//Rocha Burcqar//
//Holdudvar//
- Ha az ember életének nagy részét az úton tölti, egy idő után megtanul csak azzal foglalkozni, amit az adott nap ad neki. Néha ajándék, áldás, néha átok. Hidd el, hogy nem az utóbbi kategóriába tartozol. *Néz szelíden a lányra.* Meg sem érdemlek ilyen kellemes társaságot.
*Mondja végül csendesen, kisvártatva pedig ő maga is elvigyorodik.*
- Nem te lennél az első gonosz boszorka, aki megpróbál befolyása alá hajtani, mindig fel vagyok készülve az ilyesmire!
*Nevet, de azt is csak halkan, nehogy megzavarja az udvar nyugalmát.*
- A kikötőbe?
*Sandít gyanakodva partnerére. Utoljára még a tűlélőtúrájuk okán járt arra, s látogatása alkalmával el is csattant néhány pofon az éjszakában, miután elszunnyadtak a fogadóban - már amennyire a Rumos Rókát annak lehet nevezni - és lába kélt a felszerelésüknek. Azóta csak romlott ott a helyzet, amennyiben hinni lehet a szóbeszédnek.*
- Aztán miféle kaland? *Kérdezi végül óvatosan.* Legutolsó emlékeim alapján arrafelé könnyen kijut az ilyesmiből annak is, aki esetleg nem annyira szeretné.
*Szája enyhe mosolyra húzódik. Mi tagadás, megvan a maga bája az afféle bűntanyáknak, mint a városhoz tartozó kikötő. Meg persze a kikötőhöz tartozó kétes alakoknak is. Talán épp ez is teszi kíváncsivá a férfit, hogy mi dolga arrafelé a leánynak.*
- Nos, ebben határozottan igazad van. *Kuncog.* Ha minden napom így telne, persze elvéve belőle a kellemes társaságot, nos aligha látnám sok értelmét az életemnek.
*Hiszen mit csinált volna máma Rocha nélkül? Ücsörgött volna a szobájában, esetleg meglátogatta volna a kaszárnyát, hátha kapható valaki egy barátságos összecsapásra. Netán bevette volna magát a templom könyvtárába, hogy ősöreg poros pergamenek felett görnyedjen, míg ki nem penderítik. Nem kimondottan vérpezsdítő program, bár ez utóbbit mindennek ellenére előbb-utóbb szeretné útjába ejteni.
Ezen gondolatai közt feledkezik bele újból az ezernyi világító égitest bámulásába, amiből kizökkenti a kéz a mellkasán.*
- Akkor még szerencse, hogy egy kedves és jópofa férfi sincs a közelben, különben nagy bajban lennénk.
*Mosolyodik el. Persze érteni véli, hogy mi zajlik most a lányban, hiszen vele sem először történik. Azt is tudja, hogy mondhatna akár ezer dolgot is, hogy megpróbálja eloszlatni a kételyeket, mindhiába. Mondhatná, hogy ő más, mint a többiek, de ugyan minek? Igaz lenne? Szeretné azt gondolni, hogy igen. Hatásos lenne? Aligha. Így hát mozdulatlanul figyeli partnerét, hagyja, hogy döntsön, ahogy jónak látja, és vezesse őt. A kérdésre azonban szélesebbre húzódik arcán a mosoly.*
- Erre biztosan van egy szalonképesebb válasz, mint azok, amelyek eszembe jutnak, és alighanem közelebb is áll a valósághoz, így hát inkább nem találgatnék.
*Vigyorodik el, majd hagyja, hogy a lány maga felé fordítsa arcát, a könnyed csók után pedig keze akarva-akaratlanul újra belekezd az ezüstszín tincsekkel való könnyed játékba.*
- Igazán? *Kuncog.* Pedig azt hittem már megállapítottuk, hogy a dobálózást legfeljebb döntetlenre tudod hozni.
*Nem kerüli el figyelmét a lány tekintete, ami egyre inkább szemezget a fogadó ajtajával.*
- Visszamehetünk, ha akarod.
*Sóhajt végül. Mordokhai megszokta már, hogy mindig csak azt a tettlegességet viszonozza, amit neki adnak, hogy soha ne adjon többet, hiszen mégis ki akarná szorosra fűzni a köteléket valakivel, aki képtelen megmaradni egy helyen és csoda, hogy még életben van? S noha néha - mint most is - tépi, marcangolja valami iszonyatos erő odabenn, követelve, hogy tegyen egy kicsit többet, az évek során úgy tapasztalta, mindenkinek könnyebb, ha biztosítja a kiutat.
Hátradől a padon, szemét behunyja, mélyet szippant az éjszakai levegőből és érzi, hogy látszólagos nyugalma ellenére szíve fülsiketítő hangzavarral dörömböl a mellkasán...*