*Nehéz a dolga az ember lányának, ha nincs munkája, de pénzre van szüksége. Nézzük csak a lehetőségeket. Lehetne járni az utcákat elszórt aranyérmék után kutatva, de ha ezt tenné, megőszülne, mire összegyűlik annyi, amennyire szüksége van. Kéregethetne is akár, de azt meg fog a franc, hát nem koldus ő, saját otthona is van, úgy kapta. Megölhetne másokat a pénzükért, de félő, hogy akkor meg új otthonba költöztetnék, de a priccs nem olyan kényelmes, mint az ágya, és a rácsos ablak sem tetszik neki, na meg a kötél sem a legszebb ékszer a nyakban. Fogynak a lehetőségek, és kezd megijedni attól, hogy ha pénzt akar szerezni, akkor bizony dolgoznia kell.
Ezen gondolatmenet végén jut el addig, hogy kénytelen lesz munkát keresni. Szerencséje van, mert abban az istállóban, ahol Árnyékot is elszállásolta, rögtön ajánlanak neki egy lehetőséget már csak azért is, mert amióta ott van a lova, nem fizetett nekik egy árva aranyat sem. Mondjuk ez szokása, de ezúttal meg is tapasztalja a következményeit. A tulajdonossal való egyezségük szerint ledolgozza azt, amivel tartozik nekik, a különbözetet pedig megtarthatja fizetésként.
Így telnek el hosszú napok még hosszabb munkaórákkal, és minél több van már mögötte belőle, annál jobban megbánja, hogy vállalkozott erre. Legfőképp akkor, mikor az istálló takarítása során megtudja, hogy a lovak nem is szobatiszták. Legszívesebben elmenekülne, csak az a baj, hogy a drága munkaadója megfenyegette, ha nem dolgozik, és nem is fizet, márpedig, ha nem keres pénzt, akkor nem tud fizetni, szintén a rácsos ablak rossz oldalán fog kikötni. ~Hát bassza meg! Mocsok.~
Mindegy. Eltelt, túl van rajta, és most itt áll a kovácsműhely bejárata előtt tömött erszénnyel, hogy végre átvehesse a szenvedés okán jól megérdemelt jutalmát. Mégis csak jobb ez így, mint a büntetés, de akkor sem biztos, hogy ezt tovább fogja csinálni. Majd még eldönti. Most inkább határozottan belöki a műhely ajtaját, és a kovácsmester elé lépked, akitől megrendelte a különleges pengét.*
- Üdv! Megjöttem a kardomért. *Ennyit mond csupán, és az asztalra ejti a súlyos, aranyérmékkel teli zsákocskát, amire a kovács csak meglepetten pislog néhányat.*
- Azt hittem, már sosem jössz el érte, és kárba vész a drága alapanyag. *Nyilván ez nem igaz. Nori nem ért a kereskedelemhez, így eleve jóval többet tudott lehúzni róla, mint amennyit egy dörzsölt alkudozó fizetett volna a kardért, ráadásul, ha a lány nem jelentkezett volna, akkor a már előre elkért előleg is nála maradt volna, és eladhatta volna másnak a fegyvert újra elkérve a teljes árat. Szóval valójában nem örül neki, hogy megjelent a fruska, de hát az üzlet az üzlet, így egy pár percre eltűnik, majd hamarosan visszatér, kezében a ritka különlegességgel.*
- Parancsolj! De aztán óvatosan! Az ilyesmi nem kislányoknak való. *Nori morog egy sort, de szemei boldogan csillognak, ahogy kihúzza a pengét a tokjából, és látja, érzi, tudja, hogy ez a darab egyáltalán nem hasonlítható azokhoz a fegyverekhez, amikkel eddig dolga volt. Ez valami más, valami sokkal jobb.*
- Kösz! Imádni fogom. Ezt meg tartsd! Nekem már nem kell. *Vigyorog a lány, a pengét visszacsúsztatja a tokba, a csontból készült, ütött-kopott tőrét pedig az asztalra dobja és ott hagyja, majd megpördül tengelye körül, és nemes egyszerűséggel távozik a műhelyből. Megérte. Így már biztos, hogy megérte a nem szobatiszta lovakkal eltöltött minden kínkeserves óra.*
A hozzászólás írója (Norileina Vylrien) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.01.18 07:45:15