//Dreatrya Asrlynn, Burzhgor Grokkargha//
//A szél feltámad//
*A vén banya jóslata, akibe a lápvidék mellett Grimor tavaly belebotlott, szinte szóról igaznak bizonyult a Levegő városának jövőjét illetően. Téboly és ragály, káosz és métely, füst és láng, sőt még ennél is több: pestisjárvány, robbanás, irgalmatlan mélységű meredély a gazdag és puccos családi paloták helyén: Grimor élete legjobb hónapjait élte azokban az időkben, tavaly télen.
A romvárosiak legtöbbje a menekülő gazdagok szisztematikus kifosztása után áttette a székhelyét a városba, keselyűként csapva le az elhagyott Gazdagnegyedre. Először oda, aztán a legtöbben Sárvárosba fészkelték be magukat, Grimorral együtt.
~Kész Kánaán.~ gondol vissza nosztalgiától eltelve orkunk, mert annak nem örült sem ő, sem senki a magafajták közül, hogy a csuhások csak visszamesterkedték maguknak a megszentségtelenített Templomot, és most az orrukat magasan hordó, pöffeszkedő és kétségkívül túl sok mágia felett rendelkező Eeyr-papok tanyáznak benne megint.
~Nem beszélve a városőrségről.~ gondol a legújabb hírekre magában kelletlenül Grimor. Hogy mi a jó büdös francnak kellett újra megalakítaniuk az arthenioriaknak a városőrséget, ez az élet nagy rejtélyei közé tartozik Grimor számára.
Milyen szép, békés egyetértésben elboldogultak! Romtáboriak és arthenioriak, bérgyilkosok, piti tolvajok, csencselők és orgazdák! Még csak viták sem igazán voltak, vagy ha igen, hamar elintéződtek: aranyélete volt mindenkinek az elhagyatott paloták, az összeomlott városvezetés és a káosz közepette.
~Legalább Sárvárosba nem tették be eddig a lábukat.~ gondolja fanyarul, ahogy a Pegazus közelébe ér, megérezve az egyre jobban feltámadó szelet.
Nem kerüli el a figyelmét a lófarkas, bundás nő, ahogy begyűjt magának egy papirost, hogy aztán rögtön vissza is térjen a fogadóba, sem az, hogy a mozgása könnyed és magabiztos: ~nem egy városi liba.~
A papír kétségkívül nem neki szól, orkunk legalábbis a látottakból erre következtet, nyilvánvaló, hogy csak leszedte az ablakra rátapadó, szélfújta pergament.
Ennyi bőven elég Grimornak, hogy némi kíváncsiságtól vezérelve, ahogy belép, szemével megkeresse a farkasbundást, és odalépve hozzá (nem zavartatva magát attól, hogy egy fajtárs mellette ül éppen, sőt) nemes egyszerűséggel a papírért nyúl, és ha teheti, kényelmesen kiemeli-rántintja azt a nő kezéből, hogy maga is szemrevételezze azt.
Ha a meglepetés erejével hatható művelet sikeres, el is olvassa magának a rajta lévőket:
Mikor háromszor ír nyolcat a nap
S tenger az, mi épp dagad
Akkor telik kétszer a hold
Willor napon szemed ne hunyd!
Eljön a bölcs veszedelem
Nem tartja őt már a verem
A város neki nagy trónterem
Uralkodni érkezé, oh Ar Thenior, népeden!"
majd egyetlen rövid pillanatig lebiggyeszti a száját. De aztán eszébe jut a vén banya tavalyi jóslata. ~Ez is valami olyanféle lehet.~ Ráncolja össze a homlokát, és a másik kettőre bámul sárgás szemeivel, egyikre a másik után, pofátlanul, szó nélkül: hátha tudnak valamit erről az egészről.*