//Második szál//
//A sör a legjobb étek//
//Zárás//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Van valami igazán furcsa a férfiban. Mármint azon kívül persze, hogy elég nyilvánvalóan őrült, akármennyire is bizonygatja, hogy nem az. Naenak nem valami dús az érzelemvilága, általában csak ideges vagy épp jókedvű, mert be van nyomva, most mégis, igazán szokatlanul érzi magát a másik társaságában, s hogy ennek a szesz az oka vagy a férfi, már nem tudná megmondani. Valami nagyon nincs rendben a fickóval, érzi a zsigereiben, hogy nem viccelődött a lány kapcsán, de valamiért mégsem akar tenni semmit, holott a kötelessége lenne. Ahogy a másik beszélt a dologról, akármit is tett valójában, úgy tűnik rohadtul megbánta, s talán épp elég büntetés az neki, hogy együtt kell élnie vétkével.*
-Érdekes, én csak kétszer.
*Röhög fel, leginkább azért, mert igencsak szellemesnek érzi magát, s bizony az utolsó pohár ital nincs ellenére, pedig vöröslő fejéről már bizonyosan ordít, hogy ezt már nem kellene meginni. Tisztesen fel is hajtja a szeszt, arcára már nem ül ki grimasz, úgy csordogál le a torkán, mintha csak forrásvíz lenne.
Ivócimborája úgy tűnik menni készül. Kicsit elgondolkodva méregeti, érzi, mondania kell valamit, s hát nem is küzd az inger ellen, kiböki, ami először a szájára jön.*
-Elbaszott egy fickó vagy te, Borzas.
*Csóválja meg a fejét rosszallóan*
-Kurvára kapd össze magad!
*A képe morcos persze, mint általában, de talán nem kell régóta ismernie a másiknak őt, hogy tudhassa, ez valahol valamiféle kedves felebaráti jó tanács a részéről, még ha nem is hangzik úgy.*
~Utoljára?~
*Nem teljesen érti, mégis mire céloz ezzel a férfi, de biztos benne, csak már túl részeg ahhoz, hogy megértse.*
-Egy élmény volt Umon!
*Kúszik még egy haloványabb mosolyt spicces képére egy bólintás kíséretében majd figyeli, ahogy lassan kisétál az ajtón asztaltársa. Egy ideig még elgondolkodva néz abba az irányba, amerre amaz távozott.*
~Ez meg mi a búbánat volt?~
*Teszi még fel magában a kérdést, ahogy visszapörgeti az este eseményeit, s bár felelni nem tud rá, abban egészen biztos, hogy akár akarja, akár nem, elfelejteni nem fogja. Nagy nehezen feltápászkodik az asztaltól, s egy darabig még a szék támlájába kapaszkodva várja, hogy a fogadó forgása valamelyest csillapodjon majd ingó léptekkel elhagyja a Pegazust, hogy odakint a fal tövébe kiadósat taccsoljon.*