*Ingerült léptekkel trappol fel a templomfalak rejtekét választva, míg nem a takaros kis kertben találja magát. Ellenségesen néz a szigorúan, ég felé meredező kőépületre, illetve az ahhoz vezető lépcsőfokokra.
Mérges.
Mérges az orkra, mert magára hagyta, azt mondta, jobb lesz Thalyssának nélküle. Butaság. Az egyetlen személy, akinek jó a másik nélkül, az Cagon! És nem is az csípi a szemét piszkosul, hogy az ork magára hagyta - bár az igazsághoz hozzátartozik, azért ez embertelenül bántja, többségében a hiúságát sérti, hogy őt bárki el merte hagyni!-, hanem hogy nem volt vele őszinte. Ha kerek-perec megmondta volna, hogy nem akar inast, vagy nem akar vele lenni, akkor egészen más lenne a helyet.
Valóban más lenne? Sosem tudjuk meg. Valószínűleg egyébként semmin sem változtatott volna, mivel Thalyssa makacsabb, mint bármelyik öszvér és minden bizonnyal igyekezett volna meggyőzni a férfit az ellenkezőjéről. Kell neki az az inas, csak még nem tudja.
Meg aztán, mérges Apácskára is, mert minek hozta ebbe a nyomorúságos országba, mehettek volna annyi másik helyre is. De nekik ide kellett jönniük, ahol a saját istenük nem éri el őket, a többi meg az égből potyog lefelé. Még, hogy fáradtak…Részegek! Pont mint Apácska. Az is mindig „elfárad” a nagy ivásban, mióta rájött, hogy a szeretője már más szeretője, az övé meg nem lesz. Azóta ráfogja a tavaszra, aztán a város a piaca, a benne lévő könnyűvérűek meg a csemegéi, amiből kedvére válogat.
Aztán kire mérges még? Az őrre. Az őrre, aki csúnyán nézett Cagonra mindenképp mérges! Mit képzel magáról az a cickányképű, hogy az ő orkjára csúnyán néz? És ha még csak néz, de gondol is!
És ha már itt vagyunk, akkor mérges az orkokra is, mert egyfelől a kereskedő is az, másrészről meg mit képzelnek magukról, hogy ők csak itt riogatják az embereket, bekergetik mindet a városfalak mögé. Hát mit viaskodnak annyit, kinek van itt erre ideje, mikor Thalyssa az alkímia fortélyait igyekszik kitanulni?! Meg hát szépítkező kence se kell senkinek, ha ugyanazon a pénzen lisztet is vehetnek, háború esetére. Kapjon mindegyik hascsikarást, hát rontják nekik az üzletet!
Hirtelen több személy és népcsoport nem jut eszébe, akire haragudhat, de a lista így is elég terebélyes. Mérgében nagyot horgant, mélyről szívja fel a nyálát, hogy aztán jókorát tudjon köpni magaelé. Büszkén nézi a hosszú füven csillanó, nagyot csattanó nyáltócsát, talán ez volt az első alkalom, hogy nem köpte le saját magát „véleménynyilvánítás” közben. Aztán arra gondol, boszorkányok ilyesmit össze szoktak gyűjteni, aztán megdelejezik az embert vele. De utána meg arra gondol, amelyik boszorkány a nyálát kapargatja a fűről, az megérdemli, hogy megverje az átkával.
Eljátszik a gondolattal, hogy benéz a templomba, de az igazság az, fél tőle. Nagynak is tűnik, zordnak is, meg hát emlékszik még élénken Garsin történetére, mi van akkor, ha a lepotyogott istenek valamelyike odabent bujkál? Az kéne még csak, hogy szembejöjjön vele egy abban a kőborzalomban, aztán ő is belebolonduljon a látványba! Tartsák csak meg az istenkék maguknak a köházaikat, jó lesz neki itt a kertben.
Hatalmasat ásít. Apró, fehér fogait sorra mutatja, akkorára nyitja a száját, hogy a torka közepéig és képes lenne lelátni az, akinek jó a szeme. Végül az egyik terebélyes fát választja pihenő helyéül. Úgy dönt, innen fog tovább állni, kitalálja hogyan jut majd el a kikötőbe. Megálmodja, ahogy mindig is megszokta. Így aztán az általa kiválasztott, szimpatikus fa tövébe kuporodik, ahol hamar elnyomja az álom.
Ütemes kopogást hall, olyat, mint amikor éles tárgyat állítanak fába. Újra, és újra, és újra. Penge susogás, aztán tompa csapódás. Thalyssa lepillant a kezére, amely fura, szebb napokat is megélt tőr felé nyúl. Egy olyan tőr felé, aminek a pengéje nem látszik, csak a markolata meredezik a nagyvilág felé, hatalmas faajtóba fúródva.
A markolatra fog, ami hirtelen kígyóként tekeredik a csuklójára, a sötét ajtó hatalmas szájjá változik, feneketlen lyukká, abba rántja be a kígyó, ő pedig jókorát bukfencezik, végül a földön csattan. Fogalma sincs, hogy hol van, a közeg sötét, fekete…a torkát kaparja a füst, az orrát csavarja az erjedt szesz szag. Négykézláb nyomja magát, a feje fölül ismét ütemes kopogást hall. Mintha sátortetőt látna, vörös és fehér. Késeket dobnak fel, de azok nem esnek le. A plafonba sem fúródnak. Egyszerűen csak…eltűnnek.
Aztán lepillant. Egy hatalmas korsót lát, ami egyszerűen ketté nyílik. A korsó igazából egy tojás, a tojásban pedig két állat verekszik: egy róka és egy medve.
Thalyssa elképedve térdel a tojáslakók felett, elnyíló ajkakkal mered a liliputi miniatűrök harcára. Harc ez, vagy tánc?
Aztán meghallja az ismerős, kertet firtató álmából előtörő hangot.
„Ideje Indulni”.
A hang mély, olyan, mint Cagoné, ám mégsem az. Erős, dörgő, a holtakat is felébreszti, hát még Thalyssát! Erősen megrándulva riad fel, álmos szemekkel pislog körbe. Félhomály veszi körül, jól elszundíthatott a fa alatt.
Hitetlenkedve ingatja meg a fejét, szép arca torz, értetlen maszkká torzul, ahogy visszagondol az álmára. Korsótojásban verekvő medve és róka. Ember legyen a talpán, aki képes megfejteni ezt az álmot!
A belső hang utasításának eleget téve összeszedi magát, rövid tapogatódzás után ellenőrzi, hogy mindene megvan-e, majd elindul a kerten át a Romváros irányába. Hiszen Cagonnak igaza volt. Az istene szólítja, álmai a Vérkertbe vezetik az útját, ám odáig el is kell jutni. Ahhoz pedig kísérő kompánia kell. Talán pontosan arra van szüksége, amit látott: egy rókára és egy medvére, még ha azok „tojásból” is kelnek ki, hogy egymással táncoljanak.*