Arthenior - Pegazus fogadó
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 332 (6621. - 6640. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
6640. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-29 08:40:57
Üzenet elküldve: 2025-08-29 08:40:57
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 42
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 42
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Borgőzös gondolatok//
*Szemeiben árnyak táncolnak, ahogy figyeli a nő lassú mozdulatát. Nem rebben meg a pillantása, nem hátrál, inkább mintha a kihívás izzítaná benne a tüzet. A nő szavai lágyan kúsznak be a fülébe, de ott marják belülről, édesen és keserűen egyszerre. Szinte hallani, ahogy a mellkasában a lüktetés felgyorsul, mintha a test is tudná: most nem színjáték folyik, hanem valami több. Valami, ami kitépi belőle a régóta hordott álcák egy részét.*
– Az árnyékban valóban erősebb a suttogás. * Feleli rekedtesen, s a hangjában ott remeg a játékos fenyegetés és a nyers vágy különös elegye.*
– De ha túl sokáig ízlelgeted, rád tapad… és többé nem ereszt.
*Ahogy a nő közelebb hajol, ő sem marad mozdulatlan. Nem engedi, hogy az asztal vagy a levegő legyen az egyetlen, ami kettejük között feszül. Ujjai lassan mint az árnyék közelednek a nő kezeihez, amikor előrehajol. A távolság hirtelen veszélyesen kevés lesz köztük. Szája sarkában halvány, most először valódi mosoly bujkál, smaragd szemei pedig mélyen a nő pillantásába kapaszkodnak. Pillanatra láng lobbanna, ahogy a nő kimondja a nevét. Nem csak megszólítás ez, hanem valami sokkal intimebb: érzés, ami a bőrén keresztül a csontjáig hatol. A száján lassan szétterül egy mosoly, nem az a hideg, számító fajta, hanem olyan, amely mögött ott lüktet a vad ösztön és a gyönyörűen veszélyes őrület. Hangja olyan, mint a bársonyba csomagolt penge.*
– Vigyázni? * Suttogja mélyen, rekedtesen, miközben tekintete a zöld és sárga tükörben fürkész.*
– Én nem vigyázni jöttem, hanem látni, vadászni az ártatlan prédára. De úgy tűnik egy másik vadászba botlottam. Az árnyék nem tart láncokat, csak elrejti őket… de ha egyszer a kezemben vannak, nem szakadnak el olyan könnyen.
*Egy röpke pillanatig úgy tűnhet, mintha a férfi szavai játék csupán, de a szemében ott van valami, amit nem lehet tréfának venni: a nyers, makacs szándék, hogy meg akarja törni a falakat, amiket a nő emelt maga köré. Lassan, mintha kísérlet volna, és közelebb kúsznak ujjai az asztal sima felületén, mintha bármelyik pillanatban átléphetnék a távolság utolsó határát is.*
– Árnyék és suttogás. * Ízleli újra a szavakat, most olyan közel, hogy szinte közös leheletből születnek.*
– Talán mindkettő bennünk erősebb, mint gondolnánk.
* Szavaiban ott vibrál a kihívás és a meghívás egyszerre, mintha egyszerre akarná ostromolni és kísérteni a nőt. Arcán ott a nyers őszinteség: nem ígér biztonságot, csak azt, hogy amit ad, az valódi lesz – még ha fájni is fog. Ujjai lassan, kimérten mozdulnak, és ezúttal nem állnak meg a levegőben. A férfi keze megérinti a nőét, először csak egy leheletnyi érintéssel, mintha próbára tenné, vajon elhúzódik-e. A bőr a bőrhöz simul, meleg és bizonytalan, mégis vibrálóan erős. Nem sürget, nem követel – csak ott marad, súlyt adva a pillanatnak.
És ha a nő nem húzódik el, ha hagyja, hogy a falak résein át kiszökjön az, amit magában rejtegetett, lassan közelebb zárja ujjait. Mozdulatában nincs erőszak, inkább valami csendes birtoklás, amelyben benne van a kérdés és az ígéret is. Ujjai összefonódnak az övéivel, mintha a játszmát most egy másik szintre emelnék: a szavak és a csend helyett az érintés beszél. A férfi nem engedi el a tekintetét, minden rezdülésével azt sugallja, hogy itt már nincs félút – ha a nő engedi, most valóban közelebb kerül hozzá, mint eddig bármikor.
A mozdulatban ott van a csendes erő, a birtoklás ígérete és az, hogy most már nincsenek puszta játékban. Hangja alig hallható, mégis minden szava pengeként vág a félhomályba. *
– Az árnyék nemcsak rejti a suttogást. Hanem bekebelezi azt. És amikor eggyé válnak, erősebb lesz, mint bármely kiáltás. De tudd, hogy onnan nincs visszaút.
*Szavai nem fenyegetnek, inkább sejtelmes súllyal simulnak a nőre, miközben ujjai finoman megszorítják az övéit, mintha ezzel pecsételné meg a kimondott igazságot.
Szemeiben nem enyhül a zöldek feszültsége, ahogy a kérdés elhangzik. Ujjai továbbra is a nőéibe fonódnak, mintha ezzel is emlékeztetné: az iménti pillanat nem volt illúzió. A mosoly halványan, szinte csak árnyékként villan át arcán, de hangja mélyebb, rekedtebb, mint az imént.*
– Az árnyékot sosem a szél hozza. Inkább a sors húzza oda, ahová a fény túl erős, vagy ahol a suttogás már nem elég. A város pedig olyan hely, ahol mindkettőre szükség van.
*Egy pillanatra elhallgat, és még közelebb hajol, úgy, hogy szavai csak neki szóljanak, mintha titkot osztana meg. Közben homlokuk lassan összeér ha a nő nem húzódik hátrébb.*
– De talán... az árnyékot most nem a város, hanem valami egészen más hívta ide.
*Tekintete mélyebbre fúródik a nőébe, s a kérdés visszafordul, hangtalanul, szinte súlytalanul: vajon érti-e, hogy róla beszél.*
//Borgőzös gondolatok//
*Szemeiben árnyak táncolnak, ahogy figyeli a nő lassú mozdulatát. Nem rebben meg a pillantása, nem hátrál, inkább mintha a kihívás izzítaná benne a tüzet. A nő szavai lágyan kúsznak be a fülébe, de ott marják belülről, édesen és keserűen egyszerre. Szinte hallani, ahogy a mellkasában a lüktetés felgyorsul, mintha a test is tudná: most nem színjáték folyik, hanem valami több. Valami, ami kitépi belőle a régóta hordott álcák egy részét.*
– Az árnyékban valóban erősebb a suttogás. * Feleli rekedtesen, s a hangjában ott remeg a játékos fenyegetés és a nyers vágy különös elegye.*
– De ha túl sokáig ízlelgeted, rád tapad… és többé nem ereszt.
*Ahogy a nő közelebb hajol, ő sem marad mozdulatlan. Nem engedi, hogy az asztal vagy a levegő legyen az egyetlen, ami kettejük között feszül. Ujjai lassan mint az árnyék közelednek a nő kezeihez, amikor előrehajol. A távolság hirtelen veszélyesen kevés lesz köztük. Szája sarkában halvány, most először valódi mosoly bujkál, smaragd szemei pedig mélyen a nő pillantásába kapaszkodnak. Pillanatra láng lobbanna, ahogy a nő kimondja a nevét. Nem csak megszólítás ez, hanem valami sokkal intimebb: érzés, ami a bőrén keresztül a csontjáig hatol. A száján lassan szétterül egy mosoly, nem az a hideg, számító fajta, hanem olyan, amely mögött ott lüktet a vad ösztön és a gyönyörűen veszélyes őrület. Hangja olyan, mint a bársonyba csomagolt penge.*
– Vigyázni? * Suttogja mélyen, rekedtesen, miközben tekintete a zöld és sárga tükörben fürkész.*
– Én nem vigyázni jöttem, hanem látni, vadászni az ártatlan prédára. De úgy tűnik egy másik vadászba botlottam. Az árnyék nem tart láncokat, csak elrejti őket… de ha egyszer a kezemben vannak, nem szakadnak el olyan könnyen.
*Egy röpke pillanatig úgy tűnhet, mintha a férfi szavai játék csupán, de a szemében ott van valami, amit nem lehet tréfának venni: a nyers, makacs szándék, hogy meg akarja törni a falakat, amiket a nő emelt maga köré. Lassan, mintha kísérlet volna, és közelebb kúsznak ujjai az asztal sima felületén, mintha bármelyik pillanatban átléphetnék a távolság utolsó határát is.*
– Árnyék és suttogás. * Ízleli újra a szavakat, most olyan közel, hogy szinte közös leheletből születnek.*
– Talán mindkettő bennünk erősebb, mint gondolnánk.
* Szavaiban ott vibrál a kihívás és a meghívás egyszerre, mintha egyszerre akarná ostromolni és kísérteni a nőt. Arcán ott a nyers őszinteség: nem ígér biztonságot, csak azt, hogy amit ad, az valódi lesz – még ha fájni is fog. Ujjai lassan, kimérten mozdulnak, és ezúttal nem állnak meg a levegőben. A férfi keze megérinti a nőét, először csak egy leheletnyi érintéssel, mintha próbára tenné, vajon elhúzódik-e. A bőr a bőrhöz simul, meleg és bizonytalan, mégis vibrálóan erős. Nem sürget, nem követel – csak ott marad, súlyt adva a pillanatnak.
És ha a nő nem húzódik el, ha hagyja, hogy a falak résein át kiszökjön az, amit magában rejtegetett, lassan közelebb zárja ujjait. Mozdulatában nincs erőszak, inkább valami csendes birtoklás, amelyben benne van a kérdés és az ígéret is. Ujjai összefonódnak az övéivel, mintha a játszmát most egy másik szintre emelnék: a szavak és a csend helyett az érintés beszél. A férfi nem engedi el a tekintetét, minden rezdülésével azt sugallja, hogy itt már nincs félút – ha a nő engedi, most valóban közelebb kerül hozzá, mint eddig bármikor.
A mozdulatban ott van a csendes erő, a birtoklás ígérete és az, hogy most már nincsenek puszta játékban. Hangja alig hallható, mégis minden szava pengeként vág a félhomályba. *
– Az árnyék nemcsak rejti a suttogást. Hanem bekebelezi azt. És amikor eggyé válnak, erősebb lesz, mint bármely kiáltás. De tudd, hogy onnan nincs visszaút.
*Szavai nem fenyegetnek, inkább sejtelmes súllyal simulnak a nőre, miközben ujjai finoman megszorítják az övéit, mintha ezzel pecsételné meg a kimondott igazságot.
Szemeiben nem enyhül a zöldek feszültsége, ahogy a kérdés elhangzik. Ujjai továbbra is a nőéibe fonódnak, mintha ezzel is emlékeztetné: az iménti pillanat nem volt illúzió. A mosoly halványan, szinte csak árnyékként villan át arcán, de hangja mélyebb, rekedtebb, mint az imént.*
– Az árnyékot sosem a szél hozza. Inkább a sors húzza oda, ahová a fény túl erős, vagy ahol a suttogás már nem elég. A város pedig olyan hely, ahol mindkettőre szükség van.
*Egy pillanatra elhallgat, és még közelebb hajol, úgy, hogy szavai csak neki szóljanak, mintha titkot osztana meg. Közben homlokuk lassan összeér ha a nő nem húzódik hátrébb.*
– De talán... az árnyékot most nem a város, hanem valami egészen más hívta ide.
*Tekintete mélyebbre fúródik a nőébe, s a kérdés visszafordul, hangtalanul, szinte súlytalanul: vajon érti-e, hogy róla beszél.*
6639. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-28 22:29:49
Üzenet elküldve: 2025-08-28 22:29:49
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Második szál//
//Borgőzös gondolatok//
*Ujjai lassan végigsiklanak a pohár szárán, mintha minden mozdulatával időt akarna nyerni. A férfi szavai nem rebbennek le róla, beakadnak, megállítják. Ott kísért benne, és valami furcsa, nyugtalanító borzongást kelt a bőre alatt. Nem a félelem, inkább az, amikor a ragadozó megérzi, hogy a zsákmány talán mégsem olyan könnyű prédának született, hanem képes visszaharapni.
A nő ajkán lassú, kiszámított mosoly jelenik meg, de a szemei nem nevetnek. Inkább vizsgálódnak, mérnek, zöld és sárga összekapaszkodik, mintha egyik sem akarna engedni. Egy pillanatra eljátszik a gondolattal, hogy elfordul, hogy a maga köré vont falakat jobb lenne talán megerősíteni. De valami tiltakozik benne, túl régóta él a játszmák világában ahhoz, hogy ne érezze meg az igazi veszély ízét. Ez a hím más. Nem hajol meg, nem is hajlong, inkább visszatart, sőt, közelebb húzza magához azzal, hogy nem fél tőle.*
- Árnyék és suttogás.
*Ismétli halkan, a szavakat ízlelgetve, mintha meg akarná tudni, milyen ízt hagynak a nyelvén.*
- Az árnyékban talán erősebb a suttogás.
*A hangja mélyebb, selymesen gördül. Egy pillanatra elhallgat, majd lassan előredől, a könyökét az asztal széléhez támasztva, úgy hajol közelebb a férfihoz*.
- Tetszik, hogy te tudsz választani. De az örökre az igen hosszú idő, talán még az árnyéknak is.
*A szeme most már egészen közelről fúródik a zöldekbe, és a mosolya árnyalatnyit megenyhül, mintha tényleg ínyére volna a válasz. Odabent azonban nem ennyire egyszerű. Érzi, hogy a férfi szavai lassan karcolják a belső falait. Azokat a falakat, amelyeket évek alatt épített a fegyelemből, a hűvös számításból, abból a rendből, amit a szolgaság világa kényszerített rá. És most ez a hím, akinek rangja talán semmi, aki nem született bele a hatalomba, olyan veszélyt villant rá, ami sokkal csábítóbb, mint a megszokott játszmák. Mert benne ott rejlik valami, amit ritkán talál. Makacs, nyers erő, amely nem a címektől vagy a származástól származik, hanem abból, hogy túlélte. Hogy a saját démonaitól sem menekült el.*
- Vigyázz hát te is, Khaelith.
*A neve most már könnyedebben pereg le a nyelvéről, mint egy halkan kiejtett ígéret vagy átok. A hangja most nem csípős, nem gúnyos, hanem kifejezetten kíváncsi, s talán túl közel enged hozzá belőle valamit, amit ritkán mutat meg bárkinek.*
- Talán a suttogás hagyja is a láncokat egy ideig. A kérdés, hogy az árnyék kezében mennyi erő van, hogy azt biztosan tartsa.
*Szavai után egy apró szünetet tart, és tekintete még mindig nem mozdul. Sárga és zöld között a levegő sűrűsödik, forrón vibrál, mintha maga a teremben gomolygó félhomály is figyelne. Érzi, hogy a saját játékát veszélyezteti, mert nem tudja, meddig játszhat anélkül, hogy a hím tényleg át ne törje a falait. És valahol mélyen, bár nem mondja ki, ez az, amitől egyszerre fél és amitől nem tud elszakadni, talán mélyen magában vágyja is.
Tekintete egy pillanatra az asztalra siklik, ahol a férfi ujjai lassan végigsimulnak a fán. A mozdulatban van valami kimért, feszült nyugalom és valami, ami a nőből ösztönösen előcsal egy feleletet. Az ő keze is megmozdul, alig észrevehetően, mintha nem is tudatos volna. Az ujjak lassan közelebb csúsznak, mintha kívánnák a férfi érintését. A pillanat törékeny, mintha bármikor visszahúzhatná a kezét, de nem teszi. Nem teljesen. Az árnyék mellé oson a suttogás, és ott lapul a nő szemében, hogy egyre nehezebb a falakat tartania, egyre kevésbé akarja visszafogni magát. Ahogy a köztük lévő tér szűkülni kezd, mosolya finoman megváltozik. Már nem az a hidegen méricskélő gesztus, hanem valami, ami inkább rejtett vallomás, egy újabb repedés a gyengülő falon. Ujjai egy pillanatra megállnak az asztallapon, alig egy árnyalatnyira Khaelith kezétől. Mintha a levegő maga tartaná vissza, mintha az érintés egyetlen döntésre várna. A próbára tevés ott vibrál minden mozdulatában, nem szavakból építi a csapdát, hanem a csendből, abból, hogy képes-e a férfi kibírni, hogy nem kapja meg rögtön, amit vágyik. Lassan, szinte észrevétlenül közelebb hajol, úgy, hogy a hangja már csak neki szól, közvetlenül a zöld szemekbe fúródva.*
- És vajon az árnyék képes megerősíteni a suttogás hangját?
*Szavai lágyak, mégis élesek, mint egy penge élének érintése, egyszerre hívás és kihívás. A nő most nem hátrál, engedi, hogy a falak résein át kiszökjön valami abból, amit oly régóta őriz. Vágy, amelyet nem nevez meg, de amely már ott pattanásig feszíti a köztük húzódó csendet. És bár a próbára tevésben még ott a játszma, most először érzi, hogy a játszma talán róla szól, hogy nem csak ő tartja kézben a fonalat, hanem a hím is, aki előtt lassan megnyílik. Talán a bor fejti ki apránként a hatását, talán az elmúlt időszak tehet róla, de egyre inkább úgy érzi, hogy képtelen tovább a fal mögött megrekedni újból magányosan és tehetetlenül.
De mielőtt kiszökne ajkain egy újabb gondolat, sóhajtva lehunyja egy pillanatra a szemeit. Mikor pedig ismét a férfira néz, a sárgákban kissé megfakultan tündököl ki az előbbi játékos él.*
- És mi szél hozta az árnyékot a városba?
*Noha ajkaira ismét mosoly húzódik, abban most nincs kihívás. Hangja hirtelen vált hatköznapivá, mintha egész idő alatt csak egyszerű társalgás folyt volna közöttük. De mélyen belül a parázsból fakadt tűz ugyan olyan erővel ég, ezért sem húzódik el a férfitől, ezért állja továbbra is a smaragd tekintetet. Mintha most magát tenné próbára azzal, hogy ha újra hagyja magában fellobbanni a vágyat, akkor talán nem is kéne ellenkeznie tovább.*
//Borgőzös gondolatok//
*Ujjai lassan végigsiklanak a pohár szárán, mintha minden mozdulatával időt akarna nyerni. A férfi szavai nem rebbennek le róla, beakadnak, megállítják. Ott kísért benne, és valami furcsa, nyugtalanító borzongást kelt a bőre alatt. Nem a félelem, inkább az, amikor a ragadozó megérzi, hogy a zsákmány talán mégsem olyan könnyű prédának született, hanem képes visszaharapni.
A nő ajkán lassú, kiszámított mosoly jelenik meg, de a szemei nem nevetnek. Inkább vizsgálódnak, mérnek, zöld és sárga összekapaszkodik, mintha egyik sem akarna engedni. Egy pillanatra eljátszik a gondolattal, hogy elfordul, hogy a maga köré vont falakat jobb lenne talán megerősíteni. De valami tiltakozik benne, túl régóta él a játszmák világában ahhoz, hogy ne érezze meg az igazi veszély ízét. Ez a hím más. Nem hajol meg, nem is hajlong, inkább visszatart, sőt, közelebb húzza magához azzal, hogy nem fél tőle.*
- Árnyék és suttogás.
*Ismétli halkan, a szavakat ízlelgetve, mintha meg akarná tudni, milyen ízt hagynak a nyelvén.*
- Az árnyékban talán erősebb a suttogás.
*A hangja mélyebb, selymesen gördül. Egy pillanatra elhallgat, majd lassan előredől, a könyökét az asztal széléhez támasztva, úgy hajol közelebb a férfihoz*.
- Tetszik, hogy te tudsz választani. De az örökre az igen hosszú idő, talán még az árnyéknak is.
*A szeme most már egészen közelről fúródik a zöldekbe, és a mosolya árnyalatnyit megenyhül, mintha tényleg ínyére volna a válasz. Odabent azonban nem ennyire egyszerű. Érzi, hogy a férfi szavai lassan karcolják a belső falait. Azokat a falakat, amelyeket évek alatt épített a fegyelemből, a hűvös számításból, abból a rendből, amit a szolgaság világa kényszerített rá. És most ez a hím, akinek rangja talán semmi, aki nem született bele a hatalomba, olyan veszélyt villant rá, ami sokkal csábítóbb, mint a megszokott játszmák. Mert benne ott rejlik valami, amit ritkán talál. Makacs, nyers erő, amely nem a címektől vagy a származástól származik, hanem abból, hogy túlélte. Hogy a saját démonaitól sem menekült el.*
- Vigyázz hát te is, Khaelith.
*A neve most már könnyedebben pereg le a nyelvéről, mint egy halkan kiejtett ígéret vagy átok. A hangja most nem csípős, nem gúnyos, hanem kifejezetten kíváncsi, s talán túl közel enged hozzá belőle valamit, amit ritkán mutat meg bárkinek.*
- Talán a suttogás hagyja is a láncokat egy ideig. A kérdés, hogy az árnyék kezében mennyi erő van, hogy azt biztosan tartsa.
*Szavai után egy apró szünetet tart, és tekintete még mindig nem mozdul. Sárga és zöld között a levegő sűrűsödik, forrón vibrál, mintha maga a teremben gomolygó félhomály is figyelne. Érzi, hogy a saját játékát veszélyezteti, mert nem tudja, meddig játszhat anélkül, hogy a hím tényleg át ne törje a falait. És valahol mélyen, bár nem mondja ki, ez az, amitől egyszerre fél és amitől nem tud elszakadni, talán mélyen magában vágyja is.
Tekintete egy pillanatra az asztalra siklik, ahol a férfi ujjai lassan végigsimulnak a fán. A mozdulatban van valami kimért, feszült nyugalom és valami, ami a nőből ösztönösen előcsal egy feleletet. Az ő keze is megmozdul, alig észrevehetően, mintha nem is tudatos volna. Az ujjak lassan közelebb csúsznak, mintha kívánnák a férfi érintését. A pillanat törékeny, mintha bármikor visszahúzhatná a kezét, de nem teszi. Nem teljesen. Az árnyék mellé oson a suttogás, és ott lapul a nő szemében, hogy egyre nehezebb a falakat tartania, egyre kevésbé akarja visszafogni magát. Ahogy a köztük lévő tér szűkülni kezd, mosolya finoman megváltozik. Már nem az a hidegen méricskélő gesztus, hanem valami, ami inkább rejtett vallomás, egy újabb repedés a gyengülő falon. Ujjai egy pillanatra megállnak az asztallapon, alig egy árnyalatnyira Khaelith kezétől. Mintha a levegő maga tartaná vissza, mintha az érintés egyetlen döntésre várna. A próbára tevés ott vibrál minden mozdulatában, nem szavakból építi a csapdát, hanem a csendből, abból, hogy képes-e a férfi kibírni, hogy nem kapja meg rögtön, amit vágyik. Lassan, szinte észrevétlenül közelebb hajol, úgy, hogy a hangja már csak neki szól, közvetlenül a zöld szemekbe fúródva.*
- És vajon az árnyék képes megerősíteni a suttogás hangját?
*Szavai lágyak, mégis élesek, mint egy penge élének érintése, egyszerre hívás és kihívás. A nő most nem hátrál, engedi, hogy a falak résein át kiszökjön valami abból, amit oly régóta őriz. Vágy, amelyet nem nevez meg, de amely már ott pattanásig feszíti a köztük húzódó csendet. És bár a próbára tevésben még ott a játszma, most először érzi, hogy a játszma talán róla szól, hogy nem csak ő tartja kézben a fonalat, hanem a hím is, aki előtt lassan megnyílik. Talán a bor fejti ki apránként a hatását, talán az elmúlt időszak tehet róla, de egyre inkább úgy érzi, hogy képtelen tovább a fal mögött megrekedni újból magányosan és tehetetlenül.
De mielőtt kiszökne ajkain egy újabb gondolat, sóhajtva lehunyja egy pillanatra a szemeit. Mikor pedig ismét a férfira néz, a sárgákban kissé megfakultan tündököl ki az előbbi játékos él.*
- És mi szél hozta az árnyékot a városba?
*Noha ajkaira ismét mosoly húzódik, abban most nincs kihívás. Hangja hirtelen vált hatköznapivá, mintha egész idő alatt csak egyszerű társalgás folyt volna közöttük. De mélyen belül a parázsból fakadt tűz ugyan olyan erővel ég, ezért sem húzódik el a férfitől, ezért állja továbbra is a smaragd tekintetet. Mintha most magát tenné próbára azzal, hogy ha újra hagyja magában fellobbanni a vágyat, akkor talán nem is kéne ellenkeznie tovább.*
6638. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-28 21:05:39
Üzenet elküldve: 2025-08-28 21:05:39
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 42
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 42
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Borgőzös gondolatok//
*Khaelith ajkain lassan megjelenik egy alig észrevehető mosoly, amikor a nő végre kimondja a nevét. A férfi szemei szinte megvillannak a félhomályban, mintha a hangzókból valami különös ízt kóstolna ki.*
–Így hívnak hát. *Ismétli meg halkan, szinte suttogva, mintha a szót magának akarná megtartani. A nyelve lassan gördíti végig a hangokat, mintha ízlelgetné, mérlegelné, hogyan simul a szájába, hogyan illeszkedik a gondolatai közé.
Elidőzik rajta, nem ereszti rögtön el. A név mintha idegen és ismerős volna egyszerre; van benne valami, ami megragadja, és akaratlanul is mélyebbre húzza. Khaelith érzi, hogy minden betű mögött ott lapul a nő, az a titok, amelyet eddig csak pillantásokból, mozdulatokból próbált összerakni. Most pedig a neve szövődik bele a férfi gondolataiba, és úgy kapaszkodik meg, mint valami dallam, amit nem tud kiverni a fejéből.*
– Szép. Veszélyesen szép név. * Teszi hozzá végül, a szavakat lassan, szinte játékosan ejtve ki.* – Illik hozzád. Vagy talán te illeszted hozzá magad?
*Hangja mély, kísértő, és még mindig ott a mosoly a szája szélén, amely most már valóban őszinte.
Nem engedi el könnyen a nő nevét, még akkor sem, amikor már elhallgat. Szemei rajta időznek, mintha próbálná kifürkészni, mi rejtőzik a mosoly mögött, mi lapul meg a suttogás mélyén.*
– A neved már ismerem… de a láthatatlanságod érdekel igazán. * Szólal meg lassan, mélyen, olyan tónusban, amely egyszerre hív és provokál. *
– Az árnyék nem véletlenül találkozott a suttogással. Talán épp azért, hogy felfedjük egymást.
*Előredől kissé, közelebb a nőhöz, a sárga szemei egyetlen pillanatra sem engedik el. Érzi, ahogy a levegő közöttük sűrűbbé válik, ahogy minden kimondott szóval nő a feszültség.*
– Meg akarom ismerni azt, amit rejtesz. Nem a fátylaidtól, nem az álcáidtól leszel veszélyes. Hanem attól, amit elrejtesz mögöttük. Én egész életemben a veszélyben éltem. De te más vagy. Különleges veszély. És most, hogy már itt ülünk * Egy rövid, kihívó mosoly villan át arcán* -Ne mondd, hogy véletlen.
*Hangja egyszerre kérdés és állítás, benne a makacs kíváncsiság, ami nem engedi, hogy elforduljon. Ő, aki maga is az árnyékokhoz szokott, most épp a láthatatlan titkát akarja magához vonni.
Bár a szavai könnyedebbek lettek, az árnyék nem felejti el a természetét: les, mér, súlyt. Azt azonban, ami a nőben igazán háborog, nem értheti. Nem tud semmit arról a másik hímről, sem arról az őrlődésről, ami a szeme sarkában vibrál, a tekintetében visszavillan. Csak azt érzékeli, hogy valami megváltozik.
Egy pillanatra a nő visszahúzódik, mintha újra falakat emelne maga köré, amiket az imént még sikerült megkerülni. Az a távolság, amit éppen kezdett áthidalni, most újra nőni látszik.
Khaelith lassan emeli fel a poharat, mintha időt akarna nyerni a kérdésre. A bor vöröse megvillan a lámpafényben, és úgy tűnik, mintha a férfi a pohár mélyében keresné a választ, pedig valójában a nő szavaiban merül el. A mosoly, amely halványan az ajkára lopakodik, inkább emlékeztet egy penge élére, mint szelíd gesztusra.*
– Az árnyék és a suttogás. Egyik sem valódi választás. *Hangja csendes, mégis súlyt hordoz, mint aki nem akarja elengedni a szavakat könnyed játék gyanánt. *
-A biztonság illúzió. A kísértés pedig csak addig csábít, míg engeded neki.
De ha már választani kellene. * Szavai elhalkulnak, tekintete szinte keményen kapaszkodik a nőébe, mintha ott akarná felvésni a döntést.* - A suttogást hallanám meg először. Mert az árnyékban már így is otthon vagyok.
*Ujjai lassan az asztalra simulnak, mintha a mozdulat önkéntelenül jelezné, hogy még közelebb húzódna, de visszafogja magát. Zöld szemeiben azonban ott parázslik valami, ami nem tűri az árnyékot, és nem fél elnyelni a kísértést sem. Olyasmi, ami nem ígéret, hanem fenyegetően biztos állítás: a férfi nem menekül sem az árnyék, sem a suttogás elől. Hanem mindkettőt magához ölelné, ha a nő engedi.
Pillantása nem szakad el a nő sárga szemeiről, zöldjei mintha mélyebbre akarnának hatolni, a falak réseit keresve, ahol a fény már utat tör magának. Khaelith lassan, kimérten hátradől, mintha a szék nyújtana számára menedéket – valójában azonban a mozdulat maga is közeledés, mert egy pillanatra sem engedi el a kapcsolatot, amely kettejük közt feszül. Hangja mély, rekedtes árnyalatú, de most ott bujkál benne valami szelídebb játékosság is*
– Az árnyék sosem fél, ha elesik... csak gyorsabban kel fel. A suttogás viszont. * Elmosolyodik, de ez már nem az a rideg mosoly, amit eddig viselt – valódi, őszinte, a bor és a nő hatása alatt oldódó.*
– A suttogás könnyen beférkőzik oda, ahová az árnyék sem ér el. És ott már nem lehet úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
*Egy pillanatig hallgat, szemeiben a kihívás tüzével. Nem menekül a nő játékából – inkább beleáll, élvezi. Hangja lágyabbra vált, szinte már csábító tónust ölt:*
– Vigyázz hát, suttogás… mert ha én választok, lehet, hogy a szavaid örökre az árnyékhoz láncolnak.
*Ahogy kimondja, poharát lassan a nő felé emeli, mintha némán koccintana vele – egy kihívásra adott kihívás, amely mögött ott parázslik a vágy és a veszély ígérete is.
Szeme megvillan, amikor kimondja: „vigyázz hát, suttogás!”. A szó egyszerre figyelmeztetés és vallomás, és ahogy elhagyja ajkát, belül valami mély, kusza érzés rándul meg benne.
Kívülről mindez talán hidegnek, kiszámítottnak tűnhet. Az arcán ott ül a félmosoly, a sárga szemekben pedig a ragadozó ébersége, mintha minden rezdülést látna, mintha minden mozdulatot elemezne. De odabent más történik. A mellkasában lüktető, félig elfojtott őrület mocorog – az a régi, elnyomott rész, amit annyi év alatt épített magába, hogy ne uralja el teljesen.
Ez az őrület a múltból született: a megaláztatásokból, a gúnyból, abból, ahogy egykor használták a nőstények és ahogy csatákban hagyták vérbe fúlni a társait. Ezek a sebek nem gyógyultak be, csak eltemette őket. Most azonban, a nő közelségében, a hangjának suttogásában mindez lassan felébred benne. Mintha minden szava, minden mozdulata felszaggatná a régi árkokat.
Ezért figyelmeztet. Nem csupán a nőt, hanem magát is. Mert tudja: ha közel engedi, a saját árnyai közül is kiereszt valamit, amit talán jobb volna bent tartani. A vágy, a kíváncsiság és a régi téboly összekeveredik benne, s ettől a pillanattól kezdve minden szava, minden mosolya mögött ott lapul egy fenyegető vibrálás.
És mégis – ahogy kimondja a szót, ahogy a nő szemébe néz, nem hátrál meg. Az őrület nem elrettenti, hanem hajtja előre. A suttogás veszély, de ő egész életében a veszélyek közt élt. És talán pontosan ezért akarja megérinteni.*
//Borgőzös gondolatok//
*Khaelith ajkain lassan megjelenik egy alig észrevehető mosoly, amikor a nő végre kimondja a nevét. A férfi szemei szinte megvillannak a félhomályban, mintha a hangzókból valami különös ízt kóstolna ki.*
–Így hívnak hát. *Ismétli meg halkan, szinte suttogva, mintha a szót magának akarná megtartani. A nyelve lassan gördíti végig a hangokat, mintha ízlelgetné, mérlegelné, hogyan simul a szájába, hogyan illeszkedik a gondolatai közé.
Elidőzik rajta, nem ereszti rögtön el. A név mintha idegen és ismerős volna egyszerre; van benne valami, ami megragadja, és akaratlanul is mélyebbre húzza. Khaelith érzi, hogy minden betű mögött ott lapul a nő, az a titok, amelyet eddig csak pillantásokból, mozdulatokból próbált összerakni. Most pedig a neve szövődik bele a férfi gondolataiba, és úgy kapaszkodik meg, mint valami dallam, amit nem tud kiverni a fejéből.*
– Szép. Veszélyesen szép név. * Teszi hozzá végül, a szavakat lassan, szinte játékosan ejtve ki.* – Illik hozzád. Vagy talán te illeszted hozzá magad?
*Hangja mély, kísértő, és még mindig ott a mosoly a szája szélén, amely most már valóban őszinte.
Nem engedi el könnyen a nő nevét, még akkor sem, amikor már elhallgat. Szemei rajta időznek, mintha próbálná kifürkészni, mi rejtőzik a mosoly mögött, mi lapul meg a suttogás mélyén.*
– A neved már ismerem… de a láthatatlanságod érdekel igazán. * Szólal meg lassan, mélyen, olyan tónusban, amely egyszerre hív és provokál. *
– Az árnyék nem véletlenül találkozott a suttogással. Talán épp azért, hogy felfedjük egymást.
*Előredől kissé, közelebb a nőhöz, a sárga szemei egyetlen pillanatra sem engedik el. Érzi, ahogy a levegő közöttük sűrűbbé válik, ahogy minden kimondott szóval nő a feszültség.*
– Meg akarom ismerni azt, amit rejtesz. Nem a fátylaidtól, nem az álcáidtól leszel veszélyes. Hanem attól, amit elrejtesz mögöttük. Én egész életemben a veszélyben éltem. De te más vagy. Különleges veszély. És most, hogy már itt ülünk * Egy rövid, kihívó mosoly villan át arcán* -Ne mondd, hogy véletlen.
*Hangja egyszerre kérdés és állítás, benne a makacs kíváncsiság, ami nem engedi, hogy elforduljon. Ő, aki maga is az árnyékokhoz szokott, most épp a láthatatlan titkát akarja magához vonni.
Bár a szavai könnyedebbek lettek, az árnyék nem felejti el a természetét: les, mér, súlyt. Azt azonban, ami a nőben igazán háborog, nem értheti. Nem tud semmit arról a másik hímről, sem arról az őrlődésről, ami a szeme sarkában vibrál, a tekintetében visszavillan. Csak azt érzékeli, hogy valami megváltozik.
Egy pillanatra a nő visszahúzódik, mintha újra falakat emelne maga köré, amiket az imént még sikerült megkerülni. Az a távolság, amit éppen kezdett áthidalni, most újra nőni látszik.
Khaelith lassan emeli fel a poharat, mintha időt akarna nyerni a kérdésre. A bor vöröse megvillan a lámpafényben, és úgy tűnik, mintha a férfi a pohár mélyében keresné a választ, pedig valójában a nő szavaiban merül el. A mosoly, amely halványan az ajkára lopakodik, inkább emlékeztet egy penge élére, mint szelíd gesztusra.*
– Az árnyék és a suttogás. Egyik sem valódi választás. *Hangja csendes, mégis súlyt hordoz, mint aki nem akarja elengedni a szavakat könnyed játék gyanánt. *
-A biztonság illúzió. A kísértés pedig csak addig csábít, míg engeded neki.
De ha már választani kellene. * Szavai elhalkulnak, tekintete szinte keményen kapaszkodik a nőébe, mintha ott akarná felvésni a döntést.* - A suttogást hallanám meg először. Mert az árnyékban már így is otthon vagyok.
*Ujjai lassan az asztalra simulnak, mintha a mozdulat önkéntelenül jelezné, hogy még közelebb húzódna, de visszafogja magát. Zöld szemeiben azonban ott parázslik valami, ami nem tűri az árnyékot, és nem fél elnyelni a kísértést sem. Olyasmi, ami nem ígéret, hanem fenyegetően biztos állítás: a férfi nem menekül sem az árnyék, sem a suttogás elől. Hanem mindkettőt magához ölelné, ha a nő engedi.
Pillantása nem szakad el a nő sárga szemeiről, zöldjei mintha mélyebbre akarnának hatolni, a falak réseit keresve, ahol a fény már utat tör magának. Khaelith lassan, kimérten hátradől, mintha a szék nyújtana számára menedéket – valójában azonban a mozdulat maga is közeledés, mert egy pillanatra sem engedi el a kapcsolatot, amely kettejük közt feszül. Hangja mély, rekedtes árnyalatú, de most ott bujkál benne valami szelídebb játékosság is*
– Az árnyék sosem fél, ha elesik... csak gyorsabban kel fel. A suttogás viszont. * Elmosolyodik, de ez már nem az a rideg mosoly, amit eddig viselt – valódi, őszinte, a bor és a nő hatása alatt oldódó.*
– A suttogás könnyen beférkőzik oda, ahová az árnyék sem ér el. És ott már nem lehet úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
*Egy pillanatig hallgat, szemeiben a kihívás tüzével. Nem menekül a nő játékából – inkább beleáll, élvezi. Hangja lágyabbra vált, szinte már csábító tónust ölt:*
– Vigyázz hát, suttogás… mert ha én választok, lehet, hogy a szavaid örökre az árnyékhoz láncolnak.
*Ahogy kimondja, poharát lassan a nő felé emeli, mintha némán koccintana vele – egy kihívásra adott kihívás, amely mögött ott parázslik a vágy és a veszély ígérete is.
Szeme megvillan, amikor kimondja: „vigyázz hát, suttogás!”. A szó egyszerre figyelmeztetés és vallomás, és ahogy elhagyja ajkát, belül valami mély, kusza érzés rándul meg benne.
Kívülről mindez talán hidegnek, kiszámítottnak tűnhet. Az arcán ott ül a félmosoly, a sárga szemekben pedig a ragadozó ébersége, mintha minden rezdülést látna, mintha minden mozdulatot elemezne. De odabent más történik. A mellkasában lüktető, félig elfojtott őrület mocorog – az a régi, elnyomott rész, amit annyi év alatt épített magába, hogy ne uralja el teljesen.
Ez az őrület a múltból született: a megaláztatásokból, a gúnyból, abból, ahogy egykor használták a nőstények és ahogy csatákban hagyták vérbe fúlni a társait. Ezek a sebek nem gyógyultak be, csak eltemette őket. Most azonban, a nő közelségében, a hangjának suttogásában mindez lassan felébred benne. Mintha minden szava, minden mozdulata felszaggatná a régi árkokat.
Ezért figyelmeztet. Nem csupán a nőt, hanem magát is. Mert tudja: ha közel engedi, a saját árnyai közül is kiereszt valamit, amit talán jobb volna bent tartani. A vágy, a kíváncsiság és a régi téboly összekeveredik benne, s ettől a pillanattól kezdve minden szava, minden mosolya mögött ott lapul egy fenyegető vibrálás.
És mégis – ahogy kimondja a szót, ahogy a nő szemébe néz, nem hátrál meg. Az őrület nem elrettenti, hanem hajtja előre. A suttogás veszély, de ő egész életében a veszélyek közt élt. És talán pontosan ezért akarja megérinteni.*
6637. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-28 20:20:44
Üzenet elküldve: 2025-08-28 20:20:44
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Második szál//
//Borgőzös gondolatok//
*Lassan, szinte észrevétlenül billenti meg a fejét, amikor a férfi kimondja a nevét. Khaelith. Az íze azonnal ott marad a nyelvén, ahogy hangtalanul ismétli magában. Kemény, mégis sima hangzás, akár egy penge, amely ugyanúgy képes sebet ejteni, mint fényt visszaverni. Ízlelgeti, forgatja magában, mintha a szó maga máris többet mondana, mint amit a férfi valaha elárulna magáról.*
- Az én láthatatlanságomban nincs semmi különös. *Feleli halkan, miközben az ujjai végigsimítanak a pohár oldalán.* Nem ér annyit, hogy kíváncsi légy rá.
*Egy pillanatnyi szünet után azonban mégis felnéz, szemeiben valami halvány, titkolt fény lobban. Mintha mégis érdemes lenne elárulnia, amit eddig maga is rejtegetett.*
- De ha ragaszkodsz hozzá... a suttogásnak is van neve. Theazhra.
*A szavak puhán gördülnek le az ajkairól, mintha magát a levegőt is óvatossággal itatnák át. Elmondaná, hogy nem kell erő, hogy a hím érezze őt, hiszen nő maga sem erős. A gondolat kimondatlanul is ott marad a levegőben, de belül annál hangosabban szól. Ha elég erőt birtokolna, most nem itt lenne. Nem bújna meg bor és idegenek közt, hanem ott lenne mellette. Mellette, akit megint elengedett, hogy egyedül járja ki a saját útját, miközben neki újból csak a várakozás jutott. Ha erős lenne akkor támogatná és segítené, nem pedig a saját gyengesége láncait cipelné. A gondolat a mellkasába mar, keserű, szinte önostorozó haraggal. Sosem tartotta magát olyannak, mint a sötételf nőstények, akik magabiztosan uralják a világukat. Ő gyenge. Csak úgy képes a saját útját egyengetni, ha más árnyéka mögé húzódik, ha más a kezét fogja, ha mindig fölötte áll valaki, aki kijelöli számára az irányt. Így élt eddig és valahol most is. E felismerés miatt a szívében felépült fal még szikárabbnak tűnik, áthatolhatatlanabbnak. De valahol, mélyen, Khaelith szavai és jelenléte hajszálrepedéseket ütnek rajta. Olyan apró réseket, amelyeken át beszűrődik valami, amit már jól ismer csak mástól és máshogy. A vágy. Az a parázsló, bizonytalan, de tagadhatatlan érzés, amely lassan, kitartóan szítja a tüzet benne.
A férfi kérdése egy pillanatra megakasztja a gondolatait. Hátradől, a mozdulat kimért és hűvösnek tűnik, de a sárga szemei ismét visszatérnek hozzá. Nem elégszik meg a tekintet felületes vizsgálódásával, végigpásztázza a hímet úgy, ahogy egy nő néz egy férfira, aki megbontotta benne a csendet, és vágyat ébresztett ott, ahol eddig csak elutasítás és önuralom lakozott.*
- Talán... azért, mert az árnyék és a suttogás nem ellentétei egymásnak. *Mondja végül lassan, szinte elgondolkodva.* Csak két másik alakja ugyanannak. Az egyik rejtőzik, a másik halkan beszél. De mindkettő hallgat, figyel és megvárja a pillanatot, amikor felfedik magukat.
*A szavai sejtelmesen lebegnek köztük, miközben tekintete továbbra sem engedi el Khaelith zöldjeit. És bár a falai még állnak, a réseken át egyre több fényt enged be a férfi közelsége. A pislákoló parázs, amely újból vágyja, hogy tűz legyen.
De most még a fal mögül pislog ki, ahol egyelőre úgy érzi biztonságban van, leginkább saját magától. A meggondolatlan bátorság pedig újabb gondolatot szül benne.
Poharának peremén megcsillan a fény, miközben lassan ujjai közé veszi, s a bor vörösét megforgatja benne. Egyetlen mozdulattal ismét közelebb hajol, nem sokkal, épp csak annyira, hogy a férfi érezze, hogy a távolságot most ő szabja meg. Hangja halkan szól, mintha titkot osztana meg, amelyet csak a másiknak szabad hallania.*
- Mondd, Khaelith... ha egyszer választanod kellene, kinek a szavát hallod meg először? Az árnyékét, amely biztonságot kínál, vagy a suttogásét, amely megkísért?
*Szemei sárga tűzként csillannak a férfira, s közben a mosolya egészen sejtelmes. Nem kérdez sokat, mégis a sorok között érezni lehet, hogy ez próba. Teszteli, mit kezd a férfi azzal, ha döntést kell hoznia biztonság és vágy között. Egyetlen apró hajlás a teste tartásában, és máris mintha felkínálná magát a válaszhoz, de a pillantása szigorúan figyel, várakozik, nem enged. Belül közben maga is érzi, hogy ezzel a játékkal a saját falait is feszegeti. Mert a kérdés valójában nemcsak neki szól, hanem saját magának is. Ő vajon képes lenne elengedni a biztonságot, amely eddig láncként tartotta? Vagy mindig megmarad annak, aki árnyék mögött keresi az erőt?*
//Borgőzös gondolatok//
*Lassan, szinte észrevétlenül billenti meg a fejét, amikor a férfi kimondja a nevét. Khaelith. Az íze azonnal ott marad a nyelvén, ahogy hangtalanul ismétli magában. Kemény, mégis sima hangzás, akár egy penge, amely ugyanúgy képes sebet ejteni, mint fényt visszaverni. Ízlelgeti, forgatja magában, mintha a szó maga máris többet mondana, mint amit a férfi valaha elárulna magáról.*
- Az én láthatatlanságomban nincs semmi különös. *Feleli halkan, miközben az ujjai végigsimítanak a pohár oldalán.* Nem ér annyit, hogy kíváncsi légy rá.
*Egy pillanatnyi szünet után azonban mégis felnéz, szemeiben valami halvány, titkolt fény lobban. Mintha mégis érdemes lenne elárulnia, amit eddig maga is rejtegetett.*
- De ha ragaszkodsz hozzá... a suttogásnak is van neve. Theazhra.
*A szavak puhán gördülnek le az ajkairól, mintha magát a levegőt is óvatossággal itatnák át. Elmondaná, hogy nem kell erő, hogy a hím érezze őt, hiszen nő maga sem erős. A gondolat kimondatlanul is ott marad a levegőben, de belül annál hangosabban szól. Ha elég erőt birtokolna, most nem itt lenne. Nem bújna meg bor és idegenek közt, hanem ott lenne mellette. Mellette, akit megint elengedett, hogy egyedül járja ki a saját útját, miközben neki újból csak a várakozás jutott. Ha erős lenne akkor támogatná és segítené, nem pedig a saját gyengesége láncait cipelné. A gondolat a mellkasába mar, keserű, szinte önostorozó haraggal. Sosem tartotta magát olyannak, mint a sötételf nőstények, akik magabiztosan uralják a világukat. Ő gyenge. Csak úgy képes a saját útját egyengetni, ha más árnyéka mögé húzódik, ha más a kezét fogja, ha mindig fölötte áll valaki, aki kijelöli számára az irányt. Így élt eddig és valahol most is. E felismerés miatt a szívében felépült fal még szikárabbnak tűnik, áthatolhatatlanabbnak. De valahol, mélyen, Khaelith szavai és jelenléte hajszálrepedéseket ütnek rajta. Olyan apró réseket, amelyeken át beszűrődik valami, amit már jól ismer csak mástól és máshogy. A vágy. Az a parázsló, bizonytalan, de tagadhatatlan érzés, amely lassan, kitartóan szítja a tüzet benne.
A férfi kérdése egy pillanatra megakasztja a gondolatait. Hátradől, a mozdulat kimért és hűvösnek tűnik, de a sárga szemei ismét visszatérnek hozzá. Nem elégszik meg a tekintet felületes vizsgálódásával, végigpásztázza a hímet úgy, ahogy egy nő néz egy férfira, aki megbontotta benne a csendet, és vágyat ébresztett ott, ahol eddig csak elutasítás és önuralom lakozott.*
- Talán... azért, mert az árnyék és a suttogás nem ellentétei egymásnak. *Mondja végül lassan, szinte elgondolkodva.* Csak két másik alakja ugyanannak. Az egyik rejtőzik, a másik halkan beszél. De mindkettő hallgat, figyel és megvárja a pillanatot, amikor felfedik magukat.
*A szavai sejtelmesen lebegnek köztük, miközben tekintete továbbra sem engedi el Khaelith zöldjeit. És bár a falai még állnak, a réseken át egyre több fényt enged be a férfi közelsége. A pislákoló parázs, amely újból vágyja, hogy tűz legyen.
De most még a fal mögül pislog ki, ahol egyelőre úgy érzi biztonságban van, leginkább saját magától. A meggondolatlan bátorság pedig újabb gondolatot szül benne.
Poharának peremén megcsillan a fény, miközben lassan ujjai közé veszi, s a bor vörösét megforgatja benne. Egyetlen mozdulattal ismét közelebb hajol, nem sokkal, épp csak annyira, hogy a férfi érezze, hogy a távolságot most ő szabja meg. Hangja halkan szól, mintha titkot osztana meg, amelyet csak a másiknak szabad hallania.*
- Mondd, Khaelith... ha egyszer választanod kellene, kinek a szavát hallod meg először? Az árnyékét, amely biztonságot kínál, vagy a suttogásét, amely megkísért?
*Szemei sárga tűzként csillannak a férfira, s közben a mosolya egészen sejtelmes. Nem kérdez sokat, mégis a sorok között érezni lehet, hogy ez próba. Teszteli, mit kezd a férfi azzal, ha döntést kell hoznia biztonság és vágy között. Egyetlen apró hajlás a teste tartásában, és máris mintha felkínálná magát a válaszhoz, de a pillantása szigorúan figyel, várakozik, nem enged. Belül közben maga is érzi, hogy ezzel a játékkal a saját falait is feszegeti. Mert a kérdés valójában nemcsak neki szól, hanem saját magának is. Ő vajon képes lenne elengedni a biztonságot, amely eddig láncként tartotta? Vagy mindig megmarad annak, aki árnyék mögött keresi az erőt?*
6636. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-28 19:25:05
Üzenet elküldve: 2025-08-28 19:25:05
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 42
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 42
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Borgőzös gondolatok//
– Az árnyéknak is van neve, még ha kevesen is ismerik.
– Khaelith * Szól halkan, de határozottan, mintha csak most születne meg a név, amely az árnyék mögött is él.
Egy pillanatra megáll, hagyja, hogy a nő hallja, érezze a súlyát a szónak. A szemei árnyékosak, de valahol mélyen ott bujkál egy őszinte kíváncsiság: vajon a láthatatlan is hordozhat nevet? Vajon a nő képes-e felismerni, hogy Khaelith, aki eddig csak árnyék és csend volt, most önmagát kínálja a tekintetének?*
– És… te? *Kérdezi, tekintete finoman, de nem tolakodóan közel húzódik a nőhöz.*
-Kíváncsivá tett a láthatatlanságod.
* Ahogy a nő lassan előrébb hajol, és Khaelith reflexszerűen követi a mozdulatot. A távolság köztük szűkül, a levegő mintha sűrűbbé válna, minden lélegzetvétel és halk sóhaj szinte tapinthatóvá teszi a feszültséget. A férfi szeme a nő arcán időzik, a szeme sarkában megvillanó mosoly most már sejtelmes és játékos.*
– Én látlak. De. Még el kell döntenem. * Suttogja mély, rekedt hangon, miközben egy hajszálnyival közelebb hajol.* Hogy akarlak-e érezni téged.
* Az érzés, hogy ennyire közel van hozzá, egyszerre riasztja és vonzza. Minden érzékszerve felerősödik: a haj, amely finoman súrolja az arcát, a fanyar bor illata, a halk dobbanások, amelyek a nő légzéséből érkeznek. Valami mély, ösztönös felismerés ébred benne: nem csak látni akarja, hanem érezni is – és ennek a felismerésnek a súlya egy pillanat alatt eluralkodik rajta. Viszont mellette egy hang azt ordítja, hogy: " Ne! Ez csapda!"
Szíve gyorsabban ver, ahogy közelebb lép, de nem tolakodóan. Még mindig mérlegel, még mindig küzd a múlt árnyaival, amelyek figyelmeztetik, hogy a vonzalom veszélyes lehet. Minden újabb pillantás, minden mosoly, minden halk szó a nő részéről csak fokozza a vágyát, egyre kevésbé engedve a visszafogást.*
– És ha hagyom. * Suttogja, szinte csak magának.*
– Ha hagyom, hogy érezzem… vajon elég erős leszek hozzá?
*A tekintete a nő szemébe fúródik, a csendben szinte hallani lehet a saját gondolatait, a belső vívódás hangját, ami a múlt tapasztalatait és a jelen kínzó vonzását küzdve próbálja összeszedni. Még mindig döntés előtt áll, de a köztük lévő távolság már alig mérhető – és Khaelith tudja, hogy egy pillanat választja el a döntéstől, amely mindent megváltoztathat. Lassan visszahúzódik a székében, amint a nő hátradől, mintha a távolság óvna a hirtelen felkavaró érzelmek elől. A szeme még mindig rajta időzik, de minden izma feszült, miközben próbálja megfékezni a nő iránt érzett vonzalmat és a kíváncsiságot, ami szinte lángra lobbantja benne a gondolatokat. Egyszerűen nem tudja levenni róla a tekintetét; a nő jelenléte teljesen megbabonázza, és minden racionalitása ellenére egyre közelebb húzza hozzá a figyelmét, miközben a szívében lüktető feszültséget próbálja elnyomni. Elmosolyodik, de a mosolyában nincs játékosság, inkább a felismerés és a visszafogott érzelem keveredik. Tekintete a nőn időzik, de most másként: nyitottabb, őszintébb, mintha belenézne a pillanatban rejlő titkokba.*
– Az árnyék és a suttogás. * Kezdi, hangja mély, lassú, majd egy pillanatra rekedtes lesz az érzelmektől.* Együtt járnak, mégis. Mi külön utakon járunk. Nem mindig ugyanazt az ösvényt tapossuk. Ez akkor vajon miért van?
* Itt viszont már játékosan mosolyog. A férfi érzelmei fölé emelt falak a bortól, és a nő jelenlététől szinte teljesen leomlanak.*
//Borgőzös gondolatok//
– Az árnyéknak is van neve, még ha kevesen is ismerik.
– Khaelith * Szól halkan, de határozottan, mintha csak most születne meg a név, amely az árnyék mögött is él.
Egy pillanatra megáll, hagyja, hogy a nő hallja, érezze a súlyát a szónak. A szemei árnyékosak, de valahol mélyen ott bujkál egy őszinte kíváncsiság: vajon a láthatatlan is hordozhat nevet? Vajon a nő képes-e felismerni, hogy Khaelith, aki eddig csak árnyék és csend volt, most önmagát kínálja a tekintetének?*
– És… te? *Kérdezi, tekintete finoman, de nem tolakodóan közel húzódik a nőhöz.*
-Kíváncsivá tett a láthatatlanságod.
* Ahogy a nő lassan előrébb hajol, és Khaelith reflexszerűen követi a mozdulatot. A távolság köztük szűkül, a levegő mintha sűrűbbé válna, minden lélegzetvétel és halk sóhaj szinte tapinthatóvá teszi a feszültséget. A férfi szeme a nő arcán időzik, a szeme sarkában megvillanó mosoly most már sejtelmes és játékos.*
– Én látlak. De. Még el kell döntenem. * Suttogja mély, rekedt hangon, miközben egy hajszálnyival közelebb hajol.* Hogy akarlak-e érezni téged.
* Az érzés, hogy ennyire közel van hozzá, egyszerre riasztja és vonzza. Minden érzékszerve felerősödik: a haj, amely finoman súrolja az arcát, a fanyar bor illata, a halk dobbanások, amelyek a nő légzéséből érkeznek. Valami mély, ösztönös felismerés ébred benne: nem csak látni akarja, hanem érezni is – és ennek a felismerésnek a súlya egy pillanat alatt eluralkodik rajta. Viszont mellette egy hang azt ordítja, hogy: " Ne! Ez csapda!"
Szíve gyorsabban ver, ahogy közelebb lép, de nem tolakodóan. Még mindig mérlegel, még mindig küzd a múlt árnyaival, amelyek figyelmeztetik, hogy a vonzalom veszélyes lehet. Minden újabb pillantás, minden mosoly, minden halk szó a nő részéről csak fokozza a vágyát, egyre kevésbé engedve a visszafogást.*
– És ha hagyom. * Suttogja, szinte csak magának.*
– Ha hagyom, hogy érezzem… vajon elég erős leszek hozzá?
*A tekintete a nő szemébe fúródik, a csendben szinte hallani lehet a saját gondolatait, a belső vívódás hangját, ami a múlt tapasztalatait és a jelen kínzó vonzását küzdve próbálja összeszedni. Még mindig döntés előtt áll, de a köztük lévő távolság már alig mérhető – és Khaelith tudja, hogy egy pillanat választja el a döntéstől, amely mindent megváltoztathat. Lassan visszahúzódik a székében, amint a nő hátradől, mintha a távolság óvna a hirtelen felkavaró érzelmek elől. A szeme még mindig rajta időzik, de minden izma feszült, miközben próbálja megfékezni a nő iránt érzett vonzalmat és a kíváncsiságot, ami szinte lángra lobbantja benne a gondolatokat. Egyszerűen nem tudja levenni róla a tekintetét; a nő jelenléte teljesen megbabonázza, és minden racionalitása ellenére egyre közelebb húzza hozzá a figyelmét, miközben a szívében lüktető feszültséget próbálja elnyomni. Elmosolyodik, de a mosolyában nincs játékosság, inkább a felismerés és a visszafogott érzelem keveredik. Tekintete a nőn időzik, de most másként: nyitottabb, őszintébb, mintha belenézne a pillanatban rejlő titkokba.*
– Az árnyék és a suttogás. * Kezdi, hangja mély, lassú, majd egy pillanatra rekedtes lesz az érzelmektől.* Együtt járnak, mégis. Mi külön utakon járunk. Nem mindig ugyanazt az ösvényt tapossuk. Ez akkor vajon miért van?
* Itt viszont már játékosan mosolyog. A férfi érzelmei fölé emelt falak a bortól, és a nő jelenlététől szinte teljesen leomlanak.*
6635. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-28 17:16:51
Üzenet elküldve: 2025-08-28 17:16:51
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Második szál//
//Borgőzös gondolatok//
*A nő szeme a férfién akad, de nem villan fel félelem, inkább valami mélyebb, ösztönös éberség. A fáklyák fénye lágyan simítja az arcát, árnyékot vetve a finom vonásokra, és minden rezdülését felerősíti a jelenlétnek. A bor kesernyés illata az orrába kúszik, a fanyar íz megül a nyelvén, a hűvös pohár peremét érzi az ujjai alatt, és a testében valami régi ösztön ébred, az óvatosság a kíváncsisággal együtt táncol. Lassan emeli meg a poharat, ujjai könnyedén körbefogják, mintha a tárgy biztonságot adna, de tekintete nem engedi, hogy elkalandozzon. Hallja a szavakat, de azok minden egyes koppanásával a súlyukat is érzi, a mögöttes történetet, a fájdalmat és az erőt, ami mögötte rejtőzik. Egy része a múlt rémségeit idézi, a sebeket, amiket sosem felejt. A szándékot, hogy ne legyen meghatározható, hogy a múlt hatására kivé vált az évek alatt. A hím szavaiban, ha nem is teljes mértékig, de magára ismer. Noha ő nem háborúzott, nem vívott csatákat, nem volt kard mások kezében. Ő igyekezett az lenni, aki mindig jelen volt, még, ha rejtve is. A hátulról suttogó hang.*
- Árnyék...
*Suttogja, hangja lágyan ízlelgeti a szót, miközben tekintete a poharában megülő italra siklik. Hallgatja a férfit, de az érzések, amiket a szavak benne keltenek, az arcára még nem ülnek ki. A kérdésekre azonnal és határozottan adna választ, de a szó egyelőre bennreked. Tudja, hogy láthatatlannak lenni nem gyengeség. Néha pont a láthatatlanság ad erőt, hogy senki ne mondja meg, mit tegyen. A hím szavai úgy hatnak, mintha ismerné, mintha képes lenne belőle olvasni. Miközben talán még maga sem tudja, hogy valójában mit képvisel. Rejtett fenyegetés? Egy békés vad, aki csak addig marad nyugodt, amíg nem háborgatják? Vagy valóban egy fülbe suttogó hang, ami úgy fűszerez, hogy a végeredmény végül az ő szájízének legyen kellemes? A hirtelen rátörő bizonytalanság bosszantja, de éppen ezért kezd édes lenni a helyzet. A kérdések gyarapodnak, megtalálni mindre a választ pedig kihívás.
Előrébb hajol, a poharat lassan az asztalra tolva, de nem érintve a férfit. Tekintete szikrázik, apró játékossággal és kihívással, amely tudta nélkül vonzza a figyelmet, miközben ő maga is felmér minden apró rezdülést, minden pillantást, amit visszakap. A testében keveredik az éberség és a várakozás, érzi, hogy a levegő egyre sűrűbben öleli körbe, a fogadó zaja pedig lassan tompul, mintha az ő asztaluk a világon kívülre kerülne, ahol a csend az úr. A csendben pedig megbújik a feszültség, a kölcsönös mérlegelés, ami szó nélkül is beszél helyettük.
Szemei újból a férfit keresik, ahogy pedig a hím közelebb hajol ő is mozdul. A hószín haj előrébb hullik, lágyan simulva az asztalra, de olyannyira leköti a férfi, hogy most azzal sem törődik, hogy a tincseket eligazgassa az útból.*
- Nincs baj a láthatatlansággal, ha a hangja elég erős ahhoz, hogy hallják, amikor szükséges.
*Feleli halkan, szavai lassan gördülnek a levegőben, minden hangsúlyt a titokra és a kontrollra helyezve.*
- De így is elég közel lehet kerülni ahhoz, hogy lássanak... és érezzenek.
*A hangja lágyan csavarodik a levegőbe, de minden szóban ott bujkál a szándék, a kihívás, a játék. Lassan végigsiklik tekintetével az asztalon, a poharát finoman forgatva, minden rezdülését és gesztusát tudatosítva. Érzi, hogy a teste reagál a közelségre, hogy minden idegszála feszülten figyel, de nem adja fel az irányítást. A vágy és az ösztön keveredik a múlt fájdalmaival. A bizonyítás vágyával, hogy láthatatlanként is célt érhet.*
- Ha az elfeledettek a legveszélyesebbek... *Mondja lassan, szeme csillan, óvatos mosoly bujkál az ajkai sarkában.* Akkor talán épp ezért vagyok itt. Hogy lássam, ki az, aki képes meglátni a láthatatlant.
*A fáklyafény lassan táncol az arcán, az árnyékok és a fény játékában a mosoly játékosan kihívóvá válik. Reméli, hogy minden mozdulata, minden pillantása és halk szava apró szikrákat gyújt az asztalnál, egyensúlyozva a kíváncsiság, a vonzalom és a védelem között. A megkeményedett vonások nem riasztják el. Éppen, hogy vonzzák, mint illat a pillangót. Mégis visszatart. Elengedi a poharat, kezeit pedig ölében pihenteti meg, ahogy hátra dől a széken.
Még mindig a férfira néz, és érzi, hogy a tekintete, a lassú, határozott mozdulatai valami ősi ösztönt ébresztenek benne. Nem akarna engedni ennek a vonzalomnak, mégis a testében már jelzik a hatását. A szíve gyorsabban ver, a vállai enyhén megfeszülnek, a combja alatt bizsergés fut végig. A légzése is szabálytalanná válik, mintha minden apró mozdulat, minden halk szó apró szikrákat gyújtana benne. A férfi rejtélyessége, a körülötte vibráló határozottság egyszerre vonzza és tartja távol. Tudja, hogy ha megengedné magának, hogy teljesen átadja a figyelmét, a pillanat más irányt venne. De a test már árulkodik, a bőrén végigfutó enyhe bizsergés, a gyomrában összegyűlő feszültség, a karjában és lábában érezhető enyhe remegés mind azt mutatják, hogy a hím jelenléte erősebb, mint szeretné. És mégis, valahol mélyen izgalmasnak tartja, hogy ez a feszültség, ez a visszafogott vágy teszi a pillanatot igazán veszélyessé és ellenállhatatlanul vonzóvá. Ujjai a fehér ruha anyagával babrálnak, mintha ez tartaná abban a biztonságban, ahol gondolatai nem csaponganak veszélyesen messzire.*
- Nem ismersz, ahogy én sem téged. Te árnyék vagy, én a suttogás. És mégis... mintha már találkoztunk volna.
*Bukik ki belőle őszintén egy hosszú sóhaj kíséretével. Az eddig kitartóan kutakodó pillantások pedig lassan elszakadnak róla, a sárga szemek pedig inkább a poharat keresik fel újra, mintha attól tartana, hogy ha tekintete tovább időzik a férfin, akkor elárulja mindazt, ami benne kavarog. Mindazt, ami talán már így is éppen eléggé nyilvánvaló.*
//Borgőzös gondolatok//
*A nő szeme a férfién akad, de nem villan fel félelem, inkább valami mélyebb, ösztönös éberség. A fáklyák fénye lágyan simítja az arcát, árnyékot vetve a finom vonásokra, és minden rezdülését felerősíti a jelenlétnek. A bor kesernyés illata az orrába kúszik, a fanyar íz megül a nyelvén, a hűvös pohár peremét érzi az ujjai alatt, és a testében valami régi ösztön ébred, az óvatosság a kíváncsisággal együtt táncol. Lassan emeli meg a poharat, ujjai könnyedén körbefogják, mintha a tárgy biztonságot adna, de tekintete nem engedi, hogy elkalandozzon. Hallja a szavakat, de azok minden egyes koppanásával a súlyukat is érzi, a mögöttes történetet, a fájdalmat és az erőt, ami mögötte rejtőzik. Egy része a múlt rémségeit idézi, a sebeket, amiket sosem felejt. A szándékot, hogy ne legyen meghatározható, hogy a múlt hatására kivé vált az évek alatt. A hím szavaiban, ha nem is teljes mértékig, de magára ismer. Noha ő nem háborúzott, nem vívott csatákat, nem volt kard mások kezében. Ő igyekezett az lenni, aki mindig jelen volt, még, ha rejtve is. A hátulról suttogó hang.*
- Árnyék...
*Suttogja, hangja lágyan ízlelgeti a szót, miközben tekintete a poharában megülő italra siklik. Hallgatja a férfit, de az érzések, amiket a szavak benne keltenek, az arcára még nem ülnek ki. A kérdésekre azonnal és határozottan adna választ, de a szó egyelőre bennreked. Tudja, hogy láthatatlannak lenni nem gyengeség. Néha pont a láthatatlanság ad erőt, hogy senki ne mondja meg, mit tegyen. A hím szavai úgy hatnak, mintha ismerné, mintha képes lenne belőle olvasni. Miközben talán még maga sem tudja, hogy valójában mit képvisel. Rejtett fenyegetés? Egy békés vad, aki csak addig marad nyugodt, amíg nem háborgatják? Vagy valóban egy fülbe suttogó hang, ami úgy fűszerez, hogy a végeredmény végül az ő szájízének legyen kellemes? A hirtelen rátörő bizonytalanság bosszantja, de éppen ezért kezd édes lenni a helyzet. A kérdések gyarapodnak, megtalálni mindre a választ pedig kihívás.
Előrébb hajol, a poharat lassan az asztalra tolva, de nem érintve a férfit. Tekintete szikrázik, apró játékossággal és kihívással, amely tudta nélkül vonzza a figyelmet, miközben ő maga is felmér minden apró rezdülést, minden pillantást, amit visszakap. A testében keveredik az éberség és a várakozás, érzi, hogy a levegő egyre sűrűbben öleli körbe, a fogadó zaja pedig lassan tompul, mintha az ő asztaluk a világon kívülre kerülne, ahol a csend az úr. A csendben pedig megbújik a feszültség, a kölcsönös mérlegelés, ami szó nélkül is beszél helyettük.
Szemei újból a férfit keresik, ahogy pedig a hím közelebb hajol ő is mozdul. A hószín haj előrébb hullik, lágyan simulva az asztalra, de olyannyira leköti a férfi, hogy most azzal sem törődik, hogy a tincseket eligazgassa az útból.*
- Nincs baj a láthatatlansággal, ha a hangja elég erős ahhoz, hogy hallják, amikor szükséges.
*Feleli halkan, szavai lassan gördülnek a levegőben, minden hangsúlyt a titokra és a kontrollra helyezve.*
- De így is elég közel lehet kerülni ahhoz, hogy lássanak... és érezzenek.
*A hangja lágyan csavarodik a levegőbe, de minden szóban ott bujkál a szándék, a kihívás, a játék. Lassan végigsiklik tekintetével az asztalon, a poharát finoman forgatva, minden rezdülését és gesztusát tudatosítva. Érzi, hogy a teste reagál a közelségre, hogy minden idegszála feszülten figyel, de nem adja fel az irányítást. A vágy és az ösztön keveredik a múlt fájdalmaival. A bizonyítás vágyával, hogy láthatatlanként is célt érhet.*
- Ha az elfeledettek a legveszélyesebbek... *Mondja lassan, szeme csillan, óvatos mosoly bujkál az ajkai sarkában.* Akkor talán épp ezért vagyok itt. Hogy lássam, ki az, aki képes meglátni a láthatatlant.
*A fáklyafény lassan táncol az arcán, az árnyékok és a fény játékában a mosoly játékosan kihívóvá válik. Reméli, hogy minden mozdulata, minden pillantása és halk szava apró szikrákat gyújt az asztalnál, egyensúlyozva a kíváncsiság, a vonzalom és a védelem között. A megkeményedett vonások nem riasztják el. Éppen, hogy vonzzák, mint illat a pillangót. Mégis visszatart. Elengedi a poharat, kezeit pedig ölében pihenteti meg, ahogy hátra dől a széken.
Még mindig a férfira néz, és érzi, hogy a tekintete, a lassú, határozott mozdulatai valami ősi ösztönt ébresztenek benne. Nem akarna engedni ennek a vonzalomnak, mégis a testében már jelzik a hatását. A szíve gyorsabban ver, a vállai enyhén megfeszülnek, a combja alatt bizsergés fut végig. A légzése is szabálytalanná válik, mintha minden apró mozdulat, minden halk szó apró szikrákat gyújtana benne. A férfi rejtélyessége, a körülötte vibráló határozottság egyszerre vonzza és tartja távol. Tudja, hogy ha megengedné magának, hogy teljesen átadja a figyelmét, a pillanat más irányt venne. De a test már árulkodik, a bőrén végigfutó enyhe bizsergés, a gyomrában összegyűlő feszültség, a karjában és lábában érezhető enyhe remegés mind azt mutatják, hogy a hím jelenléte erősebb, mint szeretné. És mégis, valahol mélyen izgalmasnak tartja, hogy ez a feszültség, ez a visszafogott vágy teszi a pillanatot igazán veszélyessé és ellenállhatatlanul vonzóvá. Ujjai a fehér ruha anyagával babrálnak, mintha ez tartaná abban a biztonságban, ahol gondolatai nem csaponganak veszélyesen messzire.*
- Nem ismersz, ahogy én sem téged. Te árnyék vagy, én a suttogás. És mégis... mintha már találkoztunk volna.
*Bukik ki belőle őszintén egy hosszú sóhaj kíséretével. Az eddig kitartóan kutakodó pillantások pedig lassan elszakadnak róla, a sárga szemek pedig inkább a poharat keresik fel újra, mintha attól tartana, hogy ha tekintete tovább időzik a férfin, akkor elárulja mindazt, ami benne kavarog. Mindazt, ami talán már így is éppen eléggé nyilvánvaló.*
6634. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-28 16:42:28
Üzenet elküldve: 2025-08-28 16:42:28
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Gyakszi-harci, aztán iszi//
*Norennar először csak megemeli szemöldökét, mikor a kölyök a második pálinkát is kikéri. Nem szól rá, nem próbálja meg visszatartani, csak lassan kifújja a levegőt, majd vállat von.*
- Egye fene.
*Morogja, de a szavai mögött ott bujkál egy halvány mosoly, amit a szája sarkában játszó rándulás árul el. Tudja jól, hogy most már nem ússza meg, ha a másik inni akar, őt is belerángatja. A kérdésnél, hogy milyen vadra vadászik, előbb lassan a korsó fülére teszi a kezét, majd az asztallapra koppant vele kétszer, mintha időt nyerne a válaszhoz.*
- Főleg szarvasra. *Feleli végül.* - Ritkábban farkasra vagy vadkanra. Legalábbis ezeket szeretem. *Egy pillanatra elhallgat, mélyebbre húzza a levegőt, majd lassú sóhajjal engedi ki.* - Bár elég nagy a macera az elejtésük után. Megnyúzni, feldolgozni, elszállítani, hogy végül legyen belőle némi aranyam… Több a baj, mint a haszon. *Ujjai aprót dobolnak az asztalon.* - Így általában emberekre szoktam. A fejpénzt egyszerűbb behajtani. Elég egészben leadni a prédát, vagy jobb esetben csak a fejét.
*A másik hencegését figyelmesen hallgatja. A „Király” név hallatán lassan bólint, nem szól közbe. Amikor a hatszáz arany kerül szóba, ajka alatt egy rövid, elismerő fütty szakad ki, amit szinte azonnal el is nyom egy apró köszörülés.
Közben megérkeznek az italok. Az asztal deszkái alatt tompán koppan a két korsó és a két apró pohár. Norennar ujjai lassan fonódnak a pálinkás pohár köré. Egy pillanatig még nézi a tisztán csillogó italt, majd Pashra pillant, és felemeli. Koccintanak. Norennar egy mozdulattal lehúzza, ahogy lecsúszik, arca enyhe grimaszba torzul. Rögtön utána a korsóért nyúl, nagyot kortyol belőle, hagyja, hogy a sör keserű íze elnyomja a pálinka marását. Végül sóhajt, hátradől a széken, és halkan megjegyzi:*
- Nem egy jó kombináció, de ugye ingyen pálinkát nem illik visszautasítani.
*Közben a kölyökre pillant, fejével aprót biccent.*
– Egyébként szép fogás. Jómagam is szemeztem a vérdíjjal, bár bevallom, nekem túl nagy falatnak tűnt.
*Vállát megvonja, ahogy mondja, mintha csak jelezné, hogy nincs mit szégyellni rajta. Ezután lassan az övéhez nyúl, előhúzza a régi, karcos falú pipát. Az asztallaphoz koppantja kétszer, hogy az esetleg maradt hamu kihulljon belőle, majd elővesz egy apró bőrzacskót. Két ujj közé csippenti a dohányt, finoman tömködi a pipába. Nem sieti el, apró mozdulatokkal nyomja lejjebb, míg meg nem telik. Végül előhúz egy gyufaszálat, körméhez dörzsöli, a láng narancssárgán villan fel. A pipa szájához emeli, szív rajta egyet, a dohány parázslani kezd, a füst lassan kígyózik ki a szája sarkán.
Norennar hátradől, egyik kezével a pipát tartja, a másikkal a korsó fülét fogja, és egy pillanatra csak a füstöt nézi, ahogy a gyertyafényben gomolyog. A kölyökre pillant, majd lassan fújja ki a füstöt. Úgy tűnik, most tényleg elégedett.*
//Gyakszi-harci, aztán iszi//
*Norennar először csak megemeli szemöldökét, mikor a kölyök a második pálinkát is kikéri. Nem szól rá, nem próbálja meg visszatartani, csak lassan kifújja a levegőt, majd vállat von.*
- Egye fene.
*Morogja, de a szavai mögött ott bujkál egy halvány mosoly, amit a szája sarkában játszó rándulás árul el. Tudja jól, hogy most már nem ússza meg, ha a másik inni akar, őt is belerángatja. A kérdésnél, hogy milyen vadra vadászik, előbb lassan a korsó fülére teszi a kezét, majd az asztallapra koppant vele kétszer, mintha időt nyerne a válaszhoz.*
- Főleg szarvasra. *Feleli végül.* - Ritkábban farkasra vagy vadkanra. Legalábbis ezeket szeretem. *Egy pillanatra elhallgat, mélyebbre húzza a levegőt, majd lassú sóhajjal engedi ki.* - Bár elég nagy a macera az elejtésük után. Megnyúzni, feldolgozni, elszállítani, hogy végül legyen belőle némi aranyam… Több a baj, mint a haszon. *Ujjai aprót dobolnak az asztalon.* - Így általában emberekre szoktam. A fejpénzt egyszerűbb behajtani. Elég egészben leadni a prédát, vagy jobb esetben csak a fejét.
*A másik hencegését figyelmesen hallgatja. A „Király” név hallatán lassan bólint, nem szól közbe. Amikor a hatszáz arany kerül szóba, ajka alatt egy rövid, elismerő fütty szakad ki, amit szinte azonnal el is nyom egy apró köszörülés.
Közben megérkeznek az italok. Az asztal deszkái alatt tompán koppan a két korsó és a két apró pohár. Norennar ujjai lassan fonódnak a pálinkás pohár köré. Egy pillanatig még nézi a tisztán csillogó italt, majd Pashra pillant, és felemeli. Koccintanak. Norennar egy mozdulattal lehúzza, ahogy lecsúszik, arca enyhe grimaszba torzul. Rögtön utána a korsóért nyúl, nagyot kortyol belőle, hagyja, hogy a sör keserű íze elnyomja a pálinka marását. Végül sóhajt, hátradől a széken, és halkan megjegyzi:*
- Nem egy jó kombináció, de ugye ingyen pálinkát nem illik visszautasítani.
*Közben a kölyökre pillant, fejével aprót biccent.*
– Egyébként szép fogás. Jómagam is szemeztem a vérdíjjal, bár bevallom, nekem túl nagy falatnak tűnt.
*Vállát megvonja, ahogy mondja, mintha csak jelezné, hogy nincs mit szégyellni rajta. Ezután lassan az övéhez nyúl, előhúzza a régi, karcos falú pipát. Az asztallaphoz koppantja kétszer, hogy az esetleg maradt hamu kihulljon belőle, majd elővesz egy apró bőrzacskót. Két ujj közé csippenti a dohányt, finoman tömködi a pipába. Nem sieti el, apró mozdulatokkal nyomja lejjebb, míg meg nem telik. Végül előhúz egy gyufaszálat, körméhez dörzsöli, a láng narancssárgán villan fel. A pipa szájához emeli, szív rajta egyet, a dohány parázslani kezd, a füst lassan kígyózik ki a szája sarkán.
Norennar hátradől, egyik kezével a pipát tartja, a másikkal a korsó fülét fogja, és egy pillanatra csak a füstöt nézi, ahogy a gyertyafényben gomolyog. A kölyökre pillant, majd lassan fújja ki a füstöt. Úgy tűnik, most tényleg elégedett.*
6633. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-28 15:55:09
Üzenet elküldve: 2025-08-28 15:55:09
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 42
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 42
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Borgőzös gondolatok//
*Szemét továbbra sem veszi le a nőről. A pohár peremén megülő bor illatától még nehezebbnek tűnnek a gondolatai. Nem sieti el a választ, hagyja, hogy a csend is szava legyen. Amikor végül megszólal, mély, nyugodt hangja egyszerre hordoz egyfajta szikár őszinteséget és valami nehezen megfogható élvezetet abban, hogy ennyire közel merészkedett hozzá a kérdéssel. Nem beszélve a bor hatásáról, ami oldja a férfi egész napos feszültségét.*
– Nem vagyok szolga. Nem voltam, és nem is leszek.
*Egy pillanatra elhallgat, mintha mérlegelné, mennyit engedjen látni abból, ami benne rejlik.*
– Mások árnyéka voltam. Olyan háborúkban, amiket már senki sem emleget. Azokban a csatákban, ahol a dicsőség sosem jutott el hozzánk, csak a vér és a sár.
*Kezével végigsimít a pohár oldalán, tekintetét pedig az övében tartja, mintha ki akarná kényszeríteni, hogy meglássa azt is, amit nem mond ki.*
– Túlélőnek hívnál? Talán az vagyok. De nem azért, mert hinni akartam benne. Hanem mert minden más elpusztult körülöttem. Amikor mindent elvettek, amihez láncolhattak volna, nem maradt másom, csak én. És ez… nekem elég volt.
*Lassan hátradől, és halvány, komor mosoly villan át az arcán.*
– Ha nevet akarsz rá, nevezz árnyéknak. Mert mindig ott vagyok, de sosem teljesen látszom. És ha kell. emlékeztetem azokat, akik elfelejtették, milyen a félelem.
*Kicsit félrebiccenti a fejét, és most ő hagyja, hogy a tekintete végigfusson a nőn. Nyíltan, kimérten, mintha apró darabokból akarná összerakni, ki is ül vele szemben. Hangja mélyebbé, rekedtebbé válik, amikor újra megszólal.*
– És te? A harmadik vagy. De mit akarsz kezdeni ezzel? Láthatatlan akarsz maradni?
* Lassan megemeli a korsóját, a bor vörös színe komoran csillan a gyertyafényben. Szavai halkak, de metszően tisztán vágják át a fogadó zsivaját:*
– Sokan azt hiszik, hogy aki csendben marad, az gyenge. Aki láthatatlan akar lenni, az csak retteg. De én tudom az elfeledettek a legveszélyesebbek. Ők azok, akiket senki sem figyel, senki sem számol velük – míg egyszer csak a torkodra nem szorítják a pengét.
*Lassan az asztalra teszi a korsót, szeme végigsimít a nő vonásain, mintha már régen látta volna őt valahol a múlt árnyaiban.*
–Én úgy vélem te ilyen vagy. Csak egy árnyék, aki betévedt közéjük.
De én látlak téged!* Hajol előrébb az asztal fölé továbbra is tartva a szemkontaktust. Mint a vadász aki nem veszi le szemét a célpontról.*
Bármennyire is próbálnád a feledés ködébe burkolni magad, az én szemem nem téveszt.
*Apró, fojtott mosoly jelenik meg az arcán, ám inkább sötét ígéret, mint jókedv.*
– Az elfeledettek nem gyengék. Ők azok, akiktől a legjobban kellene félni.
*Mintha akaratlanul is oda vonzaná valami ősi ösztön. A gyertyafény lágyan siklik végig rajta, s minden apró rezdülést, minden finom árnyalatot életre hív. Nem kívánta, hogy így legyen – de a teste áruló módjára reagál. A bor keserűje a nyelvén mar, ám közben a gondolat, hogy milyen közelségben ül a nőhöz, valami más ízt kever hozzá. Szíve egyetlen ütemmel erősebben ver, és ő maga is megérzi, mennyire rég nem engedett magának ilyesmit.
Elméje tiltakozik, a régmúlt sebei még mindig élesen emlékeztetik, hányszor használták ki őt, hányszor lett játéka hideg szavaknak és kegyetlen érintéseknek. De most más. A nő közelsége nem a megaláztatás súlyát hozza, hanem valami veszélyesen édes vonzást. Nem mozdul, nem nyúl felé, mégis minden idegszála a bőrét fürkészi, és tudja, ha tovább hagyja, hogy ez az érzés elmélyüljön, akkor már nem csak ő figyeli a nőt – hanem a nő is belát majd oda, ahová soha senkinek nem engedett.
A férfi arca kőkemény marad, szemei ridegek, de odabent a gondolatai zavaros örvényként forognak: vágy és óvatosság, sebek és ösztön, múlt és jelen között szakadva. És ez az ellentmondás az, ami igazán veszélyessé teszi az egészet.*
//Borgőzös gondolatok//
*Szemét továbbra sem veszi le a nőről. A pohár peremén megülő bor illatától még nehezebbnek tűnnek a gondolatai. Nem sieti el a választ, hagyja, hogy a csend is szava legyen. Amikor végül megszólal, mély, nyugodt hangja egyszerre hordoz egyfajta szikár őszinteséget és valami nehezen megfogható élvezetet abban, hogy ennyire közel merészkedett hozzá a kérdéssel. Nem beszélve a bor hatásáról, ami oldja a férfi egész napos feszültségét.*
– Nem vagyok szolga. Nem voltam, és nem is leszek.
*Egy pillanatra elhallgat, mintha mérlegelné, mennyit engedjen látni abból, ami benne rejlik.*
– Mások árnyéka voltam. Olyan háborúkban, amiket már senki sem emleget. Azokban a csatákban, ahol a dicsőség sosem jutott el hozzánk, csak a vér és a sár.
*Kezével végigsimít a pohár oldalán, tekintetét pedig az övében tartja, mintha ki akarná kényszeríteni, hogy meglássa azt is, amit nem mond ki.*
– Túlélőnek hívnál? Talán az vagyok. De nem azért, mert hinni akartam benne. Hanem mert minden más elpusztult körülöttem. Amikor mindent elvettek, amihez láncolhattak volna, nem maradt másom, csak én. És ez… nekem elég volt.
*Lassan hátradől, és halvány, komor mosoly villan át az arcán.*
– Ha nevet akarsz rá, nevezz árnyéknak. Mert mindig ott vagyok, de sosem teljesen látszom. És ha kell. emlékeztetem azokat, akik elfelejtették, milyen a félelem.
*Kicsit félrebiccenti a fejét, és most ő hagyja, hogy a tekintete végigfusson a nőn. Nyíltan, kimérten, mintha apró darabokból akarná összerakni, ki is ül vele szemben. Hangja mélyebbé, rekedtebbé válik, amikor újra megszólal.*
– És te? A harmadik vagy. De mit akarsz kezdeni ezzel? Láthatatlan akarsz maradni?
* Lassan megemeli a korsóját, a bor vörös színe komoran csillan a gyertyafényben. Szavai halkak, de metszően tisztán vágják át a fogadó zsivaját:*
– Sokan azt hiszik, hogy aki csendben marad, az gyenge. Aki láthatatlan akar lenni, az csak retteg. De én tudom az elfeledettek a legveszélyesebbek. Ők azok, akiket senki sem figyel, senki sem számol velük – míg egyszer csak a torkodra nem szorítják a pengét.
*Lassan az asztalra teszi a korsót, szeme végigsimít a nő vonásain, mintha már régen látta volna őt valahol a múlt árnyaiban.*
–Én úgy vélem te ilyen vagy. Csak egy árnyék, aki betévedt közéjük.
De én látlak téged!* Hajol előrébb az asztal fölé továbbra is tartva a szemkontaktust. Mint a vadász aki nem veszi le szemét a célpontról.*
Bármennyire is próbálnád a feledés ködébe burkolni magad, az én szemem nem téveszt.
*Apró, fojtott mosoly jelenik meg az arcán, ám inkább sötét ígéret, mint jókedv.*
– Az elfeledettek nem gyengék. Ők azok, akiktől a legjobban kellene félni.
*Mintha akaratlanul is oda vonzaná valami ősi ösztön. A gyertyafény lágyan siklik végig rajta, s minden apró rezdülést, minden finom árnyalatot életre hív. Nem kívánta, hogy így legyen – de a teste áruló módjára reagál. A bor keserűje a nyelvén mar, ám közben a gondolat, hogy milyen közelségben ül a nőhöz, valami más ízt kever hozzá. Szíve egyetlen ütemmel erősebben ver, és ő maga is megérzi, mennyire rég nem engedett magának ilyesmit.
Elméje tiltakozik, a régmúlt sebei még mindig élesen emlékeztetik, hányszor használták ki őt, hányszor lett játéka hideg szavaknak és kegyetlen érintéseknek. De most más. A nő közelsége nem a megaláztatás súlyát hozza, hanem valami veszélyesen édes vonzást. Nem mozdul, nem nyúl felé, mégis minden idegszála a bőrét fürkészi, és tudja, ha tovább hagyja, hogy ez az érzés elmélyüljön, akkor már nem csak ő figyeli a nőt – hanem a nő is belát majd oda, ahová soha senkinek nem engedett.
A férfi arca kőkemény marad, szemei ridegek, de odabent a gondolatai zavaros örvényként forognak: vágy és óvatosság, sebek és ösztön, múlt és jelen között szakadva. És ez az ellentmondás az, ami igazán veszélyessé teszi az egészet.*
6632. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-28 14:42:00
Üzenet elküldve: 2025-08-28 14:42:00
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Második szál//
//Borgőzös gondolatok//
*Nem rándul össze, nem villan nyílt harag az arcán, amikor a férfi szavai elérik. A megjegyzés arról, hogy veszélyes vagy inkább ostoba, egyszerű hangként hullik rá, ahogy annyi más ítélet hullott már eddig is. De egy pillanatra mégis megvillan a tekintete. Az a hideg, fémes fény, ami nem támad, csak figyelmeztet, hogy ott van, életre kelt benne és nem felejt. Lassan kortyol a borból, mintha ízlelgetné a szavakat, és csak azután felel. Hangja halk, de tisztán érthető, ahogy végül megszólal.*
- Én a harmadik vagyok. Az, akiről mindig megfeledkeznek.
*A mondat könnyednek tűnhet, mégis ott lüktet benne a keserű él, a túlélés bölcsessége. Mert tudja, a világ mindig a két szélsőséget látja, csak a veszélyt vagy az ostobát. És sosem azt, aki egyszerűen csak kitart. Még akkor is, ha láthatatlan kell maradnia hozzá.
A férfi újabb kérdésére csak a vállát vonja. Lassan, mintha az egész kérdés érdektelen volna a számára.*
- Fogalmam sincs.
*Egyszerű, csupasz válasz. Nem magyaráz mélyebben. Mert valóban nincs más. Egy ideje csak Norennar volt. Ő, és senki más. Ahogyan nem is érzi szükségét, hogy újra csak azok vegyék körül, akiket már nem egyszer hagyott maga mögött. De mit tesz az élet, ha be akarja bizonyítani, hogy neki is megvan a keserű humora? Éppen egy olyan asztalnál talál szabad helyet, ahol farkasszemet nézhet a múltjával. A hím jelenléte, a szeme, a hangja olyan emlékeket szakít fel, amiket igyekezett már régen a felszín mélyére temetni magában. Újra ott van a gyermekkora szűk, hideg falai között, az "árvaházban", amely inkább ketrec volt, mint menedék. Ott tanulták, hogyan kell szolgálni, hogyan kell láthatatlan maradni. Hogyan kell az életet úgy élni, hogy bármelyik pillanatban eldobható legyen. Őt nem a bányákhoz nevelték, mint annyi más gyereket, de a sors, amit szántak neki, alig volt különb. Cseléd, szolga, egyszerű bábu egy olyan játszmában, ahol a neve, az arca semmit sem számított volna. Csak az, hogy ott legyen, és ha kell, elvesszen. Feláldozható húsdarab, amit bármikor oda lehet dobni a farkasok elé. És akkor döntött, hogy ebből nem kér. Nem lesz senkinek a szolgája. Nem fogja az életét esztelenül feláldozni olyanokért, akik nem látnak benne többet egy eszköznél. Inkább egyedül jár, inkább vállalja a magányt, minthogy újra belerángassák abba a szerepbe, amit gyűlölt. Azóta sem engedett senkit közel, Norennar kivételével, akivel valahogy mégis közös útra sodorta a sors. De azon kívül csak a csend és az út maradt. Most pedig itt ül egy férfival szemben, akinek arcvonásai túlságosan is ismerősek. Nem azért, mert látta volna valaha. Hanem mert felismeri bennük ugyanazt a történetet. Ugyanazt a keserűséget, amit ő is hordoz, hogy biztonságosabb egyedül járni, mert így senki sem vághat belé újabb kést. Hogy a hűség, a vágy, a szolgálat mind csak más eszköze annak, hogy kihasználjanak, s végül összetörjenek.
Szeme egy pillanatra az övében időzik, és valami furcsa, hangtalan közelség születik köztük. Nem szövetség, nem bizalom, csupán a felismerés, hogy ugyanaz a seb marja mindkettejüket. Aztán újra kortyol a borból, mintha semmi sem történt volna. Mintha csak italát ízlelgetné. Pedig közben belül már rég tudja, hogy ez az este nem lesz olyan, mint a többi. De a tekintete nem engedi el a férfit. Figyeli az arcát, a tartását, azt a kimért, mélyről jövő csendet, ami mögött egy egész élet húzódik meg. És a gondolat ott motoszkál benne, amit nem tud elhessegetni, hogy őt vajon mi tette olyanná, amilyennek most látja?
Szája sarkában halvány mosoly suhan át, aminek több az éle, mint a melege. Hangja lágy, de szavai élesen hasítanak a csendbe.*
- És te?
*Kérdezi egyszerűen, de a szavak mögött több rejlik, mint egy könnyed érdeklődés. A szemei lassan végig futnak rajta. Nem tolakodón, inkább aprólékosan, mintha minden részletet mérlegelne. A fegyverek, amelyek kéznél pihennek, az arc vonásai, melyek régi történeteket rejtenek, a tartás, amely egyszerre feszes és nyugodt. Jól tudja, hogy milyen sokféle férfival találkozhat a mélységben, szolgákkal, katonákkal, megtört árnyakkal. De ez itt előtte nem illik egyik képbe sem. Túl fegyelmezett ahhoz, hogy szolga legyen, túl kimért ahhoz, hogy egy egyszerű katona. És ahogy figyeli, be kell vallania magának, hogy ez a titokzatos nyugalom valahol tetszik neki. Van benne valami veszélyes. Nem a harsány, vad fenyegetés, hanem az a csendes erő, amely a legrosszabb pillanatban szabadulhatna el. Mintha bármikor képes volna ölni, de mégsem érzi úgy, hogy most veszélyben lenne mellette. Inkább különös kíváncsiságot kelt benne, hogy vajon mi tartja ennyire visszafogottan, mi rejlik a szemei mélyén, ami nem engedi ki a sötétséget?*
- Ahogy elnézlek, te sem férsz bele egyik skatulyába sem.
*Újabb korty a borból, lassan, szándékos nyugalommal. A szája sarkában most már kifejezetten éles mosoly villan.*
- Akkor hát mi vagy? Egy katona, akit eldobtak? Egy szolga, aki megszökött? Vagy csak egy hím, aki túl sokáig játszotta a túlélőt, míg végül elhitte, hogy több annál?
*De a hangja nem bántó, nem csípősen éles. Egyszerűen csak kíváncsi. A poharat lassan leteszi maga elé, és a sárga szemei most egyenesen a férfi zöldjeibe fúródnak, mintha ott keresné a választ minden kimondott szaván túl.*
//Borgőzös gondolatok//
*Nem rándul össze, nem villan nyílt harag az arcán, amikor a férfi szavai elérik. A megjegyzés arról, hogy veszélyes vagy inkább ostoba, egyszerű hangként hullik rá, ahogy annyi más ítélet hullott már eddig is. De egy pillanatra mégis megvillan a tekintete. Az a hideg, fémes fény, ami nem támad, csak figyelmeztet, hogy ott van, életre kelt benne és nem felejt. Lassan kortyol a borból, mintha ízlelgetné a szavakat, és csak azután felel. Hangja halk, de tisztán érthető, ahogy végül megszólal.*
- Én a harmadik vagyok. Az, akiről mindig megfeledkeznek.
*A mondat könnyednek tűnhet, mégis ott lüktet benne a keserű él, a túlélés bölcsessége. Mert tudja, a világ mindig a két szélsőséget látja, csak a veszélyt vagy az ostobát. És sosem azt, aki egyszerűen csak kitart. Még akkor is, ha láthatatlan kell maradnia hozzá.
A férfi újabb kérdésére csak a vállát vonja. Lassan, mintha az egész kérdés érdektelen volna a számára.*
- Fogalmam sincs.
*Egyszerű, csupasz válasz. Nem magyaráz mélyebben. Mert valóban nincs más. Egy ideje csak Norennar volt. Ő, és senki más. Ahogyan nem is érzi szükségét, hogy újra csak azok vegyék körül, akiket már nem egyszer hagyott maga mögött. De mit tesz az élet, ha be akarja bizonyítani, hogy neki is megvan a keserű humora? Éppen egy olyan asztalnál talál szabad helyet, ahol farkasszemet nézhet a múltjával. A hím jelenléte, a szeme, a hangja olyan emlékeket szakít fel, amiket igyekezett már régen a felszín mélyére temetni magában. Újra ott van a gyermekkora szűk, hideg falai között, az "árvaházban", amely inkább ketrec volt, mint menedék. Ott tanulták, hogyan kell szolgálni, hogyan kell láthatatlan maradni. Hogyan kell az életet úgy élni, hogy bármelyik pillanatban eldobható legyen. Őt nem a bányákhoz nevelték, mint annyi más gyereket, de a sors, amit szántak neki, alig volt különb. Cseléd, szolga, egyszerű bábu egy olyan játszmában, ahol a neve, az arca semmit sem számított volna. Csak az, hogy ott legyen, és ha kell, elvesszen. Feláldozható húsdarab, amit bármikor oda lehet dobni a farkasok elé. És akkor döntött, hogy ebből nem kér. Nem lesz senkinek a szolgája. Nem fogja az életét esztelenül feláldozni olyanokért, akik nem látnak benne többet egy eszköznél. Inkább egyedül jár, inkább vállalja a magányt, minthogy újra belerángassák abba a szerepbe, amit gyűlölt. Azóta sem engedett senkit közel, Norennar kivételével, akivel valahogy mégis közös útra sodorta a sors. De azon kívül csak a csend és az út maradt. Most pedig itt ül egy férfival szemben, akinek arcvonásai túlságosan is ismerősek. Nem azért, mert látta volna valaha. Hanem mert felismeri bennük ugyanazt a történetet. Ugyanazt a keserűséget, amit ő is hordoz, hogy biztonságosabb egyedül járni, mert így senki sem vághat belé újabb kést. Hogy a hűség, a vágy, a szolgálat mind csak más eszköze annak, hogy kihasználjanak, s végül összetörjenek.
Szeme egy pillanatra az övében időzik, és valami furcsa, hangtalan közelség születik köztük. Nem szövetség, nem bizalom, csupán a felismerés, hogy ugyanaz a seb marja mindkettejüket. Aztán újra kortyol a borból, mintha semmi sem történt volna. Mintha csak italát ízlelgetné. Pedig közben belül már rég tudja, hogy ez az este nem lesz olyan, mint a többi. De a tekintete nem engedi el a férfit. Figyeli az arcát, a tartását, azt a kimért, mélyről jövő csendet, ami mögött egy egész élet húzódik meg. És a gondolat ott motoszkál benne, amit nem tud elhessegetni, hogy őt vajon mi tette olyanná, amilyennek most látja?
Szája sarkában halvány mosoly suhan át, aminek több az éle, mint a melege. Hangja lágy, de szavai élesen hasítanak a csendbe.*
- És te?
*Kérdezi egyszerűen, de a szavak mögött több rejlik, mint egy könnyed érdeklődés. A szemei lassan végig futnak rajta. Nem tolakodón, inkább aprólékosan, mintha minden részletet mérlegelne. A fegyverek, amelyek kéznél pihennek, az arc vonásai, melyek régi történeteket rejtenek, a tartás, amely egyszerre feszes és nyugodt. Jól tudja, hogy milyen sokféle férfival találkozhat a mélységben, szolgákkal, katonákkal, megtört árnyakkal. De ez itt előtte nem illik egyik képbe sem. Túl fegyelmezett ahhoz, hogy szolga legyen, túl kimért ahhoz, hogy egy egyszerű katona. És ahogy figyeli, be kell vallania magának, hogy ez a titokzatos nyugalom valahol tetszik neki. Van benne valami veszélyes. Nem a harsány, vad fenyegetés, hanem az a csendes erő, amely a legrosszabb pillanatban szabadulhatna el. Mintha bármikor képes volna ölni, de mégsem érzi úgy, hogy most veszélyben lenne mellette. Inkább különös kíváncsiságot kelt benne, hogy vajon mi tartja ennyire visszafogottan, mi rejlik a szemei mélyén, ami nem engedi ki a sötétséget?*
- Ahogy elnézlek, te sem férsz bele egyik skatulyába sem.
*Újabb korty a borból, lassan, szándékos nyugalommal. A szája sarkában most már kifejezetten éles mosoly villan.*
- Akkor hát mi vagy? Egy katona, akit eldobtak? Egy szolga, aki megszökött? Vagy csak egy hím, aki túl sokáig játszotta a túlélőt, míg végül elhitte, hogy több annál?
*De a hangja nem bántó, nem csípősen éles. Egyszerűen csak kíváncsi. A poharat lassan leteszi maga elé, és a sárga szemei most egyenesen a férfi zöldjeibe fúródnak, mintha ott keresné a választ minden kimondott szaván túl.*
6631. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-28 14:24:38
Üzenet elküldve: 2025-08-28 14:24:38
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 704
OOC üzenetek: 123
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 704
OOC üzenetek: 123
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Gyakszi-harci, aztán iszi//
* Miután megegyeznek a rendelésben, a fiú látja, hogy társa csak a hideg sört kérte ki magának. Már szól is a pincérnek, mielőtt még elmenne. *
- És még egy pálinkát. * Mondja, majd erszényébe nyúl, és kifizet 18 aranyat ami aPálinka ára.
*
- Hidd el, jót fog tenni a testnek és a fájdalomnak. * Teszi hozzá, ha ellenkezni akarna a mélységi. A dobolás nem zavarja, ennél sokkal rosszabb dolgokat is megszokott már, de felfigyel rá, hogy korábbi ellenfelében van még annyi erő, hogy ilyen mellékes foglalatoskodásokkal adja ki magából. Pash kényelmesen ül a széken, és nem igazán mozog, a mellkasát leszámítva, de arra azt mondják, hogy addig jó, amíg mozog. Ha valaki bele akarna kötni, biztos megjegyezné, hogy a szíve is mozog, de szerencsére senki nincs, aki ilyen megjegyzéseket tegyen. Ahogy felmérte az ivó népét, és azt, hogy jelen állapotában a harc esetén a legjobb esélye a gyors eloldalgás, beszélgetésbe fognak, már ha valaki olyan nagylelkű, hogy a rövid mondatokat és egyszavas válaszokat annak nevezze. *
- Na és milyen vadra vadászol? * Teszi fel a kérdést, mert van egy sejtése, hogy aki így mozog, az nem éppen rókákkal és őzekkel tölti az idejét. Bármilyen választ is kap, lazán megrántja a vállát, mielőtt dicsekedne egy kicsit. *
- Nemrég én is fogtam egy szép nagy vadat. A Király névre hallgatott, és hatszáz aranyat ért a feje a Kaszárnyán. * Teszi hozzá, és az egyik pálinkát maga elé húzza, a másikat pedig Norennar elé löki, még akkor is, ha korábban ellenezte ennek az elfogyasztását. Kár lenne, ha kárba menne. *
- Egészség. * És le is hajtja a töményt, ami végigmar a torkán, egy pillanatra feledtetve az oldalában égő, tompa fájdalmat. Aztán visszajön, még nem elég tompán, ahhoz kell még igyanak. Ekkor jut Pash eszébe, hogy egyébként nem bírja a túl sok alkoholt, úgyhogy a tompításnak talán más módszerét is választhatta volna. Persze a koccintásban akkor is partner, ha a sötételf nem pálinkával, hanem sörrel teszi az. Pash remek fiú, hisz a szabad akaratban, és mindenki azt iszik, amit akar. *
//Gyakszi-harci, aztán iszi//
* Miután megegyeznek a rendelésben, a fiú látja, hogy társa csak a hideg sört kérte ki magának. Már szól is a pincérnek, mielőtt még elmenne. *
- És még egy pálinkát. * Mondja, majd erszényébe nyúl, és kifizet 18 aranyat ami aPálinka ára.
*- Hidd el, jót fog tenni a testnek és a fájdalomnak. * Teszi hozzá, ha ellenkezni akarna a mélységi. A dobolás nem zavarja, ennél sokkal rosszabb dolgokat is megszokott már, de felfigyel rá, hogy korábbi ellenfelében van még annyi erő, hogy ilyen mellékes foglalatoskodásokkal adja ki magából. Pash kényelmesen ül a széken, és nem igazán mozog, a mellkasát leszámítva, de arra azt mondják, hogy addig jó, amíg mozog. Ha valaki bele akarna kötni, biztos megjegyezné, hogy a szíve is mozog, de szerencsére senki nincs, aki ilyen megjegyzéseket tegyen. Ahogy felmérte az ivó népét, és azt, hogy jelen állapotában a harc esetén a legjobb esélye a gyors eloldalgás, beszélgetésbe fognak, már ha valaki olyan nagylelkű, hogy a rövid mondatokat és egyszavas válaszokat annak nevezze. *
- Na és milyen vadra vadászol? * Teszi fel a kérdést, mert van egy sejtése, hogy aki így mozog, az nem éppen rókákkal és őzekkel tölti az idejét. Bármilyen választ is kap, lazán megrántja a vállát, mielőtt dicsekedne egy kicsit. *
- Nemrég én is fogtam egy szép nagy vadat. A Király névre hallgatott, és hatszáz aranyat ért a feje a Kaszárnyán. * Teszi hozzá, és az egyik pálinkát maga elé húzza, a másikat pedig Norennar elé löki, még akkor is, ha korábban ellenezte ennek az elfogyasztását. Kár lenne, ha kárba menne. *
- Egészség. * És le is hajtja a töményt, ami végigmar a torkán, egy pillanatra feledtetve az oldalában égő, tompa fájdalmat. Aztán visszajön, még nem elég tompán, ahhoz kell még igyanak. Ekkor jut Pash eszébe, hogy egyébként nem bírja a túl sok alkoholt, úgyhogy a tompításnak talán más módszerét is választhatta volna. Persze a koccintásban akkor is partner, ha a sötételf nem pálinkával, hanem sörrel teszi az. Pash remek fiú, hisz a szabad akaratban, és mindenki azt iszik, amit akar. *
6630. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-28 11:40:59
Üzenet elküldve: 2025-08-28 11:40:59
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 364
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 364
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//A polgárnegyed fantomja//
* Az őrség hangja őt is megállásra készteti a lépcsőn, hogy emiatt ejti el a lábát, vagy sem, azt nem fogja megkérdezni. Mindenesetre nem telik el sok idő, mire felviszik a férfit az ágyába. A férfi válaszára egy elfojtott kacaj hagyja el az ajkait. Hallotta ez nem egyszer már életében. Soha nem elég semmi, ismeri a dörgést, ám itt és most még egyet is tud érteni a másikkal. Mégis mennyi lehetne az az az összeg, amennyiért ilyen dolgokra képes valaki. A félvér nem naiv, tisztában van vele, hogy mindenkinél meg van az a mennyiség, amennyiért kész bemocskolni a kezét.*
- Van egyáltalán az a pénz?
* A kérdés költőien teszi fel, miközben elsőként hagyja el a szobát. Magában már gondolt egy összegre, ennek eredményét viszont nem mutatja ki. Nem tölt sok időt az emeleten. Léptei nehezek, mégis határozottan lépked le a nyikorgó lépcsőn, hogy csatlakozhasson a mágushoz és az őrséghez. Egy pillanatra tekintete a csaposra vándorol. Hirtelen saját száját is száraznak érzi. Talán nem vennék rossz szemmel, ha kikérne magának egy üveggel. Bármennyire is vonzza a lehetőség nem él vele, csupán elsétál a pult mellett, egészen az őrökig. Odaérve enged az eddigi komor és felkészült testtartásából. Az őrség jelenléte valamilyen fokon megnyugtatja. Bár csak ketten vannak, bízik benne, hogy nem fog előkerülni a rém. Reméli nem veszik rossz néven, hogy előbb foglalkoztak a sebesülttel, minthogy vigyázzban álljanak egyből elé, amint hangjuk átvágta a fogadó terét. *
- Uraim.
* Biccent a két őrnek, majd beáll a mágus mellé. Míg a másik beszél, és őt nem kérdezik, addig csak kezeit összekulcsolja a mellkasánál és a tekintete a pegazus ajtajára siklik. Ha mégis felbukkanna az a valami, vagy valaki, úgy szeretné, ha felkészülten érné. Erre ugyan legszerencsésebb napjain sem fogadna, azonban mindig ott van az a kis gondolat a fejében, mi van, ha mégis? *
* Az őrség hangja őt is megállásra készteti a lépcsőn, hogy emiatt ejti el a lábát, vagy sem, azt nem fogja megkérdezni. Mindenesetre nem telik el sok idő, mire felviszik a férfit az ágyába. A férfi válaszára egy elfojtott kacaj hagyja el az ajkait. Hallotta ez nem egyszer már életében. Soha nem elég semmi, ismeri a dörgést, ám itt és most még egyet is tud érteni a másikkal. Mégis mennyi lehetne az az az összeg, amennyiért ilyen dolgokra képes valaki. A félvér nem naiv, tisztában van vele, hogy mindenkinél meg van az a mennyiség, amennyiért kész bemocskolni a kezét.*
- Van egyáltalán az a pénz?
* A kérdés költőien teszi fel, miközben elsőként hagyja el a szobát. Magában már gondolt egy összegre, ennek eredményét viszont nem mutatja ki. Nem tölt sok időt az emeleten. Léptei nehezek, mégis határozottan lépked le a nyikorgó lépcsőn, hogy csatlakozhasson a mágushoz és az őrséghez. Egy pillanatra tekintete a csaposra vándorol. Hirtelen saját száját is száraznak érzi. Talán nem vennék rossz szemmel, ha kikérne magának egy üveggel. Bármennyire is vonzza a lehetőség nem él vele, csupán elsétál a pult mellett, egészen az őrökig. Odaérve enged az eddigi komor és felkészült testtartásából. Az őrség jelenléte valamilyen fokon megnyugtatja. Bár csak ketten vannak, bízik benne, hogy nem fog előkerülni a rém. Reméli nem veszik rossz néven, hogy előbb foglalkoztak a sebesülttel, minthogy vigyázzban álljanak egyből elé, amint hangjuk átvágta a fogadó terét. *
- Uraim.
* Biccent a két őrnek, majd beáll a mágus mellé. Míg a másik beszél, és őt nem kérdezik, addig csak kezeit összekulcsolja a mellkasánál és a tekintete a pegazus ajtajára siklik. Ha mégis felbukkanna az a valami, vagy valaki, úgy szeretné, ha felkészülten érné. Erre ugyan legszerencsésebb napjain sem fogadna, azonban mindig ott van az a kis gondolat a fejében, mi van, ha mégis? *
6629. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-28 09:45:21
Üzenet elküldve: 2025-08-28 09:45:21
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Gyakszi-harci, aztán iszi//
*Norennar hallgatja a kölyök szavait, arcán alig látható rezdüléssel. A pálinka és sör kombinációjára csak bólint, nem kommentálja külön, de látszik rajta, hogy érti a célzást a találatokra.
Amikor Pash hozzáteszi, hogy a következő kört ő állja, Norennar halványan elmosolyodik, majd megvonja a vállát.*
- Nem ellenkezem.
*Jegyzi meg, szűkszavúan, de a hangszínében most nincs szikár él, inkább valamiféle engedékeny beleegyezés.
Leinti az egyik felszolgálót. Ujjai röviden intenek a levegőben, szinte megszokásból, mint aki nem először teszi. Az asztalhoz siető lánynkámak határozott, mégis csendes hangon adja le rendelését: két korsó Ullamar sört 26 aranyért, és egy Pálinkát 19 aranyért. Azonnal leveszi az erszényét övéről, majd kildja annak száját és ujjai il is merülnek benne. Sorra kerülnek elő a fényes aranyérmék melyeket gondosan átszámol, majd a felszolgáló felé nyújtja azokat.
Míg várnak, Norennar hátradől, bal karját lazán a szék támlájára ejti, a jobbal viszont apró ritmusban dobol az asztalon. Nem dallam, csak feszült szokás, valami, amit észre sem vesz. Tekintete közben az ajtóra siklik, majd végig az ivó vendégein. Felméri őket, nem hosszan, csak annyira, hogy tudja, kihez mennyire kellene figyelnie, ha megfordulna a hangulat.
A kölyök kérdése azonban visszarántja a figyelmét. Egy pillanatra az asztallapot nézi, ujjai abbahagyják a kopogást. Rövid szünet után emeli csak fel a fejét, és halkan szólal meg:*
- Vadász vagyok.
*Nem részletezi, nem magyarázza. Az a fajta válasz, amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar: vadászhat állatra, emberre, vagy éppen a kettő között.
Ekkor érkeznek meg az italok. A korsók tompán koppannak a deszkán, a pálinkás pohár tisztán csillog a gyertya fényében. Norennar rövid biccentéssel köszöni meg, majd az egyik korsót magához húzza. Tenyerét hűvösen borítja a hideg üveg, az ujjak erősen ráfeszülnek a fülre.
Felnéz, egyenesen Pash szemébe néz, és kissé megemeli a poharat.*
- Egészség!
*Mondja, s hangja most először nem száraz vagy fanyar, hanem határozott, tiszta. Ez az egy szó, egy koccintás, mintha lezárná a harcot és megnyitná a következő fejezetet: a közös ivásét.
Kortyol, az íz szokásos erővel csapja meg a nyelvét, de nem rezdül. Tekintete Pashon marad, figyeli, hogyan reagál a fiú az italra, s közben maga is lassan kienged a feszültségből.*
//Gyakszi-harci, aztán iszi//
*Norennar hallgatja a kölyök szavait, arcán alig látható rezdüléssel. A pálinka és sör kombinációjára csak bólint, nem kommentálja külön, de látszik rajta, hogy érti a célzást a találatokra.
Amikor Pash hozzáteszi, hogy a következő kört ő állja, Norennar halványan elmosolyodik, majd megvonja a vállát.*
- Nem ellenkezem.
*Jegyzi meg, szűkszavúan, de a hangszínében most nincs szikár él, inkább valamiféle engedékeny beleegyezés.
Leinti az egyik felszolgálót. Ujjai röviden intenek a levegőben, szinte megszokásból, mint aki nem először teszi. Az asztalhoz siető lánynkámak határozott, mégis csendes hangon adja le rendelését: két korsó Ullamar sört 26
aranyért, és egy Pálinkát 19 aranyért. Azonnal leveszi az erszényét övéről, majd kildja annak száját és ujjai il is merülnek benne. Sorra kerülnek elő a fényes aranyérmék melyeket gondosan átszámol, majd a felszolgáló felé nyújtja azokat.Míg várnak, Norennar hátradől, bal karját lazán a szék támlájára ejti, a jobbal viszont apró ritmusban dobol az asztalon. Nem dallam, csak feszült szokás, valami, amit észre sem vesz. Tekintete közben az ajtóra siklik, majd végig az ivó vendégein. Felméri őket, nem hosszan, csak annyira, hogy tudja, kihez mennyire kellene figyelnie, ha megfordulna a hangulat.
A kölyök kérdése azonban visszarántja a figyelmét. Egy pillanatra az asztallapot nézi, ujjai abbahagyják a kopogást. Rövid szünet után emeli csak fel a fejét, és halkan szólal meg:*
- Vadász vagyok.
*Nem részletezi, nem magyarázza. Az a fajta válasz, amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar: vadászhat állatra, emberre, vagy éppen a kettő között.
Ekkor érkeznek meg az italok. A korsók tompán koppannak a deszkán, a pálinkás pohár tisztán csillog a gyertya fényében. Norennar rövid biccentéssel köszöni meg, majd az egyik korsót magához húzza. Tenyerét hűvösen borítja a hideg üveg, az ujjak erősen ráfeszülnek a fülre.
Felnéz, egyenesen Pash szemébe néz, és kissé megemeli a poharat.*
- Egészség!
*Mondja, s hangja most először nem száraz vagy fanyar, hanem határozott, tiszta. Ez az egy szó, egy koccintás, mintha lezárná a harcot és megnyitná a következő fejezetet: a közös ivásét.
Kortyol, az íz szokásos erővel csapja meg a nyelvét, de nem rezdül. Tekintete Pashon marad, figyeli, hogyan reagál a fiú az italra, s közben maga is lassan kienged a feszültségből.*
6628. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-28 05:01:16
Üzenet elküldve: 2025-08-28 05:01:16
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 42
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 42
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Borgőzös gondolatok//
*Hátradől a székében, a bor íze lassan elidőzik a szájában, miközben végigpillant a nőn. A tekintete nem tolakodó, inkább vizsgálódó, apró részletekbe kapaszkodva: a tartás, a nyugodt mozdulatok, a hiányzó árnyak, akik máskor körülötte járnának. Végül a férfi szavai lassan, kimérten törik meg a köztük húzódó csendet, hangja mély, mintha inkább csak gondolatot mondana ki, mint kérdést tenne fel. Ez viszont már közös nyelven, enyhe sötételf akcentussal.*
– Érdekes. Nincs melletted sem rabszolga, sem testőr. Egy nő a mélyföldről, egyedül a felszínen. *Szeme finoman összeszűkül, mintha mérlegelne valamit. *
-Ez két dolgot jelenthet. Vagy túl veszélyes vagy ahhoz, hogy szükséged legyen rájuk, vagy túl ostoba, hogy megértsd miért nem szokás egyedül járni.
*Egy pillanatra elhallgat, tekintete egyenesen a nő arcába kapaszkodik. A szája sarkában alig észrevehető mosoly bujkál, de hangjában nincs nyílt sértés – inkább kíváncsiság, a próbálkozás, hogy megtörje a nő felszínre emelt hidegségét.*
– Mondd. te melyik vagy?
*Szavai után egy pillanatra csendben marad. Tekintete a nőn időzik, de közben valami más húzódik végig a gondolatai mélyén. Észreveszi, hogy amit most számonkér, maga is elhagyta már régen. Nem kíséri senki. Nincs hűséges fegyverhordozó, nincs árnyékban ólálkodó testőr, és a szolgaság láncait is rég leoldotta magáról. Ő is egyedül megy mindenfelé – mindig egyedül. Egyedül hagyta maga mögött a mélyföldet, egyedül kelt át a városokon, fogadókon, mezőkön és romokon, s ha beszél is valakihez, az többnyire csak a bor pohara vagy a múlt kísértete. A felismerés nem gyengíti, inkább keserű mosolyt csal az arcára: amit a nőben ostobaságnak vél, az benne magában talán éppen makacsság, dac, vagy épp az a büszkeség, ami sosem engedte, hogy valaki másra támaszkodjon.*
- Látom, már beilleszkedtél a felszíni világba. Mond csak mennyi mélységi rokon van még a környéken?
* A férfi pillantása egy szívdobbanásnyi ideig tovább időzik a nő arcán, aztán mintha elrévedne mögötte, a falak résein túlra, egészen a múlt ködébe. A sebek nem a bőrén, hanem mélyebben marják: az emlékezetbe égett pillanatok, amikor nőstények kezébe adta magát – nem a vágy, hanem a csalárd játszmák miatt. Ott volt az a hideg nevetés, amikor a szavaiért, az odaadásáért csak megvetést kapott. Ott volt a pillanat, amikor fegyverként használták fel ellene, amit gyöngeségnek hittek. Mindig ők irányítottak, mindig ők emlékeztették rá, hogy mennyire törékeny, ha enged. És ő mindig elhitte, hogy talán más lesz – míg végül újra és újra csak a keserűség maradt. Nem egyszer hagyták, hogy vért, méltóságot, becsületet veszítsen, miközben ők mosolyogtak, mintha mindez csak játék volna. Azóta hordja magában a csendet, mint páncélt, és azóta jár egyedül. Mert ha nincs kinek a szavát hallgatni, nincs, aki újra megalázhatná. Mégis, ahogy most a nőre néz, megvillan benne a veszély tudata: hogy a tekintetében ott bujkálhat ugyanaz a régi árnyék – vagy valami egészen más, amitől talán még jobban tart.
Tekintete továbbra is a nőn pihen, pedig minden porcikája tiltakozik ellene. A fehér haj, amely a füstben szinte dereng, vonzza a szemét, akár a holdfény az éjfélben kóborló vándorét. Nem akarja, hogy így legyen, mégis újra és újra oda kell pillantania. A mozdulat, ahogy a nő a poharát emeli, egyszerű gesztus – mégis mintha valami különös kecsesség, könnyedség szőné át. És érzi, hogy a gyomrában lassan feléled egy régi, rég eltemetett izgalom.
Nem a test beszél először – bár a nő alakja nem hagyja hidegen, ahogy ruhája alatt kirajzolódnak a formák, vagy ahogy a bőrén megcsillan a mécses fénye. Inkább valami mélyebb, megfoghatatlanabb vonzza. Az a tisztaság, amely az illatában rejlik. Az a tekintet, amely egy pillanatra túl sokat mutatott.
Mégis valami furcsa nyugtalanságot ébreszt benne. Ismerős. Túlságosan is az. Egy másik éjszaka, egy másik hely villan be — a gyertyafény remegése egy föld alatti csarnokban, és egy ugyanolyan kéz, amely szinte nesztelenül intett neki a sötétben. Arcokat nem idéz fel, csak a mozdulat maradt, és a hideg érzés, hogy egyszer már látta, egyszer már követte.
A mellkasában feszültség ébred, de elnyomja, mintha pusztán a bor hatna rá. Nem nevezi meg az emléket, nem engedi felszínre. Csak kortyol, és próbálja elhitetni magával, hogy a múlt csupán játszik vele. De a nő minden mozdulatával, minden rezdülésével egyre inkább visszakúszik valami, amit nem akar előhívni.*
//Borgőzös gondolatok//
*Hátradől a székében, a bor íze lassan elidőzik a szájában, miközben végigpillant a nőn. A tekintete nem tolakodó, inkább vizsgálódó, apró részletekbe kapaszkodva: a tartás, a nyugodt mozdulatok, a hiányzó árnyak, akik máskor körülötte járnának. Végül a férfi szavai lassan, kimérten törik meg a köztük húzódó csendet, hangja mély, mintha inkább csak gondolatot mondana ki, mint kérdést tenne fel. Ez viszont már közös nyelven, enyhe sötételf akcentussal.*
– Érdekes. Nincs melletted sem rabszolga, sem testőr. Egy nő a mélyföldről, egyedül a felszínen. *Szeme finoman összeszűkül, mintha mérlegelne valamit. *
-Ez két dolgot jelenthet. Vagy túl veszélyes vagy ahhoz, hogy szükséged legyen rájuk, vagy túl ostoba, hogy megértsd miért nem szokás egyedül járni.
*Egy pillanatra elhallgat, tekintete egyenesen a nő arcába kapaszkodik. A szája sarkában alig észrevehető mosoly bujkál, de hangjában nincs nyílt sértés – inkább kíváncsiság, a próbálkozás, hogy megtörje a nő felszínre emelt hidegségét.*
– Mondd. te melyik vagy?
*Szavai után egy pillanatra csendben marad. Tekintete a nőn időzik, de közben valami más húzódik végig a gondolatai mélyén. Észreveszi, hogy amit most számonkér, maga is elhagyta már régen. Nem kíséri senki. Nincs hűséges fegyverhordozó, nincs árnyékban ólálkodó testőr, és a szolgaság láncait is rég leoldotta magáról. Ő is egyedül megy mindenfelé – mindig egyedül. Egyedül hagyta maga mögött a mélyföldet, egyedül kelt át a városokon, fogadókon, mezőkön és romokon, s ha beszél is valakihez, az többnyire csak a bor pohara vagy a múlt kísértete. A felismerés nem gyengíti, inkább keserű mosolyt csal az arcára: amit a nőben ostobaságnak vél, az benne magában talán éppen makacsság, dac, vagy épp az a büszkeség, ami sosem engedte, hogy valaki másra támaszkodjon.*
- Látom, már beilleszkedtél a felszíni világba. Mond csak mennyi mélységi rokon van még a környéken?
* A férfi pillantása egy szívdobbanásnyi ideig tovább időzik a nő arcán, aztán mintha elrévedne mögötte, a falak résein túlra, egészen a múlt ködébe. A sebek nem a bőrén, hanem mélyebben marják: az emlékezetbe égett pillanatok, amikor nőstények kezébe adta magát – nem a vágy, hanem a csalárd játszmák miatt. Ott volt az a hideg nevetés, amikor a szavaiért, az odaadásáért csak megvetést kapott. Ott volt a pillanat, amikor fegyverként használták fel ellene, amit gyöngeségnek hittek. Mindig ők irányítottak, mindig ők emlékeztették rá, hogy mennyire törékeny, ha enged. És ő mindig elhitte, hogy talán más lesz – míg végül újra és újra csak a keserűség maradt. Nem egyszer hagyták, hogy vért, méltóságot, becsületet veszítsen, miközben ők mosolyogtak, mintha mindez csak játék volna. Azóta hordja magában a csendet, mint páncélt, és azóta jár egyedül. Mert ha nincs kinek a szavát hallgatni, nincs, aki újra megalázhatná. Mégis, ahogy most a nőre néz, megvillan benne a veszély tudata: hogy a tekintetében ott bujkálhat ugyanaz a régi árnyék – vagy valami egészen más, amitől talán még jobban tart.
Tekintete továbbra is a nőn pihen, pedig minden porcikája tiltakozik ellene. A fehér haj, amely a füstben szinte dereng, vonzza a szemét, akár a holdfény az éjfélben kóborló vándorét. Nem akarja, hogy így legyen, mégis újra és újra oda kell pillantania. A mozdulat, ahogy a nő a poharát emeli, egyszerű gesztus – mégis mintha valami különös kecsesség, könnyedség szőné át. És érzi, hogy a gyomrában lassan feléled egy régi, rég eltemetett izgalom.
Nem a test beszél először – bár a nő alakja nem hagyja hidegen, ahogy ruhája alatt kirajzolódnak a formák, vagy ahogy a bőrén megcsillan a mécses fénye. Inkább valami mélyebb, megfoghatatlanabb vonzza. Az a tisztaság, amely az illatában rejlik. Az a tekintet, amely egy pillanatra túl sokat mutatott.
Mégis valami furcsa nyugtalanságot ébreszt benne. Ismerős. Túlságosan is az. Egy másik éjszaka, egy másik hely villan be — a gyertyafény remegése egy föld alatti csarnokban, és egy ugyanolyan kéz, amely szinte nesztelenül intett neki a sötétben. Arcokat nem idéz fel, csak a mozdulat maradt, és a hideg érzés, hogy egyszer már látta, egyszer már követte.
A mellkasában feszültség ébred, de elnyomja, mintha pusztán a bor hatna rá. Nem nevezi meg az emléket, nem engedi felszínre. Csak kortyol, és próbálja elhitetni magával, hogy a múlt csupán játszik vele. De a nő minden mozdulatával, minden rezdülésével egyre inkább visszakúszik valami, amit nem akar előhívni.*
6627. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-27 23:57:46
Üzenet elküldve: 2025-08-27 23:57:46
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 704
OOC üzenetek: 123
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 704
OOC üzenetek: 123
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Gyakszi-harci, aztán iszi//
* A szavakról jólesően nevet fel, őszintén, nem gúnyosan. Tetszik neki a fickó, igazán jó humora van. Beleegyezően bólint hát, hogy együtt igyanak. Persze nem tervezi kiinni a vagyonából a mélységit, bőven elég, ha az első kört ő állja. A nevetéstől érkező fájdalom pont annyira zavarja, hogy attól újabb nevethetnékje támadjon, ami egy ördögi spirál kezdete lehetne, ha nem érne véget a hirtelen támadt jókedve.
A székre úgy ül le, mint egy megfáradt öregember, bármennyire is igyekszik kizárni a fájdalmat és a fáradtságot, az idevezető séta bizony megterhelte a testét. Áldja az eszét, hogy nem páncélban támadt kedve gyakorlatozni, hiszen olyat is szokott, hogy szokja a felszerelés súlyát, és a mozgást benne. Bár akkor valószínűleg kevesebb sérülése lenne, a fáradtságán nem segítene. *
- Egy pálinkára a jobb oldalam miatt, és egy ullamar sörre a bal miatt. * Feleli, a két találatra utalva, amit kapott. Még szerencse, hogy az ő karját nem érte el a fakard ereje, ki tudja, hogy azért még mit kérne. *
- De csak akkor, ha utána hagyod, hogy a következő kört én álljam. * Teszi hozzá, de beszéd közben nem a mélységit figyeli. Az ivóban lévőket veszi szemügyre, azt nézi, hogy ki milyen fegyverrel érkezett, mennyire ittas, és mikor számíthat verekedésre. Mióta Merlana említette a gyilkosságot, azóta fokozottan óvatos, ha erre jár. Bár legutóbb a bárddal való találkozásánál alig három-négy embert számolt, akivel gondja lenne egy küzdelem során, most be kell lássa, hogy sokan többen lennének képesek ellátni a baját, ebben a meggyötört állapotban. Ez részben bosszantja, részben viszont szórakoztatja is. A veszély miatt sokkal érdekesebb az éjszaka. *
- Na és te mivel keresed a kenyered? * Teszi fel a kérdést, mert ahol egy kardnak hasznát veszik, ott talán kettőnek is. Persze jelenleg jól megvan a Sub Rosa Panzióban, de sose tudhatja, hogy mikor jönne jól neki egy kis mellékes, vagy kell váltania megélhetésének forrásán. *
//Gyakszi-harci, aztán iszi//
* A szavakról jólesően nevet fel, őszintén, nem gúnyosan. Tetszik neki a fickó, igazán jó humora van. Beleegyezően bólint hát, hogy együtt igyanak. Persze nem tervezi kiinni a vagyonából a mélységit, bőven elég, ha az első kört ő állja. A nevetéstől érkező fájdalom pont annyira zavarja, hogy attól újabb nevethetnékje támadjon, ami egy ördögi spirál kezdete lehetne, ha nem érne véget a hirtelen támadt jókedve.
A székre úgy ül le, mint egy megfáradt öregember, bármennyire is igyekszik kizárni a fájdalmat és a fáradtságot, az idevezető séta bizony megterhelte a testét. Áldja az eszét, hogy nem páncélban támadt kedve gyakorlatozni, hiszen olyat is szokott, hogy szokja a felszerelés súlyát, és a mozgást benne. Bár akkor valószínűleg kevesebb sérülése lenne, a fáradtságán nem segítene. *
- Egy pálinkára a jobb oldalam miatt, és egy ullamar sörre a bal miatt. * Feleli, a két találatra utalva, amit kapott. Még szerencse, hogy az ő karját nem érte el a fakard ereje, ki tudja, hogy azért még mit kérne. *
- De csak akkor, ha utána hagyod, hogy a következő kört én álljam. * Teszi hozzá, de beszéd közben nem a mélységit figyeli. Az ivóban lévőket veszi szemügyre, azt nézi, hogy ki milyen fegyverrel érkezett, mennyire ittas, és mikor számíthat verekedésre. Mióta Merlana említette a gyilkosságot, azóta fokozottan óvatos, ha erre jár. Bár legutóbb a bárddal való találkozásánál alig három-négy embert számolt, akivel gondja lenne egy küzdelem során, most be kell lássa, hogy sokan többen lennének képesek ellátni a baját, ebben a meggyötört állapotban. Ez részben bosszantja, részben viszont szórakoztatja is. A veszély miatt sokkal érdekesebb az éjszaka. *
- Na és te mivel keresed a kenyered? * Teszi fel a kérdést, mert ahol egy kardnak hasznát veszik, ott talán kettőnek is. Persze jelenleg jól megvan a Sub Rosa Panzióban, de sose tudhatja, hogy mikor jönne jól neki egy kis mellékes, vagy kell váltania megélhetésének forrásán. *
6626. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-27 23:46:49
Üzenet elküldve: 2025-08-27 23:46:49
Rang: Játékos
IC üzenetek: 46
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 46
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Új élethez új munka is dukál//
*Újdonsült beszélgetőtársa minden mozdulatából magabiztosság árad, amit Lau ösztönösen, kényszeredetten csodál. A félvér úgy érzi: a nőnek mindene megvan az életben, amit csak kívánhat. Egy pillanatra talán túl sokáig időzik a lelkesen csillogó zöld szempárban, gondolatai pedig képzelgésbe sodorják. Maga előtt látja, ahogy a nőnek van egy párja, akivel úgy találtak egymásra, mint zsák a foltjára, s egy közössége, ahol a nap végén barátok és szövetségesek fogadják elfogadással és bajtársiassággal. Képzeletében Dayaneernek nincsenek anyagi gondjai sem: megengedhet magának bármit, amit akar, így minden lépését a lét könnyedsége kíséri.
Ez az illúzió olyan élénk, hogy szinte fájdalmas kontrasztban áll Lau saját valóságával: az omladozó házával, fércelt ruháival, és azzal a bizonytalansággal, vajon talál-e olyan munkát holnap, ami elég lesz a puszta megélhetéshez, és a jövő ígéretéből nem taszítja vissza a múlt megaláztatásaiba. Amikor a nőt szemléli, szíven üti a felismerés: ő talán sosem fog ilyen könnyednek tűnni, sosem mozog majd úgy a világban, mintha annak minden ajtaja magától nyílna meg előtte.
Ezt a keserédes gondolatot csak tovább erősíti a következő szó, amit a nő elejt:*
~ Kereskedő!? ~
*Lau ízlelgeti magában a jelentését, miközben odainti a fogadóst. Lopva Dayaneer előző asztalára pillant, ahol az üres söröskorsók még a nő jelenlétének nyomait őrzik. Férfias kezdeményezéssel, kérdés nélkül egy korsó Ullamar sört rendel a nőnek 12 aranyért. A maga részére pedig 10 aranyat számol le, s újabb pohár vörösBort kér. Kedvesen biccent a fogadósnak, majd figyeli, ahogy az a pulthoz lép, hogy elkészítse az italokat. Amikor visszafordul, kérdést szegez a nőnek:*
– És mivel kereskedik általában?
*Tekintete érdeklődő, de közben megakad a mozdulatsoron: a nő gyufát gyújt, és a pipa lassan izzásba borul. Lau-t különös, szinte egzotikus érzet keríti hatalmába. Talán a vörös ajkak játéka az, ami igazán megbabonázza, vagy a füst finoman terülő, bódító illata. Zavarba is jön egy pillanatra; nem érzi a nő tekintetében azt, amit másokéban megszokott. Frissítő ez az idegenség, ez a másfajta éhség, ami nem a csinos fél-elf testére szegeződik. Nem érzi magát zsákmánynak – s talán éppen ez a trükk.
Az italok időközben megérkeznek. Lau túl udvariasan, hálásan biccent a szolgáltatónak, majd belekortyol a borba. Az ital kellemesen gyümölcsös, mégis egy cseppet túl erőteljes. Mielőtt szavakban is válaszolna, kurtán megrázza fejét, mire egy szőke tincs kiszabadul a gondosan megkötött szalag alól, és játékosan az arcába hullik.*
– Nem egészen, de nem messziről.
*Válaszolja röviden, amikor a nő származására kérdez. Nem hazudik, de nem is enged közel a múlthoz. Szántószél emlékei túl nyersek ahhoz, hogy ma esti mélabús hangulata mellett még felszínre is engedje őket.
Egy pillanatra azonban különös gondolat szöget üt fejébe:*
~ Figyel… engem? ~
*Szinte ösztönösen, de már a régi, jól bevett énjével teszi fel a következő kérdést, halvány, sejtelmes mosollyal az ajkán:*
– Ugyan mivel hívhattam fel egy ilyen bájos hölgy figyelmét magamra?
*Pillantása játékos, de közben valódi kíváncsiság is feszül benne. Egy lélegzetvételnyi szünet után, mintha saját bátorságát próbálná, hozzátesz egy újabb, komolyabbnak ható kérdést is:*
- Sejtésem szerint egy kereskedő sok mindent látott és hallott már. Tudja, engem mindig érdekelt, hogy mennyi történetet rejtenek az utak. Mit hoztak magának az arany mellett?
*Szavai mögött ott vibrál a flört játékossága, de egy mélyebb, kutató él is. Kíváncsi rá, hogy vajon mi rejlik Dayaneer könnyednek tűnő, tűzről pattant külső világa mögött.*
*Újdonsült beszélgetőtársa minden mozdulatából magabiztosság árad, amit Lau ösztönösen, kényszeredetten csodál. A félvér úgy érzi: a nőnek mindene megvan az életben, amit csak kívánhat. Egy pillanatra talán túl sokáig időzik a lelkesen csillogó zöld szempárban, gondolatai pedig képzelgésbe sodorják. Maga előtt látja, ahogy a nőnek van egy párja, akivel úgy találtak egymásra, mint zsák a foltjára, s egy közössége, ahol a nap végén barátok és szövetségesek fogadják elfogadással és bajtársiassággal. Képzeletében Dayaneernek nincsenek anyagi gondjai sem: megengedhet magának bármit, amit akar, így minden lépését a lét könnyedsége kíséri.
Ez az illúzió olyan élénk, hogy szinte fájdalmas kontrasztban áll Lau saját valóságával: az omladozó házával, fércelt ruháival, és azzal a bizonytalansággal, vajon talál-e olyan munkát holnap, ami elég lesz a puszta megélhetéshez, és a jövő ígéretéből nem taszítja vissza a múlt megaláztatásaiba. Amikor a nőt szemléli, szíven üti a felismerés: ő talán sosem fog ilyen könnyednek tűnni, sosem mozog majd úgy a világban, mintha annak minden ajtaja magától nyílna meg előtte.
Ezt a keserédes gondolatot csak tovább erősíti a következő szó, amit a nő elejt:*
~ Kereskedő!? ~
*Lau ízlelgeti magában a jelentését, miközben odainti a fogadóst. Lopva Dayaneer előző asztalára pillant, ahol az üres söröskorsók még a nő jelenlétének nyomait őrzik. Férfias kezdeményezéssel, kérdés nélkül egy korsó Ullamar sört rendel a nőnek 12 aranyért.
A maga részére pedig 10 aranyat számol le, s újabb pohár vörösBort kér. Kedvesen biccent a fogadósnak, majd figyeli, ahogy az a pulthoz lép, hogy elkészítse az italokat. Amikor visszafordul, kérdést szegez a nőnek:*– És mivel kereskedik általában?
*Tekintete érdeklődő, de közben megakad a mozdulatsoron: a nő gyufát gyújt, és a pipa lassan izzásba borul. Lau-t különös, szinte egzotikus érzet keríti hatalmába. Talán a vörös ajkak játéka az, ami igazán megbabonázza, vagy a füst finoman terülő, bódító illata. Zavarba is jön egy pillanatra; nem érzi a nő tekintetében azt, amit másokéban megszokott. Frissítő ez az idegenség, ez a másfajta éhség, ami nem a csinos fél-elf testére szegeződik. Nem érzi magát zsákmánynak – s talán éppen ez a trükk.
Az italok időközben megérkeznek. Lau túl udvariasan, hálásan biccent a szolgáltatónak, majd belekortyol a borba. Az ital kellemesen gyümölcsös, mégis egy cseppet túl erőteljes. Mielőtt szavakban is válaszolna, kurtán megrázza fejét, mire egy szőke tincs kiszabadul a gondosan megkötött szalag alól, és játékosan az arcába hullik.*
– Nem egészen, de nem messziről.
*Válaszolja röviden, amikor a nő származására kérdez. Nem hazudik, de nem is enged közel a múlthoz. Szántószél emlékei túl nyersek ahhoz, hogy ma esti mélabús hangulata mellett még felszínre is engedje őket.
Egy pillanatra azonban különös gondolat szöget üt fejébe:*
~ Figyel… engem? ~
*Szinte ösztönösen, de már a régi, jól bevett énjével teszi fel a következő kérdést, halvány, sejtelmes mosollyal az ajkán:*
– Ugyan mivel hívhattam fel egy ilyen bájos hölgy figyelmét magamra?
*Pillantása játékos, de közben valódi kíváncsiság is feszül benne. Egy lélegzetvételnyi szünet után, mintha saját bátorságát próbálná, hozzátesz egy újabb, komolyabbnak ható kérdést is:*
- Sejtésem szerint egy kereskedő sok mindent látott és hallott már. Tudja, engem mindig érdekelt, hogy mennyi történetet rejtenek az utak. Mit hoztak magának az arany mellett?
*Szavai mögött ott vibrál a flört játékossága, de egy mélyebb, kutató él is. Kíváncsi rá, hogy vajon mi rejlik Dayaneer könnyednek tűnő, tűzről pattant külső világa mögött.*
6625. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-27 21:36:16
Üzenet elküldve: 2025-08-27 21:36:16
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Gyakszi-harci, aztán iszi//
*Norennar fél szemöldöke feljebb kúszik, mikor meghallja a kölyök pimasz vigyorral odavetett szavait. Előbb forgatja a szemét, mint aki máris érzi, hogy milyen társaságba keveredett, aztán lassan bólint.*
- Nálunk a vesztes általában túlságosan is halott ahhoz, hogy fizessen… *Feleli szárazon. Rövid szünet után azonban halvány mosoly fut át az arcán.* - Csak viccelek. Mindenesetre, ha már legyőztél, valóban megérdemled, hogy fizessek.
*A fakardot ő is elteszi a helyére. Nem rejti el, mint szokta, most nincs benne kedv ahhoz a fajta óvatoskodáshoz. Egy intéssel jelzi a fiúnak, hogy ideje indulni. Léptei határozottak, de a megszokottnál kicsit lassabbak; oldalában még mindig ott lüktet a gyakorlóharc nyoma. A kapun kilépve nem szól, csak egyenesen tartja az irányt a Pegazus felé.
Az utca zsivaját hamar maguk mögött hagyják, és rövid séta után már meg is látják a fogadó faragott cégérét. A repülő ló alakja enyhén megkopott a sok esőtől és széltől, de még így is jellegzetes. Az ajtót kitárva a megszokott hangulat csapja meg őket: beszélgetések moraja, korsók összeütődése, a konyhából szivárgó illatok, friss kenyéré és sülő húsé. A pult mögül a fogadós biccent feléjük, amit Norennar egy hasonló, rövid mozdulattal viszonoz.
Odabent a levegő kissé fülledt, a fapadló kopott, de tisztán tartott. A kandallóban lassú tűz ég, körülötte néhány helyi lakos gyűlt össze. Norennar nem törődik velük, csak végignéz a termen, majd egy félreeső, üres asztal felé indul. A széket kissé hátrébb húzza, és lassan leereszkedik rá, hátát a falnak veti. A testtartásában ott a fáradtság, de tekintete továbbra is éber.
Amikor a fiú is leül vele szemben, Norennar ráemeli a pillantását, és szája sarkában újra megjelenik az a fanyar mosoly.*
- Na, győztes, mire hívhatlak meg?
*Kérdezi, hangjában tompa irónia, de nem ellenségesen. Inkább mintha tényleg kíváncsi lenne, hogy a kölyök mit választ.
Közben a tekintete körbejár a helyiségen, felméri a hangulatot, az asztaloknál ülők arcát. Régi szokás, amit nem tud levetkőzni: mindig számol azzal, hogy egy pillanat alatt fordulhat minden. A keze ösztönösen a pohár helyét keresi az asztalon, még mielőtt bármit is rendeltek volna. A belső nyugtalanságát azonban egy mély, alig hallható sóhajjal elnyomja, és újra a fiúra figyel.*
//Gyakszi-harci, aztán iszi//
*Norennar fél szemöldöke feljebb kúszik, mikor meghallja a kölyök pimasz vigyorral odavetett szavait. Előbb forgatja a szemét, mint aki máris érzi, hogy milyen társaságba keveredett, aztán lassan bólint.*
- Nálunk a vesztes általában túlságosan is halott ahhoz, hogy fizessen… *Feleli szárazon. Rövid szünet után azonban halvány mosoly fut át az arcán.* - Csak viccelek. Mindenesetre, ha már legyőztél, valóban megérdemled, hogy fizessek.
*A fakardot ő is elteszi a helyére. Nem rejti el, mint szokta, most nincs benne kedv ahhoz a fajta óvatoskodáshoz. Egy intéssel jelzi a fiúnak, hogy ideje indulni. Léptei határozottak, de a megszokottnál kicsit lassabbak; oldalában még mindig ott lüktet a gyakorlóharc nyoma. A kapun kilépve nem szól, csak egyenesen tartja az irányt a Pegazus felé.
Az utca zsivaját hamar maguk mögött hagyják, és rövid séta után már meg is látják a fogadó faragott cégérét. A repülő ló alakja enyhén megkopott a sok esőtől és széltől, de még így is jellegzetes. Az ajtót kitárva a megszokott hangulat csapja meg őket: beszélgetések moraja, korsók összeütődése, a konyhából szivárgó illatok, friss kenyéré és sülő húsé. A pult mögül a fogadós biccent feléjük, amit Norennar egy hasonló, rövid mozdulattal viszonoz.
Odabent a levegő kissé fülledt, a fapadló kopott, de tisztán tartott. A kandallóban lassú tűz ég, körülötte néhány helyi lakos gyűlt össze. Norennar nem törődik velük, csak végignéz a termen, majd egy félreeső, üres asztal felé indul. A széket kissé hátrébb húzza, és lassan leereszkedik rá, hátát a falnak veti. A testtartásában ott a fáradtság, de tekintete továbbra is éber.
Amikor a fiú is leül vele szemben, Norennar ráemeli a pillantását, és szája sarkában újra megjelenik az a fanyar mosoly.*
- Na, győztes, mire hívhatlak meg?
*Kérdezi, hangjában tompa irónia, de nem ellenségesen. Inkább mintha tényleg kíváncsi lenne, hogy a kölyök mit választ.
Közben a tekintete körbejár a helyiségen, felméri a hangulatot, az asztaloknál ülők arcát. Régi szokás, amit nem tud levetkőzni: mindig számol azzal, hogy egy pillanat alatt fordulhat minden. A keze ösztönösen a pohár helyét keresi az asztalon, még mielőtt bármit is rendeltek volna. A belső nyugtalanságát azonban egy mély, alig hallható sóhajjal elnyomja, és újra a fiúra figyel.*
6624. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-27 20:55:22
Üzenet elküldve: 2025-08-27 20:55:22
Rang: Játékos
IC üzenetek: 175
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 175
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Olvasókör//
*Picit meglepődik ez igaz. Aminek több oka is van. Faluhelyen a közeli ismerősök tényleg sokszor szívességet szívességgel háláltak meg mint fizetséggel. És most nem ő kereste a munkát, hogy utána azért könyörögjön. Hanem csak úgy rátalált. Ami inkább tesz hozzá a meglepetés érzetéhez. Na persze egyáltalán nem bánja. Szorgalmas lélek Annimon. Talán képes betuszkolni Venthel taníttatását is idejébe ha Nixomia nem halmozza majd el teendőkkel. Azt viszont roppant nagy örömmel hallja, hogy Venthel ennyire hálás a segítségéért, és készségesen hajlandó szolgáltatásáért fizetni is. Méghozzá igen szép összegeket is. Már alig várja, hogy ismét ellátogasson a toronyba, hogy végre ő maga is tanulhasson valami újdonságot.
De addig is Venthel köti le a figyelmét. A sérült láb, az égett arc. Történetet rejt. Ami megmozgatja kíváncsiságát. Kérdését pedig nem utasítja el a férfi. Lassan és szerényen kezd annak elmesélésbe. Annimon pedig készségesen figyel.
Arcára hamar kiül a szörnyülködés, és mélységesen megsajnálja a másikat. Nem úgy tűnik neki, mintha valami légből kapott mesét mondana. Sa'tereth hívői valóban ádázok és gonoszok tudnak lenni. Ám a szörnyé változáson hatalmasokat pislog.*
- Egy Sa'tereth hívő szörnyé változott? Hihetetlen. Nagyon sajnálom.
*Emeli fel karját, hogy gyengén megfogja a másik vállát, és azon végig simítson röviden.*
- De örülök, hogy szerencséd volt és segítettek neked. Ezek szerint nem halt ki a jószívűség a világban.
*Jegyzi meg magának. Mert amióta a városba érkezett. Egyre több mogorva, siető és türelmetlen embert lát. Na nem mintha faluhelyen nem lenne nehéz az élet. Ott mégis mintha egyszerűbbnek tűnne az élet mint itt a városban.*
//Olvasókör//
*Picit meglepődik ez igaz. Aminek több oka is van. Faluhelyen a közeli ismerősök tényleg sokszor szívességet szívességgel háláltak meg mint fizetséggel. És most nem ő kereste a munkát, hogy utána azért könyörögjön. Hanem csak úgy rátalált. Ami inkább tesz hozzá a meglepetés érzetéhez. Na persze egyáltalán nem bánja. Szorgalmas lélek Annimon. Talán képes betuszkolni Venthel taníttatását is idejébe ha Nixomia nem halmozza majd el teendőkkel. Azt viszont roppant nagy örömmel hallja, hogy Venthel ennyire hálás a segítségéért, és készségesen hajlandó szolgáltatásáért fizetni is. Méghozzá igen szép összegeket is. Már alig várja, hogy ismét ellátogasson a toronyba, hogy végre ő maga is tanulhasson valami újdonságot.
De addig is Venthel köti le a figyelmét. A sérült láb, az égett arc. Történetet rejt. Ami megmozgatja kíváncsiságát. Kérdését pedig nem utasítja el a férfi. Lassan és szerényen kezd annak elmesélésbe. Annimon pedig készségesen figyel.
Arcára hamar kiül a szörnyülködés, és mélységesen megsajnálja a másikat. Nem úgy tűnik neki, mintha valami légből kapott mesét mondana. Sa'tereth hívői valóban ádázok és gonoszok tudnak lenni. Ám a szörnyé változáson hatalmasokat pislog.*
- Egy Sa'tereth hívő szörnyé változott? Hihetetlen. Nagyon sajnálom.
*Emeli fel karját, hogy gyengén megfogja a másik vállát, és azon végig simítson röviden.*
- De örülök, hogy szerencséd volt és segítettek neked. Ezek szerint nem halt ki a jószívűség a világban.
*Jegyzi meg magának. Mert amióta a városba érkezett. Egyre több mogorva, siető és türelmetlen embert lát. Na nem mintha faluhelyen nem lenne nehéz az élet. Ott mégis mintha egyszerűbbnek tűnne az élet mint itt a városban.*
6623. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-27 20:13:03
Üzenet elküldve: 2025-08-27 20:13:03
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Második szál//
//Borgőzös gondolatok//
*Az erszényéből előhúzza a 11 aranyat és a pult lapjára ejti. Fémes koppanás, azután a fogadós elé csúsztatja a Bor. Az arany és a bor csendes gyorsasággal cserél gazdát, miközben a körülötte kavargó zajt próbálja kizárni. A zsivaj minden irányból rátelepszik, de a gondolataiban szilárdan elhatározza: nem a nevetésekért, nem a tolakodó vidámságért jött ide. Hanem, hogy elmerüljön pár pohárnyi időre valami másban, mint a hiányban, amit Norennar távolléte hagyott benne. Amikor elfordul a pulttól, szeme rögtön a sarok felé siklik. Nem mintha keresné, de a jelenlét, amit ott érzett, most még erősebben vonzza. A férfi mozdulatlan, szinte a zaj fölé emelkedik a nyugalommal, amellyel ül. Ám ahogy közelebb ér, a szavak érik el. A nyelv, amelyet régóta nem hallott itt a felszínen, s amelynek hangjai egyszerre simítanak végig a múltja mélyén és marják fel benne a régi sebeket.
A jelentést azonnal megérti. A szavai nem csengenek gúnyosan, inkább egyszerű megállapításként hullanak közéjük. Mégis az arcán halvány, kelletlen fintor suhan át. Nem kérte a megszólítást. Nem kérte, hogy egyetlen szóval visszarángassa oda, ahová már nem tartozik. Nem akarja, hogy az első mondatuk a közös nyelvük legyen. De nem engedi, hogy ez mélyebben rántsa a képzelt szakadéka felé, aminek már így is napok óta a szélén táncol. Lassítja a lépteit, de nem áll meg, míg oda nem ér teljesen az asztalhoz. Ujjai kissé a pohárra feszülnek. Nem mond semmit, csak hagyja, hogy tekintete a férfi arcán pihenjen, miközben kortyol egyet az italból. A bor sűrű íze élesen vág át a zsivajon. Újabb szavak hangzanak el, szintén a mélyföld dallamán. Ezúttal Thea csak sóhajt, a fintor nyoma még mindig ott bujkál az ajkán. Érti. Túl jól érti. De nyelve nem hajlandó engedelmeskedni a régi hangoknak. Inkább közönséges közös nyelven felel, hangját épp csak annyira emelve, hogy a férfi tisztán hallja, a tömeg ne.*
- Nem volt sok választásom.
*Szeme végigsiklik a tömegen, aztán visszatér hozzá. A bor íze még ott marad a szájában, amikor lassan a széket is maga felé húzza. Nem kérdez, nem várja, hogy a férfi megismételje a biccentést. Az intés elég volt, a döntés úgyis az övé. Halk mozdulattal ereszkedik le, miután letette a poharat maga elé, mintha ezzel végleg kijelölné a helyét az asztalnál. Pillantása visszatér hozzá. Hideg, de nem elutasító, inkább olyan, mint a tükör felszíne, ami alatt mozgás rejlik, de nem enged rögtön belátni. A fintor nyoma lassan elhal az arcáról, helyét valami más váltja fel, az óvatos kíváncsiság. Nem kéri, hogy a férfi ismét az anyanyelvükön szóljon, sőt, a hangzás még mindig idegenül érinti, de közben valami furcsa nosztalgia is lüktet benne. Az, hogy valaki más ismeri azt a dallamot, amit itt a felszínen csak kevesen.*
- Szerencsére éppen azt kerestem.
*Válaszolja végül, továbbra sem engedve a mélyföldi szavaknak. Hangjában van némi él, de ott bujkál mögötte az elismerés is. Kiválasztani ezt a helyet, valóban tudni, hol lehet kívül maradni a zűrzavaron. Kortyol az italból, és egy pillanatra hagyja, hogy a bor kellemesen szétáradjon benne. Nem szól többet. Nem kell. Elég, hogy ott ül vele szemben, s közben figyeli, hogyan reagál a férfi arra, hogy elfoglalta a helyét. Mert mostantól nem csak az ő csendje ez az asztal, hanem közös menedék a fogadó zsivaja elől.*
//Borgőzös gondolatok//
*Az erszényéből előhúzza a 11 aranyat és a pult lapjára ejti. Fémes koppanás, azután a fogadós elé csúsztatja a Bor.
Az arany és a bor csendes gyorsasággal cserél gazdát, miközben a körülötte kavargó zajt próbálja kizárni. A zsivaj minden irányból rátelepszik, de a gondolataiban szilárdan elhatározza: nem a nevetésekért, nem a tolakodó vidámságért jött ide. Hanem, hogy elmerüljön pár pohárnyi időre valami másban, mint a hiányban, amit Norennar távolléte hagyott benne. Amikor elfordul a pulttól, szeme rögtön a sarok felé siklik. Nem mintha keresné, de a jelenlét, amit ott érzett, most még erősebben vonzza. A férfi mozdulatlan, szinte a zaj fölé emelkedik a nyugalommal, amellyel ül. Ám ahogy közelebb ér, a szavak érik el. A nyelv, amelyet régóta nem hallott itt a felszínen, s amelynek hangjai egyszerre simítanak végig a múltja mélyén és marják fel benne a régi sebeket.A jelentést azonnal megérti. A szavai nem csengenek gúnyosan, inkább egyszerű megállapításként hullanak közéjük. Mégis az arcán halvány, kelletlen fintor suhan át. Nem kérte a megszólítást. Nem kérte, hogy egyetlen szóval visszarángassa oda, ahová már nem tartozik. Nem akarja, hogy az első mondatuk a közös nyelvük legyen. De nem engedi, hogy ez mélyebben rántsa a képzelt szakadéka felé, aminek már így is napok óta a szélén táncol. Lassítja a lépteit, de nem áll meg, míg oda nem ér teljesen az asztalhoz. Ujjai kissé a pohárra feszülnek. Nem mond semmit, csak hagyja, hogy tekintete a férfi arcán pihenjen, miközben kortyol egyet az italból. A bor sűrű íze élesen vág át a zsivajon. Újabb szavak hangzanak el, szintén a mélyföld dallamán. Ezúttal Thea csak sóhajt, a fintor nyoma még mindig ott bujkál az ajkán. Érti. Túl jól érti. De nyelve nem hajlandó engedelmeskedni a régi hangoknak. Inkább közönséges közös nyelven felel, hangját épp csak annyira emelve, hogy a férfi tisztán hallja, a tömeg ne.*
- Nem volt sok választásom.
*Szeme végigsiklik a tömegen, aztán visszatér hozzá. A bor íze még ott marad a szájában, amikor lassan a széket is maga felé húzza. Nem kérdez, nem várja, hogy a férfi megismételje a biccentést. Az intés elég volt, a döntés úgyis az övé. Halk mozdulattal ereszkedik le, miután letette a poharat maga elé, mintha ezzel végleg kijelölné a helyét az asztalnál. Pillantása visszatér hozzá. Hideg, de nem elutasító, inkább olyan, mint a tükör felszíne, ami alatt mozgás rejlik, de nem enged rögtön belátni. A fintor nyoma lassan elhal az arcáról, helyét valami más váltja fel, az óvatos kíváncsiság. Nem kéri, hogy a férfi ismét az anyanyelvükön szóljon, sőt, a hangzás még mindig idegenül érinti, de közben valami furcsa nosztalgia is lüktet benne. Az, hogy valaki más ismeri azt a dallamot, amit itt a felszínen csak kevesen.*
- Szerencsére éppen azt kerestem.
*Válaszolja végül, továbbra sem engedve a mélyföldi szavaknak. Hangjában van némi él, de ott bujkál mögötte az elismerés is. Kiválasztani ezt a helyet, valóban tudni, hol lehet kívül maradni a zűrzavaron. Kortyol az italból, és egy pillanatra hagyja, hogy a bor kellemesen szétáradjon benne. Nem szól többet. Nem kell. Elég, hogy ott ül vele szemben, s közben figyeli, hogyan reagál a férfi arra, hogy elfoglalta a helyét. Mert mostantól nem csak az ő csendje ez az asztal, hanem közös menedék a fogadó zsivaja elől.*
6622. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-27 20:12:59
Üzenet elküldve: 2025-08-27 20:12:59
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 104
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 104
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Olvasókör//
*Rendben. Fel van írva a fára az ábécé, és mellé mindenhova egy ahhoz megfelelő ábra. Innen már nem lesz nehéz. Alma, ásó, búza, a, á, b, s így tovább. A világ összes ideje az övé lábadozása alatt, és nem tervezi ölbe tett kézzel tölteni azt. Tökéletes lehetőség, hogy megtanuljon olvasni.
Meglepődik a lány zavartságán, mikor a pénzt említi, azt hitte, magától értetődik, hogy valami ellenszolgálatást nyújt a segítségért cserébe. Megtanulta, hogy a városban kevesen cselekednek önzetlenül vagy profit nélkül, és próbál ennek a szokásnak eleget tenni. Természetesen lehet, hogy Annimon nem ilyen természetben cselekedett, mikor jobbját nyújtotta a fiúnak, de ezt ő nem tudhatja, és őszintén szólva nem is fontos; Venthel mindenképpen meg akarja hálálni valahogy, és más lehetősége nincs ezt visszaadni.
A feltett kérdésre viszont ő lepődik meg. Eddig nagyon sokan hallottak a fogadóban történtekről, s úgy sejtette, Annimon is tudja, kivel áll szemben. Kellemes meglepetés, hogy nem így van, végre nem azért segít neki valaki, mert megszánta a sorsát.*
- Egy Sa'tereth-szolgáló nő megtámadott itt. A barátomnak tetette magát, aztán megpróbált feláldozni. Képes volt szörnnyé változni, és a karmaival az arcomat kapta el... *Emlékszik vissza a történtekre.* - Hogy mentsem magam, kiugrottam az ablakon, és hát... Ezért bicegek, rosszul érkeztem. A nőnek nyoma veszett, engem meg egy mágus mentett meg a haláltól.
*Dióhéjban nagyjából ennyi a történet.*
//Olvasókör//
*Rendben. Fel van írva a fára az ábécé, és mellé mindenhova egy ahhoz megfelelő ábra. Innen már nem lesz nehéz. Alma, ásó, búza, a, á, b, s így tovább. A világ összes ideje az övé lábadozása alatt, és nem tervezi ölbe tett kézzel tölteni azt. Tökéletes lehetőség, hogy megtanuljon olvasni.
Meglepődik a lány zavartságán, mikor a pénzt említi, azt hitte, magától értetődik, hogy valami ellenszolgálatást nyújt a segítségért cserébe. Megtanulta, hogy a városban kevesen cselekednek önzetlenül vagy profit nélkül, és próbál ennek a szokásnak eleget tenni. Természetesen lehet, hogy Annimon nem ilyen természetben cselekedett, mikor jobbját nyújtotta a fiúnak, de ezt ő nem tudhatja, és őszintén szólva nem is fontos; Venthel mindenképpen meg akarja hálálni valahogy, és más lehetősége nincs ezt visszaadni.
A feltett kérdésre viszont ő lepődik meg. Eddig nagyon sokan hallottak a fogadóban történtekről, s úgy sejtette, Annimon is tudja, kivel áll szemben. Kellemes meglepetés, hogy nem így van, végre nem azért segít neki valaki, mert megszánta a sorsát.*
- Egy Sa'tereth-szolgáló nő megtámadott itt. A barátomnak tetette magát, aztán megpróbált feláldozni. Képes volt szörnnyé változni, és a karmaival az arcomat kapta el... *Emlékszik vissza a történtekre.* - Hogy mentsem magam, kiugrottam az ablakon, és hát... Ezért bicegek, rosszul érkeztem. A nőnek nyoma veszett, engem meg egy mágus mentett meg a haláltól.
*Dióhéjban nagyjából ennyi a történet.*
6621. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2025-08-27 19:19:14
Üzenet elküldve: 2025-08-27 19:19:14
Rang: Játékos
IC üzenetek: 175
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 175
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Olvasókör//
*Szívesen megosztaná vele a könyve lapjait. De nem szeretné, ha véletlenül foszlásnak indulna a könyv gerincénél a kötés a tépkedéstől. Ezért is ajánlotta fel a férfinak azt amit.*
- Oh mehetek én . Rendben megoldod.
*Törődik bele, ahogy utána látja a férfi töretlenül indul meg a pult irányába. Hirtelen nem is tudja kinek lett volna könnyebb odamennie. Neki került volna több időbe lekászálódni az asztalról, vagy épp Venthelnek felállnia a székből és oda vissza elsétálni. Ezt már sosem tudják meg. De a férfi igazán feltalálja magát, vagy éppen a pultos aki még ezt az apróságot is felszámolja majd a férfinak távoztával. Micsoda szűkmarkú emberek. El sem tudja hinni.*
- Annimon. De szólíts csak Nimonak.
*Mosolyog egyik hajtincsét a füle mögé tűrve. Mert a nagy forgástól egy kósza tincs az arcába hullt.*
- Az a GY, mint Gyík. Az pedig az SZ. Szív.
*Venthel az összetetteb betükre kérdez rá, elvégre azok a trükkösebbek a kezdő olvasóknak.*
- Szívesen, remélem segítettem ezzel.
*Mondja kedvesen, és ő maga is alaposan megnézi a firkálásokat. Valóban nem egy igazi remekmű. De ha segít Venthelnek megtanulnia az ABC-t akkor már megérte.*
- Hogy tessék?
*Kérdez vissza merengéséből értetlenül. Szemei hunyorogni kezdenek, de nem mogorván. Inkább csak úgy mint aki nagyon erősen gondolkodik.*
- Árat? Öhm. Rendben. Úgy legyen majd kitalálom.
*Kezd bele heves bólogatásba. Elvégre ez is egy apró kis üzlet. És ha nem is éppen varázsital eladás cagonnak vagy udvari teendők Nixomiának, de így is több áll a házhoz. Hamarabb elkezdhet majd varázslatokat tanulni. Aminek viszont roppantul örül.*
- Öhm, láttam a lábaddal nagyon bicegsz. Mi történt?
*Kérdezi tapintatosan amennyire csak lehet. Mert elnézve a férfit nincs igazán jó bőrben.*
//Olvasókör//
*Szívesen megosztaná vele a könyve lapjait. De nem szeretné, ha véletlenül foszlásnak indulna a könyv gerincénél a kötés a tépkedéstől. Ezért is ajánlotta fel a férfinak azt amit.*
- Oh mehetek én . Rendben megoldod.
*Törődik bele, ahogy utána látja a férfi töretlenül indul meg a pult irányába. Hirtelen nem is tudja kinek lett volna könnyebb odamennie. Neki került volna több időbe lekászálódni az asztalról, vagy épp Venthelnek felállnia a székből és oda vissza elsétálni. Ezt már sosem tudják meg. De a férfi igazán feltalálja magát, vagy éppen a pultos aki még ezt az apróságot is felszámolja majd a férfinak távoztával. Micsoda szűkmarkú emberek. El sem tudja hinni.*
- Annimon. De szólíts csak Nimonak.
*Mosolyog egyik hajtincsét a füle mögé tűrve. Mert a nagy forgástól egy kósza tincs az arcába hullt.*
- Az a GY, mint Gyík. Az pedig az SZ. Szív.
*Venthel az összetetteb betükre kérdez rá, elvégre azok a trükkösebbek a kezdő olvasóknak.*
- Szívesen, remélem segítettem ezzel.
*Mondja kedvesen, és ő maga is alaposan megnézi a firkálásokat. Valóban nem egy igazi remekmű. De ha segít Venthelnek megtanulnia az ABC-t akkor már megérte.*
- Hogy tessék?
*Kérdez vissza merengéséből értetlenül. Szemei hunyorogni kezdenek, de nem mogorván. Inkább csak úgy mint aki nagyon erősen gondolkodik.*
- Árat? Öhm. Rendben. Úgy legyen majd kitalálom.
*Kezd bele heves bólogatásba. Elvégre ez is egy apró kis üzlet. És ha nem is éppen varázsital eladás cagonnak vagy udvari teendők Nixomiának, de így is több áll a házhoz. Hamarabb elkezdhet majd varázslatokat tanulni. Aminek viszont roppantul örül.*
- Öhm, láttam a lábaddal nagyon bicegsz. Mi történt?
*Kérdezi tapintatosan amennyire csak lehet. Mert elnézve a férfit nincs igazán jó bőrben.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4541-4560 , 4561-4580 , 4581-4600 , 4601-4620 , 4621-4640 , 4641-4660 , 4661-4680 , 4681-4700 , 4701-4720 , 4721-4740 , 4741-4760 , 4761-4780 , 4781-4800 , 4801-4820 , 4821-4840 , 4841-4860 , 4861-4880 , 4881-4900 , 4901-4920 , 4921-4940 , 4941-4960 , 4961-4980 , 4981-5000 , 5001-5020 , 5021-5040 , 5041-5060 , 5061-5080 , 5081-5100 , 5101-5120 , 5121-5140 , 5141-5160 , 5161-5180 , 5181-5200 , 5201-5220 , 5221-5240 , 5241-5260 , 5261-5280 , 5281-5300 , 5301-5320 , 5321-5340 , 5341-5360 , 5361-5380 , 5381-5400 , 5401-5420 , 5421-5440 , 5441-5460 , 5461-5480 , 5481-5500 , 5501-5520 , 5521-5540 , 5541-5560 , 5561-5580 , 5581-5600 , 5601-5620 , 5621-5640 , 5641-5660 , 5661-5680 , 5681-5700 , 5701-5720 , 5721-5740 , 5741-5760 , 5761-5780 , 5781-5800 , 5801-5820 , 5821-5840 , 5841-5860 , 5861-5880 , 5881-5900 , 5901-5920 , 5921-5940 , 5941-5960 , 5961-5980 , 5981-6000 , 6001-6020 , 6021-6040 , 6041-6060 , 6061-6080 , 6081-6100 , 6101-6120 , 6121-6140 , 6141-6160 , 6161-6180 , 6181-6200 , 6201-6220 , 6221-6240 , 6241-6260 , 6261-6280 , 6281-6300 , 6301-6320 , 6321-6340 , 6341-6360 , 6361-6380 , 6381-6400 , 6401-6420 , 6421-6440 , 6441-6460 , 6461-6480 , 6481-6500 , 6501-6520 , 6521-6540 , 6541-6560 , 6561-6580 , 6581-6600 , 6601-6620 , 6621-6640 , 6641-6660 , 6661-6680 , 6681-6700 , 6701-6720 , 6721-6740 , 6741-6760 , 6761-6780 , 6781-6800 , 6801-6820 , 6821-6840 , 6841-6860 , 6861-6880 , 6881-6900 , 6901-6920 , 6921-6940 , 6941-6960 , 6961-6980 , 6981-7000 , 7001-7020 , 7021-7040 , 7041-7060 , 7061-7080 , 7081-7100 , 7101-7120 , 7121-7140 , 7141-7160 , 7161-7180 , 7181-7200 , 7201-7220 , 7221-7240 , 7241-7260 , 7261-7280 , 7281-7300 , 7301-7320 , 7321-7340 , 7341-7360 , 7361-7380 , 7381-7400 , 7401-7420 , 7417-7436