyhe merevség fut át egész testén, amit az előtt ülő nő, talán észre sem vesz.
A nő kérdése egyenes, célratörő. Hősünk nem lepődik meg. Sőt. Szinte várta is, bár remélte, hogy a választ elkerülheti, s tán még most is ebben bízik. Az ujja megáll a kupán, és ahogy lehunyja a szemét, belül, hangtalanul végiggondol valamit.
Egy arc villan fel előtte. Nem mostani. Részleteiben is fakó már, mintha porral hintették volna be az emlékeit. Mégsem merül el a fájdalomban. Az az ember nem volt a végtelen szeretet forrása, és nem is kérte soha, hogy az legyen. Mégis maradt utána valami. Egy csend, ami máshogy szólt. Egy szó, amit sosem mondtak ki, de a tettekben talán ott volt, ha máshol nem, hát egy keményebb kézszorításban vagy egy váratlan pillanatban felajánlott darab kenyérben. Olyasmi kapcsolat volt, amit nem lehetett kimondani. És most már nem is lehet megkérdezni tőle, hogy valóban úgy volt-e.
Ahogy visszatér a jelenbe, rájön, hogy túl sokáig nem felelt. Mégsem siet. Megemeli a kupát, a maradék bort az ajkai közé engedi, és lassan kiüríti az ivóalkalmatosságot. A pohár alját figyeli, mintha annak mélyén várna valamiféle üzenetre. Talán reméli, hogy ha eleget bámulja, egyszer csak értelmet nyer minden. De csak a bor vörös foltjai maradnak ott, semmi több. Egy biztos. Messze több ital maradt a pohárban, mint amennyit jól esik egyszeri nekifutásra lehúznia.
A felszolgálólány megérkezik. A poharak hangtalan koppanással érkeznek az asztalra, s hősünk érzi ahogy átjárja az ismerős melegség, ami szépen lassan feloldja a személyisége fontos részét képző gátlásokat. Norennar nem néz fel, csak azután, hogy a lány már távozik. Akkor szólal meg, halkan:*
- Valakit, aki már nincs köztünk. Nem ismerted... de megkockáztatom, hogy igazán még tán én se.
*Egy kis ideig nem fűz hozzá többet. Talán nem is tudna. Vagy nem akarja, hogy több legyen ennél. A nyitottság, amit ez a mondat hordoz, számára már így is szokatlanul sok.
A nő kérdései, a könnyednek tűnő, mégis kellemetlenül pontos szavak finoman visszhangzanak a fejében. Nem elemzi őket, nem veszi sorra, csak úgy hagyja, hogy megcsússzanak rajta.*
- Úgy tűnik, nem csak én ütöm ma azokat a bizonyos filozófiai magasságokat.
*Pillant rá félszegen, de a szája sarka ezúttal nem mosolyra, hanem valami fanyar elismerésre húzódik. Egy olyan gesztus ez, amit az ember akkor használ, ha nem akarja kimondani: "igen, talált", de mégis valahol hálás érte, hogy valaki értette, amit még ő maga sem formált teljes gondolattá.
A következő mondat, ami a kaszárnyát emlegeti, mintha egyszerre lenne vicc és kísértés. Egy pillanatig nem is tudja eldönteni, mennyire gondolta komolyan a nő. A válasza mégis élesebben érkezik, mint akarta volna:*
- Nem vagyok én se hős, se védelmező.
*A hangja most mélyebb, zártabb.*
- Ezt a szerepet meghagyom azoknak az idealistáknak, akik ténylegesen a vérüket adnák a városért.
*Homlokán egyetlen ránc fut végig, ahogy elfordítja a tekintetét. Talán haragszik, de nem a nőre. Csak arra az elvárásra, amit a világ gyakran rájuk próbál szabni. A „jó katonára”, az „igaz bajtársra”, a „nemes lelkűre”. Egyik sem ő.
Most már szüksége van valamire, amit a kezében tarthat. Ujjai lecsúsznak a csuklóján lévő bőrszíjhoz. Hol meghúzza, hol túl lazán engedi, aztán újra és újra nekifut. Nem tekinti pótcselekvésnek, mégis az. Talán észre sem veszi, mennyire erősen szorítja néha. Vagy hogy mennyire nem tudja eldönteni, hogyan is kéne állnia ennek az estének. Egy találkozásnak, ami túl sok kérdést hozott, túl kevés válasszal.
Újból hátra dől. A szék támlája halkan recseg meg súlya alatt, miközben hosszasan lehunyja szemeit. Egyetlen mély sóhaj szakad fel belőle, nem fáradtságból, nem bánatból, inkább abból a fajta elnehezülésből, amit az elfojtott gondolatok okoznak. Ahogy a tüdeje lassan megtelik a fogadó dohos, mégis kellemesen nosztalgikus levegőjével, akaratlanul is megcsapja újra a liliom illata. A nő illata. Ez az a jegy, ami akkor is ott volt, mikor először ültek egymás mellett, a kúria egyik félhomályos termében, ahol a szavaknál mindig többet jelentett a csend. Furcsa, mennyire kellemes most ez az illat, miközben az ottani élet zöme keserű és mérgező emlékként él benne. Mégis... ez az egy részlet mindig megmaradt benne valami jó emlék darabjaként.
Talán épp ezért, szinte észrevétlenül, gondolat helyett hang formájában bukik ki belőle, halkan, őszintén:*
– Hiányoztál.
*”Kedvesem...” A szó egyszerű, már-már játékosnak hat, s nem is először hallja az este folyamán mégis valami mélyen megrándul Norennarban. Mintha valaki egy tőr rideg acélpengéjét pengéjét csúsztatná végig a gerince mentén, s ez a maga beteges módján még jól is esne. A szó hangzása önmagában nem fájna, sőt. Talán épp ez benne a baj. A tónus. A szerep. Az a könnyed, kacér természet, ami valamikor másokat ringatott köré, és amibe most ő is belecsúszik akarata ellenére. Egy régi, viszkető bőr ez, amit mintha újra ráerőltetnének. A kúria falai, az örökös mosolyok, amik mögött pengeéles feszültségek húzódtak, egy pillanat alatt visszakúsznak a fejébe. Szája sarkán nem húzódik grimasz, nem torzul az arca. Csak valami egészen enyhe merevség fut át egész testén, amit az előtt ülő nő, talán észre sem vesz.
A nő kérdése egyenes, célratörő. Hősünk nem lepődik meg. Sőt. Szinte várta is, bár remélte, hogy a választ elkerülheti, s tán még most is ebben bízik. Az ujja megáll a kupán, és ahogy lehunyja a szemét, belül, hangtalanul végiggondol valamit.
Egy arc villan fel előtte. Nem mostani. Részleteiben is fakó már, mintha porral hintették volna be az emlékeit. Mégsem merül el a fájdalomban. Az az ember nem volt a végtelen szeretet forrása, és nem is kérte soha, hogy az legyen. Mégis maradt utána valami. Egy csend, ami máshogy szólt. Egy szó, amit sosem mondtak ki, de a tettekben talán ott volt, ha máshol nem, hát egy keményebb kézszorításban vagy egy váratlan pillanatban felajánlott darab kenyérben. Olyasmi kapcsolat volt, amit nem lehetett kimondani. És most már nem is lehet megkérdezni tőle, hogy valóban úgy volt-e.
Ahogy visszatér a jelenbe, rájön, hogy túl sokáig nem felelt. Mégsem siet. Megemeli a kupát, a maradék bort az ajkai közé engedi, és lassan kiüríti az ivóalkalmatosságot. A pohár alját figyeli, mintha annak mélyén várna valamiféle üzenetre. Talán reméli, hogy ha eleget bámulja, egyszer csak értelmet nyer minden. De csak a bor vörös foltjai maradnak ott, semmi több. Egy biztos. Messze több ital maradt a pohárban, mint amennyit jól esik egyszeri nekifutásra lehúznia.
A felszolgálólány megérkezik. A poharak hangtalan koppanással érkeznek az asztalra, s hősünk érzi ahogy átjárja az ismerős melegség, ami szépen lassan feloldja a személyisége fontos részét képző gátlásokat. Norennar nem néz fel, csak azután, hogy a lány már távozik. Akkor szólal meg, halkan:*
- Valakit, aki már nincs köztünk. Nem ismerted... de megkockáztatom, hogy igazán még tán én se.
*Egy kis ideig nem fűz hozzá többet. Talán nem is tudna. Vagy nem akarja, hogy több legyen ennél. A nyitottság, amit ez a mondat hordoz, számára már így is szokatlanul sok.
A nő kérdései, a könnyednek tűnő, mégis kellemetlenül pontos szavak finoman visszhangzanak a fejében. Nem elemzi őket, nem veszi sorra, csak úgy hagyja, hogy megcsússzanak rajta.*
- Úgy tűnik, nem csak én ütöm ma azokat a bizonyos filozófiai magasságokat.
*Pillant rá félszegen, de a szája sarka ezúttal nem mosolyra, hanem valami fanyar elismerésre húzódik. Egy olyan gesztus ez, amit az ember akkor használ, ha nem akarja kimondani: "igen, talált", de mégis valahol hálás érte, hogy valaki értette, amit még ő maga sem formált teljes gondolattá.
A következő mondat, ami a kaszárnyát emlegeti, mintha egyszerre lenne vicc és kísértés. Egy pillanatig nem is tudja eldönteni, mennyire gondolta komolyan a nő. A válasza mégis élesebben érkezik, mint akarta volna:*
- Nem vagyok én se hős, se védelmező.
*A hangja most mélyebb, zártabb.*
- Ezt a szerepet meghagyom azoknak az idealistáknak, akik ténylegesen a vérüket adnák a városért.
*Homlokán egyetlen ránc fut végig, ahogy elfordítja a tekintetét. Talán haragszik, de nem a nőre. Csak arra az elvárásra, amit a világ gyakran rájuk próbál szabni. A „jó katonára”, az „igaz bajtársra”, a „nemes lelkűre”. Egyik sem ő.
Most már szüksége van valamire, amit a kezében tarthat. Ujjai lecsúsznak a csuklóján lévő bőrszíjhoz. Hol meghúzza, hol túl lazán engedi, aztán újra és újra nekifut. Nem tekinti pótcselekvésnek, mégis az. Talán észre sem veszi, mennyire erősen szorítja néha. Vagy hogy mennyire nem tudja eldönteni, hogyan is kéne állnia ennek az estének. Egy találkozásnak, ami túl sok kérdést hozott, túl kevés válasszal.
Újból hátra dől. A szék támlája halkan recseg meg súlya alatt, miközben hosszasan lehunyja szemeit. Egyetlen mély sóhaj szakad fel belőle, nem fáradtságból, nem bánatból, inkább abból a fajta elnehezülésből, amit az elfojtott gondolatok okoznak. Ahogy a tüdeje lassan megtelik a fogadó dohos, mégis kellemesen nosztalgikus levegőjével, akaratlanul is megcsapja újra a liliom illata. A nő illata. Ez az a jegy, ami akkor is ott volt, mikor először ültek egymás mellett, a kúria egyik félhomályos termében, ahol a szavaknál mindig többet jelentett a csend. Furcsa, mennyire kellemes most ez az illat, miközben az ottani élet zöme keserű és mérgező emlékként él benne. Mégis... ez az egy részlet mindig megmaradt benne valami jó emlék darabjaként.
Talán épp ezért, szinte észrevétlenül, gondolat helyett hang formájában bukik ki belőle, halkan, őszintén:*
– Hiányoztál.
5889. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-09 19:57:08
Üzenet elküldve: 2025-06-09 19:57:08
Rang: Játékos
IC üzenetek: 16
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 16
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A Fürdőben//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*A smaragd szemek, ha nem is végeznek olyan alapos munkát, azért igencsak lelkesen mérik végig a férfit. A napcserzett bőr, a hegek bizonyára a régi zsoldos élet és a dolgos napok velejárói lehetnek. Talán előbb vagy utóbb még rá is kérdez, hisz a legtöbbször igen érdekes története lehet egy-egy hegnek. Abba így tudatlanul bele sem gondol, hogy némelyiknek viszont olyan, amit az ember inkább felejteni szeretne.
Továbbra is hűségesen követi a férfit. Ahogy haladnak természetesen igyekszik szemlélődni, hol a helyet fürkészve, hol a pihenni vágyó vendégeket. Színes társaság, hol hasonlóan könnyedebb alakokkal, mint ők ketten is, akik csupán ideiglenesen bújnak a törölköző alá, hol azért akad olyan, aki inkább a vízben is takargatja magát. Kár, hisz a meztelenség a maga módján igazi szabadság érzetével képes megáldani. Legalábbis a nő így érzi, mikor minden nélkül csak a kellemes víz éri a bőrét.
Ahogy megérkeznek a medencéhez megáll a szélénél. Lassan kicsomagolja magát a törölközőből, amit egyszerűen csak a földre ejt Mykaelé mellé. Azután finoman a kezére fog és maga is a vízbe mászik. Jóleső sóhajjal hunyja le egy pillanatra a szemeit, ahogy a hűvös víz a bőrét éri. Most sokkal kellemesebbnek érzi, mintha a forró vízbe ült volna be izzadni. Ez felfrissíti még a megfáradt tagjait is. Ő maga csupán csak derékig sétál be egyelőre. Ott viszont két tenyerét összetéve mer a vízből, hogy arcára fröcskölje. Nem törődik a szabadon hagyott idomaival, hisz továbbra sem azért jött, hogy szégyenlősködni kezdjen. Ha csak Mykael az egyetlen közönség, ha érkezik még valaki, ő akkor is gondtalanul szeretné kiélvezni ezt a fürdést. Ami pedig azzal jár, hogy igenis pőre valójában mutatkozik.
Az út porát végül finoman mossa le arcáról, nyakáról, karjairól és idomairól is, mikor pedig ezzel a rövid szertartásos mozdulatsorral végez, akkor már követi Mykael példáját. Beljebb sétál a vízben, majd egy pillanatra eltűnik alatta, hogy pár másodperc múlva már elő is bukkanjon. Szemeiből kitörli a vizet, majd haját hátra simítva pillant végül a férfira egy széles mosollyal.*
- Nem okozott csalódást a hely. Kellemes.
*Válaszolja végül, ahogy újból magára kezdi locsolni a kellemesen hűs vizet.*
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*A smaragd szemek, ha nem is végeznek olyan alapos munkát, azért igencsak lelkesen mérik végig a férfit. A napcserzett bőr, a hegek bizonyára a régi zsoldos élet és a dolgos napok velejárói lehetnek. Talán előbb vagy utóbb még rá is kérdez, hisz a legtöbbször igen érdekes története lehet egy-egy hegnek. Abba így tudatlanul bele sem gondol, hogy némelyiknek viszont olyan, amit az ember inkább felejteni szeretne.
Továbbra is hűségesen követi a férfit. Ahogy haladnak természetesen igyekszik szemlélődni, hol a helyet fürkészve, hol a pihenni vágyó vendégeket. Színes társaság, hol hasonlóan könnyedebb alakokkal, mint ők ketten is, akik csupán ideiglenesen bújnak a törölköző alá, hol azért akad olyan, aki inkább a vízben is takargatja magát. Kár, hisz a meztelenség a maga módján igazi szabadság érzetével képes megáldani. Legalábbis a nő így érzi, mikor minden nélkül csak a kellemes víz éri a bőrét.
Ahogy megérkeznek a medencéhez megáll a szélénél. Lassan kicsomagolja magát a törölközőből, amit egyszerűen csak a földre ejt Mykaelé mellé. Azután finoman a kezére fog és maga is a vízbe mászik. Jóleső sóhajjal hunyja le egy pillanatra a szemeit, ahogy a hűvös víz a bőrét éri. Most sokkal kellemesebbnek érzi, mintha a forró vízbe ült volna be izzadni. Ez felfrissíti még a megfáradt tagjait is. Ő maga csupán csak derékig sétál be egyelőre. Ott viszont két tenyerét összetéve mer a vízből, hogy arcára fröcskölje. Nem törődik a szabadon hagyott idomaival, hisz továbbra sem azért jött, hogy szégyenlősködni kezdjen. Ha csak Mykael az egyetlen közönség, ha érkezik még valaki, ő akkor is gondtalanul szeretné kiélvezni ezt a fürdést. Ami pedig azzal jár, hogy igenis pőre valójában mutatkozik.
Az út porát végül finoman mossa le arcáról, nyakáról, karjairól és idomairól is, mikor pedig ezzel a rövid szertartásos mozdulatsorral végez, akkor már követi Mykael példáját. Beljebb sétál a vízben, majd egy pillanatra eltűnik alatta, hogy pár másodperc múlva már elő is bukkanjon. Szemeiből kitörli a vizet, majd haját hátra simítva pillant végül a férfira egy széles mosollyal.*
- Nem okozott csalódást a hely. Kellemes.
*Válaszolja végül, ahogy újból magára kezdi locsolni a kellemesen hűs vizet.*
5888. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-09 19:40:38
Üzenet elküldve: 2025-06-09 19:40:38
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Füst és liliom//
*Nehezére esik eldönteni, hogy mire is vágyik igazán. Néhol zavarja a csend, hogy nem mindenre kap választ. De máshol pedig beissza magát az az érzés, hogy talán így a legjobb. Ha olyat hallana, amit nem akar, nem esne jól a füleinek, akkor az csak keserűvé varázsolná a viszontlátás ízét, ami kissé talán így is fanyar, de a régmúlt emlékei igencsak édesítenek rajta. Ellenben, ha éppen olyan válasz jutna el hozzá, amit igenis remél, nos fogalma sincs. Nem ebben a helyzetben. Amikor úgy játszik, úgy igazgatja a szálakat, hogy az számára kedvező legyen, az egy teljesen más helyzet. De nem itt Norennar társaságában. Más az, amikor ott játszik, ahol nincsenek emlékek, nincs kötődés. De amikor a hátuk mögött közös múlt vet árnyékot, akkor magának is fél bevallani, de fél a válaszoktól. A szavai között árválkodó csendes időben a pillantásai gyakorta térnek vissza a férfihoz. Jól látja a félmosolyt, később pedig a gyűrűt babráló ujjakat. Majd azt is, ahogy azok tovább indulnak az ingre, amit pillanatok múltán már feljebb gyűrnek. Arcára ösztönös meglepettség ül ki. Hisz olyat lát, ami évekkel ezelőtt nem volt. Talán a heg sem, de a sötét tintával ütött motívumok főleg újak a számára. A szemöldökei megrebbennek egy pillanatra, de hamarosan arcának vonásai ismét ellágyulnak, mikor szemei újból az arcra vetülnek. Egészen addig, amíg most végre választ kap. Egy olyan választ, amitől már tartott az előbb is. Egy olyat, amelynél képtelen eldönteni, hogy kellemes-e hallgatni, vagy inkább arra az egy pillanatra jó lett volna, ha megsüketül. Zavartság lesz rajta úrrá, Norennar példáját követve pedig lesüti a szemeit. Akár két kis kamasz, akik ügyetlenül próbálgatják az ismerkedést. Pedig nem ismeretlenek egymás számára, sőt talán többet tudnak egymásról, mint bárki. Most mégis kellemes menedéknek tűnik, hogy a mutatóujja körmével egy éppen felfedezett barázdát talál meg az asztal lapján. Talán szándékos, talán egy apró baleset, mikor egy régi vendég illetlen mód az asztallapon szeletelt fel talán egy kolbászt vagy kenyeret. Bármit hajlandó most belelátni, ha cserébe eltereli a gondolatait arról, hogy egy villanás alatt, még ha egy kósza pillanatra is, de zavarba jött.
Cserébe most ő az, aki hallgat. Jobbnak látja, ha a kósza bókot kettejük között hagyja a levegőben, érintetlenül. Így is világosan látható rajta, hogy eljutott hozzá és hatással volt rá.
Az asztalt piszkáló kéz végül a poharán állapodik meg, hogy a bort hamar eltüntesse. Érzi a hirtelen lejutó alkohol hatását, de korántsem olyan intenzíven, mint amire most szüksége van. Az a bódulat, amitől egy kis időre könnyedebbnek, gondtalanabbnak érzi magát, még váratja. Talán makacs mód el sem érkezik. Már a csend is kezd kínzóvá válni, miközben érzi, hogy a gondosan maga köré épített fal téglánként kezd leperegni. A könnyed beszélgetés illúziója eddig elég jó startégiának bizonyult, hát halad tovább ezen az úton. A felszolgáló érkeztét csendben követi végig.
Norennar válaszára ismét elmosolyodik, így a leányzó nyugodtan mehet a dolgára. A nőnek eszében sincs most feltartani.*
- Kedvesem, attól, hogy újra itt vagyunk együtt, sem a világ, sem az idő nem áll meg.
*Most kicsit visszatalál önmagához, ahogy a szemeit ravaszul összehúzza, ajkain pedig szélesebb, játékos mosoly húzódik meg. A kósza eszmefuttatás után könnyedebbnek érzi magát.
A kérdésre kapott válasz viszont újból meglepi egy pillanatra. Először még az sem tűnik fel neki, hogy a két pohár bor megérkezik az asztalukhoz. A felszolgálólány gyorsan teszi le eléjük. Eljut a füléig az a megkönnyebbült sóhaj, ami tőle származik akkor, amikor ismét maga mögött hagyhatja a kettős asztalát.
Szemöldökei alig észrevehetően feljebb rebbennek, de a meglepettséget csakhamar fel is váltja az őszinte kíváncsiság.*
- Valóban? És kit?
*Érkezik az egyszerű kérdés. Talán illetlen és otromba kíváncsiskodás, de miért éppen a férfi társaságában idomulna bele a jól begyakorolt illembe? Ez most biztos, hogy felesleges cselekedet volna.
Az igazat megvallva ezt most valóban érdekes rejtélynek gondolja, hisz nemhogy Dwirinthalennel nem találkozott egy ideje, mostanság még saját fajtája is messzire kerüli.
A bort egyelőre érintetlenül hagyja. Még úgy is vár valakire az asztal túloldalán pihenő korsó sör. Ami valószínűleg majd az udvaron végzi kiöntve a maradékok között, mert ahogy sokan tartják a meleg sör csak két helyen jó: sehol és soha.
A világos szemekből ráköszönő szelídségtől viszont újra érzi azt a zavart, ami már az előbb is görcsbe szorította a gyomrát. Érzi, hogy egyre nehezebb színlelni a nyugodtságot, miközben a férfi olyan hangsúlyt üt meg, amitől ismét őt érzi a világ legnagyobb rejtélyének. Egy olyan rejtélynek, amit már régen is szívesen fedezett fel. Egy pillanatra ismét lesüti a szemeit, de végül csak összeszedi a bátorságát, hogy visszapillantson rá.*
- Szóval céltalan kóborlás? Vagy tudod, hogy mit keresel, csak pont ott van, ahol nem akarod látni?
*Sóhajt fel röviden, majd karjait keresztbe fonva a mellkasa előtt végül von egy aprót a vállain.*
- Talán a kaszárnyában próbálkozhatsz. Arthenior mindig szívesen lát hős védelmezőket.
*Igazából ötlete sincs. Miért is kéne, hogy legyen? Ami meg mégis megfordul még a fejében, azt sosem lenne képes kimondani hangosan. A hangjában nem csendül gúny, bár külső szemlélőnek úgy tűnhet. Ez csupán egyszerű ötletnek vagy tanácsnak sem vehető megjegyzés volt, hogy saját magát elterelje arról, hogy meggondolatlanul valami más hagyja el a száját.*
*Nehezére esik eldönteni, hogy mire is vágyik igazán. Néhol zavarja a csend, hogy nem mindenre kap választ. De máshol pedig beissza magát az az érzés, hogy talán így a legjobb. Ha olyat hallana, amit nem akar, nem esne jól a füleinek, akkor az csak keserűvé varázsolná a viszontlátás ízét, ami kissé talán így is fanyar, de a régmúlt emlékei igencsak édesítenek rajta. Ellenben, ha éppen olyan válasz jutna el hozzá, amit igenis remél, nos fogalma sincs. Nem ebben a helyzetben. Amikor úgy játszik, úgy igazgatja a szálakat, hogy az számára kedvező legyen, az egy teljesen más helyzet. De nem itt Norennar társaságában. Más az, amikor ott játszik, ahol nincsenek emlékek, nincs kötődés. De amikor a hátuk mögött közös múlt vet árnyékot, akkor magának is fél bevallani, de fél a válaszoktól. A szavai között árválkodó csendes időben a pillantásai gyakorta térnek vissza a férfihoz. Jól látja a félmosolyt, később pedig a gyűrűt babráló ujjakat. Majd azt is, ahogy azok tovább indulnak az ingre, amit pillanatok múltán már feljebb gyűrnek. Arcára ösztönös meglepettség ül ki. Hisz olyat lát, ami évekkel ezelőtt nem volt. Talán a heg sem, de a sötét tintával ütött motívumok főleg újak a számára. A szemöldökei megrebbennek egy pillanatra, de hamarosan arcának vonásai ismét ellágyulnak, mikor szemei újból az arcra vetülnek. Egészen addig, amíg most végre választ kap. Egy olyan választ, amitől már tartott az előbb is. Egy olyat, amelynél képtelen eldönteni, hogy kellemes-e hallgatni, vagy inkább arra az egy pillanatra jó lett volna, ha megsüketül. Zavartság lesz rajta úrrá, Norennar példáját követve pedig lesüti a szemeit. Akár két kis kamasz, akik ügyetlenül próbálgatják az ismerkedést. Pedig nem ismeretlenek egymás számára, sőt talán többet tudnak egymásról, mint bárki. Most mégis kellemes menedéknek tűnik, hogy a mutatóujja körmével egy éppen felfedezett barázdát talál meg az asztal lapján. Talán szándékos, talán egy apró baleset, mikor egy régi vendég illetlen mód az asztallapon szeletelt fel talán egy kolbászt vagy kenyeret. Bármit hajlandó most belelátni, ha cserébe eltereli a gondolatait arról, hogy egy villanás alatt, még ha egy kósza pillanatra is, de zavarba jött.
Cserébe most ő az, aki hallgat. Jobbnak látja, ha a kósza bókot kettejük között hagyja a levegőben, érintetlenül. Így is világosan látható rajta, hogy eljutott hozzá és hatással volt rá.
Az asztalt piszkáló kéz végül a poharán állapodik meg, hogy a bort hamar eltüntesse. Érzi a hirtelen lejutó alkohol hatását, de korántsem olyan intenzíven, mint amire most szüksége van. Az a bódulat, amitől egy kis időre könnyedebbnek, gondtalanabbnak érzi magát, még váratja. Talán makacs mód el sem érkezik. Már a csend is kezd kínzóvá válni, miközben érzi, hogy a gondosan maga köré épített fal téglánként kezd leperegni. A könnyed beszélgetés illúziója eddig elég jó startégiának bizonyult, hát halad tovább ezen az úton. A felszolgáló érkeztét csendben követi végig.
Norennar válaszára ismét elmosolyodik, így a leányzó nyugodtan mehet a dolgára. A nőnek eszében sincs most feltartani.*
- Kedvesem, attól, hogy újra itt vagyunk együtt, sem a világ, sem az idő nem áll meg.
*Most kicsit visszatalál önmagához, ahogy a szemeit ravaszul összehúzza, ajkain pedig szélesebb, játékos mosoly húzódik meg. A kósza eszmefuttatás után könnyedebbnek érzi magát.
A kérdésre kapott válasz viszont újból meglepi egy pillanatra. Először még az sem tűnik fel neki, hogy a két pohár bor megérkezik az asztalukhoz. A felszolgálólány gyorsan teszi le eléjük. Eljut a füléig az a megkönnyebbült sóhaj, ami tőle származik akkor, amikor ismét maga mögött hagyhatja a kettős asztalát.
Szemöldökei alig észrevehetően feljebb rebbennek, de a meglepettséget csakhamar fel is váltja az őszinte kíváncsiság.*
- Valóban? És kit?
*Érkezik az egyszerű kérdés. Talán illetlen és otromba kíváncsiskodás, de miért éppen a férfi társaságában idomulna bele a jól begyakorolt illembe? Ez most biztos, hogy felesleges cselekedet volna.
Az igazat megvallva ezt most valóban érdekes rejtélynek gondolja, hisz nemhogy Dwirinthalennel nem találkozott egy ideje, mostanság még saját fajtája is messzire kerüli.
A bort egyelőre érintetlenül hagyja. Még úgy is vár valakire az asztal túloldalán pihenő korsó sör. Ami valószínűleg majd az udvaron végzi kiöntve a maradékok között, mert ahogy sokan tartják a meleg sör csak két helyen jó: sehol és soha.
A világos szemekből ráköszönő szelídségtől viszont újra érzi azt a zavart, ami már az előbb is görcsbe szorította a gyomrát. Érzi, hogy egyre nehezebb színlelni a nyugodtságot, miközben a férfi olyan hangsúlyt üt meg, amitől ismét őt érzi a világ legnagyobb rejtélyének. Egy olyan rejtélynek, amit már régen is szívesen fedezett fel. Egy pillanatra ismét lesüti a szemeit, de végül csak összeszedi a bátorságát, hogy visszapillantson rá.*
- Szóval céltalan kóborlás? Vagy tudod, hogy mit keresel, csak pont ott van, ahol nem akarod látni?
*Sóhajt fel röviden, majd karjait keresztbe fonva a mellkasa előtt végül von egy aprót a vállain.*
- Talán a kaszárnyában próbálkozhatsz. Arthenior mindig szívesen lát hős védelmezőket.
*Igazából ötlete sincs. Miért is kéne, hogy legyen? Ami meg mégis megfordul még a fejében, azt sosem lenne képes kimondani hangosan. A hangjában nem csendül gúny, bár külső szemlélőnek úgy tűnhet. Ez csupán egyszerű ötletnek vagy tanácsnak sem vehető megjegyzés volt, hogy saját magát elterelje arról, hogy meggondolatlanul valami más hagyja el a száját.*
5887. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-09 18:22:10
Üzenet elküldve: 2025-06-09 18:22:10
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Füst és liliom//
*A válasz elmarad Norennar részéről. Csupán a férfi ajkain bujkáló, alig látható félmosoly ad jelet arról, hogy hallotta és talán meg is értette a szavak mögött megbúvó érzelmeket és utalásokat. Nem kapja fel a fejét, nem rezzenti meg a vállát, csak a szája sarka mozdul, s görbül finom, visszafogott félmosollyá. Valahol a csendben benne van minden, amit kimondhatna, de nem akar. Vagy nem mer. Vagy tán csak nem érzi elégségesnek, hogy szavakkal rontsa el azt, ami a hallgatásban épp megfelelő.
A csend nem zavarja. Nem szorong benne, sőt, mintha csak otthon lenne. Ujjai ösztönösen elindulnak gyűrűje felé, amely mindig ott van vele. Apró, sötét színű gyűrű, melynek tetején egy finoman kidolgozott pók dombormű pihen. A karmai alatt valaha egy apró kő is ült, de az már régen elveszett. Az ujjai finoman végig siklanak a pók testén, a lábak ívén, mintha számolná őket, újra és újra. Nem húzza le, sosem teszi. A mozdulat ismétlődő, akár egy imádság, s a tapintása megnyugtató. Ismerős. Valakire emlékezteti, aki már nincs mellette.
Az ujja egyszer csak tovább siklik, minek oka a hirtelen jött viszketés az alkarján. Előbb csak az inget vakargatja, aztán észre sem veszi, és egy rutinos mozdulattal felhajtja a ruhaujjat, hogy megvakarja a kényes pontot, melyen épp egy régi heg ékeskedik. Halovány, de makacs nyom. Bőre alatt, a heg körül, illetve azt egy ponton keresztezve is, sötét tintacsíkok kúsznak elő. A sötét tetoválások nem hivalkodók, nem szólnak másnak, csak neki. Egyesek formátlan indáknak tűnnek, mások apró szimbólumokat rejtenek, de egyik sem dísznek készült. Mind emlék, védelem, figyelmeztetés. Akkor még nem voltak ott, mikor a nő utoljára ilyen közel ült hozzá. Ezek már egy másik Norennar részei.
A nő hangja rántja vissza a jelenbe, s a válasz szinte kipattan belőle, mielőtt még észbe kapna:*
- Mégis itt ül velem szemben a szerencsés kivétel.
*A szavak kimondása után Norennar tekintete egy szempillantás alatt változik. A szemöldöke alig észrevehetően rándul, majd lesüti a szemét, mintha hirtelen zavarba jött volna. Nem hevesen, csak finoman, mintha ő maga sem számított volna arra, hogy ezt mondja. Megköszörüli a torkát, mintha ezzel próbálná visszazárni azt a rést, amin át kiszökött valami túlságosan is őszinte.
Ekkor látja, hogy Thea felemeli a poharát és egyetlen határozott mozdulattal lehúzza a maradék bort. Norennar szemei tágra nyílnak, nem kérdőn, nem meglepetten, inkább egyfajta csendes elismeréssel. A mozdulat ereje valami mélyet súrol benne. Egy pillanatra csak figyel, aztán mintha reflexből mozdulna a keze, és egy hívó jelzéssel int a felszolgálónak. Nem kérdez, nem egyeztet. Csak rendel még egy kört. Magának és a szemben ülőnek is. Előre fizet, csendben, hangtalanul, hogy később már ne kelljen ezzel bajlódni. Mintha ezzel is meg akarná őrizni ennek az egész találkozásnak az intimitását. Így cserél gazdát 22 aranytallér 2 kupa Bor fejében.
A nő ekkor újra megszólal, s a szavai egy pillanatig visszhangként kopognak koponyája hátsó fertájában. Norennar halkan morran, mintha csak magának mondaná. A hangja nem keserű, csak fárasztóan távoli. Mint aki túl sok mindent látott, túl sokszor lépett ugyanarra az ösvényre, és minden körbeérés épp egy kicsit más.*
- Néha igazán megállhatna az időben. Rá sem ismerek már.
*Nem vádol és nem is siránkozik. Csak megállapít valamit. Mint egy kőfaragó, aki újra végigsimít egy régi alkotáson, amit az évek sokasága és a természet ereje már átformált valami másra, majd ezen savanyú gondolatot egy újabb megfáradt sóhajjal nyugtázza.
Az ezt követő kérdés hallatán lassan emeli vissza pillantását a másikra. Eltűnődik a hallottakon, de most nem játszik meg semmit. Se gondolkodót, se tépelődőt. Tényleg nem tudja pontosan a választ. Ezért a vállai finoman megrezdülnek, mint aki már nem is kívánja eltakarni az őszinteséget.*
– Elsősorban meglátogatok valakit. Utána pedig... nos, még nem tudom.
*A szemében ott lebeg valami szelíd, valami őszinte, amit ritkán enged láttatni. És bár a szavak egyszerűek, azok mélyén ott húzódik egy másik jelentés: „Még magam sem tudom, mit keresek, de talán te tudod.”*
*A válasz elmarad Norennar részéről. Csupán a férfi ajkain bujkáló, alig látható félmosoly ad jelet arról, hogy hallotta és talán meg is értette a szavak mögött megbúvó érzelmeket és utalásokat. Nem kapja fel a fejét, nem rezzenti meg a vállát, csak a szája sarka mozdul, s görbül finom, visszafogott félmosollyá. Valahol a csendben benne van minden, amit kimondhatna, de nem akar. Vagy nem mer. Vagy tán csak nem érzi elégségesnek, hogy szavakkal rontsa el azt, ami a hallgatásban épp megfelelő.
A csend nem zavarja. Nem szorong benne, sőt, mintha csak otthon lenne. Ujjai ösztönösen elindulnak gyűrűje felé, amely mindig ott van vele. Apró, sötét színű gyűrű, melynek tetején egy finoman kidolgozott pók dombormű pihen. A karmai alatt valaha egy apró kő is ült, de az már régen elveszett. Az ujjai finoman végig siklanak a pók testén, a lábak ívén, mintha számolná őket, újra és újra. Nem húzza le, sosem teszi. A mozdulat ismétlődő, akár egy imádság, s a tapintása megnyugtató. Ismerős. Valakire emlékezteti, aki már nincs mellette.
Az ujja egyszer csak tovább siklik, minek oka a hirtelen jött viszketés az alkarján. Előbb csak az inget vakargatja, aztán észre sem veszi, és egy rutinos mozdulattal felhajtja a ruhaujjat, hogy megvakarja a kényes pontot, melyen épp egy régi heg ékeskedik. Halovány, de makacs nyom. Bőre alatt, a heg körül, illetve azt egy ponton keresztezve is, sötét tintacsíkok kúsznak elő. A sötét tetoválások nem hivalkodók, nem szólnak másnak, csak neki. Egyesek formátlan indáknak tűnnek, mások apró szimbólumokat rejtenek, de egyik sem dísznek készült. Mind emlék, védelem, figyelmeztetés. Akkor még nem voltak ott, mikor a nő utoljára ilyen közel ült hozzá. Ezek már egy másik Norennar részei.
A nő hangja rántja vissza a jelenbe, s a válasz szinte kipattan belőle, mielőtt még észbe kapna:*
- Mégis itt ül velem szemben a szerencsés kivétel.
*A szavak kimondása után Norennar tekintete egy szempillantás alatt változik. A szemöldöke alig észrevehetően rándul, majd lesüti a szemét, mintha hirtelen zavarba jött volna. Nem hevesen, csak finoman, mintha ő maga sem számított volna arra, hogy ezt mondja. Megköszörüli a torkát, mintha ezzel próbálná visszazárni azt a rést, amin át kiszökött valami túlságosan is őszinte.
Ekkor látja, hogy Thea felemeli a poharát és egyetlen határozott mozdulattal lehúzza a maradék bort. Norennar szemei tágra nyílnak, nem kérdőn, nem meglepetten, inkább egyfajta csendes elismeréssel. A mozdulat ereje valami mélyet súrol benne. Egy pillanatra csak figyel, aztán mintha reflexből mozdulna a keze, és egy hívó jelzéssel int a felszolgálónak. Nem kérdez, nem egyeztet. Csak rendel még egy kört. Magának és a szemben ülőnek is. Előre fizet, csendben, hangtalanul, hogy később már ne kelljen ezzel bajlódni. Mintha ezzel is meg akarná őrizni ennek az egész találkozásnak az intimitását. Így cserél gazdát 22 aranytallér 2 kupa Bor fejében
.A nő ekkor újra megszólal, s a szavai egy pillanatig visszhangként kopognak koponyája hátsó fertájában. Norennar halkan morran, mintha csak magának mondaná. A hangja nem keserű, csak fárasztóan távoli. Mint aki túl sok mindent látott, túl sokszor lépett ugyanarra az ösvényre, és minden körbeérés épp egy kicsit más.*
- Néha igazán megállhatna az időben. Rá sem ismerek már.
*Nem vádol és nem is siránkozik. Csak megállapít valamit. Mint egy kőfaragó, aki újra végigsimít egy régi alkotáson, amit az évek sokasága és a természet ereje már átformált valami másra, majd ezen savanyú gondolatot egy újabb megfáradt sóhajjal nyugtázza.
Az ezt követő kérdés hallatán lassan emeli vissza pillantását a másikra. Eltűnődik a hallottakon, de most nem játszik meg semmit. Se gondolkodót, se tépelődőt. Tényleg nem tudja pontosan a választ. Ezért a vállai finoman megrezdülnek, mint aki már nem is kívánja eltakarni az őszinteséget.*
– Elsősorban meglátogatok valakit. Utána pedig... nos, még nem tudom.
*A szemében ott lebeg valami szelíd, valami őszinte, amit ritkán enged láttatni. És bár a szavak egyszerűek, azok mélyén ott húzódik egy másik jelentés: „Még magam sem tudom, mit keresek, de talán te tudod.”*
5886. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-09 18:17:36
Üzenet elküldve: 2025-06-09 18:17:36
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
//A Fürdőben//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Mivel Shariméa egyáltalán nem szemérmes, ő se fog úgy tenni, mintha nem lenne kíváncsi a lány testére. És nagyon is tetszik neki, amit lát, főleg ezzel az izgatóan napbarnított bőrrel.
Annyi önuralma azért van, hogy ne mutassa nagyon látható jelét a tetszésének. Ő maga se szemérmes, hagyja, hogy a lány végigmérje, mielőtt a törülközővel valamennyire elfedi magát. A bőre napcserzett, bár az arca és a karjai jobban, mint a többi testrésze. A felsőtestén itt-ott hegek láthatóak, de elég kevés. Nem úgy a hátán, azon régi fegyelmezések nyoma, ostor és botozás csíkjai húzódnak. Ahogy az elvárható egy katonától, aki ha nem harcol, akkor vagy vándorol, vagy kemény fizikai munkát végez, az alkata szikár és erőteljes.
Végül rákerül a törülköző, és beljebb vezeti a lányt a fürdőbe. Nem kerüli el a figyelmét, hogy Shariméa azt mondja, "nem akarunk sokáig itt lenni". Ettől csak még inkább terebélyesedik a mosolya. Persze, hogy mindketten tudják, miért jöttek ide így. Izgató belegondolni, hogy nemsokára tovább folytathatják.*
- Akkor erre gyere.
*javasolja, és egy félreesőbb, kisebb medencéhez mennek, aminek a vize valahol a langyos és a hűvös között van, és amit a falról lelógó nagy vásznak különítenek el a nagy terem többi részétől.
Mikor ideérnek, Mykael ledobja magáról a törülközőt a medence szélére, majd belegyalogol a vízbe a medence lépcsőzetesen kialakított oldalán. Aztán pedig kezét nyújtja, hogy segítsen Shariméának is bemászni.
Ezután ő a medence közepére sétál, ahol a víz nagyjából a mellkasa aljáig ér, és ott belemerül a vízbe. Amikor már teljesen elmerült, rázni kezdi a fejét, hogy a haja is szépen átázzon, aztán újra felegyenesedik, miközben a kezeivel hátrasimítja a haját.*
- Na, hogy tetszik? Megfelel neked ez a víz?
*kérdi aztán, miközben a lányon legelteti a szemét.*
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Mivel Shariméa egyáltalán nem szemérmes, ő se fog úgy tenni, mintha nem lenne kíváncsi a lány testére. És nagyon is tetszik neki, amit lát, főleg ezzel az izgatóan napbarnított bőrrel.
Annyi önuralma azért van, hogy ne mutassa nagyon látható jelét a tetszésének. Ő maga se szemérmes, hagyja, hogy a lány végigmérje, mielőtt a törülközővel valamennyire elfedi magát. A bőre napcserzett, bár az arca és a karjai jobban, mint a többi testrésze. A felsőtestén itt-ott hegek láthatóak, de elég kevés. Nem úgy a hátán, azon régi fegyelmezések nyoma, ostor és botozás csíkjai húzódnak. Ahogy az elvárható egy katonától, aki ha nem harcol, akkor vagy vándorol, vagy kemény fizikai munkát végez, az alkata szikár és erőteljes.
Végül rákerül a törülköző, és beljebb vezeti a lányt a fürdőbe. Nem kerüli el a figyelmét, hogy Shariméa azt mondja, "nem akarunk sokáig itt lenni". Ettől csak még inkább terebélyesedik a mosolya. Persze, hogy mindketten tudják, miért jöttek ide így. Izgató belegondolni, hogy nemsokára tovább folytathatják.*
- Akkor erre gyere.
*javasolja, és egy félreesőbb, kisebb medencéhez mennek, aminek a vize valahol a langyos és a hűvös között van, és amit a falról lelógó nagy vásznak különítenek el a nagy terem többi részétől.
Mikor ideérnek, Mykael ledobja magáról a törülközőt a medence szélére, majd belegyalogol a vízbe a medence lépcsőzetesen kialakított oldalán. Aztán pedig kezét nyújtja, hogy segítsen Shariméának is bemászni.
Ezután ő a medence közepére sétál, ahol a víz nagyjából a mellkasa aljáig ér, és ott belemerül a vízbe. Amikor már teljesen elmerült, rázni kezdi a fejét, hogy a haja is szépen átázzon, aztán újra felegyenesedik, miközben a kezeivel hátrasimítja a haját.*
- Na, hogy tetszik? Megfelel neked ez a víz?
*kérdi aztán, miközben a lányon legelteti a szemét.*
5885. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-09 15:47:12
Üzenet elküldve: 2025-06-09 15:47:12
Rang: Játékos
IC üzenetek: 16
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 16
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*A fogadótérben nem látja a szőkeséget, így kénytelen türelmesen várni. Ellenben ez egy percig sem okoz neki gondot, hiszen most már még annyira sem siet sehová. Céllal érkezett, de miért is baj, ha az első napot vagy az első párat azzal tölti, hogy pihenjen és megismerje a várost? Ráér utána is kereskedők után kajtatni vagy kitalálni, hogy mihez kezdjen magával.
Hamarosan pedig érkezik is Mykael. A mosoly szélesebbé válik az arcán, amint megpillantja. Apránként pedig mutatják is az utat a fürdő felé, hát megindítja lépteit. A fürdőbe érve számára sem nem idegen, sem pedig nem kellemetlen a párás levegő. Még némi honvágy is elfogja, ahogy a wegtoreni fürdők jutnak az eszébe. Persze a látvány különbözik, az illatok is, hiszen odahaza valamivel fűszeresebb a levegő, mégis jóleső sóhajjal fogadja. Lassan lekerül a vászon cipő, a nadrág, majd követi az ing is, hogy végül mezítelen magában maradjon. Szemérmességnek szikrája sem játszik benne, hisz ahogy már mondta, nem ez az első alkalma ilyen kikapcsolódást választani. Persze a zöld szemek a férfit sem kerülik el, így mikor a feltérképező pillantások keresztezik egymást halkan kuncog fel, akár valami csínyen kapott gyerkőc. A törölközőt kézbe veszi, de pár pillanat múlva úgy dönt, hogy követi Mykael példáját és maga köré csavarja. Noha jobban szereti a teljes szabadságot, azért valamennyire próbál illemet követni. Noha senki sem követeli meg tőle, de mégis ő van új helyen, ahol valamennyire ő kénytelen beilleszkedni.*
- A választást rád bízom. Te ismered jobban a helyet. Szerencsére nincs ellenemre sem a hideg, sem a meleg víz. Bár ebben az időben lehet, hogy jobban éreznénk magunkat valami hűvösebben, nem?
*Pillant fel a férfira eltűnődve.*
- Bár az őszintét megvallva, ha sokan időznek most itt, akkor lehet, hogy jobban érezném magam valami kevésbé zsúfolt helyen. Bár, ha nem akarunk sokáig itt lenni, akkor igazából egy fürdésre bármelyik medence megteszi.
*Von aprót a vállain, miközben elfordítja tekintetét a férfitól, hogy a hellyel is megismerkedjen.*
Hamarosan pedig érkezik is Mykael. A mosoly szélesebbé válik az arcán, amint megpillantja. Apránként pedig mutatják is az utat a fürdő felé, hát megindítja lépteit. A fürdőbe érve számára sem nem idegen, sem pedig nem kellemetlen a párás levegő. Még némi honvágy is elfogja, ahogy a wegtoreni fürdők jutnak az eszébe. Persze a látvány különbözik, az illatok is, hiszen odahaza valamivel fűszeresebb a levegő, mégis jóleső sóhajjal fogadja. Lassan lekerül a vászon cipő, a nadrág, majd követi az ing is, hogy végül mezítelen magában maradjon. Szemérmességnek szikrája sem játszik benne, hisz ahogy már mondta, nem ez az első alkalma ilyen kikapcsolódást választani. Persze a zöld szemek a férfit sem kerülik el, így mikor a feltérképező pillantások keresztezik egymást halkan kuncog fel, akár valami csínyen kapott gyerkőc. A törölközőt kézbe veszi, de pár pillanat múlva úgy dönt, hogy követi Mykael példáját és maga köré csavarja. Noha jobban szereti a teljes szabadságot, azért valamennyire próbál illemet követni. Noha senki sem követeli meg tőle, de mégis ő van új helyen, ahol valamennyire ő kénytelen beilleszkedni.*
- A választást rád bízom. Te ismered jobban a helyet. Szerencsére nincs ellenemre sem a hideg, sem a meleg víz. Bár ebben az időben lehet, hogy jobban éreznénk magunkat valami hűvösebben, nem?
*Pillant fel a férfira eltűnődve.*
- Bár az őszintét megvallva, ha sokan időznek most itt, akkor lehet, hogy jobban érezném magam valami kevésbé zsúfolt helyen. Bár, ha nem akarunk sokáig itt lenni, akkor igazából egy fürdésre bármelyik medence megteszi.
*Von aprót a vállain, miközben elfordítja tekintetét a férfitól, hogy a hellyel is megismerkedjen.*
5884. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-09 15:23:16
Üzenet elküldve: 2025-06-09 15:23:16
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Füst és liliom//
*A csend nem zavarja. Miért is zavarná, ha szabadon hagyják neki a szót? Norennar mellett nem ismeretlen ez. Inkább olyan, mint amikor a régi, levetett köpeny újra előkerül valahonnan a szekrény mélyéről. Először idegen az anyag, de amint magára ölti azzal együtt érkezik a régmúlt minden emléke. Kavarog a fejében megannyi emlék, egy-egy bevillanó pillanat. Ijesztő, hogy mennyire meglódítja a szívét ez az egész. A legijesztőbb viszont az, hogy mégis nyugodtnak tűnik, mert annak mutatja magát, mert azt erőlteti, miközben érzi, ahogy ereiben a vér egyre jobban meglódul, hogy attól szíve egyre ütemesebben kalapáljon. A szőlőt sem azért szemezgeti, mert olyan fene nagy ingere van arra, hogy egyen. Ezzel is csak kitölt egy pillanatot, mielőtt még az túl személyessé válna, mielőtt még túlságosan felszínre törne önmaga. Fogalma sincs, hogy Norennar mennyit látott meg abból, ami régen ő volt. Vele. Nem is akar mélyebben belegondolni, mert akkor tudja, hogy a színjátéknak vége, összedől az egész, akár egy kártyavár. Akkor pedig nem marad más csak mezítelen önmaga, akit már hosszú ideje igyekszik elrejteni minden szem elől.
Amikor végre érkezik a válasz egy pillanatra megtorpan. Még szinte a légzésről is megfeledkezik. A sárgás szemek önkéntelenül keresik fel újra a szakállas arcot, amit talán most jobb lett volna inkább elkerülni. A szem, akár a lélektükör, gyakran óhatatlanul is többet mutat, mint az ember igazán szeretett volna felfedni. Ahogyan most is. Egy pillanatnyi zavartság, talán több. Szerencsére sebesen suhan át, így hamarosan elpillantva húzza ki magát. Nem kihívóan, nem is védekezve, csak úgy, mint akinek nincs tervben az, hogy rejtve maradjon. Mint aki ezzel is azt mondja: "Tessék, láss! Nincs mit rejtegetnem." Pedig nem is állhatna távolabb ettől, hisz az egész élete arról szól, hogy igaz valójára ne akadjon rá senki. A magabiztosság csak egy koros köpeny már, ami alá bújva azt hiszi, hogy sebezhetetlen. De ezt talán már igazából csak önmaga hiszi el.*
- És mégis rá merünk lépni, nemdebár?
*Mintha soha nem tanulnának. Vagy, mintha lenne valami báj a törékenységben, valami, amit nem tudnak elkerülni, csak méltósággal viselni. Vagy egyszerűen csak élvezni, hogy nem a megszokott napokat élik. Ennek ellenére mégis ragaszkodik a kis játékához, a rejtőzködéshez. Hitegeti magát, pedig még nem fakult el az emléke annak, hogy egyszer régen egy férfival mennyire könnyed volt, mennyire máshogy élvezte a napokat. De nem tudott óvatosan bánni azzal a törékeny pillanattal és talán éppen ez rémíti meg. Nem akar újból szilánkokat a tenyereibe.
Mégis újból óvatlan, ahogy Norennar válaszát hallgatja. Érzi, hogy az arcán átsuhannak az érzelmek, a várakozás, a vágyakozás. Mint akiben már megfogalmazódott egy válasz, amit igenis hallani akar. A végén pedig nem marad más, csak egy csepp keserű csalódottság a sárga szemekben. Ennek ellenére mégis marad a mosoly az arcán. Valószínűleg tökéletesen látható, hogy abból minden őszinteség kiveszett. Mosolyog, mert az továbbra is sugall egy halovány magabiztosságot, de csak azoknak a szemeknek, akik nem tudják, hogy milyen nővel van dolguk.*
- Ha nosztalgiázni szeretnél azért legyél óvatos. Az emlékeket mindig megszépíti az idő, nem úgy, mint az embereket, akikhez tartoznak.
*Bölcselkedik, de közben ujjai ismét rátalálnak a poharára. Most nem játszik vele, nem húzza az időt, egyszerűen csak ajkaihoz emeli és nagyokat kortyol belőle. A savanykás ital szinte utolsó cseppjét kiissza. Alma nélkül. Szőlő nélkül. Az egyszerű ízre hagyja, hogy némileg kijózanítson benne pár gondolatot, miközben az alkoholtól mégis azt várja, hogy bódítsa egy kicsit, hogy egy kis időre békére leljen. Talán ezért is iszik most másként. Nem játszik, nem ízlelget. Csak inni akar. Elég tisztán, hogy gondolkodjon, és mégis elég tompán, hogy ne fájjon közben.
Mégis gondolatai azon járnak, hogy mit akart igazán hallani. Hogy valahol ő is részét képezi ennek a nosztalgiának? Hogy nemcsak a honvágy játszott szerepet, hanem valahol ő is? De hisz miért is? Keserűen édes emlékként léteznek egymásban. Mint azok az emlékek, amiket mélyen eltemetsz magadban, nem csak azért, hogy ne lásd többé, hanem, hogy biztonságban legyenek az időtől.
A megüresedett pohár ismét az asztalon koppan. Egyik lábát keresztbe veti a másikon, majd a szétnyíló ruha anyagára igazgat ismét a combján. Újból fölöslegesen, mert az az anyag, mintha tudná, hogy hogyan essen úgy, hogy továbbra is tökéletes látványt nyújtson. Mégis újfent babrál vele, most ismét kitölti az időt, s nyugalmat próbál színlelni valami pótcselekvésbe bújtatva. Végül ismét felpillant a férfira, most már szélesebb, magabiztosabb mosollyal.*
- De teljes mértékig megértem a honvágyad. Arthenior folyton változó, gyönyörű és izgalmas város.
*Tárja szét karjait, miközben körbe mutat a fogadó belsejében, mintha ezzel is csak azt mutatná meg, hogy mennyire igaza van. Hisz már a fogadó is izgalmakkal szolgál, egyszeriben pedig nyugalommal is. Kivéve, ha valakinek olyan asztaltársasága adódik, akitől csapongóvá válik a szíve és kínzóan hevessé annak dobbanása.*
- És akkor merre tovább, ha befejezted a nosztalgiázást a Pegazusban?
*Újból csevegően könnyeddé válik a hangja. Legalábbis annak tűnik, ellenben most már kihallhatóbb belőle valamiféle szorongás. Vagy talán a küzdés, hogy továbbra is képes legyen szerepben maradni.*
*A csend nem zavarja. Miért is zavarná, ha szabadon hagyják neki a szót? Norennar mellett nem ismeretlen ez. Inkább olyan, mint amikor a régi, levetett köpeny újra előkerül valahonnan a szekrény mélyéről. Először idegen az anyag, de amint magára ölti azzal együtt érkezik a régmúlt minden emléke. Kavarog a fejében megannyi emlék, egy-egy bevillanó pillanat. Ijesztő, hogy mennyire meglódítja a szívét ez az egész. A legijesztőbb viszont az, hogy mégis nyugodtnak tűnik, mert annak mutatja magát, mert azt erőlteti, miközben érzi, ahogy ereiben a vér egyre jobban meglódul, hogy attól szíve egyre ütemesebben kalapáljon. A szőlőt sem azért szemezgeti, mert olyan fene nagy ingere van arra, hogy egyen. Ezzel is csak kitölt egy pillanatot, mielőtt még az túl személyessé válna, mielőtt még túlságosan felszínre törne önmaga. Fogalma sincs, hogy Norennar mennyit látott meg abból, ami régen ő volt. Vele. Nem is akar mélyebben belegondolni, mert akkor tudja, hogy a színjátéknak vége, összedől az egész, akár egy kártyavár. Akkor pedig nem marad más csak mezítelen önmaga, akit már hosszú ideje igyekszik elrejteni minden szem elől.
Amikor végre érkezik a válasz egy pillanatra megtorpan. Még szinte a légzésről is megfeledkezik. A sárgás szemek önkéntelenül keresik fel újra a szakállas arcot, amit talán most jobb lett volna inkább elkerülni. A szem, akár a lélektükör, gyakran óhatatlanul is többet mutat, mint az ember igazán szeretett volna felfedni. Ahogyan most is. Egy pillanatnyi zavartság, talán több. Szerencsére sebesen suhan át, így hamarosan elpillantva húzza ki magát. Nem kihívóan, nem is védekezve, csak úgy, mint akinek nincs tervben az, hogy rejtve maradjon. Mint aki ezzel is azt mondja: "Tessék, láss! Nincs mit rejtegetnem." Pedig nem is állhatna távolabb ettől, hisz az egész élete arról szól, hogy igaz valójára ne akadjon rá senki. A magabiztosság csak egy koros köpeny már, ami alá bújva azt hiszi, hogy sebezhetetlen. De ezt talán már igazából csak önmaga hiszi el.*
- És mégis rá merünk lépni, nemdebár?
*Mintha soha nem tanulnának. Vagy, mintha lenne valami báj a törékenységben, valami, amit nem tudnak elkerülni, csak méltósággal viselni. Vagy egyszerűen csak élvezni, hogy nem a megszokott napokat élik. Ennek ellenére mégis ragaszkodik a kis játékához, a rejtőzködéshez. Hitegeti magát, pedig még nem fakult el az emléke annak, hogy egyszer régen egy férfival mennyire könnyed volt, mennyire máshogy élvezte a napokat. De nem tudott óvatosan bánni azzal a törékeny pillanattal és talán éppen ez rémíti meg. Nem akar újból szilánkokat a tenyereibe.
Mégis újból óvatlan, ahogy Norennar válaszát hallgatja. Érzi, hogy az arcán átsuhannak az érzelmek, a várakozás, a vágyakozás. Mint akiben már megfogalmazódott egy válasz, amit igenis hallani akar. A végén pedig nem marad más, csak egy csepp keserű csalódottság a sárga szemekben. Ennek ellenére mégis marad a mosoly az arcán. Valószínűleg tökéletesen látható, hogy abból minden őszinteség kiveszett. Mosolyog, mert az továbbra is sugall egy halovány magabiztosságot, de csak azoknak a szemeknek, akik nem tudják, hogy milyen nővel van dolguk.*
- Ha nosztalgiázni szeretnél azért legyél óvatos. Az emlékeket mindig megszépíti az idő, nem úgy, mint az embereket, akikhez tartoznak.
*Bölcselkedik, de közben ujjai ismét rátalálnak a poharára. Most nem játszik vele, nem húzza az időt, egyszerűen csak ajkaihoz emeli és nagyokat kortyol belőle. A savanykás ital szinte utolsó cseppjét kiissza. Alma nélkül. Szőlő nélkül. Az egyszerű ízre hagyja, hogy némileg kijózanítson benne pár gondolatot, miközben az alkoholtól mégis azt várja, hogy bódítsa egy kicsit, hogy egy kis időre békére leljen. Talán ezért is iszik most másként. Nem játszik, nem ízlelget. Csak inni akar. Elég tisztán, hogy gondolkodjon, és mégis elég tompán, hogy ne fájjon közben.
Mégis gondolatai azon járnak, hogy mit akart igazán hallani. Hogy valahol ő is részét képezi ennek a nosztalgiának? Hogy nemcsak a honvágy játszott szerepet, hanem valahol ő is? De hisz miért is? Keserűen édes emlékként léteznek egymásban. Mint azok az emlékek, amiket mélyen eltemetsz magadban, nem csak azért, hogy ne lásd többé, hanem, hogy biztonságban legyenek az időtől.
A megüresedett pohár ismét az asztalon koppan. Egyik lábát keresztbe veti a másikon, majd a szétnyíló ruha anyagára igazgat ismét a combján. Újból fölöslegesen, mert az az anyag, mintha tudná, hogy hogyan essen úgy, hogy továbbra is tökéletes látványt nyújtson. Mégis újfent babrál vele, most ismét kitölti az időt, s nyugalmat próbál színlelni valami pótcselekvésbe bújtatva. Végül ismét felpillant a férfira, most már szélesebb, magabiztosabb mosollyal.*
- De teljes mértékig megértem a honvágyad. Arthenior folyton változó, gyönyörű és izgalmas város.
*Tárja szét karjait, miközben körbe mutat a fogadó belsejében, mintha ezzel is csak azt mutatná meg, hogy mennyire igaza van. Hisz már a fogadó is izgalmakkal szolgál, egyszeriben pedig nyugalommal is. Kivéve, ha valakinek olyan asztaltársasága adódik, akitől csapongóvá válik a szíve és kínzóan hevessé annak dobbanása.*
- És akkor merre tovább, ha befejezted a nosztalgiázást a Pegazusban?
*Újból csevegően könnyeddé válik a hangja. Legalábbis annak tűnik, ellenben most már kihallhatóbb belőle valamiféle szorongás. Vagy talán a küzdés, hogy továbbra is képes legyen szerepben maradni.*
5883. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-09 00:05:10
Üzenet elküldve: 2025-06-09 00:05:10
Rang: Játékos
IC üzenetek: 356
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 356
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
//Nyílt//
* Wram nem akar most még balhét. Nem egy áldott jó lélek, és ha úgy alakul, nem lesz rest kibelezni azt, aki beleköt, de nem itt, és nem így akarja felhívni magára a figyelmet. Szerencséjére a páros magasabbik tagja elég rosszul válogatta meg a szavait, így a szakállas ahelyett, hogy verekedést kezdeményezne, inkább visszafordul a társa felé, hogy számon kérje. A vajákos nem veszi le a tekintetét a párosról, ám ekkor megáll mellette egy idegen, aki beszélni kezd hozzá. Úgy, hogy nem is ismeri. *
- Te meg ki a fene vagy? Mert én nem Wrusto vagyok.
* Méri végig a vöröskét, akit eddig soha nem látott, ám ekkorra már odaér a kötekedést megunó elf is. *
- Nem a barátaim.
* Jegyzi meg közömbösen. Érdekes, hogy az előbb még meg akarták leckéztetni, most meg kap egy pálinkát. *
- Én a helyedben elengedném ezt a dolgot elf. Te sem, és én sem akarok a strázsákkal találkozni, főleg nem itt.
* Válaszolja, és ahogy a pult felé fordul, az elf ha figyel, észreveheti az oldalán lógó, fogazott pengéjű, csontból faragott tőrt. *
- Wram a nevem, ha ennyire érdekel.
* Ha már isznak, nem igazán foglalkozik olyasmivel mintg magázás, főleg ha utána meg is kell védenie magát. *
- Semmi közöm nem volt emberekhez, megnyugtatlak. Annál sokkal rosszabb is van a világon.
* Válaszolja sötéten és fejében felhangzik fogvatartójának, Viernának a gúnyos kacaja, amit mindig hallatott, mikor előkerült a korbács. *
* Wram nem akar most még balhét. Nem egy áldott jó lélek, és ha úgy alakul, nem lesz rest kibelezni azt, aki beleköt, de nem itt, és nem így akarja felhívni magára a figyelmet. Szerencséjére a páros magasabbik tagja elég rosszul válogatta meg a szavait, így a szakállas ahelyett, hogy verekedést kezdeményezne, inkább visszafordul a társa felé, hogy számon kérje. A vajákos nem veszi le a tekintetét a párosról, ám ekkor megáll mellette egy idegen, aki beszélni kezd hozzá. Úgy, hogy nem is ismeri. *
- Te meg ki a fene vagy? Mert én nem Wrusto vagyok.
* Méri végig a vöröskét, akit eddig soha nem látott, ám ekkorra már odaér a kötekedést megunó elf is. *
- Nem a barátaim.
* Jegyzi meg közömbösen. Érdekes, hogy az előbb még meg akarták leckéztetni, most meg kap egy pálinkát. *
- Én a helyedben elengedném ezt a dolgot elf. Te sem, és én sem akarok a strázsákkal találkozni, főleg nem itt.
* Válaszolja, és ahogy a pult felé fordul, az elf ha figyel, észreveheti az oldalán lógó, fogazott pengéjű, csontból faragott tőrt. *
- Wram a nevem, ha ennyire érdekel.
* Ha már isznak, nem igazán foglalkozik olyasmivel mintg magázás, főleg ha utána meg is kell védenie magát. *
- Semmi közöm nem volt emberekhez, megnyugtatlak. Annál sokkal rosszabb is van a világon.
* Válaszolja sötéten és fejében felhangzik fogvatartójának, Viernának a gúnyos kacaja, amit mindig hallatott, mikor előkerült a korbács. *
5882. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-08 22:37:53
Üzenet elküldve: 2025-06-08 22:37:53
Rang: Játékos
IC üzenetek: 300
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 300
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Nyílt//
*Csak bólint a törpe szavára, ha tényleg ennyire jónak tűnik számára az a titokzatos fegyver ötlete , ahogy mondja, legyen. Majd megnézi magának, ha pedig tényleg olyan jó aminek leírja, még lehet el is fogja tőle lopni, már a mihez tartás végett is. Azonban eme ügyes bajos beszélgetést az ork személye zavarja meg.
Azonban. Csalódott, nem ezt várta a helyzettől. Az ork továbbra is jól, sőt elképesztően tartja meg a hidegvérét. Igaz, nem dobtak hozzá néhány kocsmai sértésnél többet, ami valljuk be, még Lazziar inger küszöbét is alig üti meg. Nem hiába akarta elkezdeni mind a kettőben izzítani a düh tűzét. Ám célját nem érte el vele. Mikor meglátja és végig hallgatja barátja monológját. Ami meg kell, hogy vallja egy igazán szépen komponált bosszú eskünek is el lehet könyvelni. Sárga szemét le nem veszi a visszafordult törpéről, csupán tekintetéről szárad le lassan az elégedett vigyor. Elrontotta számára az est örömét. Unott arccal nyúl poharához, és felhörpinti a benne lévő maradék italt.*
- Ünneprontók.
*Vonja meg a vállát, és lassú mozdulatokkal, illetve egy fájdalmas sóhajjal áll fel az asztaltól. Ekkor csapja meg egy újabb hang a fülét. Tekintetét a hang felé emeli, ekkor látja meg az ifjú férfit aki az ork oldalára áll. Tán mégis csak igaz az a ferdehajlam amit említett. Lehet csak a vörösökre bukik az ork. A fene se tudja, meg már kit is érdekel. Lassú léptekkel közelíti meg a pultot.*
- Mondhatni, csak most ismerkedtünk meg.
*Szól oda a vöröshajú férfinak. Arcára vissza erőlteti azt a hozzá illő undorító félmosolyt. Nem mintha az ork szavai megragadtak volna benne.*
- De ha már italt emlegettél, teszek én nektek egy szívességet. Törp uram, jöjjön ide, ha már ilyen jó ízűen fenyegetőzik. Igyunk mielőtt még mielőtt elvágnánk egymás torkát. Kár lenne a sok italért, ha a polcon porosodnának.
*Int barátja felé, közben szúrós tekintetét az orkon és a vöröshajún felejti. Háttal nekitámaszkodva a pultnak válla felett szól oda a pultosnak.*
-Töltsön ki nekünk valami erőset. Szomjasak a férfiak.
*A pultos aggodalommal telve veszi kézbe a pálinkás üveget. Négy kupicát elővéve a pult mögül kitölti a Pálinkát. Lazziar pedig leszámolja erszényéből a 72 aranyat.. Kettőt az ork irányába csúsztat, a másikat pedig kézben tartva a barátja felé tartja, hátha hajlandó odasétálni hozzájuk. Ha nem is a pertut isszák meg egyelőre. De jobb részegen verekedni menni, jó kedvel, mint ennyi bosszúval.*
- Wruzto, nemdebár? El kell ismernem, nem volt alkalmam még egy ilyen szofisztikált orkhoz mint maga. Csak nem emberek nevelték? Már ha meg nem sértem.
*De, meg akarja sérteni, annyira nem is leplezi ezt, akármennyire is próbál udvarias szavakat használni.*
*Csak bólint a törpe szavára, ha tényleg ennyire jónak tűnik számára az a titokzatos fegyver ötlete , ahogy mondja, legyen. Majd megnézi magának, ha pedig tényleg olyan jó aminek leírja, még lehet el is fogja tőle lopni, már a mihez tartás végett is. Azonban eme ügyes bajos beszélgetést az ork személye zavarja meg.
Azonban. Csalódott, nem ezt várta a helyzettől. Az ork továbbra is jól, sőt elképesztően tartja meg a hidegvérét. Igaz, nem dobtak hozzá néhány kocsmai sértésnél többet, ami valljuk be, még Lazziar inger küszöbét is alig üti meg. Nem hiába akarta elkezdeni mind a kettőben izzítani a düh tűzét. Ám célját nem érte el vele. Mikor meglátja és végig hallgatja barátja monológját. Ami meg kell, hogy vallja egy igazán szépen komponált bosszú eskünek is el lehet könyvelni. Sárga szemét le nem veszi a visszafordult törpéről, csupán tekintetéről szárad le lassan az elégedett vigyor. Elrontotta számára az est örömét. Unott arccal nyúl poharához, és felhörpinti a benne lévő maradék italt.*
- Ünneprontók.
*Vonja meg a vállát, és lassú mozdulatokkal, illetve egy fájdalmas sóhajjal áll fel az asztaltól. Ekkor csapja meg egy újabb hang a fülét. Tekintetét a hang felé emeli, ekkor látja meg az ifjú férfit aki az ork oldalára áll. Tán mégis csak igaz az a ferdehajlam amit említett. Lehet csak a vörösökre bukik az ork. A fene se tudja, meg már kit is érdekel. Lassú léptekkel közelíti meg a pultot.*
- Mondhatni, csak most ismerkedtünk meg.
*Szól oda a vöröshajú férfinak. Arcára vissza erőlteti azt a hozzá illő undorító félmosolyt. Nem mintha az ork szavai megragadtak volna benne.*
- De ha már italt emlegettél, teszek én nektek egy szívességet. Törp uram, jöjjön ide, ha már ilyen jó ízűen fenyegetőzik. Igyunk mielőtt még mielőtt elvágnánk egymás torkát. Kár lenne a sok italért, ha a polcon porosodnának.
*Int barátja felé, közben szúrós tekintetét az orkon és a vöröshajún felejti. Háttal nekitámaszkodva a pultnak válla felett szól oda a pultosnak.*
-Töltsön ki nekünk valami erőset. Szomjasak a férfiak.
*A pultos aggodalommal telve veszi kézbe a pálinkás üveget. Négy kupicát elővéve a pult mögül kitölti a Pálinkát. Lazziar pedig leszámolja erszényéből a 72 aranyat.
. Kettőt az ork irányába csúsztat, a másikat pedig kézben tartva a barátja felé tartja, hátha hajlandó odasétálni hozzájuk. Ha nem is a pertut isszák meg egyelőre. De jobb részegen verekedni menni, jó kedvel, mint ennyi bosszúval.*- Wruzto, nemdebár? El kell ismernem, nem volt alkalmam még egy ilyen szofisztikált orkhoz mint maga. Csak nem emberek nevelték? Már ha meg nem sértem.
*De, meg akarja sérteni, annyira nem is leplezi ezt, akármennyire is próbál udvarias szavakat használni.*
5881. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-06-08 21:28:10
Üzenet elküldve: 2025-06-08 21:28:10
Rang: Játékos
IC üzenetek: 263
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 263
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Nyílt//
* Boldog és önelégült fejjel lép be a Pegazus fogadóba. Minden dolgát elintézte, amiért egyenesen a kikötőből Artheniorba lovagolt, így most már csak egy jó korsó sörre, és esetleg egy tál levesre vágyik.
Rengetegen vannak a fogadóban. Talán egy kicsit többen, mint amennyien a Hét Varjúba szoktak lenni. De egyelőre nem nagyon nézelődik. Egyből a pulthoz sétál, leül, és megszólítja a csapost. Rendel magának egy Mézsört, amiért 15 aranyat fizet. Az ennivalót sem hagyja ki. Egy Őzragu levest választ magának, ami 11 aranyba fáj neki. Talán egy szobára is szüksége lenne, de azzal egyelőre vár. Ki tudja mit hoz majd az éjszaka? Lehet, hogy egy szépséges hölgy fogja megosztani vele az ágyát, és akkor kár lenne egy külön szobára pénzt kiadni.
Amíg a pultos a rendeléseit intézi, ő addig megfordul, hogy megnézze az itt egybegyűlt népséget. Rá kell, hogy jöjjön, hogy van itt minden, már ami a fajokat illeti. Viszont tekintetét sajnos nem egy ifjú nő elragadó szépsége ragadja meg, hanem a konfliktus, ami kibontakozni látszik az egyik asztalnál. Ahogy Agin jobban megnézi az érintett személyeket, mintha ismerősre találna. Arcára hatalmas mosoly kerül. Megkapja a sörét, a levesre sajnos még várnia kell.
Agin – a sörrel a kezében – közelebb megy az orkhoz. Hangosan szólítja meg, már messziről integet neki. *
- Hehe, szevasz Wruzto! De rég találkoztunk. Mi van veled?
* Persze arról fogalma sincs, hogy ez az ork, az nem ugyanaz az ork, akit korábban megismert egy fogadóban. Na nem mintha ezzel a Wruztoval olyan közeli kapcsolatot ápolnának, hogy így letámadja, de ezek Agint nem szokták érdekelni.
Szegény fiú azt sem tudja, hogy valójában milyen feszült helyzetbe csöppent. A beszólásokat a két fél között hallotta, de azoknak nem tulajdonít nagy jelentőséget, elvégre azok mindennaposak egy fogadóban. Belekortyol a sörébe, és közbe a törpére és az elfre néz. *
- Kik ezek, Wruzto? A barátaid?
* Boldog és önelégült fejjel lép be a Pegazus fogadóba. Minden dolgát elintézte, amiért egyenesen a kikötőből Artheniorba lovagolt, így most már csak egy jó korsó sörre, és esetleg egy tál levesre vágyik.
Rengetegen vannak a fogadóban. Talán egy kicsit többen, mint amennyien a Hét Varjúba szoktak lenni. De egyelőre nem nagyon nézelődik. Egyből a pulthoz sétál, leül, és megszólítja a csapost. Rendel magának egy Mézsört, amiért 15 aranyat fizet.
Az ennivalót sem hagyja ki. Egy Őzragu levest választ magának, ami 11 aranyba fáj neki. Talán egy szobára is szüksége lenne, de azzal egyelőre vár. Ki tudja mit hoz majd az éjszaka? Lehet, hogy egy szépséges hölgy fogja megosztani vele az ágyát, és akkor kár lenne egy külön szobára pénzt kiadni.Amíg a pultos a rendeléseit intézi, ő addig megfordul, hogy megnézze az itt egybegyűlt népséget. Rá kell, hogy jöjjön, hogy van itt minden, már ami a fajokat illeti. Viszont tekintetét sajnos nem egy ifjú nő elragadó szépsége ragadja meg, hanem a konfliktus, ami kibontakozni látszik az egyik asztalnál. Ahogy Agin jobban megnézi az érintett személyeket, mintha ismerősre találna. Arcára hatalmas mosoly kerül. Megkapja a sörét, a levesre sajnos még várnia kell.
Agin – a sörrel a kezében – közelebb megy az orkhoz. Hangosan szólítja meg, már messziről integet neki. *
- Hehe, szevasz Wruzto! De rég találkoztunk. Mi van veled?
* Persze arról fogalma sincs, hogy ez az ork, az nem ugyanaz az ork, akit korábban megismert egy fogadóban. Na nem mintha ezzel a Wruztoval olyan közeli kapcsolatot ápolnának, hogy így letámadja, de ezek Agint nem szokták érdekelni.
Szegény fiú azt sem tudja, hogy valójában milyen feszült helyzetbe csöppent. A beszólásokat a két fél között hallotta, de azoknak nem tulajdonít nagy jelentőséget, elvégre azok mindennaposak egy fogadóban. Belekortyol a sörébe, és közbe a törpére és az elfre néz. *
- Kik ezek, Wruzto? A barátaid?
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4541-4560 , 4561-4580 , 4581-4600 , 4601-4620 , 4621-4640 , 4641-4660 , 4661-4680 , 4681-4700 , 4701-4720 , 4721-4740 , 4741-4760 , 4761-4780 , 4781-4800 , 4801-4820 , 4821-4840 , 4841-4860 , 4861-4880 , 4881-4900 , 4901-4920 , 4921-4940 , 4941-4960 , 4961-4980 , 4981-5000 , 5001-5020 , 5021-5040 , 5041-5060 , 5061-5080 , 5081-5100 , 5101-5120 , 5121-5140 , 5141-5160 , 5161-5180 , 5181-5200 , 5201-5220 , 5221-5240 , 5241-5260 , 5261-5280 , 5281-5300 , 5301-5320 , 5321-5340 , 5341-5360 , 5361-5380 , 5381-5400 , 5401-5420 , 5421-5440 , 5441-5460 , 5461-5480 , 5481-5500 , 5501-5520 , 5521-5540 , 5541-5560 , 5561-5580 , 5581-5600 , 5601-5620 , 5621-5640 , 5641-5660 , 5661-5680 , 5681-5700 , 5701-5720 , 5721-5740 , 5741-5760 , 5761-5780 , 5781-5800 , 5801-5820 , 5821-5840 , 5841-5860 , 5861-5880 , 5881-5900 , 5901-5920 , 5921-5940 , 5941-5960 , 5961-5980 , 5981-6000 , 6001-6020 , 6021-6040 , 6041-6060 , 6061-6080 , 6081-6100 , 6101-6120 , 6121-6140 , 6141-6160 , 6161-6180 , 6181-6200 , 6201-6220 , 6221-6240 , 6241-6260 , 6261-6280 , 6281-6300 , 6301-6320 , 6321-6340 , 6341-6360 , 6361-6380 , 6381-6400 , 6401-6420 , 6421-6440 , 6441-6460 , 6461-6480 , 6481-6500 , 6501-6520 , 6521-6540 , 6541-6560 , 6561-6580 , 6581-6600 , 6601-6620 , 6621-6640 , 6641-6660 , 6661-6680 , 6681-6700 , 6701-6720 , 6721-6740 , 6741-6760 , 6761-6780 , 6781-6800 , 6801-6820 , 6821-6840 , 6841-6860 , 6861-6880 , 6881-6900 , 6901-6920 , 6921-6940 , 6941-6960 , 6961-6980 , 6981-7000 , 7001-7020 , 7021-7040 , 7041-7060 , 7061-7080 , 7081-7100 , 7101-7120 , 7121-7140 , 7141-7160 , 7161-7180 , 7181-7200 , 7201-7220 , 7221-7240 , 7241-7260 , 7261-7280 , 7281-7300 , 7301-7320 , 7321-7340 , 7341-7360 , 7361-7380 , 7381-7400 , 7401-7420 , 7417-7436