*Megzavarodott a természet. Meg merne esküdni rá, hogy egyetlen nappal ezelőtt kókadozó bokrok és kopár föld volt a talpai alatt, most pedig kilépve a kertbe már burjánzik a gaz a zöldellő fűszálak között. A szomorkásan üres ágakon szinte világítanak a hajtások, mégis láthatóan könyörögnek az esőért. Nagyobb terület ez, mint amit jó szívvel képes most ellátni, ha valaha komolyan is gondolta, hogy egyszerű földmunkássá válik egy gyilkosból, most nagyobb kedve volna azért felásni a kertet, hogy testet tüntessen el, hátha annak bomlása táplálná a földet, ne pedig elsatnyult izomzatával kelljen idehordania és összekevernie a porzó talajjal a trágyát. Meg merne esküdni, hogy tegnap még nem volt itt élet…
Feketéllő karikák hirdetnék fáradtságát, de senki nincs, ki szóvá tehesse. Közel nincs szomszéd, távolra pedig nem ment azért, hogy akár eggyel is találkozzon. Hová tűnt el az idő, hová sodródott el ereje? Keze még most sem működik tökéletesen, de meglehetőst sokat gyógyult. Csakhogy már bőrrajzokat sem vésett fel semmire, meg sem tudná mondani mióta. Hogy mikor volt józan napja sem tudvalevő, tán ennek okán lett egyszeriben tavasz. Fájdalmas öntudatra ébredni, fájdalmasan égeti óarany íriszeit a napfény. Egyetlen napot ad mégis a gondolatainak, hogy szabadon garázdálkodhassanak, úgyis lefojtja valami teendővel a ház körül. Megtanulta már, hogy mikor elméje gyárt illúziókat, úgy képtelen dolgozni, hiszen folyvást figyelik kezei munkáját. Ki fogja bírni a szerek nélkül, rendbe kell hozni a portát, el kell vetni a magokat…
Hosszasan munkálkodik egy kis parcellán, mit a megvásárolt ördögvigyormagvakkal vet be. Hogy olyasmit is ültessen, ami táplálja, már nem olyan égető feladat. Ha Samyrn visszatalál, majd rábízza, ha nem, hát neki megfelel így is. Amúgy sem tudja mikor látta utoljára, vagy amikor látta, az tényleg ő volt-e, vagy csupán elméje gyártotta a sziluettjét. Ha szavak hangoztak is el, az is inkább álomszerű, mintsem valóságos.
Már lefelé tart a nap, már nem égeti homlokát, miről saras kezeivel törli le a gyöngyöző izzadtságot. Fájdalmasak a léptek, ahogy beindul a házba, majd lerogy a viseletes székre, s megtámaszkodik könyökkel az asztalon. Még így is érzi, hogy remeg a keze, s tudja jól, az csak akkor áll le, ha pipára gyújthat. Ha már nem receg, majd alkotni is tud. Nem is kívánja tovább gyötörni magát, máris megtömi a kecsesnek nem mondható vásárfiát, minek küllemén még nevetni sem tud, úgy szomjazza a szervezetébe kerülő mérget.
Mikor újra stabilnak érzi magát, akkor készül csak elő egy újabb alkotáshoz. A vízben áztatott disznóbőr látványa mindig előcsalja belőle a haragot; sápadt, élettelen és nyirkos, mégis jól tudja, hogy mások meleg, lüktető testét még nem illetheti képekkel. Oly sok idő telt el és oly keveset tett önnön fejlődéséért, hogy szinte marja a bűntudat, s előre korholja magát a merev rostok között elcsúszó, maradéktalannak cseppet sem nevezhető vonalakért. A tégelyben lustán terül el a fekete massza, az enyv és a korom sűrű keveréke, melybe gépies, tompa mozdulattal cseppent egy kevés szeszt, hogy kezelhetőbbé tegye. Ahogy a bronztű hegyét belemártja, a tinta sötét könnycseppként tapad a fémre.
Ahogy újabb mély lélegzettel veszi magához a bódulatot, a beszívott méreg lágyan zsibbasztja el az idegeit, s úgy múlik el a szorongás is, hogy nem elég jó még mindig. Az első szúrás a halott bőrbe szinte hangtalan. Nem ellenkezik, nem vérzik, csak tompán enged a bronz nyomásának. Egyszeriben csak monotonná válnak a mozdulatok: szúrás, mártás, törlés a nedves ronggyal, miközben a felesleges kulimász maszatot hagy a pórusokon. Mégis olyan alakzat rajzolódik ki a fakó felszínen, amit képtelen lett volna jelenleg tisztán előhozni magából, a kezéből, az ujjaiból…
Egy pipa körvonalai kezdenek feketélleni a bőrön, mintegy visszatükrözve a valóságot. A tű mélyre hatol, stabilan, ritmusosan varrja be a fába hasadt, hosszanti repedést, s a massza engedelmesen üli meg a szúrások nyomát. Így nem csupán annak fejéből gomolyog ki a füst, hanem a megrajzolt hasadékból is kitör, lassan ellepve az egészet, szürkés aurát képezve az alkalmatosság köré. Nem figyel külön a hígításra, nem számolgatja a vízcseppeket az árnyaláshoz, s még arra sem összpontosít tudatosan, hogy hogyan húzza a vonalakat, hogyan pettyezi a terjengő füstködöt. Csak engedi, hogy a tű a bőrbe marjon, hol sűrűbben, sötét, áthatolhatatlan foltokat hagyva, hol ritkábban, apró, fátyolos pontokkal érzékeltetve a levegőben kavargó anyagot. Jön, mintha mindig is vele lett volna a tudás, az izmai emlékeznek arra, amit az elméje oly görcsösen próbált gátolni. Persze alkotott már szebbet, élőbbet, de most semmi nem teszi szabadabbá a mozdulatait, mint ártó gondolatainak hiánya, melyeket messze űz az ördögvigyor sűrű, kesernyés füstje, mi tán ennek hatására örömében rögvest kihajt a frissen felkészített földből.
Sokáig tart az aprólékos munka, mire a fém végleg elválik a disznóbőrtől. Mikor letörli az utolsó kormos maszatot is a kész műről, a nap fénye már hirdeti, hogy lassacskán újfent az eget készül birtokolni felette.*