//Mordokhai Elladur//
*Ahogy újfent a színjátszás nemes eszközét ragadja meg a férfi -legalábbis reméli, hogy ez is az- a szemöldökei meglepetten kúsznak fel a homlokán. Na nem azért, mert ez meglepő lenne Mordokhaitól, pusztán úgy hitte neki is elég mára ez a prózai megmozdulás. Hiszen a nő részéről már csak ez a csípés futotta. Az ő kerekei nem forognak most már olyan erélyesen, hogy vissza tudjon vágni valami felettébb szellemessel. Az az idegesítő, de mindemellett szívdobogtató vigyor meg is erősíti abban, hogy partnere újfent csak komolykodik, még ha nem is olyan élesen, mint napjuk elején.*
- Mert ti naiv férfiak mindig arra számítotok, hogy ez másként van. Pedig egy lépéssel folyton előttetek járunk.
*Kuncog fel halkan, majd hangját továbbra már inkább egy csókban fojtja el.*
- Vagy én tudom a legjobban.
*Komisz mosollyal az ajkán vonja meg a vállait, hogy azután újból a férfi ajkain találjon megnyugvást. Mire pedig feleszmél már mellette nyújtózhat végig az ágyon. Még ezt is megszépíti a mai napja. Sosem érezte ennyire kényelmesnek, pedig volt már párszor szerencséje hozzá.*
- Nem én tehetek róla. Valahogy a számnak akad mindig jobb dolga.
*Sóhajt fel drámaian, majd mosolyogva fordítja a hátára a férfit, hogy fejét a mellkasára hajthassa. Először csak a szívdobogását hallgatja, miközben lehunyja szemeit. Azután pedig igyekszik arra koncentrálni, hogy valami élvezetes mese eszébe jusson. Ha máshonnan nem, hát gyermekkorából. Csak sajnos az már olyannyira régmúlt, hogy semmi sem akar a felszínre kerülni. Hát eljött az idő, hogy a tettek mezejére lépjen és saját kútfőből meséljen valamit, ami nem lesz akkora baromság.
Karjával átöleli a férfi hasát, szorosan hozzábújik, fejét is kényelmes szegletére helyezi a másik mellkasán, így már tökéletes pozíció egy igen kiváló meséléshez.*
- Na hát akkor halld a mesét a sárkányról, aki meg akart tanulni főzni.
*Vigyorodik el halványan.*
- Élt egyszer egy erdő közepén egy hatalmasnak hitt sárkány. Ott, ahol sűrűek a fák, baljós a hangulat. Az erdő lakói kerülték is azt a helyet, mert biztosak voltak benne, hogy ha ott ólálkodnak, akkor a sárkány hamm *Itt finoman oldalba csípi a férfit, hogy igazán át lehessen érezni a mesét. Mindezt természetesen vigyorogva teszi, hisz nem is ő lenne, ha nem így lenne.* mindannyiójukat felfalja. Nyugodtan teltek a napok, a hónapok, majd évek. Lassan meg is felejtkeztek a veszélyről, de az erdő sötét részét továbbra is kerülték. Aztán egy napon a varjú, kit rég nem láttak már, sietős szárnycsapásokkal szelte a levegőt az állatokhoz. Mindenki ledöbbent, hogy élve került elő, de nem volt ideje magyarázkodni. Azonnal a sárkányhoz hívatta a nyulat, kiről jól tudta, hogy van egy fazeka, mert a sárkánynak nagy szüksége volt rá. A nyúl tiltakozott, hogy azt a nagynénje adta kölcsön, nem adhatja oda senkinek. Így a varjú a medvéhez fordult, aki félve, de önzetlenül követte a varjút az erdő sűrűjébe. A többiek tudták, hogy a medve lesz a vacsora, így remélték, hogy többé nem hallanak a sárkányról. De másnap is eljött a varjú a nyúl fakanaláért, amit a szőrmók szintén nem volt hajlandó odaadni.
*Sóhajt is fel drámaian, miközben fejét is rosszallóan ingatja meg.*
- Hát a varjú elvitte a rókát és a fakanalát a sárkányhoz. Majd így ment ez nap-nap után. A varjú minden alkalommal kért valamit a nyúltól, mert tudta jól, hogy neki több van, míg a többieknek csak egy-egy. Ennek ellenére pont a nyúl az, aki semmiből sem hajlandó adni. Talán mert fél a sárkánytól? Lassan magával vitte a borzot a fűszerekkel, a rókát a zöldségeivel, a pocok vitt kancsót a víznek. A nyúl pedig mire észbe kapott már magányosan járta a fákat, hisz a sárkány mindenkit elvitetett és biztos felfalt. A varjú sem jött többé. Egy nap a magányos sétája közepén valami finom illat csapta meg érzékeny orrát. Noha félve, de követni kezdte az illat forrását. Azután nevetés és beszélgetés hangja kúszott nagy füleibe. Mire észbe kapott volna, addigra már a sűrű, sötét erdő mélyére sétált be, egyenesen a sárkány barlangjához. Ott felismerte a medve, a borz, a róka és a pocok hangját is. nem értette mi történik. Hát vette a bátorságot és belépett a barlangba.
*Kis helyezkedés, majd a hason nyugvó kezét az álla alá pakolja és a férfi arcát fürkészi. Igyekezve felmérni, hogy mennyire van eddig megelégedve a hallottakkal.*
- Mindenki ott volt, sértetlenül. A fazekat állták körül, ami a tűzön foglalt helyet, benne pedig leves rotyogott. Épp a sárkány kavargatta, aki jóízűen beszélgetett a többi erdőlakóval. Ahogy észrevette az értetlenül bámuló nyuszikát meg is adta a magyarázatot. Tudta jól, hogy a nyuszi jól tud főzni, bőven van mindene ahhoz, hogy segítsen neki. De ő csak irigyen tiltakozott. Bezzeg a többi állat, ha félt is, mindenüket felajánlották a sárkánynak, így pedig csapatba verődve meg is tanították a sárkányt levest főzni. Ő pedig hálából vendégül látta őket. A sárkány mérgesen pillantott a nyuszira, száját nagyra tátotta, megvillantva hegyes fogait, aztán csattant is állkapcsa.
*Itt jön a mély hallgatás, hogy még drámaibbá fokozza a mesét. Hangja is szinte olyan, mint aki izgul azon, hogy mi lesz a rinyás nyuszi sorsa.*
- Éppen a nyuszi feje mellett záródtak össze a nagy fogak. A füles pedig eszmélve, hogy nem halt meg fel is húzta a nyúlcipőt. A többiek tovább nevettek, beszélgettek, majd degeszre ették magukat a végén. A nyúl pedig még tán a mai napig is szalad, ha egy vadász le nem lőtte.
*Kuncog fel, ahogy a férfihoz nyújtózva nyom egy apró csókot az orrára.*
- A tanulság az, hogy ne legyél egy irigy betoji, mert könnyen éhen maradhatsz. Remélem elégedett vagy a mesével. Te úgy sem tudnál jobbat.
*Kuncog fel halkan, függetlenül attól, hogy a férfi ébren végig szenvedte-e az egészet, vagy végül valóban elaludt az unalomtól.*