// Rainas Keirath //
*Eddig minden jól megy, már amennyire a helyzettől elvárható. Az ork viszont már közel lehet, próbál gyorsan felpattanni miközben hátrafordul, de már késő, az ork belemarkol a jobb kezébe. Épp indítaná a lábát a hím nemesebbik szerve felé amikor az felrántja őt a levegőbe. Sebaj, a levegőből is szép nagyot tud rúgni, a másik lába már indul is, de ez a mozdulat sem úgy ér véget ahogy tervezte. Még mielőtt célba érhetne, a zöld monstrum akkorát lódít rajta, hogy a mellettük lévő asztalon ér földet egy elfojtott nyögés kíséretében, majd az asztalról is tovább bukfencezik, és csak mögötte a földön állapodik meg. A fájdalom kap végre egy másodpercet, hogy szabadon végigrohanjon a lány testén, aztán egy másik érzelem torkon ragadja és visszahajítja őt a béklyói közé. Eljött végre az ő ideje. Színre lép a düh. Nagy levegő, amit szinte már morogva, összeszorított fogakkal erőltet ki az orrán, aztán egy gyors mozdulattal felpattan és a dulakodók felé fordul. A haja is csak erre a pillanatra várt, hogy egy gyerekes tréfát űzzön vele. Hiába, nem harcba indult ma reggel, a hosszú fürtök a gyors fordulattól rögtön a szemei előtt teremnek. Még szerencse hogy rá épp senki nem figyel, biztosan nevetségesen fest, ahogy igyekszik visszatessékelni a barna tincseket a fülei mögé. A düh ahogy jött, úgy el is száll, a következő dolog amit már tisztán lát az, ahogy az asztal lába nagyot csattan az ork fején. Még ő is szisszen egy kicsit, miközben kissé hunyorogva elhúzza a száját. Eleget csatázott már ahhoz, hogy mindig a legrosszabbra számítson. Eszébe sem jut, hogy ennyi elég lehetne az orknak ahhoz hogy elterüljön. Ő már intézné is a következő csapást vagy megint a fejére, vagy a tőrt tartó keze felé. Ezt várja az elftől is, ilyen helyzetből már gyorsan be lehetne fejezni, Nara pedig jóval odébb van, és még az asztalt is meg kéne kerülnie hogy bármi hasznosat tudjon csinálni. Részéről az ügy letudva. De nem így történik, a férfi habozik, és elég időt ad támadójának arra, hogy csak belefúrja azt a kést a lábába. Elvigyorodik, majdnem fel is kacag „partnere” hibáján, közben el is indul sietve az ork felé, hogy véget vessen nyomorult életének mielőtt még több kárt okozna. Épp ráfog a legközelebbi szék támlájára, hogy legyen mivel hátulról fejbe csapni szegényt, amikor az végleg elterül a földön.*
~Egy: halott. Kettő: halott. Három: hopp az ott még vergődik~
*Számolgat magában ahogy végigméri a földön fekvőket. Persze Jackre gondol, nem az elfet számolja harmadiknak.*
~Na vele mi legyen?~
*Egy újabb mosoly szakítja meg a gondolatmenetet ahogy az elf alatt összetörik az asztalláb, így szegény megint a földön koppan. Az izgalom elmúlik, a fájdalom kezd előmerészkedni a gödréből. Vége. Nem is tartott sokáig, pár pillanat volt az egész. Kicsit csalódottan néz vissza Jackre. Többre számított. Így fegyvertelenül annak is örülnie kéne hogy életben van, ez valahogy mégsem elég. Piti banditáktól mit várjon az ember? Még jobb is hogy nem volt nála fegyver, úgy még ennyire se lett volna izgalmas.*
~Vele mi legyen?~
*Kérdezi magától Jacket méregetve.*
~Biztosra kell menni…~
*Anyja mindig ezt tanította. Nővérének sem volt soha gondja ezzel. Csak ő lett ilyen könyörületes. Azt sikerült belenevelni, hogy csata közben ne jöjjenek elő ezek a gondolatok, de így hogy már vége van, és tiszta fejjel áll a haldokló előtt, valahogy nem megy.*
~Úgyis meghal már…~
*Próbálja valahogy meggyőzni magát.*
~De hát bűnöző, meg akart ölni engem is és az elfet is. Nem sajnálni kell, az ilyennek halál jár!~
*Mégis ott bujkál benne valahol, hogy nem szabadna egy életnek csak így véget vetni. Felvillan előtte ahogy eltöri a másik koldus nyakát. Összerezzen. Hiszen azt is ő tette. Nemhogy gondolkodás nélkül, de gondosan eltervezve. Hogy képes ilyenre? El kellett volna venni a tőrét, és elzavarni mindhármukat.*
~Ha minket nem is, akkor mást találnak meg, fosztanak ki, vagy ölnek meg. Így kellett lennie.~
*Ezzel végül csak sikerül elhesegetni a bűntudatot, legalábbis egyelőre.*
~Ő majd szépen elvérzik itt~
*Ezt a döntést hozza meg. Nem képes rá hogy ilyen helyzetben legyilkolja.*
~És ő?~
*Néz vissza az elfre, aztán körültekint a fogadóban. Szép kis felfordulás. Szép nagy rongálás, amit semmi kedve kifizetni. Az kéne csak, hogy a nyakába varrják a dolgot. Hiszen ő nem tört össze semmit. A vaskos faajtó keményebb a fejénél, az asztal sem tört össze ami lesegítette a levegőből, nem is volt rajta semmi… De ezt bebizonyítani nem lenne olyan egyszerű, és miért hinnének neki? Elvigyorodik, így belegondolva, szegény kislány, megtámadták, átdobták egy asztalon… itt ő az áldozat, ezt biztos sokkal könnyebben elhinné bárki. Két halott, egy haldoklik, az elf előbb-utóbb úgyis elbotorkál valahogy, mégiscsak egy fogadó, valaki majdcsak segít neki. Arra gondosan ügyel, hogy ne mutassa fájdalmait, mosolygósan biccent egyet Rainas felé, aztán hátat fordít neki és a kabátjához sétál.*
-Azt hiszem mégiscsak visszajövök később.
*Mondja maga elé miközben belebújik a kabátba és továbblépked az ajtó felé*
-A világért sem szeretném zavarni az urakat.
*Mintha onnan folytatná az egészet amikor belépett az ajtón. Az esetlegesen hozzá intézett szavakra ügyet sem vet. Ha nem vágnak hozzá valamit, akkor szépen elhagyja a helyszínt, még mielőtt a fogadós betoppan, akárhol is legyen épp. Az ajtó felé sétálva jobbjával hátrafelé int elköszönésképpen, aztán megragadja a kilincset, kinyitja a fogadó ajtaját, és már kint is van. Felhajtja a fejére a kabátja csuklyáját, és szép vidáman nekiindul az utca forgatagában.*