Külső területek - Erdőmélye
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 30 (2148. - 2156. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
2156. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-07-31 05:41:38
Üzenet elküldve: 2026-07-31 05:41:38
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Háttal áll -görnyed, terpeszkedik, merül- Thalyssának, így nem látja pontosan, hogy a lány mit csinál. Viszont vannak fülei, és remekül hall. Hallja a csobbanásokat, a hajban futó fésű hangját, a löbbenő hangokat, ahogy a lány ide-oda mozog a vízben, sejtése szerint hol ezért a szerért, hol azért az olajért kinyúlva a víz partjára. Felfedezi, hogy a lány által használt szerek szagát nem érzi, pedig annyira nincs messze, hogy egy erősebben növényes tinktúra, vagy hasonló ne jusson el az orráig. Sőt, valójában azt is felfedezi, hogy a meleg vízből felszálló pára az ingovány jellegzetes dohos-rothadó szagát sem engedi odaférni hozzá, csupán a víz sajátságos illatát érzi.
Így tehát pontosan a tudatában van annak, hogy Thalyssa merre lehet a szemben, bár sok elképzelése nincs arról, hogy mit csinálhat a maga térfelén. Zavarja, érdekli hogy ilyen helyzetben vannak? Nem. Azután, hogy a lány már a legelső napon végigfogdosta őt -legalábbis szentül meg van győződve erről!-, igazán nem érzi úgy, hogy bánnia kéne, hogy még ha távolságtartón is, de lényegében közösen fürdenek.
Amikor Thalyssa megszólítja abban a pillanatban hogy az acél a feje bőréhez ér, meglepődik kissé. Mert az egy dolog, hogy tudja, hogy a lány valahol ott van, és egy egészen másik dolog rájönni arra, hogy az őt figyelte. Keze szerencsére nem rezdül meg ebben az érzékeny pillanatban; a beretvát elhúzza a fejétől. Válla fölött néz hátra, látja a kézmozdulatokat, nem esik nehezére megérteni azokat. Pár pillanatig fontolgatja magában az ajánlatot, majd rábiccent, és leereszti kezeit.*
- Jó. *-egészen egyszerűen fogadja el a lány felajánlását, nem hálálkodik érte és más hasonlót sem tesz. Nem maga kuncsorgott a lány segítségéért, így a maga gondolatrendje szerint nincs is erre szükség.
Hosszan és mélyet sóhajt az ismételt parancsolgatásra. Visszafordul arra amerre eredetileg is állt, és amíg Thalyssa kimászik és elrendezi magát, gondos mozdulatokkal mossa bele a vízbe a beretvát. Arra gondol, hogy ha majd visszaértek a kunyhóba, kér a lánytól pár cseppnyit abból az olajból amit az a legkevésbé sajnál, és átkeni majd vele a beretvapengét. Kevés olyan holmija van ami valóban a sajátja, a nyelébe visszahajtható készség pedig a legértékesebb közülük. Tipikus katona. Szinte semmije sincs.*
- Fiú? *-felegyenesedik elfoglaltságából. Nem mostanában volt, hogy bárki is így nevezte, legutóbb talán a mestere, jó pár évvel ezelőtt. A legkülönösebb ezt mégis Thalyssa szájából hallani, aki pedig érzése szerint jóval fiatalabb nála.*
- Azt hiszem, fiatalabb voltam mint te most, mikor legelőször címeres köpeny került a vállamra. *-hátrasandít-* De nem vagyok katona, nem kifejezetten. Katonája egy városnak van, engem pedig nem valamelyik város alkalmaz, hanem unatkozó és kövér nemesek, akik azzal pöffeszkednek a többiek előtt, hogy ők azt is megtehetik, hogy saját zsoldoscsapatot állítanak.
*A szavai túl gördülékenynek hangzanak a szájából, mintha már rengetegszer elmondta volna ugyanezt. Ez tényleg így is van; társaival mindig az unatkozó és kövér nemesek nem túl kedves felemlegetése volt az egyik időtöltésük, amikor maguk valami értelmetlen portyára voltak küldve, és esténként a hideg sárban feküdtek. Grimbauld volt az, aki a legcifrábban tudta csavarni közülük a szavakat, s neki ment ez is a legjobban. Ahogy eszébe jut a társa, arcán mintha árny suhanna át. Kissé elkomorodva fordul oda ahogy Thalyssa most azt kéri -parancsolja?-, hogy nézzen rá. Kezdi elunni a lánynak ezt a játékát. Most ne nézz rám, most nézz rám! Most ne érj hozzám, most menj arrébb, most csináld ezt, most csináld azt! Épp mint egy unatkozó nemes, bár Thalyssa cseppet sem néz ki úgy, és nem is viselkedik úgy, mint egy nemes.
Kérdőn felvont szemöldökkel áll meg, ujjai között a még mindig csöpögő beretvával. Tekintete végigfut a lányon; a szöcskééhez hasonló lábtól kiindulva ami szórakozottan tapossa a vizet, fel alakján, aminek szinte még csontos formáját a köré tekert lepedő sem rejti el teljesen, végig az arcán, hogy aztán megállapodjon a lány szemeinél. A felemás színű, rezzenéstelen szemeknél, amiknek bogara szinte akkorára tágul, hogy úgy érzi: két feneketlen kútba néz lefelé, és az ott lakó mélység csalogatja magához. Halkan hümment, keze szinte ösztönös mozdulattal rázza le a vizet a borotváról, de a szemeit, a szemeit nem tudja elfordítani. Talán nem is akarja.
Inkább csak érzi, mintsem valóban látja a hívogató mozdulatot; nehéznek érzi az ellenállást, és könnyűnek érezné az engedelmességet. Hogyisne: világéletében engedelmességre nevelték. Ám ez most más, ez nem egy hűségeskü vagy fogadalom kötelezvénye; nem tiszteleten vagy félelmen alapuló behódolás, ez.. ez.. valami egészen új. Látja, ahogy a lány arca szinte megfeszül valamilyen belső vívódástól, és hirtelen vágyat érez rá, hogy Thalyssa mellett legyen, hogy ha annak szüksége lenne arra hogy támogassa őt, akkor készen álljon. Legszívesebben kinevetné magát a gondolattól, de nevetni sem tudna most, hogy az a két fekete kút szinte követeli, hogy beléjük vesszen.
Észre sem veszi, hogy mikor mozdulnak meg a lábai.
Akkor ocsúdik csak fel szinte, amikor a másik lepedő anyaga a tenyerébe simul; egy pillanatig nem is érti hogy hogyan került a partra, és miért tornyosul anyaszülte pucéran a lány fölé. Dereka köré tekeri az anyagot, nem száritkozik vele; arra van a levegő, hogy megszárítsa bőrét, és most már a vízcseppek sem tudnak megbújni semmilyen szőrszál tövén.
Leül a legelső sziklára ami mellette van, Thalyssa felé fordulva. Perecbe hajtogatja lábait, bár merevnek tűnik így ülni, neki így kényelmes. Elrendezi kissé a fürdőlepedőt, majd annak a szélében kezdi akkurátusan áttörölni a beretvát.*
- Furákat kérdezel. *-hangja halk és tűnődő; szemöldöke alól néz fel egy pillanatra. Mikor végez a törölgetéssel, összecsukja és félreteszi a pengét.-* A szarvas.. hivatalosan nincs köze hozzá, de állítólag Noktimo ülnök egyik jelképe. Én ezt nem tudom. Négy nyarat éltem meg a zászlajuk alatt, ez alatt az idő alatt nem láttam őt.
*Tenyereit térdére simítja, úgy figyeli Thalyssát, az arcát, gesztusait. Egyébként nem bámulja őt, már csak a gondolattól hallja a fejében annak hangját: “ne nézzél!”.*
- Nem.. nem csináltunk ilyet. Egyikünk sem. *-homlokát az értetlenség komorítja el, apró mozdulattal rázza meg a fejét.-* A hanza, aminek a tagja voltam, leginkább utakat tartott biztonságban, vagy díszes szekereket kísért. Nem nagyon voltunk mi háborúban. Ahol kardot kellett húzni, ott általában útonállókat vagy hasonlókat kellett regulázni.
*Oldalra biccenti a fejét.*
- Furákat kérdezel. Miért kérdezel furákat?
//Különös fiú//
*Háttal áll -görnyed, terpeszkedik, merül- Thalyssának, így nem látja pontosan, hogy a lány mit csinál. Viszont vannak fülei, és remekül hall. Hallja a csobbanásokat, a hajban futó fésű hangját, a löbbenő hangokat, ahogy a lány ide-oda mozog a vízben, sejtése szerint hol ezért a szerért, hol azért az olajért kinyúlva a víz partjára. Felfedezi, hogy a lány által használt szerek szagát nem érzi, pedig annyira nincs messze, hogy egy erősebben növényes tinktúra, vagy hasonló ne jusson el az orráig. Sőt, valójában azt is felfedezi, hogy a meleg vízből felszálló pára az ingovány jellegzetes dohos-rothadó szagát sem engedi odaférni hozzá, csupán a víz sajátságos illatát érzi.
Így tehát pontosan a tudatában van annak, hogy Thalyssa merre lehet a szemben, bár sok elképzelése nincs arról, hogy mit csinálhat a maga térfelén. Zavarja, érdekli hogy ilyen helyzetben vannak? Nem. Azután, hogy a lány már a legelső napon végigfogdosta őt -legalábbis szentül meg van győződve erről!-, igazán nem érzi úgy, hogy bánnia kéne, hogy még ha távolságtartón is, de lényegében közösen fürdenek.
Amikor Thalyssa megszólítja abban a pillanatban hogy az acél a feje bőréhez ér, meglepődik kissé. Mert az egy dolog, hogy tudja, hogy a lány valahol ott van, és egy egészen másik dolog rájönni arra, hogy az őt figyelte. Keze szerencsére nem rezdül meg ebben az érzékeny pillanatban; a beretvát elhúzza a fejétől. Válla fölött néz hátra, látja a kézmozdulatokat, nem esik nehezére megérteni azokat. Pár pillanatig fontolgatja magában az ajánlatot, majd rábiccent, és leereszti kezeit.*
- Jó. *-egészen egyszerűen fogadja el a lány felajánlását, nem hálálkodik érte és más hasonlót sem tesz. Nem maga kuncsorgott a lány segítségéért, így a maga gondolatrendje szerint nincs is erre szükség.
Hosszan és mélyet sóhajt az ismételt parancsolgatásra. Visszafordul arra amerre eredetileg is állt, és amíg Thalyssa kimászik és elrendezi magát, gondos mozdulatokkal mossa bele a vízbe a beretvát. Arra gondol, hogy ha majd visszaértek a kunyhóba, kér a lánytól pár cseppnyit abból az olajból amit az a legkevésbé sajnál, és átkeni majd vele a beretvapengét. Kevés olyan holmija van ami valóban a sajátja, a nyelébe visszahajtható készség pedig a legértékesebb közülük. Tipikus katona. Szinte semmije sincs.*
- Fiú? *-felegyenesedik elfoglaltságából. Nem mostanában volt, hogy bárki is így nevezte, legutóbb talán a mestere, jó pár évvel ezelőtt. A legkülönösebb ezt mégis Thalyssa szájából hallani, aki pedig érzése szerint jóval fiatalabb nála.*
- Azt hiszem, fiatalabb voltam mint te most, mikor legelőször címeres köpeny került a vállamra. *-hátrasandít-* De nem vagyok katona, nem kifejezetten. Katonája egy városnak van, engem pedig nem valamelyik város alkalmaz, hanem unatkozó és kövér nemesek, akik azzal pöffeszkednek a többiek előtt, hogy ők azt is megtehetik, hogy saját zsoldoscsapatot állítanak.
*A szavai túl gördülékenynek hangzanak a szájából, mintha már rengetegszer elmondta volna ugyanezt. Ez tényleg így is van; társaival mindig az unatkozó és kövér nemesek nem túl kedves felemlegetése volt az egyik időtöltésük, amikor maguk valami értelmetlen portyára voltak küldve, és esténként a hideg sárban feküdtek. Grimbauld volt az, aki a legcifrábban tudta csavarni közülük a szavakat, s neki ment ez is a legjobban. Ahogy eszébe jut a társa, arcán mintha árny suhanna át. Kissé elkomorodva fordul oda ahogy Thalyssa most azt kéri -parancsolja?-, hogy nézzen rá. Kezdi elunni a lánynak ezt a játékát. Most ne nézz rám, most nézz rám! Most ne érj hozzám, most menj arrébb, most csináld ezt, most csináld azt! Épp mint egy unatkozó nemes, bár Thalyssa cseppet sem néz ki úgy, és nem is viselkedik úgy, mint egy nemes.
Kérdőn felvont szemöldökkel áll meg, ujjai között a még mindig csöpögő beretvával. Tekintete végigfut a lányon; a szöcskééhez hasonló lábtól kiindulva ami szórakozottan tapossa a vizet, fel alakján, aminek szinte még csontos formáját a köré tekert lepedő sem rejti el teljesen, végig az arcán, hogy aztán megállapodjon a lány szemeinél. A felemás színű, rezzenéstelen szemeknél, amiknek bogara szinte akkorára tágul, hogy úgy érzi: két feneketlen kútba néz lefelé, és az ott lakó mélység csalogatja magához. Halkan hümment, keze szinte ösztönös mozdulattal rázza le a vizet a borotváról, de a szemeit, a szemeit nem tudja elfordítani. Talán nem is akarja.
Inkább csak érzi, mintsem valóban látja a hívogató mozdulatot; nehéznek érzi az ellenállást, és könnyűnek érezné az engedelmességet. Hogyisne: világéletében engedelmességre nevelték. Ám ez most más, ez nem egy hűségeskü vagy fogadalom kötelezvénye; nem tiszteleten vagy félelmen alapuló behódolás, ez.. ez.. valami egészen új. Látja, ahogy a lány arca szinte megfeszül valamilyen belső vívódástól, és hirtelen vágyat érez rá, hogy Thalyssa mellett legyen, hogy ha annak szüksége lenne arra hogy támogassa őt, akkor készen álljon. Legszívesebben kinevetné magát a gondolattól, de nevetni sem tudna most, hogy az a két fekete kút szinte követeli, hogy beléjük vesszen.
Észre sem veszi, hogy mikor mozdulnak meg a lábai.
Akkor ocsúdik csak fel szinte, amikor a másik lepedő anyaga a tenyerébe simul; egy pillanatig nem is érti hogy hogyan került a partra, és miért tornyosul anyaszülte pucéran a lány fölé. Dereka köré tekeri az anyagot, nem száritkozik vele; arra van a levegő, hogy megszárítsa bőrét, és most már a vízcseppek sem tudnak megbújni semmilyen szőrszál tövén.
Leül a legelső sziklára ami mellette van, Thalyssa felé fordulva. Perecbe hajtogatja lábait, bár merevnek tűnik így ülni, neki így kényelmes. Elrendezi kissé a fürdőlepedőt, majd annak a szélében kezdi akkurátusan áttörölni a beretvát.*
- Furákat kérdezel. *-hangja halk és tűnődő; szemöldöke alól néz fel egy pillanatra. Mikor végez a törölgetéssel, összecsukja és félreteszi a pengét.-* A szarvas.. hivatalosan nincs köze hozzá, de állítólag Noktimo ülnök egyik jelképe. Én ezt nem tudom. Négy nyarat éltem meg a zászlajuk alatt, ez alatt az idő alatt nem láttam őt.
*Tenyereit térdére simítja, úgy figyeli Thalyssát, az arcát, gesztusait. Egyébként nem bámulja őt, már csak a gondolattól hallja a fejében annak hangját: “ne nézzél!”.*
- Nem.. nem csináltunk ilyet. Egyikünk sem. *-homlokát az értetlenség komorítja el, apró mozdulattal rázza meg a fejét.-* A hanza, aminek a tagja voltam, leginkább utakat tartott biztonságban, vagy díszes szekereket kísért. Nem nagyon voltunk mi háborúban. Ahol kardot kellett húzni, ott általában útonállókat vagy hasonlókat kellett regulázni.
*Oldalra biccenti a fejét.*
- Furákat kérdezel. Miért kérdezel furákat?
2155. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-07-29 19:54:40
Üzenet elküldve: 2026-07-29 19:54:40
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 160
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 160
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Gondolatai egyre csak a katona körül forognak, ahogy háttal a másiknak emelkedik ki derékig, hajára vastagon eloszlatva a herbáliával kevert magolajat. A főzetnek finom zsálya, bojtorján és rozmaring illata van. Hátát kicsit meggörbíti, fejét lentebb szegi, úgy masszírozza át a fejbőrt, hogy aztán magas kontyba tekerve szúrhassa át agresszívan a hosszú csonttűvel, mellyel legtöbbször haját tűzi össze.
Arca fintorba szalad, lefitymálóan görbülnek a szájzugok, ahogy pampogva, némán elismeri a férfi méltatlankodását. Piszmog, pusmog az orra alatt, csak a jó fül hallhatja ki a gyermeki „nyenyenyenye” szűrődését, melyet sértett, sztoikus horkantás követ.
Nagyjából egy fertályórát púposodik a rőt boglya, csak aztán ereszti le. Finom mozdulatokkal lát neki a gubancok, összeakadt csigák kibontásának, az ujjait, illetve ritka fogú csontfésűjét használva. Örökkévalóságnak tűnő ideig szöszöl, vállai egészen előre esnek, háta is meggörbül kissé, ahogy derékig emelkedik a vízben. Minden egyes göndör tincset egyenként bont ki, ha csomót is talál, azt sem tépi, inkább még több olajat tesz rá, hogy aztán türelmesen szétválaszthassa a szálakat. Piszmogása nagyjából közel egy órát vesz igénybe. Örökkévalóságnak tart, s mivel unja magát közben, így oda-odasandít a másik felé. Persze kifejezetten diszkréten, leginkább azért, hogy ellenőrizze, amaz nem hagyta még magára és csalárdságra sem készül. Nyugodt szusszantással konstatálja, nem történt változás. A katona ott van és magával foglalkozik. Kizárólag magával.
Hazudnánk, ha azt mondanák, Thalyssát nem mérgeli, vagy zavarja a tény, miszerint a férfi nem forgolódik utána, nem igyekszik pillantásokat lopni felőle, ahogy a tekintetük sem találkozik. Nem azért, mert akarna tőle valamit, sokkal inkább azért, mert bántja a hiúságát. Nehezen dolgozná fel, ha nem ő van a középpontban? Még az is meglehet! Utasította a katonát, hogy ne nézzen rá, még csak ne is gondoljon arra, hogy felé sandít? Egyértelmű!
Zavarja az, hogy a zsoldos szót fogad neki? Bizonyos esetekben egyáltalán nem zavarná, de most piszkosul csípi a szemét. Annál is inkább, mert a tea és bódító szereket nélkülöző reggelükben felfedezni vélte azt a különös jellemvonását a férfinek, melyet gyakran tapasztalt a három nyarat megélt magoncoknál, vagy a két nyarat látott öccsénél, Lyrnél. Azt a makrancos rátartiságot, amire csak a gyermekek képesek.
Végül szappanfű főzettel mossa át a tincseket, kétszer ismételve meg a folyamatot. A tiszta hajat újabb öblítés követi, ám ezt már az egyik nagyobb üvegcséből mossa a hajába. Gyógynövényes öblítés. Csalán, nyírfalevél, rozmaring, zsurgó és bojtorján illatát hordja a szél.
Végül a még vizes hajra növényekből kinyert olajat visz fel, hogy aztán amazt benne hagyva kezdje kezeivel türelmesen kinyomkodni az alálógó tincsekből a vizet. Hagyja, hogy a hullámokat a természet alakítsa, hogy azok nehezen aláhulljanak. Mikor kézszárazra szorongatta, úgy dönt, ennyi elég lesz, a többit a szélre, levegőre bízza. Az egyik nagyobb, benyúló kő mögé kúszik, azt átölelve használja ki a takarást, úgy mered a borotválkozó, neki háttal ülő férfira.
Állát az érdes felületnek támasztja, ajkai enyhén csücsörödnek, ahogy a feszes bőr alatt megbúvó, mozgolódó izomcsoportokat figyeli. A férfi bőre túlságosan is pőre. Csipkézik ugyan sebek, hegek, de mégis túlságosan meztelen. Hiányolja róla a rúnákat.
Sokszor látta ádámkosztümben, vagy erősen alulöltözötten Apácskát – talán ezért is társítja a szőrösséget a férfi mivolthoz, hiszen amazt hajjal és prémmel is megáldotta a jó Caerun-, így számára evidens, a bőr arra van, hogy díszítsék. A törzsében mindenki rendelkezik a motívumokkal, még a legkisebbek is. De ez a katona… ez semmivel sem.
Thalyssa elgondolkodik, ezen a földön ez lehet-e a normális. Aztán eszébe jut a lenyalt hajú a fogadóban. Amaz is tele volt rajzolva. Meg a kikötőben a legtöbb semmirekellő is. Végül arra jut, a katona ilyen pucér, nem a nemzete.
Jó ideig nézi, ahogy a férfi szemléli magát a víztükörben, ám mikor amaz a halántékához emeli a beretvát, megszólítja. Nem kívánja, hogy megvágja magát, ahogy azt sem, belemossa a hajat vagy a vizet a frissen varrt sebbe.*
-Hagyd azt Nardem, majd otthon megcsinálom.
*Nem zavarja a tény, miszerint leskelődésében lebukik. Ha a férfi felé fordul, saját kezével a rőt haj irányába bökdös, végül megrántja a vállát, fejével a part felé int.*
-Ne nézzél, mert kimászok! NE NÉZZÉL! -*hevesen bökdös a levegőbe a másik irányba, magának ellenkezője felé, ha nézi a katona, ha nem. Mikor úgy ítéli meg, biztosan nem figyelik gyors, sebes mozdulattal csusszan ki a szemből, felmarkolja a kikészített lepedők egyikét, majd kényelmesen maga köré csavarja. Úgy ül vissza a lapos kövek egyikére, már csak lábait lógatva bele a kellemes, melegvízű forrásba.*
*Mindenféle szégyenérzet nélkül mered a másikra, tekintete elréved a testen, az azokat csipkéző hegeken. Nem tudja pontosan megsaccolni a férfi korát, sosem volt jó az ilyesmiben. Talán valamivel fiatalabb, mint az ő Sós Apácskája. Talán nem.*
-Mennyi időt szolgáltál katonaként, fiú?
*A megnevezés idegennek hat a szájából, ám a szó hanglejtése, gördülése hasonlóan cseng, mint ahogy azt Thalyssa régi mestere, a több emberöltőt megélt vén boszorka mondaná. Fél kezével maga mögé támaszt, lábaival ellentétesen lóbálva rúgja, hajtja a vizet.*
- Nézz rám, Katona.
*A hangja követelő, szigorú élű, mintha csak elmébe maró parancsot adna, tábornokokhoz illőt. A felemás tekintet a sötétekbe mélyed amint elkapja azokat. Kézfejét felé emeli, mutató és középső ujjával kimérten, szépek népének is becsületére váló mozdulattal int a férfi irányába, csalva magához. Elképzeli.
Elképzeli, ahogy a tengerkék és mocsárzöld szemek a barnába mélyednek, ahogy bagolykarmokkal kapaszkodik meg a katona lelkében, szinte összeroppantva azt. Mozduló ujjaihoz láthatatlan fonalat gondol, melynek vége a férfi testére tekeredik. Minden egyes intésnél egyre közelebb és közelebb húzza.
Az arca belefeszül a gondolatba.
Nardem megindul.
A lány szíve kettőt félreüt, arca egészen felderül, boldogságát nem tudja leplezni, az izgatott mosolyt beharapott alsóajkával igyekszik megfékezni, hasztalan. A férfi hiheti a boldogság neki szól, ám sokkal inkább a gondolatnak, miszerint azt teszi ez a behemót test amit ő mondd neki. Mit mondd, parancsol!
Thalyssa szinte ragyog a gondolatra. A mosolya kiszélesedik, a szemei csillognak. Legalább úgy, mint mikor mandulát evett előző nap. Vagy ma, a málnánál. Az ember ha elég ideig nézi -anélkül, hogy a vörös ráripakodna, „őt bizony csak ne nézzék”- még akár egészen szépnek is találhatja. Bár általában nem adatik meg senkinek sem, hogy sokáig nézhesse különösebb atrocitás elszenvedése nélkül.
Megvárja, hogy elé érjen a másik, készségesen nyújta felé a neki szánt lepedőt. Így, hogy a kényesebb részek takarásban vannak, a lány sem érzi zavarban magát, bár sokat segít a gondolatain, a férfit inkább tekinti teljes egészében tulajdonának, sem mint önálló gondolatokkal és akarattal rendelkező egyénnek.*
-Te katona vagy…Mióta voltál a szarvasosoknál? Kár hazudnod nekem, megtudom, ha úgy teszel. -*tekintete a másik arcát fürkészi, annak mimikáit, testtartását. Hazugságot, igazságot keres.*- A tieid is erőszakkal feküdtek rá a háborúban a leányokra meg kislegényekre? És te? Tettél már olyat?
//Különös fiú//
*Gondolatai egyre csak a katona körül forognak, ahogy háttal a másiknak emelkedik ki derékig, hajára vastagon eloszlatva a herbáliával kevert magolajat. A főzetnek finom zsálya, bojtorján és rozmaring illata van. Hátát kicsit meggörbíti, fejét lentebb szegi, úgy masszírozza át a fejbőrt, hogy aztán magas kontyba tekerve szúrhassa át agresszívan a hosszú csonttűvel, mellyel legtöbbször haját tűzi össze.
Arca fintorba szalad, lefitymálóan görbülnek a szájzugok, ahogy pampogva, némán elismeri a férfi méltatlankodását. Piszmog, pusmog az orra alatt, csak a jó fül hallhatja ki a gyermeki „nyenyenyenye” szűrődését, melyet sértett, sztoikus horkantás követ.
Nagyjából egy fertályórát púposodik a rőt boglya, csak aztán ereszti le. Finom mozdulatokkal lát neki a gubancok, összeakadt csigák kibontásának, az ujjait, illetve ritka fogú csontfésűjét használva. Örökkévalóságnak tűnő ideig szöszöl, vállai egészen előre esnek, háta is meggörbül kissé, ahogy derékig emelkedik a vízben. Minden egyes göndör tincset egyenként bont ki, ha csomót is talál, azt sem tépi, inkább még több olajat tesz rá, hogy aztán türelmesen szétválaszthassa a szálakat. Piszmogása nagyjából közel egy órát vesz igénybe. Örökkévalóságnak tart, s mivel unja magát közben, így oda-odasandít a másik felé. Persze kifejezetten diszkréten, leginkább azért, hogy ellenőrizze, amaz nem hagyta még magára és csalárdságra sem készül. Nyugodt szusszantással konstatálja, nem történt változás. A katona ott van és magával foglalkozik. Kizárólag magával.
Hazudnánk, ha azt mondanák, Thalyssát nem mérgeli, vagy zavarja a tény, miszerint a férfi nem forgolódik utána, nem igyekszik pillantásokat lopni felőle, ahogy a tekintetük sem találkozik. Nem azért, mert akarna tőle valamit, sokkal inkább azért, mert bántja a hiúságát. Nehezen dolgozná fel, ha nem ő van a középpontban? Még az is meglehet! Utasította a katonát, hogy ne nézzen rá, még csak ne is gondoljon arra, hogy felé sandít? Egyértelmű!
Zavarja az, hogy a zsoldos szót fogad neki? Bizonyos esetekben egyáltalán nem zavarná, de most piszkosul csípi a szemét. Annál is inkább, mert a tea és bódító szereket nélkülöző reggelükben felfedezni vélte azt a különös jellemvonását a férfinek, melyet gyakran tapasztalt a három nyarat megélt magoncoknál, vagy a két nyarat látott öccsénél, Lyrnél. Azt a makrancos rátartiságot, amire csak a gyermekek képesek.
Végül szappanfű főzettel mossa át a tincseket, kétszer ismételve meg a folyamatot. A tiszta hajat újabb öblítés követi, ám ezt már az egyik nagyobb üvegcséből mossa a hajába. Gyógynövényes öblítés. Csalán, nyírfalevél, rozmaring, zsurgó és bojtorján illatát hordja a szél.
Végül a még vizes hajra növényekből kinyert olajat visz fel, hogy aztán amazt benne hagyva kezdje kezeivel türelmesen kinyomkodni az alálógó tincsekből a vizet. Hagyja, hogy a hullámokat a természet alakítsa, hogy azok nehezen aláhulljanak. Mikor kézszárazra szorongatta, úgy dönt, ennyi elég lesz, a többit a szélre, levegőre bízza. Az egyik nagyobb, benyúló kő mögé kúszik, azt átölelve használja ki a takarást, úgy mered a borotválkozó, neki háttal ülő férfira.
Állát az érdes felületnek támasztja, ajkai enyhén csücsörödnek, ahogy a feszes bőr alatt megbúvó, mozgolódó izomcsoportokat figyeli. A férfi bőre túlságosan is pőre. Csipkézik ugyan sebek, hegek, de mégis túlságosan meztelen. Hiányolja róla a rúnákat.
Sokszor látta ádámkosztümben, vagy erősen alulöltözötten Apácskát – talán ezért is társítja a szőrösséget a férfi mivolthoz, hiszen amazt hajjal és prémmel is megáldotta a jó Caerun-, így számára evidens, a bőr arra van, hogy díszítsék. A törzsében mindenki rendelkezik a motívumokkal, még a legkisebbek is. De ez a katona… ez semmivel sem.
Thalyssa elgondolkodik, ezen a földön ez lehet-e a normális. Aztán eszébe jut a lenyalt hajú a fogadóban. Amaz is tele volt rajzolva. Meg a kikötőben a legtöbb semmirekellő is. Végül arra jut, a katona ilyen pucér, nem a nemzete.
Jó ideig nézi, ahogy a férfi szemléli magát a víztükörben, ám mikor amaz a halántékához emeli a beretvát, megszólítja. Nem kívánja, hogy megvágja magát, ahogy azt sem, belemossa a hajat vagy a vizet a frissen varrt sebbe.*
-Hagyd azt Nardem, majd otthon megcsinálom.
*Nem zavarja a tény, miszerint leskelődésében lebukik. Ha a férfi felé fordul, saját kezével a rőt haj irányába bökdös, végül megrántja a vállát, fejével a part felé int.*
-Ne nézzél, mert kimászok! NE NÉZZÉL! -*hevesen bökdös a levegőbe a másik irányba, magának ellenkezője felé, ha nézi a katona, ha nem. Mikor úgy ítéli meg, biztosan nem figyelik gyors, sebes mozdulattal csusszan ki a szemből, felmarkolja a kikészített lepedők egyikét, majd kényelmesen maga köré csavarja. Úgy ül vissza a lapos kövek egyikére, már csak lábait lógatva bele a kellemes, melegvízű forrásba.*
*Mindenféle szégyenérzet nélkül mered a másikra, tekintete elréved a testen, az azokat csipkéző hegeken. Nem tudja pontosan megsaccolni a férfi korát, sosem volt jó az ilyesmiben. Talán valamivel fiatalabb, mint az ő Sós Apácskája. Talán nem.*
-Mennyi időt szolgáltál katonaként, fiú?
*A megnevezés idegennek hat a szájából, ám a szó hanglejtése, gördülése hasonlóan cseng, mint ahogy azt Thalyssa régi mestere, a több emberöltőt megélt vén boszorka mondaná. Fél kezével maga mögé támaszt, lábaival ellentétesen lóbálva rúgja, hajtja a vizet.*
- Nézz rám, Katona.
*A hangja követelő, szigorú élű, mintha csak elmébe maró parancsot adna, tábornokokhoz illőt. A felemás tekintet a sötétekbe mélyed amint elkapja azokat. Kézfejét felé emeli, mutató és középső ujjával kimérten, szépek népének is becsületére váló mozdulattal int a férfi irányába, csalva magához. Elképzeli.
Elképzeli, ahogy a tengerkék és mocsárzöld szemek a barnába mélyednek, ahogy bagolykarmokkal kapaszkodik meg a katona lelkében, szinte összeroppantva azt. Mozduló ujjaihoz láthatatlan fonalat gondol, melynek vége a férfi testére tekeredik. Minden egyes intésnél egyre közelebb és közelebb húzza.
Az arca belefeszül a gondolatba.
Nardem megindul.
A lány szíve kettőt félreüt, arca egészen felderül, boldogságát nem tudja leplezni, az izgatott mosolyt beharapott alsóajkával igyekszik megfékezni, hasztalan. A férfi hiheti a boldogság neki szól, ám sokkal inkább a gondolatnak, miszerint azt teszi ez a behemót test amit ő mondd neki. Mit mondd, parancsol!
Thalyssa szinte ragyog a gondolatra. A mosolya kiszélesedik, a szemei csillognak. Legalább úgy, mint mikor mandulát evett előző nap. Vagy ma, a málnánál. Az ember ha elég ideig nézi -anélkül, hogy a vörös ráripakodna, „őt bizony csak ne nézzék”- még akár egészen szépnek is találhatja. Bár általában nem adatik meg senkinek sem, hogy sokáig nézhesse különösebb atrocitás elszenvedése nélkül.
Megvárja, hogy elé érjen a másik, készségesen nyújta felé a neki szánt lepedőt. Így, hogy a kényesebb részek takarásban vannak, a lány sem érzi zavarban magát, bár sokat segít a gondolatain, a férfit inkább tekinti teljes egészében tulajdonának, sem mint önálló gondolatokkal és akarattal rendelkező egyénnek.*
-Te katona vagy…Mióta voltál a szarvasosoknál? Kár hazudnod nekem, megtudom, ha úgy teszel. -*tekintete a másik arcát fürkészi, annak mimikáit, testtartását. Hazugságot, igazságot keres.*- A tieid is erőszakkal feküdtek rá a háborúban a leányokra meg kislegényekre? És te? Tettél már olyat?
2154. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-07-27 12:58:51
Üzenet elküldve: 2026-07-27 12:58:51
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Nem tudja, hogy Thalyssa miért méregeti így, de a pipafüst puhaságába simulva nem is igen érdekli. Nézze csak, ha ez okoz neki örömet!*
- M-hm. *-rábólint a lány szavaira, amivel az az élvhajhászat oldalhajtásait taglalja. Tudna mesélni neki arról, hogy miket látott már és mikről hallott. Mégsem teszi, mert nem hinné, hogy valójában ez érdekelné Thalyssát. A szarvas említésére élénkül meg a tekintete inkább.-* Igen, az vagyok.
*Hangjában nincs büszkeség. Úgy ismeri el a dolgot, mintha csak péknek vagy földművesnek állítaná magát.*
- És megértem, ha megvetsz érte. *-még emlékszik arra, hogy hogy köpte a lány a szót: „katona”.-* Tényleg nincs ebben semmi jó.
*Elréved a tekintete kissé, mintha csak a körülöttük gomolygó kék füstbe bámulna, és talán ez nincs is messze az igazságtól. A kék gomolygáson átnézve azonban olyasmit vél látni, ami a valóságban nincs ott, mert a valóságban nem heverhet ott egy test, kard által szúrva és hasítva, szarvas-címeres köpenyben. A valóságban az a test messze van innen. Összeborzong.
Oldalra néz, Thalyssára, orrán szusszant a feltételezésre, hogy izgatott lenne a lány érintésétől. Visszafordul, hogy maga elé bambuljon, de a combját érő bökés hatására csak visszanéz, hogy a lány mit akar mutatni. Egy pillanatig értetlenség látszik arcán, majd szájzugaiba mosoly ül; és a kis előadás végén, saját magát is meglepve ezzel, hátraszegett fejjel csöndesen felnevet. Hirtelen szégyelli el magát ettől, úgy érzi, hogy szentségtelen dolgot művel azzal, hogy nevet; így a hang a torkára is forr, s csupán valami különös, nehezen olvasható kifejezés marad hátra arcán.*
- Még nem.. *-tűnődve ismétli a szavakat. Nem érzi őket bajlósnak. Ez csak egy ígéret, és ezt az ígéretet azóta ismeri, hogy először kardot vett kezébe. Mert aki fegyvert forgat, az előtt nem titok, hogy aligha reszketőn, vén korában, kényelmes székben éri utol a vég.
Kivételesen kedvtelen és étvágytalan módon eszik, még az sem deríti fel, hogy Thalyssa az ő tányérjára halmozza a nagyobb adag ételt. Még csak húsról sem fantáziál közben. Csak szájába kanalazza az ételt, rág és nyel, és ezt ismétli, amíg étele el nem fogy. Érzi a Thalyssából szinte kézzelfoghatón áradó fáradtságot, érzi, hogy saját maga mennyire nem fáradt, és tudja, hogy most már valamit kezdenie kell magával, különben gondolatai maguk alá temetik majd. Elveszi a teás csuprot Thalyssától, végignézi ahogy a lány kiissza a sajátját. Ránéz a kezében tartott bögrére, az abban sötéten lötyögő italra, nézi, és hirtelen megutálja azt, úgy, hogy legszívesebben a falhoz csapná. Elege van a bódulatból és kábulatból, elege van a folytonos alvásból, elege van abból, hogy a lány mintha mindig meg akarná mondani, hogy mit tegyen, mi a jó neki. A fejében dobolni kezd egy túlontúl jól ismert érzés, nyelvén mintha fémes ízt érezne. Rájön, hogy saját nyelvét harapja. Ellazítja állkapcsát, majd összeszorított szemmel, gyorsan és gondolkodás nélkül issza meg azt az átkozott teát, ami tompává és ösztönlény-szerűvé teszi, mintha csak egy napon sütkérező gyík lenne.
Lekucorodik a vacokba, annak is a lánytól távolabbi oldalába húzódik. Szeme sarkából látja, hogy Thalyssa is így van a dologgal, sőt, hátát fordítja felé. Eszébe jut, hogy mi végre fonta össze akkor a két vackot a lány, ha maga sem kíván közösködni? Vállat von. Oldalára fordulva maga is hátát mutatja a felé mutatott hátnak. Érzi, hogy a tea finoman meghimbálja alatta a derékaljat, és most nem küzd az érzés ellen; úgy nyúl utána, mintha hűsítő vizet akarna tenyerébe venni, hogy azzal oltsa belső feszültségét. Régi ismerőseként üdvözli a köré hajló csillagtengert, ha a lány valamit beszél is hozzá motyogva, nem igen ért meg belőle akár egy szót is.
Pirkadat előtt ébred, magától. Évek alatt felépített rutinja úgy pattintja fel a szemét, mint..
..nem, dehogy..
..tompán és lassan forgó gondolatokkal tér magához, még mákonyosnak érzi magát a teától. Alig-alig fogja fel elsőre hogy hol van s hogyan; lassan szivárog el tudatáig a világ. Halkan felnyög, ahogy észreveszi, hogy Thalyssa miként gabalyodott rá saját eszméletlenségében. Lomha mozdulatokkal húzódik arrébb a lány testétől, finoman tolja le magáról a lábát. Érzi, hogy friss levegőre van szüksége ahhoz, hogy feje kitisztuljon, mozgásra és izzadásra, hogy testéből távozzon mindaz a méreg, amivel a lány tukmálja. Gyengének és lustának érzi magát, képtelen ellenkezni, ahogy Thalyssa keze a vállára tapad és visszahúzza a vacokmelegbe. A kintről beszivárgó szürkeségben a lány álomittas arcára néz, ami most egészen közel van hozzá, ahogy amaz a közelébe kucorodik. Sóhajt, hosszan és mélyről. Nem jó ez így, gondolja, de a gondolat is olyan lassan vánszorog, mintha mézbe dermedt volna. Közelebb húzódik a lányhoz egy kicsivel, arra odafigyel, hogy ne érjen hozzá. Mindig ezen acsarog vele. „Ne nézz rám! Nem érinthetsz meg!”. Összeráncolja az orrát, majd a kopott pokrócot félig átveti a lány bundába burkolt testén, hogy megossza vele az alatta lappangó testmelegét. Holnap, gondolja, holnap hamarabb akar felébredni. Még a lány előtt. Még azelőtt, hogy a nap felkúszna az égre! Muszáj lesz kezdenie magával valamit, mert ez a tespedés az idegeire hurkolja magát, mint valami szúrós inda, és idegessé teszi. Még ha most nem is érzi magát idegesnek a tea után maradt bágyadt tompaságában. Teát sem akar inni többet. Utálja ezt az érzést, akkor is, ha elcsendesíti mindazt, ami a fejében dobol.
Mikor végre a lány is rászánja magát hogy kikászálódjon az ágyból, megint feleslegesnek érzi magát abban a reggeli rutinban, ami Thalyssa sajátja. Csak téblábol kótyagos fejjel. Vizet iszik, hosszan és jólesőn; feje tisztábbnak érződik utána, és ezt megjegyzi magának. Már jóval élénkebb, amikor a lány a reggelit kezdi készíteni. Magától veszi le a lánynak az edényt amiben a hozzávaló van, emlékszik rá előző napról hogy melyik az, és ez az egyetlen apró, súlytalan dolog is szinte örömmel tölti el.
A reggeli utáni készülődéshez nem sokat tud hozzátenni, Thalyssa nemigen szól hozzá, így inkább kimegy-lemegy a kunyhóból. Átvizsgálja félrevetett ruháit, amíg a lány odafent készíti a pakkjukat. A ruhák dohos szagúak és nyirkosak, szinte fintorogva forgatja át őket. Kezében tartja egy pillanatig a szarvasos címerrel hímzett köpenyét, majd összegyűrve félredobja azt. Nadrágja derekából kihúzza az övet, majd saját derekára erősíti azt, azzal a kis tarsollyal együtt, ami egy katona mindennapi apróságait tartalmazza. Felnyitja a tarsoly csatját, és ellenőrzi a tartalmát. Elsőként egy arasznyi hosszú százlábút dob el messzire ideges viszolygással, majd jóval óvatosabban nyúl újra holmijáért. Gondosan feltekert zsineget talál, csapdának valót; ott van ujjnyi hosszú, nyelébe csukható pengéjű beretvája -ennek különösen megörül most-, és egy apró dobozka, habzópornak. Ezt is leellenőrzi, ám a dobozban nem port talál, hanem szürkés és ocsmány szagú pasztát; az ingovány által tönkretett habzópor maradékát. Elhúzza száját. A tarsolyból még valami átázott, összehajtott papirost vesz ki amit soha többé sem ember, sem isten nem tud majd széthajtogatni anélkül hogy cafatokra ne tépné azt; ezz a habzóporos dobozkával együtt félreteszi a fa gyökerei közé. Csak a zsineg és a beretva marad nála. Csizmáit bedobja a csónakba, majd lent levegőzve megvárja, míg Thalyssa is megérkezik. A vízre löki a csónakot mikor a lány már benne ül, majd beleszáll maga is; ismét előre telepszik mint legutóbb, egyensúlyát egy fokkal ügyesebben őrzi meg. Szótlanok mindketten, és jó most így.
A csónakot a sásba cibálja kissé ahogy elérik a céljukat, hogy a posvány lassú sodrása ne vihesse azt magával el. Csak ezután húzza fel csizmáját, és míg kardövét is felköti, Thalyssa utasításait hallgatja. Közben azon gondolkozik, hogy miért nézi őt a lány butának..? Mintha életében először kísérne valakit olyan helyen, ahol sok keresnivalójuk nincs. Jobb kezére próbálja kardját, bal kezére pedig hosszútőrét; mindkét fegyvert könnyen és rutinnal tudja kirántani.*
- Megértettem. *-a szó csupán halk sóhaj. Maga sosem volt járatos a vadonban, Grimbauld volt inkább az ügyesebb ebben -régi társa emlékétől a kard mintha kétszer nehezebbé válna csípőjén egy pillanatra-, de ha az acél táncáról volt szó, ha a kéz erejéről, abban ő volt járatosabb.
Követi a lányt ahogy elindul, de nem jár közvetlenül a sarkában ebként; jobbra-balra tér ki pár lépésnyit, figyel, hallgatózik. Eközben van ideje másra is használni a szemeit, hát megteszi. Egy bokor alatt vízityúkfészket talál, benne négy tojással; szívesen felszedné, de nem tudná hová tenni, és nem biztos benne, hogy a lány örülne annak, ha becsempészné ezeket a gyógynövényei mellé. Elhatározza, hogy legközelebbre csinál magának egy batyut, vagy keres egy tarisznyát a falusiaktól ellopott holmik között, vagy.. teljesen mindegy, hogy hogyan, de valahogy megoldja, hogy az ingovány ajándékaival pótolja ki a lassan unalmassá váló vándorebédet. Otthagyja a tojásokat, de valamivel arrébb málnabokorra bukkan; ujjait összeszurkálja a növény, mire tenyerét púposra szedi a gyümölccsel, de nem bánja. Thalyssához lép, most övé a mozdulat, amivel a másik tenyerét kéri, és ha az odatartja neki, hát annyit önt át az aprószemű gyümölcsből, amennyit csak a sajátjánál jóval kisebb lánytenyér képes elnyelni.
Már rég elmajszolja a gyümölcsöt, mire elérik a tavat. Rácsodálkozik a hely sajátos szépségére, az opálos-kék szemre, amit a néhol simára kopott, fehéres foltokkal tarkított kövek szegélyeznek. Oldalra biccentett fejjel hallgatja Thalyssa újabb kioktatását, tekintete pislogás nélkül ugrál a kék és barna szem között, érzi, hogy arcán finoman megfeszül a varratok sora. Közel lép a lányhoz, lehajol hozzá, homloka bő arasznyira van a lány homlokától, úgy néz bele közelről a szemeibe. Felemeli jobbját, mutatóujja a levegőbe emelkedik, épp úgy, ahogy az imént Thalyssáé, apró bökésekkel kísérve szavait.*
- Nem-va-gyok os-to-ba. *-épp úgy szótagol, ahogy az imént a lány tette-* Ne-ke-zelj úgy!
*Aprót hunyorint, majd felegyenesedik, és a tavacska partjához lép. Leoldja öveit, lehúzza csizmáit, közben fél szemmel és kíváncsian figyeli, ahogy Thalyssa kipakolja a pakkot. A szappannak megörül; ha felhabosítja, pont jó lesz majd borotválkozáshoz is! A tó felosztásának ötletére csak halkan hümment, majd elhúzza száját az újabb „érted, katona?” jellegű kérdésre. Rábólint válaszul.
Hátat fordít a lánynak, és onnantól nem is igen foglalkozik vele. Megszabadul ruháitól, és előbb óvatosan, majd kissé bátrabban gázol-ereszkedik bele a meleg vízbe. Azt nem érzi forrónak; bőrének és izmainak kifejezetten kellemes. Kissé elszórakoztatja magát a víz opálosságával, figyeli, ahogy egyre lejjebb eresztett keze eltűnik a kékes semmiben; ujjai között szokatlanul bársonyosnak érzi a vizet, nehezen tudná megfogalmazni a dolgot, hogy valójában milyen érzés is. Szinte biztos benne, hogy ahhoz van valami köze, ahogy a föld gyomra okádja fel a mélyből a vizet, átszűrve azt saját ásványos testén. Nemigen ért ehhez. Hamar el is unja a dolgot.
Magához veszi a szappant amit a lánytól kapott, szeme sarkából egyetlen apró pillantást vet közben a tó másik oldalára, majd rögvest el is fordul, hogy saját dolgával foglalkozzon. A víz hamarosan habot kezd hordani a hátán körülötte, ahogy testének suvickolásába kezd. Mikor már elég tisztának ítéli magát, kiszáll a vízből, és felül az egyik laposabb kőre, ami levetett holmija mellett van. Thalyssára ügyet sem vetve, neki háttal ül; előhalássza a tarsolyból a beretváját, és maga mellé teszi a kőre. A szappant elkezdi felhabosítani tenyerében, majd végigkeni lábait a habbal; kisvártatva már a penge serceg a bőrén, ahogy fényesre és simára húzza bőrét vele. Tény – a legtöbb férfi szőrös, mi több, van, akin medvét is megszégyenítő bunda díszlik. Maga hosszú évek óta űzi a beretválás gyakorlatát -már nem is vágja meg vele magát! vagy csak ritkán..!-, kellemesebben érzi magát így, tisztábbnak; se tetű se bolha nem tud megakaszkodni testén, és.. legyünk őszinték.. ha gyakorlatozás közben fénylő bőre alól izmainak tónusa átüt, hát az nem hétköznapi látvány!
Lábszára után combjára tér át, egy hajlat sem marad ki gondos kezei alatt. Ezután hasát, mellkasát is leberetválja, majd karjait és karjai alatt is. Mire újból a vízbe merül nyakig hogy lemossa magáról a szappan maradékát, a napfény már csak csúszkálni tudna bőrén. A vízből felegyenesedve annak tükrébe bámul, hogy nyakával és arcával fejezze be a dolgot. Úgy forgatja fejét, hogy megnézhesse magának az arcán végighúzódó heget. Magában el kell ismernie: Thalyssa megmentette azt, amit maga összebarmolt. Soha többet nem lesz kellemes látvány, de legalább borzasztó sem. Szemét elkapja egy apró villanás, majd döbbenten hajol előrébb. Mióta vannak ősz hajszálai? És ráadásul ilyen sok?! Halkan felnyög. A víz alá meríti a borotvát egy pillanatra, majd gondolkodás nélkül halántékához emeli a pengét. Bal kezével kissé megfeszíti fején a bőrt, és apró mozdulatokkal nekiáll megszabadulni hajától is. Amúgy is, mi haszna volt eddig is..?*
//Különös fiú//
*Nem tudja, hogy Thalyssa miért méregeti így, de a pipafüst puhaságába simulva nem is igen érdekli. Nézze csak, ha ez okoz neki örömet!*
- M-hm. *-rábólint a lány szavaira, amivel az az élvhajhászat oldalhajtásait taglalja. Tudna mesélni neki arról, hogy miket látott már és mikről hallott. Mégsem teszi, mert nem hinné, hogy valójában ez érdekelné Thalyssát. A szarvas említésére élénkül meg a tekintete inkább.-* Igen, az vagyok.
*Hangjában nincs büszkeség. Úgy ismeri el a dolgot, mintha csak péknek vagy földművesnek állítaná magát.*
- És megértem, ha megvetsz érte. *-még emlékszik arra, hogy hogy köpte a lány a szót: „katona”.-* Tényleg nincs ebben semmi jó.
*Elréved a tekintete kissé, mintha csak a körülöttük gomolygó kék füstbe bámulna, és talán ez nincs is messze az igazságtól. A kék gomolygáson átnézve azonban olyasmit vél látni, ami a valóságban nincs ott, mert a valóságban nem heverhet ott egy test, kard által szúrva és hasítva, szarvas-címeres köpenyben. A valóságban az a test messze van innen. Összeborzong.
Oldalra néz, Thalyssára, orrán szusszant a feltételezésre, hogy izgatott lenne a lány érintésétől. Visszafordul, hogy maga elé bambuljon, de a combját érő bökés hatására csak visszanéz, hogy a lány mit akar mutatni. Egy pillanatig értetlenség látszik arcán, majd szájzugaiba mosoly ül; és a kis előadás végén, saját magát is meglepve ezzel, hátraszegett fejjel csöndesen felnevet. Hirtelen szégyelli el magát ettől, úgy érzi, hogy szentségtelen dolgot művel azzal, hogy nevet; így a hang a torkára is forr, s csupán valami különös, nehezen olvasható kifejezés marad hátra arcán.*
- Még nem.. *-tűnődve ismétli a szavakat. Nem érzi őket bajlósnak. Ez csak egy ígéret, és ezt az ígéretet azóta ismeri, hogy először kardot vett kezébe. Mert aki fegyvert forgat, az előtt nem titok, hogy aligha reszketőn, vén korában, kényelmes székben éri utol a vég.
Kivételesen kedvtelen és étvágytalan módon eszik, még az sem deríti fel, hogy Thalyssa az ő tányérjára halmozza a nagyobb adag ételt. Még csak húsról sem fantáziál közben. Csak szájába kanalazza az ételt, rág és nyel, és ezt ismétli, amíg étele el nem fogy. Érzi a Thalyssából szinte kézzelfoghatón áradó fáradtságot, érzi, hogy saját maga mennyire nem fáradt, és tudja, hogy most már valamit kezdenie kell magával, különben gondolatai maguk alá temetik majd. Elveszi a teás csuprot Thalyssától, végignézi ahogy a lány kiissza a sajátját. Ránéz a kezében tartott bögrére, az abban sötéten lötyögő italra, nézi, és hirtelen megutálja azt, úgy, hogy legszívesebben a falhoz csapná. Elege van a bódulatból és kábulatból, elege van a folytonos alvásból, elege van abból, hogy a lány mintha mindig meg akarná mondani, hogy mit tegyen, mi a jó neki. A fejében dobolni kezd egy túlontúl jól ismert érzés, nyelvén mintha fémes ízt érezne. Rájön, hogy saját nyelvét harapja. Ellazítja állkapcsát, majd összeszorított szemmel, gyorsan és gondolkodás nélkül issza meg azt az átkozott teát, ami tompává és ösztönlény-szerűvé teszi, mintha csak egy napon sütkérező gyík lenne.
Lekucorodik a vacokba, annak is a lánytól távolabbi oldalába húzódik. Szeme sarkából látja, hogy Thalyssa is így van a dologgal, sőt, hátát fordítja felé. Eszébe jut, hogy mi végre fonta össze akkor a két vackot a lány, ha maga sem kíván közösködni? Vállat von. Oldalára fordulva maga is hátát mutatja a felé mutatott hátnak. Érzi, hogy a tea finoman meghimbálja alatta a derékaljat, és most nem küzd az érzés ellen; úgy nyúl utána, mintha hűsítő vizet akarna tenyerébe venni, hogy azzal oltsa belső feszültségét. Régi ismerőseként üdvözli a köré hajló csillagtengert, ha a lány valamit beszél is hozzá motyogva, nem igen ért meg belőle akár egy szót is.
Pirkadat előtt ébred, magától. Évek alatt felépített rutinja úgy pattintja fel a szemét, mint..
..nem, dehogy..
..tompán és lassan forgó gondolatokkal tér magához, még mákonyosnak érzi magát a teától. Alig-alig fogja fel elsőre hogy hol van s hogyan; lassan szivárog el tudatáig a világ. Halkan felnyög, ahogy észreveszi, hogy Thalyssa miként gabalyodott rá saját eszméletlenségében. Lomha mozdulatokkal húzódik arrébb a lány testétől, finoman tolja le magáról a lábát. Érzi, hogy friss levegőre van szüksége ahhoz, hogy feje kitisztuljon, mozgásra és izzadásra, hogy testéből távozzon mindaz a méreg, amivel a lány tukmálja. Gyengének és lustának érzi magát, képtelen ellenkezni, ahogy Thalyssa keze a vállára tapad és visszahúzza a vacokmelegbe. A kintről beszivárgó szürkeségben a lány álomittas arcára néz, ami most egészen közel van hozzá, ahogy amaz a közelébe kucorodik. Sóhajt, hosszan és mélyről. Nem jó ez így, gondolja, de a gondolat is olyan lassan vánszorog, mintha mézbe dermedt volna. Közelebb húzódik a lányhoz egy kicsivel, arra odafigyel, hogy ne érjen hozzá. Mindig ezen acsarog vele. „Ne nézz rám! Nem érinthetsz meg!”. Összeráncolja az orrát, majd a kopott pokrócot félig átveti a lány bundába burkolt testén, hogy megossza vele az alatta lappangó testmelegét. Holnap, gondolja, holnap hamarabb akar felébredni. Még a lány előtt. Még azelőtt, hogy a nap felkúszna az égre! Muszáj lesz kezdenie magával valamit, mert ez a tespedés az idegeire hurkolja magát, mint valami szúrós inda, és idegessé teszi. Még ha most nem is érzi magát idegesnek a tea után maradt bágyadt tompaságában. Teát sem akar inni többet. Utálja ezt az érzést, akkor is, ha elcsendesíti mindazt, ami a fejében dobol.
Mikor végre a lány is rászánja magát hogy kikászálódjon az ágyból, megint feleslegesnek érzi magát abban a reggeli rutinban, ami Thalyssa sajátja. Csak téblábol kótyagos fejjel. Vizet iszik, hosszan és jólesőn; feje tisztábbnak érződik utána, és ezt megjegyzi magának. Már jóval élénkebb, amikor a lány a reggelit kezdi készíteni. Magától veszi le a lánynak az edényt amiben a hozzávaló van, emlékszik rá előző napról hogy melyik az, és ez az egyetlen apró, súlytalan dolog is szinte örömmel tölti el.
A reggeli utáni készülődéshez nem sokat tud hozzátenni, Thalyssa nemigen szól hozzá, így inkább kimegy-lemegy a kunyhóból. Átvizsgálja félrevetett ruháit, amíg a lány odafent készíti a pakkjukat. A ruhák dohos szagúak és nyirkosak, szinte fintorogva forgatja át őket. Kezében tartja egy pillanatig a szarvasos címerrel hímzett köpenyét, majd összegyűrve félredobja azt. Nadrágja derekából kihúzza az övet, majd saját derekára erősíti azt, azzal a kis tarsollyal együtt, ami egy katona mindennapi apróságait tartalmazza. Felnyitja a tarsoly csatját, és ellenőrzi a tartalmát. Elsőként egy arasznyi hosszú százlábút dob el messzire ideges viszolygással, majd jóval óvatosabban nyúl újra holmijáért. Gondosan feltekert zsineget talál, csapdának valót; ott van ujjnyi hosszú, nyelébe csukható pengéjű beretvája -ennek különösen megörül most-, és egy apró dobozka, habzópornak. Ezt is leellenőrzi, ám a dobozban nem port talál, hanem szürkés és ocsmány szagú pasztát; az ingovány által tönkretett habzópor maradékát. Elhúzza száját. A tarsolyból még valami átázott, összehajtott papirost vesz ki amit soha többé sem ember, sem isten nem tud majd széthajtogatni anélkül hogy cafatokra ne tépné azt; ezz a habzóporos dobozkával együtt félreteszi a fa gyökerei közé. Csak a zsineg és a beretva marad nála. Csizmáit bedobja a csónakba, majd lent levegőzve megvárja, míg Thalyssa is megérkezik. A vízre löki a csónakot mikor a lány már benne ül, majd beleszáll maga is; ismét előre telepszik mint legutóbb, egyensúlyát egy fokkal ügyesebben őrzi meg. Szótlanok mindketten, és jó most így.
A csónakot a sásba cibálja kissé ahogy elérik a céljukat, hogy a posvány lassú sodrása ne vihesse azt magával el. Csak ezután húzza fel csizmáját, és míg kardövét is felköti, Thalyssa utasításait hallgatja. Közben azon gondolkozik, hogy miért nézi őt a lány butának..? Mintha életében először kísérne valakit olyan helyen, ahol sok keresnivalójuk nincs. Jobb kezére próbálja kardját, bal kezére pedig hosszútőrét; mindkét fegyvert könnyen és rutinnal tudja kirántani.*
- Megértettem. *-a szó csupán halk sóhaj. Maga sosem volt járatos a vadonban, Grimbauld volt inkább az ügyesebb ebben -régi társa emlékétől a kard mintha kétszer nehezebbé válna csípőjén egy pillanatra-, de ha az acél táncáról volt szó, ha a kéz erejéről, abban ő volt járatosabb.
Követi a lányt ahogy elindul, de nem jár közvetlenül a sarkában ebként; jobbra-balra tér ki pár lépésnyit, figyel, hallgatózik. Eközben van ideje másra is használni a szemeit, hát megteszi. Egy bokor alatt vízityúkfészket talál, benne négy tojással; szívesen felszedné, de nem tudná hová tenni, és nem biztos benne, hogy a lány örülne annak, ha becsempészné ezeket a gyógynövényei mellé. Elhatározza, hogy legközelebbre csinál magának egy batyut, vagy keres egy tarisznyát a falusiaktól ellopott holmik között, vagy.. teljesen mindegy, hogy hogyan, de valahogy megoldja, hogy az ingovány ajándékaival pótolja ki a lassan unalmassá váló vándorebédet. Otthagyja a tojásokat, de valamivel arrébb málnabokorra bukkan; ujjait összeszurkálja a növény, mire tenyerét púposra szedi a gyümölccsel, de nem bánja. Thalyssához lép, most övé a mozdulat, amivel a másik tenyerét kéri, és ha az odatartja neki, hát annyit önt át az aprószemű gyümölcsből, amennyit csak a sajátjánál jóval kisebb lánytenyér képes elnyelni.
Már rég elmajszolja a gyümölcsöt, mire elérik a tavat. Rácsodálkozik a hely sajátos szépségére, az opálos-kék szemre, amit a néhol simára kopott, fehéres foltokkal tarkított kövek szegélyeznek. Oldalra biccentett fejjel hallgatja Thalyssa újabb kioktatását, tekintete pislogás nélkül ugrál a kék és barna szem között, érzi, hogy arcán finoman megfeszül a varratok sora. Közel lép a lányhoz, lehajol hozzá, homloka bő arasznyira van a lány homlokától, úgy néz bele közelről a szemeibe. Felemeli jobbját, mutatóujja a levegőbe emelkedik, épp úgy, ahogy az imént Thalyssáé, apró bökésekkel kísérve szavait.*
- Nem-va-gyok os-to-ba. *-épp úgy szótagol, ahogy az imént a lány tette-* Ne-ke-zelj úgy!
*Aprót hunyorint, majd felegyenesedik, és a tavacska partjához lép. Leoldja öveit, lehúzza csizmáit, közben fél szemmel és kíváncsian figyeli, ahogy Thalyssa kipakolja a pakkot. A szappannak megörül; ha felhabosítja, pont jó lesz majd borotválkozáshoz is! A tó felosztásának ötletére csak halkan hümment, majd elhúzza száját az újabb „érted, katona?” jellegű kérdésre. Rábólint válaszul.
Hátat fordít a lánynak, és onnantól nem is igen foglalkozik vele. Megszabadul ruháitól, és előbb óvatosan, majd kissé bátrabban gázol-ereszkedik bele a meleg vízbe. Azt nem érzi forrónak; bőrének és izmainak kifejezetten kellemes. Kissé elszórakoztatja magát a víz opálosságával, figyeli, ahogy egyre lejjebb eresztett keze eltűnik a kékes semmiben; ujjai között szokatlanul bársonyosnak érzi a vizet, nehezen tudná megfogalmazni a dolgot, hogy valójában milyen érzés is. Szinte biztos benne, hogy ahhoz van valami köze, ahogy a föld gyomra okádja fel a mélyből a vizet, átszűrve azt saját ásványos testén. Nemigen ért ehhez. Hamar el is unja a dolgot.
Magához veszi a szappant amit a lánytól kapott, szeme sarkából egyetlen apró pillantást vet közben a tó másik oldalára, majd rögvest el is fordul, hogy saját dolgával foglalkozzon. A víz hamarosan habot kezd hordani a hátán körülötte, ahogy testének suvickolásába kezd. Mikor már elég tisztának ítéli magát, kiszáll a vízből, és felül az egyik laposabb kőre, ami levetett holmija mellett van. Thalyssára ügyet sem vetve, neki háttal ül; előhalássza a tarsolyból a beretváját, és maga mellé teszi a kőre. A szappant elkezdi felhabosítani tenyerében, majd végigkeni lábait a habbal; kisvártatva már a penge serceg a bőrén, ahogy fényesre és simára húzza bőrét vele. Tény – a legtöbb férfi szőrös, mi több, van, akin medvét is megszégyenítő bunda díszlik. Maga hosszú évek óta űzi a beretválás gyakorlatát -már nem is vágja meg vele magát! vagy csak ritkán..!-, kellemesebben érzi magát így, tisztábbnak; se tetű se bolha nem tud megakaszkodni testén, és.. legyünk őszinték.. ha gyakorlatozás közben fénylő bőre alól izmainak tónusa átüt, hát az nem hétköznapi látvány!
Lábszára után combjára tér át, egy hajlat sem marad ki gondos kezei alatt. Ezután hasát, mellkasát is leberetválja, majd karjait és karjai alatt is. Mire újból a vízbe merül nyakig hogy lemossa magáról a szappan maradékát, a napfény már csak csúszkálni tudna bőrén. A vízből felegyenesedve annak tükrébe bámul, hogy nyakával és arcával fejezze be a dolgot. Úgy forgatja fejét, hogy megnézhesse magának az arcán végighúzódó heget. Magában el kell ismernie: Thalyssa megmentette azt, amit maga összebarmolt. Soha többet nem lesz kellemes látvány, de legalább borzasztó sem. Szemét elkapja egy apró villanás, majd döbbenten hajol előrébb. Mióta vannak ősz hajszálai? És ráadásul ilyen sok?! Halkan felnyög. A víz alá meríti a borotvát egy pillanatra, majd gondolkodás nélkül halántékához emeli a pengét. Bal kezével kissé megfeszíti fején a bőrt, és apró mozdulatokkal nekiáll megszabadulni hajától is. Amúgy is, mi haszna volt eddig is..?*
2153. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-07-27 01:15:09
Üzenet elküldve: 2026-07-27 01:15:09
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 160
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 160
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*A lány leplezetlen tárgyiassággal méri végig a katonát úgy, mintha egy darab húst személélne a piacon. Meg kell állapítania, a férfi akár szemrevaló is lehetne. Az izomzata impozáns, az arcának struktúrája vonzó. Széles, hangsúlyos állkapocs, magas járomcsont, határozott vonalú orr, sűrű, erős haj. A fogai is épek, csak az a vágás rondítja el, ami homlokközéptől álkapocsig futát át a képén. De idővel az is elhalványul majd, és bár heget fog hagyni, Thalyssa elég ügyes munkát végez ahhoz, hogy forradni ne forradjon csúnyán. Nem fog a bőr deformáltan húzódni se jobbra, se balra, így rondítva az összképen.
Thalyssa ajkai megfeszülnek a felismerésben. Nardem tetszik neki. Valójában TETSZIK. Mármint… nem az agyának, sokkal inkább a szemének. Szép látvány ígéretével kecsegtet. Talán azért is tetszik neki annyira, mert olyannyira eltér attól, amit eddig látott. Feszes, szögletes, a nőiesség és puhaság minden jegyét elutasítja magától és mégis, semmit nem őriz azokból a jegyekből, melyeket Thalyssa mindeddig „férfiként” definiált. Nem szőrös, nem büdös, nem köpköd és nem beszél úgy, hogy még a dédanyja is belepirul. Ráadásul a hasa sem éri a térdét, ha leül. Szép látvány. Azonban ezt sosem fogja elismerni a lányt, sem magának, sem másnak. Előbb enne parazsat!*
-Meglepődnél mi minden való a kedvére annak, akit az öle hajt. Éppúgy lelnek örömöt a te kemény vonásaidban és hegeidben, mint az én termetemben, vagy a hajamban, így ha amaz lennél sem ítélnélek el. De tudom, hogy nem vagy az. Láttam a köntösödön a szarvas címert, tudom, hogy katona vagy. És most már azt is, hogy azt állítod, nem leled örömöd a legényekben.
*Szájába biggyeszti a pipát, kényelmesen dönti vállait a viskó falának, mélyet szippant. A kékesen derengő füst kedves ismerősként öleli őket körbe, Thalyssa halvány, boldog mosollyal üdvözli a torkán végigmaró kesernyés, diós utócsengést. A második szippantás után horkant csak fel, telt ajkai félmosolyra húzódnak, előre omló haja alól sandít a katonra irányába.*
-Heh, még hogy megengeded! Életed legboldogabb napja lenne, ha megfogdosnálak, Katona. És az utolsó is. Annyira izgatott lennél, hogy egy ilyen szép lány hozzád nyúlt, hogy kiesne a szíved a torkodon át a szádon, felrobbanna a szíved és meghalnál! Valahogy így!
*A vékony szemöldökök játékosan rándulnak meg, csontos térdével a maga mellett ülő combjára lök, hogy amaz mindenképp rá figyeljen, majd szájával kört formálva ereget finom sóhajokkal jó pár füstkarikát. Ezalatt jobbjába óvatosan fogja a pipát, míg balját ökölbe szorítja, finom, pulzáló mozdulatokkal lüktet a mellkasa előtt, majd hozza fel a torkáig, hogy végül a füstkarikákkal együtt a kezét is ellebegtesse. Hirtelen nyitja ki ujjait, melyeket meg is ráz, így imitálva a robbanást, csak aztán hallat pár „psshh psshhh psshhh” hangot, mellyel a pumpáló vért igyekszik demonstrálni, hogy végül egy teátrális hörgés keretein belül nekikoppintsa fejét a falnak, nyelvét kidugja, szemeit lehunyja és félrebillenő fejjel játszon halottat.
Mindössze néhány szívdobbanásnyi ideig tart a csönd, aztán visszatér a halálból. Vidáman sandít Nardemre, ismét szájába veszi a pipát még egy utolsó szívásra. Mélyen tartja a füstöt, az orrán fújja ki. A pipát ezt követően lefojtja. Elég kedélyes már a hangulat ahhoz, hogy ne füstöljenek többet. A tea bőven elég lesz az éjszakára.*
-Így hát aztán nem fogdoslak meg, Katona. Ha meghalnál az anyagpazarlás volna. Éljél csak, a te időd még nem jött el.
*De hogy pontosan milyen értelemben, arra már nem tér ki. Az elkészülő levesből mindkettőjüknek gondosan szed, hozzá méri a cipót is. Csöndesen falatoznak, a tűz lomhán festi ismét narancsossá a falakat, ahogy a sötétedés utáni éjszaka észrevétlenül belopózik a mocsárba és a remetelakba.
Thalyssa nem eszik sokat, az adagjának nagy részét így is a férfire testálja, amaz kettőjük helyett is eszik eleget. Izmai zsibonganak, bizseregnek a fáradtságtól. Az elkészített teát magukhoz veszi, de az ágyból már nem kel ki. Gyors mozdulattal hajtja le a sajátját, kivárja, míg Nardem is hasonlóan tesz, hogy aztán elfeküdve a fészekbe mocorogjon keveset. A bundát most magára dobja, a pokrócot meghagyja a másiknak, de kilógó lábai még így is fáznak, így idővel igyekszik hátra dugni a lábát, hogy annak is jusson némi meleg és anyag. Arcát a tűz felé fordítja, szigorúan háttal a másiknak.
Nem akarja látni, nem akarja érezni sem. Idegennek tetszik, neki, annak ellenére, hogy tudja, a katona az övé. Összevonja a szemöldökét, arcát a bundába fúrja, kisebbre kuporodik, magasra húzva a térdeit. Így már egészen elvész a farkasbőr alatt, csak a talpai kandikálnak ki. Apácskával is aludtak már egy fészekben, egymást melegítették. Ez mégis más, mert a férfi szaga nem olyan, mint az övék. Egészen eltér a sajátjaitól.*
-Holnaptól olajozni fogod magad.
*A kijelentés tompán, karcosan, félálomban hangzik már el, melyet hamarosan csöndes szuszogás vált fel. Thalyssát elnyomja a fáradtság.
Az éjszakája csöndesen telik, egészen pirkadatig nem is ébred. A katona mocorgását halk, torokhangú morranással konstatálja. Hiába a távolságtartó elszenderedés, a hajnal ismét istentelen, kitekert pózokban leli. Egyik lába a másik combján, másik amannak lábszára alá kulcsolva. A lány feneke a katona oldalához nyomódik, míg felsőteste félig kilóg a fészekből. Fejét hátrabillenti, kezei egyenesen nyúlnak előre, keresztezve egymást.
Az ébredezést lábbehúzással, mély szusszantással kíséri, ám szemeit egyelőre még nem hajlandó kinyitni. Vak kezekkel próbálja megmarkolni Nardemet ott, ahol éri, igyekezve visszaerőltetni vízszintesbe.*
-Maradjél, még nem akarom, hogy menjél…olyan meleg vagy! -*dünnyög a reggeli hűvöstől egész libabőrösen. Az elkövetkező fertályórával nem igazán tud számolni, az ébrenlét és álom mezsgyéjén lavírozik.
A reggeli rutin pontosan ugyan az, mint az azt megelőző napon, leszámítva a mandulát, a teát és a vergődést. Thalyssa a reggelit követően ismét felöltözik, zsákot készít magukhoz, kettőt is. Az egyik azonban nem üres. Mindenféle kefét és fürdéshez alkalmas dolgot dobál bele, jó pár üvegcsét is, mely a tisztálkodást hívatott segíteni és egy-egy foszlott lepedőt, amelybe megtörölközhetnek.
A vízreszállást ismét ő vezényli, ahogy a csónakot is ő irányítja. Útjuk a mocsáron át az erdőbe vezet, annak is a legmélyére, a szívébe. A csónakot a sásban hagyja, Az üres zsákot feltekerve az övére erősíti, míg a fürdőzéshez szükséges dolgokat a hátára köti, úgy lépdel már a sűrű aljnövényzetben. A katona visszakapta a csizmáját, ő maga vékony bőrszalagjait kötötte a talpára.*
-Légy szemfüles, mi itt csak vendégek vagyunk. Erdei vagyok, de nem ezé az erdőé, az első szabálya a rengetegnek mindig a tisztelet. Ha bármi az életünkre törne ne habozz, használd a pengédet. Ne kérdezz, majd ráérünk utána gyászolni és gondolkodni, megértetted?
*Halkan beszél, egészen komolyan. A maga csonttőre is elérhető távolságban pihen a derekán, az arra erősített övbe bújtatva. Lassan, de határozottan haladnak a forrás irányába. Hamarosan a zsák is előkerül, akárcsak a csonttőr. A lány kirázogatva tartja, olykor-olykor lehajol, vagy épp pipiskedik, így szüretel a mocsárban nem termő herbáliák közül. Nem veszi a fáradtságot, hogy elmagyarázza a férfinek mit gyűjt és miért teszi, egyelőre neki sem lenne türelme és a katonának sem kapacitása.
Hamarosan víz halk csörgedezése töri meg a mély csendet. Thalyssa egészen felvidul, boldog arccal biccent. Lépteit megszaporázza, így hamarosan a lombok között, eldugott apró tavacska bontakozik ki. A tavat hatalmas kövek szegélyezik, annak vize zavaros kék. A lány határozottan, biztatóan biccent a férfi irányába, útját az említett terület felé veszi. Hamarosan már a parton állhatnak.*
-Nagyon fontos, hogy nem érheti az arcodat ez a víz. Semmilyen sem azon kívül, amit én rakok rá, megértetted? Akármennyire is hívogató a gondolat, ne mosd bele és ne áztasd ki a sebedet. Ha segítség kell abban, hogy megberetváld magad, inkább szóljál, de nem-nyomod-a-képed-a-vízbe!
*Szótagol, minden egyes szótagnál mutatóujjával a levegőbe koppint, mintha csak vezényelne. Végül tenyereit összecsapja, aprót biccent. A gyűjtögetésre használt zsákot félreteszi, majd leköti a hátára erősítettet. A kövekhez guggolva kezdi sorra kipakolni a hajkefét, a kencéket, a szappant is. Csonttőrével nagyvonalúan vágja utóbbit ketté, az egyik felét egy másik kőre teszi, így jelezve, amaz a katonáé.*
-Ezek itt a hajamra vannak. -*int végig türelmesen a kistucatnyi tégelyen és üvegcsén.*- Ezekhez nem nyúlhatsz, pont úgy, mint a hajamhoz sem. De ezek a testre vannak. -*egy másik csoportra mutat türelmesen.*- Ezeket használhatod. Bár…úgy hiszem a te ízlésedet pontosan ki fogja elégíteni a szappan is. Nem tűnsz annak a fürdőzős típusnak! Ja, és ez itt az én térfelem! -*int végig hosszában a felé közelebb eső részen.*- Az meg onnantól a tiéd. Ha át mersz jönni a térfelemre, vagy csalárdságon jár az eszed, netalán arra gondolsz, hogy…-*egészen lassan, laposan csukódnak le a szemei egy pillanatra, ám a mondatát nem fejezi be.*-ne gondolj rá. Attól, hogy itt nem tudom megbosszulni, nem azt jelenti, hogy álmodban sem tudom elvágni a torkod. Akár halálomban is. Érted-e, amit mondok neked, Katona?
*Megvárja, míg amaz biccent, csak aztán biccent ő maga is. Elfordul a másiktól, amazt is felszólítja, hogy hasonlóan tegyen, csak aztán mászik be a vízbe. Odabent sem fordul Nardem irányába, hogy amazt tapintatból, vagy más okból teszi azt nehéz lenne megmondani. Ettől függetlenül magával van elfoglalva.
Nyakig ereszkedve a sekély tavacskában élvezi ki a víz melegét. Haját szétterítve maga körül áztatja, ujjaival a sziklák egyikébe kapaszkodik. Örökkévalóságnak tűnő pillanatig csak ejtőzik, csak nagy sokára hajlandó a valódi munkának látni. Haját bevizezi, hogy aztán gondos csutakolásnak, fésülgetésnek kezdjen. A hosszból, mennyiségből és göndörségből ítélve el fog tartani egy darabig.*
//Különös fiú//
*A lány leplezetlen tárgyiassággal méri végig a katonát úgy, mintha egy darab húst személélne a piacon. Meg kell állapítania, a férfi akár szemrevaló is lehetne. Az izomzata impozáns, az arcának struktúrája vonzó. Széles, hangsúlyos állkapocs, magas járomcsont, határozott vonalú orr, sűrű, erős haj. A fogai is épek, csak az a vágás rondítja el, ami homlokközéptől álkapocsig futát át a képén. De idővel az is elhalványul majd, és bár heget fog hagyni, Thalyssa elég ügyes munkát végez ahhoz, hogy forradni ne forradjon csúnyán. Nem fog a bőr deformáltan húzódni se jobbra, se balra, így rondítva az összképen.
Thalyssa ajkai megfeszülnek a felismerésben. Nardem tetszik neki. Valójában TETSZIK. Mármint… nem az agyának, sokkal inkább a szemének. Szép látvány ígéretével kecsegtet. Talán azért is tetszik neki annyira, mert olyannyira eltér attól, amit eddig látott. Feszes, szögletes, a nőiesség és puhaság minden jegyét elutasítja magától és mégis, semmit nem őriz azokból a jegyekből, melyeket Thalyssa mindeddig „férfiként” definiált. Nem szőrös, nem büdös, nem köpköd és nem beszél úgy, hogy még a dédanyja is belepirul. Ráadásul a hasa sem éri a térdét, ha leül. Szép látvány. Azonban ezt sosem fogja elismerni a lányt, sem magának, sem másnak. Előbb enne parazsat!*
-Meglepődnél mi minden való a kedvére annak, akit az öle hajt. Éppúgy lelnek örömöt a te kemény vonásaidban és hegeidben, mint az én termetemben, vagy a hajamban, így ha amaz lennél sem ítélnélek el. De tudom, hogy nem vagy az. Láttam a köntösödön a szarvas címert, tudom, hogy katona vagy. És most már azt is, hogy azt állítod, nem leled örömöd a legényekben.
*Szájába biggyeszti a pipát, kényelmesen dönti vállait a viskó falának, mélyet szippant. A kékesen derengő füst kedves ismerősként öleli őket körbe, Thalyssa halvány, boldog mosollyal üdvözli a torkán végigmaró kesernyés, diós utócsengést. A második szippantás után horkant csak fel, telt ajkai félmosolyra húzódnak, előre omló haja alól sandít a katonra irányába.*
-Heh, még hogy megengeded! Életed legboldogabb napja lenne, ha megfogdosnálak, Katona. És az utolsó is. Annyira izgatott lennél, hogy egy ilyen szép lány hozzád nyúlt, hogy kiesne a szíved a torkodon át a szádon, felrobbanna a szíved és meghalnál! Valahogy így!
*A vékony szemöldökök játékosan rándulnak meg, csontos térdével a maga mellett ülő combjára lök, hogy amaz mindenképp rá figyeljen, majd szájával kört formálva ereget finom sóhajokkal jó pár füstkarikát. Ezalatt jobbjába óvatosan fogja a pipát, míg balját ökölbe szorítja, finom, pulzáló mozdulatokkal lüktet a mellkasa előtt, majd hozza fel a torkáig, hogy végül a füstkarikákkal együtt a kezét is ellebegtesse. Hirtelen nyitja ki ujjait, melyeket meg is ráz, így imitálva a robbanást, csak aztán hallat pár „psshh psshhh psshhh” hangot, mellyel a pumpáló vért igyekszik demonstrálni, hogy végül egy teátrális hörgés keretein belül nekikoppintsa fejét a falnak, nyelvét kidugja, szemeit lehunyja és félrebillenő fejjel játszon halottat.
Mindössze néhány szívdobbanásnyi ideig tart a csönd, aztán visszatér a halálból. Vidáman sandít Nardemre, ismét szájába veszi a pipát még egy utolsó szívásra. Mélyen tartja a füstöt, az orrán fújja ki. A pipát ezt követően lefojtja. Elég kedélyes már a hangulat ahhoz, hogy ne füstöljenek többet. A tea bőven elég lesz az éjszakára.*
-Így hát aztán nem fogdoslak meg, Katona. Ha meghalnál az anyagpazarlás volna. Éljél csak, a te időd még nem jött el.
*De hogy pontosan milyen értelemben, arra már nem tér ki. Az elkészülő levesből mindkettőjüknek gondosan szed, hozzá méri a cipót is. Csöndesen falatoznak, a tűz lomhán festi ismét narancsossá a falakat, ahogy a sötétedés utáni éjszaka észrevétlenül belopózik a mocsárba és a remetelakba.
Thalyssa nem eszik sokat, az adagjának nagy részét így is a férfire testálja, amaz kettőjük helyett is eszik eleget. Izmai zsibonganak, bizseregnek a fáradtságtól. Az elkészített teát magukhoz veszi, de az ágyból már nem kel ki. Gyors mozdulattal hajtja le a sajátját, kivárja, míg Nardem is hasonlóan tesz, hogy aztán elfeküdve a fészekbe mocorogjon keveset. A bundát most magára dobja, a pokrócot meghagyja a másiknak, de kilógó lábai még így is fáznak, így idővel igyekszik hátra dugni a lábát, hogy annak is jusson némi meleg és anyag. Arcát a tűz felé fordítja, szigorúan háttal a másiknak.
Nem akarja látni, nem akarja érezni sem. Idegennek tetszik, neki, annak ellenére, hogy tudja, a katona az övé. Összevonja a szemöldökét, arcát a bundába fúrja, kisebbre kuporodik, magasra húzva a térdeit. Így már egészen elvész a farkasbőr alatt, csak a talpai kandikálnak ki. Apácskával is aludtak már egy fészekben, egymást melegítették. Ez mégis más, mert a férfi szaga nem olyan, mint az övék. Egészen eltér a sajátjaitól.*
-Holnaptól olajozni fogod magad.
*A kijelentés tompán, karcosan, félálomban hangzik már el, melyet hamarosan csöndes szuszogás vált fel. Thalyssát elnyomja a fáradtság.
Az éjszakája csöndesen telik, egészen pirkadatig nem is ébred. A katona mocorgását halk, torokhangú morranással konstatálja. Hiába a távolságtartó elszenderedés, a hajnal ismét istentelen, kitekert pózokban leli. Egyik lába a másik combján, másik amannak lábszára alá kulcsolva. A lány feneke a katona oldalához nyomódik, míg felsőteste félig kilóg a fészekből. Fejét hátrabillenti, kezei egyenesen nyúlnak előre, keresztezve egymást.
Az ébredezést lábbehúzással, mély szusszantással kíséri, ám szemeit egyelőre még nem hajlandó kinyitni. Vak kezekkel próbálja megmarkolni Nardemet ott, ahol éri, igyekezve visszaerőltetni vízszintesbe.*
-Maradjél, még nem akarom, hogy menjél…olyan meleg vagy! -*dünnyög a reggeli hűvöstől egész libabőrösen. Az elkövetkező fertályórával nem igazán tud számolni, az ébrenlét és álom mezsgyéjén lavírozik.
A reggeli rutin pontosan ugyan az, mint az azt megelőző napon, leszámítva a mandulát, a teát és a vergődést. Thalyssa a reggelit követően ismét felöltözik, zsákot készít magukhoz, kettőt is. Az egyik azonban nem üres. Mindenféle kefét és fürdéshez alkalmas dolgot dobál bele, jó pár üvegcsét is, mely a tisztálkodást hívatott segíteni és egy-egy foszlott lepedőt, amelybe megtörölközhetnek.
A vízreszállást ismét ő vezényli, ahogy a csónakot is ő irányítja. Útjuk a mocsáron át az erdőbe vezet, annak is a legmélyére, a szívébe. A csónakot a sásban hagyja, Az üres zsákot feltekerve az övére erősíti, míg a fürdőzéshez szükséges dolgokat a hátára köti, úgy lépdel már a sűrű aljnövényzetben. A katona visszakapta a csizmáját, ő maga vékony bőrszalagjait kötötte a talpára.*
-Légy szemfüles, mi itt csak vendégek vagyunk. Erdei vagyok, de nem ezé az erdőé, az első szabálya a rengetegnek mindig a tisztelet. Ha bármi az életünkre törne ne habozz, használd a pengédet. Ne kérdezz, majd ráérünk utána gyászolni és gondolkodni, megértetted?
*Halkan beszél, egészen komolyan. A maga csonttőre is elérhető távolságban pihen a derekán, az arra erősített övbe bújtatva. Lassan, de határozottan haladnak a forrás irányába. Hamarosan a zsák is előkerül, akárcsak a csonttőr. A lány kirázogatva tartja, olykor-olykor lehajol, vagy épp pipiskedik, így szüretel a mocsárban nem termő herbáliák közül. Nem veszi a fáradtságot, hogy elmagyarázza a férfinek mit gyűjt és miért teszi, egyelőre neki sem lenne türelme és a katonának sem kapacitása.
Hamarosan víz halk csörgedezése töri meg a mély csendet. Thalyssa egészen felvidul, boldog arccal biccent. Lépteit megszaporázza, így hamarosan a lombok között, eldugott apró tavacska bontakozik ki. A tavat hatalmas kövek szegélyezik, annak vize zavaros kék. A lány határozottan, biztatóan biccent a férfi irányába, útját az említett terület felé veszi. Hamarosan már a parton állhatnak.*
-Nagyon fontos, hogy nem érheti az arcodat ez a víz. Semmilyen sem azon kívül, amit én rakok rá, megértetted? Akármennyire is hívogató a gondolat, ne mosd bele és ne áztasd ki a sebedet. Ha segítség kell abban, hogy megberetváld magad, inkább szóljál, de nem-nyomod-a-képed-a-vízbe!
*Szótagol, minden egyes szótagnál mutatóujjával a levegőbe koppint, mintha csak vezényelne. Végül tenyereit összecsapja, aprót biccent. A gyűjtögetésre használt zsákot félreteszi, majd leköti a hátára erősítettet. A kövekhez guggolva kezdi sorra kipakolni a hajkefét, a kencéket, a szappant is. Csonttőrével nagyvonalúan vágja utóbbit ketté, az egyik felét egy másik kőre teszi, így jelezve, amaz a katonáé.*
-Ezek itt a hajamra vannak. -*int végig türelmesen a kistucatnyi tégelyen és üvegcsén.*- Ezekhez nem nyúlhatsz, pont úgy, mint a hajamhoz sem. De ezek a testre vannak. -*egy másik csoportra mutat türelmesen.*- Ezeket használhatod. Bár…úgy hiszem a te ízlésedet pontosan ki fogja elégíteni a szappan is. Nem tűnsz annak a fürdőzős típusnak! Ja, és ez itt az én térfelem! -*int végig hosszában a felé közelebb eső részen.*- Az meg onnantól a tiéd. Ha át mersz jönni a térfelemre, vagy csalárdságon jár az eszed, netalán arra gondolsz, hogy…-*egészen lassan, laposan csukódnak le a szemei egy pillanatra, ám a mondatát nem fejezi be.*-ne gondolj rá. Attól, hogy itt nem tudom megbosszulni, nem azt jelenti, hogy álmodban sem tudom elvágni a torkod. Akár halálomban is. Érted-e, amit mondok neked, Katona?
*Megvárja, míg amaz biccent, csak aztán biccent ő maga is. Elfordul a másiktól, amazt is felszólítja, hogy hasonlóan tegyen, csak aztán mászik be a vízbe. Odabent sem fordul Nardem irányába, hogy amazt tapintatból, vagy más okból teszi azt nehéz lenne megmondani. Ettől függetlenül magával van elfoglalva.
Nyakig ereszkedve a sekély tavacskában élvezi ki a víz melegét. Haját szétterítve maga körül áztatja, ujjaival a sziklák egyikébe kapaszkodik. Örökkévalóságnak tűnő pillanatig csak ejtőzik, csak nagy sokára hajlandó a valódi munkának látni. Haját bevizezi, hogy aztán gondos csutakolásnak, fésülgetésnek kezdjen. A hosszból, mennyiségből és göndörségből ítélve el fog tartani egy darabig.*
2152. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-26 23:20:35
Üzenet elküldve: 2026-06-26 23:20:35
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 19
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 19
Játékstílus: Vakmerő
//Wrojth//
* Egy ideje már úton vannak és valóban eseménytelenül telik az idő. Az erdő nem csak, hogy csendes, de egyenesen nyugalmat árasztó. A vörös a mágusok kiléte felől érdeklődik, amire az öreg készséggel válaszol is: *
- Hát, az úgy volt, hogy a várost jártam, mikor összefutottam egy leánnyal, aki sem azt nem tudta hol van, sem azt, hogy hová megy. Aztán elmentünk a fogadóba, majd ki a temetőbe. Norileina a neve. Ő az egyik jelölt.
Aztán a temetőben összefutottam egy másik… Illetve izé. Szóval összefutottam a sírok közt egy manóval, akit kilencediknek hívnak. Ő elvezetett egy lányhoz, aki leesett a temető kerítéséről és elájult. Krestvir volt a neve. Nála aludtam. Ő lenne a második jelölt! Ő említette nekem Wylnurana hívét Quantallt, na vele meg a templomban találkoztam. Ő a harmadik jelölt. Szóval így! Az első leány kissé habókos, meg abban a sötét istenben hisz, viszont cserébe csinos fekete, gondolom nálad ez jópont, a második komolyabb, szintén csinos, de hitetlen, egyik istent sem tiszteli. Quantall meg Wylnurana híve, ez mindenképpen mellette szól, de sötételf, az meg ellene. Hát nem tudom. Te ismered valamelyiket? Hallottál már róluk? Mi a véleményed?
* Az erdő szelleme és persze Wylnurana bizonyára megsegítette őket, így már kora délután elérik az erdő szélét ahol a fák egyre ritkulnak a talaj pedig nedvesebbé válik. Az öreg jobban bízik az erdő védelmében, mint a mocsárban, ezért így szól: *
- Szerintem álljunk meg itt és várjuk meg a reggelt, hogy ne érjen minket az este a mocsárban! Különben én a követ nyakékbe fogatom és a nyakamban fogom hordani, hogy mindig a szívem felett hordhassam a Szent Láng egy darabját. Ami pedig a városőrséget illeti, ha jobb dolgom nem akad, talán én is beállok majd. De ez még a jövő, előbb jussunk vissza épségben.
* Ha Wrojth is úgy gondolja tábort verhetnek itt, hogy aztán másnap újult erővel vágjanak neki az ingoványnak. *
A hozzászólás írója (Wertus Askander) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.06.26 23:28:23
* Egy ideje már úton vannak és valóban eseménytelenül telik az idő. Az erdő nem csak, hogy csendes, de egyenesen nyugalmat árasztó. A vörös a mágusok kiléte felől érdeklődik, amire az öreg készséggel válaszol is: *
- Hát, az úgy volt, hogy a várost jártam, mikor összefutottam egy leánnyal, aki sem azt nem tudta hol van, sem azt, hogy hová megy. Aztán elmentünk a fogadóba, majd ki a temetőbe. Norileina a neve. Ő az egyik jelölt.
Aztán a temetőben összefutottam egy másik… Illetve izé. Szóval összefutottam a sírok közt egy manóval, akit kilencediknek hívnak. Ő elvezetett egy lányhoz, aki leesett a temető kerítéséről és elájult. Krestvir volt a neve. Nála aludtam. Ő lenne a második jelölt! Ő említette nekem Wylnurana hívét Quantallt, na vele meg a templomban találkoztam. Ő a harmadik jelölt. Szóval így! Az első leány kissé habókos, meg abban a sötét istenben hisz, viszont cserébe csinos fekete, gondolom nálad ez jópont, a második komolyabb, szintén csinos, de hitetlen, egyik istent sem tiszteli. Quantall meg Wylnurana híve, ez mindenképpen mellette szól, de sötételf, az meg ellene. Hát nem tudom. Te ismered valamelyiket? Hallottál már róluk? Mi a véleményed?
* Az erdő szelleme és persze Wylnurana bizonyára megsegítette őket, így már kora délután elérik az erdő szélét ahol a fák egyre ritkulnak a talaj pedig nedvesebbé válik. Az öreg jobban bízik az erdő védelmében, mint a mocsárban, ezért így szól: *
- Szerintem álljunk meg itt és várjuk meg a reggelt, hogy ne érjen minket az este a mocsárban! Különben én a követ nyakékbe fogatom és a nyakamban fogom hordani, hogy mindig a szívem felett hordhassam a Szent Láng egy darabját. Ami pedig a városőrséget illeti, ha jobb dolgom nem akad, talán én is beállok majd. De ez még a jövő, előbb jussunk vissza épségben.
* Ha Wrojth is úgy gondolja tábort verhetnek itt, hogy aztán másnap újult erővel vágjanak neki az ingoványnak. *
A hozzászólás írója (Wertus Askander) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.06.26 23:28:23
2151. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-26 13:31:02
Üzenet elküldve: 2026-06-26 13:31:02
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 315
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 315
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
//Wertus Askander//
* Gubaf némasága egy ideje már neki is szemet szúrt, ám ahogy eddig sem, most sem fog arról beszélni. Jó ez a kis csend, kár lenne elrontani. Ami viszont sokkal jobban érdekli, az a következő expedíció, amire immáron hivatottak. A három mágus említésére megemeli szemöldökét. Ezzel most rendesen meglepte. *
- Három? Nocsak! Szorgoskodtál rendesen míg távol voltam. És kik ezek a „jelöltek”? Azért akárkire nem bíznék egy ilyen feladatot.
* Kérdezi érdeklődve. Kíváncsi miféle szerzetekkel sodorta össze az élet, és csak remélni tudja, hogy legalább hasonló kaliberű alakokkal, mint a vörös, vagy ne adj isten Wertus maga. Azokat még ki tudná valahogy heverni. *
- Nekem?
* Kérdezi vissza, mikor meghallja a kérdést. Amióta útnak indultak, egyszerűen nem gondolt ilyesmire, bár terve van egy pár, azt, hogy mit fog azonnal csinálni, még nem tisztázta. *
- Persze, de először a piacra megyek. Veszek valami gyűrűt, amibe beleverhetem a követ, hogy mindig nálam maradjon. Van néhány ismerősöm, akik jönnek nekem egy szívességgel. Hátha akad valaki, aki ért ezekhez az írásokhoz. Amit mondtam a városőrséget, még nem adtam fel teljesen. Még mindig kész vagy felvenni a harcot az orksereg ellen. Ma bebizonyítottuk, hogy mellettünk semmire se mennek.
* Hosszú monológja után azért még egy aprócska teendőt elvégez. Ha még van ideje megtalálni a sámán holttestét, a fejét a ládába zárja és elviszi magukkal. Ám ha teste a tűzbe veszett, úgy nem foglalkozik vele. *
Megivott egy varázsitalt, ami azonnal begyógyítja az első, második és harmadik fokozatú sebesüléseket.
* Gubaf némasága egy ideje már neki is szemet szúrt, ám ahogy eddig sem, most sem fog arról beszélni. Jó ez a kis csend, kár lenne elrontani. Ami viszont sokkal jobban érdekli, az a következő expedíció, amire immáron hivatottak. A három mágus említésére megemeli szemöldökét. Ezzel most rendesen meglepte. *
- Három? Nocsak! Szorgoskodtál rendesen míg távol voltam. És kik ezek a „jelöltek”? Azért akárkire nem bíznék egy ilyen feladatot.
* Kérdezi érdeklődve. Kíváncsi miféle szerzetekkel sodorta össze az élet, és csak remélni tudja, hogy legalább hasonló kaliberű alakokkal, mint a vörös, vagy ne adj isten Wertus maga. Azokat még ki tudná valahogy heverni. *
- Nekem?
* Kérdezi vissza, mikor meghallja a kérdést. Amióta útnak indultak, egyszerűen nem gondolt ilyesmire, bár terve van egy pár, azt, hogy mit fog azonnal csinálni, még nem tisztázta. *
- Persze, de először a piacra megyek. Veszek valami gyűrűt, amibe beleverhetem a követ, hogy mindig nálam maradjon. Van néhány ismerősöm, akik jönnek nekem egy szívességgel. Hátha akad valaki, aki ért ezekhez az írásokhoz. Amit mondtam a városőrséget, még nem adtam fel teljesen. Még mindig kész vagy felvenni a harcot az orksereg ellen. Ma bebizonyítottuk, hogy mellettünk semmire se mennek.
* Hosszú monológja után azért még egy aprócska teendőt elvégez. Ha még van ideje megtalálni a sámán holttestét, a fejét a ládába zárja és elviszi magukkal. Ám ha teste a tűzbe veszett, úgy nem foglalkozik vele. *
Megivott egy varázsitalt, ami azonnal begyógyítja az első, második és harmadik fokozatú sebesüléseket.
2150. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-26 13:03:52
Üzenet elküldve: 2026-06-26 13:03:52
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 19
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 19
Játékstílus: Vakmerő
//A szent láng nyomában//
//Zárás//
* Annak hallatán, hogy a Szent Láng majd utat mutat számára roppantul megörül. Bizony nem volt felesleges ez az út, hisz rátaláltak arra, amit kerestek. Igaz nem úgy ahogyan gondolták, csupán a darabjaira. De így is új remény költözött az öreg szívébe, hogy jó úton jár!*
- Nem adom fel! Hamarosan újra útra kelek ide! Remélem akkor majd újra találkozunk!
* Kiált még a páros után, majd azok végleg eltűnnek a szeme elől az erdő sűrűjében. Épp oly hirtelen, mint amilyen hirtelen történtek az események az elmúlt órákban. A városhoz viszont egyáltalán nem fűlik a foga. Jobb szeretne a vadonban maradni, mint egy olyan városba menni, amit épp ostromzár alá készülnek venni az orkok! Ekkor Wrojth kérdésére kapja fel a fejét.*
- Megyek már, persze!
* Ekkor Gubacshoz fordul, aki úgy álldogál még mindig a tisztás közepén, bambán bámulva az erdőt, mint akinek gyökeret eresztett a lába!*
- Gubacs testvér! Te itt maradsz kísértetnek, vagy mi lesz? Hazamész Bűbelakra?
* Talán elfogta a honvágy és visszavágyik a szerzetesek közé. Az öreg teljesen megérti őt, így nem is nyaggatja tovább, hanem elindul a rőtszakállú nyomában.*
- Hát azt nem mondta, hogy merre van, csak azt, hogy a Szent Láng majd mutatja az utat. Reméljük így lesz! Én, ha visszatértünk a városba felkeresek pár embert, akik talán segíthetnek a tekercsek lefordításában és megkezdem a következő út szervezését. Megpróbálok pár mágust rábeszélni, hogy csatlakozzon hozzánk! Míg különválva jártam a várost találkoztam hárommal is, akik talán hajlandók lesznek velünk jönni. Meglátjuk! Az orkoktól nem tartok, most is elbántunk velük, pedig túlerőben voltak. Ha mi visszamegyünk a városba az orkok retteghetnek!
És te Wrojth testvér, te mihez kezdesz ezután? Legközelebb is velem tartasz?
//Zárás//
* Annak hallatán, hogy a Szent Láng majd utat mutat számára roppantul megörül. Bizony nem volt felesleges ez az út, hisz rátaláltak arra, amit kerestek. Igaz nem úgy ahogyan gondolták, csupán a darabjaira. De így is új remény költözött az öreg szívébe, hogy jó úton jár!*
- Nem adom fel! Hamarosan újra útra kelek ide! Remélem akkor majd újra találkozunk!
* Kiált még a páros után, majd azok végleg eltűnnek a szeme elől az erdő sűrűjében. Épp oly hirtelen, mint amilyen hirtelen történtek az események az elmúlt órákban. A városhoz viszont egyáltalán nem fűlik a foga. Jobb szeretne a vadonban maradni, mint egy olyan városba menni, amit épp ostromzár alá készülnek venni az orkok! Ekkor Wrojth kérdésére kapja fel a fejét.*
- Megyek már, persze!
* Ekkor Gubacshoz fordul, aki úgy álldogál még mindig a tisztás közepén, bambán bámulva az erdőt, mint akinek gyökeret eresztett a lába!*
- Gubacs testvér! Te itt maradsz kísértetnek, vagy mi lesz? Hazamész Bűbelakra?
* Talán elfogta a honvágy és visszavágyik a szerzetesek közé. Az öreg teljesen megérti őt, így nem is nyaggatja tovább, hanem elindul a rőtszakállú nyomában.*
- Hát azt nem mondta, hogy merre van, csak azt, hogy a Szent Láng majd mutatja az utat. Reméljük így lesz! Én, ha visszatértünk a városba felkeresek pár embert, akik talán segíthetnek a tekercsek lefordításában és megkezdem a következő út szervezését. Megpróbálok pár mágust rábeszélni, hogy csatlakozzon hozzánk! Míg különválva jártam a várost találkoztam hárommal is, akik talán hajlandók lesznek velünk jönni. Meglátjuk! Az orkoktól nem tartok, most is elbántunk velük, pedig túlerőben voltak. Ha mi visszamegyünk a városba az orkok retteghetnek!
És te Wrojth testvér, te mihez kezdesz ezután? Legközelebb is velem tartasz?
2149. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-24 08:47:57
Üzenet elküldve: 2026-06-24 08:47:57
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 315
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 315
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
//A szent láng nyomában//
//Zárás//
* Sajnálattal hallja, hogy erről a tetoválásról, azaz vésésről lemaradt. Pedig sok hasznát venné egy ilyen aduásznak a tarsolyában. Sebaj. Majd talál valami jobbat, ha megtalálják a törpék elveszett városát. Bármit is hozzon a jövő, végeztek. Hosszú út vár még rájuk, de legalább békében tehetik meg, ha hihetnek a törpe szavaiban. Még mielőtt útnak indulnának, felhörpint egy zöldet, hogy azzal csillapítsa a fájdalmát. *
- Máris jobb, indulhatunk.
* Feleli jókedvűen, majd bezárja a ládát és azt hordozva indul meg a mutatott irányba. Nem hallja milyen kérdést tesz fel a Wertus, majd megkérdezi később, egyelőre összeszedi magát és felkészül az útra. *
- Jössz vagy maradsz?
* Kérdezi Wertustól, mert ha marad, akkor ő nem késlekedik tovább. Ha kell egyedül megy vissza a városba, ha pedig vele tart, úgy még van egy kis idejük összedobni a véleményüket a dolgokról.*
- Mit mondott, merre van? Remélem papírba adta. Érdekes ez a törpe herceg. Azt mondta nem akar jönni és minket is óva intett, mégis olyan ereklyék birtokába kerültünk, ami segíthet megtalálni Avaluryddát. Gondolj csak bele. Erős ellenfelek, sötét alagutak… Azért ez sem volt annyira piskóta.
* Jegyzi meg a végén, bár nem hozzá illő, hogy ezt beismerje. Talán mert fáradt. *
- Mihez kezdesz ezután? Nem leltük meg Avaluryddát, sajnos az nem fog védelmet nyújtani a közeledő orkok ellen. Talán a legjobb választásunk mégis a város védelme marad. Legalábbis addig, amíg össze nem szedünk elég embert az útra. Kevesen hamar elvészünk, túl sokan pedig a jutalom válik csekéllyé. Sehogy se jó ez.
//Zárás//
* Sajnálattal hallja, hogy erről a tetoválásról, azaz vésésről lemaradt. Pedig sok hasznát venné egy ilyen aduásznak a tarsolyában. Sebaj. Majd talál valami jobbat, ha megtalálják a törpék elveszett városát. Bármit is hozzon a jövő, végeztek. Hosszú út vár még rájuk, de legalább békében tehetik meg, ha hihetnek a törpe szavaiban. Még mielőtt útnak indulnának, felhörpint egy zöldet, hogy azzal csillapítsa a fájdalmát. *
- Máris jobb, indulhatunk.
* Feleli jókedvűen, majd bezárja a ládát és azt hordozva indul meg a mutatott irányba. Nem hallja milyen kérdést tesz fel a Wertus, majd megkérdezi később, egyelőre összeszedi magát és felkészül az útra. *
- Jössz vagy maradsz?
* Kérdezi Wertustól, mert ha marad, akkor ő nem késlekedik tovább. Ha kell egyedül megy vissza a városba, ha pedig vele tart, úgy még van egy kis idejük összedobni a véleményüket a dolgokról.*
- Mit mondott, merre van? Remélem papírba adta. Érdekes ez a törpe herceg. Azt mondta nem akar jönni és minket is óva intett, mégis olyan ereklyék birtokába kerültünk, ami segíthet megtalálni Avaluryddát. Gondolj csak bele. Erős ellenfelek, sötét alagutak… Azért ez sem volt annyira piskóta.
* Jegyzi meg a végén, bár nem hozzá illő, hogy ezt beismerje. Talán mert fáradt. *
- Mihez kezdesz ezután? Nem leltük meg Avaluryddát, sajnos az nem fog védelmet nyújtani a közeledő orkok ellen. Talán a legjobb választásunk mégis a város védelme marad. Legalábbis addig, amíg össze nem szedünk elég embert az útra. Kevesen hamar elvészünk, túl sokan pedig a jutalom válik csekéllyé. Sehogy se jó ez.
2148. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-24 00:54:53
Üzenet elküldve: 2026-06-24 00:54:53
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 86
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 86
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
//A szent láng nyomában//
//Zárás//
*Az elf halkan közel lép Krazindurhoz, átkarolja őt, s úgy figyelik csöndben a két törpét, kik magukhoz veszik a istennő, s a föld ajándékait, melyet törpe mesterek kovácsoltak sok-sok emberöltővel ezelőtt.*
-Wylnurana kísérje utatokat, s áldása járja át karjaitok. Bizony komám, nem csal a füled! Ritka kincsek ezek, a legtöbb elfeledve pihen többszáz évnyi kő és föld alatt, várva hogy egyszer valaki felébressze őket. Fogalmam sincs az a sámán hogy kaparintotta meg őket, de úgy hiszem nem volt tisztában azzal, mihez is jutott hozzá.
*Vigyorogva megrázza a fejét.*
-Szebben aligha alakulhatott volna ez a nap.
*Azzal felnéz kedvesére, és pajkosan megmarkolja a fenekét, mintha csak azt jelezné, hogy azért tudja mitől lehetne még szebb ez a nap. Hiába, a törpék a legférfiasabb népség Lanawin földjén, legalábbis ha hinni lehet a törpe bárdoknak.*
-Születésünkkor vésték a bőrünkbe a papok, nagy erőt szabadít fel, de megköveteli az árát. Ha nem lett volna itt Faelny, talán sosem ébredek fel.
*Mondja mosolyogva, úgy látszik nem hatotta meg annyira a tény, hogy a halál pengéjén táncolt. Bizonyára nem először csinált ilyesmit.*
-Amit eddig. Megvédjük az erdőt, és magunkat. Ne féljetek, a hazavezető utatok békés lesz, gondoskodunk róla, már amíg tiszteletben tartjátok az erdőt.
*Egyértelmű lehet, hogy nem irányítják az itteni misztikus erőket, pusztán kérhetik azok jószándékát. Wertus hajthatatlan kérlelésére Krazindur sóhajt egy nagyot, majd közelebb lép hozzá. Vaskos tenyerét a vállára helyezi, s keményen a szemébe néz.*
-Csak hallgass a szívedre, fivérem. Mikor barlangok mélyén jársz, vagy bércek gyomrában, s magasra tartod az Örök Lángot, meglásd hazavisz majd. Talán.
*Kacsint egyet, elvégre a jövőbe ő sem láthat bele, de talán adott egy kis reményt bajtársának.*
-Most menjetek, jobb ha visszatértek a városba, azt csicseregték a madarak, hogy nem valami rózsás a helyzet a szántóföldeken. Ezek a zöld fattyak mindenhol ott vannak. Óvatosan járjatok.
*Faelny finoman meghajtja fejét a törpéknek, köszönetképpen a segítségükért.*
-Még találkozunk!
*Teszik hozzá mindketten, majd miután megmutatták, hogy merre is kell elinduljanak, és elbúcsúszkodtak, elindulnak az erdő sűrűjébe. Maguk mögött hagyva a bűzlő fekélyt, melyet a betolakodók okoztak Erdőmélyén.*
//Zárás//
*Az elf halkan közel lép Krazindurhoz, átkarolja őt, s úgy figyelik csöndben a két törpét, kik magukhoz veszik a istennő, s a föld ajándékait, melyet törpe mesterek kovácsoltak sok-sok emberöltővel ezelőtt.*
-Wylnurana kísérje utatokat, s áldása járja át karjaitok. Bizony komám, nem csal a füled! Ritka kincsek ezek, a legtöbb elfeledve pihen többszáz évnyi kő és föld alatt, várva hogy egyszer valaki felébressze őket. Fogalmam sincs az a sámán hogy kaparintotta meg őket, de úgy hiszem nem volt tisztában azzal, mihez is jutott hozzá.
*Vigyorogva megrázza a fejét.*
-Szebben aligha alakulhatott volna ez a nap.
*Azzal felnéz kedvesére, és pajkosan megmarkolja a fenekét, mintha csak azt jelezné, hogy azért tudja mitől lehetne még szebb ez a nap. Hiába, a törpék a legférfiasabb népség Lanawin földjén, legalábbis ha hinni lehet a törpe bárdoknak.*
-Születésünkkor vésték a bőrünkbe a papok, nagy erőt szabadít fel, de megköveteli az árát. Ha nem lett volna itt Faelny, talán sosem ébredek fel.
*Mondja mosolyogva, úgy látszik nem hatotta meg annyira a tény, hogy a halál pengéjén táncolt. Bizonyára nem először csinált ilyesmit.*
-Amit eddig. Megvédjük az erdőt, és magunkat. Ne féljetek, a hazavezető utatok békés lesz, gondoskodunk róla, már amíg tiszteletben tartjátok az erdőt.
*Egyértelmű lehet, hogy nem irányítják az itteni misztikus erőket, pusztán kérhetik azok jószándékát. Wertus hajthatatlan kérlelésére Krazindur sóhajt egy nagyot, majd közelebb lép hozzá. Vaskos tenyerét a vállára helyezi, s keményen a szemébe néz.*
-Csak hallgass a szívedre, fivérem. Mikor barlangok mélyén jársz, vagy bércek gyomrában, s magasra tartod az Örök Lángot, meglásd hazavisz majd. Talán.
*Kacsint egyet, elvégre a jövőbe ő sem láthat bele, de talán adott egy kis reményt bajtársának.*
-Most menjetek, jobb ha visszatértek a városba, azt csicseregték a madarak, hogy nem valami rózsás a helyzet a szántóföldeken. Ezek a zöld fattyak mindenhol ott vannak. Óvatosan járjatok.
*Faelny finoman meghajtja fejét a törpéknek, köszönetképpen a segítségükért.*
-Még találkozunk!
*Teszik hozzá mindketten, majd miután megmutatták, hogy merre is kell elinduljanak, és elbúcsúszkodtak, elindulnak az erdő sűrűjébe. Maguk mögött hagyva a bűzlő fekélyt, melyet a betolakodók okoztak Erdőmélyén.*
2147. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-20 22:10:39
Üzenet elküldve: 2026-06-20 22:10:39
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 19
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 19
Játékstílus: Vakmerő
//A szent láng nyomában//
* A tisztás nyugalma lassan rátelepszik Wertus fáradt szívére is. Nem érez haragot, vagy csalódottságot amiatt, hogy úgy tűnik, ezen az úton nem éri el Avaluryddát és a szent lángot, pedig mikor útnak indultak elhatározta, hogy az életét is feláldozza, ha kell, csak a várost láthassa. De most valami miatt úgy érzi így van rendjén. Ez Wylnurana akarata, ezt el kell fogadnia. Némán bólint egyet, miközben erre a felismerésre jut. Ekkor a tisztáson végigfutó lágy szellő végigsimítja ősz szakállát úgy, mintha maga az istennő simította volna meg öreg szolgáját a helyes döntése jutalmául. *
- Köszönöm!
*Biccent ekkor Wrojth felé, aki jóvá hagyta, hogy részesüljön a láda tartalmából, noha az őt illette volna. Ezután a lány és a herceg felé fordul.*
- Igen! Igazatok van! Botor módon, fölkészületlenül jöttem ide. Úgy gondoltam, hogy az istennő majd megoldja helyettem a nehézségeket. És talán nem is tévedtem sokat. Titeket küldött elém, hogy jobb belátásra bírjatok.
* Int ekkor jobbjával Krazindur és Faelny felé, majd mosoly ül az arcára.*
- Örülök, hogy így történt és általatok felismertem Wylnurana, a Fény Őrzőjének akaratát.
* Nem számított rá, hogy bármilyen jutalmat is kap majd, de amit kapott az messze meghaladja minden elképzelését! Lélegzetét visszafojtva veszi át a követ a herceg kezéből, majd térdre rogyva, dadogva kérdezi. *
- Ez, ez, ez? Ez valóban a szent láng egy darabja? Jól értettem ugye? Nem csalt meg a fülem? Hihetetlen! Eladni??? Az életem árán is megvédem, ha kell!
* Ekkor a szívéhez szorítja és ezekkel a szavakkal folytatja:*
- Ígérem, hogy sosem válok meg tőle!
* És ruhája belső zsebébe rejti, amíg nem készít számára méltó keretet, majd újra talpra áll.*
- Jártál már ott? Ugye jól hallom ki szavaidból, hogy te jártál ott? Tudod még merre van? Ígérem nem fogok útra kelni felkészületlenül! De az istennőre kérlek, adj nekem egy térképet, ami alapján oda juthatok egyszer! Egyetlen vágyam, hogy még ebben az életben megláthassam őseink városát! Ez hajt már ifjú korom óta. Nem vagyok méltó, hogy szívességet kérjek, hisz ti segítettetek rajtunk, de mégis, szánj meg engem és készíts nekem egy térképet!
* A tisztás nyugalma lassan rátelepszik Wertus fáradt szívére is. Nem érez haragot, vagy csalódottságot amiatt, hogy úgy tűnik, ezen az úton nem éri el Avaluryddát és a szent lángot, pedig mikor útnak indultak elhatározta, hogy az életét is feláldozza, ha kell, csak a várost láthassa. De most valami miatt úgy érzi így van rendjén. Ez Wylnurana akarata, ezt el kell fogadnia. Némán bólint egyet, miközben erre a felismerésre jut. Ekkor a tisztáson végigfutó lágy szellő végigsimítja ősz szakállát úgy, mintha maga az istennő simította volna meg öreg szolgáját a helyes döntése jutalmául. *
- Köszönöm!
*Biccent ekkor Wrojth felé, aki jóvá hagyta, hogy részesüljön a láda tartalmából, noha az őt illette volna. Ezután a lány és a herceg felé fordul.*
- Igen! Igazatok van! Botor módon, fölkészületlenül jöttem ide. Úgy gondoltam, hogy az istennő majd megoldja helyettem a nehézségeket. És talán nem is tévedtem sokat. Titeket küldött elém, hogy jobb belátásra bírjatok.
* Int ekkor jobbjával Krazindur és Faelny felé, majd mosoly ül az arcára.*
- Örülök, hogy így történt és általatok felismertem Wylnurana, a Fény Őrzőjének akaratát.
* Nem számított rá, hogy bármilyen jutalmat is kap majd, de amit kapott az messze meghaladja minden elképzelését! Lélegzetét visszafojtva veszi át a követ a herceg kezéből, majd térdre rogyva, dadogva kérdezi. *
- Ez, ez, ez? Ez valóban a szent láng egy darabja? Jól értettem ugye? Nem csalt meg a fülem? Hihetetlen! Eladni??? Az életem árán is megvédem, ha kell!
* Ekkor a szívéhez szorítja és ezekkel a szavakkal folytatja:*
- Ígérem, hogy sosem válok meg tőle!
* És ruhája belső zsebébe rejti, amíg nem készít számára méltó keretet, majd újra talpra áll.*
- Jártál már ott? Ugye jól hallom ki szavaidból, hogy te jártál ott? Tudod még merre van? Ígérem nem fogok útra kelni felkészületlenül! De az istennőre kérlek, adj nekem egy térképet, ami alapján oda juthatok egyszer! Egyetlen vágyam, hogy még ebben az életben megláthassam őseink városát! Ez hajt már ifjú korom óta. Nem vagyok méltó, hogy szívességet kérjek, hisz ti segítettetek rajtunk, de mégis, szánj meg engem és készíts nekem egy térképet!
2146. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-20 01:08:50
Üzenet elküldve: 2026-06-20 01:08:50
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 315
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 315
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
//A szent láng nyomában//
* Wrojth bizony nem lát problémát abban, ha társa, Wertus maga is megnézi közelebbről az egyik követ. Jobban érdekli, hogy mégis milyen viccet fog űzni a herceg a kavicsokból. Szép szavak aligha fogják meggyőzni, hogy megérte az út. Egyelőre csak kiirtottak néhány száz orkot, semmi hasznot nem szereztek. Pedig egyértelmű mindenki számára, hogy ő a vagyon és hírnév miatt indult útnak. Aztán eddig nem úgy tűnik, hogy bármelyiket megkapná. Legalábbis így gondolja, mígnem Krazindur, a herceg maga meg nem szorítja mindkét követ. Aztán a könnycseppet látva kicsit meglepődik. Nem tudja eldönteni, hogy most tényleg valami vicc következik, vagy minden, amit eddig mondott valós. Aztán végül kitartja a kezét a közeledő hercegnek, hogy saját kövét újra magáénak tudhassa. Az eddig hétköznapinak hitt kavics színváltása eléggé feltűnő. Fekete, ahogyan a herceg is mondta, az örök tűz hamujából lett kovácsolva. *
- Örök tűz... Amloshrudd!
* Észre sem veszi, mikor kimondja a szavakat. Hamar be is záródik a keze, majd az öklében tartott követ az álla alá húzza, és mintha valami néma imát mondana, úgy tartja néhány másodpercig. *
- Wylnurana hagyatéka jó kezekben lesz. Ahogy minden törpe ezen a földön, nagy dolgokra vagyunk hivatottak. Mi ez, ha nem egy jel, hogy jó irányba haladunk?
* Teszi fel a kérdést, tekintete közben az egybegyűltek között ingadozik. *
- Avalurydda innentől csak egy karnyújtányira van, de ahhoz több felszerelésre lesz szükségünk. De ez majd a jövő története lesz. Sajnálom Wertus. Tudom, régóta keresed a várost, de be kell érnünk ennyivel. Ha csak a fele igaz annak, amit Krazindur mond, nem vagyunk felkészülve.
* Egyébként nem mondott Wertus hülyeséget. Jelenleg Wrojth is azon gondolkodik, hogy gyűrűbe foglalja a követ. Úgy biztos nem fogja egy pillanatra sem elveszteni. Majd eldönti a visszaúton. Viszont ha egy dologban biztos, az az, hogy eleget voltak az erdőben. Hacsak Wertus nem ad elő valami óriási beszédet, félő, hogy Wrojth bedobná a törölközőt a közeljövőre tekintettel. *
- Kár. Pedig átvettem volna Wertustól, ha neki nem kell.
* Mondja oda, és már látszik rajta, hogy a jutalom átvétele után sokkal jobb a kedve, mint eddig. *
- De ha ragaszkodsz hozzá, ki vagyok én, hogy megfosszalak a jussodtól?
* Mondja már szinte nevetve. Majd neki is dől a nyitott ládának. Bár már eleget húzta a száját, valahogy mégsem érzi úgy, hogy eleget kérdezett a többiektől. Főleg a hercegtől. *
- Azok a jelek.
* Állával a különböző furcsa jelekre bök a testén. *
- Bárki kaphat ilyet, vagy csak hercegi hagyaték?
* Teszi fel a kérdést, mert hát ez igazán fontos kérdés. A negatívum láthatólag elég magas, de a velejáró előny talán kompenzálja az összes hátrányt. *
- Mihez kezdtek ezután? Ha hiányotok lenne valamiből, csak írjatok egy levelet a vörös ördögnek címezve, és adjátok át a pegazus fogadóba. Mi törpök tartsunk össze. És persze Faelny is.
* Teszi végül hozzá az elfet is, nehogy kirekesztve érezze magát. Reméli értékes szövetségesekre lelt az erdőmélyén. Valószínűleg a válaszaikat hallva csak több kérdés fog megfogalmazódni benne, de látszólag elérték az ösvény végét. A vöröst várja a város nyomornegyede, Wertust a kutatásai, a szerelmespárt pedig a magány. *
* Wrojth bizony nem lát problémát abban, ha társa, Wertus maga is megnézi közelebbről az egyik követ. Jobban érdekli, hogy mégis milyen viccet fog űzni a herceg a kavicsokból. Szép szavak aligha fogják meggyőzni, hogy megérte az út. Egyelőre csak kiirtottak néhány száz orkot, semmi hasznot nem szereztek. Pedig egyértelmű mindenki számára, hogy ő a vagyon és hírnév miatt indult útnak. Aztán eddig nem úgy tűnik, hogy bármelyiket megkapná. Legalábbis így gondolja, mígnem Krazindur, a herceg maga meg nem szorítja mindkét követ. Aztán a könnycseppet látva kicsit meglepődik. Nem tudja eldönteni, hogy most tényleg valami vicc következik, vagy minden, amit eddig mondott valós. Aztán végül kitartja a kezét a közeledő hercegnek, hogy saját kövét újra magáénak tudhassa. Az eddig hétköznapinak hitt kavics színváltása eléggé feltűnő. Fekete, ahogyan a herceg is mondta, az örök tűz hamujából lett kovácsolva. *
- Örök tűz... Amloshrudd!
* Észre sem veszi, mikor kimondja a szavakat. Hamar be is záródik a keze, majd az öklében tartott követ az álla alá húzza, és mintha valami néma imát mondana, úgy tartja néhány másodpercig. *
- Wylnurana hagyatéka jó kezekben lesz. Ahogy minden törpe ezen a földön, nagy dolgokra vagyunk hivatottak. Mi ez, ha nem egy jel, hogy jó irányba haladunk?
* Teszi fel a kérdést, tekintete közben az egybegyűltek között ingadozik. *
- Avalurydda innentől csak egy karnyújtányira van, de ahhoz több felszerelésre lesz szükségünk. De ez majd a jövő története lesz. Sajnálom Wertus. Tudom, régóta keresed a várost, de be kell érnünk ennyivel. Ha csak a fele igaz annak, amit Krazindur mond, nem vagyunk felkészülve.
* Egyébként nem mondott Wertus hülyeséget. Jelenleg Wrojth is azon gondolkodik, hogy gyűrűbe foglalja a követ. Úgy biztos nem fogja egy pillanatra sem elveszteni. Majd eldönti a visszaúton. Viszont ha egy dologban biztos, az az, hogy eleget voltak az erdőben. Hacsak Wertus nem ad elő valami óriási beszédet, félő, hogy Wrojth bedobná a törölközőt a közeljövőre tekintettel. *
- Kár. Pedig átvettem volna Wertustól, ha neki nem kell.
* Mondja oda, és már látszik rajta, hogy a jutalom átvétele után sokkal jobb a kedve, mint eddig. *
- De ha ragaszkodsz hozzá, ki vagyok én, hogy megfosszalak a jussodtól?
* Mondja már szinte nevetve. Majd neki is dől a nyitott ládának. Bár már eleget húzta a száját, valahogy mégsem érzi úgy, hogy eleget kérdezett a többiektől. Főleg a hercegtől. *
- Azok a jelek.
* Állával a különböző furcsa jelekre bök a testén. *
- Bárki kaphat ilyet, vagy csak hercegi hagyaték?
* Teszi fel a kérdést, mert hát ez igazán fontos kérdés. A negatívum láthatólag elég magas, de a velejáró előny talán kompenzálja az összes hátrányt. *
- Mihez kezdtek ezután? Ha hiányotok lenne valamiből, csak írjatok egy levelet a vörös ördögnek címezve, és adjátok át a pegazus fogadóba. Mi törpök tartsunk össze. És persze Faelny is.
* Teszi végül hozzá az elfet is, nehogy kirekesztve érezze magát. Reméli értékes szövetségesekre lelt az erdőmélyén. Valószínűleg a válaszaikat hallva csak több kérdés fog megfogalmazódni benne, de látszólag elérték az ösvény végét. A vöröst várja a város nyomornegyede, Wertust a kutatásai, a szerelmespárt pedig a magány. *
2145. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-19 21:31:32
Üzenet elküldve: 2026-06-19 21:31:32
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 86
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 86
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
//A szent láng nyomában//
*Krazindur csak némán biccent Wrojth szavaira. Bár ő maga tudja, hogy az a nap nem fog eljönni, mégis kár volna tovább firtatnia, hisz, elvégre ők mind törpék Faelnyt kivéve. Márpedig egy törpe köztudottan oda megy, ahová akar. Vagy nem megy ahová nem akar, ugye. Hanem a vörös bizony igencsak meglepődik a zsákmányon, olyannyira, hogy még az egyensúlyát is elveszíti. Az egész helyzet valahogy, ezen a nyugodt tisztáson, ahol még a szél is kellemesen simogatja őket, olyan idilli. Krazindur azonban nem úgy látszik, mint aki tréfálkozott volna azzal, amit mondott. Amint kezébe fogja a két kavicsot, egészen elkomolyodik. Csak egy pillanatra néz fel bajtársaira, mielőtt egészen rákoncentrálna a két tenyerére, amiben a föld kincseit fogja. Behunyja szemeit, és olyan mély hangon kezd el kántálni, mintha csak egy tárna mélyében fújtak volna meg egy hatalmas kürtöt. S mikor hosszú percek után végre ismét felnéz, tekintete egészen ködös, sőt, egy nehéz könnycsepp is legördül az arcán.*
-Gyönyörűek.
*Suttogja elcsukló hangon. Krazindur ősei emlékét, otthonát, a népének két darabkáját tartja markaiban. Először a földön ülő Wrojthoz sétál, hogy kinyissa neki jobb tenyerét, melyben az egyik kő lapul. Érdes, koromfekete, a mélyén mintha sötétség kavarogna.*
-Ez fivérem az örök tűz hamujából készült. Úgy tartják a mesék, hogy a fény is kerüli, s megérzi a törpe, ha vizslató tekintetek kutatják a háta közepét.
*Azzal pedig átnyújtja neki. Másik tenyerét pedig Wertusnak nyújtja oda, úgy sejti, hogy amit megtudott róla, ez igazán hozzá méltó. Ez a durva kődarab sárgásan izzik, kellemes melegséget és fényt áraszt magából.*
-Ez pedig a parazsából. A krónikások úgy tartották, hogy aki egy ilyet magánál hord, a leggonoszabb jégvihar közepén sem fázik, s még a legsötétebb tárnákba is fényt áraszt magából.
*Ezt pedig neki adja át. Faelny eközben pedig jobban el sem lehetne képedve, arcára kiül a meglepettség, szemöldökei a homloka közepéig kúsznak fel, szája tátva áll. Krazindur elmorzsolja azt az egy csepp könnyét orcájáról, és vidáman folytatja.*
-Ezt még az istennő sem gondolhatta volna de, úgy látszik barátaim, hogy valóban megtaláltátok Avaluryddát, még ha nem is úgy, ahogy gondoltátok.
*A napfény is rájuk vetül, miközben e szavakat mondja.*
-Micsoda nap! De vigyázzatok, komáim. Tudjátok, ők nagyon érzékenyek. Ha megpróbálnátok eladni őket, vagy odaadni valakinek, könnyen lehet, hogy megsértődnének és visszaváltoznának azokká a kövekké, amilyenek a ládában is voltak.
*Köztudott, hogy a törpe ereklyék már csak ilyen szeszélyesek.*
*Krazindur csak némán biccent Wrojth szavaira. Bár ő maga tudja, hogy az a nap nem fog eljönni, mégis kár volna tovább firtatnia, hisz, elvégre ők mind törpék Faelnyt kivéve. Márpedig egy törpe köztudottan oda megy, ahová akar. Vagy nem megy ahová nem akar, ugye. Hanem a vörös bizony igencsak meglepődik a zsákmányon, olyannyira, hogy még az egyensúlyát is elveszíti. Az egész helyzet valahogy, ezen a nyugodt tisztáson, ahol még a szél is kellemesen simogatja őket, olyan idilli. Krazindur azonban nem úgy látszik, mint aki tréfálkozott volna azzal, amit mondott. Amint kezébe fogja a két kavicsot, egészen elkomolyodik. Csak egy pillanatra néz fel bajtársaira, mielőtt egészen rákoncentrálna a két tenyerére, amiben a föld kincseit fogja. Behunyja szemeit, és olyan mély hangon kezd el kántálni, mintha csak egy tárna mélyében fújtak volna meg egy hatalmas kürtöt. S mikor hosszú percek után végre ismét felnéz, tekintete egészen ködös, sőt, egy nehéz könnycsepp is legördül az arcán.*
-Gyönyörűek.
*Suttogja elcsukló hangon. Krazindur ősei emlékét, otthonát, a népének két darabkáját tartja markaiban. Először a földön ülő Wrojthoz sétál, hogy kinyissa neki jobb tenyerét, melyben az egyik kő lapul. Érdes, koromfekete, a mélyén mintha sötétség kavarogna.*
-Ez fivérem az örök tűz hamujából készült. Úgy tartják a mesék, hogy a fény is kerüli, s megérzi a törpe, ha vizslató tekintetek kutatják a háta közepét.
*Azzal pedig átnyújtja neki. Másik tenyerét pedig Wertusnak nyújtja oda, úgy sejti, hogy amit megtudott róla, ez igazán hozzá méltó. Ez a durva kődarab sárgásan izzik, kellemes melegséget és fényt áraszt magából.*
-Ez pedig a parazsából. A krónikások úgy tartották, hogy aki egy ilyet magánál hord, a leggonoszabb jégvihar közepén sem fázik, s még a legsötétebb tárnákba is fényt áraszt magából.
*Ezt pedig neki adja át. Faelny eközben pedig jobban el sem lehetne képedve, arcára kiül a meglepettség, szemöldökei a homloka közepéig kúsznak fel, szája tátva áll. Krazindur elmorzsolja azt az egy csepp könnyét orcájáról, és vidáman folytatja.*
-Ezt még az istennő sem gondolhatta volna de, úgy látszik barátaim, hogy valóban megtaláltátok Avaluryddát, még ha nem is úgy, ahogy gondoltátok.
*A napfény is rájuk vetül, miközben e szavakat mondja.*
-Micsoda nap! De vigyázzatok, komáim. Tudjátok, ők nagyon érzékenyek. Ha megpróbálnátok eladni őket, vagy odaadni valakinek, könnyen lehet, hogy megsértődnének és visszaváltoznának azokká a kövekké, amilyenek a ládában is voltak.
*Köztudott, hogy a törpe ereklyék már csak ilyen szeszélyesek.*
2144. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-18 22:12:06
Üzenet elküldve: 2026-06-18 22:12:06
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 19
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 19
Játékstílus: Vakmerő
//A szent láng nyomában//
* Az öreg a gondolataiba mélyedve figyeli amint Wrojth kinyitja a ládát. Még az imént elhangzottak csengenek a fülében, mégpedig, hogy a hercegnek esze ágában sincs velük tartani és úgy látszik a vörösnek is elege lett ebből az útból és visszatérne a kényelmes városába. Ekkor Wertus Gubacsra néz, hátha, talán ketten folytathatják az utat, de az csak bámul bambán a messzeségbe. Reménytelen.
Mikor a láda fedele felnyílik először nem is figyel oda rá, úgy gondolja arany, vagy valami más érték lapul az alján, de Krazindur nevetésére felkapja a fejét és ő is szemügyre veszi a zsákmányt. Eleinte semmi kedve a nevetéshez, de amikor Wrojth seggre ül a csodálkozástól az öregre is rátör a röhögőgörcs. Mikor végre meg bír szólalni, így szól: *
- Hát ez jó! Tiszta haszon ez a mai nap! Nagy mókamester lehetett ez a sámán, kár hogy meghalt! Udvari bolondként még sokra vihette volna!
* Ekkor lehajol a másik kőért és kérdőn néz a vörösre: *
- Ezt megtarthatom emlékül a zsákmányból? Esküszöm, hogy arany keretbe fogatom és a nyakamban fogom hordani!
* Kételkedik benne, hogy ezekből a kavicsokból bármi lesz is, de azért az övét is átnyújtja a hercegnek, persze csak ha Wrojth neki adta. *
- Itt van ez is! Ezt is tessék megbűvölni!
* Majd kezeit hátra téve várja, hogy ugyan mi fog kisülni ebből. *
* Az öreg a gondolataiba mélyedve figyeli amint Wrojth kinyitja a ládát. Még az imént elhangzottak csengenek a fülében, mégpedig, hogy a hercegnek esze ágában sincs velük tartani és úgy látszik a vörösnek is elege lett ebből az útból és visszatérne a kényelmes városába. Ekkor Wertus Gubacsra néz, hátha, talán ketten folytathatják az utat, de az csak bámul bambán a messzeségbe. Reménytelen.
Mikor a láda fedele felnyílik először nem is figyel oda rá, úgy gondolja arany, vagy valami más érték lapul az alján, de Krazindur nevetésére felkapja a fejét és ő is szemügyre veszi a zsákmányt. Eleinte semmi kedve a nevetéshez, de amikor Wrojth seggre ül a csodálkozástól az öregre is rátör a röhögőgörcs. Mikor végre meg bír szólalni, így szól: *
- Hát ez jó! Tiszta haszon ez a mai nap! Nagy mókamester lehetett ez a sámán, kár hogy meghalt! Udvari bolondként még sokra vihette volna!
* Ekkor lehajol a másik kőért és kérdőn néz a vörösre: *
- Ezt megtarthatom emlékül a zsákmányból? Esküszöm, hogy arany keretbe fogatom és a nyakamban fogom hordani!
* Kételkedik benne, hogy ezekből a kavicsokból bármi lesz is, de azért az övét is átnyújtja a hercegnek, persze csak ha Wrojth neki adta. *
- Itt van ez is! Ezt is tessék megbűvölni!
* Majd kezeit hátra téve várja, hogy ugyan mi fog kisülni ebből. *
2143. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-18 09:52:19
Üzenet elküldve: 2026-06-18 09:52:19
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 315
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 315
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
//A szent láng nyomában//
* Nem érti mire fel ez a nagy visszakozás. A törpék köztudottan odamennek, ahova akarnak és akkor, amikor akarnak. Egyetlen dolog, ami képes lenne megállítani a törpe öklét, az saját maga. *
- Szóval nem akarsz.
* Jelenti ki főleg magának, de nem rejti véka alá nemtetszését. Pedig bizonyára sokat javulhatnának az esélyeik, ha szövetségesüknek tudhatnák az erdő gyermekét és a volt törpe herceget. *
- Ha meggondolnád magad, a városban megtalálsz minket. Ha nem is ma, de egyszer biztos megnézzük a saját szemeinkkel őseink hagyatékát. Vagy legalábbis, ami maradt belőle.
* Jelenti ki, és bár elsőnek nem ad neki konkrét címet, ahol elérheti, de biztos benne, hogy a törpe herceget elég nagy felforgás fogja kísérni, ha mégis mellettük döntene.
Eljött hát a nagy pillanat. A kulcs a zárban és egyelőre csendben, szinte lélegzetvisszafojtva várja a csodát. Teker rajta egyet. Semmi. Teker rajta még egyet. Semmi. Hát most már szemöldökei is összerándulnak. Mégis mennyit tekerjen még ezen a nyavalyás záron, hogy megadja magát? Harmadik tekerésre már egy éles hang töri meg a csendet. A zár nyitva a törpe pedig két kezét a doboz két szélére helyezi és elején lassú mozdulattal, aztán hirtelen nyitja fel. Olvasott már hasonló történeteket, főleg hősökről, akik a királylány megmentését követve egy hatalmas ládát kaptak jutalmul. E történetben a ládában található arany olyan fényáradatban pompázva tört ki, hogy az bárkit megvakíthatna. Na, valami ilyesmire számít ő is. A fény elmarad, ezen képet felváltja a nagyban üres láda belsője, miben két apró követ pillant meg. A drámai örvendés elmarad a végéről, de legalább az elf nagyon jót mulat ezen. Wrojth hitetlenkedve, szinte reszkető kezekkel veszi ki az egyik ilyen követ a ládából, majd seggre is esik. Végleg elhagyja az erő a testét az összes jókedvével együtt, ahogyan az eddig kincsnek hitt követ forgatja a kezében. *
- Hihetetlen.
* Csak ennyi hagyja el a száját. Még arra sincs ereje, hogy mérgében kiboruljon. Pedig ha tehetné, most a puszta kezével morzsolná össze ezt a két kavicsot és dobná a folyóba a ládát. A törpe herceg szavaira fejét épphogy megemeli. Nincs kedve most viccekhez, főleg nem mindezek után. Fáradt, éhes, és még azt a kezét sem látta még el, amelyiket a sámán megszúrt. A fájdalom hirtelen nyilall bele pont abba a pontba, aminek következtében oda is kap. *
- Hogy basszák meg.
* Mondja, majd a maradék erejét bevetve feltápászkodik, majd lassan de biztosan odasétál a törpe herceghez. Ha valami viccre készül a két kővel, akkor jobb ha hamar túlesnek rajta, nem hinné, hogy kipihenve értené. Ha meg valóban ereklyéről van szó, akkor biztos érti a dolgát. A két követ átnyújtva, bár az egyik kissé véresebb, mint a másik, majd kicsit közelebb, de leül. *
- Csináld.
* Nem érti mire fel ez a nagy visszakozás. A törpék köztudottan odamennek, ahova akarnak és akkor, amikor akarnak. Egyetlen dolog, ami képes lenne megállítani a törpe öklét, az saját maga. *
- Szóval nem akarsz.
* Jelenti ki főleg magának, de nem rejti véka alá nemtetszését. Pedig bizonyára sokat javulhatnának az esélyeik, ha szövetségesüknek tudhatnák az erdő gyermekét és a volt törpe herceget. *
- Ha meggondolnád magad, a városban megtalálsz minket. Ha nem is ma, de egyszer biztos megnézzük a saját szemeinkkel őseink hagyatékát. Vagy legalábbis, ami maradt belőle.
* Jelenti ki, és bár elsőnek nem ad neki konkrét címet, ahol elérheti, de biztos benne, hogy a törpe herceget elég nagy felforgás fogja kísérni, ha mégis mellettük döntene.
Eljött hát a nagy pillanat. A kulcs a zárban és egyelőre csendben, szinte lélegzetvisszafojtva várja a csodát. Teker rajta egyet. Semmi. Teker rajta még egyet. Semmi. Hát most már szemöldökei is összerándulnak. Mégis mennyit tekerjen még ezen a nyavalyás záron, hogy megadja magát? Harmadik tekerésre már egy éles hang töri meg a csendet. A zár nyitva a törpe pedig két kezét a doboz két szélére helyezi és elején lassú mozdulattal, aztán hirtelen nyitja fel. Olvasott már hasonló történeteket, főleg hősökről, akik a királylány megmentését követve egy hatalmas ládát kaptak jutalmul. E történetben a ládában található arany olyan fényáradatban pompázva tört ki, hogy az bárkit megvakíthatna. Na, valami ilyesmire számít ő is. A fény elmarad, ezen képet felváltja a nagyban üres láda belsője, miben két apró követ pillant meg. A drámai örvendés elmarad a végéről, de legalább az elf nagyon jót mulat ezen. Wrojth hitetlenkedve, szinte reszkető kezekkel veszi ki az egyik ilyen követ a ládából, majd seggre is esik. Végleg elhagyja az erő a testét az összes jókedvével együtt, ahogyan az eddig kincsnek hitt követ forgatja a kezében. *
- Hihetetlen.
* Csak ennyi hagyja el a száját. Még arra sincs ereje, hogy mérgében kiboruljon. Pedig ha tehetné, most a puszta kezével morzsolná össze ezt a két kavicsot és dobná a folyóba a ládát. A törpe herceg szavaira fejét épphogy megemeli. Nincs kedve most viccekhez, főleg nem mindezek után. Fáradt, éhes, és még azt a kezét sem látta még el, amelyiket a sámán megszúrt. A fájdalom hirtelen nyilall bele pont abba a pontba, aminek következtében oda is kap. *
- Hogy basszák meg.
* Mondja, majd a maradék erejét bevetve feltápászkodik, majd lassan de biztosan odasétál a törpe herceghez. Ha valami viccre készül a két kővel, akkor jobb ha hamar túlesnek rajta, nem hinné, hogy kipihenve értené. Ha meg valóban ereklyéről van szó, akkor biztos érti a dolgát. A két követ átnyújtva, bár az egyik kissé véresebb, mint a másik, majd kicsit közelebb, de leül. *
- Csináld.
2142. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-17 21:16:27
Üzenet elküldve: 2026-06-17 21:16:27
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 86
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 86
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
//A szent láng nyomában//
-Attól tartok fivérem, hogy az nem fog menni. Én nem térhetek vissza arra helyre, legalábbis ami megmaradt belőle, s ha tehetném sem mennék szívesen.
*Mondja keserű hangon, mégis mosolyt erőltetve magára a törpe herceg Wertus kérdésére. Ezt az utat nekik kell megjárniuk, vagy talán nekik sem. Talán senkinek. Csak az istenek tudhatják.*
-Persze hogy nem. Volt időm megnézni magamnak, míg gyúrta az arcomat mint a pék a tésztát.
*Röhög fel hangosan Krazindur a kulcsot illetően, Wertus és Gubaf pedig tudhatják, hogy a herceg bizony elég sokat kaphatott a sámántól, míg próbálták szóra bírni őt a táborban. Wrojth végül úgy dönt, hogy nem hurcolja tovább azt a nehéz ládát, és megpróbálja kinyitni azt. A vaskulcs hangos katanással fordul el, egyszer, kétszer, majd harmadjára jókorát reccsen, és a zár feladja a küzdelmet. A veretes erősítéssel megnehezített fedő lassan feltárul, amit pedig mindenki egyszerre láthat meg, azok a ládában rejlő kövek.*
-Kövek..?
*Szólal meg felhúzott szemöldökkel Faelny, és kérdőn néz a négy törpére sorban, míg végül a törpe hercegen állapodik meg. Az ő tekintete azonban csak egy pillanatig kell, hogy találkozzon a két kővel a ládában, mielőtt öblös nevetésben törne ki.*
-Az az ork, tényleg egy ostoba teremtés volt.
*És csak még jobban nevet és nevet, egyre csak jobban. Egy apró könnycseppet morzsol el a jobb szeméből, mielőtt sikerülne visszanyernie az uralmát önmagán.*
-Hát ezért akarta kiszedni belőlem, hogy hol vagy.
*Mondja Krazindur a kedvesének, és rosszallóan megrázza a fejét, miközben mosolya még mindig nem halványul el. Bár a két kő, vagy inkább aprócska kavics hétköznapinak tűnik, mégis meglepő gondossággal vannak biztonságba helyzve ebben a ládában. Jóllehet a nagy súly legtöbb részét ez a védelem adta, nem pedig a tartalma. *
-Az a bolond azt hitte, hogy ezek az Erdő szellemének ereklyéi. Nagyobbat nem is tévedhetett volna.
*Mondja végül szilárd határozottsággal a hangjában, barna szemei pedig mintha ismét élettel teli tűztől lángolnának, úgy keresi Wrojth és Wertus pillantását.*
-Ezek törpe ereklyék! Csak... Alszanak a kicsikéim.
*Mindkét kődarab poros, és egyszerű kőnek látszik, semmi különöset nem tapasztalani, sem tapintásra, sem ránézésre. Még színük sem nagyon van, csak az a szokásos szürkés fekete. Mégis, Krazindur tudhat valamit, amit mások nem. Még az elf is kíváncsian figyel, mert fogalma sincs, hogy kedvese miről beszél.*
-Talán fel tudom őket ébreszteni, ha akarjátok...
-Attól tartok fivérem, hogy az nem fog menni. Én nem térhetek vissza arra helyre, legalábbis ami megmaradt belőle, s ha tehetném sem mennék szívesen.
*Mondja keserű hangon, mégis mosolyt erőltetve magára a törpe herceg Wertus kérdésére. Ezt az utat nekik kell megjárniuk, vagy talán nekik sem. Talán senkinek. Csak az istenek tudhatják.*
-Persze hogy nem. Volt időm megnézni magamnak, míg gyúrta az arcomat mint a pék a tésztát.
*Röhög fel hangosan Krazindur a kulcsot illetően, Wertus és Gubaf pedig tudhatják, hogy a herceg bizony elég sokat kaphatott a sámántól, míg próbálták szóra bírni őt a táborban. Wrojth végül úgy dönt, hogy nem hurcolja tovább azt a nehéz ládát, és megpróbálja kinyitni azt. A vaskulcs hangos katanással fordul el, egyszer, kétszer, majd harmadjára jókorát reccsen, és a zár feladja a küzdelmet. A veretes erősítéssel megnehezített fedő lassan feltárul, amit pedig mindenki egyszerre láthat meg, azok a ládában rejlő kövek.*
-Kövek..?
*Szólal meg felhúzott szemöldökkel Faelny, és kérdőn néz a négy törpére sorban, míg végül a törpe hercegen állapodik meg. Az ő tekintete azonban csak egy pillanatig kell, hogy találkozzon a két kővel a ládában, mielőtt öblös nevetésben törne ki.*
-Az az ork, tényleg egy ostoba teremtés volt.
*És csak még jobban nevet és nevet, egyre csak jobban. Egy apró könnycseppet morzsol el a jobb szeméből, mielőtt sikerülne visszanyernie az uralmát önmagán.*
-Hát ezért akarta kiszedni belőlem, hogy hol vagy.
*Mondja Krazindur a kedvesének, és rosszallóan megrázza a fejét, miközben mosolya még mindig nem halványul el. Bár a két kő, vagy inkább aprócska kavics hétköznapinak tűnik, mégis meglepő gondossággal vannak biztonságba helyzve ebben a ládában. Jóllehet a nagy súly legtöbb részét ez a védelem adta, nem pedig a tartalma. *
-Az a bolond azt hitte, hogy ezek az Erdő szellemének ereklyéi. Nagyobbat nem is tévedhetett volna.
*Mondja végül szilárd határozottsággal a hangjában, barna szemei pedig mintha ismét élettel teli tűztől lángolnának, úgy keresi Wrojth és Wertus pillantását.*
-Ezek törpe ereklyék! Csak... Alszanak a kicsikéim.
*Mindkét kődarab poros, és egyszerű kőnek látszik, semmi különöset nem tapasztalani, sem tapintásra, sem ránézésre. Még színük sem nagyon van, csak az a szokásos szürkés fekete. Mégis, Krazindur tudhat valamit, amit mások nem. Még az elf is kíváncsian figyel, mert fogalma sincs, hogy kedvese miről beszél.*
-Talán fel tudom őket ébreszteni, ha akarjátok...
2141. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-17 18:49:56
Üzenet elküldve: 2026-06-17 18:49:56
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
* Az erdő mélyén egy bokor ágaskodik. Vagy legalábbis bokornak hitték akik elhaladtak a közelében. Csak miután kietlenné válik a táj és a levelek közül előbújik egy fej, akkor derül ki, hogy nem bokor az, hanem egy fura szerzet. Kémlelődik egy darabig, senkit se hall se lát, ekkor felkel és elindul. Hogy hová azt még maga sem tudja.*
2140. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-16 18:00:39
Üzenet elküldve: 2026-06-16 18:00:39
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 19
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 19
Játékstílus: Vakmerő
//A szent láng nyomában//
* Az öreg Avalurydda kapcsán nem erre a válaszra számított. Oly rég óta keresi már a várost, hogy semmi kedve visszafordulni, de azt is tudja, hogy egyedül esélytelen útra vállalkozik. Márpedig Gubacs, akinek az erdőn keresztülvezető út mutatása lenne a feladata, egy ideje olybá tűnik, mint akinek megártott az orkokkal való találkozás. A ketrec óta egy szavát sem lehetett hallani. Eddig sem volt ki a négy kereke, de most? Wrojth szavaiból is bizonytalanság sugárzik, meg aztán a hercegnek talán igaza lehet. Egy-két mágus és gyógyító nem ártana. Na persze nem mintha egy törpének szüksége lenne ilyesfajta hókuszpókuszra, de azért mégis… Mielőtt elindultak összefutott néhánnyal a városban, talán ők, némi unszolás után velük tartanának. Miközben ezen tűnődik ábrázata egyre komorabbá válik, bal kezével szakállát tépdelve gondolkodik, majd lemondóan sóhajt és Wrojthra néz.*
- Te mit mondasz? Úgy tűnik, hogy Gubacsra már nem számíthatunk! Kettőnknek pedig, bizony kemény dolog lenne átverekedni magunkat az erdőn. Hacsak…
* Ekkor a leányra és a hercegre néz. *
- Hacsak ti nem segítetek! Velünk tarthatnátok, nagy hasznát vennénk a helyismereteteknek itt erdőmélyén! Mit szóltok? Engem nem érdekel sem arany, sem kincs! A várost akarom látni, mit őseink emeltek!
* Eközben figyelme a vörösre és a ládára terelődik. Kíváncsian várja, hogy vajon mit rejtegethetett a sámán. Amennyiben felnyílik a láda fedele az öreg kíváncsian lép közelebb, hogy jobban szemügyre vegye annak tartalmát. *
* Az öreg Avalurydda kapcsán nem erre a válaszra számított. Oly rég óta keresi már a várost, hogy semmi kedve visszafordulni, de azt is tudja, hogy egyedül esélytelen útra vállalkozik. Márpedig Gubacs, akinek az erdőn keresztülvezető út mutatása lenne a feladata, egy ideje olybá tűnik, mint akinek megártott az orkokkal való találkozás. A ketrec óta egy szavát sem lehetett hallani. Eddig sem volt ki a négy kereke, de most? Wrojth szavaiból is bizonytalanság sugárzik, meg aztán a hercegnek talán igaza lehet. Egy-két mágus és gyógyító nem ártana. Na persze nem mintha egy törpének szüksége lenne ilyesfajta hókuszpókuszra, de azért mégis… Mielőtt elindultak összefutott néhánnyal a városban, talán ők, némi unszolás után velük tartanának. Miközben ezen tűnődik ábrázata egyre komorabbá válik, bal kezével szakállát tépdelve gondolkodik, majd lemondóan sóhajt és Wrojthra néz.*
- Te mit mondasz? Úgy tűnik, hogy Gubacsra már nem számíthatunk! Kettőnknek pedig, bizony kemény dolog lenne átverekedni magunkat az erdőn. Hacsak…
* Ekkor a leányra és a hercegre néz. *
- Hacsak ti nem segítetek! Velünk tarthatnátok, nagy hasznát vennénk a helyismereteteknek itt erdőmélyén! Mit szóltok? Engem nem érdekel sem arany, sem kincs! A várost akarom látni, mit őseink emeltek!
* Eközben figyelme a vörösre és a ládára terelődik. Kíváncsian várja, hogy vajon mit rejtegethetett a sámán. Amennyiben felnyílik a láda fedele az öreg kíváncsian lép közelebb, hogy jobban szemügyre vegye annak tartalmát. *
2139. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-15 10:42:01
Üzenet elküldve: 2026-06-15 10:42:01
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 315
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 315
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
//A szent láng nyomában//
* Nem akarta világgá kürtölni, hogy bizony a sámán testénél talált egy kulcsot, de láthatólag nem titok. Legalábbis mostantól mégannyira sem, mint eddig. Eleinte csak meglepődött tekintettel figyel rájuk, majd felemeli üres kezét. Mintha valami kártyatrükk, a semmiből előteremti a kulcsot, mintha az végig itt lett volna a kezében. *
- Semmi nem kerüli el a szemeid látom.
* Böki oda jókedvében, ám ez csak látszat, ugyanis legbelül mérges. Nem akarta mindenki előtt kinyitni, bármi is legyen benne, de olybá tűnik, ez az út már járhatatlan. Leugrik a ládáról és beleteszi a kulcsot. *
- Na, lássuk mit fogtam.
* Mondja, majd egy határozott mozdulattal elfordítja, és lassan kinyitja a ládát. *
- Ha nem, hát nem. Találunk akkor valaki mást.
* Mondja és azzal el is teszi a papírokat. Sajnálja, hogy nem kaphatnak egyből választ, de korántsem akkora visszaesés, mint azt remélné valaki. Amúgy sem gondolta, hogy tudnának nekik fordítani, elvégre nem egy szép nyelvről van szó. *
- Még szép.
* Mondja határozottan a törpe herceg kérdésére, majd tekintete néhány másodpercig Wertuson landol. *
- Ha nem is ma, egyszer mindenképp eljutunk oda.
* Nem akarta világgá kürtölni, hogy bizony a sámán testénél talált egy kulcsot, de láthatólag nem titok. Legalábbis mostantól mégannyira sem, mint eddig. Eleinte csak meglepődött tekintettel figyel rájuk, majd felemeli üres kezét. Mintha valami kártyatrükk, a semmiből előteremti a kulcsot, mintha az végig itt lett volna a kezében. *
- Semmi nem kerüli el a szemeid látom.
* Böki oda jókedvében, ám ez csak látszat, ugyanis legbelül mérges. Nem akarta mindenki előtt kinyitni, bármi is legyen benne, de olybá tűnik, ez az út már járhatatlan. Leugrik a ládáról és beleteszi a kulcsot. *
- Na, lássuk mit fogtam.
* Mondja, majd egy határozott mozdulattal elfordítja, és lassan kinyitja a ládát. *
- Ha nem, hát nem. Találunk akkor valaki mást.
* Mondja és azzal el is teszi a papírokat. Sajnálja, hogy nem kaphatnak egyből választ, de korántsem akkora visszaesés, mint azt remélné valaki. Amúgy sem gondolta, hogy tudnának nekik fordítani, elvégre nem egy szép nyelvről van szó. *
- Még szép.
* Mondja határozottan a törpe herceg kérdésére, majd tekintete néhány másodpercig Wertuson landol. *
- Ha nem is ma, egyszer mindenképp eljutunk oda.
2138. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-14 01:32:44
Üzenet elküldve: 2026-06-14 01:32:44
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 86
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 86
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
//A szent láng nyomában//
*Faelny a láda láttán egy pillanatra Krazindurra néz, és széles vigyorra fakadnak ajkai. Valaha a törpe herceg is éppen ilyen lehetett, zsákmányt kutatva a legyőzött ellenség romjai között.*
-A sámán nyakában láttam korábban egy böszme nagy kulcsot, én azzal próbálnám meg testvér, hogy ne kelljen átcipelni az egész erdőn azt a ládát. Hm. Ész is kell a karok mellé.
*Mutat játékosan a törpe herceg a saját halántékára néhányszor a mutatóujával.*
-Persze ti tudjátok, azt csináltok ami csak tetszik.
*Végül is neki igazából oly mindegy, ha vinni szeretnék a zsákmányukat, hát szívük rajta. A papírlapokat mindketten megnézik, majd megrázzák a fejüket.*
-Ork nyelven íródott, de én meg nem szólalok rajta.
*Borzon bele dühösen az elf. Részükről nem fognak kapni fordítást, az egyszer biztos. Valaki mást kell majd keresniük. Aztán csak hallgatnak, hagyják hogy a történetük átjárja a társaságot, aztán persze figyelmesen hallgatják a további beszélgetést. A bort természetesen elfogadják, és derűsen kortyolnak bele a nedűbe, mielőtt továbbadnák. Wertus szavait különösen megmosolyogják, igazi hithű törpe szellem lakozik benne. Még Krazindurban is megpendül valami ősi, valami amit már régen eltemetett. Elismerősen tekint végig a fajtársain, akik egyben bajtársai is lettek. A kérdés ami ezután érkezik szinte meg sem lepi. Keserű mosollyal felel.*
-Avalurydda, mi? Bátor kalandorok vagytok, azt meg kell hagyni. Mégis óva intelek titeket, fogadjátok meg a szavam. Rengeteg ösvény, tárna, alagút vezet oda. Vagyis hát.. inkább vezetett. Mára ki tudja mennyi omlott be, vagy semmisült meg az emberöltők alatt. Ha valóban meg akarjátok találni azt, ami megmaradt belőle, nagyon fel kell készülnetek. Társak, erős mágusok, és gyógyítók nélkül szinte biztos a halál. Ezek az orkok semmik ahhoz a veszélyhez, ami rátok vár.
*Látszik rajta, hogy komolyan beszél, és nem csak úgy rájuk akar íjeszteni.*
-És a siker esélye így is csekély. Biztos ezt akarjátok?
*Faelny a láda láttán egy pillanatra Krazindurra néz, és széles vigyorra fakadnak ajkai. Valaha a törpe herceg is éppen ilyen lehetett, zsákmányt kutatva a legyőzött ellenség romjai között.*
-A sámán nyakában láttam korábban egy böszme nagy kulcsot, én azzal próbálnám meg testvér, hogy ne kelljen átcipelni az egész erdőn azt a ládát. Hm. Ész is kell a karok mellé.
*Mutat játékosan a törpe herceg a saját halántékára néhányszor a mutatóujával.*
-Persze ti tudjátok, azt csináltok ami csak tetszik.
*Végül is neki igazából oly mindegy, ha vinni szeretnék a zsákmányukat, hát szívük rajta. A papírlapokat mindketten megnézik, majd megrázzák a fejüket.*
-Ork nyelven íródott, de én meg nem szólalok rajta.
*Borzon bele dühösen az elf. Részükről nem fognak kapni fordítást, az egyszer biztos. Valaki mást kell majd keresniük. Aztán csak hallgatnak, hagyják hogy a történetük átjárja a társaságot, aztán persze figyelmesen hallgatják a további beszélgetést. A bort természetesen elfogadják, és derűsen kortyolnak bele a nedűbe, mielőtt továbbadnák. Wertus szavait különösen megmosolyogják, igazi hithű törpe szellem lakozik benne. Még Krazindurban is megpendül valami ősi, valami amit már régen eltemetett. Elismerősen tekint végig a fajtársain, akik egyben bajtársai is lettek. A kérdés ami ezután érkezik szinte meg sem lepi. Keserű mosollyal felel.*
-Avalurydda, mi? Bátor kalandorok vagytok, azt meg kell hagyni. Mégis óva intelek titeket, fogadjátok meg a szavam. Rengeteg ösvény, tárna, alagút vezet oda. Vagyis hát.. inkább vezetett. Mára ki tudja mennyi omlott be, vagy semmisült meg az emberöltők alatt. Ha valóban meg akarjátok találni azt, ami megmaradt belőle, nagyon fel kell készülnetek. Társak, erős mágusok, és gyógyítók nélkül szinte biztos a halál. Ezek az orkok semmik ahhoz a veszélyhez, ami rátok vár.
*Látszik rajta, hogy komolyan beszél, és nem csak úgy rájuk akar íjeszteni.*
-És a siker esélye így is csekély. Biztos ezt akarjátok?
2137. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2026-06-10 22:01:16
Üzenet elküldve: 2026-06-10 22:01:16
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 19
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 19
Játékstílus: Vakmerő
//A szent láng nyomában//
* Az elf leány válaszára az öreg elmosolyodik, majd így szól: *
- Élet és sors? Én Wylnurana istennő kegyelmében bízom, nem pedig a vak szerencsében! Azt, hogy nem néztek benneteket jó szemmel, viszont elhiszem. Népeink közt nagy szakadék tátong. Képzelem mit szóltak a szüleitek mikor megtudták! De fiatal koromban sok legendát és történetet hallottam öregapámtól az ilyen szerelmekről, melyek a két nép fiai és leányai közt fogantak, hol tragikus, hol pedig szerencsés kifejlettel. Imáimban, majd az istennő áldását kérem rátok, hogy szerelmetek jó gyümölcsöt hozzon és leljetek otthonra bárhová is mentek!
* Az öreg mondókáját a vörös társuk szakítja félbe. Kíváncsian figyeli, hogy vajon azok el-e tudják olvasni az írásokat. Amennyiben igen, ő is előkotorja a papírokat és azokat is átnyújtja nekik, hátha megtud belőlük valami hasznosat. A felkínált italra csak legyint egyet. *
- Egy ilyen után? Hisz ez csupán egy átlagos nap volt! De igen, Avalurydda! Úgy sejtem, hogy valahol az erdőmőlyén túl elterülő hegyekben kell keresnünk. Mégpedig a négy város csillagképben található ötödik csillag hozzá a kulcs, mely mindig a Nagy Választóhegység legmagasabb csúcsa felett nyugszik. Az jelöli az ötödik várost, Avaluryddát! Hallottatok róla már valamit?
* Az szürke hajú törpe reménykedve néz a hercegre és a lányra. Annyi év keresgélés után most van a legközelebb hozzá, hogy megvalósítsa az álmát és megtalálja az ősi várost. *
* Az elf leány válaszára az öreg elmosolyodik, majd így szól: *
- Élet és sors? Én Wylnurana istennő kegyelmében bízom, nem pedig a vak szerencsében! Azt, hogy nem néztek benneteket jó szemmel, viszont elhiszem. Népeink közt nagy szakadék tátong. Képzelem mit szóltak a szüleitek mikor megtudták! De fiatal koromban sok legendát és történetet hallottam öregapámtól az ilyen szerelmekről, melyek a két nép fiai és leányai közt fogantak, hol tragikus, hol pedig szerencsés kifejlettel. Imáimban, majd az istennő áldását kérem rátok, hogy szerelmetek jó gyümölcsöt hozzon és leljetek otthonra bárhová is mentek!
* Az öreg mondókáját a vörös társuk szakítja félbe. Kíváncsian figyeli, hogy vajon azok el-e tudják olvasni az írásokat. Amennyiben igen, ő is előkotorja a papírokat és azokat is átnyújtja nekik, hátha megtud belőlük valami hasznosat. A felkínált italra csak legyint egyet. *
- Egy ilyen után? Hisz ez csupán egy átlagos nap volt! De igen, Avalurydda! Úgy sejtem, hogy valahol az erdőmőlyén túl elterülő hegyekben kell keresnünk. Mégpedig a négy város csillagképben található ötödik csillag hozzá a kulcs, mely mindig a Nagy Választóhegység legmagasabb csúcsa felett nyugszik. Az jelöli az ötödik várost, Avaluryddát! Hallottatok róla már valamit?
* Az szürke hajú törpe reménykedve néz a hercegre és a lányra. Annyi év keresgélés után most van a legközelebb hozzá, hogy megvalósítsa az álmát és megtalálja az ősi várost. *
1568-1587 , 1588-1607 , 1608-1627 , 1628-1647 , 1648-1667 , 1668-1687 , 1688-1707 , 1708-1727 , 1728-1747 , 1748-1767 , 1768-1787 , 1788-1807 , 1808-1827 , 1828-1847 , 1848-1867 , 1868-1887 , 1888-1907 , 1908-1927 , 1928-1947 , 1948-1967 , 1968-1987 , 1988-2007 , 2008-2027 , 2028-2047 , 2048-2067 , 2068-2087 , 2088-2107 , 2108-2127 , 2128-2147 , 2137-2156