Arthenior - Pegazus fogadó
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 251 (5001. - 5020. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
5020. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-09-02 18:59:54
Üzenet elküldve: 2024-09-02 18:59:54
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Kellett az az ütközés. Szinte semmi nem volt, de épp abban a vállában szaladt végig villámként az elfeledett fájdalom, amelyiket az a szőke is érte. Hogy józanító lett volna, az nem fedné a valóságot, mert kavarogni kezd körülötte a levegő, a világ. Más módon hatott, valahogy úgy, mint egy pofon. Nem a félvér szavai azok, amik előbb elérték, hanem az ütközés. Bűntudat nem ébredne, nem ismeri. Ha valamit jó, hogy megtanult, az az, hogy ezt nélkülözni tudja. Magányra nem feltétlenül vágyik, ez már kiderült számára, nem ő akarja elküldeni a másikat, aki a nyomába szegődött, aki beéri, akit amúgy is marasztalna, mégis megy előle, ha nem is menekül. De itt nem jó, hiába a fáradtság, levegő kell. De nem olyan levegő, amit azok szívnak, akiknek olyan fene jókedvük van. Már este van, talán a túloldalon sem lézengenek, talán a téren tud egy mélyebbet venni, mert mintha most elzáródott volna az útja. Terhes a hely, a város, a saját gondolatai. Terhes, hogy olyan ostoba, hogy a másikra haragszik, aki jött, mert hívta. Ennyinek kellene elégnek lennie, nem akarhat túl sokat abból, amit nem is ismer, de valamiért fel akarja fedezni. Kavarog minden, megállíthatatlanul. Kikérte volna magának a kunyhónál, ha hallja Kyr gondolatait, miszerint unatkozik. Meglettek volna rá a megfelelő szavai. De valójában igaz lehet. Nem kapta még hazugságon. Nem úgy, mint magát. Nem tud jót, nem tud semlegest sem feltételezni, mert egyet ismer, az aljasságot és most, hogy nélkülözné, visszatalál hozzá, megtalálja magának, másban feltételezve. Levegő kell. A léptek megváltoznak, amint kinyitja azt a hátsó ajtót, amit olyan nagy kedvvel lépett át nem is olyan régen. A tartása is nélkülözi, hogy mintha keresni akarná a bajt. Tudna még őrjöngeni, támadni, ordítana ha kell. De nem vezet sehová. A ködön át is érzi, hogy nem veszítheti el így a hidegvérét, még ha szét is feszíti a tombolni vágyás. Talán hozzájárul, hogy minden szemet a hátában érez, ahogy a pult felé igyekszik. Nem mintha érdekelné, ki mit gondol, de az érdekli, hogy ő mit gondol saját magáról. Próbálja elernyeszteni az összeszorított fogait. Muszáj lesz, mert a pultoshoz intézi a szavait, miszerint majd visszajön, pedig még csak nem is biztos, hogy várni kell. Talán jobb ötlet visszamenni a kikötőbe, legyen bármilyen messze. De nyitva hagyja a lehetőségét annak is, hogy a fogadóban alszik. Mindegy, csak jusson levegőhöz. Nem mozog gyorsan, de határozott, ahogy elkapja az asztalról a mozsarat, és magához szorítva lép ki a fogadó elé. Csak néhány lépés előre, mintha mindegyikkel közelebb jutna ahhoz, hogy ismét megtelhessen a tüdeje. Nem tudja, mit kéne mondani, talán semmit. Mégis várja, hogy beérje a félvér, aki aludni küldte, aki valószínű most sem mondana mást, ha egyáltalán még érdekli. Nem hazudik, csak azt mondja, amit először gondol. Amit éppen.*
- Csak kell egy kis levegő, azok nélkül. *Biccent alig láthatóan az ajtó irányába.* - Menj, megleszek.
*Csak ne forogna minden. Pedig vajmi kevés ital volt ez. Ha egyáltalán ez annak köszönhető. De nem tart itt olyat, aki nem akar itt lenni. Ma már nem akar ezzel elszámolni. Semmivel. Csak levegő kell.*
*Kellett az az ütközés. Szinte semmi nem volt, de épp abban a vállában szaladt végig villámként az elfeledett fájdalom, amelyiket az a szőke is érte. Hogy józanító lett volna, az nem fedné a valóságot, mert kavarogni kezd körülötte a levegő, a világ. Más módon hatott, valahogy úgy, mint egy pofon. Nem a félvér szavai azok, amik előbb elérték, hanem az ütközés. Bűntudat nem ébredne, nem ismeri. Ha valamit jó, hogy megtanult, az az, hogy ezt nélkülözni tudja. Magányra nem feltétlenül vágyik, ez már kiderült számára, nem ő akarja elküldeni a másikat, aki a nyomába szegődött, aki beéri, akit amúgy is marasztalna, mégis megy előle, ha nem is menekül. De itt nem jó, hiába a fáradtság, levegő kell. De nem olyan levegő, amit azok szívnak, akiknek olyan fene jókedvük van. Már este van, talán a túloldalon sem lézengenek, talán a téren tud egy mélyebbet venni, mert mintha most elzáródott volna az útja. Terhes a hely, a város, a saját gondolatai. Terhes, hogy olyan ostoba, hogy a másikra haragszik, aki jött, mert hívta. Ennyinek kellene elégnek lennie, nem akarhat túl sokat abból, amit nem is ismer, de valamiért fel akarja fedezni. Kavarog minden, megállíthatatlanul. Kikérte volna magának a kunyhónál, ha hallja Kyr gondolatait, miszerint unatkozik. Meglettek volna rá a megfelelő szavai. De valójában igaz lehet. Nem kapta még hazugságon. Nem úgy, mint magát. Nem tud jót, nem tud semlegest sem feltételezni, mert egyet ismer, az aljasságot és most, hogy nélkülözné, visszatalál hozzá, megtalálja magának, másban feltételezve. Levegő kell. A léptek megváltoznak, amint kinyitja azt a hátsó ajtót, amit olyan nagy kedvvel lépett át nem is olyan régen. A tartása is nélkülözi, hogy mintha keresni akarná a bajt. Tudna még őrjöngeni, támadni, ordítana ha kell. De nem vezet sehová. A ködön át is érzi, hogy nem veszítheti el így a hidegvérét, még ha szét is feszíti a tombolni vágyás. Talán hozzájárul, hogy minden szemet a hátában érez, ahogy a pult felé igyekszik. Nem mintha érdekelné, ki mit gondol, de az érdekli, hogy ő mit gondol saját magáról. Próbálja elernyeszteni az összeszorított fogait. Muszáj lesz, mert a pultoshoz intézi a szavait, miszerint majd visszajön, pedig még csak nem is biztos, hogy várni kell. Talán jobb ötlet visszamenni a kikötőbe, legyen bármilyen messze. De nyitva hagyja a lehetőségét annak is, hogy a fogadóban alszik. Mindegy, csak jusson levegőhöz. Nem mozog gyorsan, de határozott, ahogy elkapja az asztalról a mozsarat, és magához szorítva lép ki a fogadó elé. Csak néhány lépés előre, mintha mindegyikkel közelebb jutna ahhoz, hogy ismét megtelhessen a tüdeje. Nem tudja, mit kéne mondani, talán semmit. Mégis várja, hogy beérje a félvér, aki aludni küldte, aki valószínű most sem mondana mást, ha egyáltalán még érdekli. Nem hazudik, csak azt mondja, amit először gondol. Amit éppen.*
- Csak kell egy kis levegő, azok nélkül. *Biccent alig láthatóan az ajtó irányába.* - Menj, megleszek.
*Csak ne forogna minden. Pedig vajmi kevés ital volt ez. Ha egyáltalán ez annak köszönhető. De nem tart itt olyat, aki nem akar itt lenni. Ma már nem akar ezzel elszámolni. Semmivel. Csak levegő kell.*
5019. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-09-02 17:46:00
Üzenet elküldve: 2024-09-02 17:46:00
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
//Holdudvar//
*Nem érti. Mikor mondhatta, hogy marad. Mivel utalhatott arra, hogy marad. Mit érthetett félre a nő, hogy azt gondolta, marad..? Hiába gondolkozik; el is feledi inkább. Nem érdekli. A helyzet adott, bármit is tett, mondott, vagy mutatott kifele, ami félrevezető lehetett, a múltat megváltoztatni nem tudja. Ha tudná, nem itt lenne. Messze nem itt, nem ennek a koszlott fogadónak az udvarán, nem is ebben a városban, még csak a környékén sem, nem egy vadászviskóban a földek széli erdőben, mint egy nincstelen, soha egészen be nem fogadott, idegen.. Az egyetlen, amit tehet, hogy a jelenben olyan döntést hoz, azt teszi, amit helyesnek ítél. Az pedig nyilvánvalóvá tenni a hosszúéletű számára is, most, hogy nem marad itt. Ha eddig félre is értették, ideje tisztába tenni a dolgot. A szigorú elhatározás, ami a gondolatait uralja szilárdítja kővé a vonásait is a holdak halvány fénye alatt.
Nem állja a másik tekintetét, mert hangosabban röhögnek fel mögötte. Nem azért fordítja rá hátra az arcát, mert érdekesebb lenne, mint az elf, de több ismeretlent rejthetnek az idegenek a háta mögött mint az az egy vele szemben. Az egyik irányból számít a támadásra, a másikból kevésbé, de onnan sem érné már soha meglepetésként. Régen tanult lecke. Ezért nem is rezdül, ahogy visszafordulva látja, hogy a nő közelebb lép hozzá. Ha kényelmetlen is a hirtelen-közel, amit ezzel okoz az elf, nem látszik az egykedvű arcon, amivel lepillant rá. A feltett kérdésen ebből a közelségből érzi a bor ízét. Mozdulatlan a tekintet, amivel válaszol:*
- Mert hívtál.
*Lehet ezt csűrni.. De talán a nő is belátja, hogy nem érdemes. Ha hűvösek is a szavak, ezúttal sem hazugok. A másik földön hagyott poharáért nyúl, ahogy az elmegy mellette, a bejárat felé indulva. Ha lenne még ital a kupa alján, azt egyetlen mozdulattal fröccsentené ki a fűre. Gyűlöli, az alkoholt, a szagát.. A léptei mégis nyugodtak maradnak, csak hosszabbak a szokásosnál, hogy utolérje a nőt, bár szinte azonnal indul utána, ahogy felvette a poharát és bármit, amit még az ott hagyott volna maga után a padon. De az elnyújtott lépések sem érik időben a mozdulatot, amivel a hosszúéletű az egyik idegennek ütközik. Hogyha annak lenne is szava rá, az már lehet nem az elfet magát, hanem a nyomába lépő félvért érné, de szavakkal vagy azok híján is csak egy hideg, józan pillantás, amivel felméri, hogy nem esett-e nagyobb baja a korábban röhögcsélőnek. Az nem érdekli, ha el is esett, meg is botlott; a nő után fordul a tekintete. Csak a pohár körül lesznek fehérebbek a bőr alatt az ízületek, ahogy felzárkózik mögé.*
//Holdudvar//
*Nem érti. Mikor mondhatta, hogy marad. Mivel utalhatott arra, hogy marad. Mit érthetett félre a nő, hogy azt gondolta, marad..? Hiába gondolkozik; el is feledi inkább. Nem érdekli. A helyzet adott, bármit is tett, mondott, vagy mutatott kifele, ami félrevezető lehetett, a múltat megváltoztatni nem tudja. Ha tudná, nem itt lenne. Messze nem itt, nem ennek a koszlott fogadónak az udvarán, nem is ebben a városban, még csak a környékén sem, nem egy vadászviskóban a földek széli erdőben, mint egy nincstelen, soha egészen be nem fogadott, idegen.. Az egyetlen, amit tehet, hogy a jelenben olyan döntést hoz, azt teszi, amit helyesnek ítél. Az pedig nyilvánvalóvá tenni a hosszúéletű számára is, most, hogy nem marad itt. Ha eddig félre is értették, ideje tisztába tenni a dolgot. A szigorú elhatározás, ami a gondolatait uralja szilárdítja kővé a vonásait is a holdak halvány fénye alatt.
Nem állja a másik tekintetét, mert hangosabban röhögnek fel mögötte. Nem azért fordítja rá hátra az arcát, mert érdekesebb lenne, mint az elf, de több ismeretlent rejthetnek az idegenek a háta mögött mint az az egy vele szemben. Az egyik irányból számít a támadásra, a másikból kevésbé, de onnan sem érné már soha meglepetésként. Régen tanult lecke. Ezért nem is rezdül, ahogy visszafordulva látja, hogy a nő közelebb lép hozzá. Ha kényelmetlen is a hirtelen-közel, amit ezzel okoz az elf, nem látszik az egykedvű arcon, amivel lepillant rá. A feltett kérdésen ebből a közelségből érzi a bor ízét. Mozdulatlan a tekintet, amivel válaszol:*
- Mert hívtál.
*Lehet ezt csűrni.. De talán a nő is belátja, hogy nem érdemes. Ha hűvösek is a szavak, ezúttal sem hazugok. A másik földön hagyott poharáért nyúl, ahogy az elmegy mellette, a bejárat felé indulva. Ha lenne még ital a kupa alján, azt egyetlen mozdulattal fröccsentené ki a fűre. Gyűlöli, az alkoholt, a szagát.. A léptei mégis nyugodtak maradnak, csak hosszabbak a szokásosnál, hogy utolérje a nőt, bár szinte azonnal indul utána, ahogy felvette a poharát és bármit, amit még az ott hagyott volna maga után a padon. De az elnyújtott lépések sem érik időben a mozdulatot, amivel a hosszúéletű az egyik idegennek ütközik. Hogyha annak lenne is szava rá, az már lehet nem az elfet magát, hanem a nyomába lépő félvért érné, de szavakkal vagy azok híján is csak egy hideg, józan pillantás, amivel felméri, hogy nem esett-e nagyobb baja a korábban röhögcsélőnek. Az nem érdekli, ha el is esett, meg is botlott; a nő után fordul a tekintete. Csak a pohár körül lesznek fehérebbek a bőr alatt az ízületek, ahogy felzárkózik mögé.*
5018. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-09-02 16:30:41
Üzenet elküldve: 2024-09-02 16:30:41
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
//Holdudvar//
*Nem érti. A hangos nevetés nem hagyja, hogy a gondolatait összefűzze, hogy a teljesen nyilvánvalót befogadja. Meg kell erőltetnie magát. Valami félrement. Nem maguk a szavak, amik félreértésre adtak okot, az a legkevesebb. Volt már ilyen, még ha nem is mindről tud. Olyan csúszott el, ami amúgy sem volt soha a helyén. Nincsen rendjén az, hogy valaki mellette van. Nincsen rendjén az sem, hogy ő van valaki mellett. Mindvégig egyedül oldott meg mindent, s soha nem kellett hozzá egy félvér sem, aki elkíséri a piacra, aki viszi a mozsarát. Soha nem kellett senki, aki befogadja az eső elől, ő pedig végképp nem akart kelleni ahhoz, hogy egy sérült láb gazdáját az életterébe hívjon. Senki nem törődött vele, ő meg mással pláne. Most mégis visszhangzanak a szavak. Mind. Egymás után, sorban, azzal a jelentéssel, ami. Mégsem érti. Nem ostoba, a szavak jelentésével elbír, annak minden mellékzöngéjével már kevésbé. Akkor mit keres itt? Miért kellett addig jönnie, hogy utána a megmagyarázhatatlant hagyja maga után? Nincsen értelme. Egyetlen lépésének sincs semmi, de semmi értelme, annak lett volna csupán, ha azonnal elküldi, amikor a lánytól megszabadultak. Az tiszta játék, az egyértelmű. Felegyenesedik. Először nem néz a félvérre. A szavak csengenek a fülekben, élesen, fájdalmasan, s aztán amikor a hang elmúlik, keresi a forrását. A sötétre festett földet bámulja, majd lassan emeli fel az aranyakat, egészen belemélyesztve a szürkékbe, amik sosem tudják jókor állni a tekintetet. Mert amikor kellene elfordul róla.
Nem tudja megnevezni az egészet, még mindig nem. Idegesíti a hangzavar, szorít a mellkasa, és annyira, de annyira szeretné azt a szobor ábrázatot, ami a másiké, amivel olyan jól él, és amivel Ril is olyan jól létezik, ha nincs amaz a közelében. De már nem a meg nem értés csillan benne, nyoma sincs. Talán csak a csalódás, hogy magában, vagy a félelfben, ki tudja? Egészen közel lép hozzá, annyira, amennyire közel alig volt még, amikor nem kellett összedolgozni. Hátrálhat is, akkor is tenni fog egy lépést. Be akarja szívni a vonásokat, amik mindent szétkuszáltak és azt, ami fogja magát és mindennek ellenére itt hagyja. Mint mindenki. Ha valami, ennek az érzete ül ki rá. Ezért nem kell érezni. Ezt minek? *
- Minek jöttél el egyáltalán?
*Meg sem tudná magyarázni, ezt az egészet, csak elönti. Azok meg még mindig röhögnek. Olyan végtelenül egyszerű kérdés, mégis, ha válaszolni tudna rá a másik, ha csak magában is, legalább egyikőjüknek lenne tiszta képe. Végül a bejárat felé fordul, mit érdekli őt, hogy mellette haladnak el azok. Túl jó kedvük van. Éppen tökéletes alkalom, hogy egészen véletlenül félrelökje vállával az egyik idegent, és még ő legyen felháborodva, amit az aranyak hűen jeleznek. Nem is intéz felé szavakat senki. Egy valakinek kéne, az is elküldi. Aludni. *
//Holdudvar//
*Nem érti. A hangos nevetés nem hagyja, hogy a gondolatait összefűzze, hogy a teljesen nyilvánvalót befogadja. Meg kell erőltetnie magát. Valami félrement. Nem maguk a szavak, amik félreértésre adtak okot, az a legkevesebb. Volt már ilyen, még ha nem is mindről tud. Olyan csúszott el, ami amúgy sem volt soha a helyén. Nincsen rendjén az, hogy valaki mellette van. Nincsen rendjén az sem, hogy ő van valaki mellett. Mindvégig egyedül oldott meg mindent, s soha nem kellett hozzá egy félvér sem, aki elkíséri a piacra, aki viszi a mozsarát. Soha nem kellett senki, aki befogadja az eső elől, ő pedig végképp nem akart kelleni ahhoz, hogy egy sérült láb gazdáját az életterébe hívjon. Senki nem törődött vele, ő meg mással pláne. Most mégis visszhangzanak a szavak. Mind. Egymás után, sorban, azzal a jelentéssel, ami. Mégsem érti. Nem ostoba, a szavak jelentésével elbír, annak minden mellékzöngéjével már kevésbé. Akkor mit keres itt? Miért kellett addig jönnie, hogy utána a megmagyarázhatatlant hagyja maga után? Nincsen értelme. Egyetlen lépésének sincs semmi, de semmi értelme, annak lett volna csupán, ha azonnal elküldi, amikor a lánytól megszabadultak. Az tiszta játék, az egyértelmű. Felegyenesedik. Először nem néz a félvérre. A szavak csengenek a fülekben, élesen, fájdalmasan, s aztán amikor a hang elmúlik, keresi a forrását. A sötétre festett földet bámulja, majd lassan emeli fel az aranyakat, egészen belemélyesztve a szürkékbe, amik sosem tudják jókor állni a tekintetet. Mert amikor kellene elfordul róla.
Nem tudja megnevezni az egészet, még mindig nem. Idegesíti a hangzavar, szorít a mellkasa, és annyira, de annyira szeretné azt a szobor ábrázatot, ami a másiké, amivel olyan jól él, és amivel Ril is olyan jól létezik, ha nincs amaz a közelében. De már nem a meg nem értés csillan benne, nyoma sincs. Talán csak a csalódás, hogy magában, vagy a félelfben, ki tudja? Egészen közel lép hozzá, annyira, amennyire közel alig volt még, amikor nem kellett összedolgozni. Hátrálhat is, akkor is tenni fog egy lépést. Be akarja szívni a vonásokat, amik mindent szétkuszáltak és azt, ami fogja magát és mindennek ellenére itt hagyja. Mint mindenki. Ha valami, ennek az érzete ül ki rá. Ezért nem kell érezni. Ezt minek? *
- Minek jöttél el egyáltalán?
*Meg sem tudná magyarázni, ezt az egészet, csak elönti. Azok meg még mindig röhögnek. Olyan végtelenül egyszerű kérdés, mégis, ha válaszolni tudna rá a másik, ha csak magában is, legalább egyikőjüknek lenne tiszta képe. Végül a bejárat felé fordul, mit érdekli őt, hogy mellette haladnak el azok. Túl jó kedvük van. Éppen tökéletes alkalom, hogy egészen véletlenül félrelökje vállával az egyik idegent, és még ő legyen felháborodva, amit az aranyak hűen jeleznek. Nem is intéz felé szavakat senki. Egy valakinek kéne, az is elküldi. Aludni. *
5017. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-09-02 12:50:51
Üzenet elküldve: 2024-09-02 12:50:51
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
//Holdudvar//
*Szívesebben maradna itt, a fűben fekve. Csend van, ha nem is álmos, ha hűvös is lesz, s idővel nyirkosodni is kezd majd is a talaj, most még kényelmes. A sötét, a levelek sistergése, a friss levegő, a csillagok halvány fénye az egész nap zaja és nyüzsgése után. Talán még annál is szívesebben feküdne itt tovább, hogy hazamenjen. De az, hogy a fogadóban maradjon éjszakára, az fel sem merül benne. Nem is kért szobát sem. Hogy az elf miből gondolhatta, hogy így lesz, nem biztos benne. Hogy mit értett félre. Hogy mikor mondott volna egyáltalán ilyesmit.. A pad mellé lépve nézi a másikat. A szavai végeztével felé forduló arany szemekben azonban nem azt látja, amire számítana; idegennek tűnik bennük a meg nem értés. Nem szól azonban érte. Nyugodtan marad a helyén, a pad mellett állva, amíg a nő felül rajta. Hogy mögötte közben nevetgélnek, akik kijöttek, csak futólag fordítja az idegenek felé a szürkéket. Nem figyel rá, mit beszélnek, nem is biztos, hogy értené őket, de így nem tudja, min mulatnak annyira. Amíg nem rajtuk, addig nem érdekli, legfeljebb csak zavarja a jelenlétük. De tudja, hogy nyilvános helyen vannak, így még csak nem is lenne jogos a haragja. A hosszúéletű kérdésére viszont már vissza is fordul az arca annak alakja felé. Mostanra felült a padon. De a szavai csak ugyanazt erősítik meg a félvérben, amit már a korábbi tekintet is sejtetett. Félreértették egymást. Csak tudná mikor..*
- Nem.
*Akaratlanul is összébb vonja a szemöldökét, ahogy válaszol. Kutat az emlékei között, de nem találja, mikor mondhatott olyasmit, amiből a másik ezt feltételezte egyáltalán. Mert sosem tervezett maradni. Ha a tejét meg is itta, és meg is várta, amíg a nő eszik, az is csak azért volt, mert az elf azt mondta utálja ezt a helyet, haza akarna menni, s ezt meg is érti. Talán csak megsajnálta. Nem keres azonban okokat magának. Nem marad, ennek pontosan olyan világosnak kellene lennie a hosszúéletű számára, mint a férfinek. Ahogyan annak is, hogy neki viszont aludnia kell valahol, és ha a kikötőig nem jut el, akkor meg kell elégednie a fogadó ágyaival. Reggelig.*
- Visszamegyek Vadászlakba.
*Teszi még hozzá ugyanolyan rezzenéstelenül, mint szokása, ezúttal már inkább csak azért, hogy biztosan eljusson a másik hegyes füleibe az információ. A kertbe kijjebb lépő alakok közeledő röhögését hallgatja, a nő feléjük villanó szemeit figyeli, de maga már nem fordul hátra feléjük. Szorosabbra húzza a kezében tartott tegez szíját.*
- Menjünk. *A fejével int csak a fogadó ajtaja felé. A kövezett út a két idegen mellett vezet vissza az ivóba.* - Bekísérlek.
//Holdudvar//
*Szívesebben maradna itt, a fűben fekve. Csend van, ha nem is álmos, ha hűvös is lesz, s idővel nyirkosodni is kezd majd is a talaj, most még kényelmes. A sötét, a levelek sistergése, a friss levegő, a csillagok halvány fénye az egész nap zaja és nyüzsgése után. Talán még annál is szívesebben feküdne itt tovább, hogy hazamenjen. De az, hogy a fogadóban maradjon éjszakára, az fel sem merül benne. Nem is kért szobát sem. Hogy az elf miből gondolhatta, hogy így lesz, nem biztos benne. Hogy mit értett félre. Hogy mikor mondott volna egyáltalán ilyesmit.. A pad mellé lépve nézi a másikat. A szavai végeztével felé forduló arany szemekben azonban nem azt látja, amire számítana; idegennek tűnik bennük a meg nem értés. Nem szól azonban érte. Nyugodtan marad a helyén, a pad mellett állva, amíg a nő felül rajta. Hogy mögötte közben nevetgélnek, akik kijöttek, csak futólag fordítja az idegenek felé a szürkéket. Nem figyel rá, mit beszélnek, nem is biztos, hogy értené őket, de így nem tudja, min mulatnak annyira. Amíg nem rajtuk, addig nem érdekli, legfeljebb csak zavarja a jelenlétük. De tudja, hogy nyilvános helyen vannak, így még csak nem is lenne jogos a haragja. A hosszúéletű kérdésére viszont már vissza is fordul az arca annak alakja felé. Mostanra felült a padon. De a szavai csak ugyanazt erősítik meg a félvérben, amit már a korábbi tekintet is sejtetett. Félreértették egymást. Csak tudná mikor..*
- Nem.
*Akaratlanul is összébb vonja a szemöldökét, ahogy válaszol. Kutat az emlékei között, de nem találja, mikor mondhatott olyasmit, amiből a másik ezt feltételezte egyáltalán. Mert sosem tervezett maradni. Ha a tejét meg is itta, és meg is várta, amíg a nő eszik, az is csak azért volt, mert az elf azt mondta utálja ezt a helyet, haza akarna menni, s ezt meg is érti. Talán csak megsajnálta. Nem keres azonban okokat magának. Nem marad, ennek pontosan olyan világosnak kellene lennie a hosszúéletű számára, mint a férfinek. Ahogyan annak is, hogy neki viszont aludnia kell valahol, és ha a kikötőig nem jut el, akkor meg kell elégednie a fogadó ágyaival. Reggelig.*
- Visszamegyek Vadászlakba.
*Teszi még hozzá ugyanolyan rezzenéstelenül, mint szokása, ezúttal már inkább csak azért, hogy biztosan eljusson a másik hegyes füleibe az információ. A kertbe kijjebb lépő alakok közeledő röhögését hallgatja, a nő feléjük villanó szemeit figyeli, de maga már nem fordul hátra feléjük. Szorosabbra húzza a kezében tartott tegez szíját.*
- Menjünk. *A fejével int csak a fogadó ajtaja felé. A kövezett út a két idegen mellett vezet vissza az ivóba.* - Bekísérlek.
5016. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-09-01 21:27:17
Üzenet elküldve: 2024-09-01 21:27:17
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
//Holdudvar//
*Mindig meg kell törni, ha valami jó. Ha nem saját maga teszi meg, akkor Kyr. Ha ő sem, akkor az idegenek. Mintha nem járna hosszabb távon, hiába is kívánta volna a hullócsillagtól... mit is várjon az, aki mástól nem csak nyugalmat vett el, hanem mindent? Milyen távoli... nem csak a reggel van fényévnyire, nem csak az agonizáló kislány, a düh, a piac. Az is végtelenbe veszik, amikor tudta mellőzni a gondolatokat, s csak telt az idő, belső hangok nélkül. Nem kellett átvészelni, mert nem rótt terhet rá semmi. Nem zaklatta fel mások esetleges rosszallása, a vonások puszta sorvezetők voltak, és nem akadályozták meg abban, hogy normálisan vegye a levegőt, akkor sem, ha lekerült az ing. Milyen könnyed volt. De abban a könnyű létben nem volt meg a szép sem. Az, ami most a feje fölött van, ami az aranyakba ezüst pontokat fest, amit úgy tud vizsgálni, mintha új lenne. Utoljára akkor érzett valamit, amikor feleszmélt rá, hogy nem kell. Nem tudja kinek, de annak biztos nem kellett. Az évek elteltek a világ legnagyobb sötétségében, amiben sem fény nincs, sem pedig hang, mégis megtalálta benne azt, ami tovább mélyítette a színét, csakhogy nem zavarta a látásban.
Most pedig a sötét égbolt a maga holdfényével, nem mélyül, színt kapott. Csakhogy megint vége. És nem várja még a gondolattalanság sem. A rátörő morcosság egy meg nem élt gyermekiség egésze. Hogy zavarják. Hogy érzi, hogy nem maradhat, ahol akar. Sosem maradhat. Akkor minek a fény? Nincsenek rá szavai, csak a molyt simítja végig a karján, amiről még csak fogalma sincs miért karcolta oda, és azt sem, hogy most miért tapintja. A félvér már a látóterében, s a szavai cseppet sem zengenek jobban, mint ahogy mögötte nevetnek az idegenek.
Több minden fut át. Igen, akar aludni, de majd azt ő eldönti, hogy mikor. Nem tenne másként, kijöttek mások, nem időzött volna velük. Indult volna. Magától. Annak pedig meg kell mondani, hogy menjen fel, mint, ahogy a piacon is egy mozdulattal lökte ki abból, amit tenni akar. Mit érdekli? Talán fáradt a félvér is. Az jó, azt érti. A megfogalmazás jut csak el későn hozzá, talán a bor sem segít annak gyors ütemű feldolgozásában, de részegnek így sem mondható. Fejét fordítja a másik felé, tekintetéből látható, hogy nem egészen ért valamit. Felül, nem inog meg, nincsenek látható jelei az üres poháron kívül annak, ami azért megviselte fáradt szervezetét. *
- Miért, te nem jössz?
*Úgy marad. De nem akar, fel kell állni, de az most mintha szembesítené valamivel, amit nem akar hallani. Nem mintha egyetlen póz segítene betömni az amúgy is igen jó füleit. Csak félreértés. Ne mondja meg mit tegyen, de bármit mondott, nem akarja, hogy menjen. De csak félreértés. Nem bánik jól a szavakkal. Ennyi lehet az egész. A szemek kutatnak, maga sem érti miért viseli meg a tény, hogy talán mégsem félreért. A bor. Csak az lehet. Mérgesen kapja a fejét a röhögés irányába. Mi lehet olyan vicces? Ha tehetné azonnal beléjük fojtaná.*
//Holdudvar//
*Mindig meg kell törni, ha valami jó. Ha nem saját maga teszi meg, akkor Kyr. Ha ő sem, akkor az idegenek. Mintha nem járna hosszabb távon, hiába is kívánta volna a hullócsillagtól... mit is várjon az, aki mástól nem csak nyugalmat vett el, hanem mindent? Milyen távoli... nem csak a reggel van fényévnyire, nem csak az agonizáló kislány, a düh, a piac. Az is végtelenbe veszik, amikor tudta mellőzni a gondolatokat, s csak telt az idő, belső hangok nélkül. Nem kellett átvészelni, mert nem rótt terhet rá semmi. Nem zaklatta fel mások esetleges rosszallása, a vonások puszta sorvezetők voltak, és nem akadályozták meg abban, hogy normálisan vegye a levegőt, akkor sem, ha lekerült az ing. Milyen könnyed volt. De abban a könnyű létben nem volt meg a szép sem. Az, ami most a feje fölött van, ami az aranyakba ezüst pontokat fest, amit úgy tud vizsgálni, mintha új lenne. Utoljára akkor érzett valamit, amikor feleszmélt rá, hogy nem kell. Nem tudja kinek, de annak biztos nem kellett. Az évek elteltek a világ legnagyobb sötétségében, amiben sem fény nincs, sem pedig hang, mégis megtalálta benne azt, ami tovább mélyítette a színét, csakhogy nem zavarta a látásban.
Most pedig a sötét égbolt a maga holdfényével, nem mélyül, színt kapott. Csakhogy megint vége. És nem várja még a gondolattalanság sem. A rátörő morcosság egy meg nem élt gyermekiség egésze. Hogy zavarják. Hogy érzi, hogy nem maradhat, ahol akar. Sosem maradhat. Akkor minek a fény? Nincsenek rá szavai, csak a molyt simítja végig a karján, amiről még csak fogalma sincs miért karcolta oda, és azt sem, hogy most miért tapintja. A félvér már a látóterében, s a szavai cseppet sem zengenek jobban, mint ahogy mögötte nevetnek az idegenek.
Több minden fut át. Igen, akar aludni, de majd azt ő eldönti, hogy mikor. Nem tenne másként, kijöttek mások, nem időzött volna velük. Indult volna. Magától. Annak pedig meg kell mondani, hogy menjen fel, mint, ahogy a piacon is egy mozdulattal lökte ki abból, amit tenni akar. Mit érdekli? Talán fáradt a félvér is. Az jó, azt érti. A megfogalmazás jut csak el későn hozzá, talán a bor sem segít annak gyors ütemű feldolgozásában, de részegnek így sem mondható. Fejét fordítja a másik felé, tekintetéből látható, hogy nem egészen ért valamit. Felül, nem inog meg, nincsenek látható jelei az üres poháron kívül annak, ami azért megviselte fáradt szervezetét. *
- Miért, te nem jössz?
*Úgy marad. De nem akar, fel kell állni, de az most mintha szembesítené valamivel, amit nem akar hallani. Nem mintha egyetlen póz segítene betömni az amúgy is igen jó füleit. Csak félreértés. Ne mondja meg mit tegyen, de bármit mondott, nem akarja, hogy menjen. De csak félreértés. Nem bánik jól a szavakkal. Ennyi lehet az egész. A szemek kutatnak, maga sem érti miért viseli meg a tény, hogy talán mégsem félreért. A bor. Csak az lehet. Mérgesen kapja a fejét a röhögés irányába. Mi lehet olyan vicces? Ha tehetné azonnal beléjük fojtaná.*
5015. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-09-01 20:35:31
Üzenet elküldve: 2024-09-01 20:35:31
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
//Holdudvar//
*Ha távolabb is az elftől, de ugyanúgy lefoglalják a csillagok félvért is, a fent látott sötét mélység, mint őt. Megszámolni nem jutna eszébe őket, s ő maga nem a borba, hanem a súlyba szédül bele, a mértéktelen távolságokba ami ránehezül a fűben fekve. A levegőnek nincs súlya, de mégis érzi, ahogy a bordáira ül, a tüdejét nyomja. Lassul a légzés, a hűvös levegő jólesik az egész napos meleg után. Még nem fázik, kellemes az is, ahogy olykor kirázza a hideg a ruhák alatt. Nem akar mozdulni, pedig indulnia kellene. Így is sötétben fog sétálni, visszaérni. Nem gond, amíg nem tervez semmit holnapra. Csak a favágóhoz kell majd visszamennie, elmondania, hogy kutya volt az, nem farkas. Valamelyik elkóborolt házőrző a környékről. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy felébredt ma reggel. Hogy azt a lányt találták. Hogy hogyan került végül ide, a városi fogadó udvarára, talán fel sem tudná teljesen idézni. Az elméje felejtené a részleteket, amikről nem akar tudni. Amik valamiért kényelmetlenek, vagy rosszat jelezhetnek. Mert ha a gyereknek baja lesz, és ő volt az, aki visszavitte Szántóvégre.. Nem akar gondolkozni. Rezzenéstelen az arc, amivel az eget figyeli maga fölött, s ha a tudata nem is képes megnyugodni, eltereli a figyelmét egy lehulló csillag felfénylő vonala. Ha kívánhatna.. Belesajdul a gondolatba a mellkasa.
Hallja, hogy a nő mozgolódik a padon, vár egy darabon, de nem befelé indul még. A hangokból ítélve, a perifériáján látott sötét foltból, ami az elf alakját takarja azt feltételezi, hogy talán lefekhetett rajta, de nem fordítja felé a fejét, hogy megbizonyosodjon róla. Mennie kellene, megy az idő is. Most már mégis szinte mindegy, mikor indul. Ha úgyis éjszaka kell kutyagolnia a földeken..
Kelletlen a tudat, amit a megnyikorduló ajtó okoz. Tudja azonnal mit jelent a zaj, és az már olyasmi, amire nem teheti meg, hogy nem reagál. Mert nem biztos, hogy nem jelent veszélyt, kellemetlenséget, bármit. S különben is mennie kell. A vihogva kilépő páros felé fordítja a fejét; annyit biztosan felismer a holdak sápadt fénye alatt, hogy ugyanazok lehetnek, akik korábban be is mentek. Valamivel ittasabban. Itt nincs csata, amit megnyerjen, hiába is morgolódik a nő.
Egykedvűen ül föl a helyén, egy lendülettel állva a lábára. Mintha nem egy nap vége lenne, mintha nem lenne ébren hajnal óta, mintha nem lenne mögötte az összes kisebb-nagyobb történés, úgy áll fel, és nyúl a tegezéért. Csak az egyik vállára emeli a szíját, a kezével markolva rá a bőrre, hogy ne csússzon le róla, ahogy elindul a hosszúéletű felé. Kitakarva az ajtó mellett falnak támaszkodó párt áll meg a pad mellett, lenézne a rajta fekvőre.*
- Azt hiszem jobb lesz, ha mész aludni.
*Szólal meg végül nyugodtan, miután felmérte a helyzetet; az elfet, a kardot, a földre tett poharat. Semmivel sem hangosabb a szava az eddigieknél. Türelmesen figyeli egy darabon a nő arcát, mielőtt hátrapillantana a válla fölött; a háta mögött tovább röhögnek valamin az ismeretlen alakok, a hangok alapján kijjebb is lépve a kertbe.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.01 20:38:06
//Holdudvar//
*Ha távolabb is az elftől, de ugyanúgy lefoglalják a csillagok félvért is, a fent látott sötét mélység, mint őt. Megszámolni nem jutna eszébe őket, s ő maga nem a borba, hanem a súlyba szédül bele, a mértéktelen távolságokba ami ránehezül a fűben fekve. A levegőnek nincs súlya, de mégis érzi, ahogy a bordáira ül, a tüdejét nyomja. Lassul a légzés, a hűvös levegő jólesik az egész napos meleg után. Még nem fázik, kellemes az is, ahogy olykor kirázza a hideg a ruhák alatt. Nem akar mozdulni, pedig indulnia kellene. Így is sötétben fog sétálni, visszaérni. Nem gond, amíg nem tervez semmit holnapra. Csak a favágóhoz kell majd visszamennie, elmondania, hogy kutya volt az, nem farkas. Valamelyik elkóborolt házőrző a környékről. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy felébredt ma reggel. Hogy azt a lányt találták. Hogy hogyan került végül ide, a városi fogadó udvarára, talán fel sem tudná teljesen idézni. Az elméje felejtené a részleteket, amikről nem akar tudni. Amik valamiért kényelmetlenek, vagy rosszat jelezhetnek. Mert ha a gyereknek baja lesz, és ő volt az, aki visszavitte Szántóvégre.. Nem akar gondolkozni. Rezzenéstelen az arc, amivel az eget figyeli maga fölött, s ha a tudata nem is képes megnyugodni, eltereli a figyelmét egy lehulló csillag felfénylő vonala. Ha kívánhatna.. Belesajdul a gondolatba a mellkasa.
Hallja, hogy a nő mozgolódik a padon, vár egy darabon, de nem befelé indul még. A hangokból ítélve, a perifériáján látott sötét foltból, ami az elf alakját takarja azt feltételezi, hogy talán lefekhetett rajta, de nem fordítja felé a fejét, hogy megbizonyosodjon róla. Mennie kellene, megy az idő is. Most már mégis szinte mindegy, mikor indul. Ha úgyis éjszaka kell kutyagolnia a földeken..
Kelletlen a tudat, amit a megnyikorduló ajtó okoz. Tudja azonnal mit jelent a zaj, és az már olyasmi, amire nem teheti meg, hogy nem reagál. Mert nem biztos, hogy nem jelent veszélyt, kellemetlenséget, bármit. S különben is mennie kell. A vihogva kilépő páros felé fordítja a fejét; annyit biztosan felismer a holdak sápadt fénye alatt, hogy ugyanazok lehetnek, akik korábban be is mentek. Valamivel ittasabban. Itt nincs csata, amit megnyerjen, hiába is morgolódik a nő.
Egykedvűen ül föl a helyén, egy lendülettel állva a lábára. Mintha nem egy nap vége lenne, mintha nem lenne ébren hajnal óta, mintha nem lenne mögötte az összes kisebb-nagyobb történés, úgy áll fel, és nyúl a tegezéért. Csak az egyik vállára emeli a szíját, a kezével markolva rá a bőrre, hogy ne csússzon le róla, ahogy elindul a hosszúéletű felé. Kitakarva az ajtó mellett falnak támaszkodó párt áll meg a pad mellett, lenézne a rajta fekvőre.*
- Azt hiszem jobb lesz, ha mész aludni.
*Szólal meg végül nyugodtan, miután felmérte a helyzetet; az elfet, a kardot, a földre tett poharat. Semmivel sem hangosabb a szava az eddigieknél. Türelmesen figyeli egy darabon a nő arcát, mielőtt hátrapillantana a válla fölött; a háta mögött tovább röhögnek valamin az ismeretlen alakok, a hangok alapján kijjebb is lépve a kertbe.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.01 20:38:06
5014. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-09-01 19:00:53
Üzenet elküldve: 2024-09-01 19:00:53
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
//Holdudvar//
*A bor jótékony hatása még igencsak tart, vagy csak most kezdődik igazán, a vele járó kellemetlen szédüléssel együtt. Nem vészes, ülve pedig mégannyira sem érdekli, a kedve jó, csak a csillagok kicsit másabbak, mint szoktak. Ettől még éppen olyan szép mindegyik, bárcsak megtudná őket számolni. Hosszadalmas elfoglaltság lenne, de még talán így is a kedvérevaló. Neki pont jó a pad támláján ülve. Elveszik az égben, abban az ismeretlen világban, amit mégannyira sem lehet megfejteni, mint őt magát. Vagy a másikat. Valahol megnyugtató, még úgy is, hogy nem vesződik káros gondolatokkal. Most nem hiányzik a hang, elég az éjjel sajátos zúgása. Lenyúl a két bakancsa közé állított pohárért, s lassan kezdi el azt is eltüntetni. Álmos. A levegő mégsem hagyja, hogy nyugovóra térjen, s bár eltereli a figyelmét minden szépség, ami rátelepszik, tudja jól, hogy a fogadó vendégei számára ez nyitott és más is szeretné majd élvezni a kinti létet. Ha kívánhatna attól a csillagtól, ami éppen előtte hullik le és nézi a csillogó szemeivel, akkor az az lenne, hogy hadd maradjon mindig minden ennyire egyszerű. Mint most. Ami illékony, törékeny, de most mégis az övé. Vagy az övék. Mert a szemei egy pillanatra elkalandoznak a fűben elhelyezkedő félvéren is, hiába van távolabb tőle, hiába alig hallja azt az amúgy is ritkán előcsalt baritont, most nem is hiányzik, nem is kell, hogy máshogy legyen.
Az ital fogy, az idő telik, a pad éle pedig igen kényelmetlenné válik. Nem akar megválni a kardjától, hogy elfeküdjön és valójában Kyr békéjét sem kívánja megtörni azzal, hogy oda megy. Mégis mozdul, s maga elé veszi a fegyverét, leoldva magáról, s lejjebb ereszkedik oda, ahol egyébként ülni szokás. A poharat a földre teszi óvatosan. De ahelyett, hogy kényelmesebben ülne, inkább lefekszik rá mégis, felhúzva egyik térdét, a másik lábát pedig egyszerűen csak annak támláján átvetve lógatja ki oldalra. Csak ahogy szokott mindig létezni: kényelmesen. A pengét nem engedi, biztonságot ad, nem is érti, hogyan válhatott meg tőle arra a rövid időre, míg azt képzelte, hogy nincs szüksége arra, hogy láthatóvá tegye. Magán fekteti el, s kémleli tovább az eget, egészen addig, amíg végül nem nyílik az ajtó. Nem akar felnézni. Nem akarja, hogy bárki kijöjjön rajta. Csak a véletlenben reménykedik és, hogy visszazárja valaki, mert meggondolta magát. Csak egy halk morgással vegyült nyögés fut ki ajkán, jelezve a világnak, hogy ezt ne.*
//Holdudvar//
*A bor jótékony hatása még igencsak tart, vagy csak most kezdődik igazán, a vele járó kellemetlen szédüléssel együtt. Nem vészes, ülve pedig mégannyira sem érdekli, a kedve jó, csak a csillagok kicsit másabbak, mint szoktak. Ettől még éppen olyan szép mindegyik, bárcsak megtudná őket számolni. Hosszadalmas elfoglaltság lenne, de még talán így is a kedvérevaló. Neki pont jó a pad támláján ülve. Elveszik az égben, abban az ismeretlen világban, amit mégannyira sem lehet megfejteni, mint őt magát. Vagy a másikat. Valahol megnyugtató, még úgy is, hogy nem vesződik káros gondolatokkal. Most nem hiányzik a hang, elég az éjjel sajátos zúgása. Lenyúl a két bakancsa közé állított pohárért, s lassan kezdi el azt is eltüntetni. Álmos. A levegő mégsem hagyja, hogy nyugovóra térjen, s bár eltereli a figyelmét minden szépség, ami rátelepszik, tudja jól, hogy a fogadó vendégei számára ez nyitott és más is szeretné majd élvezni a kinti létet. Ha kívánhatna attól a csillagtól, ami éppen előtte hullik le és nézi a csillogó szemeivel, akkor az az lenne, hogy hadd maradjon mindig minden ennyire egyszerű. Mint most. Ami illékony, törékeny, de most mégis az övé. Vagy az övék. Mert a szemei egy pillanatra elkalandoznak a fűben elhelyezkedő félvéren is, hiába van távolabb tőle, hiába alig hallja azt az amúgy is ritkán előcsalt baritont, most nem is hiányzik, nem is kell, hogy máshogy legyen.
Az ital fogy, az idő telik, a pad éle pedig igen kényelmetlenné válik. Nem akar megválni a kardjától, hogy elfeküdjön és valójában Kyr békéjét sem kívánja megtörni azzal, hogy oda megy. Mégis mozdul, s maga elé veszi a fegyverét, leoldva magáról, s lejjebb ereszkedik oda, ahol egyébként ülni szokás. A poharat a földre teszi óvatosan. De ahelyett, hogy kényelmesebben ülne, inkább lefekszik rá mégis, felhúzva egyik térdét, a másik lábát pedig egyszerűen csak annak támláján átvetve lógatja ki oldalra. Csak ahogy szokott mindig létezni: kényelmesen. A pengét nem engedi, biztonságot ad, nem is érti, hogyan válhatott meg tőle arra a rövid időre, míg azt képzelte, hogy nincs szüksége arra, hogy láthatóvá tegye. Magán fekteti el, s kémleli tovább az eget, egészen addig, amíg végül nem nyílik az ajtó. Nem akar felnézni. Nem akarja, hogy bárki kijöjjön rajta. Csak a véletlenben reménykedik és, hogy visszazárja valaki, mert meggondolta magát. Csak egy halk morgással vegyült nyögés fut ki ajkán, jelezve a világnak, hogy ezt ne.*
5013. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-09-01 17:34:48
Üzenet elküldve: 2024-09-01 17:34:48
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
//Holdudvar//
*Figyel.*
- Mh..
*Nem teszi hozzá, hogy hogyan tűnt számára. Lehet, hogy ő nem figyelt eléggé. Mindenre, csak a hosszúéletűre nem. Nézelődőkre, kötözködőkre, mindenre számítva, mindent várva. Lehet, hogy mégis csak az kerülte el a figyelmét, ami fontos lenne. Nem gondolkozik sokat a nő válaszán. Nem tud, vagy nem akar; az eget bámulja a feje felett. Itt mindig olyan más, mint amilyennek megismerte. Súlyos itt is, de mégsem ugyanaz. Mozdul, mielőtt beleveszne a mélyébe. Lelép a kövezett útról a fűbe, úgy helyezkedve, hogy a holdak visszavert fénye ne zavarja, hogy a lombok se takarjanak sokat a csillagokból. Megszédül, ahogy újra felpillant közéjük. Nincs fókuszpontja a tekintetnek közöttük.
Hallja, hogy a nő is leül közben, nem nézi hova, hogyan pontosan, de nem lepné meg, ha látná, hogy a padot sem úgy használja, ahogy azt szokás. Elbambul a helyén állva. A csendet megtörő szavakra morran csak fel halkan, ezúttal azonban sokkal inkább szórakozottságában, mint korábban, a fogadó ajtajában, amikor rosszkedvűen tette. Hóbortos nőszemély..
Szótlanul nyúl csak a tegeze oldalsó szíjáért, szinte oda sem figyelve oldva ki a csatot rajta. Hogy elinduljon hazafelé hirtelen olyasmi lett idekint, ami már fel sem merül gondolatként. Leemeli a válláról a tegezt, a lába mellé fektetve, mielőtt maga is leülne a földre, hátradőlve a hűvös fűbe. Nem megy a másik után a padra.
Csend. Ha nem tudná hol van, ha nem lenne benne egészen biztos, hogy előbb vagy utóbb valami megzavarja majd a nyugalmát tényleg el is feledhetné, hogy hol van. De talán meg is teszi néhány pillanatra, ahogy a tarkója alá tolja az összekulcsolt ujjait. Hajnalban biztosan nedves lesz a fű, most csak hűvös. Le kellene ajzani az íját, sötétben amúgy sem sok hasznát venné a földeken, de csak halványan figyelmezteti az agya. Nem nyúl érte, nem mozdul fektében. A mellkasára feszül az este, a számolatlan fényponttal a feje felett. Nem álmos, még a nő ásítása sem zavarja ezúttal. Ha magának nem kell küzdenie azért, hogy ébren maradjon, kevésbé tűnik bűnös dolognak ásítani. Nem szól érte, nem is kérdez rá a másik fáradtságára. Felnőtt elf. Megoldja. Ő meg majd elindul visszafele. Az erdő, amit innen lát.. biztos lenne ösvény benne Vadászlak felé. Csak fel kéne fedezni. Ha pedig nincs, akkor csinálni egyet. Nem mintha vissza tervezne oly gyakran járni ide. A mostani nyugalmat is csak a véletlen együtt állasának tudja be, nem a helyhez magához köti. A holdakat sem tudja, hogy innen mindig láthatná. Különben sem bánja, ha olykor eltűnnek az égről. Lassan kúszik át a vérten a föld hidege. Csendben vet libabőrt az inge alatt. Nem mozdul, hogy tegyen ellene.*
//Holdudvar//
*Figyel.*
- Mh..
*Nem teszi hozzá, hogy hogyan tűnt számára. Lehet, hogy ő nem figyelt eléggé. Mindenre, csak a hosszúéletűre nem. Nézelődőkre, kötözködőkre, mindenre számítva, mindent várva. Lehet, hogy mégis csak az kerülte el a figyelmét, ami fontos lenne. Nem gondolkozik sokat a nő válaszán. Nem tud, vagy nem akar; az eget bámulja a feje felett. Itt mindig olyan más, mint amilyennek megismerte. Súlyos itt is, de mégsem ugyanaz. Mozdul, mielőtt beleveszne a mélyébe. Lelép a kövezett útról a fűbe, úgy helyezkedve, hogy a holdak visszavert fénye ne zavarja, hogy a lombok se takarjanak sokat a csillagokból. Megszédül, ahogy újra felpillant közéjük. Nincs fókuszpontja a tekintetnek közöttük.
Hallja, hogy a nő is leül közben, nem nézi hova, hogyan pontosan, de nem lepné meg, ha látná, hogy a padot sem úgy használja, ahogy azt szokás. Elbambul a helyén állva. A csendet megtörő szavakra morran csak fel halkan, ezúttal azonban sokkal inkább szórakozottságában, mint korábban, a fogadó ajtajában, amikor rosszkedvűen tette. Hóbortos nőszemély..
Szótlanul nyúl csak a tegeze oldalsó szíjáért, szinte oda sem figyelve oldva ki a csatot rajta. Hogy elinduljon hazafelé hirtelen olyasmi lett idekint, ami már fel sem merül gondolatként. Leemeli a válláról a tegezt, a lába mellé fektetve, mielőtt maga is leülne a földre, hátradőlve a hűvös fűbe. Nem megy a másik után a padra.
Csend. Ha nem tudná hol van, ha nem lenne benne egészen biztos, hogy előbb vagy utóbb valami megzavarja majd a nyugalmát tényleg el is feledhetné, hogy hol van. De talán meg is teszi néhány pillanatra, ahogy a tarkója alá tolja az összekulcsolt ujjait. Hajnalban biztosan nedves lesz a fű, most csak hűvös. Le kellene ajzani az íját, sötétben amúgy sem sok hasznát venné a földeken, de csak halványan figyelmezteti az agya. Nem nyúl érte, nem mozdul fektében. A mellkasára feszül az este, a számolatlan fényponttal a feje felett. Nem álmos, még a nő ásítása sem zavarja ezúttal. Ha magának nem kell küzdenie azért, hogy ébren maradjon, kevésbé tűnik bűnös dolognak ásítani. Nem szól érte, nem is kérdez rá a másik fáradtságára. Felnőtt elf. Megoldja. Ő meg majd elindul visszafele. Az erdő, amit innen lát.. biztos lenne ösvény benne Vadászlak felé. Csak fel kéne fedezni. Ha pedig nincs, akkor csinálni egyet. Nem mintha vissza tervezne oly gyakran járni ide. A mostani nyugalmat is csak a véletlen együtt állasának tudja be, nem a helyhez magához köti. A holdakat sem tudja, hogy innen mindig láthatná. Különben sem bánja, ha olykor eltűnnek az égről. Lassan kúszik át a vérten a föld hidege. Csendben vet libabőrt az inge alatt. Nem mozdul, hogy tegyen ellene.*
5012. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-09-01 16:13:58
Üzenet elküldve: 2024-09-01 16:13:58
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
//Holdudvar//
*Van, hogy valami mindenért kárpótolni tud, még ha nem is örökre szól a pillanat, vagy az elhúzódó percek, órák. Van, hogy el lehet hinni, vagy inkább csak elfelejteni, hogy mi nehezedik rá, miben kergetőzik, hogy az árnyak, amik az egész életét körbevonják, egy kis időre szertefoszlanak és csak az van, amit épp most lát. Azoknak a sötét fellegeknek a hiánya is csak akkor tűnik fel, ha éppen nincsenek ott.
Csak sejthette... csak akarta hinni, hogy jó lesz itt kint, olyan szépen hangzott a széke mögötti alakok leírása, de azt nem feltételezte volna, hogy ennyire el tudja varázsolni az ég, ahol mintha minden pont, minden apró csillag segítené abban, hogy letörölje az egész napos koszt róla. Tényleg lehet fürdeni a fényekben.
A másik arca sosem árul el sokat, de most nem keresne a csöndben semmit, azt is ott hagyta bent, kár lenne mérgezni azt, ami az egyetlen, ami tud valamit nyújtani. Még csak az öröm sem tölti el, hogy megmutathatta, csak átéli, és nem tudja nem az ég felé küldeni a saját aranyait. Nem illenek a fények közé, de mégis úgy érzi, hogy azok pislákolása, a hűvös szellő, a holdak erős világa befogadja. Szavakkal illetni nem tudná, csak érzi. Most jó. Kellett. Ez is elmúlik majd, de legalább ennyi jut.
A szavak nem törik meg túlzottan a hangtalanságot, nem is hat vádlónak, talán nem azonnal érti meg, hogy mit szeretne ezzel, de másodpercek alatt esik le. A mosoly felszívódik végül, de a vonásokon ebben a fényben még az éktelenkedő fekete foltok sem látszódnak a szemei alatt.*
- Nem jártam, csak... figyelek.
*Ami talán nem tűnt úgy az elmúlt időszakban, de tényleg figyel. Amire kell, feleslegesség nélkül. Némán járja be aztán a teret, a félvér alakjáról a sírkő felé pillant, aztán tovasiklik a bokrok felé, hogy aztán megállapodhasson ez egyik padon. Ácsoroghatna is, de még a fűvel körbevont alkalmatosság is hívogatja. Felmászik hát rá, merthogy nem ő lenne, ha azt rendeltetésszerűen használná, fellép az ülőrészre, majd a támláján foglal helyet, lába közé eresztve le a pohár bort a falapra, majd két kezével markolja maga mellett a fa élét. Hallja az éjjeli bogarak neszét, a lombok duruzsolását, ez a hely nem tűnik a város részének, hiányzik belőle minden mocska, nyűgje, még a folyótól is sokkal élettel telibbnek hat most a maga nyugalmával. *
- Most mégsem utálom annyira.
*Ejti csak el, talán beszélni sem kívánt, csak egy finom megerősítése annak, hogy lehetne rosszabb is. Volt rosszabb is. Ha lehetne ez a szobája éjjelre... de túl sokat ő sem akarhat. Amíg nem zavarja meg őket egyetlen kitévedő lélek sem, addig csak ezt a képet akarja. A fáradtsága nem múlt el, de itt egészen más még az is. Mégis ásításba torkollik a bámészkodás.*
//Holdudvar//
*Van, hogy valami mindenért kárpótolni tud, még ha nem is örökre szól a pillanat, vagy az elhúzódó percek, órák. Van, hogy el lehet hinni, vagy inkább csak elfelejteni, hogy mi nehezedik rá, miben kergetőzik, hogy az árnyak, amik az egész életét körbevonják, egy kis időre szertefoszlanak és csak az van, amit épp most lát. Azoknak a sötét fellegeknek a hiánya is csak akkor tűnik fel, ha éppen nincsenek ott.
Csak sejthette... csak akarta hinni, hogy jó lesz itt kint, olyan szépen hangzott a széke mögötti alakok leírása, de azt nem feltételezte volna, hogy ennyire el tudja varázsolni az ég, ahol mintha minden pont, minden apró csillag segítené abban, hogy letörölje az egész napos koszt róla. Tényleg lehet fürdeni a fényekben.
A másik arca sosem árul el sokat, de most nem keresne a csöndben semmit, azt is ott hagyta bent, kár lenne mérgezni azt, ami az egyetlen, ami tud valamit nyújtani. Még csak az öröm sem tölti el, hogy megmutathatta, csak átéli, és nem tudja nem az ég felé küldeni a saját aranyait. Nem illenek a fények közé, de mégis úgy érzi, hogy azok pislákolása, a hűvös szellő, a holdak erős világa befogadja. Szavakkal illetni nem tudná, csak érzi. Most jó. Kellett. Ez is elmúlik majd, de legalább ennyi jut.
A szavak nem törik meg túlzottan a hangtalanságot, nem is hat vádlónak, talán nem azonnal érti meg, hogy mit szeretne ezzel, de másodpercek alatt esik le. A mosoly felszívódik végül, de a vonásokon ebben a fényben még az éktelenkedő fekete foltok sem látszódnak a szemei alatt.*
- Nem jártam, csak... figyelek.
*Ami talán nem tűnt úgy az elmúlt időszakban, de tényleg figyel. Amire kell, feleslegesség nélkül. Némán járja be aztán a teret, a félvér alakjáról a sírkő felé pillant, aztán tovasiklik a bokrok felé, hogy aztán megállapodhasson ez egyik padon. Ácsoroghatna is, de még a fűvel körbevont alkalmatosság is hívogatja. Felmászik hát rá, merthogy nem ő lenne, ha azt rendeltetésszerűen használná, fellép az ülőrészre, majd a támláján foglal helyet, lába közé eresztve le a pohár bort a falapra, majd két kezével markolja maga mellett a fa élét. Hallja az éjjeli bogarak neszét, a lombok duruzsolását, ez a hely nem tűnik a város részének, hiányzik belőle minden mocska, nyűgje, még a folyótól is sokkal élettel telibbnek hat most a maga nyugalmával. *
- Most mégsem utálom annyira.
*Ejti csak el, talán beszélni sem kívánt, csak egy finom megerősítése annak, hogy lehetne rosszabb is. Volt rosszabb is. Ha lehetne ez a szobája éjjelre... de túl sokat ő sem akarhat. Amíg nem zavarja meg őket egyetlen kitévedő lélek sem, addig csak ezt a képet akarja. A fáradtsága nem múlt el, de itt egészen más még az is. Mégis ásításba torkollik a bámészkodás.*
5011. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-09-01 15:04:13
Üzenet elküldve: 2024-09-01 15:04:13
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
//Holdudvar//
*Az elf mosolyára már nincs több kérdése, úgysem kapna rá rendes választ. Szótlanul követi inkább, ahogy az átvág a hátsó ajtó felé. Hogy mit keres ott, vagy mit tud, mit akar, sejtelme sincs róla a férfinak. Hogy kimenniük ott egyáltalán szabad azt is csak abból sejti, hogy korábban ott jöttek be mások. De mégsem hagyja, hogy egyedül menjen a nő, ha nem lenne szabad, ha nem hívta volna, talán akkor sem. A pillantása elfordul annak hátáról menet közben, még mindig bizalmatlanul fürkészve a helységet, a járkálással, a kibomló tincsekkel, a mosollyal, az arany szemekkel magukra vont figyelmet. Nem siet azonban előre menni, korábban sem azért tette, mert muszáj lenne neki elsőnek lennie, de jobb szereti felmérni a helyet, ahova belép, főleg ha egy fogadóról van szó. Hogy maga elé engedje egy ilyen helyzetben a nőt lehet bevetettebb, udvariasnak tűnő gesztus lenne, de ostoba dolog is.
Nem árul el érzelmet az arca továbbra sem, ahogy visszapillant végül az elfre maga előtt, amikor elérik az ajtót. Csak sejti, hogy az valószínűleg kifele vezethet, de azt nem tudja, hogy egy kertbe. A szeme egyből az új környezetet kezdi felmérni maga körül, így elveszik számára a mozdulat, amivel a másik talán érte nyúlt volna, mikor kilépnek az udvarra. A hátra fordulást veszi csak észre, futólag pillantva a nő arcára a fal melletti bokrok, a padok, a fák fürkészéséből. Az égre emeli a tekintetét, amikor aztán az előre fordulva tovább indul. Nem lép egyből utána. A mostanra sötét mennyboltot figyeli a feje felett, tétlenül lógatva maga mellett a karjait. A kigyúló csillagokat nézi, az apró, éppen pislákoló fényűeket, mintha valaki csak odaszórta volna őket az égre a többi, nagyobb pont mellé. Agyon tudná nyomni a súlyuk. Az arca után a tüdejét is eléri az est hűvöse, bekúszva a korábban melegnek ítélt vért alá. Alig leng valami szellő. Éjjeli szél. Olyan, mintha más nyelven beszélne, mint a nappali.. Szótlanul engedi elveszni az égen a pillantását, mintha meg tudná becsülni, fel tudná fogni annak távolságát a földtől.*
- Azt hittem nem jártál még a városban.
*Szólal meg végül nyugodtan, csak a fejét fordítva a hosszúéletű alakja felé. Nem vádol. De ő a pultnál nem hallotta, amit ő az asztaloknál igen. Helyismeret nélkül viszont legfeljebb megérezhette a másik, hogy mi vár rájuk idekint.
A szeme nem akarja elengedni, amit odafent lát; afelé fordul vissza, akár kap választ, akár nem. Néhány lépést tesz csak a nő után, néhány lépést le az útról, el a padok közeléből, amiken szinte zavaróan élesnek hat a holdak fénye. Hogy induljon, most a legutolsó gondolat az elméjében.*
//Holdudvar//
*Az elf mosolyára már nincs több kérdése, úgysem kapna rá rendes választ. Szótlanul követi inkább, ahogy az átvág a hátsó ajtó felé. Hogy mit keres ott, vagy mit tud, mit akar, sejtelme sincs róla a férfinak. Hogy kimenniük ott egyáltalán szabad azt is csak abból sejti, hogy korábban ott jöttek be mások. De mégsem hagyja, hogy egyedül menjen a nő, ha nem lenne szabad, ha nem hívta volna, talán akkor sem. A pillantása elfordul annak hátáról menet közben, még mindig bizalmatlanul fürkészve a helységet, a járkálással, a kibomló tincsekkel, a mosollyal, az arany szemekkel magukra vont figyelmet. Nem siet azonban előre menni, korábban sem azért tette, mert muszáj lenne neki elsőnek lennie, de jobb szereti felmérni a helyet, ahova belép, főleg ha egy fogadóról van szó. Hogy maga elé engedje egy ilyen helyzetben a nőt lehet bevetettebb, udvariasnak tűnő gesztus lenne, de ostoba dolog is.
Nem árul el érzelmet az arca továbbra sem, ahogy visszapillant végül az elfre maga előtt, amikor elérik az ajtót. Csak sejti, hogy az valószínűleg kifele vezethet, de azt nem tudja, hogy egy kertbe. A szeme egyből az új környezetet kezdi felmérni maga körül, így elveszik számára a mozdulat, amivel a másik talán érte nyúlt volna, mikor kilépnek az udvarra. A hátra fordulást veszi csak észre, futólag pillantva a nő arcára a fal melletti bokrok, a padok, a fák fürkészéséből. Az égre emeli a tekintetét, amikor aztán az előre fordulva tovább indul. Nem lép egyből utána. A mostanra sötét mennyboltot figyeli a feje felett, tétlenül lógatva maga mellett a karjait. A kigyúló csillagokat nézi, az apró, éppen pislákoló fényűeket, mintha valaki csak odaszórta volna őket az égre a többi, nagyobb pont mellé. Agyon tudná nyomni a súlyuk. Az arca után a tüdejét is eléri az est hűvöse, bekúszva a korábban melegnek ítélt vért alá. Alig leng valami szellő. Éjjeli szél. Olyan, mintha más nyelven beszélne, mint a nappali.. Szótlanul engedi elveszni az égen a pillantását, mintha meg tudná becsülni, fel tudná fogni annak távolságát a földtől.*
- Azt hittem nem jártál még a városban.
*Szólal meg végül nyugodtan, csak a fejét fordítva a hosszúéletű alakja felé. Nem vádol. De ő a pultnál nem hallotta, amit ő az asztaloknál igen. Helyismeret nélkül viszont legfeljebb megérezhette a másik, hogy mi vár rájuk idekint.
A szeme nem akarja elengedni, amit odafent lát; afelé fordul vissza, akár kap választ, akár nem. Néhány lépést tesz csak a nő után, néhány lépést le az útról, el a padok közeléből, amiken szinte zavaróan élesnek hat a holdak fénye. Hogy induljon, most a legutolsó gondolat az elméjében.*
5010. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-09-01 13:58:17
Üzenet elküldve: 2024-09-01 13:58:17
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
//Holdudvar//
*Hogy mire készül a félvér nem tudja, így el sem mélázik rajta, hiszen marad. Ő így vette, erről nem árulkodott, hogy nem az a terve. Lett volna lehetősége. Neki pedig szöget ütött a fejébe egy kis kitekintés ebből az egész megzavarodott világból. A páros beszélgetésének minden szavára odafigyelt, mert fontosnak tűnt. Megüti a hosszú füleit, ha valami érdekes számára, legyen az bármi, vesszen el a hangzavarban bárhogy. Úgy figyel a környezetére, hogy néha maga sem tud róla, beleivódott, nem mindig szükséges hozzá egy árva megfeszült izom sem. Ebben élt, mindent át kellett látni. Rosszabb, ha kényszeresen űzi és kedve sem lenne hozzá, így is megannyi gondolat van már benne, amit ideje volt lecsendesíteni.
A tekintet, ahogy nézi a férfit, most tényleg egészen más. Mint amikor felértek a toronyhoz, s tudta, hogy néhány lépés választja el őket attól, hogy mutathasson valami igazán szépet. Keveset tud adni, nem a szavak embere, egyáltalán nincs birtokában a gesztusok által okozott örömök tudásának, ösztönös minden, mint a védelmező haragja a másikkal szemben, mikor úgy tűnik, hogy vele van a baja. Ugyanúgy nem tud vele mit kezdeni, csak előtör, hogy meg akarja mutatni. Azt, amit még ő sem tud, de hallotta. Hallotta, hogy szép. Szép és kint van, ahol Kyr is jobban szokta érezni magát. Vele egyetemben.*
- Csak gyere.
*Villannak a fogak a mosoly kinyílt zárjából, majd fordul is meg, s az időközben szétbomlott fonat kíséri a heves mozdulat útját, ahogy megindul a hátsó kijárat felé. Nem tudja mire számítson, mert másoknak lehet szép egyetlen fenyő is, de többre számít. A holdakra. Valami különlegesre. Nagy szüksége volna rá, hogy a számításai bejöjjenek.
Itt nincs tere Kyr-nek, hogy előre menjen, mert határozott léptei előbb vezetik a kapuhoz, amit, mikor kinyit, tudatosul, hogy a nap egyetlen jó döntése volt. Nem torpan meg viszont, csak a keze nyúlna hátra, mintha vonni akarná maga után a másikat, de a mozdulat elhal, azért annyi józan esze még akad, hogy tudja, nem a kedvence az ilyesmi. Néhány lépés a kövezett úton, majd megáll. Nem hunyja be a szemét, de mélyet szív a kinti levegőből, úgy érzi, hogy hátrahagytak mindent. Muszáj ezt éreznie, mert már nem tudott volna hosszabban megbirkózni a most bezárt, hátrahagyott valósággal. Hátrafordul, de csak a fejével, az aranyak fényét töri meg az arcát beborító ezüst, majd indul tovább, hogy a néhány kisebb fa mellett állapodjon meg, s csak szívja be azt, ami eléjük tárul. A kerítés nem kéne, talán az egyetlen, ami körbevonja őket és zavaró, de ha akarna, kijuthatna a másik kapun, viszont még nem tervezi. A padokat nézné, a sírt, de nem most, még éreznie kell, ahogy feltölti végre valami, ami annyira hiányzott, pedig nem is ismert. *
//Holdudvar//
*Hogy mire készül a félvér nem tudja, így el sem mélázik rajta, hiszen marad. Ő így vette, erről nem árulkodott, hogy nem az a terve. Lett volna lehetősége. Neki pedig szöget ütött a fejébe egy kis kitekintés ebből az egész megzavarodott világból. A páros beszélgetésének minden szavára odafigyelt, mert fontosnak tűnt. Megüti a hosszú füleit, ha valami érdekes számára, legyen az bármi, vesszen el a hangzavarban bárhogy. Úgy figyel a környezetére, hogy néha maga sem tud róla, beleivódott, nem mindig szükséges hozzá egy árva megfeszült izom sem. Ebben élt, mindent át kellett látni. Rosszabb, ha kényszeresen űzi és kedve sem lenne hozzá, így is megannyi gondolat van már benne, amit ideje volt lecsendesíteni.
A tekintet, ahogy nézi a férfit, most tényleg egészen más. Mint amikor felértek a toronyhoz, s tudta, hogy néhány lépés választja el őket attól, hogy mutathasson valami igazán szépet. Keveset tud adni, nem a szavak embere, egyáltalán nincs birtokában a gesztusok által okozott örömök tudásának, ösztönös minden, mint a védelmező haragja a másikkal szemben, mikor úgy tűnik, hogy vele van a baja. Ugyanúgy nem tud vele mit kezdeni, csak előtör, hogy meg akarja mutatni. Azt, amit még ő sem tud, de hallotta. Hallotta, hogy szép. Szép és kint van, ahol Kyr is jobban szokta érezni magát. Vele egyetemben.*
- Csak gyere.
*Villannak a fogak a mosoly kinyílt zárjából, majd fordul is meg, s az időközben szétbomlott fonat kíséri a heves mozdulat útját, ahogy megindul a hátsó kijárat felé. Nem tudja mire számítson, mert másoknak lehet szép egyetlen fenyő is, de többre számít. A holdakra. Valami különlegesre. Nagy szüksége volna rá, hogy a számításai bejöjjenek.
Itt nincs tere Kyr-nek, hogy előre menjen, mert határozott léptei előbb vezetik a kapuhoz, amit, mikor kinyit, tudatosul, hogy a nap egyetlen jó döntése volt. Nem torpan meg viszont, csak a keze nyúlna hátra, mintha vonni akarná maga után a másikat, de a mozdulat elhal, azért annyi józan esze még akad, hogy tudja, nem a kedvence az ilyesmi. Néhány lépés a kövezett úton, majd megáll. Nem hunyja be a szemét, de mélyet szív a kinti levegőből, úgy érzi, hogy hátrahagytak mindent. Muszáj ezt éreznie, mert már nem tudott volna hosszabban megbirkózni a most bezárt, hátrahagyott valósággal. Hátrafordul, de csak a fejével, az aranyak fényét töri meg az arcát beborító ezüst, majd indul tovább, hogy a néhány kisebb fa mellett állapodjon meg, s csak szívja be azt, ami eléjük tárul. A kerítés nem kéne, talán az egyetlen, ami körbevonja őket és zavaró, de ha akarna, kijuthatna a másik kapun, viszont még nem tervezi. A padokat nézné, a sírt, de nem most, még éreznie kell, ahogy feltölti végre valami, ami annyira hiányzott, pedig nem is ismert. *
5009. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-09-01 12:45:12
Üzenet elküldve: 2024-09-01 12:45:12
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Nem érkezik egyéb válasz, csupán egy biccentés a nőtől. Jobb is így. Nem lenne több, amit mondani tudna, vagy akarna egyáltalán a témáról. Hogy az elf megérti-e belőle, amit a félvér akart, hogy értsen, vagy megint csak elbeszéltek egymás mellett nem érdekli, amíg nincsen belőle nagyobb baj. Félre is érthetné a másik most is, talán sosem derülne ki.
A fogadó terét figyeli a térdére dőlve maga körül. Hátha valakinek még kedve volna a hosszúéletűre nézni, akárcsak az asztaluk felé fordulni, hogy legyen akinek állja a tekintetét, talán tényleg csak arra vár, hogy valaki egy rossz pillantást vessen feléjük, hogy legyen oka ráterelni a feszültsége egy részét. De valójában már azóta unja, hogy egy helyben van, amióta leült. Nincs mit csinálni, ha valaki nem éhes, szomjas vagy fáradt. A test örömei és kényszerei között azonban sosem érezte otthon magát. Az az egy korsó tej is jólesett, amíg tartott, de nem kívánna újabbat. Az étel sem vonzza, nem annyira, hogy valójában foglalkozzon vele. Lassan viszont indulnia kellene, ha vissza akar érni Vadászlakba. Közelebb van a kikötőnél, de mégsem a szomszéd. Talán ez is közrejátszik, hogy felkel végül, tessék-lássék feladatként fogva a bögréjére, hogy visszavigye a pulthoz, bár senki sem kérte rá. Az asztalon is hagyhatná, nem történne semmi. A legtöbben valószínűleg így is tesznek. Azért mégis megkérdezi közben a nőt is, hogy kér-e valamit, ha már úgyis arrafelé megy. Ha számít is azonban bármilyen kérésre, az elf nemleges választ ad. Apró biccentéssel veszi csak tudomásul, inkább csak leengedve az állát, s felemelve fordultában, mint valójában bólintva a szavakra.
A szeme a korábban a hátsó helységébe lépett fogadóst kutatja. Ő maga nem kér már semmit, mégis húzná az időt, hogy közvetlen annak kezébe adja a poharat, meg is köszönve akár az italt, s ne csak úgy szó nélkül hagyja neki az üres poharat a pulton. Mintha számítana. Nem kerüli el közben a figyelmét a hátul nyíló ajtó. Amíg a pult mellett álldogál érkeznek ketten. Szótlanul, mintha csak nézelődne, mintha a rendelésére várna, követi az útjukat az elf melletti asztalhoz. Onnan nem hallja miről beszélnek, a székén hintázó hosszúéletű pedig nem olyasmi, amit szívesen nézne. Mint odafent a toronynál a sziklák között. Ott sem értette. Kihívni a sorsot. Mintha a nevén szólítaná a bajt a nő.. Elfordítja róla a tekintetét, felbukkanó fogadós felé fordulva.
Üres a keze, ahogy visszalép az asztalhoz. A tányéron még mindig ugyanannyi az étel. Hallja, ahogy a felemelt széklábak földet érnek végül, amikor a másik közelébe ér. Már jelezné, hogy elindul, amikor amaz megszólal. Összevonja a szemöldökét a váratlan kijelentésre.*
- Hova?
*Kérdezi a kifele induló elftől, utána fordulva. A bor persze elmaradhatatlan annak kezéből.. Visszapillant az ételre, az otthagyott mozsárra. Csak egy futó gondolat a fogadós tekintetét keresni, s az asztal felé billenteni az állát, hogy jelezze, figyeljen rá, amíg visszajönnek. Egy törlőronggyal felé intézett intés a válasz. Talán megteszi. A legutolsó, amit szeretne, egy mozsár miatt visszamenni a piacra. Szótlanul indul a hosszúéletű után.*
*Nem érkezik egyéb válasz, csupán egy biccentés a nőtől. Jobb is így. Nem lenne több, amit mondani tudna, vagy akarna egyáltalán a témáról. Hogy az elf megérti-e belőle, amit a félvér akart, hogy értsen, vagy megint csak elbeszéltek egymás mellett nem érdekli, amíg nincsen belőle nagyobb baj. Félre is érthetné a másik most is, talán sosem derülne ki.
A fogadó terét figyeli a térdére dőlve maga körül. Hátha valakinek még kedve volna a hosszúéletűre nézni, akárcsak az asztaluk felé fordulni, hogy legyen akinek állja a tekintetét, talán tényleg csak arra vár, hogy valaki egy rossz pillantást vessen feléjük, hogy legyen oka ráterelni a feszültsége egy részét. De valójában már azóta unja, hogy egy helyben van, amióta leült. Nincs mit csinálni, ha valaki nem éhes, szomjas vagy fáradt. A test örömei és kényszerei között azonban sosem érezte otthon magát. Az az egy korsó tej is jólesett, amíg tartott, de nem kívánna újabbat. Az étel sem vonzza, nem annyira, hogy valójában foglalkozzon vele. Lassan viszont indulnia kellene, ha vissza akar érni Vadászlakba. Közelebb van a kikötőnél, de mégsem a szomszéd. Talán ez is közrejátszik, hogy felkel végül, tessék-lássék feladatként fogva a bögréjére, hogy visszavigye a pulthoz, bár senki sem kérte rá. Az asztalon is hagyhatná, nem történne semmi. A legtöbben valószínűleg így is tesznek. Azért mégis megkérdezi közben a nőt is, hogy kér-e valamit, ha már úgyis arrafelé megy. Ha számít is azonban bármilyen kérésre, az elf nemleges választ ad. Apró biccentéssel veszi csak tudomásul, inkább csak leengedve az állát, s felemelve fordultában, mint valójában bólintva a szavakra.
A szeme a korábban a hátsó helységébe lépett fogadóst kutatja. Ő maga nem kér már semmit, mégis húzná az időt, hogy közvetlen annak kezébe adja a poharat, meg is köszönve akár az italt, s ne csak úgy szó nélkül hagyja neki az üres poharat a pulton. Mintha számítana. Nem kerüli el közben a figyelmét a hátul nyíló ajtó. Amíg a pult mellett álldogál érkeznek ketten. Szótlanul, mintha csak nézelődne, mintha a rendelésére várna, követi az útjukat az elf melletti asztalhoz. Onnan nem hallja miről beszélnek, a székén hintázó hosszúéletű pedig nem olyasmi, amit szívesen nézne. Mint odafent a toronynál a sziklák között. Ott sem értette. Kihívni a sorsot. Mintha a nevén szólítaná a bajt a nő.. Elfordítja róla a tekintetét, felbukkanó fogadós felé fordulva.
Üres a keze, ahogy visszalép az asztalhoz. A tányéron még mindig ugyanannyi az étel. Hallja, ahogy a felemelt széklábak földet érnek végül, amikor a másik közelébe ér. Már jelezné, hogy elindul, amikor amaz megszólal. Összevonja a szemöldökét a váratlan kijelentésre.*
- Hova?
*Kérdezi a kifele induló elftől, utána fordulva. A bor persze elmaradhatatlan annak kezéből.. Visszapillant az ételre, az otthagyott mozsárra. Csak egy futó gondolat a fogadós tekintetét keresni, s az asztal felé billenteni az állát, hogy jelezze, figyeljen rá, amíg visszajönnek. Egy törlőronggyal felé intézett intés a válasz. Talán megteszi. A legutolsó, amit szeretne, egy mozsár miatt visszamenni a piacra. Szótlanul indul a hosszúéletű után.*
5008. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-09-01 11:16:54
Üzenet elküldve: 2024-09-01 11:16:54
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Nem olyan éles már benne a tombolni vágyás, de bármi könnyen kizökkentené a látszólagos nyugalomból. Leginkább a félvér érezheti, ha valami más benne, máshogy cseng le, s az sem mindig annak köszönhető, hogy kiül rá a bizonyosságot adó vonás. Ironikus, hogy ő mégis abban látta a másik ellenszenvét saját irányába. Annál többet vannak egymás mellett, hogy feltűnhessen, ha valami megváltozik... viszont mégis túl keveset, hogy ő maga a rosszalló arckifejezésekből szimplán csak tudja, hogy a hellyel, helyzettel van a gond, nem feltétlenül vele. Olyan kényelmetlennek tűnő érzet ez, amit hamar kell felednie. Mérgező, jobban, mint a legaljasabb tulajdonsággal rendelkező növényeiből kisajtolt anyag. Mert ez nem ismeretes még mindig, de most annyi mégis elindult benne az egyszerű válasz nyomán, hogy helyretegyen a kirakósából kihullott darabokból egyet.
Figyeli a másikat, a szürke útját, de már nem mond semmit, csak biccent határozottan. Túlbeszélték. Talán érti, még ha azt von csak le belőle, amit le tud. Ha vele lenne baja, menne. Tegyen úgy. Hiába nem szeretné. Azt is értené, ha valaki pusztán a hely miatt fordulna sarkon. Ezt nem kell összekötni. Két külön dolog. Így tiszta. Talán.
Látja, az ételre vetült pillantást is, de nem tolja közelebb a tányért. Neki túl természetes az, hogy ami itt van előtte, abból a félvér akkor vesz, amikor akar. Nem tudja hogyan jutott oda, hogy ne védjen mindent, ami az övé. Legyen az apróság, vagy a kardja, élete. Nem is érdekli, ott van.
Amaz feláll és a pulthoz igyekszik, miközben lenéz a pohárra a kezében, ami benne ragadt. Megrázza a fejét, van még benne elég, úgyis a csapos feladata figyelnie annak kiürülését. Talán jobb is lenne befejezni az italozást, de most túlságosan élvezi, hogy mintha jobb irányba terelődtek volna a gondolatok. Lehet ezt az alkohol éppen még jótékony hatásainak is betudni. Könnyen fordulhat ez át viszont. *
- Nem, kösz.
*Mondja végül, de már nem is odafigyelve igazán annak alakjára, mert egy nyíló, majd záródó ajtó hangját hallja, de az nem fentről jön a szobák felől és nem is a bejárat. Érzékei élesednek, halk nevetés, diskurzus hangjait próbálja kiszálazni az amúgy is bent honoló katyvaszból. Az a páros a mellettük lévő asztalhoz ül le, ami most igencsak idegesítené, ha nem hallana ki belőle érdekességet. Székében szórakozottan dől hátra, kissé igazítva a hátán meghúzódó kardhüvelyen, hogy ne törje a gerincét, majd, mintha csak rendkívül unalmas lenne az ittlét, egyensúlyozásba kezd a szék két lábán, ahogy megdönti azt testsúlyával. Apró mozdulat elég lenne, hogy hátrazuhanjon, de bármennyit ivott is, nem erről híres. Így hát csak a hegyes fülekkel hallgatja, ami érdekli. Csak akkor fejezi be, amikor a periférián látja, hogy Kyr visszatér, de bármi is legyen nála, ő feláll és egy régen látott, de most arcára visszaköltözött vigyorral néz felé.*
- Gyere.
*Fogja kezébe a talpas poharát, majd megindul egy hátsó kijárat felé.*
*Nem olyan éles már benne a tombolni vágyás, de bármi könnyen kizökkentené a látszólagos nyugalomból. Leginkább a félvér érezheti, ha valami más benne, máshogy cseng le, s az sem mindig annak köszönhető, hogy kiül rá a bizonyosságot adó vonás. Ironikus, hogy ő mégis abban látta a másik ellenszenvét saját irányába. Annál többet vannak egymás mellett, hogy feltűnhessen, ha valami megváltozik... viszont mégis túl keveset, hogy ő maga a rosszalló arckifejezésekből szimplán csak tudja, hogy a hellyel, helyzettel van a gond, nem feltétlenül vele. Olyan kényelmetlennek tűnő érzet ez, amit hamar kell felednie. Mérgező, jobban, mint a legaljasabb tulajdonsággal rendelkező növényeiből kisajtolt anyag. Mert ez nem ismeretes még mindig, de most annyi mégis elindult benne az egyszerű válasz nyomán, hogy helyretegyen a kirakósából kihullott darabokból egyet.
Figyeli a másikat, a szürke útját, de már nem mond semmit, csak biccent határozottan. Túlbeszélték. Talán érti, még ha azt von csak le belőle, amit le tud. Ha vele lenne baja, menne. Tegyen úgy. Hiába nem szeretné. Azt is értené, ha valaki pusztán a hely miatt fordulna sarkon. Ezt nem kell összekötni. Két külön dolog. Így tiszta. Talán.
Látja, az ételre vetült pillantást is, de nem tolja közelebb a tányért. Neki túl természetes az, hogy ami itt van előtte, abból a félvér akkor vesz, amikor akar. Nem tudja hogyan jutott oda, hogy ne védjen mindent, ami az övé. Legyen az apróság, vagy a kardja, élete. Nem is érdekli, ott van.
Amaz feláll és a pulthoz igyekszik, miközben lenéz a pohárra a kezében, ami benne ragadt. Megrázza a fejét, van még benne elég, úgyis a csapos feladata figyelnie annak kiürülését. Talán jobb is lenne befejezni az italozást, de most túlságosan élvezi, hogy mintha jobb irányba terelődtek volna a gondolatok. Lehet ezt az alkohol éppen még jótékony hatásainak is betudni. Könnyen fordulhat ez át viszont. *
- Nem, kösz.
*Mondja végül, de már nem is odafigyelve igazán annak alakjára, mert egy nyíló, majd záródó ajtó hangját hallja, de az nem fentről jön a szobák felől és nem is a bejárat. Érzékei élesednek, halk nevetés, diskurzus hangjait próbálja kiszálazni az amúgy is bent honoló katyvaszból. Az a páros a mellettük lévő asztalhoz ül le, ami most igencsak idegesítené, ha nem hallana ki belőle érdekességet. Székében szórakozottan dől hátra, kissé igazítva a hátán meghúzódó kardhüvelyen, hogy ne törje a gerincét, majd, mintha csak rendkívül unalmas lenne az ittlét, egyensúlyozásba kezd a szék két lábán, ahogy megdönti azt testsúlyával. Apró mozdulat elég lenne, hogy hátrazuhanjon, de bármennyit ivott is, nem erről híres. Így hát csak a hegyes fülekkel hallgatja, ami érdekli. Csak akkor fejezi be, amikor a periférián látja, hogy Kyr visszatér, de bármi is legyen nála, ő feláll és egy régen látott, de most arcára visszaköltözött vigyorral néz felé.*
- Gyere.
*Fogja kezébe a talpas poharát, majd megindul egy hátsó kijárat felé.*
5007. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-09-01 10:23:16
Üzenet elküldve: 2024-09-01 10:23:16
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*A válaszát várja a kérdésére, amit ő maga adott a saját válasza helyett. Sosem rossz terelésnek. De valóban kíváncsi. Ha nem érdekelné nem kérdezné. Mindig megteheti azt is, hogy egyszerűen csendben marad, mintha valóban csak egy talapzatáról szökött szobor volna. De idő, amíg a másik felel. A hosszúéletűre forduló pillantást közben ő sem hagyja figyelmen kívül, bár nem olyan haragosan mint a nő maga, de bizonyosan nem is barátsággal követi az elhaladó alakját. Egy idegen hiányozna a legkevésbé. Beszélgetni, vagy kötekedni, bármelyiket is akarja, utóbbit gyorsabban megkapná. Mégis visszafordul róla a tekintete inkább az elf alakjára, az eddig késett szavakra, a becsukott szemekre. Reflexből morranna talán az újabb képtelennek ható megfogalmazásra, de néma marad, választalanul fürkészve csak a hosszúéletű arcát. Vár. A következő adag szavakra felelhetne akár hasonlóan is, hogy ő sincs hozzászokva, de nem teszi. Kifejezéstelen marad az arca, amivel tovább figyeli a másikat, miközben az újabb falatot vesz el a tányérjáról.*
- Én sem szeretem ezt jobban, mint te.
*Feleli végül halkan. A tálon maradt ételre esik a pillantása. Nem éhes, csak bambul. Lehet, hogy jobban tartja magát, de ugyanolyan napja volt, mint a nőnek, ha előtte való éjszaka ő maga aludt is, és nem utazott, ahogy valószínűleg a hosszúéletű tette a kikötőből. S hogy ezzel valójában mit válaszolt meg, vagy mit nem, nem is igazán érdekli. A rosszallását talán. Hogy azt nem az elf jelenléte szüli. Amit akar, kérdést, azt pedig úgyis mindig figyelmen kívül hagyja a félvér. Szeretné.
Visszafordul előre. Továbbra is a térdeire támaszkodik, onnan fürkészi tovább a helyet. Nyugtot keres a szemének, ha a gondolatainak nem is talál. Hamarabb mozdul inkább. Az üres bögréjéért nyúl; feláll vele az asztaltól, hogy visszavigye a pulthoz.*
- Kérsz még valamit?
*Kérdezi közben a nő felé fordulva nyugodtan, anélkül, hogy közben akárcsak a bor felé nézne. Nincs messze a pult, nem vesz igénybe sok időt, nem is az számít, de muszáj járatnia a lábait. Ez az egy helyben ücsörgés sosem volt kedvére való.*
*A válaszát várja a kérdésére, amit ő maga adott a saját válasza helyett. Sosem rossz terelésnek. De valóban kíváncsi. Ha nem érdekelné nem kérdezné. Mindig megteheti azt is, hogy egyszerűen csendben marad, mintha valóban csak egy talapzatáról szökött szobor volna. De idő, amíg a másik felel. A hosszúéletűre forduló pillantást közben ő sem hagyja figyelmen kívül, bár nem olyan haragosan mint a nő maga, de bizonyosan nem is barátsággal követi az elhaladó alakját. Egy idegen hiányozna a legkevésbé. Beszélgetni, vagy kötekedni, bármelyiket is akarja, utóbbit gyorsabban megkapná. Mégis visszafordul róla a tekintete inkább az elf alakjára, az eddig késett szavakra, a becsukott szemekre. Reflexből morranna talán az újabb képtelennek ható megfogalmazásra, de néma marad, választalanul fürkészve csak a hosszúéletű arcát. Vár. A következő adag szavakra felelhetne akár hasonlóan is, hogy ő sincs hozzászokva, de nem teszi. Kifejezéstelen marad az arca, amivel tovább figyeli a másikat, miközben az újabb falatot vesz el a tányérjáról.*
- Én sem szeretem ezt jobban, mint te.
*Feleli végül halkan. A tálon maradt ételre esik a pillantása. Nem éhes, csak bambul. Lehet, hogy jobban tartja magát, de ugyanolyan napja volt, mint a nőnek, ha előtte való éjszaka ő maga aludt is, és nem utazott, ahogy valószínűleg a hosszúéletű tette a kikötőből. S hogy ezzel valójában mit válaszolt meg, vagy mit nem, nem is igazán érdekli. A rosszallását talán. Hogy azt nem az elf jelenléte szüli. Amit akar, kérdést, azt pedig úgyis mindig figyelmen kívül hagyja a félvér. Szeretné.
Visszafordul előre. Továbbra is a térdeire támaszkodik, onnan fürkészi tovább a helyet. Nyugtot keres a szemének, ha a gondolatainak nem is talál. Hamarabb mozdul inkább. Az üres bögréjéért nyúl; feláll vele az asztaltól, hogy visszavigye a pulthoz.*
- Kérsz még valamit?
*Kérdezi közben a nő felé fordulva nyugodtan, anélkül, hogy közben akárcsak a bor felé nézne. Nincs messze a pult, nem vesz igénybe sok időt, nem is az számít, de muszáj járatnia a lábait. Ez az egy helyben ücsörgés sosem volt kedvére való.*
5006. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-08-31 20:06:35
Üzenet elküldve: 2024-08-31 20:06:35
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Visszakérdez. Hát persze, mint a legtöbb válasz helyett, egy újabb kérdést tesz fel, pedig épp úgy nehéz kinyögnie a látszat ellenére a sajátját is. De ha olyan jól meg tudná fogalmazni magában, ha találna magyarázatot igazán arra, hogy miből gondolja, akkor kezelhetné puszta tényként és nem zavarná össze szemernyit sem. Tudja, hogy ez mellette nem szokás. Ha bárki is tett érte valamit, annak az alapja az ő által generált hazugságok voltak, mert puszta feladat volt. Ha valaki haragosa lett, az sem volt másképpen. Apró játékok, életekkel, s talán pont az a bizalmatlanság üt vissza, amit ismer. Benne nem lehet megbízni. Vagy, ha igen, már a saját szemében is mindegy. Legalábbis még biztosan. Kutatja a választ a fejében, serkentené a bor, mégis tompítja a háttérbe küldött fáradtság. A mellette elhaladó éppen rosszkor őt mustráló alakra villannak helyette az aranyak, minden haragját a nézésbe téve, mintha a fogadó nyugalma csak rajta múlna. De persze nem mozdul. Csak ne nézzenek rá. Még mindig nem tűnik ez sem biztosnak. Hogyan is tűnhetne? De ilyesmit nem szokása megosztani mással. Végül csak a félvérre fordulnak a szemek, amik a rövid út során megenyhültek.*
- Van, hogy ha csak hozzád szólok is a rosszallást látom.
*Hunyja le a szemhéjakat, mert ostobának hat az olyan válasz, amit végül nem tudott megfogalmazni rendesen magának sem. Nem az a csevegős fajta, ilyenkor biztos nem. Hideg tények kellenek, talán egyetlen szavas válaszok. Azt érti.*
- Aztán mégis maradtál, nem vagyok hozzászokva. Hogy bárki itt van.
*Talán ez a legkézenfekvőbb. Mert valóban fogalma sincs, hogy hogyan kell valahol csak úgy lenni, ami nem feladat. Valakivel. De ez nem lehet a félelf hibája. Ezt azért tudja ő is. Inkább még egy korty, még egy falat. Soha nem akar eltűnni az étel a tányérról, de legalább már nincs tőle hányingere. Valami haszna mégis volt.
Nem ismeri a másik gondolatait, lehetnek azok sokkal egyszerűbbek, de sokkal tekervényesebbek is, mint az övé. Amikor az erdőben követi, akkor egyszerű. Amikor valamit csinálni kell, összedolgozni, ha csak egy piacon is, az is egyszerű. Még a csend is az, amikor nem hagyja eluralkodni magán az ismeretlent. Kissé elréved a söntés irányába, vonásai pedig sokkal szelídebbé alakulnak, mindössze mintha elgondolkodott volna. Aztán a lépcső teteje felé pillant.*
*Visszakérdez. Hát persze, mint a legtöbb válasz helyett, egy újabb kérdést tesz fel, pedig épp úgy nehéz kinyögnie a látszat ellenére a sajátját is. De ha olyan jól meg tudná fogalmazni magában, ha találna magyarázatot igazán arra, hogy miből gondolja, akkor kezelhetné puszta tényként és nem zavarná össze szemernyit sem. Tudja, hogy ez mellette nem szokás. Ha bárki is tett érte valamit, annak az alapja az ő által generált hazugságok voltak, mert puszta feladat volt. Ha valaki haragosa lett, az sem volt másképpen. Apró játékok, életekkel, s talán pont az a bizalmatlanság üt vissza, amit ismer. Benne nem lehet megbízni. Vagy, ha igen, már a saját szemében is mindegy. Legalábbis még biztosan. Kutatja a választ a fejében, serkentené a bor, mégis tompítja a háttérbe küldött fáradtság. A mellette elhaladó éppen rosszkor őt mustráló alakra villannak helyette az aranyak, minden haragját a nézésbe téve, mintha a fogadó nyugalma csak rajta múlna. De persze nem mozdul. Csak ne nézzenek rá. Még mindig nem tűnik ez sem biztosnak. Hogyan is tűnhetne? De ilyesmit nem szokása megosztani mással. Végül csak a félvérre fordulnak a szemek, amik a rövid út során megenyhültek.*
- Van, hogy ha csak hozzád szólok is a rosszallást látom.
*Hunyja le a szemhéjakat, mert ostobának hat az olyan válasz, amit végül nem tudott megfogalmazni rendesen magának sem. Nem az a csevegős fajta, ilyenkor biztos nem. Hideg tények kellenek, talán egyetlen szavas válaszok. Azt érti.*
- Aztán mégis maradtál, nem vagyok hozzászokva. Hogy bárki itt van.
*Talán ez a legkézenfekvőbb. Mert valóban fogalma sincs, hogy hogyan kell valahol csak úgy lenni, ami nem feladat. Valakivel. De ez nem lehet a félelf hibája. Ezt azért tudja ő is. Inkább még egy korty, még egy falat. Soha nem akar eltűnni az étel a tányérról, de legalább már nincs tőle hányingere. Valami haszna mégis volt.
Nem ismeri a másik gondolatait, lehetnek azok sokkal egyszerűbbek, de sokkal tekervényesebbek is, mint az övé. Amikor az erdőben követi, akkor egyszerű. Amikor valamit csinálni kell, összedolgozni, ha csak egy piacon is, az is egyszerű. Még a csend is az, amikor nem hagyja eluralkodni magán az ismeretlent. Kissé elréved a söntés irányába, vonásai pedig sokkal szelídebbé alakulnak, mindössze mintha elgondolkodott volna. Aztán a lépcső teteje felé pillant.*
5005. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-08-31 18:55:17
Üzenet elküldve: 2024-08-31 18:55:17
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Beleveszik egy darabon a környező zajokba. Ha nem is szereti ezt a helyet, ha eléggé figyel, el tudja felejteni, hogy hol van. Fontosabbak lesznek a történések, a rendelések, az ételek szaga, a mozgás a teremben, a meg-megnyikorduló lépcsőfokok, ha valaki fel vagy lejön az emeltről. Nem tudja, de sejti, hogy arra lehetnek a szobák.
A szótlan nézelődését, ami lassan valójában menekülésbe fordul át, a nő szavai törik meg végül. Visszafordul rájuk a tekintete, elengedve a fogadós hátát, aki közben hátramegy a pult mögötti ajtón át. Talán raktár lehet ott. A gondolatai még másfele járnak, fél füllel hallgatná csupán a kérdést, viszont az nem olyasmi, amit várt volna, főleg az ellenséges hangnem nem, amit mégis mögé hall, ha a másik nem is úgy mondja. Néha elég a szavak sorrendje, a megválasztott szavak maguk, hogy elárulják, mi van mögöttük. Egykedvű marad azonban az arca, amivel az elfet figyeli, csak a szemét húzza összébb. Nem tetszik neki, amit hall, de nem is igazán érti. Hogy mikor mondott olyat, hogy marad, nem tudja, de tény, hogy itt van, s marad, amíg a másik eszik. Talán csak így érti a nő. Valójában már ennek sincsen több értelme, mintha valóban maradni készülne.*
- Miből gondolod, hogy bajom van?
~Veled?~
*Kérdez végül vissza inkább. Ha baja is van, az nem miatta van, hanem a hely miatt. A helyzettel. Még csak nem is a piaccal, nem is a reggellel. Szinte már el is felejtette volna a mostanra szinte álomnak tűnő, megmagyarázhatatlan képeket, a tényt, hogy hajlandó volt elkísérni a másikat a piacra utána egyáltalán. Régen haza kellett volna küldenie. Még akkor, reggel. Akkor most otthon enne, otthon aludna, a kikötőben, nem itt. De legalábbis nem az ő gondja lenne megmutatni neki, hol van fogadó a városban. S hogy ő maga mit keres itt, az pedig legyen egyedül az ő dolga. Vissza tud menni, igen. Vissza is fog. De ha baja van, az nem a hosszúéletű miatt van, s valóban kíváncsi rá, hogy amaz miért gondolja így.
A félig teli bögréjére pillant az asztalon, egykedvűen húzva le belőle a maradék tejet. Halkan koppan az asztal lapján a pohár alja. Most már ez sincs, ami visszatartsa. Mint egy jelzés. Ám továbbra sem indul. Letörli a szája fölül a fehér bajszot, visszatámaszkodva a térdeire; előrehajolva a széken fogja össze maga előtt a kezeit, onnan figyelve tovább a teret. A beszélgetéseket hallgatja, amennyit ki tud venni belőlük. Hogy mikor mondta volna, hogy marad, nem tudja, de nem mozdul, hogy menjen. Hogy a nő hanyadik pohár bornál jár közben, direkt nem számolja. Csak felbosszantaná magát vele. Arra sem reagál, hogy a másik utálja a helyet. Tudja. Mondta már. Ő sem szereti, de attól, hogy mondja, még nem lesz jobb. Egyiküknek sem. Különben sem ő hozta magát olyan helyzetbe, hogy képtelen hazamenni..*
*Beleveszik egy darabon a környező zajokba. Ha nem is szereti ezt a helyet, ha eléggé figyel, el tudja felejteni, hogy hol van. Fontosabbak lesznek a történések, a rendelések, az ételek szaga, a mozgás a teremben, a meg-megnyikorduló lépcsőfokok, ha valaki fel vagy lejön az emeltről. Nem tudja, de sejti, hogy arra lehetnek a szobák.
A szótlan nézelődését, ami lassan valójában menekülésbe fordul át, a nő szavai törik meg végül. Visszafordul rájuk a tekintete, elengedve a fogadós hátát, aki közben hátramegy a pult mögötti ajtón át. Talán raktár lehet ott. A gondolatai még másfele járnak, fél füllel hallgatná csupán a kérdést, viszont az nem olyasmi, amit várt volna, főleg az ellenséges hangnem nem, amit mégis mögé hall, ha a másik nem is úgy mondja. Néha elég a szavak sorrendje, a megválasztott szavak maguk, hogy elárulják, mi van mögöttük. Egykedvű marad azonban az arca, amivel az elfet figyeli, csak a szemét húzza összébb. Nem tetszik neki, amit hall, de nem is igazán érti. Hogy mikor mondott olyat, hogy marad, nem tudja, de tény, hogy itt van, s marad, amíg a másik eszik. Talán csak így érti a nő. Valójában már ennek sincsen több értelme, mintha valóban maradni készülne.*
- Miből gondolod, hogy bajom van?
~Veled?~
*Kérdez végül vissza inkább. Ha baja is van, az nem miatta van, hanem a hely miatt. A helyzettel. Még csak nem is a piaccal, nem is a reggellel. Szinte már el is felejtette volna a mostanra szinte álomnak tűnő, megmagyarázhatatlan képeket, a tényt, hogy hajlandó volt elkísérni a másikat a piacra utána egyáltalán. Régen haza kellett volna küldenie. Még akkor, reggel. Akkor most otthon enne, otthon aludna, a kikötőben, nem itt. De legalábbis nem az ő gondja lenne megmutatni neki, hol van fogadó a városban. S hogy ő maga mit keres itt, az pedig legyen egyedül az ő dolga. Vissza tud menni, igen. Vissza is fog. De ha baja van, az nem a hosszúéletű miatt van, s valóban kíváncsi rá, hogy amaz miért gondolja így.
A félig teli bögréjére pillant az asztalon, egykedvűen húzva le belőle a maradék tejet. Halkan koppan az asztal lapján a pohár alja. Most már ez sincs, ami visszatartsa. Mint egy jelzés. Ám továbbra sem indul. Letörli a szája fölül a fehér bajszot, visszatámaszkodva a térdeire; előrehajolva a széken fogja össze maga előtt a kezeit, onnan figyelve tovább a teret. A beszélgetéseket hallgatja, amennyit ki tud venni belőlük. Hogy mikor mondta volna, hogy marad, nem tudja, de nem mozdul, hogy menjen. Hogy a nő hanyadik pohár bornál jár közben, direkt nem számolja. Csak felbosszantaná magát vele. Arra sem reagál, hogy a másik utálja a helyet. Tudja. Mondta már. Ő sem szereti, de attól, hogy mondja, még nem lesz jobb. Egyiküknek sem. Különben sem ő hozta magát olyan helyzetbe, hogy képtelen hazamenni..*
5004. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-08-31 18:16:26
Üzenet elküldve: 2024-08-31 18:16:26
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Ez a csend pontosan olyan ellensége, mint amennyire a barátja. Vannak végtelenbe nyúló pillanatok, órák, amikor egyáltalán nem kíván egyetlen árva szót sem hallani, de amikor nem békés a csend, amikor mintha valami nem az idillbe illő sötét hártya vonná be, akkor elkezd zavaró lenni. Ő sem érzi itt jól magát. Attól sem, hogy belevonta a másikat. Minden korty bor pedig mintha fokozná a saját rosszallását, s bár oldódik valami, ezzel együtt kezdi felszabadítani benne azt, amit igazán nem kíván kimondani, vagy gondolni. Ő még mindig azt hiszi, hogy vele marad. Hogy valaki, pusztán az ő kedvéért megtesz olyasmit, ami egyiküknek sem túl kellemes. Már csak ezzel az egyetlen ténnyel is igen nehéz lenne megbirkóznia, de rétegződik a másikból kiolvasható nemkívánatosság. Legalább ne láttatná. Talán ha már semmit nem mutatna is ezt hinné, mert él benne a morranás, a rosszallás, mikor beléptek. És nem fér össze a kép, még mindig nem. Érte nem kell tenni semmit. Főleg, ha rossz a szájíz. Ő mentette meg az esőtől és vitte magához. Ő harcolt, amikor elesett, mégis nála kötött ki, aztán a párkányára menekült. Most is vele van, pedig egészen nyugodtan eltűnhetne innen. Hogyan lehet valakit megérteni, aki mindent sugároz, csak azt nem, amit cselekszik? Ostoba kérdés magától, mert ha nem a félvérről lenne szó, már megfejtette volna, aztán pontosan tudná, hol van az a fogás rajta, amit keres. És csak egy villanás, majd nincs tovább benne motoszkáló lélek. Vagy semmilyen apró szoborba vésett él, ami mutatja, hogy nem jó itt. Mert már nem lenne sehol.
Hamar ürül ki a második pohár is, sokkal hamarabb, minthogy az étel fele legalább eltűnjön a tányérról. Nem a teste fáradt. Azt nem tudná úgy ellazítani az a néhány korty, hogy leessen róla a teher. Nem teljes, koránt sem, de már nem az elmúlt nap lenyomata csak, mi dolgozik. Lopva pillant a másikra, ahogy helyezkedik. Inkább eszik még néhány falatot, jót tesz, hiába nem kívánja. A pohár újra tele. Most nem nyúl hozzá, csak az asztallapot fürkészi, hogy annak barázdáiban talál-e megoldást bármire is. Újabb falat, a tálra sem néz. Aztán mégis a félvért támadják meg az aranyak. Bebarangolja az összes vonást, hogy találjon valamit, ami csendre inti. Ami elfogadtatja a helyzetet, amit teremtett. De semmit nem talál, magában kellene ehhez kutakodni tán.*
- Ha folyton bajod van mellettem, miért mondtad, hogy maradsz?
*Dől végül hátra. Töri a kard, de nem érdekli. Nem válik meg tőle ő sem. Nem vádló, csak érdeklődő, bár belül már megindult valami. Nem ért semmit. Itt az ideje.*
- Én is utálok itt lenni, de te vissza tudsz jutni. Én most képtelen lennék.
*Emeli végül a poharat újra. Nem látni haragot, pusztán zavarja a meg nem értés. És az is zavarja, hogy zavarja.*
- Tényleg nem értem.
*Ez a csend pontosan olyan ellensége, mint amennyire a barátja. Vannak végtelenbe nyúló pillanatok, órák, amikor egyáltalán nem kíván egyetlen árva szót sem hallani, de amikor nem békés a csend, amikor mintha valami nem az idillbe illő sötét hártya vonná be, akkor elkezd zavaró lenni. Ő sem érzi itt jól magát. Attól sem, hogy belevonta a másikat. Minden korty bor pedig mintha fokozná a saját rosszallását, s bár oldódik valami, ezzel együtt kezdi felszabadítani benne azt, amit igazán nem kíván kimondani, vagy gondolni. Ő még mindig azt hiszi, hogy vele marad. Hogy valaki, pusztán az ő kedvéért megtesz olyasmit, ami egyiküknek sem túl kellemes. Már csak ezzel az egyetlen ténnyel is igen nehéz lenne megbirkóznia, de rétegződik a másikból kiolvasható nemkívánatosság. Legalább ne láttatná. Talán ha már semmit nem mutatna is ezt hinné, mert él benne a morranás, a rosszallás, mikor beléptek. És nem fér össze a kép, még mindig nem. Érte nem kell tenni semmit. Főleg, ha rossz a szájíz. Ő mentette meg az esőtől és vitte magához. Ő harcolt, amikor elesett, mégis nála kötött ki, aztán a párkányára menekült. Most is vele van, pedig egészen nyugodtan eltűnhetne innen. Hogyan lehet valakit megérteni, aki mindent sugároz, csak azt nem, amit cselekszik? Ostoba kérdés magától, mert ha nem a félvérről lenne szó, már megfejtette volna, aztán pontosan tudná, hol van az a fogás rajta, amit keres. És csak egy villanás, majd nincs tovább benne motoszkáló lélek. Vagy semmilyen apró szoborba vésett él, ami mutatja, hogy nem jó itt. Mert már nem lenne sehol.
Hamar ürül ki a második pohár is, sokkal hamarabb, minthogy az étel fele legalább eltűnjön a tányérról. Nem a teste fáradt. Azt nem tudná úgy ellazítani az a néhány korty, hogy leessen róla a teher. Nem teljes, koránt sem, de már nem az elmúlt nap lenyomata csak, mi dolgozik. Lopva pillant a másikra, ahogy helyezkedik. Inkább eszik még néhány falatot, jót tesz, hiába nem kívánja. A pohár újra tele. Most nem nyúl hozzá, csak az asztallapot fürkészi, hogy annak barázdáiban talál-e megoldást bármire is. Újabb falat, a tálra sem néz. Aztán mégis a félvért támadják meg az aranyak. Bebarangolja az összes vonást, hogy találjon valamit, ami csendre inti. Ami elfogadtatja a helyzetet, amit teremtett. De semmit nem talál, magában kellene ehhez kutakodni tán.*
- Ha folyton bajod van mellettem, miért mondtad, hogy maradsz?
*Dől végül hátra. Töri a kard, de nem érdekli. Nem válik meg tőle ő sem. Nem vádló, csak érdeklődő, bár belül már megindult valami. Nem ért semmit. Itt az ideje.*
- Én is utálok itt lenni, de te vissza tudsz jutni. Én most képtelen lennék.
*Emeli végül a poharat újra. Nem látni haragot, pusztán zavarja a meg nem értés. És az is zavarja, hogy zavarja.*
- Tényleg nem értem.
5003. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-08-31 17:14:46
Üzenet elküldve: 2024-08-31 17:14:46
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Nincs mit tenni. Valakinek, akinek az élete az örökös mozgás, aki sokszor még aludni is úgy szokott, futólag, bokrok tövében, szinte csak a teste kényszereként, mielőtt tovább indulna a dolgára, annak egy fogadóban egy helyben ülni sosem lesz vonzó, s még hamarabb válik unalmassá. Annak pedig, aki egyébként gyűlöli a népeket is maga körül, s szívesebben van egyedül, annak még kevésbé kedvére való egy városi ivóban tölteni az idejét. Az arcán ugyanúgy nem látszik meg, hogy kifejezetten haragos lenne, de a helyzet összessége okozta frusztráció akaratlanul is megül a vonásain. Hangosan nem szól azonban, mert nincs mit mondania. Nem kötelező itt lennie, de mégis az. Pedig itt is hagyhatná a nőt, most már tényleg, hogy a piac után még ide is elkísérte is sok lett volna egy idegen miatt. Borúsan pillant félre a térdeire támasztott alkarjai fölül egy megnyikordulva hátratolt szék felé.
Ha nem lenne egyébként is elővigyázatos, akkor már csak a tétlenség miatt is vizslatná a helyet. Minden sarkot, asztalt, arcot, hangot, szagot, mozdulatot, ami a bezárt térben éri. Igyekszik nem gondolni arra, hogy a kinti hűvös után fullasztó az ételszag, és a csukott ajtó, de eltitkolni mégsem tudja maga elől egészen. Minden erre emlékezteti. A nőnek pedig nincs több szava. Vagy elfáradt ennyire tényleg, vagy egyszerűen csak nincs mit mondania, az eredmény ugyanaz. Csend. Mégis betölti a fogadó zaja.
Az ujjaival dobol egy darabon a két keze között tartott bögre szélén, de abbahagyja, amint észreveszi magát. Nincs szüksége ilyesmire. Hogy figyelmet vonjon magára. Bár talán azzal, hogy nem beszél az elffel is megteszi ugyanezt. Mégsem hajlandó megszólalni csak ezért. A másik ételét várja, ami éppen időben érkezik ahhoz, hogy a hosszúéletű pohara is újra legyen töltve. A térdeire támaszkodva figyeli csupán a nő jelzését, az aranyakat, a bort. Nem tetszik neki, bár tudja, hogy csak számára ellenszenves inni. Mégis, ha a másik annyira fáradt, nem biztos, hogy a bor a legjobb döntés. Ahogy látja, még enni sem igazán akaródzik neki. Pedig azt mondta éhes is.
Összeszorítva a száját néz inkább félre újra. Felegyenesedik ültében a helyén, az asztalra emelve a bögréjét is, a másik kezét a széke támlájára fektetve. Nem érdekli, hogy mit csinál a másik. Felnőtt elf, valószínűleg több évvel a háta mögött, mint amennyi neki jutott, hozza meg a saját döntéseit. Ha inni akar, igyon. Biztosan ismeri a határait. Nem az ő dolga. Ha zavarja is a bor, hamar lenyomja a felelősséget a saját válláról. Nem is kellene, hogy ott legyen. Megissza a maradék tejet, és megy. Megvárja, amíg a nő befejezi az evést és felmegy aludni, aztán elindul haza. Hogy a hosszúéletű aztán itt marad-e reggelig, vagy sem, nem tartozik rá. Megvárnia sem kellene, amíg felmegy. Mégsem mozdul a keze, hogy igyon a tejből; szótlanul fordul a pult mögött pakolászó fogadósra a pillantása.*
*Nincs mit tenni. Valakinek, akinek az élete az örökös mozgás, aki sokszor még aludni is úgy szokott, futólag, bokrok tövében, szinte csak a teste kényszereként, mielőtt tovább indulna a dolgára, annak egy fogadóban egy helyben ülni sosem lesz vonzó, s még hamarabb válik unalmassá. Annak pedig, aki egyébként gyűlöli a népeket is maga körül, s szívesebben van egyedül, annak még kevésbé kedvére való egy városi ivóban tölteni az idejét. Az arcán ugyanúgy nem látszik meg, hogy kifejezetten haragos lenne, de a helyzet összessége okozta frusztráció akaratlanul is megül a vonásain. Hangosan nem szól azonban, mert nincs mit mondania. Nem kötelező itt lennie, de mégis az. Pedig itt is hagyhatná a nőt, most már tényleg, hogy a piac után még ide is elkísérte is sok lett volna egy idegen miatt. Borúsan pillant félre a térdeire támasztott alkarjai fölül egy megnyikordulva hátratolt szék felé.
Ha nem lenne egyébként is elővigyázatos, akkor már csak a tétlenség miatt is vizslatná a helyet. Minden sarkot, asztalt, arcot, hangot, szagot, mozdulatot, ami a bezárt térben éri. Igyekszik nem gondolni arra, hogy a kinti hűvös után fullasztó az ételszag, és a csukott ajtó, de eltitkolni mégsem tudja maga elől egészen. Minden erre emlékezteti. A nőnek pedig nincs több szava. Vagy elfáradt ennyire tényleg, vagy egyszerűen csak nincs mit mondania, az eredmény ugyanaz. Csend. Mégis betölti a fogadó zaja.
Az ujjaival dobol egy darabon a két keze között tartott bögre szélén, de abbahagyja, amint észreveszi magát. Nincs szüksége ilyesmire. Hogy figyelmet vonjon magára. Bár talán azzal, hogy nem beszél az elffel is megteszi ugyanezt. Mégsem hajlandó megszólalni csak ezért. A másik ételét várja, ami éppen időben érkezik ahhoz, hogy a hosszúéletű pohara is újra legyen töltve. A térdeire támaszkodva figyeli csupán a nő jelzését, az aranyakat, a bort. Nem tetszik neki, bár tudja, hogy csak számára ellenszenves inni. Mégis, ha a másik annyira fáradt, nem biztos, hogy a bor a legjobb döntés. Ahogy látja, még enni sem igazán akaródzik neki. Pedig azt mondta éhes is.
Összeszorítva a száját néz inkább félre újra. Felegyenesedik ültében a helyén, az asztalra emelve a bögréjét is, a másik kezét a széke támlájára fektetve. Nem érdekli, hogy mit csinál a másik. Felnőtt elf, valószínűleg több évvel a háta mögött, mint amennyi neki jutott, hozza meg a saját döntéseit. Ha inni akar, igyon. Biztosan ismeri a határait. Nem az ő dolga. Ha zavarja is a bor, hamar lenyomja a felelősséget a saját válláról. Nem is kellene, hogy ott legyen. Megissza a maradék tejet, és megy. Megvárja, amíg a nő befejezi az evést és felmegy aludni, aztán elindul haza. Hogy a hosszúéletű aztán itt marad-e reggelig, vagy sem, nem tartozik rá. Megvárnia sem kellene, amíg felmegy. Mégsem mozdul a keze, hogy igyon a tejből; szótlanul fordul a pult mögött pakolászó fogadósra a pillantása.*
5002. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-08-31 16:16:27
Üzenet elküldve: 2024-08-31 16:16:27
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Látja a másik mozdulatait, annyit érzékel belőle, hogy hová kíván leülni, de nem méltatja sok gondolatra, csak akaratának tesz eleget és úgy helyezkedik. Talán most, hogy helyet foglaltak, s fellélegezhet, hogy bár egy számára rendkívül ellenszenves helyen, de mégis lehetőséget kap arra, hogy feltöltekezzen. Semmilyen módon nem tudna megfelelő lenni, most sem az igazi, de csődöt mondott és erre kényszerült. Zajos bár, de nem tűnik olyan fogadónak, ahol leselkedhet rájuk bármi veszély, nem egy amolyan kikötői késdobáló, ahol nem szívesen dőlne hátra. A másik az éberebb. Ril figyelme sokkal lankadtabb a fáradtság okán, de az feltűnne, ha baj lenne készülőben. A köszönetre nincs válasz, nincs egy rezdülés sem, ami egyáltalán jelezné, hogy hallotta. Bár nem vár rá sokat, annyi mégis jól jönne az így is megtépázott tudatának, hogy nem gyűlöli annyira, hogy vele kell lennie. Mert nem kell. Nehezebb összetenni a képet, ha a félvérről van szó. Hagyatkozhatna a jól megtanult összefüggéseire, de valahogy nem akaródzik felhasználnia. Jó, hogy kissé takarja őt a pohár, hogy megtöri az alakját a halovány színű ital, amin át csak épphogy áttetsző a látkép, amikor maga felé emeli. Nem tetszik a mozdulatsor, frusztrálja, hogy úgy ül ott, hogy mégis mintha ellenséges lenne. Nem fér össze a maradással az, amit maga köré von. Ő pedig még mindig lehetetlenül fáradt, még ahhoz is, hogy ezt kihangosítsa és egy határozott mondattal hozza tudtára, hogy akár el is mehet, ha ilyen kellemetlen vele maradni. Kell egyáltalán mindent érteni? Jó volna.
Fogy a pohár tartalma, elveszett az éppen pislákoló gondolatok okozta örvényben, amiből egyetlent sem tud igazán megélni, mindössze mellkasában köt csomót egy nemlétező kötélre. Egyre többet és többet. Az étel még sehol, a pohár jobbára üres, mi foglalja le, ha amazt hiába kérdezné, úgysem válaszolna. Ezzel sem kellene törődnie.
Telnek a percek, a fogadós pedig végre megérkezik, ő pedig jelzésértékűen adja kezébe üres poharát, egy kört leírva hanyagul ujjaival, hogy ha az kiürülni látszik, akkor hozza az újabbat. Nem fog ő itt gondolkodni. Ha a fáradtság nem elég, hogy eltüntesse a csomókat, majd az elfogja.
Előtte a tányér, s csak néz végig annak rendezettségén. Szép a tálalás, de hiába, ha csak az esze kívánja, ő igazából nem. Az illatok amilyen jók voltak ide belépve, most olyan taszítóak. De enni kell. Még az első falathoz sem nyúl, miközben már a Borral újratöltött üvegcse elé is kerül. Megéri a 22 érmét, amit cserébe ad.
Nem beszél, nem kérdez, csak kikeresi újfent, amit kell. Aztán végre nehezen, de nekilát az evésnek. Az az érzés, amikor olyannyira üres a gyomra, hogy a hányinger tölti meg. Lassan fogy, pedig időzni sem akar. Néhány korty segít lejuttatni, ami önként nem megy.*
*Látja a másik mozdulatait, annyit érzékel belőle, hogy hová kíván leülni, de nem méltatja sok gondolatra, csak akaratának tesz eleget és úgy helyezkedik. Talán most, hogy helyet foglaltak, s fellélegezhet, hogy bár egy számára rendkívül ellenszenves helyen, de mégis lehetőséget kap arra, hogy feltöltekezzen. Semmilyen módon nem tudna megfelelő lenni, most sem az igazi, de csődöt mondott és erre kényszerült. Zajos bár, de nem tűnik olyan fogadónak, ahol leselkedhet rájuk bármi veszély, nem egy amolyan kikötői késdobáló, ahol nem szívesen dőlne hátra. A másik az éberebb. Ril figyelme sokkal lankadtabb a fáradtság okán, de az feltűnne, ha baj lenne készülőben. A köszönetre nincs válasz, nincs egy rezdülés sem, ami egyáltalán jelezné, hogy hallotta. Bár nem vár rá sokat, annyi mégis jól jönne az így is megtépázott tudatának, hogy nem gyűlöli annyira, hogy vele kell lennie. Mert nem kell. Nehezebb összetenni a képet, ha a félvérről van szó. Hagyatkozhatna a jól megtanult összefüggéseire, de valahogy nem akaródzik felhasználnia. Jó, hogy kissé takarja őt a pohár, hogy megtöri az alakját a halovány színű ital, amin át csak épphogy áttetsző a látkép, amikor maga felé emeli. Nem tetszik a mozdulatsor, frusztrálja, hogy úgy ül ott, hogy mégis mintha ellenséges lenne. Nem fér össze a maradással az, amit maga köré von. Ő pedig még mindig lehetetlenül fáradt, még ahhoz is, hogy ezt kihangosítsa és egy határozott mondattal hozza tudtára, hogy akár el is mehet, ha ilyen kellemetlen vele maradni. Kell egyáltalán mindent érteni? Jó volna.
Fogy a pohár tartalma, elveszett az éppen pislákoló gondolatok okozta örvényben, amiből egyetlent sem tud igazán megélni, mindössze mellkasában köt csomót egy nemlétező kötélre. Egyre többet és többet. Az étel még sehol, a pohár jobbára üres, mi foglalja le, ha amazt hiába kérdezné, úgysem válaszolna. Ezzel sem kellene törődnie.
Telnek a percek, a fogadós pedig végre megérkezik, ő pedig jelzésértékűen adja kezébe üres poharát, egy kört leírva hanyagul ujjaival, hogy ha az kiürülni látszik, akkor hozza az újabbat. Nem fog ő itt gondolkodni. Ha a fáradtság nem elég, hogy eltüntesse a csomókat, majd az elfogja.
Előtte a tányér, s csak néz végig annak rendezettségén. Szép a tálalás, de hiába, ha csak az esze kívánja, ő igazából nem. Az illatok amilyen jók voltak ide belépve, most olyan taszítóak. De enni kell. Még az első falathoz sem nyúl, miközben már a Borral újratöltött üvegcse elé is kerül. Megéri a 22 érmét, amit cserébe ad.
Nem beszél, nem kérdez, csak kikeresi újfent, amit kell. Aztán végre nehezen, de nekilát az evésnek. Az az érzés, amikor olyannyira üres a gyomra, hogy a hányinger tölti meg. Lassan fogy, pedig időzni sem akar. Néhány korty segít lejuttatni, ami önként nem megy.*
5001. hozzászólás ezen a helyszínen: Pegazus fogadó
Üzenet elküldve: 2024-08-31 15:20:18
Üzenet elküldve: 2024-08-31 15:20:18
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Megszokás a nézelődés, megszokás, hogy nem hagyja őrizetlenül a hátát, főleg egy fogadóban nem. Nem mintha sokat hallott volna bármelyikről ebben a városban, vagy sokat tudna, sokat járna ide, egyszerűen csak az ösztön, ami egy idegen helyen feléled. Mint a dokkoknál is számtalanszor. Az erdőket már ismeri, de sokszor a kikötőben is csak a védtelenségét érzi, a hűvösét a hátán, ahol nincs szeme.
Némán várakozik a pultnak dőlve, egyedül a tekintete méri a teret maguk körül éberen, amíg a nő eldönti mellette, mit akar. Ahogy hallja ételt is kér, de a hallása jó részét is lefoglalják a benti beszélgetések, zajok. Mégis, ha nem találná tányért a másik előtt hamarosan, biztosan nem a boldogság vetné szét tőle.
Ahogy a hosszúéletű ránéz végül, miután végzett a számolással sem enged a bizalmatlansága; csupán félszemmel pillant felé a mozdulatra. Az intésre még egyszer visszafordítja a tekintetét a bentiek felé, mintha hideg vizet pásztázna maga előtt, ami tudja, hogy bele kell ereszkednie, ha nem is fűlik hozzá egyetlen foga sem. Mégis követi a nőt; hátranyúlva emeli el a tejét a pultról, ezúttal már csak oda sem nézve a fogadósra közben. Követi a másikat, nem szól annak asztalválasztása ellen sem, amíg nem a legzajosabb, legtömöttebb helyre vezeti, de látszólag az elf sem élvezi ezt jobban nála. Ha hihet annak, amit eddig mondott, amit eddig tud róla. Az egész nagyon kevés, és honnan is tudhatná igazából, hogy igaz-e egyáltalán? Talán csak a hely teszi, a kényelmetlen helyzet, de az egyébként is melankólia felé tendáló gondolatai hamar lesznek komorabbak a szokottnál is a zárt térben.
Olyan székre ül az asztalnál, amiről rálát az ajtóra, a pultra, s lehetőleg fal van mögötte. Ez utóbbi feltételt tudja csupán feladni, a többit nem. Hogy lássa a kijáratot, az ajtókat, a lépcsőt, hogy lássa ki jön be, ki megy ki, lássa a fogadóst is, ha az hátra is megy, mindezt minimális fejforgatással. Oldalt ül le az asztaltól valamivel távolabb húzott székre, nem csak azért, mert nem akar sem enni, sem sokat időzni, de a tegezzel a hátán, azon az íjával amúgy is bajos volna a háttámla dolga. Megválni mégsem tervez tőle. Egyedül a mozsarat teszi le az asztalra, beljebb tolva annak széléről, hogy véletlenül se tudjon leborulni.
A baljában fogva a bögrét vet még egy pillantást maguk köré. Nem érzi itt jól magát. A nő szavai billentik vissza egy rövid időre. Felnéz rájuk, a borát iszogató elfre nézve, de ezúttal elmarad részéről a biccentés. Egykedvűen fordul vissza a pohara felé, néhány korttyal tüntetve el a tej felét belőle. A szája fölé bajszot rajzol az ital; oda sem figyelve törli félre a kézfejével, miközben előredől a térdére, onnan fürkészve tovább a fogadót. A fogadóst, hátha hoz a hosszúéletű után tányért is, étellel. A fáradtság és a bor mellé jó lenne.*
*Megszokás a nézelődés, megszokás, hogy nem hagyja őrizetlenül a hátát, főleg egy fogadóban nem. Nem mintha sokat hallott volna bármelyikről ebben a városban, vagy sokat tudna, sokat járna ide, egyszerűen csak az ösztön, ami egy idegen helyen feléled. Mint a dokkoknál is számtalanszor. Az erdőket már ismeri, de sokszor a kikötőben is csak a védtelenségét érzi, a hűvösét a hátán, ahol nincs szeme.
Némán várakozik a pultnak dőlve, egyedül a tekintete méri a teret maguk körül éberen, amíg a nő eldönti mellette, mit akar. Ahogy hallja ételt is kér, de a hallása jó részét is lefoglalják a benti beszélgetések, zajok. Mégis, ha nem találná tányért a másik előtt hamarosan, biztosan nem a boldogság vetné szét tőle.
Ahogy a hosszúéletű ránéz végül, miután végzett a számolással sem enged a bizalmatlansága; csupán félszemmel pillant felé a mozdulatra. Az intésre még egyszer visszafordítja a tekintetét a bentiek felé, mintha hideg vizet pásztázna maga előtt, ami tudja, hogy bele kell ereszkednie, ha nem is fűlik hozzá egyetlen foga sem. Mégis követi a nőt; hátranyúlva emeli el a tejét a pultról, ezúttal már csak oda sem nézve a fogadósra közben. Követi a másikat, nem szól annak asztalválasztása ellen sem, amíg nem a legzajosabb, legtömöttebb helyre vezeti, de látszólag az elf sem élvezi ezt jobban nála. Ha hihet annak, amit eddig mondott, amit eddig tud róla. Az egész nagyon kevés, és honnan is tudhatná igazából, hogy igaz-e egyáltalán? Talán csak a hely teszi, a kényelmetlen helyzet, de az egyébként is melankólia felé tendáló gondolatai hamar lesznek komorabbak a szokottnál is a zárt térben.
Olyan székre ül az asztalnál, amiről rálát az ajtóra, a pultra, s lehetőleg fal van mögötte. Ez utóbbi feltételt tudja csupán feladni, a többit nem. Hogy lássa a kijáratot, az ajtókat, a lépcsőt, hogy lássa ki jön be, ki megy ki, lássa a fogadóst is, ha az hátra is megy, mindezt minimális fejforgatással. Oldalt ül le az asztaltól valamivel távolabb húzott székre, nem csak azért, mert nem akar sem enni, sem sokat időzni, de a tegezzel a hátán, azon az íjával amúgy is bajos volna a háttámla dolga. Megválni mégsem tervez tőle. Egyedül a mozsarat teszi le az asztalra, beljebb tolva annak széléről, hogy véletlenül se tudjon leborulni.
A baljában fogva a bögrét vet még egy pillantást maguk köré. Nem érzi itt jól magát. A nő szavai billentik vissza egy rövid időre. Felnéz rájuk, a borát iszogató elfre nézve, de ezúttal elmarad részéről a biccentés. Egykedvűen fordul vissza a pohara felé, néhány korttyal tüntetve el a tej felét belőle. A szája fölé bajszot rajzol az ital; oda sem figyelve törli félre a kézfejével, miközben előredől a térdére, onnan fürkészve tovább a fogadót. A fogadóst, hátha hoz a hosszúéletű után tányért is, étellel. A fáradtság és a bor mellé jó lenne.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4541-4560 , 4561-4580 , 4581-4600 , 4601-4620 , 4621-4640 , 4641-4660 , 4661-4680 , 4681-4700 , 4701-4720 , 4721-4740 , 4741-4760 , 4761-4780 , 4781-4800 , 4801-4820 , 4821-4840 , 4841-4860 , 4861-4880 , 4881-4900 , 4901-4920 , 4921-4940 , 4941-4960 , 4961-4980 , 4981-5000 , 5001-5020 , 5021-5040 , 5041-5060 , 5061-5080 , 5081-5100 , 5101-5120 , 5121-5140 , 5141-5160 , 5161-5180 , 5181-5200 , 5201-5220 , 5221-5240 , 5241-5260 , 5261-5280 , 5281-5300 , 5301-5320 , 5321-5340 , 5341-5360 , 5361-5380 , 5381-5400 , 5401-5420 , 5421-5440 , 5441-5460 , 5461-5480 , 5481-5500 , 5501-5520 , 5521-5540 , 5541-5560 , 5561-5580 , 5581-5600 , 5601-5620 , 5621-5640 , 5641-5660 , 5661-5680 , 5681-5700 , 5701-5720 , 5721-5740 , 5741-5760 , 5761-5780 , 5781-5800 , 5801-5820 , 5821-5840 , 5841-5860 , 5861-5880 , 5881-5900 , 5901-5920 , 5921-5940 , 5941-5960 , 5961-5980 , 5981-6000 , 6001-6020 , 6021-6040 , 6041-6060 , 6061-6080 , 6081-6100 , 6101-6120 , 6121-6140 , 6141-6160 , 6161-6180 , 6181-6200 , 6201-6220 , 6221-6240 , 6241-6260 , 6261-6280 , 6281-6300 , 6301-6320 , 6321-6340 , 6341-6360 , 6361-6380 , 6381-6400 , 6401-6420 , 6421-6440 , 6441-6460 , 6461-6480 , 6481-6500 , 6501-6520 , 6521-6540 , 6541-6560 , 6561-6580 , 6581-6600 , 6601-6620 , 6621-6640 , 6641-6660 , 6661-6680 , 6681-6700 , 6701-6720 , 6721-6740 , 6741-6760 , 6761-6780 , 6781-6800 , 6801-6820 , 6821-6840 , 6841-6860 , 6861-6880 , 6881-6900 , 6901-6920 , 6921-6940 , 6941-6960 , 6961-6980 , 6981-7000 , 7001-7020 , 7021-7040 , 7041-7060 , 7061-7080 , 7081-7100 , 7101-7120 , 7121-7140 , 7141-7160 , 7161-7180 , 7181-7200 , 7201-7220 , 7221-7240 , 7241-7260 , 7261-7280 , 7281-7300 , 7301-7320 , 7321-7340 , 7341-7360 , 7361-7380 , 7381-7400 , 7401-7420 , 7417-7436