//Vess, Zef//
*A nap már messzire eltávolodott halandók anyagi világától, amikor Galin súlyos bakancsai jókorát koppannak a város macskakövekkel kirakott utcáin. Nem kevés idő telt el, mióta a Kikötőből útra kelt, hogy újbol megtegye a levegő városába vezető iszonyúan fáradalmas, sőt hosszan tartó, de mindenképpen hasznosnak tekinthető útját. Hisz ez a város a kalandorok központja, minden érdekes dolog, legyen az egy mulatságos pletyka, vagy egy sosem látott veszedelem szörnyeteg alakban, innen indul el. Utóbbi esetben jobb ha itt is ér véget, de ez már csak egyszerű részletkérdés.
Szóval végre megérkezett a városba, mégsem érzi csillapodni a belülről mardosó hiányérzetét. Olyan ez, mintha veszedelmes kígyókkal teli verembe zárták volna lelkét, azok pedig méregfogaikkal temérdek apró sebet ejtenek rajta.
Ahogy baktat a tökéletesen összepászított, s szépen faragott köveken ismét a régi emlékek ütnek szöget dús szőrzetű kobakjában. A földre szegezi tekintetét, s mit sem törődve mások testiépségével robog előre tőle szokatlan szomorkás arckifejezéssel.
Hiányzik neki a gyönyörű szőke elf lányka, Hayra, akit mindig sikerült megnevettetnie. Olyankor pedig csak még inkább tündökölt a szépség, ami Galint is csak egyre folytatásra sarkalta. Talán kicsit bele is zúgott, de ezt megtartotta inkább a maga kis titkának. Aztán ott vannak a bányák, és a családja, akik már valószínűleg halottnak hiszik, mivel képességei a két bátyja mögött mindig "eltörpültek". Ez a szó pedig maguk közt a törpéknél sokat nyom a latba. Tehát ő csak úgy eltörpült mindenki mellett, ennek ellenére is máig haza vágyik vissza kicsiny családjához...
Továbbra is kedvtelen arckifejezéssel ballag, ám körítésképp csontig hatoló zajt hallat mindenfelé, amerre elhalad. A vért csatolásai nem elegek ahhoz, hogy elnyeljék a fém jellegzetes surlódásának a hangját. ~Egy jó pofa hideg ser most biztos jót tenne megfáradt tagjaimnak. A vén Pegazus mindig is ilyen alkalmakkor bizonyult a legmegfelelőbb társnak.~
A Pegazus fogadó szerencsére csak pár utcányira van a törpétől, így percek multán már ugyanazzal a fiatalos lendülettel löki be az ormótlan fa ajtót, mint első ittjártakor. Minden bizonnyal lesznek, akik felfigyelnek a dinamikus belépőre, de a törzsvendégek már igazán megszokhatták a furcsábbnál furcsább figurák érkezését. Galin arcára pedig újra mosolyt csal az alkoholtól bűzlő förtelmes alakok émelyítő szaga. Jobban belegondolva ez is leginkább otthonára emlékezteti.
Így a fogadóban már egészen kellemes hangulattal szedi tömzsi lábait a helyhez, ahol a fogadós legtöbbször feltűnik. Magához a fogadó legszebb kincséhez, a pulthoz.
A pulthoz, ahol rögvest megpillantja a legszebb kort taposó két fiatal ficsúrt. Látványuk újabb, most kellemes emlékeket ébresztenek benne, így képtelen megállni, hogy ne lépjen oda hozzájuk, és két vaskos kesztyűbe bújtatott kezével kioszt egy-egy határozott, de barátias vállpaskolást.*
-Üdvözletem úrfik! Hogy vagyunk? Csak nem valami csíntalanságon törjük a fejünket?
*Ezután egy elégedett horkantással zárja le az ő részét, és várja a többiek válaszát, mint aki jól végezte dolgát. Szakálla alatt közben kajla vigyorral biztatja a fiúkat.*