*Bármivel lehet zsarolni bárkit - legalábbis Zyrniss ezt vallja. Nem túl sok rossz tapasztalata van, mert eredendően is odafigyelt ezekre, de mivel jóformán egyetlen élőlény volt, akiben képes volt megbízni - az elf nő, s ki tudja, talán, ha úgy érzi, elárulta, őellene is fordul -, nem is változtat ezen a gondolkodásmódján. Csakis annyit oszt meg bizonyos emberekkel, amennyit feltétlenül muszáj. Például, Amilia már tudja, hogy jól harcol, amit nagyon könnyedén felhasználhat ellene, hisz látta a mozdulatait, kiismerte nagyjából a viselkedését. Persze, csak ha odafigyelt, amit nehéz, miközben kaszabol két másikat, de azért meg lehet tenni. A nőstény például szemügyre vette a fél-elf haditechnikáját, és meg kell mondani, nagyon gyakorlott a csapatharcok terén, ami részint igazolja, hogy zsoldos. S amilyen csevegős, biztosan nem hazudott, nem tud rá érvet felhozni, hogy miért, egyszerűen nem olyan a stílusa, s mivel a mélységi elég jó emberismerőnek vallja magát, bízik is ezen megállapításában.
Furcsállja, hogy a nő nem tartja fontosnak a saját életét. Persze ez megmagyarázza a viselkedését, elég szeles és szeleburdi ahhoz, hogy az imént említett dolgot könnyen elvessze. Viszont valóban - egy egyed élete vajmi keveset számít az életben. Zyrnissé is egyenlő a nagy semmivel, ő azonban mégis megőrizné. Magának. Senki másnak. Hogy miért? Nem tudja, talán csak az alapvető életösztön munkál benne. Ha már más nem, legalább ez. Nem lételeme a szaporodás, mint az állatoknak; nem igényli a társaságot, akár a felszíniek többsége, de nem is egyszerűen csak van. Nem vegetál, külső szemlélőként fedezi föl a világot, ráadásul célja is van bár most nem egészen konkrét: meg akarja tudni, milyen voltaképp sötételfnek lenni... Túlontúl keveset ismer fajának képviselői közül, s biztos benne, hogy amazok elítélik és megvetik, hiszen egy felszínivel élte le egész gyermekkorát. Azonban ez nem akadályozza meg abban, hogy vizsgálja a világukat, majd lassan beépüljön. Most már nem tartozik az elfhez; szabad, csak a saját útját járja, azt tesz, amit akar, s ebben senki nem akadályozhatja meg.*
- Valóban.
*Csak helyeselni tud, mivel úgy érezi, Amilia várja, hogy valamiképpen reagáljon. Hisz még mosolyog is rá; holott a nőstény talán nem érdemel ennyi bizalmat. Néha elmélázva tekint a tintakék égboltra, melyet oly sokszor nézett a fák ágain ücsörögve, a lombok közül kitekintve. A lombok elrejtették, mikor látszottak a csillagok, amelyek ragyogó szemeikkel úgy tűnt, bárhova betekinthettek. Ide nem. Az erdő sűrűjébe, a lombok rejtekébe nem; ő még előttük is rejtve maradt. Ez a képzet játszik a szeme előtt, gyerekkori emlék, s keserű mosollyal lépdel előre, majd megkéri Amiliát, vezesse el a fogadóhoz. Erre amaz láthatóan fellelkesül - azon nem kell aggódni, hogy rossz helyre vezeti. Ha meg igen, nem sok jóra számíthat - a nőstény pedig valahogy úgyis odatalál, semmiség neki az egész, csak picivel több időt vesz el.*
- Hm... Ne aggódj, ráveszem őket, hogy megadják, amit kérek.
*Villant elégedett-gúnyos mosolyt, de a gúny jelen esetben nem a nőre vonatkozik, hanem a lehetséges kiszolgálást megtagadókra. Ha ő kér valamit, garantált, hogy meg is kapja, ezt megszokta. Pénze pedig van elég. Követi hát Amiliát, miközben amaz ismét beszélni kezd, ami még hagyján, de amilyen képtelenül veri a csizmáját a földhöz... Ám nem teszi szóvá, talán úgyse érne el semmit, különben is, mindjárt elérik a fogadót, és ott már ülni fognak, valószínűleg.
Amint elérnek az épülethez, Zyrniss előremegy és kecses ujjaival kinyitja az ajtót, majd beengedi Amiliát, és bezárja. Mikor társa az asztalra csap, fogalma sincs, hogy fogja elkerülni, hogy minden szem őrájuk szegeződjön, mindenesetre igyekszik a háttérbe húzódni, hogy ő majd később tegye le rendelését. S hacsak Amilia nem mutatja be fennhangon, talán sikerül inkognitóban maradnia, s eléri, hogy ne azonosítsák társnőjével.
~ Tudtam én, hogy nem volt jó ötlet hagyni, hogy elkísérjen... ~
Csóválja fejét gondolatban, majd megnyalja szája szélét - csak egy pillantást tett az étlapra, máris megéhezett.*