//Anteia Rhiamon//
* Ködös tekintettel réved előre, ajkai szüntelen csak szavakat formálnak, ugyanazokat újra meg újra. Távolról könnyedén egy holdkórós képét festheti, ki bomlott elméjének rabjaként száll vitába önmagával, vagy képzelt démonaival, s az igazságtól ez bizony nem is áll távol. De hogy mitől más ő és szürreális rímei, mint más írók hasonló, zavaros munkái? A válasz egyszerű, míg sokan csak az őrület mezsgyéjén egyensúlyoznak alkotás közben, ő már a szakadék felett zuhan, az emelkedő szirtek felett tekint ki a növekvő sötétből.
Ismétlődő szavainak bűvköréből idegen hangfoszlányok zökkentik ki, először észre sem veszi, hogy azok mástól származnak és nem fejében csendülnek. Tudatalattijával folytatott diskurzusnak tekinti, mint mikor jő az ihlet és szavakat, kész mondatokat formál a gondolat. De nem, ez nem a magával folytatott monológja, ez a fogadó zsibongó zajával vegyülve simítja lágyan fülét, s ahogy bensőjétől a külvilág felé fordítja tekintetét, tengerszín szemei előtt metsző kék íriszek sejlenek fel. Ki tudja mióta bámul már bambán a női szemekbe, de most, hogy végre lát is és nem csak néz, az idegen tekintetet el nem ereszti. A hófehér orcán telt, vörös ajkak lejtenek szavakat, s a férfiba ekkor hasít a felismerés, honnan is származnak a suttogott rímek. Érdeklődve, résnyire húzza szemeit, míg a versike végéhez nem ér, ekkor a másik tekintet hirtelen elszakad övétől, s közömbösen saját könyvébe mélyed. Talán a nőstény nem is volt tudatában a tengerkék szemeknek, csupán fakón merengett ő is? Legalább most van idő végigmérni a kecses, elegáns testet: szemérmetlen, s kihívó a nőcske, akár egy csábos éjjeli lepke, de nem, ahhoz túl előkelő az öltözéke, dölyfös, magabiztos tekintete. Persze ki tudja...
- Éjszaka tűnő setét, de a fájdalom örökkön marad, érzed vagy sem, de tested belülről rohad. Kósza évek, mint húsevő apró férgek, rágják, csikarják eszed, elméd csak bomlik egyre, hiába a bagófüst, mámorító vidám zene, haldokolsz csak egyre.
* A kurta versike mélyről, akaratlanul tör fel belőle, sejtelmes mély hangon a száraz ajkakon legördülve, mint válasz, a könyvbe temetkezett barna versének folytatása, vagy kritikája. Mikor az idegen szempár ismét felé téved, a férfi féloldalas mosollyal koronázza a művet, kihívóan, komiszan a másik előtt megemelve a poharat. Korsó ez inkább, mintsem pohár, de a gesztus őszinte, elismerő, s egyben táncra hívó.*
- Egészségünkre!
* A kurta mosolyt most a korsó takarja, a pezsgő sörnek az utolsó cseppje is lecsúszik a kiszáradt torkon, s tompa, hangos puffanással ér vissza a pohár az asztallapra. A tengerkék íriszek ismét izgatottan, kíváncsian akaszkodnak a női szemekbe.*
A hozzászólás írója (Altus Amentia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.11.21 19:52:08