//Emlékek útján//
*Hosszú másodpercekig tartó ádáz küzdelem zajlik, ám végül a Drasszéra Gorra felülkerekedik ellenfelén, s végleg elpusztítja a kapu őrét. Nem marad utána más, csak egy szó. Egyetlen szó, melyet neki is mindvégig tudnia kellett volna, melyet, ha odafigyel hű barátjára, kimondva talán elkerülhette volna ezt az egész pusztítást. Valamiért nem érzi úgy, hogy győzött. Elveszve lebeg valahol a végtelen sötétségben, és olyan érzése támad, mintha ezzel a győzelemmel többet veszített volna el, mint amennyit nyert. Hirtelen erős fájdalmat és szédítő sebességet érez, mintha csak a végtelenségen esne keresztül, aztán egyszer csak a saját testében találja magát. Rögtön végigtapogatja a karját, a testét. Jól van, de a bőrvértjén egy hatalmas lyuk tátong, mely szintén egy emlék. Egy emlék arról, hogy a vipera nélkül már ő maga is csak az lenne azon néhányaknak, akik hiányolnák őt erről a világról.*
- Emlék, mi…? *Néz a rá meredő vörös szempárra, mintha csak neki tenné fel a kérdést. Vérrel és sötétséggel táplálta a lényt, és most, ahogy azt a sötét isten küldötte ígérte neki, meghálálta mindezt azzal, hogy megmentette az életét. Csakhogy, ez most egy újabb búcsú ideje. A Drasszéra Gorra talán csak egy parazita, egy élősködő, de Nori számára mégis egy társ, akivel most elválnak útjaik. Árnyék után ő a második, akit a mai napon elveszít, és válik az istenek hatalmát hordozó karkötője is csupán egy egyszerű ékszerré. Emlékek, most már ők is csak azok. Ahogy a vipera a nyelvét nyújtja felé, ő a kezével nyúl utána, de már nem tudja megérinteni, a közös útjuk itt véget ér. Nori hátradől a fűben, és lihegve bámulja az eget, kicsordulnak a könnyei is. A nap korongja már nem éjfekete, de valahogy most nem zavarja a fénye sem. Minden egyes lépéssel egy újabb társat veszít el. Mindenki feláldozza magát azért, hogy ő tovább haladhasson előre, de mit ér el vele, mit nyer ezzel ő? Egyelőre csak a magányt. Ám nincs még teljesen egyedül, a fekete macska ott ül, és figyel a sárga szemeivel továbbra is türelmesen. Ahogy a feketeség felül, és meglátja őt, nem az öröm rajzolódik ki az arcán. Sóhajt egyet. Annyira már nem is akar bemenni azon a kapun, nem akarja követni a négylábút sem, de túl sokat veszített ahhoz, hogy most hátat fordítson neki, és hazafelé induljon. Sőt, egyedül talán ki sem találna az erdőből. Feláll hát, felveszi a földről a fűben heverő mesterkardját, és visszacsúsztatja azt a tokjába, majd odalépked Szörnyecske elé.*
- Nagyon remélem, hogy ezek után valami igazán különleges dolgot fogsz nekem mutatni. Figyelmeztetlek, hogy a következő ilyennél inkább a te nyakadat tekerem ki! Mást már nem akarok elveszíteni miattad *fenyegeti meg szerencsétlen állatot. Természetesen most sem ismeri be, hogy az ő hibája az egész azért, mert mindent magának akart, azért, mert nem hallgatott a barátaira és azért, mert a körülötte lévő jeleket mind hülyeségnek gondolta. Most nincs itt vele más, csak a macska, ezért őt hibáztathatja.
Ha Szörnyecske belép a kapun, akkor követi őt. Tudja, hogy a vipera nélkül most már ő is csak egy egyszerű halandó, de talán már elfogadta, hogy ebből a barlangból lehet, hogy neki is csupán az emléke jut ki.*