//Idegen a városban//
*A férfi belekezd az élete történetének meseélésébe, ezt a fiú már megszokta, minden második ember így tesz, aki a városba érkezik, sőt Nyphel is előfordult már, hogy így tett. Türelmesen végighallgatja az elfet, és kissé meglepődik az ajándékon, bár először mikor a fegyverért nyúl a férfi, a fiú ugrásra kész, hogy elmenekülhessen, ha esetleg az asztallap helyett a mellkasába akarná vágni a pengét. Szerencsére azonban nem így történik. A fegyverért nyúl, és felemeli, súlyát méregeti, mintha értene hozzá, pedig nem. A feliratot is megnézi rajta, és rájön, hogy nem általa ismert nyelven íródott, egyből arra következtet, hogy elfek nyelvén lehet. Ő pedig semmi ilyesmit nem beszél, olvas. Nem szívesen fogadja el az ajándékot, hiszen érzi, hogy nem egyenértékű a csere egy almáért, de végül csak megtetszik neki a furcsa fegyver.*
-Köszönöm! Bár eddig több hasznát vettem a beszédnek, mint fegyvernek, és a jövőben is szeretném, ha így maradna. ~Persze, igazad van, bármi megtörténhet, ez nem kérdés.~ *Ahogy a férfi feláll, ő is így tesz. Apró fejbiccentéssel jelzi, hogy megértett mindent.*
-Keresse Nyph Nilavot, ha szüksége lenne rám. Ez a nevem. Az utcagyerekek ismerik, és elmondják majd, hogy hol vagyok. ~Nagyon szép beszéd, tényleg, mintha lennél valaki. Szimplán csak a játszópajtások a városban. Mindegy is.~ *Még megvárja, hogy az elf mit intéz a szoba kapcsán, éles fülével hallgatja a dolgot, ezután ha felmegy az emeletre a férfi, akkor ő is tovább áll.*