Arthenior - Pegazus fogadó
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 361 (7201. - 7220. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
7220. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-02-03 20:04:52
Üzenet elküldve: 2026-02-03 20:04:52
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 439
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 439
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Keserédes//
//Fürdőház//
*Norennar a medence peremének támasztott háttal ül, a meleg víz lassan, kitartóan dolgozik rajta. A hő felkúszik a hátán, szétterül a vállai alatt, és egy időre elcsendesít mindent, ami az elmúlt napok során felgyűlt benne. A fürdő meleg gőze tompítja a hangokat. A víz halk mozgása, és a távoli beszélgetések mind csak elmosódó zajok, amikre szinte képtelen odafigyelni. Szemei csukva maradnak. Nem siet sehová. Most először a kürtszó óta – még ha tudja is, hogy ez egy múlandó állapot – nem érzi úgy, hogy bármit is tennie kellene. Gondolatai most nem nyomasszák annyira. Nem kecsegtetnek sötét jövőképekkel. A belső béke bár törékeny, de egyelőre fennáll. Egy cseppnyi nyugalom a vihar előtt. Hogy mennyi idő telik el így, azt nem tudná megmondani.
Aztán túlságosan is közeli halk csobbanások hangja töri meg a belső csendet. Valaki belépett a vízbe. Immáron nem csak az övé a medence. A mélységi normál esetben azonnal odakapná a tekintetét, keresve a veszélyt, azonban most a füle botját sem mozdítja. Nem nyitja ki a szemét. A víz újra megmozdul, s az apró hullámok elérik őt is. A hangok egyre közelibbek. S bár továbbra sem nyitja ki szemeit, érzi, hogy az új jövevény mellé telepedett le. Amikor a felszín megnyugszik mellette, a vállai megfeszülnek, mintha csak eszébe jutna, hogy van veszély is a világon, azonban látszólag hamar megnyugszik. Ha a korábbi csapat bármely tagja lenne, aligha érkezett volna ilyen nesztelenül, valamint hiába a kevés vendék, aligha rendeznének jelenetet egy nyilvános helyen.
A csendet végül egy női hang töri meg. Ismerős. Hallotta már, méghozzá a közelmúltban. Túl pontosan emlékszik még rá ahhoz, hogy összetévessze mással. És amikor a saját, korábbi szavai csengenek vissza ezen a csilingelő, könnyed hangon, Norennar már nagyon is tudja kivel van dolga. Hangos s nem kevésbé fáradt sóhajt ereszt a nagyvilágba. Eddig tartott a hirtelen jött nyugalom.
Szemei lassan nyílnak ki. Oldalra fordítja a fejét, a pillantása végigfut a víz felszínén, majd megáll a nőn. A következtetése nem okozott meglepetést. Pashthra egykori szeretője ül mellette.*
- Valóban nem…
*Szólal meg végül, hangjában finom éllel, ami inkább fáradt, mintsem ellenséges. Egy kicsit felegyenesedik, hogy a feje ne a kőperemen pihenjen tovább. A víz halk hullámokat vet a mozdulatra, majd újra elcsendesedik. Norennar a medence szélén nyugtatja az alkarját, ujjai lazán simulnak a kőre.*
- Gondolom megannyi kérdésed van… *Folytatja nyugodt hangon ezúttal mellőzve a finom élt.* - Melyek közül a közös ismerősünk egyetlen egyet sem válaszolt meg…
//Fürdőház//
*Norennar a medence peremének támasztott háttal ül, a meleg víz lassan, kitartóan dolgozik rajta. A hő felkúszik a hátán, szétterül a vállai alatt, és egy időre elcsendesít mindent, ami az elmúlt napok során felgyűlt benne. A fürdő meleg gőze tompítja a hangokat. A víz halk mozgása, és a távoli beszélgetések mind csak elmosódó zajok, amikre szinte képtelen odafigyelni. Szemei csukva maradnak. Nem siet sehová. Most először a kürtszó óta – még ha tudja is, hogy ez egy múlandó állapot – nem érzi úgy, hogy bármit is tennie kellene. Gondolatai most nem nyomasszák annyira. Nem kecsegtetnek sötét jövőképekkel. A belső béke bár törékeny, de egyelőre fennáll. Egy cseppnyi nyugalom a vihar előtt. Hogy mennyi idő telik el így, azt nem tudná megmondani.
Aztán túlságosan is közeli halk csobbanások hangja töri meg a belső csendet. Valaki belépett a vízbe. Immáron nem csak az övé a medence. A mélységi normál esetben azonnal odakapná a tekintetét, keresve a veszélyt, azonban most a füle botját sem mozdítja. Nem nyitja ki a szemét. A víz újra megmozdul, s az apró hullámok elérik őt is. A hangok egyre közelibbek. S bár továbbra sem nyitja ki szemeit, érzi, hogy az új jövevény mellé telepedett le. Amikor a felszín megnyugszik mellette, a vállai megfeszülnek, mintha csak eszébe jutna, hogy van veszély is a világon, azonban látszólag hamar megnyugszik. Ha a korábbi csapat bármely tagja lenne, aligha érkezett volna ilyen nesztelenül, valamint hiába a kevés vendék, aligha rendeznének jelenetet egy nyilvános helyen.
A csendet végül egy női hang töri meg. Ismerős. Hallotta már, méghozzá a közelmúltban. Túl pontosan emlékszik még rá ahhoz, hogy összetévessze mással. És amikor a saját, korábbi szavai csengenek vissza ezen a csilingelő, könnyed hangon, Norennar már nagyon is tudja kivel van dolga. Hangos s nem kevésbé fáradt sóhajt ereszt a nagyvilágba. Eddig tartott a hirtelen jött nyugalom.
Szemei lassan nyílnak ki. Oldalra fordítja a fejét, a pillantása végigfut a víz felszínén, majd megáll a nőn. A következtetése nem okozott meglepetést. Pashthra egykori szeretője ül mellette.*
- Valóban nem…
*Szólal meg végül, hangjában finom éllel, ami inkább fáradt, mintsem ellenséges. Egy kicsit felegyenesedik, hogy a feje ne a kőperemen pihenjen tovább. A víz halk hullámokat vet a mozdulatra, majd újra elcsendesedik. Norennar a medence szélén nyugtatja az alkarját, ujjai lazán simulnak a kőre.*
- Gondolom megannyi kérdésed van… *Folytatja nyugodt hangon ezúttal mellőzve a finom élt.* - Melyek közül a közös ismerősünk egyetlen egyet sem válaszolt meg…
7219. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-02-03 18:13:34
Üzenet elküldve: 2026-02-03 18:13:34
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 697
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 697
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Keserédes//
//Fürdőház//
*Nincs is jobb annál, mint egy ilyen hideg téli napon hintóval érkezni a városka pompás fürdőjéhez, majd úgy szállni ki belőle, hogy a tulajdon kocsisa nyit neki ajtót. Még ha nem is igazi tulajdona Javrek, csupán az alkalmazottja, akkor is. Ezt a helyet egyébként is igazán megkedvelte az utóbbi időben, mert valljuk be, lazítani jár ide az ember, mégis mindig történik valami érdekes. Legutóbb például, noha nem közvetlenül innen, de az itt kötött új ismeretségének köszönhetően egy különleges ékszerrel és egy jövőbeli vacsorapartnerrel, talán pont a jövőjének egyik fontos szereplőjével távozhatott. Az ékszer egyébként most is a nyakában van, méltó módon párosítva a most is feltűnő, vörös öltözékével, ami felett fekete prémkabátját is viseli. Habár csak addig, míg el nem ér az öltözőig, ahol megszabadul a ruháitól, csupán a szóban forgó nyakéket és az ajándékba kapott arany karláncot hagyja magán, no meg persze a gondosan vörösre festett ajkai és feketével kiemelt szemei is jönnek vele, illetve egy törölköző, amivel megtartja szemérmességét addig, míg meg nem találja a fürdőzéshez legmegfelelőbb helyet.
Meglepően kevesen döntöttek ma úgy, hogy itt áztatják magukat, így van bőven miből válogatnia, a bőség zavara még kissé meg is nehezíti a döntését, miszerint melyik medencében is foglaljon helyet? Ám akkor egy puszta véletlen, egy ismerős arc, mit talán csak a sorsnak köszönhet, hogy megpillantott, mindent megváltoztat.*
~Ez ő volna…? Egészen biztosan ő az…~ *Nem bámulja a mélységit, csupán a szeme sarkából figyeli őt, míg pusztán azért, hogy időt nyerjen magának, megkerüli a medencét, de miután ezer százalékra meggyőződött arról, hogy bizony ez a férfi az, aki sürgős ügyben Pashthrát kereste nála akkor, amikor utoljára látta a harcost, úgy dönt, hogy mellette foglal helyet a medencében. Másodikként, miután a törölközőtől megszabadult.
Először egy szót sem szól, csupán úgy tesz, mint aki szimplán igyekszik a fürdő adta élvezeteknek áldozni e perceket. Végül beletúr az addigra már vizes hajába, hogy elhessegesse a rakoncátlan tincseket az ajka elől, és mindenféle feszengés nélkül, természetes hangon szólal meg.*
- Nem is tudtam, hogy a Fürdőház is egy olyan hely, ahol halasztást nem tűrő, meglehetősen kényes és emiatt négyszemközt megvitatandó ügyeket szoktak intézni. No, meg rakoncátlankodó orkokat sem sokszor látni erre, és azt hiszem, hogy elbújni sem épp a legmegfelelőbb hely. *Édesen, ártatlanul pislog, miközben beszél. Nem lehet benne biztos, hogy a mélységi is ilyen pontosan emlékszik-e a szavakra, melyeket neki mondott, de ő pont arra kíváncsi, hogy valójában mennyire? Felismeri-e őt egyáltalán, vagy csak idiótának nézi majd? Hamarosan kiderül.*
//Fürdőház//
*Nincs is jobb annál, mint egy ilyen hideg téli napon hintóval érkezni a városka pompás fürdőjéhez, majd úgy szállni ki belőle, hogy a tulajdon kocsisa nyit neki ajtót. Még ha nem is igazi tulajdona Javrek, csupán az alkalmazottja, akkor is. Ezt a helyet egyébként is igazán megkedvelte az utóbbi időben, mert valljuk be, lazítani jár ide az ember, mégis mindig történik valami érdekes. Legutóbb például, noha nem közvetlenül innen, de az itt kötött új ismeretségének köszönhetően egy különleges ékszerrel és egy jövőbeli vacsorapartnerrel, talán pont a jövőjének egyik fontos szereplőjével távozhatott. Az ékszer egyébként most is a nyakában van, méltó módon párosítva a most is feltűnő, vörös öltözékével, ami felett fekete prémkabátját is viseli. Habár csak addig, míg el nem ér az öltözőig, ahol megszabadul a ruháitól, csupán a szóban forgó nyakéket és az ajándékba kapott arany karláncot hagyja magán, no meg persze a gondosan vörösre festett ajkai és feketével kiemelt szemei is jönnek vele, illetve egy törölköző, amivel megtartja szemérmességét addig, míg meg nem találja a fürdőzéshez legmegfelelőbb helyet.
Meglepően kevesen döntöttek ma úgy, hogy itt áztatják magukat, így van bőven miből válogatnia, a bőség zavara még kissé meg is nehezíti a döntését, miszerint melyik medencében is foglaljon helyet? Ám akkor egy puszta véletlen, egy ismerős arc, mit talán csak a sorsnak köszönhet, hogy megpillantott, mindent megváltoztat.*
~Ez ő volna…? Egészen biztosan ő az…~ *Nem bámulja a mélységit, csupán a szeme sarkából figyeli őt, míg pusztán azért, hogy időt nyerjen magának, megkerüli a medencét, de miután ezer százalékra meggyőződött arról, hogy bizony ez a férfi az, aki sürgős ügyben Pashthrát kereste nála akkor, amikor utoljára látta a harcost, úgy dönt, hogy mellette foglal helyet a medencében. Másodikként, miután a törölközőtől megszabadult.
Először egy szót sem szól, csupán úgy tesz, mint aki szimplán igyekszik a fürdő adta élvezeteknek áldozni e perceket. Végül beletúr az addigra már vizes hajába, hogy elhessegesse a rakoncátlan tincseket az ajka elől, és mindenféle feszengés nélkül, természetes hangon szólal meg.*
- Nem is tudtam, hogy a Fürdőház is egy olyan hely, ahol halasztást nem tűrő, meglehetősen kényes és emiatt négyszemközt megvitatandó ügyeket szoktak intézni. No, meg rakoncátlankodó orkokat sem sokszor látni erre, és azt hiszem, hogy elbújni sem épp a legmegfelelőbb hely. *Édesen, ártatlanul pislog, miközben beszél. Nem lehet benne biztos, hogy a mélységi is ilyen pontosan emlékszik-e a szavakra, melyeket neki mondott, de ő pont arra kíváncsi, hogy valójában mennyire? Felismeri-e őt egyáltalán, vagy csak idiótának nézi majd? Hamarosan kiderül.*
7218. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-02-03 17:35:42
Üzenet elküldve: 2026-02-03 17:35:42
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1159
OOC üzenetek: 60
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1159
OOC üzenetek: 60
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A törpe legyen velünk//
*Már nem tud tovább vitatkozni Wertus állításával, így megadja magát, és egy sóhajtással jelzi, hogy elfogadja a vereségét.*
- Inkább úgy mondanám, hogy szeressenek. Azt akarom, hogy szeressenek, de azt ki nem, hm? *Kérdez vissza, merthogy arról egészen határozottan meg van győződve, hogy a szeretet még azoknak is jár, akik egyébként tényleg gonoszak. Ha képes volna jobban bánni a szavakkal, talán még azt is meg tudná fogalmazni, hogy a legtöbb gonoszság mögött is általában a szeretethez köthető motiváció bújik meg.
Mikor a törpe biccent, ösztönösen fordul abba az irányba, ahol a két pár turbékol éppen. Mindeközben elképzeli a sötét, éjszakai égboltot, a hangos csattanással a fába csapódó villámot, a fényes lánggal tomboló tüzet, majd végül a hamut és port, ami reggelre marad a heves események után. Ha jobban belegondol, nem csak egy éjszaka, hanem az egész élete ilyen. Minden egyes nap, minden egyes óra… vagy akár perc.*
- Látod? Te magad is azt mondod, hogy semmi sem tart örökké. *Forgatja ki Wertus szavait, mikor a törpékre vonatkozó részlet is oda lyukad ki, hogy egyszer csak vége szakad annak is.*
- Egyedül a szenvedés tart örökké. Ha a sors azt akarja, hogy neked rossz legyen, akkor bármennyire is szeretnéd, soha nem lesz jó. *Vesz egy újabb nagy levegőt, majd inkább visszafordul az asztalukhoz, és a kapott gyümölcstálból egy lila szőlőt kezd el szemenként majszolni. Az öreg elf-ellenszenve közben újra lángra lobban, talán jobban, mint a fa a szerelem villámaitól, ő pedig csak hallgatja, pislog nagyokat, de egy apró mosolynál többet, mi jelenthet bármit, nem reagál.*
- Sa'Tereth! *Szól aztán közbe, mikor egészen elcsúfítva hallja szeretett istenének a nevét. Bár, a Wylnu-izé után talán megérdemli, de hát na. Na! A kijelentésre egyébként bólogat, hisz így történt. Bizony kijátszotta a halált, ami szintén az Arctalannak köszönhető, vagyis a tőle kapott ajándéknak.*
- Nem macska sírhely! Orké volt. És… tényleg nem egyszerű, sőt, talán sokkal bonyolultabb is annál, mint amilyennek lennie kellett volna. Még magam sem tudom, hogy mit szabadítottam onnan a világra. *Csepegtet el egy újabb kellemetlen részletet, miközben tovább falatozik a gyümölcsökből.*
- Ha megmutatod őket, én elmondom neked, melyik mire jó. A bájitalokhoz és a mérgekhez értek… Meg a növényekhez is. *Megtámasztja közben a fejét a kezében, no nem azért, mert unatkozna, csak épp nincs kedve tartani.*
//A törpe legyen velünk//
*Már nem tud tovább vitatkozni Wertus állításával, így megadja magát, és egy sóhajtással jelzi, hogy elfogadja a vereségét.*
- Inkább úgy mondanám, hogy szeressenek. Azt akarom, hogy szeressenek, de azt ki nem, hm? *Kérdez vissza, merthogy arról egészen határozottan meg van győződve, hogy a szeretet még azoknak is jár, akik egyébként tényleg gonoszak. Ha képes volna jobban bánni a szavakkal, talán még azt is meg tudná fogalmazni, hogy a legtöbb gonoszság mögött is általában a szeretethez köthető motiváció bújik meg.
Mikor a törpe biccent, ösztönösen fordul abba az irányba, ahol a két pár turbékol éppen. Mindeközben elképzeli a sötét, éjszakai égboltot, a hangos csattanással a fába csapódó villámot, a fényes lánggal tomboló tüzet, majd végül a hamut és port, ami reggelre marad a heves események után. Ha jobban belegondol, nem csak egy éjszaka, hanem az egész élete ilyen. Minden egyes nap, minden egyes óra… vagy akár perc.*
- Látod? Te magad is azt mondod, hogy semmi sem tart örökké. *Forgatja ki Wertus szavait, mikor a törpékre vonatkozó részlet is oda lyukad ki, hogy egyszer csak vége szakad annak is.*
- Egyedül a szenvedés tart örökké. Ha a sors azt akarja, hogy neked rossz legyen, akkor bármennyire is szeretnéd, soha nem lesz jó. *Vesz egy újabb nagy levegőt, majd inkább visszafordul az asztalukhoz, és a kapott gyümölcstálból egy lila szőlőt kezd el szemenként majszolni. Az öreg elf-ellenszenve közben újra lángra lobban, talán jobban, mint a fa a szerelem villámaitól, ő pedig csak hallgatja, pislog nagyokat, de egy apró mosolynál többet, mi jelenthet bármit, nem reagál.*
- Sa'Tereth! *Szól aztán közbe, mikor egészen elcsúfítva hallja szeretett istenének a nevét. Bár, a Wylnu-izé után talán megérdemli, de hát na. Na! A kijelentésre egyébként bólogat, hisz így történt. Bizony kijátszotta a halált, ami szintén az Arctalannak köszönhető, vagyis a tőle kapott ajándéknak.*
- Nem macska sírhely! Orké volt. És… tényleg nem egyszerű, sőt, talán sokkal bonyolultabb is annál, mint amilyennek lennie kellett volna. Még magam sem tudom, hogy mit szabadítottam onnan a világra. *Csepegtet el egy újabb kellemetlen részletet, miközben tovább falatozik a gyümölcsökből.*
- Ha megmutatod őket, én elmondom neked, melyik mire jó. A bájitalokhoz és a mérgekhez értek… Meg a növényekhez is. *Megtámasztja közben a fejét a kezében, no nem azért, mert unatkozna, csak épp nincs kedve tartani.*
7217. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-02-02 20:53:08
Üzenet elküldve: 2026-02-02 20:53:08
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 439
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 439
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Keserédes//
*Norennar komótos léptekkel tart a Pegazus Fogadó felé, és közben minden egyes lépésnél érzi, hogy a mai nap valahogy „súlyosabb” lett. Nem is az új páncéldarabok miatt. Nem is az új fegyverek miatt. Több nyomasztó gondolat, több kihagyott lehetőség, és megannyi bizonytalan jövőkép gyötri az elméjét jelenleg és ezen az sem segít, hogy a mai nap folyamán az erszénye is igencsak lefogyott. Már az amulett áldás sem volt egy olcsó dolog, de a kovácsnál tett látogatása sem könnyített a helyzetén. A gondolattól önkéntelenül is elhúzza a száját, mintha rossz ízt érezne. Oldalra pillant. Az oldalán lógó új tőr markolata még tiszta, a bőr szíj még merevebb a kelleténél. A hüvely friss. Az acél még nem látta a napot úgy, ahogy a többi. Norennar egy pillanatig nézi, mintha ott keresne vigaszt, aztán elfordítja a tekintetét. Nem segít. Új ruhákat is tervezett venni, de mivel a város vezetése nem honorálta eléggé az eddig értük tett munkáját, így egyelőre kénytelen szorosabbra húzni a nadrágszíját.
A főtéren keresztül halad át a Pegazus Fogadó felé. A márványoszlop árnyéka hosszúra nyúlik a kövezeten, ahogy a nap lassan ereszkedik. A kisebb tömeg már eloszlott. Szinte tisztán kivehető a szökőkút vizének csobogása, a kőpadokon ülő városlakók pletykái és a járőröző városőrök acélcsörgése mellett.
A fogadó kőépülete a tér egyik oldalán áll, masszívan, biztosan. Egy örökös biztos pont, ahova hősünk mindig úgy érkezik mintha haza térne, noha nem sok éjszakát töltött még itt. A vaskilincses faajtó fölött a fenyőtábla lustán lengedezik a levegőben. Norennar megkerül egy két épp a gyermekeiket kitárgyaló asszonyt, akik a szökőkút felől sodródnak az ajtó elé.
Végül Megáll a bejáratnál. Mögötte még ott a tér halk visszafogott zúgása, előtte már a fogadó félhomálya. A kezét a kilincsre teszi. Sima, a sok kéztől fényesre kopott. Egy darabig csak áll, némán, ujjai finoman rászorítanak a kilincsre. Nagyot sóhajt. A vállai lassan emelkednek egy mélyebb levegővételtől. Végül lenyomja a kilincset, és belép.
A fogadó melege azonnal rátelepszik. A levegő párásabb, füsttel teltebb. Főtt étel szaga ül benne: hús, hagyma, valami fűszer, amit elsőre az orra nem is ismer fel. Bor édeskés aromája keveredik hozzá, meg a vendégekből párolgó izzadság és a bútorok jellegzetes fa illata. A benti zaj szinte körülöleli: beszédfoszlányok, poharak csattanása, székek súrlódása a kövön, innen egy rövid, de harsány nevetés, onnan egy ingerült félmondat, az aktuálpolitika kapcsán, amiket elnyel a terem elevensége. A fény meleg, tompa. Gyertyák és lámpások sárgás udvara a gerendák alatt. A kandalló felől időnként felpattan egy-egy szikra, miközben a tűz halkan ropog tovább, felemésztve a nemrégiben kandallóba dobott fahasábokat. Norennar egy pillanatra a küszöbnél marad, míg szürkéi hozzáigazodnak a félhomályhoz. Nem kapkod. Sajnálatos módon, ha akarna se lenne értelme. A szeme végigfut a termen: asztalok, padok és ami a legfontosabb, a körülöttük ülő emberek. Nem keres ismerőst. Sőt reméli nem is talál. Csak felméri az előtte élő teret, jó szokásához híven.
Végül a vaskos tölgyfa ajtó becsukódik mögötte s a kintről beszűrődő halk foszlányokká váló hangok elhalnak. Norennar egy fél lépést tesz előre, és a pult felé indul, továbbra is tartva a komótos kimért tempót. A léptei egyenletesek. A csizma talpa tompán koppan a padlón, a felszerelés vele együtt mozdul. A fém halk zörgése beleolvad a fogadó zajába.
Amikor a pulthoz ér, biccent öreg barátjának a fogadósnak. Az pedig hasonlóképp üdvözli, egy visszafogott épp csak a száj szélében felbukkanó barátságos félmosollyal megtámogatva. Nem kell sokáig várni azonnal érkeznek is az első kérdések a mélységi felé, a mai napot illetően, melyeket hősünk udvariasan, de ennek ellenére felettébb látványosan próbál kerülni. Ezt felismervén öreg barátja hamar tónust és témát vált. Hősünk egyik kezét lazán a pult szélére dönti, majd ott is pihenteti, míg a másikat a saját oldalán. A fogadós az időjárást említi, azt, hogy délutánra mindig így ül meg a levegő, aztán átcsúszik arra, hogy ma milyen volt a mai forgalom, ki jött, ki ment, mennyire fogy a bor, hogy a konyha mit tud még adni. Norennar mindenre röviden és a tőle elvárt egyszerűséggel reagál: egy-egy sejtelmes és egyben semmitmondó hümmögés, egy fél szavas válasz, egy-egy szúrósabb megjegyzés, s a többi. Amikor öreg barátja ismét kérdésbe fordítaná monológját, Norennar egyszerűen nem ad kapaszkodót. Nem fordítja el a fejét, nem lesz udvariatlan, mindenesetre kielégítő válasszal sem szolgál. Csak éppen olyan röviden válaszol, hogy ne onnan ne nagyon lehessen tovább vinni a beszélgetést, azon az úton. A fogadós pedig, mint akinek nem ez az első beszélgetése hősünkkel, megérti az ilyet, visszaveszi a kérdéseket. Beszél helyette.
Végül a beszélgetés csak-csak a rendelésre és a fogyasztásra terelődik. Hősünk eleinte valamelyest óckodik ettől, ám egy halk gyomorkorgás végül jobb belátásra bírja. Végül rendel magának egy adag Főtt ételt 13
és egy kupa Bort 11 aranyért.
A hangja közben nyugodt, tárgyilagos. Nem kér extra fűszert, hiába ajánlja fel öreg barátja és nem is alkuszik az árból. Valószínűleg amúgy sem menne neki túl jól. A fogadós végül bólint, feljegyzi magának a rendelést, közben pedig Norennar előveszi az erszényét. Az ujjaival gyakorlottan oldja ki a zsákocska száját, miközben sajátját ismét elhúzza, amint felmerül benne azon gondolat, hogy folytatódik amúgy sem jelentős vagyonának fogyatkozása. Az érmék hidegek, csillannak a fényben, ahogy végül a pulton csörrennek. Tizenhárom. Tizenegy. Huszonnégy. A biztonság kedvéért a férfi még szemmel gyorsan átszámolja a pultra szórt érméket, majd összegyűjti őket a tenyerébe és a fogadó felé nyújtja. Az aranyak gazdát cserélnek, a fogadós pedig elteszi őket a köténye zsebébe. A tranzakció lezárul, mint egy jól megszokott fejezet.
Norennar nem keres helyet magának rögtön. Kivár a pultnál. A könyöke a pulton, a válla lazán, a tekintete a terem felett jár, miközben ujjai lassú, halk ritmust vernek a fa felületen. A konyha felől gőz szivárog elő, friss – vagy legalábbis annak tűnő – étel illata keveredik a levegőbe. A fogadós eltűnik a pult mögött egy pillanatra, odavet pár szót valakinek, majd visszatér, hogy végül egy fatányért tegyen Norennar elé, rajta a főtt étellel, valamiféle felkockázott szaftos hús, némi főtt kolompérral. Mellé kerül a borral teli kupa; az edény tompán koppan a pulton. Norennar hálásan bólint az öreg felé. Felemeli a pultról a rendelését, majd hátat fordít a fogadósnak, hogy találjon magának egy csendesebb zugot, ahol nyugodtan elfogyaszthatja vacsoráját.
Végül egy üres asztalt választ, közel a kandallóhoz. Odasétál, óvatosan leteszi a tányért és a kupát, majd még mielőtt leülne, a fegyvereitől is megválik bizonyos szempontból. A gyakorlott mozdulatok sorrendben követik egymást, mint egy gyakorlatsor.
Először a hátizsákjával kezdi, melyet egyszerűen levesz a hátáról, majd az általa választott szék lábához teszi. Ezt követi a kard. A hüvely szíját megfogja, kiengedi, átveti a válla felett, elfordítja úgy, hogy ne akadjon bele semmibe. A kardot az asztal lábának támasztja, úgy, hogy ne boruljon fel, de útban se legyen. Az oldalán lógó tőr marad a helyén, ahogy a dobókések is, mindössze csak egy kicsit igazít a szíjon, lazábbra véve a szorítást, hogy ne nyomja a csípőjét, amikor leül. Eztán jön a számszeríj. A vállszíjat megemeli, lecsúsztatja a válláról, a fegyvert a szék támlájára akasztja, úgy, hogy a szíj megfogja. A biztonság kedvéért kétszer is leellenőrzi, hogy tart-e. Bár nincs megtöltve, nem szeretné egy hangos puffanással magára vonni a jelen lévők figyelmét. Nem bízza a véletlenre, de nem is tesz úgy mintha a mozdulatai rituálisak lennének. A többi apróság, ilyen olyan kis tasakok, szerszámok, amit magán hord, maradnak a helyükön.
A mélységi végre valahára helyet foglal. A szék halkan megnyikordul alatta. Norennar egy-két kósza pillanat erejéig még fészkelődik a helyén, hogy kényelembe helyezze magát, majd a tányér fölé hajol, és nekilát vacsorájának.
Az étel még mindig melegen gőzölög a fatányéron. A hús könnyen enged a kés alatt, a lé felszínén csillogó zsírcseppek úsznak. A fűszerezés visszafogott, mondhatni megbújnak az aromák az ízek mögött. Nem épp a mélységi ízlésének való, de most valahogy most semmi kedve vagy épp ereje ezen rágódni. Legalábbis képletesen biztosan nem. Norennar vág, emel, rág. A mozdulatok egyformák, monotonak, megszokottak. Két-három falat között a kupáért nyúl, kortyol a borból. A hűsítő érzés végigfut a torkán, és ahogy ráül a nyugalom, vállai egy fokkal lejjebb ereszkednek.
Evés közben a tekintete időnként elmozdul a tányérjáról, hogy körbe kémlelje a terepet. Nem pásztázza a termet gyanakodva, ezúttal nem keres veszélyt, szemeit kizárólag a kíváncsiság vezérli. Egy férfi túl hangosan magyaráz valamit, a társa bólogat. Egy nő lehajtja a fejét a kupa fölé, mintha nem akarna részt venni a saját asztala beszélgetésében. Valaki a kandallónál a csizmáját melegíti, időnként a szék lábának ütögetve azt, leverve róla sarat. A fogadós továbbra is a pult mögött ügyködik, fél szemmel felügyelve a jelen lévőket, mintha gyanítaná, hogy valaki rosszban sántikálna. Norennar nem kapcsolódik be, de nem is zárja ki teljesen a világot. Mindössze biztos távolságból figyel.
A tányér lassan ürül. Norennar a végén már csak a lé sűrűjét húzza össze a kanállal, aztán leteszi az evőeszközt. Az utolsó korty bor is eltűnik s a kupa alja tompán koppan a fa felületen, amikor visszateszi az asztalra. Elégedetten, teli hassal dől hátra a székén. A szeme a tányér üres felületén időzik egy pillanatig, aztán a keze lassan az egyik zsebe felé mozdul, s talán nagyon is várt módon a pipáját halássza elő belőle. Utána övéről lekerül a dohányos zacskó is. A pipát egy darabig a tenyerében forgatva ellenőrzi, mintha csak azt vizsgálná, nem tört-e meg valahol. Különösen félti a legutóbbi incidens óta. A legutóbbi incidens… Ahogy ez eszébe jut, elhúzza a száját. Az ehhez választott kényszercselekmény pedig az, hogy megdörzsöli a szája szélét. Végül egy nem épp teátrálisnak szánt legyintéssel mintha elhessegetné a gondolatot, aztán kibontja a dohányt tartalmazó erszényt. Óvatos mozdulattal nyúl bele, épp csak csíp belőle. Hüvelykujj és mutatóujj között morzsolja, lazítja a szálakat. A dohány nem egyenletesre vágott, vannak hosszabb szálak, vannak apróbb darabok. Norennar pedig továbbra sem siet. A pipafej fölé tartja, és először csak beleszór egy vékony réteget. Az ujjával óvatosan lenyomja. Nem erősen. Csak annyira, hogy helyet adjon a következőnek. Még egy csipet. Még egy lenyomás. Közben a pipát megütögeti a körmével, finoman, hogy a szálak a helyükre üljenek. Egy ritmus. Tömés, ütögetés, tömés, lenyomás. Rutinos mozdulat. Legalábbis számára. Akár álmában is képes lenne már rá talán. Mindenesetre örül, hogy végre nem menet közben kell ezt csinálnia.
Amikor a pipafej már tele, Norennar egy pillanatra közelebb emeli, beleszagol. A dohány illata száraz, fanyar. Talán kissé már unalmas is. Eszébe jut még így az utolsó pillanatban, hogy talán keverhetett volna belé némi Cyroldot is, ezt a gondolatot azonban szintén hamar el is hessegeti. Aztán a pipát a szájához emeli, a szárát fogai közé veszi, de még nem gyújt rá. Előbb a saját helyzetét rendezi: a székben hátradől, egyik karját a támlára veti, a másik kezével a pipát tartja. A könyöke lazán, a csuklója biztos.
Aztán jön a már magabiztos csettintés. Ha a trükk működik, a dohány egy pillanat alatt lángra kap odabent, és a füst első, vékony szála megjelenik. Ám mivel hősünkre a tapasztalt mágus titulus elég nehezen rásüthető, így könnyedén elképzelhető, hogy a varázslat ezúttal kudarcba fullad. Ha így lesz, hát akkor látványos mutatvány. Akárhogy is, a mélységi ilyenkor sem bosszankodik látványosan. Csak egy rövid szusszanás. A pipát kiveszi a szájából, és előtúrja a kováját.
A kova hideg a kezében. A mozdulat, ahogy szikrát üt, ugyanolyan rutinos, mint a tömés. Egy-két próbálkozás, míg a dohány megfogja. A láng felvillan, aztán eltűnik, de a parázs megmarad. Norennar visszateszi a kováját, a pipát a szájába veszi, és mélyebben szív bele.
Az első vékonyka füstcsík kiszélesedik. Sűrűsödik. Norennar kifújja, lassan, az orrán át a nagyját, majd végül a száján, ami megmaradt. A füst felkúszik a gerendák felé, és beleolvad a fogadó általános atmoszférájába. Némán figyeli a fogadót. Nem keres semmit és senkit ezúttal sem. Csupán nézelődik. A tekintete a kandallón állapodik meg. A pattogó tűzön, majd tovább az árnyékra, amit a tűz fénye vet a falra. Egy pillanatra elréved egy repedésen a gerendában. Időnként hosszabban réved el egy ponton. Aztán pillantása tovább indul. Mintha minden egyes gondolatmenethez egy új biztos pontot társítana a fogadón belül, amit hosszasan bámulhat elrévedve. A dohány közben fogy. A pipa parazsa időnként halványul, Norennar ilyenkor mélyebben szív bele, és a parázs megint felizzik.
Így viszont előbb ér el a végére, amit már kelletlenebbül, lassabban szív magába. A pipa vége felé mindig más: kesernyésebb, szárazabb. A füst már közel sem esik olyan jól, de még elég ahhoz, hogy kielégítse a függését. Még egy utolsót pöfékel, aztán kiveszi a pipa szárát a szájából. Kiüríti. A mozdulat rövid, cserébe pont oly gyakorlott, mint a többi. A pipafejet finoman az asztal széléhez ütögeti, a hamu a padlóra hullik, vagy a megfelelő helyre, ha van a közelben. Végül a pipát megtörli a hüvelykujjával és visszateszi a zsebébe. Felsóhajt. Újra csend. Újra tehetetlenség. Ujjai ismét halk tompa ritmust kezdenek ütni az asztal lapján, illetve a szék támláján. Tekintete újból fel-alá cikázik, míg végül meg nem állapodik a Fürdőház ajtaján. Hosszasan nézi, míg végül megvonja vállát és feláll ülőhelyéről. A szék ismét megnyikordul. Norennar felkapja a felszereléseit. A számszeríjat leemeli a támláról, a szíjat a vállára igazítja. A kardot felemeli, és csak lazán az oldalára köti. A hátizsákját is épp csak fél vállra veszi. Az üres tányért és a kupát is felkapja az asztalról, és visszaviszi a fogadósnak.
A pulthoz érve leteszi őket. A fogadós ránéz, valamit morog magának, amire Norennar csak bólint egyet, majd így felel.*
- Köszönöm, igazán kitettél magadért.
*Ezt követően a fürdőház bejárata felé indul, finoman lavírozva az asztalok közt, nem egy vitatkozó törzsvendéget, vagy óvatlan polgárt elkerülve, mire végre eléri az ajtót, amit ennek örömére be is lök, hogy maga is belépjen rajta. A gőz és a meleg egyszerre csapja meg. A levegő sűrűbb, nehezebb, már-már fojtogató, pláne így a dohány okozta enyhe kábulat után. A sör lögybölésének és a vitatkozó vendégeknek hangját a vízcsobogás váltja fel, halk sejtelmes beszélgetések, kuncogások, s miegyéb. Ez egy másfajta környezet, egy és azon épületen belül. Egy olyan környezet, ami nem idéz benne jó emlékeket, mindenesetre most szükségesnek érzi, hogy itt legyen. Norennar körbenéz, keres egy üres fülkét, s ahogy a mondás tartja, aki keres az biza talál is. Belép, becsukja maga mögött az ajtót, és a fülke csendje egy fokkal tisztább.
Ismét megszabadul felszereléstől. Először a fegyverek. A számszeríjat leemeli, a fal mellé támasztja, úgy, hogy ne dőljön el. A kardot mellé, a hüvelyt óvatosan a kőnek fekteti. Az új tőr szíját megoldja, a tőrt leteszi. Egy pillanatra a markolatán marad az ujja, aztán elengedi. A mozdulat nem érzelmes, inkább egyszerű: a tárgy a helyére kerül. Ezúttal természetesen nem áll meg a fegyvereknél. Jön a páncél, a csatok, a szíjak. Norennar ujjai a csatokon járnak, oldanak, húznak, megemelnek. A bőr szíj surrog, a fém csörren, de itt a hang tompa, elnyeli a párás levegő, illetve a fülke magányában aligha von magára felesleges figyelmet az apró neszekkel. A ruhák is sorban kerülnek le róla. Az inget húzza le először. A szövet végigcsúszik a hátán, a vállán, aztán a kezében marad. Leteszi. A nadrág következik, a szíj oldódik, az anyag lejjebb csúszik, kilép belőle. A csizmáknál leül, egyenként húzza le őket megfáradt lábairól. A holmik sorban gyűlnek össze a padon. A mozdulatok nyugodtak, megszokottak. A fülke csendje nem sürgeti.
Végül csak a gyűrűje marad az ujján. Hosszasan nézi az áldott ékszert. Eszébe jut fajtársa. Az információ, amit szándékában állt megosztani vele az áldás után. Persze azóta kiderült róla, hogy tárgytalan, elvégre hála egykori társának, a mélységi nem csak tudott a szívről, de a birtokában is állt. Hogy szerencse-e, hogy felbukkant a városi őrség a főparancsnokkal, vagy amúgy is a kaszárnyában kötött volna ki a misztikus tárgy, azt nehezére esik eldönteni, így nem is firtatja tovább. Kilép a fülkéből és a közös medencék felé indul. A folyosón a gőz egyre sűrűbb, a kő pedig egyre melegebb és nedvesebb csupasz talpa alatt. A hangok messzebbiek. Meglepően kevesen vannak. Norennar nem számolja őket, csak konstatálja: itt most nem kell kerülgetni testeket, nem kell félrehúzódni. Meg is pillant egy medencét, amiben alig pár polgártársa ázik. Aztán tovább pillant, és láss csodát, talál egy másikat. Ami teljesen üres. Ennek örömére egy pillanatra sem hezitál. Él a lehetőséggel, hogy egyedül továbbra is „élvezhesse” saját gondolatai társaságát és megindul az üres medence felé, majd megáll a pereménél. Először csak a lábujját dugja a vízbe, mintha tesztelné a víz hőmérsékletét. A meleg azonnal felkúszik a bőrén, de nem éget. Ez jó. Jó meleg. Norennar egy pillanatra így marad, aztán beljebb lép.
Bokáig. A víz a csontokig melegít. Még egy lépés: a víz a lábszárát öleli. Még egy: térdig ér. Hősünk lassan halad, mintha minden szintnek megadná a maga idejét. Amikor derékig ér, megáll, és a víz súlya körbezárja. A vállai egy árnyalattal lejjebb engednek. Még egy lépés, és már mellkasig ér. Helyet keres magának. Nem a közepén, nem a lépcsőn. Olyan pontot, ahol a perem kényelmesen támaszt, ahol a kő nem vág, és a víz nem húz. Megtalálja. Lassan leereszkedik, hátát a peremnek támasztja. A víz felcsap egy kicsit, aztán elcsendesedik.
Norennar hatra dönti a fejét a medence peremére. Behunyja a szemét. A víz melege lassan, egyenletesen dolgozik rajta, mintha csak a mai nap feszültségét akarná lehámozni róla rétegenként. Elégedetten sóhajt fel. Csend és nyugalom. Nem is gondolta, hogy ekkora szüksége van rá.*
Norennar Dwirinthalen megpróbált varázsolni egy Szikrapattintás nevű varázslatot, de a varázslat nem sikerült, elrontotta, így nincs hatása!
*Norennar komótos léptekkel tart a Pegazus Fogadó felé, és közben minden egyes lépésnél érzi, hogy a mai nap valahogy „súlyosabb” lett. Nem is az új páncéldarabok miatt. Nem is az új fegyverek miatt. Több nyomasztó gondolat, több kihagyott lehetőség, és megannyi bizonytalan jövőkép gyötri az elméjét jelenleg és ezen az sem segít, hogy a mai nap folyamán az erszénye is igencsak lefogyott. Már az amulett áldás sem volt egy olcsó dolog, de a kovácsnál tett látogatása sem könnyített a helyzetén. A gondolattól önkéntelenül is elhúzza a száját, mintha rossz ízt érezne. Oldalra pillant. Az oldalán lógó új tőr markolata még tiszta, a bőr szíj még merevebb a kelleténél. A hüvely friss. Az acél még nem látta a napot úgy, ahogy a többi. Norennar egy pillanatig nézi, mintha ott keresne vigaszt, aztán elfordítja a tekintetét. Nem segít. Új ruhákat is tervezett venni, de mivel a város vezetése nem honorálta eléggé az eddig értük tett munkáját, így egyelőre kénytelen szorosabbra húzni a nadrágszíját.
A főtéren keresztül halad át a Pegazus Fogadó felé. A márványoszlop árnyéka hosszúra nyúlik a kövezeten, ahogy a nap lassan ereszkedik. A kisebb tömeg már eloszlott. Szinte tisztán kivehető a szökőkút vizének csobogása, a kőpadokon ülő városlakók pletykái és a járőröző városőrök acélcsörgése mellett.
A fogadó kőépülete a tér egyik oldalán áll, masszívan, biztosan. Egy örökös biztos pont, ahova hősünk mindig úgy érkezik mintha haza térne, noha nem sok éjszakát töltött még itt. A vaskilincses faajtó fölött a fenyőtábla lustán lengedezik a levegőben. Norennar megkerül egy két épp a gyermekeiket kitárgyaló asszonyt, akik a szökőkút felől sodródnak az ajtó elé.
Végül Megáll a bejáratnál. Mögötte még ott a tér halk visszafogott zúgása, előtte már a fogadó félhomálya. A kezét a kilincsre teszi. Sima, a sok kéztől fényesre kopott. Egy darabig csak áll, némán, ujjai finoman rászorítanak a kilincsre. Nagyot sóhajt. A vállai lassan emelkednek egy mélyebb levegővételtől. Végül lenyomja a kilincset, és belép.
A fogadó melege azonnal rátelepszik. A levegő párásabb, füsttel teltebb. Főtt étel szaga ül benne: hús, hagyma, valami fűszer, amit elsőre az orra nem is ismer fel. Bor édeskés aromája keveredik hozzá, meg a vendégekből párolgó izzadság és a bútorok jellegzetes fa illata. A benti zaj szinte körülöleli: beszédfoszlányok, poharak csattanása, székek súrlódása a kövön, innen egy rövid, de harsány nevetés, onnan egy ingerült félmondat, az aktuálpolitika kapcsán, amiket elnyel a terem elevensége. A fény meleg, tompa. Gyertyák és lámpások sárgás udvara a gerendák alatt. A kandalló felől időnként felpattan egy-egy szikra, miközben a tűz halkan ropog tovább, felemésztve a nemrégiben kandallóba dobott fahasábokat. Norennar egy pillanatra a küszöbnél marad, míg szürkéi hozzáigazodnak a félhomályhoz. Nem kapkod. Sajnálatos módon, ha akarna se lenne értelme. A szeme végigfut a termen: asztalok, padok és ami a legfontosabb, a körülöttük ülő emberek. Nem keres ismerőst. Sőt reméli nem is talál. Csak felméri az előtte élő teret, jó szokásához híven.
Végül a vaskos tölgyfa ajtó becsukódik mögötte s a kintről beszűrődő halk foszlányokká váló hangok elhalnak. Norennar egy fél lépést tesz előre, és a pult felé indul, továbbra is tartva a komótos kimért tempót. A léptei egyenletesek. A csizma talpa tompán koppan a padlón, a felszerelés vele együtt mozdul. A fém halk zörgése beleolvad a fogadó zajába.
Amikor a pulthoz ér, biccent öreg barátjának a fogadósnak. Az pedig hasonlóképp üdvözli, egy visszafogott épp csak a száj szélében felbukkanó barátságos félmosollyal megtámogatva. Nem kell sokáig várni azonnal érkeznek is az első kérdések a mélységi felé, a mai napot illetően, melyeket hősünk udvariasan, de ennek ellenére felettébb látványosan próbál kerülni. Ezt felismervén öreg barátja hamar tónust és témát vált. Hősünk egyik kezét lazán a pult szélére dönti, majd ott is pihenteti, míg a másikat a saját oldalán. A fogadós az időjárást említi, azt, hogy délutánra mindig így ül meg a levegő, aztán átcsúszik arra, hogy ma milyen volt a mai forgalom, ki jött, ki ment, mennyire fogy a bor, hogy a konyha mit tud még adni. Norennar mindenre röviden és a tőle elvárt egyszerűséggel reagál: egy-egy sejtelmes és egyben semmitmondó hümmögés, egy fél szavas válasz, egy-egy szúrósabb megjegyzés, s a többi. Amikor öreg barátja ismét kérdésbe fordítaná monológját, Norennar egyszerűen nem ad kapaszkodót. Nem fordítja el a fejét, nem lesz udvariatlan, mindenesetre kielégítő válasszal sem szolgál. Csak éppen olyan röviden válaszol, hogy ne onnan ne nagyon lehessen tovább vinni a beszélgetést, azon az úton. A fogadós pedig, mint akinek nem ez az első beszélgetése hősünkkel, megérti az ilyet, visszaveszi a kérdéseket. Beszél helyette.
Végül a beszélgetés csak-csak a rendelésre és a fogyasztásra terelődik. Hősünk eleinte valamelyest óckodik ettől, ám egy halk gyomorkorgás végül jobb belátásra bírja. Végül rendel magának egy adag Főtt ételt 13
és egy kupa Bort 11 aranyért.A hangja közben nyugodt, tárgyilagos. Nem kér extra fűszert, hiába ajánlja fel öreg barátja és nem is alkuszik az árból. Valószínűleg amúgy sem menne neki túl jól. A fogadós végül bólint, feljegyzi magának a rendelést, közben pedig Norennar előveszi az erszényét. Az ujjaival gyakorlottan oldja ki a zsákocska száját, miközben sajátját ismét elhúzza, amint felmerül benne azon gondolat, hogy folytatódik amúgy sem jelentős vagyonának fogyatkozása. Az érmék hidegek, csillannak a fényben, ahogy végül a pulton csörrennek. Tizenhárom. Tizenegy. Huszonnégy. A biztonság kedvéért a férfi még szemmel gyorsan átszámolja a pultra szórt érméket, majd összegyűjti őket a tenyerébe és a fogadó felé nyújtja. Az aranyak gazdát cserélnek, a fogadós pedig elteszi őket a köténye zsebébe. A tranzakció lezárul, mint egy jól megszokott fejezet.
Norennar nem keres helyet magának rögtön. Kivár a pultnál. A könyöke a pulton, a válla lazán, a tekintete a terem felett jár, miközben ujjai lassú, halk ritmust vernek a fa felületen. A konyha felől gőz szivárog elő, friss – vagy legalábbis annak tűnő – étel illata keveredik a levegőbe. A fogadós eltűnik a pult mögött egy pillanatra, odavet pár szót valakinek, majd visszatér, hogy végül egy fatányért tegyen Norennar elé, rajta a főtt étellel, valamiféle felkockázott szaftos hús, némi főtt kolompérral. Mellé kerül a borral teli kupa; az edény tompán koppan a pulton. Norennar hálásan bólint az öreg felé. Felemeli a pultról a rendelését, majd hátat fordít a fogadósnak, hogy találjon magának egy csendesebb zugot, ahol nyugodtan elfogyaszthatja vacsoráját.
Végül egy üres asztalt választ, közel a kandallóhoz. Odasétál, óvatosan leteszi a tányért és a kupát, majd még mielőtt leülne, a fegyvereitől is megválik bizonyos szempontból. A gyakorlott mozdulatok sorrendben követik egymást, mint egy gyakorlatsor.
Először a hátizsákjával kezdi, melyet egyszerűen levesz a hátáról, majd az általa választott szék lábához teszi. Ezt követi a kard. A hüvely szíját megfogja, kiengedi, átveti a válla felett, elfordítja úgy, hogy ne akadjon bele semmibe. A kardot az asztal lábának támasztja, úgy, hogy ne boruljon fel, de útban se legyen. Az oldalán lógó tőr marad a helyén, ahogy a dobókések is, mindössze csak egy kicsit igazít a szíjon, lazábbra véve a szorítást, hogy ne nyomja a csípőjét, amikor leül. Eztán jön a számszeríj. A vállszíjat megemeli, lecsúsztatja a válláról, a fegyvert a szék támlájára akasztja, úgy, hogy a szíj megfogja. A biztonság kedvéért kétszer is leellenőrzi, hogy tart-e. Bár nincs megtöltve, nem szeretné egy hangos puffanással magára vonni a jelen lévők figyelmét. Nem bízza a véletlenre, de nem is tesz úgy mintha a mozdulatai rituálisak lennének. A többi apróság, ilyen olyan kis tasakok, szerszámok, amit magán hord, maradnak a helyükön.
A mélységi végre valahára helyet foglal. A szék halkan megnyikordul alatta. Norennar egy-két kósza pillanat erejéig még fészkelődik a helyén, hogy kényelembe helyezze magát, majd a tányér fölé hajol, és nekilát vacsorájának.
Az étel még mindig melegen gőzölög a fatányéron. A hús könnyen enged a kés alatt, a lé felszínén csillogó zsírcseppek úsznak. A fűszerezés visszafogott, mondhatni megbújnak az aromák az ízek mögött. Nem épp a mélységi ízlésének való, de most valahogy most semmi kedve vagy épp ereje ezen rágódni. Legalábbis képletesen biztosan nem. Norennar vág, emel, rág. A mozdulatok egyformák, monotonak, megszokottak. Két-három falat között a kupáért nyúl, kortyol a borból. A hűsítő érzés végigfut a torkán, és ahogy ráül a nyugalom, vállai egy fokkal lejjebb ereszkednek.
Evés közben a tekintete időnként elmozdul a tányérjáról, hogy körbe kémlelje a terepet. Nem pásztázza a termet gyanakodva, ezúttal nem keres veszélyt, szemeit kizárólag a kíváncsiság vezérli. Egy férfi túl hangosan magyaráz valamit, a társa bólogat. Egy nő lehajtja a fejét a kupa fölé, mintha nem akarna részt venni a saját asztala beszélgetésében. Valaki a kandallónál a csizmáját melegíti, időnként a szék lábának ütögetve azt, leverve róla sarat. A fogadós továbbra is a pult mögött ügyködik, fél szemmel felügyelve a jelen lévőket, mintha gyanítaná, hogy valaki rosszban sántikálna. Norennar nem kapcsolódik be, de nem is zárja ki teljesen a világot. Mindössze biztos távolságból figyel.
A tányér lassan ürül. Norennar a végén már csak a lé sűrűjét húzza össze a kanállal, aztán leteszi az evőeszközt. Az utolsó korty bor is eltűnik s a kupa alja tompán koppan a fa felületen, amikor visszateszi az asztalra. Elégedetten, teli hassal dől hátra a székén. A szeme a tányér üres felületén időzik egy pillanatig, aztán a keze lassan az egyik zsebe felé mozdul, s talán nagyon is várt módon a pipáját halássza elő belőle. Utána övéről lekerül a dohányos zacskó is. A pipát egy darabig a tenyerében forgatva ellenőrzi, mintha csak azt vizsgálná, nem tört-e meg valahol. Különösen félti a legutóbbi incidens óta. A legutóbbi incidens… Ahogy ez eszébe jut, elhúzza a száját. Az ehhez választott kényszercselekmény pedig az, hogy megdörzsöli a szája szélét. Végül egy nem épp teátrálisnak szánt legyintéssel mintha elhessegetné a gondolatot, aztán kibontja a dohányt tartalmazó erszényt. Óvatos mozdulattal nyúl bele, épp csak csíp belőle. Hüvelykujj és mutatóujj között morzsolja, lazítja a szálakat. A dohány nem egyenletesre vágott, vannak hosszabb szálak, vannak apróbb darabok. Norennar pedig továbbra sem siet. A pipafej fölé tartja, és először csak beleszór egy vékony réteget. Az ujjával óvatosan lenyomja. Nem erősen. Csak annyira, hogy helyet adjon a következőnek. Még egy csipet. Még egy lenyomás. Közben a pipát megütögeti a körmével, finoman, hogy a szálak a helyükre üljenek. Egy ritmus. Tömés, ütögetés, tömés, lenyomás. Rutinos mozdulat. Legalábbis számára. Akár álmában is képes lenne már rá talán. Mindenesetre örül, hogy végre nem menet közben kell ezt csinálnia.
Amikor a pipafej már tele, Norennar egy pillanatra közelebb emeli, beleszagol. A dohány illata száraz, fanyar. Talán kissé már unalmas is. Eszébe jut még így az utolsó pillanatban, hogy talán keverhetett volna belé némi Cyroldot is, ezt a gondolatot azonban szintén hamar el is hessegeti. Aztán a pipát a szájához emeli, a szárát fogai közé veszi, de még nem gyújt rá. Előbb a saját helyzetét rendezi: a székben hátradől, egyik karját a támlára veti, a másik kezével a pipát tartja. A könyöke lazán, a csuklója biztos.
Aztán jön a már magabiztos csettintés. Ha a trükk működik, a dohány egy pillanat alatt lángra kap odabent, és a füst első, vékony szála megjelenik. Ám mivel hősünkre a tapasztalt mágus titulus elég nehezen rásüthető, így könnyedén elképzelhető, hogy a varázslat ezúttal kudarcba fullad. Ha így lesz, hát akkor látványos mutatvány. Akárhogy is, a mélységi ilyenkor sem bosszankodik látványosan. Csak egy rövid szusszanás. A pipát kiveszi a szájából, és előtúrja a kováját.
A kova hideg a kezében. A mozdulat, ahogy szikrát üt, ugyanolyan rutinos, mint a tömés. Egy-két próbálkozás, míg a dohány megfogja. A láng felvillan, aztán eltűnik, de a parázs megmarad. Norennar visszateszi a kováját, a pipát a szájába veszi, és mélyebben szív bele.
Az első vékonyka füstcsík kiszélesedik. Sűrűsödik. Norennar kifújja, lassan, az orrán át a nagyját, majd végül a száján, ami megmaradt. A füst felkúszik a gerendák felé, és beleolvad a fogadó általános atmoszférájába. Némán figyeli a fogadót. Nem keres semmit és senkit ezúttal sem. Csupán nézelődik. A tekintete a kandallón állapodik meg. A pattogó tűzön, majd tovább az árnyékra, amit a tűz fénye vet a falra. Egy pillanatra elréved egy repedésen a gerendában. Időnként hosszabban réved el egy ponton. Aztán pillantása tovább indul. Mintha minden egyes gondolatmenethez egy új biztos pontot társítana a fogadón belül, amit hosszasan bámulhat elrévedve. A dohány közben fogy. A pipa parazsa időnként halványul, Norennar ilyenkor mélyebben szív bele, és a parázs megint felizzik.
Így viszont előbb ér el a végére, amit már kelletlenebbül, lassabban szív magába. A pipa vége felé mindig más: kesernyésebb, szárazabb. A füst már közel sem esik olyan jól, de még elég ahhoz, hogy kielégítse a függését. Még egy utolsót pöfékel, aztán kiveszi a pipa szárát a szájából. Kiüríti. A mozdulat rövid, cserébe pont oly gyakorlott, mint a többi. A pipafejet finoman az asztal széléhez ütögeti, a hamu a padlóra hullik, vagy a megfelelő helyre, ha van a közelben. Végül a pipát megtörli a hüvelykujjával és visszateszi a zsebébe. Felsóhajt. Újra csend. Újra tehetetlenség. Ujjai ismét halk tompa ritmust kezdenek ütni az asztal lapján, illetve a szék támláján. Tekintete újból fel-alá cikázik, míg végül meg nem állapodik a Fürdőház ajtaján. Hosszasan nézi, míg végül megvonja vállát és feláll ülőhelyéről. A szék ismét megnyikordul. Norennar felkapja a felszereléseit. A számszeríjat leemeli a támláról, a szíjat a vállára igazítja. A kardot felemeli, és csak lazán az oldalára köti. A hátizsákját is épp csak fél vállra veszi. Az üres tányért és a kupát is felkapja az asztalról, és visszaviszi a fogadósnak.
A pulthoz érve leteszi őket. A fogadós ránéz, valamit morog magának, amire Norennar csak bólint egyet, majd így felel.*
- Köszönöm, igazán kitettél magadért.
*Ezt követően a fürdőház bejárata felé indul, finoman lavírozva az asztalok közt, nem egy vitatkozó törzsvendéget, vagy óvatlan polgárt elkerülve, mire végre eléri az ajtót, amit ennek örömére be is lök, hogy maga is belépjen rajta. A gőz és a meleg egyszerre csapja meg. A levegő sűrűbb, nehezebb, már-már fojtogató, pláne így a dohány okozta enyhe kábulat után. A sör lögybölésének és a vitatkozó vendégeknek hangját a vízcsobogás váltja fel, halk sejtelmes beszélgetések, kuncogások, s miegyéb. Ez egy másfajta környezet, egy és azon épületen belül. Egy olyan környezet, ami nem idéz benne jó emlékeket, mindenesetre most szükségesnek érzi, hogy itt legyen. Norennar körbenéz, keres egy üres fülkét, s ahogy a mondás tartja, aki keres az biza talál is. Belép, becsukja maga mögött az ajtót, és a fülke csendje egy fokkal tisztább.
Ismét megszabadul felszereléstől. Először a fegyverek. A számszeríjat leemeli, a fal mellé támasztja, úgy, hogy ne dőljön el. A kardot mellé, a hüvelyt óvatosan a kőnek fekteti. Az új tőr szíját megoldja, a tőrt leteszi. Egy pillanatra a markolatán marad az ujja, aztán elengedi. A mozdulat nem érzelmes, inkább egyszerű: a tárgy a helyére kerül. Ezúttal természetesen nem áll meg a fegyvereknél. Jön a páncél, a csatok, a szíjak. Norennar ujjai a csatokon járnak, oldanak, húznak, megemelnek. A bőr szíj surrog, a fém csörren, de itt a hang tompa, elnyeli a párás levegő, illetve a fülke magányában aligha von magára felesleges figyelmet az apró neszekkel. A ruhák is sorban kerülnek le róla. Az inget húzza le először. A szövet végigcsúszik a hátán, a vállán, aztán a kezében marad. Leteszi. A nadrág következik, a szíj oldódik, az anyag lejjebb csúszik, kilép belőle. A csizmáknál leül, egyenként húzza le őket megfáradt lábairól. A holmik sorban gyűlnek össze a padon. A mozdulatok nyugodtak, megszokottak. A fülke csendje nem sürgeti.
Végül csak a gyűrűje marad az ujján. Hosszasan nézi az áldott ékszert. Eszébe jut fajtársa. Az információ, amit szándékában állt megosztani vele az áldás után. Persze azóta kiderült róla, hogy tárgytalan, elvégre hála egykori társának, a mélységi nem csak tudott a szívről, de a birtokában is állt. Hogy szerencse-e, hogy felbukkant a városi őrség a főparancsnokkal, vagy amúgy is a kaszárnyában kötött volna ki a misztikus tárgy, azt nehezére esik eldönteni, így nem is firtatja tovább. Kilép a fülkéből és a közös medencék felé indul. A folyosón a gőz egyre sűrűbb, a kő pedig egyre melegebb és nedvesebb csupasz talpa alatt. A hangok messzebbiek. Meglepően kevesen vannak. Norennar nem számolja őket, csak konstatálja: itt most nem kell kerülgetni testeket, nem kell félrehúzódni. Meg is pillant egy medencét, amiben alig pár polgártársa ázik. Aztán tovább pillant, és láss csodát, talál egy másikat. Ami teljesen üres. Ennek örömére egy pillanatra sem hezitál. Él a lehetőséggel, hogy egyedül továbbra is „élvezhesse” saját gondolatai társaságát és megindul az üres medence felé, majd megáll a pereménél. Először csak a lábujját dugja a vízbe, mintha tesztelné a víz hőmérsékletét. A meleg azonnal felkúszik a bőrén, de nem éget. Ez jó. Jó meleg. Norennar egy pillanatra így marad, aztán beljebb lép.
Bokáig. A víz a csontokig melegít. Még egy lépés: a víz a lábszárát öleli. Még egy: térdig ér. Hősünk lassan halad, mintha minden szintnek megadná a maga idejét. Amikor derékig ér, megáll, és a víz súlya körbezárja. A vállai egy árnyalattal lejjebb engednek. Még egy lépés, és már mellkasig ér. Helyet keres magának. Nem a közepén, nem a lépcsőn. Olyan pontot, ahol a perem kényelmesen támaszt, ahol a kő nem vág, és a víz nem húz. Megtalálja. Lassan leereszkedik, hátát a peremnek támasztja. A víz felcsap egy kicsit, aztán elcsendesedik.
Norennar hatra dönti a fejét a medence peremére. Behunyja a szemét. A víz melege lassan, egyenletesen dolgozik rajta, mintha csak a mai nap feszültségét akarná lehámozni róla rétegenként. Elégedetten sóhajt fel. Csend és nyugalom. Nem is gondolta, hogy ekkora szüksége van rá.*
Norennar Dwirinthalen megpróbált varázsolni egy Szikrapattintás nevű varázslatot, de a varázslat nem sikerült, elrontotta, így nincs hatása!
7216. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-02-02 10:39:23
Üzenet elküldve: 2026-02-02 10:39:23
Rang: Játékos
IC üzenetek: 185
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 185
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
//Az ismerős idegen//
*Már el is felejtette, hogyan is alakult az az este épp olyan fülledt irányba annak idején a Rumosban. A végkifejlet persze olykor eszébe jutott, ha formás elf leányt látott. Azok a tejfehér keblek, az a telhetetlen mohóság, amivel egy kikötői gazember kényére adta magát. Bizony, az éteri szépség, a finom nemesség, a kellem, amivel azt a kis csészét tartja, egészen ügyesen rejti könnyed fátyol alá a Hercegnő vérének pajzán természetét. Akár Lihanech hőforrásai, melyek fülledt párába vonják a mészkőmedencéket. Még pelyhesállú kamaszként járt ott. Szilát vittek eladásra. Hiába, a "halcsonttal" merevített, szaténba szorított derekak divatja azóta se kopott meg. Akkor látta a meleg vizű forrásokat. Mintha fehér viaszt csorgattak volna le a hegyoldalon. Ennek a teraszos karéjaiban pedig a legtisztább türkízt szégyenbe hozó szépséggel ül meg a mélyből feltörő, meleg víz a finom páraköntösében. Forró és fülledt, mint a suttogás, ami a félvér ajkáról megcirógatja.
Egy kikötőit nem gyakran lehet zavarba hozni némi érzéki sugdosással, de Nolen most mégis nyel egy nagyot, s kényelmesebb helyzetbe mozdul a széken. Az apró fészkelődésnek megvan a maga oka. A természet működik egy egészséges férfitestben, s ez alól a Velasco'rra se kivétel. Főleg, hogy kifejezetten fogékony képzelőerővel áldották meg.
Nem biztos benne, de egészen úgy tűnik, hogy az elvárás, amit megfogalmaznak felé, egyaránt tartalmazza a drága ajándék prezentálását, és az ágyba csábítást. Más kérdés persze, hogy mitől csábítás, ha egyenesen leszögezett óhaj. Hát... annyi bizonyos, hogy akinek ez a dilemma legnagyobb problémája az életben, az kivételesen szerencsés embernek mondhatja magát.*
- Azért legyen kegyes, Hercegnő *mondja egy belenyugvó főhajtással. Az nem derül ki, hogy az erszénye vagy szeretőként mozgósítható készségei kapcsán kéri a könyörületességet a nőtől. Valami azt súgja, mindkét téren jobban tenné.
Ő is szedelőzködik, de mielőtt indulnának, egy kis türelmet még kér a félvértől. Ha már a hátas kapcsán az átruházáshoz kiérte a papírt meg a pennát, még szerét ejti, hogy körmöljön néhány sort:
Tisztelt Tanács!
Az elhunyt Hathúros Strat úrfi rokonai nevében, s aggódó polgárként érdeklődöm a puszta egén megjelent füstoszlop, és a feldúlt falvakról keringő hírek okán. Tettek lépéseket a barbár ork fenyegetés ellen? Működnek a várost óvó védőmágiák? Kell aggódnunk? Biztonságos a kereskedelmi út? Zárkózzunk be? Van oka, hogy nem doboltatták ki a fenyegetést:
Hivatkozva: *ide bemásolja a telivér átvételére jogosító irat számát, mert a városi tintanyalóknak mindene a katalógus. De ha véletlenül nem sorszámozták volna be, akkor csak Pmirsh Pmirshorn úr nevét, és a számára jóváírt jutalomhátast említi. A legkevésbé sem akarja bajba keverni az öreget, de ha van bármi valóságalapja annak, amit elmondott, akkor ennyit megér, hogy utánajárjon.*
Mély tisztelettel:
Nolenar Kweld Velasco'rra
A papírt összehajtja, lezárja pár csepp gyertyaviasszal, s jobb híján belenyomja mandzsettájának bronzgombját, melyen a Dél Sarlójának jellegzetes csillagképe látható. A levél külsejére nagy betűkkel írja: A VÁDLÓ
Az írást egyelőre a kabátja belső zsebébe süllyeszti, megköszöni a fogadósnak a segítséget, s egyszersmind el is rendezi az aznapi szállás költségeit. A Szoba árát felkerekíti 20 aranyra az igénybe vett papírért és pennáért. Ez a legkevesebb.*
- Hercegnő *nyújtja a karját a félvérnek, s ha más hátráltató tényező nincs, indulhatnak is a Piactér irányába.*
*Már el is felejtette, hogyan is alakult az az este épp olyan fülledt irányba annak idején a Rumosban. A végkifejlet persze olykor eszébe jutott, ha formás elf leányt látott. Azok a tejfehér keblek, az a telhetetlen mohóság, amivel egy kikötői gazember kényére adta magát. Bizony, az éteri szépség, a finom nemesség, a kellem, amivel azt a kis csészét tartja, egészen ügyesen rejti könnyed fátyol alá a Hercegnő vérének pajzán természetét. Akár Lihanech hőforrásai, melyek fülledt párába vonják a mészkőmedencéket. Még pelyhesállú kamaszként járt ott. Szilát vittek eladásra. Hiába, a "halcsonttal" merevített, szaténba szorított derekak divatja azóta se kopott meg. Akkor látta a meleg vizű forrásokat. Mintha fehér viaszt csorgattak volna le a hegyoldalon. Ennek a teraszos karéjaiban pedig a legtisztább türkízt szégyenbe hozó szépséggel ül meg a mélyből feltörő, meleg víz a finom páraköntösében. Forró és fülledt, mint a suttogás, ami a félvér ajkáról megcirógatja.
Egy kikötőit nem gyakran lehet zavarba hozni némi érzéki sugdosással, de Nolen most mégis nyel egy nagyot, s kényelmesebb helyzetbe mozdul a széken. Az apró fészkelődésnek megvan a maga oka. A természet működik egy egészséges férfitestben, s ez alól a Velasco'rra se kivétel. Főleg, hogy kifejezetten fogékony képzelőerővel áldották meg.
Nem biztos benne, de egészen úgy tűnik, hogy az elvárás, amit megfogalmaznak felé, egyaránt tartalmazza a drága ajándék prezentálását, és az ágyba csábítást. Más kérdés persze, hogy mitől csábítás, ha egyenesen leszögezett óhaj. Hát... annyi bizonyos, hogy akinek ez a dilemma legnagyobb problémája az életben, az kivételesen szerencsés embernek mondhatja magát.*
- Azért legyen kegyes, Hercegnő *mondja egy belenyugvó főhajtással. Az nem derül ki, hogy az erszénye vagy szeretőként mozgósítható készségei kapcsán kéri a könyörületességet a nőtől. Valami azt súgja, mindkét téren jobban tenné.
Ő is szedelőzködik, de mielőtt indulnának, egy kis türelmet még kér a félvértől. Ha már a hátas kapcsán az átruházáshoz kiérte a papírt meg a pennát, még szerét ejti, hogy körmöljön néhány sort:
Tisztelt Tanács!
Az elhunyt Hathúros Strat úrfi rokonai nevében, s aggódó polgárként érdeklődöm a puszta egén megjelent füstoszlop, és a feldúlt falvakról keringő hírek okán. Tettek lépéseket a barbár ork fenyegetés ellen? Működnek a várost óvó védőmágiák? Kell aggódnunk? Biztonságos a kereskedelmi út? Zárkózzunk be? Van oka, hogy nem doboltatták ki a fenyegetést:
Hivatkozva: *ide bemásolja a telivér átvételére jogosító irat számát, mert a városi tintanyalóknak mindene a katalógus. De ha véletlenül nem sorszámozták volna be, akkor csak Pmirsh Pmirshorn úr nevét, és a számára jóváírt jutalomhátast említi. A legkevésbé sem akarja bajba keverni az öreget, de ha van bármi valóságalapja annak, amit elmondott, akkor ennyit megér, hogy utánajárjon.*
Mély tisztelettel:
Nolenar Kweld Velasco'rra
A papírt összehajtja, lezárja pár csepp gyertyaviasszal, s jobb híján belenyomja mandzsettájának bronzgombját, melyen a Dél Sarlójának jellegzetes csillagképe látható. A levél külsejére nagy betűkkel írja: A VÁDLÓ
Az írást egyelőre a kabátja belső zsebébe süllyeszti, megköszöni a fogadósnak a segítséget, s egyszersmind el is rendezi az aznapi szállás költségeit. A Szoba árát felkerekíti 20 aranyra az igénybe vett papírért és pennáért.
Ez a legkevesebb.*- Hercegnő *nyújtja a karját a félvérnek, s ha más hátráltató tényező nincs, indulhatnak is a Piactér irányába.*
7215. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-02-01 22:56:57
Üzenet elküldve: 2026-02-01 22:56:57
Rang: Játékos
IC üzenetek: 139
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 139
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A törpe legyen velünk//
* Kérdésére a boldogsággal kapcsolatban épp olyan választ kapott, amilyet várt. Hisz olyat még sosem hallott, akár a leggonoszabb lény szájából sem, hogy szeretné azt, ha rosszat tesznek vele. Márpedig, aki gonosz, annak szeretnie kellene a környezete gonoszságát is.*
- Tehát arra vágysz, hogy jót tegyenek veled? Akkor mégis csak ott pislákol benned a jóság parazsa!
* Ez reménnyel tölti el az öreget. Arcára derű költözik, majd egy nagy sóhaj után folytatja.*
- Tudod mi táplálja a gonoszságot? Persze ott van mögötte az irigység, vagy a kapzsiság is, de főként a félelem! A saját sötét cselekedeteink a félelmeinkből erednek!
* Többet nem fűz hozzá és tekintete elkalandozik egy másik asztaltársaságra, ahol egy ember fiú ölelget éppen egy ember lányt. Erről eszébe is jut valami. Igaz nem vág a témába, de gyorsan megossza Leinával, mielőtt még elfelejti. A lányra néz, majd fejével a másik pár felé biccent.*
- Látod ott azt a kettőt? Tudod, ti emberek még szeretni sem tudtok. A ti szerelmetek olyan mint a villám, mely keresztülhasítja az éjszaka égboltját, majd egy fába csapódik, lángra lobbantva azt. És mire a hajnal eljő, nem marad más csak hamu és por. Nálunk törpéknél a szerelem olyan, mint a nap, mely hajnalban jön fel az égre, délidőben ragyog, majd alkonyatkor gyönyörű színekben világítja meg az ég alját. Egy életen át tart. Sejtelmesen kezdődik, mint a hajnal, majd egyre fényesebb és a vége csak akkor jő el, ha valamelyiküket elragadja a halál alkonya.
* Ezek után a feketeség arról beszél, hogy nem mindig ura önmagának. A törpe erre csak a szemöldökét ráncolja, nem szól hozzá semmit. Az irigységgel kapcsolatban, viszont annál több mondandója van.*
- Tudod, ez a hozzáállás volt az utolsó döfés nekünk, törpéknek is. Azelőtt, mielőtt jöttek azok az orkfattyú elfek a törpék együttműködtek. Voltak persze előkelőbbek, akiknek több jutott, meg voltak akiknek kevesebb, mert ügyetlenebbek voltak, vagy kevésbé dolgosak. De ez nem volt gond. Mindenki tette a saját dolgát és nem azt nézte, hogy kinek van több. Sőt! Örült annak, ha a másik sikeres és ügyes és igyekezett ő maga is utolérni, példát venni róla. De azok a fattyak telebeszélték népem fejét! Suttogtak. Miért dolgoznál rá a másikra? Miért adnál a tiédből? Miért nem veszed el a másiktól, hisz az téged illet? Így a törpék szívébe elültették a kapzsiságot és az irigységet. Népem fejlődése megtorpant, mert mindenki a saját javát nézte, nem törődött már azzal, hogy mi a közjó. Így jött el a hanyatlás! Így vontuk magunkra Wylnurana haragját!
* Ezek után hátradől székében. Talán megint túl sokat beszélt. Lehet, hogy untatja a lányt, de ezt el kellett mondania. Ezzel a történettel, pedig két legyet ütött egy csapásra. Beszélt az irigységről és kapzsiságról és ezzel egyszerre elmesélte népe bukását is. Kisvártatva újra a karkötőre terelődik a szó.*
- Mondjuk azt hamarább elhiszem néked, hogy feltámadtál a halálból, mint azt, hogy szeret ez a Sh'átoros. * Ekkor kuncog kicsit, mert roppant szórakoztatónak tartja, hogy átnevezte az arcátlant.*
- Macska, sírhely? Sírhely itt is van a temetőben elég. Azért igazán kár volt odafáradnod, hogy láss egyet! De gondolom akkor ez nem egy egyszerű sírhely. Igaz?
* Kérdőn néz a lányra. Reméli, hogy bővebben is kifejti ezt a történetet, mert roppant érdekesnek hangzik. Mikor újra erdőmélyéről beszél, akkor az öreg megvakarja ősz fejét.*
- Bájitalaim? Hát. Van valamim, de azt sem tudom mire jók.
* Mikor Leina leszólítja a felszolgálólányt Wertus is kihasználja az alkalmat és rendel egyGyümölcslevet 8aranyért. . Miután az elment egyik kezét az asztalon tartva székében hátradőlve várja hópihe észrevételeit az imént elhangzottakkal kapcsolatban.*
//A törpe legyen velünk//
* Kérdésére a boldogsággal kapcsolatban épp olyan választ kapott, amilyet várt. Hisz olyat még sosem hallott, akár a leggonoszabb lény szájából sem, hogy szeretné azt, ha rosszat tesznek vele. Márpedig, aki gonosz, annak szeretnie kellene a környezete gonoszságát is.*
- Tehát arra vágysz, hogy jót tegyenek veled? Akkor mégis csak ott pislákol benned a jóság parazsa!
* Ez reménnyel tölti el az öreget. Arcára derű költözik, majd egy nagy sóhaj után folytatja.*
- Tudod mi táplálja a gonoszságot? Persze ott van mögötte az irigység, vagy a kapzsiság is, de főként a félelem! A saját sötét cselekedeteink a félelmeinkből erednek!
* Többet nem fűz hozzá és tekintete elkalandozik egy másik asztaltársaságra, ahol egy ember fiú ölelget éppen egy ember lányt. Erről eszébe is jut valami. Igaz nem vág a témába, de gyorsan megossza Leinával, mielőtt még elfelejti. A lányra néz, majd fejével a másik pár felé biccent.*
- Látod ott azt a kettőt? Tudod, ti emberek még szeretni sem tudtok. A ti szerelmetek olyan mint a villám, mely keresztülhasítja az éjszaka égboltját, majd egy fába csapódik, lángra lobbantva azt. És mire a hajnal eljő, nem marad más csak hamu és por. Nálunk törpéknél a szerelem olyan, mint a nap, mely hajnalban jön fel az égre, délidőben ragyog, majd alkonyatkor gyönyörű színekben világítja meg az ég alját. Egy életen át tart. Sejtelmesen kezdődik, mint a hajnal, majd egyre fényesebb és a vége csak akkor jő el, ha valamelyiküket elragadja a halál alkonya.
* Ezek után a feketeség arról beszél, hogy nem mindig ura önmagának. A törpe erre csak a szemöldökét ráncolja, nem szól hozzá semmit. Az irigységgel kapcsolatban, viszont annál több mondandója van.*
- Tudod, ez a hozzáállás volt az utolsó döfés nekünk, törpéknek is. Azelőtt, mielőtt jöttek azok az orkfattyú elfek a törpék együttműködtek. Voltak persze előkelőbbek, akiknek több jutott, meg voltak akiknek kevesebb, mert ügyetlenebbek voltak, vagy kevésbé dolgosak. De ez nem volt gond. Mindenki tette a saját dolgát és nem azt nézte, hogy kinek van több. Sőt! Örült annak, ha a másik sikeres és ügyes és igyekezett ő maga is utolérni, példát venni róla. De azok a fattyak telebeszélték népem fejét! Suttogtak. Miért dolgoznál rá a másikra? Miért adnál a tiédből? Miért nem veszed el a másiktól, hisz az téged illet? Így a törpék szívébe elültették a kapzsiságot és az irigységet. Népem fejlődése megtorpant, mert mindenki a saját javát nézte, nem törődött már azzal, hogy mi a közjó. Így jött el a hanyatlás! Így vontuk magunkra Wylnurana haragját!
* Ezek után hátradől székében. Talán megint túl sokat beszélt. Lehet, hogy untatja a lányt, de ezt el kellett mondania. Ezzel a történettel, pedig két legyet ütött egy csapásra. Beszélt az irigységről és kapzsiságról és ezzel egyszerre elmesélte népe bukását is. Kisvártatva újra a karkötőre terelődik a szó.*
- Mondjuk azt hamarább elhiszem néked, hogy feltámadtál a halálból, mint azt, hogy szeret ez a Sh'átoros. * Ekkor kuncog kicsit, mert roppant szórakoztatónak tartja, hogy átnevezte az arcátlant.*
- Macska, sírhely? Sírhely itt is van a temetőben elég. Azért igazán kár volt odafáradnod, hogy láss egyet! De gondolom akkor ez nem egy egyszerű sírhely. Igaz?
* Kérdőn néz a lányra. Reméli, hogy bővebben is kifejti ezt a történetet, mert roppant érdekesnek hangzik. Mikor újra erdőmélyéről beszél, akkor az öreg megvakarja ősz fejét.*
- Bájitalaim? Hát. Van valamim, de azt sem tudom mire jók.
* Mikor Leina leszólítja a felszolgálólányt Wertus is kihasználja az alkalmat és rendel egyGyümölcslevet 8aranyért.
. Miután az elment egyik kezét az asztalon tartva székében hátradőlve várja hópihe észrevételeit az imént elhangzottakkal kapcsolatban.*
7214. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-02-01 19:03:10
Üzenet elküldve: 2026-02-01 19:03:10
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1159
OOC üzenetek: 60
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1159
OOC üzenetek: 60
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A törpe legyen velünk//
*Wertus egy igencsak fontos kérdést tesz fel, a válasz ott is van Leina nyelvének hegyén, csak kimondani, beismerni nehéz azt. A lényegi részt követő kérdésre csupán a fejét rázza, nyilván nem boldog, ha bántják, sőt, olyankor nagyon is szomorú, de meg tudja érteni, miért teszik, hisz ő sem viselkedik sokszor helyesen.*
- Az tesz boldoggá, ha nem vagyok magányos, és ha szeretnek. *Ismeri el végül minden további kommentár nélkül. Szíve legmélyén pontosan arra vágyik, hogy elfogadják és megtalálja a helyét egy olyan világban, ahol elsőre úgy tűnik, sehol sem fogadják be.*
- Azért, mert nem mindig tudom, hogy mit teszek. A saját döntésem nem mindig az enyém. *Javítja ki a következő megállapítást, még ha megint csak van igazság a törpe szavaiban. Valóban tett már rosszat azért, hogy szeressék, de mégis, a legnagyobb ellensége továbbra is önmaga.*
- Ezt tapasztaltam. *Fűzi hozzá az irigységet firtató témához.* Sokaknak egy egész kripta jár a temetőben is, díszes sírkövekkel, míg apámnak csak egy kopott márványlap jutott, ami csak azért nem gazos, mert letépkedtem róla. Én nem vagyok irigy, csak nem értem, miért jár még valakinek a halál után is több, mint másoknak. *Gondolataiból a kakaóba menekül, azt kezdi tovább iszogatni, bár már lassan elfogy és ki is hűlt. Talán szüksége lesz még egyre, de még nem most. Erdőmélye említése teljesen leköti, és azonnal mesélni kezd az ottani tapasztalatairól, miközben óva inti Wertust attól, hogy elmenjenek oda, hisz ott nem vár rájuk más, csak halál.*
- Az előbb már mondtam. A karkötőm mentett meg. Én akkor tényleg meghaltam, átszúrták a szívem, de az istenem velem volt és segített… Mert szeret. Így volt, csak te nem hiszel nekem. *Húzza félre feketére festett ajkait.*
- A macskámat követtem, kerestünk valamit, amit végül meg is találtunk. Egy sírhely volt… *Félrenéz, többet nem akar mondani erről, hisz azzal újabb kényes titkokra derülne fény.*
- Minden sarkon veszély leselkedik ott rád. Vadállatok, különös lények, és azt hiszem, hogy még sok minden más is. Varázslatos hely, de ha nem vagy felkészült, hamar véget érhet az út. Vannak bájitalaid? Azok nélkül semmiképp ne menj oda! Ahol a penge csődöt mond, ott az még segíthet rajtad. *Ekkor szakítja félbe mondandóját, hogy a mellettük elhaladó felszolgálólánytól rendeljen egy Gyümölcstálat 5 aranyért, mellé pedig egy bögre Teát még 4-ért .*
//A törpe legyen velünk//
*Wertus egy igencsak fontos kérdést tesz fel, a válasz ott is van Leina nyelvének hegyén, csak kimondani, beismerni nehéz azt. A lényegi részt követő kérdésre csupán a fejét rázza, nyilván nem boldog, ha bántják, sőt, olyankor nagyon is szomorú, de meg tudja érteni, miért teszik, hisz ő sem viselkedik sokszor helyesen.*
- Az tesz boldoggá, ha nem vagyok magányos, és ha szeretnek. *Ismeri el végül minden további kommentár nélkül. Szíve legmélyén pontosan arra vágyik, hogy elfogadják és megtalálja a helyét egy olyan világban, ahol elsőre úgy tűnik, sehol sem fogadják be.*
- Azért, mert nem mindig tudom, hogy mit teszek. A saját döntésem nem mindig az enyém. *Javítja ki a következő megállapítást, még ha megint csak van igazság a törpe szavaiban. Valóban tett már rosszat azért, hogy szeressék, de mégis, a legnagyobb ellensége továbbra is önmaga.*
- Ezt tapasztaltam. *Fűzi hozzá az irigységet firtató témához.* Sokaknak egy egész kripta jár a temetőben is, díszes sírkövekkel, míg apámnak csak egy kopott márványlap jutott, ami csak azért nem gazos, mert letépkedtem róla. Én nem vagyok irigy, csak nem értem, miért jár még valakinek a halál után is több, mint másoknak. *Gondolataiból a kakaóba menekül, azt kezdi tovább iszogatni, bár már lassan elfogy és ki is hűlt. Talán szüksége lesz még egyre, de még nem most. Erdőmélye említése teljesen leköti, és azonnal mesélni kezd az ottani tapasztalatairól, miközben óva inti Wertust attól, hogy elmenjenek oda, hisz ott nem vár rájuk más, csak halál.*
- Az előbb már mondtam. A karkötőm mentett meg. Én akkor tényleg meghaltam, átszúrták a szívem, de az istenem velem volt és segített… Mert szeret. Így volt, csak te nem hiszel nekem. *Húzza félre feketére festett ajkait.*
- A macskámat követtem, kerestünk valamit, amit végül meg is találtunk. Egy sírhely volt… *Félrenéz, többet nem akar mondani erről, hisz azzal újabb kényes titkokra derülne fény.*
- Minden sarkon veszély leselkedik ott rád. Vadállatok, különös lények, és azt hiszem, hogy még sok minden más is. Varázslatos hely, de ha nem vagy felkészült, hamar véget érhet az út. Vannak bájitalaid? Azok nélkül semmiképp ne menj oda! Ahol a penge csődöt mond, ott az még segíthet rajtad. *Ekkor szakítja félbe mondandóját, hogy a mellettük elhaladó felszolgálólánytól rendeljen egy Gyümölcstálat 5 aranyért
, mellé pedig egy bögre Teát még 4-ért .*
7213. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-02-01 16:58:31
Üzenet elküldve: 2026-02-01 16:58:31
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 147
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 147
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Az ismerős idegen//
*Egy hosszúra nyúló pillanatig Aly nem szól egy szót sem. Megnedvesíti alsó ajkát, mintha csak a tea maradék ízét törölné le, de a villanó szürke szempár egyértelművé teszi a bosszankodást. Aljas, modortalan fráter! Kedve volna alaposan kioktatni arról, hogy mennyire téved és hogy egy percet sem gondolt rá, mióta kilépett abból a lecsúszott fogadóból, nem mellesleg mélységesen hidegen hagyta a sietős távozása. Hellyel-közzel még igaz is volna. Az utolsó pillanatban átlátva a férfi galád hergelésén visszanyeli a kikívánkozó szidalmakat, mély sóhajjal ereszti el mérgét. Úgy sejti nem örökre, igazán kiváló tehetsége van a tengerésznek a bosszantáshoz.
Nagyon nem tetszik neki a felültetet naiv kisasszonyka ráosztott szerepe, de úgy határoz, hogy ha erre a felállásra vágyik olyannyira ez a tuskó, akkor megkapja tőle. Csípős gúnnyal alaposan megfűszerezve persze. A szája sarkába lassan, megfontoltan kúszik egy aprócska mosoly. Nem az a kedves fajta. Inkább olyan, amit az ember akkor vesz fel, amikor már eldöntötte, hogy játszani fog.*
- Így van, gyűlölöm *sóhajtja színpadias keserűséggel a vallomását, miután a majdnem kiürült csészéjét az asztalra teszi* - Kár is volna tagadni. Hatokig csak könnyes szemekkel figyeltem a csillagos égboltot azon tűnődve, mikor fog visszatérni, hogy eleget tegyen az ígéreteinek. *pontosan már nem tudná őket felidézni, de halványan dereng valami ékszerekről és egy szigetről. Közelebb inti a férfit, s maga már hajol is az asztal felett, hogy suttogva folytathassa. Hacsak meg nem állítják, szemtelenül közel merészkedik, hogy egyenesen a fülébe duruzsolhasson. Az orrába libbenő ismerős dohányfüstös aroma felidéz benne pár élénk jelenetet.*
- Éjszakánként maga után sóvárogva gyűrtem a lepedőt a combjaim közé *még magát is meglepi a merészség, amivel ilyen határokat feszegető illetlenséget beszél. Érzi, hogy érlel benne egy kuncogást, de olyan ügyesen fojtja el, szórakozástól csillogó szürkéi egészen összetéveszthetőek egy vágyódó pillantással. Hátrébb húzódva egyenesen a férfi tekintetébe kapaszkodik sajátja, ártatlan műszomorkodással.*
- Ezek után édeskevés lesz az a ruhatépés *ingatja lassan a fejét, de aztán már szélesre nyúló mosollyal dől vissza a székébe.
A meghívásra nem felel egyből, a tengerész arcát gyanakvóan fürkészve mérlegel. Nem biztos, hogy túl jó ötlet vele tartani, szinte biztos benne, hogy az idegeire fog menni... de igazság szerint nem nagyon akad most jobb dolga.*
- Legyen *sóhajtja kegyesen némi csend után* - Ha ajándékkal kíván ismét az ágyába csábítani, előre figyelmeztetem, hogy igencsak drága az ízlésem. *sajnálkozva biggyeszti le az ajkát, pillantásaiban hitvány aljasság dereng. Előbb rágná le persze mindkét kezét, minthogy ismét összeszűrje a levet ezzel a kikötői taplóval, így is épp eléggé pökhendi.
Felhajtja a csészéből azt kortynyi teácskát, aztán, ha a férfi indulni is kíván, ráérősen elkezd szedelőzködni.*
A hozzászólás írója (Alymeidha Rosaeryth) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.02.01 17:39:18
*Egy hosszúra nyúló pillanatig Aly nem szól egy szót sem. Megnedvesíti alsó ajkát, mintha csak a tea maradék ízét törölné le, de a villanó szürke szempár egyértelművé teszi a bosszankodást. Aljas, modortalan fráter! Kedve volna alaposan kioktatni arról, hogy mennyire téved és hogy egy percet sem gondolt rá, mióta kilépett abból a lecsúszott fogadóból, nem mellesleg mélységesen hidegen hagyta a sietős távozása. Hellyel-közzel még igaz is volna. Az utolsó pillanatban átlátva a férfi galád hergelésén visszanyeli a kikívánkozó szidalmakat, mély sóhajjal ereszti el mérgét. Úgy sejti nem örökre, igazán kiváló tehetsége van a tengerésznek a bosszantáshoz.
Nagyon nem tetszik neki a felültetet naiv kisasszonyka ráosztott szerepe, de úgy határoz, hogy ha erre a felállásra vágyik olyannyira ez a tuskó, akkor megkapja tőle. Csípős gúnnyal alaposan megfűszerezve persze. A szája sarkába lassan, megfontoltan kúszik egy aprócska mosoly. Nem az a kedves fajta. Inkább olyan, amit az ember akkor vesz fel, amikor már eldöntötte, hogy játszani fog.*
- Így van, gyűlölöm *sóhajtja színpadias keserűséggel a vallomását, miután a majdnem kiürült csészéjét az asztalra teszi* - Kár is volna tagadni. Hatokig csak könnyes szemekkel figyeltem a csillagos égboltot azon tűnődve, mikor fog visszatérni, hogy eleget tegyen az ígéreteinek. *pontosan már nem tudná őket felidézni, de halványan dereng valami ékszerekről és egy szigetről. Közelebb inti a férfit, s maga már hajol is az asztal felett, hogy suttogva folytathassa. Hacsak meg nem állítják, szemtelenül közel merészkedik, hogy egyenesen a fülébe duruzsolhasson. Az orrába libbenő ismerős dohányfüstös aroma felidéz benne pár élénk jelenetet.*
- Éjszakánként maga után sóvárogva gyűrtem a lepedőt a combjaim közé *még magát is meglepi a merészség, amivel ilyen határokat feszegető illetlenséget beszél. Érzi, hogy érlel benne egy kuncogást, de olyan ügyesen fojtja el, szórakozástól csillogó szürkéi egészen összetéveszthetőek egy vágyódó pillantással. Hátrébb húzódva egyenesen a férfi tekintetébe kapaszkodik sajátja, ártatlan műszomorkodással.*
- Ezek után édeskevés lesz az a ruhatépés *ingatja lassan a fejét, de aztán már szélesre nyúló mosollyal dől vissza a székébe.
A meghívásra nem felel egyből, a tengerész arcát gyanakvóan fürkészve mérlegel. Nem biztos, hogy túl jó ötlet vele tartani, szinte biztos benne, hogy az idegeire fog menni... de igazság szerint nem nagyon akad most jobb dolga.*
- Legyen *sóhajtja kegyesen némi csend után* - Ha ajándékkal kíván ismét az ágyába csábítani, előre figyelmeztetem, hogy igencsak drága az ízlésem. *sajnálkozva biggyeszti le az ajkát, pillantásaiban hitvány aljasság dereng. Előbb rágná le persze mindkét kezét, minthogy ismét összeszűrje a levet ezzel a kikötői taplóval, így is épp eléggé pökhendi.
Felhajtja a csészéből azt kortynyi teácskát, aztán, ha a férfi indulni is kíván, ráérősen elkezd szedelőzködni.*
A hozzászólás írója (Alymeidha Rosaeryth) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.02.01 17:39:18
7212. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-02-01 13:49:34
Üzenet elküldve: 2026-02-01 13:49:34
Rang: Játékos
IC üzenetek: 139
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 139
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A törpe legyen velünk//
* A lány türelmesen hagyja, hogy a törpe bíbelődjön a blúza ujjával, majd végül mégiscsak segít neki ebben a nem túl összetett műveletben és kigombolja az ujjon levő gombot. Ezzel megkönnyítve az öreg dolgát. Ekkor a törpe felsandít a lányra. Látja azt az apró mosolyt, ami az ajkaira ül, erre ő is elmosolyodik.*
- Mi tesz téged boldoggá?
* Teszi fel a kérdést, midőn befejezte saját életének kurta történetét.*
- Talán boldog vagy, ha rosszul bánnak veled? Mert, ha igazán gonosz vagy, mint állítod, akkor mások gonoszságának is örülnöd kellene, még, ha ellened is cselekednének. Pedig magad mondtad az imént, hogy rosszul esett amikor becsapott az kiben megbíztál. Tehát a lelked mélyén arra vágysz, hogy jót tegyenek veled. Márpedig a jót csak úgy akarhatod, ha a jó benned is megvan.
Azt mondtad, hogy akkor is bántanál, ha nem akarod. Tehát te nem azért vagy rossz Leina, mert ez a te akaratod, hanem azért mert mások tetszését akartad elnyerni ezekkel a cselekedetekkel, vágysz rá, hogy figyeljenek rád és elismerjenek. De eközben annyira ellentmondásba keveredtél önmagaddal, hogy letagadtad magad előtt is, hogy jó vagy.
* Közben valahogy erdőmélyére és az általa elmesélt történetre terelődik a szó. A feketeség kérdésére válaszolva ezt mondja:*
- Én úgy tapasztaltam, hogy nem csak tőlünk akarja mindenki elvenni azt amink van, hanem mindenki irigy a másikra, ha csak egy garassal is többje van, mint neki. És igen, mivel mi törpék általában aranyat, ezüstöt, meg drágaköveket bányászunk, ránk jobban ránk jár a rúd ilyen szempontból. Sajnos ez van. Ilyen az irigység és a birtoklás utáni vágy. Gonosz cselekedetek származnak belőle.
* Wertus meglepődve hallgatja a feketeség történetét erdőmélyéről. Nem gondolta volna, hogy egy ilyen törékeny teremtés bemerészkedik oda. Az asztalon könyökölve ismét közelebb hajol, hogy jobban hallja, azt amit a lány mond, majd mikor az azt állítja, hogy még meg is halt ott a törpe fejében három lehetőség körvonalazódik. A lány vagy bolond és képzeleteinek rabja, vagy megrögzött hazudozó, de ami talán a legfélelmetesebb lehetőség, hogy igazat mond! Mikor ez az utolsó mondat elhangzik a fekete ajkakról a törpe szája tátva marad egy pillanatra, szemöldöke, pedig felszalad a homlokára.*
- Hogy mi? Nekem nagyon is élőnek tűnsz! Vagy tán egy szellemmel társalogtam eddig? De, láttam, hogy iszol, nem lehetsz szellem! Ige, igen, óvatos leszek persze, de ez… Ez hihetetlen. Egyáltalán mit kerestél ott? Hogy lehetsz itt, ha meghaltál?
* Kérdi kissé hitetlenül. Bár eddig nem tűnt olyannak a lány, hogy hazudna, de, hogy ez igaz-e, azt csak ő tudja!*
- Erdőmélyéről mesélj még nekem. Mindent tudni akarok, ami segítheti az én utamat!
A hozzászólás írója (Wertus Askander) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.02.01 13:50:03
//A törpe legyen velünk//
* A lány türelmesen hagyja, hogy a törpe bíbelődjön a blúza ujjával, majd végül mégiscsak segít neki ebben a nem túl összetett műveletben és kigombolja az ujjon levő gombot. Ezzel megkönnyítve az öreg dolgát. Ekkor a törpe felsandít a lányra. Látja azt az apró mosolyt, ami az ajkaira ül, erre ő is elmosolyodik.*
- Mi tesz téged boldoggá?
* Teszi fel a kérdést, midőn befejezte saját életének kurta történetét.*
- Talán boldog vagy, ha rosszul bánnak veled? Mert, ha igazán gonosz vagy, mint állítod, akkor mások gonoszságának is örülnöd kellene, még, ha ellened is cselekednének. Pedig magad mondtad az imént, hogy rosszul esett amikor becsapott az kiben megbíztál. Tehát a lelked mélyén arra vágysz, hogy jót tegyenek veled. Márpedig a jót csak úgy akarhatod, ha a jó benned is megvan.
Azt mondtad, hogy akkor is bántanál, ha nem akarod. Tehát te nem azért vagy rossz Leina, mert ez a te akaratod, hanem azért mert mások tetszését akartad elnyerni ezekkel a cselekedetekkel, vágysz rá, hogy figyeljenek rád és elismerjenek. De eközben annyira ellentmondásba keveredtél önmagaddal, hogy letagadtad magad előtt is, hogy jó vagy.
* Közben valahogy erdőmélyére és az általa elmesélt történetre terelődik a szó. A feketeség kérdésére válaszolva ezt mondja:*
- Én úgy tapasztaltam, hogy nem csak tőlünk akarja mindenki elvenni azt amink van, hanem mindenki irigy a másikra, ha csak egy garassal is többje van, mint neki. És igen, mivel mi törpék általában aranyat, ezüstöt, meg drágaköveket bányászunk, ránk jobban ránk jár a rúd ilyen szempontból. Sajnos ez van. Ilyen az irigység és a birtoklás utáni vágy. Gonosz cselekedetek származnak belőle.
* Wertus meglepődve hallgatja a feketeség történetét erdőmélyéről. Nem gondolta volna, hogy egy ilyen törékeny teremtés bemerészkedik oda. Az asztalon könyökölve ismét közelebb hajol, hogy jobban hallja, azt amit a lány mond, majd mikor az azt állítja, hogy még meg is halt ott a törpe fejében három lehetőség körvonalazódik. A lány vagy bolond és képzeleteinek rabja, vagy megrögzött hazudozó, de ami talán a legfélelmetesebb lehetőség, hogy igazat mond! Mikor ez az utolsó mondat elhangzik a fekete ajkakról a törpe szája tátva marad egy pillanatra, szemöldöke, pedig felszalad a homlokára.*
- Hogy mi? Nekem nagyon is élőnek tűnsz! Vagy tán egy szellemmel társalogtam eddig? De, láttam, hogy iszol, nem lehetsz szellem! Ige, igen, óvatos leszek persze, de ez… Ez hihetetlen. Egyáltalán mit kerestél ott? Hogy lehetsz itt, ha meghaltál?
* Kérdi kissé hitetlenül. Bár eddig nem tűnt olyannak a lány, hogy hazudna, de, hogy ez igaz-e, azt csak ő tudja!*
- Erdőmélyéről mesélj még nekem. Mindent tudni akarok, ami segítheti az én utamat!
A hozzászólás írója (Wertus Askander) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.02.01 13:50:03
7211. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-02-01 09:28:09
Üzenet elküldve: 2026-02-01 09:28:09
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1159
OOC üzenetek: 60
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1159
OOC üzenetek: 60
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A törpe legyen velünk//
*Bármennyire is ügyetlenül bánik a kovácsműhelyek forróságához, az acél keménységéhez vagy a bányamunka nehézségéhez szokott törpe a női ruha finom anyagával, mikor Wertus hozzáér a karjához, mégis valami furcsa, jóleső bizsergés fut végig az egész testén. Halványan mosolyogva figyeli a műveletet, míg végül bal kezével ő is odanyúl, hogy segítsen. Kigombolja a blúz ujján található gombot, hogy ne csak az alkarja közepéig, hanem egészen a könyökéig fel lehessen tűrni a fehér anyagot, láthatóvá téve a bőre alatt húzódó, teljes motívumot, mi kétségtelenül olyan, mintha egy vödör sötétségbe nyúlt volna bele könyékig, és az hagyta volna ott a nyomát.*
- Köszönöm, azt hiszem. Nem tudom, mit mondjak erre. *Válaszolja az újabb biztató szavakra, miközben az ő tekintete is a tetováláson időzik. A karját nem tervezi elhúzni, hadd nézze azt Wertus addig, ameddig akarja.*
- Nem is tudnál. Ha bántani akarnál, csak elvágnám a torkod. Épp ez a baj velem, hogy megtenném. Akkor is, ha nem akarom. *Nyög ki egy apró részletet, amivel talán ez a történet is úgy végződik majd, mint az összes. A törpe feláll, és magára hagyja, nem jut majd számára több kedves szó. Egyelőre azonban még itt van, és újabb mesélésbe kezd, míg ő visszagombolja csuklóján a blúzt. Utána már nem kalandozik el a tekintete, újra a szakállas öregre figyel. Igyekszik értelmezni minden részletet, mégis úgy érzi, hogy egyre inkább elveszik a törpe történetek mélyén.*
- Tőletek mindenki el akarja venni a kincseket? *Húzza fel szemöldökeit kérdően. Ha ez igaz, akkor szerencsétlen törpéket mindenki csak bántja… ~Pont úgy, mint engem…~ Rövid csend követi a szavait, míg feldolgozza, hogy Wertus Erdőmélyét említi. Feketére festett ajkai újra szóra nyílnak, de egy kis ideig még tétovázik, míg végül megszólal.*
- Erdőmélyén legyetek nagyon óvatosak! Veszélyes hely, én… *Megrázza a fejét, és nem folytatja a mondatot.* Nos, először lupusfulgurok cincálták szét a lovamat. Farkasra hasonlítanak, farkuk és fejük olyan, mint egy buzogány. Fekete színűek. Ha összefuttok velük, ne támadjatok, ne csináljatok semmit! Csak maradjatok mozdulatlanok! *Mondja határozottan, hisz tudja, hogy talán ő is emiatt úszta meg a találkozást ezekkel a lényekkel anélkül, hogy közelebbről is megismerte volna a szemfogaikat.*
- A hegyek pedig… A hegyeket messziről elkerülném. Akkora pókhálókat láttam arra, mint egy kúria, ami azt jelenti, hogy hasonló méretű pókok is tartozhatnak hozzá. Nem tudom, Wertus, én… én lebeszélnélek róla, hogy oda menj, mert… mert én is ott haltam meg. *Sikerül végül kinyögnie azt, amit nagyon nem akart, de megtette. Most már csak az a kérdés, hogy a törpe hinni fog-e neki vagy sem.*
//A törpe legyen velünk//
*Bármennyire is ügyetlenül bánik a kovácsműhelyek forróságához, az acél keménységéhez vagy a bányamunka nehézségéhez szokott törpe a női ruha finom anyagával, mikor Wertus hozzáér a karjához, mégis valami furcsa, jóleső bizsergés fut végig az egész testén. Halványan mosolyogva figyeli a műveletet, míg végül bal kezével ő is odanyúl, hogy segítsen. Kigombolja a blúz ujján található gombot, hogy ne csak az alkarja közepéig, hanem egészen a könyökéig fel lehessen tűrni a fehér anyagot, láthatóvá téve a bőre alatt húzódó, teljes motívumot, mi kétségtelenül olyan, mintha egy vödör sötétségbe nyúlt volna bele könyékig, és az hagyta volna ott a nyomát.*
- Köszönöm, azt hiszem. Nem tudom, mit mondjak erre. *Válaszolja az újabb biztató szavakra, miközben az ő tekintete is a tetováláson időzik. A karját nem tervezi elhúzni, hadd nézze azt Wertus addig, ameddig akarja.*
- Nem is tudnál. Ha bántani akarnál, csak elvágnám a torkod. Épp ez a baj velem, hogy megtenném. Akkor is, ha nem akarom. *Nyög ki egy apró részletet, amivel talán ez a történet is úgy végződik majd, mint az összes. A törpe feláll, és magára hagyja, nem jut majd számára több kedves szó. Egyelőre azonban még itt van, és újabb mesélésbe kezd, míg ő visszagombolja csuklóján a blúzt. Utána már nem kalandozik el a tekintete, újra a szakállas öregre figyel. Igyekszik értelmezni minden részletet, mégis úgy érzi, hogy egyre inkább elveszik a törpe történetek mélyén.*
- Tőletek mindenki el akarja venni a kincseket? *Húzza fel szemöldökeit kérdően. Ha ez igaz, akkor szerencsétlen törpéket mindenki csak bántja… ~Pont úgy, mint engem…~ Rövid csend követi a szavait, míg feldolgozza, hogy Wertus Erdőmélyét említi. Feketére festett ajkai újra szóra nyílnak, de egy kis ideig még tétovázik, míg végül megszólal.*
- Erdőmélyén legyetek nagyon óvatosak! Veszélyes hely, én… *Megrázza a fejét, és nem folytatja a mondatot.* Nos, először lupusfulgurok cincálták szét a lovamat. Farkasra hasonlítanak, farkuk és fejük olyan, mint egy buzogány. Fekete színűek. Ha összefuttok velük, ne támadjatok, ne csináljatok semmit! Csak maradjatok mozdulatlanok! *Mondja határozottan, hisz tudja, hogy talán ő is emiatt úszta meg a találkozást ezekkel a lényekkel anélkül, hogy közelebbről is megismerte volna a szemfogaikat.*
- A hegyek pedig… A hegyeket messziről elkerülném. Akkora pókhálókat láttam arra, mint egy kúria, ami azt jelenti, hogy hasonló méretű pókok is tartozhatnak hozzá. Nem tudom, Wertus, én… én lebeszélnélek róla, hogy oda menj, mert… mert én is ott haltam meg. *Sikerül végül kinyögnie azt, amit nagyon nem akart, de megtette. Most már csak az a kérdés, hogy a törpe hinni fog-e neki vagy sem.*
7210. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-02-01 08:40:21
Üzenet elküldve: 2026-02-01 08:40:21
Rang: Játékos
IC üzenetek: 139
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 139
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A törpe legyen velünk//
* Úgy látszik Leinát nem érintették meg túlságosan az öreg szavai és példabeszédei. Nem gondolja, hogy a lány nem értette meg mondandója lényegét, hisz nagyon egyszerűen mondta el. Sokkal inkább úgy érzi, hogy az érdektelenség falába ütközött. Mikor a lány kinyújtja kezét, hogy megmutassa az árnyat, az öreg érdes tenyereivel óvatosan próbálja felgöngyölíteni a blúz ujját. Mindezt ügyetlenül végzi, hisz csákányozásban edzett tenyerei nincsenek hozzászokva a finom női ruhák feltűréséhez, ez nem az ő világa. Mikor sikerült feltűrnie azt, alaposabban szemügyre veszi, majd újabb példával érvel.*
- Tudod van olyan arany is, mely sziklák mélyén bújik meg. Kövek ölelésében. De a kohóban az is megszabadul az értéktelen részektől. Lehet, hogy te nehéz eset vagy, de nem lehetetlen.
*Mikor a feketeség arról beszél, hogy önmagát félti az öreg a szemébe néz szürke szemeivel, miközben még mindig a karját tartja a kezében. Elmosolyodik és így szól:*
- Tőlem nem kell félned! Nem szokásom szórakozásból másokat bántani. Az én istennőm nem tűrné el az ilyesmit.
* Ekkor visszatűri a lány kezén a blúz ujját, elereszti, hátradől és így folytatja:*
- Ha te nem akarsz, akkor mesélek én egy kicsit. A nevemet már tudod. Gyermekkoromat a Pirtianestől északra elterülő hegyek mélyén töltöttem, de egy napon orkokból és gonosz emberekből álló horda támadt ránk, hogy elvegye kincseinket. Én még gyermek voltam, tíz éves, nem harcolhattam. A nagyapám menekített ki, aztán sokáig vele éltem a vadonban. Sajnos már rég meghalt ő is. Engem mindig érdekelt az ősi törpe város Avalurydda és a szent láng. Fel akarom kutatni, most is arra készülök egy kisebb csapatot is sikerült összeszednem. Pár nap múlva indulunk erdőmélyére. Azon keresztül szeretném elérni a hegyeket, mert a négy város csillagkép ötödik csillagát követem. Az alatt kell lennie a mi városunknak. Hát így. Dióhéjban ennyit rólam. Nem vagyok túl érdekes figura. Gondolom, te többet tudnál mesélni!
* Mikor befejezte újra inni akar a teájából, de mikor a szájához emeli a csészét, akkor jön rá hogy elfogyott. Erre pislog kettőt és visszateszi az asztalra, majd szemeivel a pincérnőt kezdi keresni, hogy újra rendeljen valamit. *
//A törpe legyen velünk//
* Úgy látszik Leinát nem érintették meg túlságosan az öreg szavai és példabeszédei. Nem gondolja, hogy a lány nem értette meg mondandója lényegét, hisz nagyon egyszerűen mondta el. Sokkal inkább úgy érzi, hogy az érdektelenség falába ütközött. Mikor a lány kinyújtja kezét, hogy megmutassa az árnyat, az öreg érdes tenyereivel óvatosan próbálja felgöngyölíteni a blúz ujját. Mindezt ügyetlenül végzi, hisz csákányozásban edzett tenyerei nincsenek hozzászokva a finom női ruhák feltűréséhez, ez nem az ő világa. Mikor sikerült feltűrnie azt, alaposabban szemügyre veszi, majd újabb példával érvel.*
- Tudod van olyan arany is, mely sziklák mélyén bújik meg. Kövek ölelésében. De a kohóban az is megszabadul az értéktelen részektől. Lehet, hogy te nehéz eset vagy, de nem lehetetlen.
*Mikor a feketeség arról beszél, hogy önmagát félti az öreg a szemébe néz szürke szemeivel, miközben még mindig a karját tartja a kezében. Elmosolyodik és így szól:*
- Tőlem nem kell félned! Nem szokásom szórakozásból másokat bántani. Az én istennőm nem tűrné el az ilyesmit.
* Ekkor visszatűri a lány kezén a blúz ujját, elereszti, hátradől és így folytatja:*
- Ha te nem akarsz, akkor mesélek én egy kicsit. A nevemet már tudod. Gyermekkoromat a Pirtianestől északra elterülő hegyek mélyén töltöttem, de egy napon orkokból és gonosz emberekből álló horda támadt ránk, hogy elvegye kincseinket. Én még gyermek voltam, tíz éves, nem harcolhattam. A nagyapám menekített ki, aztán sokáig vele éltem a vadonban. Sajnos már rég meghalt ő is. Engem mindig érdekelt az ősi törpe város Avalurydda és a szent láng. Fel akarom kutatni, most is arra készülök egy kisebb csapatot is sikerült összeszednem. Pár nap múlva indulunk erdőmélyére. Azon keresztül szeretném elérni a hegyeket, mert a négy város csillagkép ötödik csillagát követem. Az alatt kell lennie a mi városunknak. Hát így. Dióhéjban ennyit rólam. Nem vagyok túl érdekes figura. Gondolom, te többet tudnál mesélni!
* Mikor befejezte újra inni akar a teájából, de mikor a szájához emeli a csészét, akkor jön rá hogy elfogyott. Erre pislog kettőt és visszateszi az asztalra, majd szemeivel a pincérnőt kezdi keresni, hogy újra rendeljen valamit. *
7209. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-01-31 23:42:23
Üzenet elküldve: 2026-01-31 23:42:23
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1159
OOC üzenetek: 60
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1159
OOC üzenetek: 60
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A törpe legyen velünk//
*Talán ki lehet jelenteni, hogy a találóskérdések a feketeség ádáz ellenségeivé váltak, pont, ahogy a rébuszok sem a barátai még mindig. Éppen ezért, mikor Wertus a lélek jóságát az iszapos homokban megbúvó aranyhoz hasonlítja, nem kap mást válaszul, csupán egy értetlenül pislogó, barna szempárt.*
- Ühüm. Hát jó. *Miután képtelen összerakni a kirakóst, hiába állnak rendelkezésre a darabjai, nem is próbálja meg feszegetni, hogy mit is mondhatott neki a törpe. Úgy dönt, hogy egyszerűen csak elfogadja azt, és beleegyezik, hogy igaza van.
Az apró mozdulatok, jelek, melyeket társalgásuk közben ad a másiknak, nem szándékosak, sokkal inkább ösztönösek, ahogy az elhangzottak miatt egy-egy emlék jut eszébe, melyhez például a karján húzódó tetoválást is kapcsolni tudja.*
- Árnyak. Én kértem őket. Nem is olyan régen kaptam. Azt jelenti, hogy ha egyszer a sötétség mélyére nyúlsz, akkor az örökre lemoshatatlan nyomot hagy rajtad. *Az eddig értetlen szempár hirtelen felcsillan, valamiért ebből hirtelen mégis sikerült felfognia Wertus korábbi monológjának lényegét, legalábbis egy részét.*
- Ez nem olyan, mint az iszap az aranyon. Nem lehet csak lemosni azt várva, hogy utána újra szépen csillog majd az, amit beborított. Megnézheted, ha akarod. *Nyújtja előre a karját, de ha az öreg látni akarja a tetoválást újra, akkor ezúttal neki kell feltűrni a ruha ujját, a lány nem teszi meg magától.
Mindeközben tovább bátorítják arra, hogy meséljen, de őt nem lehet csupán azzal meggyőzni, hogy a törpék éltek már eleget a sötétben, hisz nem is ez a baj.*
- Nem téged féltelek. *Kicsit még közelebb hajol a vele szemben ülőhöz, hogy halkabban szólhasson hozzá.* Magamat. Honnan tudhatom, hogy nem akarsz nekem rosszat? Nemrég az, akit a barátomnak hittem, sőt, gondoskodtam róla, hogy a barátom legyen, meg akart ölni. Honnan tudhatom, hogy veled biztonságban vagyok én és a titkaim? Hm? *Kalandja a sötételffel úgy tűnik, végleg nyomot hagyott a lány fekete lelkén. Máskor talán meggondolatlanul fecsegett volna el mindent magáról, de ezúttal nem, és valójában nem is azért, mert Wertusban nem bízik, hanem mert fél, még ha erősnek és határozottnak is próbálja mutatni magát. Bárhogy is, törpénk fáradozása egyelőre nem bizonyul elégségesnek, tovább kell próbálkoznia, ha meg akarja ismerni azt, akivel egy asztalhoz ült.*
//A törpe legyen velünk//
*Talán ki lehet jelenteni, hogy a találóskérdések a feketeség ádáz ellenségeivé váltak, pont, ahogy a rébuszok sem a barátai még mindig. Éppen ezért, mikor Wertus a lélek jóságát az iszapos homokban megbúvó aranyhoz hasonlítja, nem kap mást válaszul, csupán egy értetlenül pislogó, barna szempárt.*
- Ühüm. Hát jó. *Miután képtelen összerakni a kirakóst, hiába állnak rendelkezésre a darabjai, nem is próbálja meg feszegetni, hogy mit is mondhatott neki a törpe. Úgy dönt, hogy egyszerűen csak elfogadja azt, és beleegyezik, hogy igaza van.
Az apró mozdulatok, jelek, melyeket társalgásuk közben ad a másiknak, nem szándékosak, sokkal inkább ösztönösek, ahogy az elhangzottak miatt egy-egy emlék jut eszébe, melyhez például a karján húzódó tetoválást is kapcsolni tudja.*
- Árnyak. Én kértem őket. Nem is olyan régen kaptam. Azt jelenti, hogy ha egyszer a sötétség mélyére nyúlsz, akkor az örökre lemoshatatlan nyomot hagy rajtad. *Az eddig értetlen szempár hirtelen felcsillan, valamiért ebből hirtelen mégis sikerült felfognia Wertus korábbi monológjának lényegét, legalábbis egy részét.*
- Ez nem olyan, mint az iszap az aranyon. Nem lehet csak lemosni azt várva, hogy utána újra szépen csillog majd az, amit beborított. Megnézheted, ha akarod. *Nyújtja előre a karját, de ha az öreg látni akarja a tetoválást újra, akkor ezúttal neki kell feltűrni a ruha ujját, a lány nem teszi meg magától.
Mindeközben tovább bátorítják arra, hogy meséljen, de őt nem lehet csupán azzal meggyőzni, hogy a törpék éltek már eleget a sötétben, hisz nem is ez a baj.*
- Nem téged féltelek. *Kicsit még közelebb hajol a vele szemben ülőhöz, hogy halkabban szólhasson hozzá.* Magamat. Honnan tudhatom, hogy nem akarsz nekem rosszat? Nemrég az, akit a barátomnak hittem, sőt, gondoskodtam róla, hogy a barátom legyen, meg akart ölni. Honnan tudhatom, hogy veled biztonságban vagyok én és a titkaim? Hm? *Kalandja a sötételffel úgy tűnik, végleg nyomot hagyott a lány fekete lelkén. Máskor talán meggondolatlanul fecsegett volna el mindent magáról, de ezúttal nem, és valójában nem is azért, mert Wertusban nem bízik, hanem mert fél, még ha erősnek és határozottnak is próbálja mutatni magát. Bárhogy is, törpénk fáradozása egyelőre nem bizonyul elégségesnek, tovább kell próbálkoznia, ha meg akarja ismerni azt, akivel egy asztalhoz ült.*
7208. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-01-31 22:50:30
Üzenet elküldve: 2026-01-31 22:50:30
Rang: Játékos
IC üzenetek: 139
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 139
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A törpe legyen velünk//
* Mikor a lány megkéri az öreget, hogy ne beszéljenek többet a mélységiekről, beleegyezően bólint. Azt viszont, hogy Leina szerint semmi jó sincs benne erősen kétli. Arca derűsebbé válik és agy apró mosoly kíséretében hozzáfűz még egy, két dolgot.*
- Nem hiszed, hogy benned is van jó? Nem találod? A hegyi patakok iszapos homokjában is megbúvik az arany, még, ha az avatatlan szemek nem is veszik észre. Ott, ahol a víz lecsillapszik és a sodrás lelassul, ott kell keresni. Dolgozni kell érte, hogy hozzájussunk ahhoz, ami értékes, de megéri! Így van ez a lélekkel is, ha meg akarjuk találni a jót, nekünk is le kell lassulnunk, elcsendesednünk és lemosni a lelkünkről a reá rakódott sarat és iszapot. Nehéz munka ez és nem is hoz gyors eredményt. Ugyan úgy, mint ahogy az aranymosók is csak aranyport találnak, de ha kohóba teszik és eggyé olvasszák, akkor értékes dolog készülhet belőle. Ha te is megtalálod a lelkedben a jóság porszemeit, te is eggyé olvaszthatod őket és a lelked gyönyörű ékszer lesz!
* Miközben a törpe beszél a feketeség a blúza ujjával kezd játszani, feljebb tűri. Wertus oda néz, látja a fekete, általa tetoválásnak vélt rajzolatot. Azt már észrevette korábban, hogy a lány sokszor szavak nélkül akar a tudtára adni valamit, így rögtön megérti, hogy ennek is mélyebb jelentése lehet. Ezért rákérdez.*
-Mondd csak, mi az a karodon? Mikor készült és miért, mit akar kifejezni?
* Ha Leina válaszol a törpe kérdéseire, akkor az figyelmesen végighallgatja a történetét. Ezek után elhangzik egy olyan mondat, ami sok mindent megmagyaráz. Wertus szemei gyorsan összeszűkülnek ezek hallatán.*
- Rosszra neveltek? Hm. Ez sajnálatos. Már értem miért nem találtad meg eddig a jót magadban. Mert nagyon mélyen elástad, az lehet a baj.
* Azzal kapcsolatban pedig, hogy a leány meg akarja kímélni az öreget az élete sötét részleteitől csak mosolyog. Két könyökével az asztalra támaszkodik ezáltal kissé közelebb hajol a lányhoz, majd így szól:*
- Ne félts te egy törpét a sötétségtől. Mi akik a hegyek gyomrában éltünk, ahová semmi fény sem jut nem félünk a sötéttől! Féljen inkább az tőlünk! Mond csak, hallani akarom a történeted!
* Arca derűs és érdeklődő, reméli, hogy megered a lány nyelve és elmondja, hogy mi bántja azt a fekete szívet.*
//A törpe legyen velünk//
* Mikor a lány megkéri az öreget, hogy ne beszéljenek többet a mélységiekről, beleegyezően bólint. Azt viszont, hogy Leina szerint semmi jó sincs benne erősen kétli. Arca derűsebbé válik és agy apró mosoly kíséretében hozzáfűz még egy, két dolgot.*
- Nem hiszed, hogy benned is van jó? Nem találod? A hegyi patakok iszapos homokjában is megbúvik az arany, még, ha az avatatlan szemek nem is veszik észre. Ott, ahol a víz lecsillapszik és a sodrás lelassul, ott kell keresni. Dolgozni kell érte, hogy hozzájussunk ahhoz, ami értékes, de megéri! Így van ez a lélekkel is, ha meg akarjuk találni a jót, nekünk is le kell lassulnunk, elcsendesednünk és lemosni a lelkünkről a reá rakódott sarat és iszapot. Nehéz munka ez és nem is hoz gyors eredményt. Ugyan úgy, mint ahogy az aranymosók is csak aranyport találnak, de ha kohóba teszik és eggyé olvasszák, akkor értékes dolog készülhet belőle. Ha te is megtalálod a lelkedben a jóság porszemeit, te is eggyé olvaszthatod őket és a lelked gyönyörű ékszer lesz!
* Miközben a törpe beszél a feketeség a blúza ujjával kezd játszani, feljebb tűri. Wertus oda néz, látja a fekete, általa tetoválásnak vélt rajzolatot. Azt már észrevette korábban, hogy a lány sokszor szavak nélkül akar a tudtára adni valamit, így rögtön megérti, hogy ennek is mélyebb jelentése lehet. Ezért rákérdez.*
-Mondd csak, mi az a karodon? Mikor készült és miért, mit akar kifejezni?
* Ha Leina válaszol a törpe kérdéseire, akkor az figyelmesen végighallgatja a történetét. Ezek után elhangzik egy olyan mondat, ami sok mindent megmagyaráz. Wertus szemei gyorsan összeszűkülnek ezek hallatán.*
- Rosszra neveltek? Hm. Ez sajnálatos. Már értem miért nem találtad meg eddig a jót magadban. Mert nagyon mélyen elástad, az lehet a baj.
* Azzal kapcsolatban pedig, hogy a leány meg akarja kímélni az öreget az élete sötét részleteitől csak mosolyog. Két könyökével az asztalra támaszkodik ezáltal kissé közelebb hajol a lányhoz, majd így szól:*
- Ne félts te egy törpét a sötétségtől. Mi akik a hegyek gyomrában éltünk, ahová semmi fény sem jut nem félünk a sötéttől! Féljen inkább az tőlünk! Mond csak, hallani akarom a történeted!
* Arca derűs és érdeklődő, reméli, hogy megered a lány nyelve és elmondja, hogy mi bántja azt a fekete szívet.*
7207. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-01-31 18:13:09
Üzenet elküldve: 2026-01-31 18:13:09
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1159
OOC üzenetek: 60
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1159
OOC üzenetek: 60
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A törpe legyen velünk//
*Tekintete elsötétül, ahogy Wertus kifejti a véleményét a sötételfekről. Szavai miatt képtelen kiverni azt a hamvas arcot a fejéből, ami először olyan szépen, barátságosan mosolygott rá, majd a kint tomboló vihar hevében, egy villámcsapás okozta fényárban valami teljesen mást látott benne. Könyörtelenséget, dühöt, gyilkolni akarást. Megrázza a fejét, s végül kétségbeesett, kérlelő hangon szól a törpéhez.*
- Ne beszéljünk róluk, kérlek! *Maga sem tudja, hogy azok után, mit átélt, bölcs dolog volna-e még egyszer Norennar közelébe menni, s most, hogy meghallgatta Wertust, már az is elgondolkodtatja, és gyanakvóvá teszi, hogy sötételf barátja útjuk végén egyedül, nélkülük… nélküle tért vissza a városba, és azóta sem látta.
Ezt követően a törpe megpróbálja meggyőzni őt arról, hogy a sötétben, a lelkében dúló vihar közepén megtalálható benne a jó is.*
- Nem hiszem… *Suttogja újra ugyanazokat a szavakat. Ő is kereste már ezt a bizonyos jót, de nem találta.*
- Ha ott lenne, legalább én tudnék róla, de nincsen. *Motyogás közben jobb kezén kissé feljebb tűri a fehér anyagot, hogy láthatóvá tegye a mutatóujja tövéből induló, az egész alkarján végighúzódó, fekete motívumot, mi olyan, mintha örök nyomot hagyott volna rajta az, ahogy a sötétség mélyére nyúlt.*
- Hümm… *Végül, ha csak Wertus nem szól közbe, mindenféle magyarázat nélkül takarja el ruhájával újra a tetoválást. Beszélgetésüket közben egy név is beárnyékolja. Egy olyan név, mit úgy tűnik, nem szívlel a törpe. Meg is szeppen, mikor beléfojtják a szót.*
- Nem érdekel, hogy mi áll az érdekében, és mi nem. Ő volt az egyetlen, aki a kezét nyújtotta felém, mikor magányos és elveszett voltam. Mikor rájöttem arra, hogy azok, akik felneveltek csak kihasználnak azért, hogy… rosszat tegyek. *Szerencsére még idejében kapcsol, és nem a valósággal fejezi be a mondatot. Nem mondja ki, hogy az általa kevert mérgekkel kínoztak és öltek meg áldozatokat a kikötő mélyén. Nem mondhatja el, hogy gyakorlatilag már gyerekként gyilkossá vált, még ha nem is közvetlenül ő oltott ki életeket. Akkor még nem…*
- Wertus, azt hiszem, hogy az én történetem túl sötét a számodra. Nem mondhatom el… *Szinte bocsánatkérően pillant az öregre, mintha szeretne beszélni, csak nem szabadna.*
//A törpe legyen velünk//
*Tekintete elsötétül, ahogy Wertus kifejti a véleményét a sötételfekről. Szavai miatt képtelen kiverni azt a hamvas arcot a fejéből, ami először olyan szépen, barátságosan mosolygott rá, majd a kint tomboló vihar hevében, egy villámcsapás okozta fényárban valami teljesen mást látott benne. Könyörtelenséget, dühöt, gyilkolni akarást. Megrázza a fejét, s végül kétségbeesett, kérlelő hangon szól a törpéhez.*
- Ne beszéljünk róluk, kérlek! *Maga sem tudja, hogy azok után, mit átélt, bölcs dolog volna-e még egyszer Norennar közelébe menni, s most, hogy meghallgatta Wertust, már az is elgondolkodtatja, és gyanakvóvá teszi, hogy sötételf barátja útjuk végén egyedül, nélkülük… nélküle tért vissza a városba, és azóta sem látta.
Ezt követően a törpe megpróbálja meggyőzni őt arról, hogy a sötétben, a lelkében dúló vihar közepén megtalálható benne a jó is.*
- Nem hiszem… *Suttogja újra ugyanazokat a szavakat. Ő is kereste már ezt a bizonyos jót, de nem találta.*
- Ha ott lenne, legalább én tudnék róla, de nincsen. *Motyogás közben jobb kezén kissé feljebb tűri a fehér anyagot, hogy láthatóvá tegye a mutatóujja tövéből induló, az egész alkarján végighúzódó, fekete motívumot, mi olyan, mintha örök nyomot hagyott volna rajta az, ahogy a sötétség mélyére nyúlt.*
- Hümm… *Végül, ha csak Wertus nem szól közbe, mindenféle magyarázat nélkül takarja el ruhájával újra a tetoválást. Beszélgetésüket közben egy név is beárnyékolja. Egy olyan név, mit úgy tűnik, nem szívlel a törpe. Meg is szeppen, mikor beléfojtják a szót.*
- Nem érdekel, hogy mi áll az érdekében, és mi nem. Ő volt az egyetlen, aki a kezét nyújtotta felém, mikor magányos és elveszett voltam. Mikor rájöttem arra, hogy azok, akik felneveltek csak kihasználnak azért, hogy… rosszat tegyek. *Szerencsére még idejében kapcsol, és nem a valósággal fejezi be a mondatot. Nem mondja ki, hogy az általa kevert mérgekkel kínoztak és öltek meg áldozatokat a kikötő mélyén. Nem mondhatja el, hogy gyakorlatilag már gyerekként gyilkossá vált, még ha nem is közvetlenül ő oltott ki életeket. Akkor még nem…*
- Wertus, azt hiszem, hogy az én történetem túl sötét a számodra. Nem mondhatom el… *Szinte bocsánatkérően pillant az öregre, mintha szeretne beszélni, csak nem szabadna.*
7206. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-01-31 14:15:29
Üzenet elküldve: 2026-01-31 14:15:29
Rang: Játékos
IC üzenetek: 139
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 139
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A törpe legyen velünk//
* Mikor a lány a sötételfről beszél a törpe arca komorrá változik.*
- Bizony, azoknak a fattyaknak a szemében nincs más csak gyűlölet. Míg szükségük van rád úgy dorombolnak és dörgölődznek a lábadhoz, mint egy macska. De mikor megszerezték azt, amit valójában akartak eldobnak mint egy darab szemetet. És ha csak eldobnak még szerencséd is van. Kerüld őket, ha lehet! Ha meg úgy hozza a sors, hogy kénytelen vagy beszélni velük, akkor a kezedet tartsd mindig a kardod markolatán!
Tudod mi törpék teljesen mások vagyunk. Eleinte durvának tűnünk, mint a csákányozástól edzett tenyér. Ám, ha mi valakit a szívünkbe zárunk, azért az életünket is odaadnánk!
* Mikor az öreg a lány életének értékességéről beszél, az szemérmesen tiltakozni próbál. Az viszont szemmel látható, hogy mélyen érintetették a törpe szavai. *
- Nem hiszed? Én sem hiszem, én tudom! Látom a szemeidben, hogy a felszín alatt mélyen nagy vihar kavarog. Látom ahogy ezek a sötét fellegek árnyékot vetnek a lelkedre. De ez alatt az árny alatt ott van a szép és a jó. Bárhogy is próbálod elfedni a ruháiddal és a festékeiddel! Tudom, hogy tudod mi a jó. Tudom, hogy te is vágysz rá, hogy szeressenek és észrevegyék az értékeidet, hogy elismerjenek, hogy akiket szeretsz azt mondják neked: Ez ügyes volt Leina! Mi más lenne ez, ha nem vágy a jóra? De szerintem téged a környezeted nem értékelt eléggé, elhitette veled, hogy kevés vagy és te ezt elhitted. Úgy kezdtél öltözni és viselkedni, hogy bebizonyítsd magadnak, hogy igazuk volt. Azt a kevés jót is, ami ott pislákolt a lelked mélyén próbáltad kioltani, de nem ment! Tudom, hogy nem ment!
* Mikor a feketeség a karkötőről beszél kiejti azt a nevet, amit jobb lenne, ha nem ejtene ki itt a Levegő városában, mert gyorsan bajba kerülhet miatta. Ezért mikor az öreg meghallja az arctalan nevét mutatóujját a szájára helyezi. Jelezve ezzel a lánynak, hogy csendesebben!*
- Pszt! Ne mondd ki ezt a nevet! Mikor még a romok közt beszéltünk, már akkor ettől féltem!
* A törpe ekkor nagyot sóhajt mielőtt folytatná.*
- Akiről beszélsz az a kisujját sem mozdítaná anélkül, hogy neki ne legyen jó. Szóval, ha neked segített, azt nem érted tette, hanem önmagáért, mert ez állt az érdekében! De olyan ő mint a sötételfek, kikről beszéltem az imént. Csak azt tudom megismételni vele kapcsolatban is, amit akkor mondtam. Azt képzeled, hogy szeret, miközben kihasznál téged, majd mikor már nem vagy a hasznára sorsodra hagy.
* Mikor a lány iszik ő is kortyol a teából. Igaz, hogy még olyan forró, hogy egy ember nyelvét leégetné, de ő mégiscsak törpe. Igaz, hogy az ő nyelvét ugyan úgy égeti, de csak azért is issza, mert a kemény törpe virtus nem engedi, hogy puhánynak tűnjön.*
//A törpe legyen velünk//
* Mikor a lány a sötételfről beszél a törpe arca komorrá változik.*
- Bizony, azoknak a fattyaknak a szemében nincs más csak gyűlölet. Míg szükségük van rád úgy dorombolnak és dörgölődznek a lábadhoz, mint egy macska. De mikor megszerezték azt, amit valójában akartak eldobnak mint egy darab szemetet. És ha csak eldobnak még szerencséd is van. Kerüld őket, ha lehet! Ha meg úgy hozza a sors, hogy kénytelen vagy beszélni velük, akkor a kezedet tartsd mindig a kardod markolatán!
Tudod mi törpék teljesen mások vagyunk. Eleinte durvának tűnünk, mint a csákányozástól edzett tenyér. Ám, ha mi valakit a szívünkbe zárunk, azért az életünket is odaadnánk!
* Mikor az öreg a lány életének értékességéről beszél, az szemérmesen tiltakozni próbál. Az viszont szemmel látható, hogy mélyen érintetették a törpe szavai. *
- Nem hiszed? Én sem hiszem, én tudom! Látom a szemeidben, hogy a felszín alatt mélyen nagy vihar kavarog. Látom ahogy ezek a sötét fellegek árnyékot vetnek a lelkedre. De ez alatt az árny alatt ott van a szép és a jó. Bárhogy is próbálod elfedni a ruháiddal és a festékeiddel! Tudom, hogy tudod mi a jó. Tudom, hogy te is vágysz rá, hogy szeressenek és észrevegyék az értékeidet, hogy elismerjenek, hogy akiket szeretsz azt mondják neked: Ez ügyes volt Leina! Mi más lenne ez, ha nem vágy a jóra? De szerintem téged a környezeted nem értékelt eléggé, elhitette veled, hogy kevés vagy és te ezt elhitted. Úgy kezdtél öltözni és viselkedni, hogy bebizonyítsd magadnak, hogy igazuk volt. Azt a kevés jót is, ami ott pislákolt a lelked mélyén próbáltad kioltani, de nem ment! Tudom, hogy nem ment!
* Mikor a feketeség a karkötőről beszél kiejti azt a nevet, amit jobb lenne, ha nem ejtene ki itt a Levegő városában, mert gyorsan bajba kerülhet miatta. Ezért mikor az öreg meghallja az arctalan nevét mutatóujját a szájára helyezi. Jelezve ezzel a lánynak, hogy csendesebben!*
- Pszt! Ne mondd ki ezt a nevet! Mikor még a romok közt beszéltünk, már akkor ettől féltem!
* A törpe ekkor nagyot sóhajt mielőtt folytatná.*
- Akiről beszélsz az a kisujját sem mozdítaná anélkül, hogy neki ne legyen jó. Szóval, ha neked segített, azt nem érted tette, hanem önmagáért, mert ez állt az érdekében! De olyan ő mint a sötételfek, kikről beszéltem az imént. Csak azt tudom megismételni vele kapcsolatban is, amit akkor mondtam. Azt képzeled, hogy szeret, miközben kihasznál téged, majd mikor már nem vagy a hasznára sorsodra hagy.
* Mikor a lány iszik ő is kortyol a teából. Igaz, hogy még olyan forró, hogy egy ember nyelvét leégetné, de ő mégiscsak törpe. Igaz, hogy az ő nyelvét ugyan úgy égeti, de csak azért is issza, mert a kemény törpe virtus nem engedi, hogy puhánynak tűnjön.*
7205. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-01-31 09:16:07
Üzenet elküldve: 2026-01-31 09:16:07
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1159
OOC üzenetek: 60
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1159
OOC üzenetek: 60
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A törpe legyen velünk//
*A többek közt karjaira is simuló, finom anyag fehér, de a lány lelke olyan, mintha szénfekete szurokba mártották volna, s Wertus, talán tudta nélkül, minden egyes kérdésével, kijelentésével egyre jobban ostromolja ezt a sérült lelket, keresve rajta ugyanazt a fehérséget, mint amit a mostanra már szöszöktől is mentes blúz színe is tükröz.
A sötételfekről szóló gondolatait nem akarja hangosan kimondani, ám egy apró részletét mégis eéűrié, ami felkelti annyira a törpe kíváncsiságát, hogy mindent ki akarjon húzni belőle. A fekete ajkak említésére jobb kezének mutatóujját óvatosan húzza végig ajkain, ügyelve arra, hogy ne kenje el, de mintha azt ellenőrizné, hogy még mindig rajta van-e a festék.*
- A gyilkos ösztönt egy sötételf szemében. *Árulja hát el, mit titkolni akart, de többet nem fűz hozzá. Sőt, talán még a kardjának megmutatása is csupán egy ösztönös elterelés erről a témáról, hogy ne kelljen színt vallania arról, hogyan is élte át azt, ahogy megbizonyosodott arról, a barátjának tekintett mélységi képes volna végezni vele.
Mindeközben elhangzik egy másik, számára szintén különös megjegyzés is. Még hogy az ő élete többet érne az összes aranynál? Ráadásul pont egy törpe szájából hangzik el az, amit még soha, senki sem mondott neki, még azok sem, akiktől várta volna.*
- Nem hiszem… *Suttogja, miközben feszengve mocorog a széken. A sors furcsa fintora talán, hogy miután arról beszéltek, mi mentheti meg az életét, különös karkötőjére terelődik társalgásuk témája. Wertus újabb, számára kellemetlen igazságot mond róla, melynek hatására bizony megjelenik az ellenszenv is a barna szempárban.*
- Tévedsz! Óriásit tévedsz! Ez nem egy bilincs, hanem egy ajándék. Sa'Terethtől kaptam azért, hogy megvédjen. Tudod, ez még ott is megmentette az életemet, ahol a kard nem tudta. Szóval butaságot beszélsz. Aki nem szeret, az hagyott volna meghalni. *A kakaó végül nem Wertus fején köt ki, abba Leina kortyol bele jóízűen, de az biztos, hogy egyet nem értenek a karkötőt, illetve az azt ajándékozó szándékaival kapcsolatban.*
//A törpe legyen velünk//
*A többek közt karjaira is simuló, finom anyag fehér, de a lány lelke olyan, mintha szénfekete szurokba mártották volna, s Wertus, talán tudta nélkül, minden egyes kérdésével, kijelentésével egyre jobban ostromolja ezt a sérült lelket, keresve rajta ugyanazt a fehérséget, mint amit a mostanra már szöszöktől is mentes blúz színe is tükröz.
A sötételfekről szóló gondolatait nem akarja hangosan kimondani, ám egy apró részletét mégis eéűrié, ami felkelti annyira a törpe kíváncsiságát, hogy mindent ki akarjon húzni belőle. A fekete ajkak említésére jobb kezének mutatóujját óvatosan húzza végig ajkain, ügyelve arra, hogy ne kenje el, de mintha azt ellenőrizné, hogy még mindig rajta van-e a festék.*
- A gyilkos ösztönt egy sötételf szemében. *Árulja hát el, mit titkolni akart, de többet nem fűz hozzá. Sőt, talán még a kardjának megmutatása is csupán egy ösztönös elterelés erről a témáról, hogy ne kelljen színt vallania arról, hogyan is élte át azt, ahogy megbizonyosodott arról, a barátjának tekintett mélységi képes volna végezni vele.
Mindeközben elhangzik egy másik, számára szintén különös megjegyzés is. Még hogy az ő élete többet érne az összes aranynál? Ráadásul pont egy törpe szájából hangzik el az, amit még soha, senki sem mondott neki, még azok sem, akiktől várta volna.*
- Nem hiszem… *Suttogja, miközben feszengve mocorog a széken. A sors furcsa fintora talán, hogy miután arról beszéltek, mi mentheti meg az életét, különös karkötőjére terelődik társalgásuk témája. Wertus újabb, számára kellemetlen igazságot mond róla, melynek hatására bizony megjelenik az ellenszenv is a barna szempárban.*
- Tévedsz! Óriásit tévedsz! Ez nem egy bilincs, hanem egy ajándék. Sa'Terethtől kaptam azért, hogy megvédjen. Tudod, ez még ott is megmentette az életemet, ahol a kard nem tudta. Szóval butaságot beszélsz. Aki nem szeret, az hagyott volna meghalni. *A kakaó végül nem Wertus fején köt ki, abba Leina kortyol bele jóízűen, de az biztos, hogy egyet nem értenek a karkötőt, illetve az azt ajándékozó szándékaival kapcsolatban.*
7204. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-01-30 23:10:10
Üzenet elküldve: 2026-01-30 23:10:10
Rang: Játékos
IC üzenetek: 139
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 139
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A törpe legyen velünk//
* Mikor a lány azt mondja, hogy neki is erős kapcsolata van az ereklyékkel a törpe megnyugodva biccent felé. Akkor valószínűleg átérezhet valamit abból a dühből és tehetetlen fájdalomból, amit a törpe érez a Szent Láng elvesztése miatt. Mikor az a karkötőjére pillant, miközben ezeket mondja az öreg is akaratlanul odanéz. Már korábban is észrevette azt, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, csak egy egyszerű díszt látott benne, ami passzol a lány stílusához. Most sincs ez másként. Azt viszont nagyon is észleli, hogy a tekintete megváltozik, mikor ő a sötételfekről beszél. El is ejt valami mondatkezdeményt ezzel kapcsolatban, de nem fejezi be. Wertus gyorsan kap a lány szavai után, mielőtt tovasiklanának a beszélgetésben.*
- Mit mondtál? Mit láttál? Mond nyugodtan! Meghallgatlak, hallani akarom.
* Felszolgálólány ide, vagy oda, a törpe nem fogja elfelejteni hogy a lány mondani próbált valamit, ezért, mikor az távozik újra rákérdez.*
- Az előbb mondani akartál valamit. Gyerünk formázzák csak a szavakat azok a fekete ajkak!
* Ha Leina ismét kitér a válasz elől, akkor az öreg már nem forszírozza tovább, de még később vissza fog térni rá. Mikor a kardra terelődik a figyelem és a lány megkérdezi, hogy megérte-e a pénzét az öreg bólogat. *
- Higgy nekem lányom ez a kard egyszer az életedet fogja megmenteni. A te életed pedig többet ér az összes aranynál!
* Egy törpe szájából bizony nagyobb dicséretet nem is kaphatott volna, persze nem a kard, hanem a feketeség fehérben. Mikor pedig a mesélést magáról azzal kezdi, hogy a kígyós karkötőt mutatja meg elsőnek, akkor az öregnek mindjárt leesik a tantusz. Ez valami fontos dolog lehet, hisz akkor is erre tekintett, mikor az ereklyékről volt szó. Most meg ezzel kezdi a bemutatkozást!*
- Hm. Lássuk csak. Gondolom ez valami nagyon fontos dolog. Olyan valakitől kaphattad, akit szeretsz. De nekem van egy kis bajom vele. A kígyó az alattomosság és aljasság jele. Az hogy ez a kígyó a karodra tekeredik nekem roppant nyugtalanító, olyan mint, ha a hatalmába akarna keríteni téged. Mint egy bilincs, úgy fonja körbe karod. Nem tudom kitől kaptad, talán a kedvesedtől?! De mondom neked, hogy az aki ezt neked adta nem szeretni akar téged, hanem uralkodni rajtad!
* Talán egyelőre eleget mondott. Nem biztos benne, hogy a leány nem borítja ezért a fejére a kakaóját, barnára festve ősz hajszálait. Hiszen ez számára bizonyára nagyon fontos dolog. De az öreg ezt gondolja és ő csak a feketeség kérdésére válaszolt. Szokásához híven igazul...*
//A törpe legyen velünk//
* Mikor a lány azt mondja, hogy neki is erős kapcsolata van az ereklyékkel a törpe megnyugodva biccent felé. Akkor valószínűleg átérezhet valamit abból a dühből és tehetetlen fájdalomból, amit a törpe érez a Szent Láng elvesztése miatt. Mikor az a karkötőjére pillant, miközben ezeket mondja az öreg is akaratlanul odanéz. Már korábban is észrevette azt, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, csak egy egyszerű díszt látott benne, ami passzol a lány stílusához. Most sincs ez másként. Azt viszont nagyon is észleli, hogy a tekintete megváltozik, mikor ő a sötételfekről beszél. El is ejt valami mondatkezdeményt ezzel kapcsolatban, de nem fejezi be. Wertus gyorsan kap a lány szavai után, mielőtt tovasiklanának a beszélgetésben.*
- Mit mondtál? Mit láttál? Mond nyugodtan! Meghallgatlak, hallani akarom.
* Felszolgálólány ide, vagy oda, a törpe nem fogja elfelejteni hogy a lány mondani próbált valamit, ezért, mikor az távozik újra rákérdez.*
- Az előbb mondani akartál valamit. Gyerünk formázzák csak a szavakat azok a fekete ajkak!
* Ha Leina ismét kitér a válasz elől, akkor az öreg már nem forszírozza tovább, de még később vissza fog térni rá. Mikor a kardra terelődik a figyelem és a lány megkérdezi, hogy megérte-e a pénzét az öreg bólogat. *
- Higgy nekem lányom ez a kard egyszer az életedet fogja megmenteni. A te életed pedig többet ér az összes aranynál!
* Egy törpe szájából bizony nagyobb dicséretet nem is kaphatott volna, persze nem a kard, hanem a feketeség fehérben. Mikor pedig a mesélést magáról azzal kezdi, hogy a kígyós karkötőt mutatja meg elsőnek, akkor az öregnek mindjárt leesik a tantusz. Ez valami fontos dolog lehet, hisz akkor is erre tekintett, mikor az ereklyékről volt szó. Most meg ezzel kezdi a bemutatkozást!*
- Hm. Lássuk csak. Gondolom ez valami nagyon fontos dolog. Olyan valakitől kaphattad, akit szeretsz. De nekem van egy kis bajom vele. A kígyó az alattomosság és aljasság jele. Az hogy ez a kígyó a karodra tekeredik nekem roppant nyugtalanító, olyan mint, ha a hatalmába akarna keríteni téged. Mint egy bilincs, úgy fonja körbe karod. Nem tudom kitől kaptad, talán a kedvesedtől?! De mondom neked, hogy az aki ezt neked adta nem szeretni akar téged, hanem uralkodni rajtad!
* Talán egyelőre eleget mondott. Nem biztos benne, hogy a leány nem borítja ezért a fejére a kakaóját, barnára festve ősz hajszálait. Hiszen ez számára bizonyára nagyon fontos dolog. De az öreg ezt gondolja és ő csak a feketeség kérdésére válaszolt. Szokásához híven igazul...*
7203. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-01-30 22:04:51
Üzenet elküldve: 2026-01-30 22:04:51
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1159
OOC üzenetek: 60
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1159
OOC üzenetek: 60
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A törpe legyen velünk//
*Legenda, egyszerű mese vagy sem, nem az ő hibája, hogy nem érinti meg igazán a történet, merthogy, nos, ő nem törpe. Nem lát bele mást, csupán üzletet elfek, törpék közt, de tény, hogy az üzletelés maga sem a feketeség világa, ő eddig még csak a sötétség istenével üzletelt, hogy előnyös vagy előnytelen módon, azt legfeljebb a sors és a végzet tudja majd eldönteni.*
- Nem gondolok róla ilyet. Nekem is erős kapcsolatom van az ereklyékkel, ami azt illeti. *Sejtelmesen pillant le a jobb csuklóján ékeskedő, kígyót mintázó karkötőre. Ahogy azonban Wertus folytatja a mondandóját, újra felpillant rá, s ekkor, mintha valami megfagyna a lány tekintetében. A tényként közölt állítás a sötételfeket illetően teljesen megdöbbenti, megannyi gondolat kezd kavarogni a fejében.*
~Én láttam. Láttam azt a gonoszságot a szemében. A gyilkos ösztönt, azt, hogy képes volna megölni engem. Igazat beszél…~
- Én láttam… *Nyögi Wertus elé végül gondolatainak egy apró részletét, melyet ennyiből aligha érthet meg a törpe, végül pedig a felszolgálólány félbe is szakítja a beszélgetésüket. Megrendelik az italokat, és míg a kiszolgálásra várnak, egy hirtelen ötlettől vezérelve megmutatja a kardját Wertusnak. Ha a törpék tényleg olyan jó kovácsok, akkor erről is tudnia kell néhány érdekességet mondani.*
- Még jó, hogy! Ha nem volna ilyen éles, csalódott és dühös lennék. *Vágja rá rögtön az első megállapításra. Hogy a kard a tűz városából származik, neki új információ, pont úgy, ahogy az, hogy törpe kéztől származhat.*
- Mit gondolsz, megért kétezer aranyat? Azt mondták különleges, ritka anyagból készült, mágikus penge. Ez utóbbiban mondjuk nem kételkedem, a segítségével meg tudtam idézni egy tűzmadarat. *Arra, hogy megsértette volna a másikat, csupán hunyorogni kezd, bocsánatot nem kér, a felkérésre pedig mélyen a törpe szemeibe néz.*
- Mesélek magamról, hogyne. Mit gondolsz, mi ez? *Ekkor felemeli a jobb kezét, felhívva ezzel a figyelmet a már említett karkötőre. Mindeközben végül az italuk is az asztalra kerül, így ha józanok is maradnak, szomjasak már biztosan nem.*
//A törpe legyen velünk//
*Legenda, egyszerű mese vagy sem, nem az ő hibája, hogy nem érinti meg igazán a történet, merthogy, nos, ő nem törpe. Nem lát bele mást, csupán üzletet elfek, törpék közt, de tény, hogy az üzletelés maga sem a feketeség világa, ő eddig még csak a sötétség istenével üzletelt, hogy előnyös vagy előnytelen módon, azt legfeljebb a sors és a végzet tudja majd eldönteni.*
- Nem gondolok róla ilyet. Nekem is erős kapcsolatom van az ereklyékkel, ami azt illeti. *Sejtelmesen pillant le a jobb csuklóján ékeskedő, kígyót mintázó karkötőre. Ahogy azonban Wertus folytatja a mondandóját, újra felpillant rá, s ekkor, mintha valami megfagyna a lány tekintetében. A tényként közölt állítás a sötételfeket illetően teljesen megdöbbenti, megannyi gondolat kezd kavarogni a fejében.*
~Én láttam. Láttam azt a gonoszságot a szemében. A gyilkos ösztönt, azt, hogy képes volna megölni engem. Igazat beszél…~
- Én láttam… *Nyögi Wertus elé végül gondolatainak egy apró részletét, melyet ennyiből aligha érthet meg a törpe, végül pedig a felszolgálólány félbe is szakítja a beszélgetésüket. Megrendelik az italokat, és míg a kiszolgálásra várnak, egy hirtelen ötlettől vezérelve megmutatja a kardját Wertusnak. Ha a törpék tényleg olyan jó kovácsok, akkor erről is tudnia kell néhány érdekességet mondani.*
- Még jó, hogy! Ha nem volna ilyen éles, csalódott és dühös lennék. *Vágja rá rögtön az első megállapításra. Hogy a kard a tűz városából származik, neki új információ, pont úgy, ahogy az, hogy törpe kéztől származhat.*
- Mit gondolsz, megért kétezer aranyat? Azt mondták különleges, ritka anyagból készült, mágikus penge. Ez utóbbiban mondjuk nem kételkedem, a segítségével meg tudtam idézni egy tűzmadarat. *Arra, hogy megsértette volna a másikat, csupán hunyorogni kezd, bocsánatot nem kér, a felkérésre pedig mélyen a törpe szemeibe néz.*
- Mesélek magamról, hogyne. Mit gondolsz, mi ez? *Ekkor felemeli a jobb kezét, felhívva ezzel a figyelmet a már említett karkötőre. Mindeközben végül az italuk is az asztalra kerül, így ha józanok is maradnak, szomjasak már biztosan nem.*
7202. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-01-30 18:16:13
Üzenet elküldve: 2026-01-30 18:16:13
Rang: Játékos
IC üzenetek: 185
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 185
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
//Az ismerős idegen//
*Hallgatja. Figyelemmel, és az érdeklődés jeleit az arcán tartva, mint ahogy egy céhgyűlés középvezetőjét hallgatja az ember a szokásos maszlagról, hogy éppen miért nem járnak majd a korábban belengetett plusz aranyak, annak ellenére, hogy a kvótát teljesítették az elvárás szerint. Leperegnek róla a szúrkapiszkák, ahogy az előcitált kifogások a segédcéhmestertől. Szinte rátámaszkodik a tényre, hogy mindketten tudják, mi az igazság. Úriember volt? Nem. Egy kikötőihez mérten úriember volt? Abszolúte! Megvédte a hercegkisasszonyt attól, hogy igazán nagy bajba keverje magát? Kétségtelen. Mindketten akarták, ami történt? Hát... nagyon-nagyon úgy tűnt. Persze a végkifejlet valóban nem volt a legszebb, tündérmesébe illő romantikus együtt napfelkeltébe lovaglás. De a rőtszakállú, Nagy Dulodorte kapitány verziójához képest... nevezhetjük leányálomnak.
Letámasztja az állát a tenyerébe, és sóhajt.*
- Meggyűlölt *ingatja a fejét.* - Meggyűlölt, amiért nem mentem vissza magácskáért. De tudja, Hercegnő, nem lett volna jövője ennek a dolognak kettőnk között. Jobb volt így, hogy a sors közbeszólt. *Pillantása elréved pár szívdobbanásig a lányéban, őszinte, keserédes fények derengenek benne.* - De ha boldog, örül az én szívem is. S ha elégtételt kíván, hát megtépem ruháimat, és megkövetem, Hercegnő. Az élet túl rövid a haragra. *Halvány kis mosoly kapaszkodik a szája szegletébe.* - Bár tagadhatatlanul bájos, amikor dühös, de tudom, sosem vallaná be, hogy élvezi ezt a faragatlan társaságot. S én nem is kérnék ilyen vallomást. De talán kisegíthetne. Vásárolnék pár dolgot a piacon, amiben, nos, talán üdvösebb volna, ha egy hölgy értő szeme választ.
*Tulajdonképpen kikerülte a választ. Ami a nevét illeti, afölött teljesen átsiklott, s ez látszólag cseppet sem zavarja.*
- Nos? Meggyőzhetem valahogy, hogy tegyen meg értem ennyit?
*Hallgatja. Figyelemmel, és az érdeklődés jeleit az arcán tartva, mint ahogy egy céhgyűlés középvezetőjét hallgatja az ember a szokásos maszlagról, hogy éppen miért nem járnak majd a korábban belengetett plusz aranyak, annak ellenére, hogy a kvótát teljesítették az elvárás szerint. Leperegnek róla a szúrkapiszkák, ahogy az előcitált kifogások a segédcéhmestertől. Szinte rátámaszkodik a tényre, hogy mindketten tudják, mi az igazság. Úriember volt? Nem. Egy kikötőihez mérten úriember volt? Abszolúte! Megvédte a hercegkisasszonyt attól, hogy igazán nagy bajba keverje magát? Kétségtelen. Mindketten akarták, ami történt? Hát... nagyon-nagyon úgy tűnt. Persze a végkifejlet valóban nem volt a legszebb, tündérmesébe illő romantikus együtt napfelkeltébe lovaglás. De a rőtszakállú, Nagy Dulodorte kapitány verziójához képest... nevezhetjük leányálomnak.
Letámasztja az állát a tenyerébe, és sóhajt.*
- Meggyűlölt *ingatja a fejét.* - Meggyűlölt, amiért nem mentem vissza magácskáért. De tudja, Hercegnő, nem lett volna jövője ennek a dolognak kettőnk között. Jobb volt így, hogy a sors közbeszólt. *Pillantása elréved pár szívdobbanásig a lányéban, őszinte, keserédes fények derengenek benne.* - De ha boldog, örül az én szívem is. S ha elégtételt kíván, hát megtépem ruháimat, és megkövetem, Hercegnő. Az élet túl rövid a haragra. *Halvány kis mosoly kapaszkodik a szája szegletébe.* - Bár tagadhatatlanul bájos, amikor dühös, de tudom, sosem vallaná be, hogy élvezi ezt a faragatlan társaságot. S én nem is kérnék ilyen vallomást. De talán kisegíthetne. Vásárolnék pár dolgot a piacon, amiben, nos, talán üdvösebb volna, ha egy hölgy értő szeme választ.
*Tulajdonképpen kikerülte a választ. Ami a nevét illeti, afölött teljesen átsiklott, s ez látszólag cseppet sem zavarja.*
- Nos? Meggyőzhetem valahogy, hogy tegyen meg értem ennyit?
7201. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2026-01-29 23:09:12
Üzenet elküldve: 2026-01-29 23:09:12
Rang: Játékos
IC üzenetek: 139
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 139
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A törpe legyen velünk//
* Az öreg törpe feje vörös színben pompázik, mikor meghallja, hogy a leány nem tud semmit Avaluryddáról. Wylnurana istennőről még csak nem is hallott. Mindezeket még el is nézné a kisasszonynak, de hogy a történetét mesének titulálják, amit ő kiszínezett, hát ez mindennek a teteje! Wertus szemei szikrákat szórnak. Egy fél perc szünet után, kissé emelt hangon megszólal.*
- Hogy a Szent láng nem-e értékes ereklye? Szerinted, ha maga az istennőnk adományozta nekünk akkor valami bazári kacat lehet? Azt tudtad, hogy ezek az elfek lettek a sötételfek, mert a királyunk elátkozta őket gonoszságuk miatt? Tönkretették a birodalmunkat Avaluryddát, melyhez hasonló sem volt soha széles e világon! Még, hogy felnagyítottam! Pff, ugyan már.
* Ekkor karjait mellkasán összefonja, fejét kissé oldalra fordítja és elnéz a lány mellett. A nagy sértődöttségében csak a pincérnő zavarja meg. *
- Kérek egy Gyümölcsteát, tessék itt a 6 arany!
* Mikor a feketeség az asztalra helyezi a kardot és azt kérdi, hogy mit szól hozzá. Az öreg fél szemmel a kardra sandít. A tok és a markolat kidolgozása finom munkának tűnik. Felkelti a törpe érdeklődését, ezért befejezi a duzzogást, hogy jobban szemügyre vehesse. Bal kezét az asztalra helyezi jobbjával, pedig a kardért nyúl. Ha a lánynak nincs ellenére, akkor kézbe veszi a fegyvert és félig kihúzza a tokból. Érzi, hogy méretéhez képest alig van súlya. Alaposan megnézi a markolatot és a tokot is, de a legtöbb időt a penge szemrevételezésével tölti. Miközben jobb kezével a markolatot fogja, baljával megsimítja a jól megmunkált pengét. Mikor ujjai annak éléhez érnek megvágja a mutatóujját, persze nem nagyon, de egy pár vércsepp végigszalad a hideg acélon. Ekkor elmosolyodik és a lányra néz.*
- Láttad ezt? Alig értem hozzá és mégis megvágott! Nagyon finom kidolgozása van a pengének, az biztos. Alig van súlya! Azt is tudom hol kovácsolták. A tűz városában. Örülhetsz, hogy ilyen kardod van, mert bizony ez törpe mestermunka!
*Ekkor visszatolja a pengét a tokba, majd a feketeség elé helyezi az asztalra.*
- Az előbb megsértettél, amiért mesének nevezted a történetem, de az én haragom gyorsan tovaszáll. Nem vagyok haragtartó. Most rajtad a sor, te mesélj valamit magadról!
//A törpe legyen velünk//
* Az öreg törpe feje vörös színben pompázik, mikor meghallja, hogy a leány nem tud semmit Avaluryddáról. Wylnurana istennőről még csak nem is hallott. Mindezeket még el is nézné a kisasszonynak, de hogy a történetét mesének titulálják, amit ő kiszínezett, hát ez mindennek a teteje! Wertus szemei szikrákat szórnak. Egy fél perc szünet után, kissé emelt hangon megszólal.*
- Hogy a Szent láng nem-e értékes ereklye? Szerinted, ha maga az istennőnk adományozta nekünk akkor valami bazári kacat lehet? Azt tudtad, hogy ezek az elfek lettek a sötételfek, mert a királyunk elátkozta őket gonoszságuk miatt? Tönkretették a birodalmunkat Avaluryddát, melyhez hasonló sem volt soha széles e világon! Még, hogy felnagyítottam! Pff, ugyan már.
* Ekkor karjait mellkasán összefonja, fejét kissé oldalra fordítja és elnéz a lány mellett. A nagy sértődöttségében csak a pincérnő zavarja meg. *
- Kérek egy Gyümölcsteát, tessék itt a 6 arany!
* Mikor a feketeség az asztalra helyezi a kardot és azt kérdi, hogy mit szól hozzá. Az öreg fél szemmel a kardra sandít. A tok és a markolat kidolgozása finom munkának tűnik. Felkelti a törpe érdeklődését, ezért befejezi a duzzogást, hogy jobban szemügyre vehesse. Bal kezét az asztalra helyezi jobbjával, pedig a kardért nyúl. Ha a lánynak nincs ellenére, akkor kézbe veszi a fegyvert és félig kihúzza a tokból. Érzi, hogy méretéhez képest alig van súlya. Alaposan megnézi a markolatot és a tokot is, de a legtöbb időt a penge szemrevételezésével tölti. Miközben jobb kezével a markolatot fogja, baljával megsimítja a jól megmunkált pengét. Mikor ujjai annak éléhez érnek megvágja a mutatóujját, persze nem nagyon, de egy pár vércsepp végigszalad a hideg acélon. Ekkor elmosolyodik és a lányra néz.*
- Láttad ezt? Alig értem hozzá és mégis megvágott! Nagyon finom kidolgozása van a pengének, az biztos. Alig van súlya! Azt is tudom hol kovácsolták. A tűz városában. Örülhetsz, hogy ilyen kardod van, mert bizony ez törpe mestermunka!
*Ekkor visszatolja a pengét a tokba, majd a feketeség elé helyezi az asztalra.*
- Az előbb megsértettél, amiért mesének nevezted a történetem, de az én haragom gyorsan tovaszáll. Nem vagyok haragtartó. Most rajtad a sor, te mesélj valamit magadról!
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4541-4560 , 4561-4580 , 4581-4600 , 4601-4620 , 4621-4640 , 4641-4660 , 4661-4680 , 4681-4700 , 4701-4720 , 4721-4740 , 4741-4760 , 4761-4780 , 4781-4800 , 4801-4820 , 4821-4840 , 4841-4860 , 4861-4880 , 4881-4900 , 4901-4920 , 4921-4940 , 4941-4960 , 4961-4980 , 4981-5000 , 5001-5020 , 5021-5040 , 5041-5060 , 5061-5080 , 5081-5100 , 5101-5120 , 5121-5140 , 5141-5160 , 5161-5180 , 5181-5200 , 5201-5220 , 5221-5240 , 5241-5260 , 5261-5280 , 5281-5300 , 5301-5320 , 5321-5340 , 5341-5360 , 5361-5380 , 5381-5400 , 5401-5420 , 5421-5440 , 5441-5460 , 5461-5480 , 5481-5500 , 5501-5520 , 5521-5540 , 5541-5560 , 5561-5580 , 5581-5600 , 5601-5620 , 5621-5640 , 5641-5660 , 5661-5680 , 5681-5700 , 5701-5720 , 5721-5740 , 5741-5760 , 5761-5780 , 5781-5800 , 5801-5820 , 5821-5840 , 5841-5860 , 5861-5880 , 5881-5900 , 5901-5920 , 5921-5940 , 5941-5960 , 5961-5980 , 5981-6000 , 6001-6020 , 6021-6040 , 6041-6060 , 6061-6080 , 6081-6100 , 6101-6120 , 6121-6140 , 6141-6160 , 6161-6180 , 6181-6200 , 6201-6220 , 6221-6240 , 6241-6260 , 6261-6280 , 6281-6300 , 6301-6320 , 6321-6340 , 6341-6360 , 6361-6380 , 6381-6400 , 6401-6420 , 6421-6440 , 6441-6460 , 6461-6480 , 6481-6500 , 6501-6520 , 6521-6540 , 6541-6560 , 6561-6580 , 6581-6600 , 6601-6620 , 6621-6640 , 6641-6660 , 6661-6680 , 6681-6700 , 6701-6720 , 6721-6740 , 6741-6760 , 6761-6780 , 6781-6800 , 6801-6820 , 6821-6840 , 6841-6860 , 6861-6880 , 6881-6900 , 6901-6920 , 6921-6940 , 6941-6960 , 6961-6980 , 6981-7000 , 7001-7020 , 7021-7040 , 7041-7060 , 7061-7080 , 7081-7100 , 7101-7120 , 7121-7140 , 7141-7160 , 7161-7180 , 7181-7200 , 7201-7220 , 7221-7240 , 7241-7260 , 7261-7280 , 7281-7300 , 7301-7320 , 7321-7340 , 7341-7360 , 7361-7380 , 7375-7394