//A piszok rejtekében//
*A késő délutáni nap vörös fénye még éppen átnyúlt Arthenior magas fala felett, de erejét már elveszítette, az árnyékok elkezdek egyre hosszabbra nyúlni, hogy aztán teljesen elvesszenek a lassan terebélyesedő sötétségben. A kora őszi hideg már elkezdte magát beinni a város falai közzé, minden egyes lehelettel sejtelmes pára glóriát emelve a siető emberek feje köré.
Itt ült csendben figyelve Davben, ahogy itt ült már reggel is, amikor mindez újból lejátszódik, csak a csata nyertese lesz más. Ahogyan itt ült az ezelőtti és az azt megelőző napon is és sorolni lehetne még hosszan, de egy biztos, olyan régóta jár ide, hogy néha már egynek érzi magát a várost tarkító szobrokkal. A hasonlat igencsak helytálló, főleg ha figyelembe vesszük azt, hogy Davben is csak annyival érzi magát élőbbnek tőlük, hogy dobog a szíve. Lassan ütemesen, de kérlelhetetlenül. Ide ül le minden nap és figyeli az emberi tömeget, ami valahova siet. Azóta a nap óta nem tesz mást, mint kijár ide és figyel, holott ki nem álhatja az embereket. Nem bírja elviselni a közelségüket, azt ahogy beszélnek, amit csinálnak, sem azt ahogy lélegeznek. Ahogyan túl vidámak, vagy éppen túl szomorúak. Túl hangosak, zajosak, büdösek és erőszakosak. Nem figyelnek egymásra és másra, vagy éppen túl sok figyelmet mímelnek, későbbi haszon reményében. Szeretik, vagy gyűlölik a másikat, ahogy megvédik, vagy hátba szúrják egymást, ahogy együtt nevetnek, vagy sírnak. És közben Davben csak ott ül és figyeli mindezt, szinte mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal, mint egy hús-vér lélegző szobor.
Persze tudja, hogy nincs ez rendben, nem hülye ő. Csak elveszett belőle valami. Helyesebben inkább elvették tőle. Ahogy elvettek tőle minden mást is, az életét leszámítva, de mit is ér az már? Mit számít, ha kettővel többet dobban a szív, ami már nem érez semmit? Pontosan annyit.
Ezért is választotta ezt a helyet, a fogadó előtti apró rozoga padot, ami ugyan látott már szebb napokat, de így legalább olyan, mint a bitorlója. Három hónapja próbálja magát rávenni, hogy bemenjen. Három hónapja álmodik arról, hogy feláll, besétál és rendel magának valamit, ami vagy felejteni segít neki, vagy a felszínre hozza azokat az érzéseket, amiket oly régóta nyom el magában. Eddig viszont még egyszer sem tette meg. Undorodott az emberektől? Talán, de nem biztos, hogy ez az igazság. Az igazság, amit talán még magának sem akar bevallani, hogy irigyli ezeket az embereket és tart is tőlük. Félt... talán ez a helyes diagnózis. Ma mégis, a lenyugvó nap utolsó sugarát, még éppen látni vélte, miközben kinyitotta a Pegazus fogadó nehéz fa ajtaját. Hogy ez a nap miért más, mint a többi? Lehet, hogy összeszedte a bátorságát? Megjött az esze? Talán. Ámbár valószínűbb, hogy annak a döglött kutyának a képe hajszolta be, amit reggel látott. A kihűlt, összeroncsolt test látványa, még most is a benti melegben is összerázza. Nem akarta így végezni. Nem akart csak egy végül lassan kihűlő tetem lenni, amivel senki nem foglalkozik, csak mikor már a bűz elviselhetetlen, kaparják el valami gyorsan ásott kis lyukba. Félt attól, hogy végül egyedül végzi. Úgy látszik még mindig a félelem az emberek fő motiváló ereje. Lassan átverekszi magát a tömegen, ügyelve arra, hogy a lehető legkevesebb emberhez érjen hozzá. Majd leül az egyik italtól csatakos bárszékre, egy apró lány mellé. A csapos felé fordul, de ő csak megrázza a fejét, nincs még arra felkészülve, hogy rendeljen. Csak kis lépések. Lassan körbe néz a helyiségben, próbál mindent megjegyezni. A színeket, a szagokat, a zajokat. Az enyhén düledező falakat. A recsegő padlódeszkákat, a kurjongató, vagy épp magukba forduló embereket. Az étel, ital és izzadság tömény egyvelegét, a zenét. Ha nem szólnak hozzá, ő sem teszi, de most először hosszú idő óta, mintha valami apró mosolyféleség motoszkálna a dús szakál rejtekében. *