*Uraljuk hát, mennyire tudjuk, de az elemi erőket szabadnak kreálta a mindenség, hiszen nem lámpásban látta meg a tüzet az első élő, ahogy a víz sem egy pohárban lötykölődött, ahogy a földet is csak idővel tették műveltté, s azt sem tanárok, hanem földművesek. De kinek ereje engedi, hogy képes legyen igájába vetni bármely elemet, hát tegye! Tehetségét koronázza siker, csak ennyit kívánhat magában Dakhnator is, nem többet. Hiszen, nem ismeri, nem tudja, kik értenek így mágiához, vagy mutatványokhoz, mikkel kápráztatják a népet. De talán egyszer megismer valami tűzvarázslót, míg a templom falain belül éldegél. Még ha elvileg ezen templom valójában a Szél temploma is.*
- Bizony, én csupán a piszkos munkát végzem, más imádkozik istenekhez és könyörgi ki az üdvözülést a holtnak. Nekem az anyagi maradékot, a porhüvelyt kell eltemetnem. S előtte még, ha szükséges, olyan állapotba hozni, hogy ne botránkozzon meg a szertartásra érkező nép, ha búcsúját veszik az elhunyt ismerőstől.
*Erről nem tudhat mindenki, hiszen logikusabb, hogy egy temetést egy személy végez, sokkal több marad így más feladatokra. Hiszen nem fog egyetlen pap egy egész várossal megbirkózni, ezért kell a több hitbéli ember, s azon kívüli félelf, ki dolgozik.
Lassan kezdi egyre mélyebben belefúrni saját zöld pillantását a kéklő szempárba, határozottan tekint bele, s mélyül, tovább és tovább, míg Timandra meg nem szakítja. Pedig Dakh szeret elmélyedni mások lélekőrzőjében, mintha annak rabja lehetne, s megpillanthatná mit is rejt valójában a test. Megláthatja, milyen a lélek odabent és mit gondol éppen a másik. Puszta gondolat, minek alapja alig van, hiszen csak a mimika kiolvasásából tud megállapítani bármit, illetőleg a szemből keveset, de ki lehet olvasni. Ám ennek a tudománya nem tartozik Dakhnator által ismert dolgok közé.*
- Tegyen érte, akinek egy akasztás után még van kedve beszélni.
*Hagyja ennyiben a dolgot. Valóban nem kellemes, örült, hogy levegőt képes volt venni meggyötört torkán keresztül, nemhogy megkíséreljen bármit is mondani. Napokig nem szólalt meg, csak később, mikor már nem érezte úgy, hogy saját, eltorzult bőre is meg akarja fojtani. Az meg, hogy a rend büszke őre akkor hol volt... Bizony, az akasztók tömegében volt az ottani kirendeltség tagja is. Nem meglepő, hiszen vagy szolgálaton kívül volt, vagy a jelentése szerint nem tartózkodott a helyszínen.
Pedig sokkal érdekesebb, ha barátokkal múlatja az ember lánya az időt. Vagy esetleg kerít magának egy férfiút, kivel megoszthatja amaz életét. Az biztos, hogy a magányos létet megérti Dakh. Hiszen, nem hogy barátja nincs, eddig csak ellenségeket talált, vagy olyanokat, akik alig tűrték csak meg. Timandra már kész tünemény számára, ahogy viselkedik. Bár, a férfi közvetlensége meglepően jól lett fogadva, ahogy hozzáér, vagy éppen felfedte titkát. Ez talán, amit a leginkább nem ért meg. Amennyire modortalanul viselkedett, Tima annyira jól fogadja végül a dolgot. Talán eme két magányosabb léleknek sorsa, hogy megismerje egymást, s barátokká váljanak? Furcsa érzés árad a kezébe, hol a gyűrűt hordja... Furcsán, de ismerősen bizsergető érzés.
Sosem fogja megtudni, hogy mi rejlik az álarc mögött. Ezt mindketten megállapíthatják magukban, hiszen Dakhnator nem egy olyan típus, ki megnyílik, inkább csak a felszínen közvetlen, aztán már inkább visszahúzódó és gyáva. Ám ha Timandra kíváncsi mégis, megpróbálhatja magát befúrni a szorosan feszülő maszk, s a valódi arc közé.
Ahogy egyik őszszín tincse, mi ezüstös valójában Tima ujjai közé kerül, immár a furcsa érzés egész testében szétárad. Különös, valóban. Látszatra öreg is lehetne a félvér, miközben a haját vizsgáló tudóspalántával egyidős lehet. Érdekes a gondolat is, hogy miféle kettősségek rejtőznek benne. Hiszen, ez a pár, mit Timandra magának felsorol, elég kevés ahhoz képest, hogy mennyi van még.*
- Egy alkalommal, örömmel ellátogatnék oda, honnan származol, kedves Timandra.
*A mosoly ismét lágy ívét veszi arcán, ahogy a válaszát megadja a fel nem tett kérdésre. Valóban kíváncsi már, s ha még segíthet is pár senki által nem érdekelt holttesttel az ottaniak tanulmányaiban, akkor már tényleg megérte oda elmenni.
Kérdéses ugyan, hogy milyen állapotú és mennyi is lesz a száma a testeknek, miket el tud hozni, de igen sok kalandor veszti életét, kikre senki nem kíváncsi, kikre nem tart igényt senki. Némelyik ki is van zsebelve, ha nem, akkor Dakh feladata megfosztani minden evilági vagyonától. Amiket persze, belátása szerint, általában az éppen munkáját adó templomnak áldozza, ám olykor, ha valami nagyon elnyeri tetszését, megbeszéli a feljebbvalójával, hogy azon dolog onnantól már ezen félelf tulajdonát képezze.
Esze ágában se lenne egy ilyen kitűnő ajánlatot visszautasítani. Sokkal inkább lelné örömét abban, ha ezen estéjét megoszthatná Timával, amennyire csak lehetséges ez. Egy kellemes vacsorát amúgy sem volna az igazi egyedül fogyasztani, inni is csak az ökör iszik magában. Arról nem is beszélve, hogy így is tovább élvezheti a leányzó társaságát. S akármit gondoljon is Timandra, Dakhnator valóban élvezi, még ha ennyire csendes is, s visszahúzódó, valamint szótlan. Számára az is bőven elég, ha megválaszolja kérdéseit, vagy néha újabbakat tesz fel. Nem kell folyamatosan beszélni, főleg, hogy több idő marad az étel fogyasztására így, nem kell tele szájjal beszélni, mi főbenjáró illedelem elleni erőszaknak minősül.
Mindketten hosszú úton vannak túl, ez tény, ám Timandrát talán jobban megviselte, hiszen Dakh már kész bármi másra, csak legyen gyomrában étel ismét. Se alvás, se fürdő nem kell, ha ismét drága holtjai közé vetheti magát, hogy foglalkozzon az oszlásnak induló és hulla merev testekkel. Néha úgy érzi, hogy egy közülük, annyira nem foglalkozik mással, csak kis barátaival, kiket felkészít a végső útra, s részben kíséri is őket. A holtak sosem mondják, hogy mennyi ronda az arca, vagy milyen szégyenletes, hogy nyakán viseli nyomát, hogy mások mennyire nem fogadták el. A holtak nem ítélkeznek, csak nyugodtan fekszenek.
Miután a hölgyemény rendelt a fogadóstól, Dakhnator is megteszi ezt, sült szalonnát fogyaszt, szintén gyümölcsteával. Nem kenyere az alkohol, s nagy étvágyat sem mondana magának. Épp csak éhes, s kell gyomrába étek, mielőtt önmagát kezdi megemészteni a savval telt szerv.
Lelhet végül üres asztalt, minél helyét elfoglalja, s csakhamar asztaltársa is megkaparintja saját helyzetét eme asztalnál. S mint látja, a hölgyemény figyelmét inkább köti le az alant elterülő fa kinézete, miből az asztal készült, de hamarost Dakhnator hangja lesz, mi elvonja onnan a tekintetét. Egészen a kéklő szempárba fúrja sajátját, ahogy nyugodalmas kifejezése alá a szokott mosoly költözik, mely szinte vigyorba hajlik, de megmarad kósza ajakgörbületnek.*
- Örömmel venném társaságod, s bizonyára a könyvek is így vannak ezzel. Úgyis beszélnem kell a szerzetesekkel, hogy kaphassak valami munkát, szerintem senkit nem zavar, ha kissé elfeledkezel mindenről, s csak saját világodba temetkezel egy kiváló olvasmánnyal.
*Majd pont ő fogja azt mondani, hogy ezért nem szeretné, ha vele tartana? Hiszen ő sem különb, ha számára érdekes olvasmányt lel. A pír talán el is kerüli a figyelmét, ám a lesütött pillantás, az elvágódó tekintet... Ez már épp elég feltűnő. Pedig valójában tényleg örömére szolgálna, hiszen Tima úgy tűnik, nagy eséllyel lehet majdan barátja is. Ez pedig nagy szó, hiszen mindeddig csak olyanok voltak, ki megvetéssel néztek rá. Ez pedig nem a legkellemesebb légkört teremti.*
- Nagy örömöt adna, ha elkísérnél. Nem szívesen járnám az utcákat, még ha közel is van, hogy közben nincs, mi elterelje figyelmem mások pillantásáról. S neked sem kéne egymagad menned, hogy kutathass a könyvtár kötetei között.
*Bizonyos, hogy az általános tudás mindenhol ugyanaz, a többi meg, maximálisan abban különbözik, hogy milyen szempontból közelíti meg az épp aktuális kérdést, vagy hogyan fejtegeti a cselekménye szálát, miféle tudós módszerrel vizsgálták azt, miről szavak rejlenek a könyvekben és pergameneken. De hogy teljesen, szeges ellentéte legyen valaminek, az majdhogynem kizárt, annyi esély van rá, minthogy Dakhnator szerezzen maga mellé egy nőt, ki képes szeretni őt. Valós esélye is van, ám oly elenyésző, hogy számolni is felesleges volna vele. A legtöbben inkább vonzódnak a kalandozó harcosokhoz, minthogy egy akasztott, vágott arcú, hullákkal dolgozó félvérrel keveredjenek.
Dakhnator számára talán csak azért nem kihívás felszabadultan élni, s elkölteni vacsoráját Tima társaságában, mert ő mindig így viselkedik. Közvetlensége a legtöbbeket furcsa kinézete miatt riasztja, viszont a lány már látta lelkének egy szilánkját, s talán a vonzódás, mi kialakult, segíthet neki, hogy hasonló mód érezze magát ezen az estén.
Nem is kell sokat várni, megérkezik a felszolgáló, a rendeléseket pedig leteszi a két személy elé, hogy ők magukhoz vehessék amazt. A szalonna illata hamar betölti a finom ételtől elszokott orrát, ahogy a tea gőzéből kiáradó illatfelhő is hamarost utat talál magának szaglószervéhez. Micsoda lakoma ez, ha nem akar sokat költeni, mégis jól kíván lakni. Bár, a fene se tudhatja, lehet, még rendel valamit, hogy valóban megtölthesse hasát.
S mikor egyik keze kicsúszik a ruha ujjának fekete anyagából, hogy hosszú körmei a csésze mintázatán szántsanak végig, megismerkedve annak motívumaival, meghallja Timandra hangját, amint beszélgetést kezdeményez vele. Minő öröm!*
- Ugyan már, minden temetőhöz tartozik egy templom, ha nem több. Egy faluban, hol csupán két napig voltam, inkább csak megpihentem estére, ott három templom is volt, a temető is ennyi részre volt osztva. Láttam sok különös helyet, némelyik síremlék igazán impozáns, látszik rajta, hogy mennyire gazdag is volt az elhunyt. Láttam aranyból öntött formát, egy furcsa keresztre emlékeztetett, rajta sok-sok jelkép, bizonyára a túlvilágra kívánt magának örömöt és védelmet. A legtöbben márványból, vagy egyszerű kőből faragtatnak sírkövet, a szegényebbek pedig fából készítenek. Sokan pedig nem tudják, hol a határ. Az aranyozás inkább pazarlás, hiszen több munka volt benne és drágább is volt, mintha hétköznapi személy kérné tőlem a feladatokat.
*Örömmel mesél munkásságáról és tapasztalatairól, de inkább csak az eredményt regéli, nem fűlik a foga, hogy a holtestek kicsinosításról ejtsen szót, vagy esetleg, hogy miféle sérüléseket látott. Hiszen egy szétszakadt, beleit kilógató test, mit neki kell egybe varázsolni, nem kellemes munka, s látványnak sem leányálom. Nem kételkedik benne, hogy ennyivel még bőven megbirkózna Timandra, ám evés közben, inkább az előtt, nem lenne ajánlatos ilyesféle témát felhozni, így inkább marad annál, mibe belefogott.*
- Általában hamar kiderül, hogy mennyire is volt fontos személy, már csak látszatra is a család számára. Van olyan sír, amin egy hét alatt senki nem hozott se virágot, de még egy kósza gyertyafényt sem adott a nyughelyre.
*Pillanatra megáll, hogy egy ujját, míg Timandra magához veszi a szót, megérintse a csésze oldalát, felmérve azzal, milyen a hőfoka. S mikor megérzi annak forróságát, nem sietősen, de elveszi ujját, hogy ismét körme siklása legyen az ital tartójához való minden érintkezése.*
- Számomra a legkevésbé se volna zavaró a jelenléted. Nem tudom, hogy e városnak milyen a halálozási aránya, de a legtöbben mindig akad bőven szabadidő. Persze, függ ez attól is, hogy megkapom-e a munkát, vagy máshogy kell megoldanom. Ám egy látogatás a temetőbe bármikor belefér időmbe, hiszen azt én határozom meg.
*Mosolya kissé túl széles is lesz hirtelen, hiszen örömét fejezi ki. Nem is gondolta volna, hogy egy ilyen sötét helyre szeretné a lány, ha együtt mennének. Akár övé lesz a temetői munka, akár nem. Személy szerint, egész megkedvelte már Timandrát, így örömére szolgálna, ha kiderülne, hogy számára is egy lehetséges barát a jelenlegi asztaltársa. Hiszen Dakh úgy tekint a hölgyeményre az átellenes oldalán a falapnak. Min pihen a csésze, mit ismét megérint, s végül már két ujja is hozzáér, hiszen immáron csak kellemesen meleg, nem pedig forró a kis edényke, miben a finom tea gőzölög tovább.*