//A Kikötő törvényei//
*Szépen sütkéreznek. Mindig olyan szépen sütkéreznek ilyenkor a holdfényben. Cirógatja a hajukat a szél a csendes hullámverésben, aminek ilyenkor nem kell versenyeznie a nyüzsgés zajaival.
A dokksor mentén, magas cölöpökre akasztva, jó két tucat férfi holttestét kötötték fel pár hónapja. Azóta is katonás sorban szegélyezik a mindenki által ismert, láthatatlan birtokhatárt. Testükön rögtönzött táblák hirdetik: "Áruló" vagy "lázadó". Hogy pontosan kik ők, és mi történt velük, azt nem verték nagy dobra, de hogy így kitették őket, az biztosan üzenet.
Xurra tűnődve simogatja azt a két nagy patkányt maga mellett a raktár tetején. Jó patkányok. Nem ficánkolnak. A Pörkölt mindig olyat hoz neki, ami már nem ficánkol. Szépen kiteríti az ajándékot az ajtó elé. Sajnos Balarick nem engedi, hogy megkóstolja őket. Pedig pár nap után mindig jó puhák lesznek.
Xurra már sokszor nekiindult, hogy elkíséri a portyán, de a görbefarkú kandúr sokkal gyorsabb nála, és viszonylag hamar megelégeli, hogy a nyomában jár.
~Olyan szép kövérek vagytok.~ Fekete körmével kis örvényt rajzol a püffedt pocakocskákra, aztán kiegyenesíti a hosszú, kopasz farkincákat is. Szagot hoz a szél. Mostanában néha szagot hoz. Arról, amerre a szekérút eltűnik a fák között. Már gondolkodott rajta, hogy megnézi, mi lehet az, de Balarcick nem szereti, ha messze elcsatangol. Nem, nem, nem... Az alkimistának kétséget kizárólag ez a kedvenc szava. Xurra pedig, ahogy a legtöbb kölyök, mindent eltanul. És akárhányszor kimondja, amikor le akarják vetetni vele a sáros bakancsot vagy rászólnak, hogy adja végre oda a zokniját a mosásba, Xurra fekete kis szívét átjárja a kötődés émelyítően ragacsos érzése. A zoknija pedig nem vita tárgya. Ha a többiek is mind így csinálnák, ők se hagynák el soha a sajátjukat. Xurra, mint a vadászkopó, egy utcányi távolságból kiszagolja a maga pikánsan áporodott lábszagát, amit most már kifejezetten nagy hányadban tart a zoknijában. Ha rajta van, ha nem. Egy kicsit aggódik is emiatt. Mert mi van, ha nem termelődik örökké? Ha elfogy, ő meg nem is rakott el belőle? Ha úgy van, mint a fogakkal?
Egy darabig olyan természetesnek vette, hogy a szájában matatva egyszer-egyszer kimozgatja valamelyiket. Mindig megpróbált vele nyálkahalat fogni a hínárosban, míg szívta, cuppogtatta az ínyét, mert azt nagyon szerette olyankor. A csali viszont általában csak eltűnt a zsinórja végéről. A foga meg idővel kibújt megint. Aztán, na bumm. Egyszer csak nem nőtt vissza, ő meg sehogy nem bír visszaemlékezni rá, hogy csinálta korábban a visszanövesztést.
Az úszás is ilyen. Beleesel, aztán egyszer csak már kint okádod a vizet. Ha meg kérdezik, hogyan úsztál ki? Hát úgy! Úgy, ahogy a fogat növeszti mindenki. Balarick is mindig mondja, hogy figyeljen oda. Pedig Xurra figyel. Csak nap közben már nem megy úgy. Olyankor a figyelme egy doboz, amiben komótosan mászik egy fakó csontkukac. Éjszaka viszont egy marék rovar, bogár, féreg, aprószar meg hogyishívják nyüzsög abban a dobozban. Xurra pedig rázza, mint az őrült. Most is egy ilyen estén van túl. A kellemes fáradtság elnyújtózik a tagjaiban, ahogy hasra fordul a tetőn. Figyeli a cölöpembereket, ahogy néha meglöködi őket a szél. Szépek. Ahogy csendes méltóságukban arcukra feszül a kikötői szél kemény csókja. Nem is érti, miért dugják el őket máskor faládákba a föld alá.
Kijár már egy ideje. Gondolta, hátha egyszer majd már csak nem lesz szükségük rá, ő pedig kölcsön vehet egy szemfogat valamelyiküktől. Egy szép sárgát! Sokan vannak, az egyiküké biztos jó lesz. De ezek... egyre jobban mosolyognak. Nem lenne szép pont most... De ő türelmes. Kivárja, míg abbahagyják a mosolygást és ezt a közszolgálati lógást, amit csinálnak. Ha bebújtak a földbe, akkor majd tudja, hogy nem lesz rajta vita. Meg is nyalja a foghíjat. Igazából már eléggé megszokta. Lehet, hogy hiányozni fog, de ha úgy van, akkor majd beosztja, hogy melyik haton hordja a pótlékot, melyiken nem. De még az is lehet, hogy addig eszébe jut, hogyan kell visszanöveszteni a sajátját.
Lekushad. Csak a szeme sárgállik, ahogy kiles a tető peremén. Megint jött egy. Csak jönnek néha. Csendesen. Óvatosan. Aztán megállnak valamelyik cölöp előtt és... sírnak. Lehet, hogy ők is fogra várnak. De hát... ez ilyen.
Mielőtt elmennek, raknak egy kavicsot az oszlop lábához. Ez is hozott. Xurra pedig homlokráncolva húzza el a száját. Ő kezdte el a kavicsozást. Megjelölte, amelyik szemfog jó lehet. Aztán egyre több lett a kavics. Hoznak. Akik kijönnek. Nem mindenki. Kész agyrém lesz kiválogatni, ki melyikre jegyezte elő magát!
Sóhajt. Nem egyszerű az élet. Lehet, hogy reggel megkérdi Balarickot is, hátha neki is kellene a foglalni. Jó lesz sietni. Meg lehet, hogy elejét kéne venni a keveredésnek. Így is a legszebb kavicsait rakta oda, de már amikor a múltkor kereste őket, csak a fejét vakarta. Mert hát... mindegyik szép. Ő olyan közepesekre emlékszik, de van, aki akkorát tett ki, mint az ökle, meg vannak, akik csak egész kicsiket. Xurra úgy logikázta, hogy azzal lehet összefüggésben, hogy kicsi elülső fogra foglalnak vagy a hátsó nagyokra. A fene gondolta volna, hogy ekkora igény van az ilyesmire. De tulajdonképpen érthető. ~Gondolom, más se figyelt oda.~ Megrántja a vállát, mikor már elment a vastag kendőbe bugyolált érdeklődő, és ő újra szembesül a kavicsproblémával.
~Srácok, ezt muszáj lesz megoldanunk.~ Lepillant az övébe fűzött kis pocakosokra. Az egyikből kifolyott valami, amikor kicsit megnyomódott a lemászás közben. Sajnos Xurra zsebei, hogy úgy fogalmazzunk, elég terhelt életúttal büszkélkednek, szóval meglehetősen hamar, hát... elhasználódnak. A létezéshez elengedhetetlen szirszarok veszteségek nélkül történő szállítmányozása így mindig komoly kihívás. Annyi baj legyen.
Két kuvik felelget egymásnak a fasor két végéből. A hullámtörőkön megjuhászodott tenger dokkokat nyaldosó lötykölődése lassan elmarad Xurra mögött. Úgy döntött, most már nem veszi ilyen félvállról a dolgokat, úgyhogy a lábszaggal és a maradék pöttyös kavicsával kipárnázott zokniját hanyagul kezében lóbálva indul meg hazafelé. Igazán jó munkát végzett, s ennek megfelelően dagad is nyamvadt kis mellkasa. A boldogság koordinálatlan túlmozgásban, az meg egy éjszakába sikoltó ablakcsörömpölésben, valamint egy lábszármelegítővé repedt zokniban és szeretett, pettyes kavicsa (emléke örökké velünk marad) egy szebb helyre való eltávozásában csapódik le. Xurra úgy sprintel el a Vámház mellett, hogy azt még az öreg Pörkölt is elismerő prüsszentéssel értékelné. A Lakónegyed szűk utcácskáin pedig már csak az a reményteljes fohász karcol végig egy sötét kis árnyék nyomában, hogy talán a lábszag..., az nem veszett oda mind.
A két kis pocakos mihaszna hurcolásának terhét szerencsére már a dokkoknál felfüggesztette. Konkrétan egy-egy zsinegre a legszebb sárga szemfogakat őrizgető delikvensek... fene tudja... nevét? jelölő táblácskákra. Ott himbálóznak most már ők is, szép harmóniában a többi elkötelezett himbálózóval.
Nem volt egyszerű bennük helyet csinálni. Meg kellett masszírozni, átropogtatni őket. Befeszegetni a máshoz szokott külcsínbe Xurra becses kövecskéit, melyek immár ezekben az egyedi, farkincás tartókban díszelegnek. Ezt a foglalást nem teszi zsebre senki, ...ha esetleg jönnének olyanok akik a kavicsolásban előre sorolnák magukat a kupacnál. Mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a többségnek más viszonya van a döglött állatkákhoz, mint Xurrának.
A Kikötő nemsokára ébredezik. Halászok, rakodómunkások, ácsok, zugszeszdék pállott hányásba szunnyadt törzsvendégei. Vitorlát javítanak, hálót csomóznak, halat savanyítanak, mihaszna kölyköket csinálnak, és próbálják őket az élet rozoga kis ladikjában tartani. Ez a rumtól és kemény sorsoktól sűrű vér a Kikötő ereiben. Apák, fivérek, unokaöccsök, első szerelmek, cimborák a negyvenesasztal mellől, szomszédok a patinátlan utcák egyikéből. Csend ül rajtatok. A csendben pedig mindaz, ami csak gyűlik az ilyen csendekben, nap, nap után, szótlan, a Kikötő szarveretesen kemény mindennapjain csiszolódott fogak alá szorulva.*