//Második szál//
//A tündércsávó és a kalapos//
*Úgy tűnik, ettől a Feiy fickótól nem idegen a nemesi kézcsók, sem a kellemes bókok. Sőt, még attól sem retten el, hogy nagy büszkén az egész nevével köszönjön, a lánnyal ellentétben. Ezért Dora gondolatban könnyedén elhelyezi… nos, ki lehet mondani, hogy egy nála magasabb vagyoni osztályban. Mert minden kifinomultsága ellenére is az elf csak egy szegény tudós, aki pofátlanul gazdag személyek pártfogását élvezi. Ami közös lehet mindkettejükben, az a pimaszság, legalább is ami a fiú barátkozását illeti. Dora érdeklődő, már-már mulató pillantásából látszik, hogy arra következtet, valami bájos csínynek vagy csóklopásnak lesz mindjárt az áldozata, és ez hízeleg a lelkének, még ha nem is egy tündértől várná. Na, nem mintha ma annyi jó fickó masírozna ki és be a fogadó ajtaján. Átmenetileg ez is megteszi.*
- Köszönöm. *Mondja a kalapra, de nem is pillant oda, egyre csak a tündért fürkészi, ujjait összefonva maga előtt.*
- Nem veszem tolakodásnak, dehogy. *Mosolyog bájosan. Persze tudja, hogy az igazságot nem mondhatja, hiszen azt még másnak se köti az orrára. Eléggé tilosban jár. Azonban ha már úgyis hazudik… Miért ne lehetne az, ami csak akar?
Persze jó kérdés, mi akar lenni. Hogy mi _akart_, azt tudja: tudós, bölcs, a természettudományok egyik legnagyobb koponyája, hogy megismerje az életet. De úgy tűnik, az élet, ez a kis gazfickó visszavágott, így be kell érnie annyival, hogy sikeresen legyűrt egy egész pestisjárványt. Tulajdonképpen élete legfelhőtlenebb időszaka az volt, amikor egy dalnokkal hált. Ebbe a szép emlékbe kapaszkodva halványan elmosolyodik.*
- Egy vándorszínész vagyok, aki versekkel keresi a kenyerét. Azért jöttem ide, hogy a tehetségemet ebben a városban is bizonyítsam. *Közli, majd drámaian sóhajt. Vetkőztető pillantása kérdésessé teszi, hogy „tehetség” alatt csak a verselést érti-e.* És maga? *Ha teheti, kinyúl a másik kezéért, hogy hatalmas érdeklődést mutasson iránta.* Erre valósi?