//Ha nem marad kő kövön...//
*Nem nevezné bölcsességnek a szavait, inkább tapasztalat az, mely még nem érett bölcsességgé. Talán majd egyszer, de most csak egy jó tanács, egy meglátás, melyet mindenki saját szája íze szerint értékelhet. Sajnos a kolosszus megtanulta, hogy az ártatlanok bűnhődnek a legtöbbször azért, amiért másoknak kellene. Az élet sötét oldalát járók nem azokkal kezdenek, akik ellenük harcolnak, hanem azokkal, akik nem tudják megvédeni magukat ellenük, akiket kihasználhatnak, akik "nem számítanak".
Viszont ezért kellenek olyanok, mint a kolosszus. Olyanok, akik az ártatlanok helyett vonnak kardot a homályban tévelygőkre, fényt visznek a sötétségbe és elejét veszik az árnyak előretörésének.
Azonban megesik, hogy nem sikerül, megesik, hogy olyanok halnak meg, akiknek nem kellene és a sötétség győz. De nem szabad feladni, nem szabad csüggedni, harcolni kell tovább és nem felejteni. A hósörényű nem "jó", de még csak nem is semleges, nem válogat az eszközökben, ha a szükség úgy hozza, hisz az árnyak ellen nem számít, milyen fegyverrel veszi fel a harcot, hisz az árnyak sem válogatnak. Viszont vigyázni kell, nem szabad átlépni a határt, a határt, ahonnan már a fény árnyékká lesz és a jó és a rossz közti határ összemosódik.
Borongós gondolatainak mélyéről Janey érintése rángatja vissza, zavart mosolyféle jelenik meg az arcán, ahogy értelmet keres az elhangzott szavaknak. Igen, a friss levegő.
Kurtán bólint, hisz mindene megvan és most nem akar vértet húzni, A'frad különben is azon dolgozik, elég lesz neki a mesterpallos, a városban nem számít különösebb veszélyre, bár ez legutóbb se jött be.
Megvárja, míg Janemita visszatér, majd akár jön a fegyverhordozó, akár marad a páncéllal foglalkozni, elindulnak kifelé a Pegazusból, hogy a Barakkok felé vegyék az irányt, a sört és a sültet érintetlen az asztalon hagyva.*