* Messze tűnik már az az idő, mikor Artennel oly egyetértésben beszélgettek. Nem a harag perzselő lángjai csaptak fel közöttük, csupán így hozta a sors. Külön utakon járnak, de talán összetalálkoznak majd ismét.
Már lement a nap, a hold halvány derengése megvilágítja a világot, s a kellemesen lágy fény körülöleli a vékony alakot, akinek tagjaiban mégis ott van az erő, s nem törékenynek látszó tündérkisasszony, kinek léptei nyomán virágok nyílnak, s nevetése gyógyír minden földi gondra. Ő Kabena Bloss Bistol és festőien is ábrázolható lehetne ahogy az éjben igyekszik a fogadó felé, de egy futó pillantást kapna csak a róla készült festmény. A vászon, s a színek játéka sem adhatja vissza pontosan őt. Kívülről egy fiatal, formás nő, de ezer ilyen műalkotás született már, bensőjét pedig nem lehet vászonra vetni vagy tán akkor sem lesz elég hiteles.
Mindig is nyomták terhek vállát, még akkor is, amikor anyja óvó karjainak kellett volna védeni az ártatlan gyermeket. Sokáig tartozott valahova, de az élet hullámai ismét más partokra sodorták, nem mindig jó irányba.
Artheinor békés hely, azonban itt is csak a kószálásnak él, tétlennek érzi magát. Hiába jár el rendszeresen, hogy a kardforgatásban mesterré váljon, a napjaiban nincs semmi, amitől lovag egy lovag. Nem is érzi már magát igazán annak, így az éj leple alatt pedig egyre inkább a magányosság érzése tépázza lelkét. Barátai oly távoli helyeken szolgálnak vagy vesznek el, s testük földbe vész... Sok fiatal álmát őrzik a különböző tájak, melyeket vérrel öntöztek, a holttestek tápláltak, s a lelkek adtak neki nevet. Nem akar távozni másvilágra, szó sem essék róla, hisz ha most jönne el a vég, akkor úgy érezné, hiába élt. Egy lovagnak pedig az a legfájóbb, ha haszontalannak érezte magát.
Ilyen gondolatok között lép be a fogadóba és egy szabad asztalnál foglal helyet. A vidáman táncoló tűz irányába néz, szemléli miként ropja a parázs. De minden táncnak vége, jönnek újak, végül aztán leégnek a fahasábok, s a perzselő erő magát emészti fel...*