//Mordokhai Elladur//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
- Valószínűleg mind a ketten szeretünk kockáztatni, de ezt most hagyjuk meg későbbre.
*Mosolyodik el lágyan, ahogy finoman végig simít a férfi arcán. "Későbbre". Hatalmas erővel bíró szónak hat most abban a jelenében, amit úgy érez, mintha egy másik világban élne meg. Abban a későbbi szakaszban pedig majd kiderül, hogy semmi helye egy olyan világban, ahol ennyire gondtalan lehet egy férfi mellett. Felébred a valóságban, talán egyedül, mint ahogy mindig is szokott, s ismét rájön arra, hogy az ő sorsa erre van kárhoztatva. Pillanatnyi élvezet, röpke boldogság, ami a reggeli nap sugaraival messzire suhan majd el. Ennek ellenére most igyekszik minden pillanatát kiélvezni még akkor is, ha ezek után továbbra is csak Rumlival marad kettesben. A mai napra pedig majd gyermeteg álomként tekint vissza.
Egy jókedvvel, piszkálódással és vágyódással túlfűtött álomként. Aminek végszójaként engedi el most a férfi megjegyzését. Nem vág vissza, pedig éles nyelvére annyi replika tódul, hogy bőven volna miből válogatni. De most ez lesz az ajándéka a férfi számára, hogy a mai napon először behódol a férfiúi büszkeség előtt, s csak gyengéd mosollyal cirógatja hol az arcát, hol a hegekkel tarkított felsőtestet.*
- Azt mondod?
*Azért egy kis démon csak megbújik a nő testében, hogy egy pajkos mosollyal billentse félre a fejét.*
- Hát éppenséggel megmutathatom ezt a kreatívságot.
*Ahogy Mordokhai felszisszen az érintésére nem kapja el a kezét. Nem tűnik fájdalommal átitatott hangnak, de azért óvatosabbá válik, miközben az arcát fürkészi. A tunika kérdésére csak egy kis gondolkodás után vonja meg a vállait.*
- Itt hűvösebb van, mint odalent.
*Fenéket van. Úgy érzi, hogy menten meg tudna gyulladni. A vére forr, s valóban igazán zavaróvá válik a bőrére simuló ruhadarab. A kezeit lassan elhúzza a férfiról, hogy a tunika aljára fogva húzza le lassan magáról. A kölcsönkapott anyag kisvártatva pedig egyszerűen landol a földön, amit remélhetőleg a gazdája most nem fog szóvá tenni. Jelen helyzetében nem igazán érdekli, hogy mi lesz a ruhadarab sorsa. A szemeit lesütve sóhajt fel halkan, ahogy libabőrös karjait átdörzsöli. A hűvös szoba levegője azért kifejti hatását az izzó testen is, de sokáig nem igazán kíván ezzel törődni a félvér.*
- Remélem megfelel kegyelmednek. Így már valóban kényelmesebb.
*Félszeg mosollyal pillant vissza az arcára, majd vágyakozó sóhajjal készül minden további "alvásban" zavaró darabot eltűntetni magukról. Tagadhatatlanul élvezi, hogy övé a magaslati levegő, így ezzel azt gondolván, hogy az irányítás is.
Amint munkájával végzett előre dőlve támaszkodik meg a férfi feje mellett, hogy újabb csókot leheljen az ajkaira. Szíve most már biztos, hogy készül kiszakadni a helyéről, de valahogy annak dörömbölése elhal a külvilágzajaival együtt. Már csak a vágyódás marad meg, amely kellemetlenül feszegeti szét belülről, áhítozva azután, hogy Mordokhai karjaiban érje a beteljesülés.*
//Másnap//
*Noha előző napja szinte szerencsés örökkévalóságnak tűnt, az ébredés mégis kegyetlenül gyorsan tört rá. Ennek hála az álom nem tér vissza a szemeire, viszont a békésen pihenő férfit sem szeretné idő előtt felébreszteni. Kettejük közül legalább egyikőjük élvezze még a remélhetőleg nyugodt álomvilágot. Pedig szíve szerint felkeltené a másikat, hogy újra és újra elvesszen a karjai között, miközben elszántan keresi a gyönyört, de megembereli magát, s csak óvatos mozdulatokkal kel ki mellőle. Persze azért nem siet el semmit, így a ruhák helyett csak az ágyról legyűrt lepedőt teríti maga köré, majd az ablak párkányára ülve dönti fejét a hűvös üvegnek, hogy végig kísérje amint a nap előbújik, hogy eltörölje a végtelen idő utolsó illúzióját is. Lassan ideje lesz visszatérni a valóságba. Egy pillanatra még az is megfordul a fejében, hogy talán ideje lenne elszökni. Ahogy mindig is csinálja. Szívét most annyi érzelem terheli meg, hogy úgy érzi nem tud egykönnyen megbirkózni vele. Sajog az ismeretlen boldogság érzésétől, de nyomasztja egy kevéske megbánás is, ami igazából nem az elmúlt nap történéseinek szól, hanem annak, hogy ilyen buta érzések hatalmasodnak el rajta. Halk sóhajjal hunyja le a szemeit, hátha visszatérhet még arra a helyre, ahol tegnap is élvezhette a jótékony ürességet távol a világtól. Amit egyedül Mordokhai volt képes kitölteni. De mikor újból kinyitja a szemeit ugyan úgy a sötét szoba csendje fogadja. Úgy tűnik muszáj lesz elfogadnia az új nap kihívásait, amiben meg kell birkóznia azzal a jól ismert és kegyetlen érzéssel, hogy semmi sem tart örökké...*