Külső területek - Erdőmélye
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 100 (1981. - 1989. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
1989. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-13 10:16:09
Üzenet elküldve: 2025-07-13 10:16:09
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Egy félistennek igencsak szórakoztató lehet, ahogy egy halandó a világi javakért kapkod, s ez alól a legtöbb élőt érintő nyavalya, a kapzsiság alól Nori sem kivétel. Egy cseppnyi gátlást sem érez amiatt, hogy kirámolja az egész sírhelyet, ám mikor Yillith jutalmat emleget, egyből sikerül felkeltenie a feketeség érdeklődését. Nem is kell sokat gondolkoznia rajta, hogy mit kérjen a démonnőtől. Ha korábban képes volt egy olyan tárggyal megajándékozni őt, mellyel kicselezhette a halált, akkor néhány hang elhallgattatása nem okozhat neki gondot. Jól tippelt. A kapott válasz lenyűgözi.*
- Hálás vagyok a viperának, még szomorú is voltam, hogy elment, de valljuk be, fene nagy étvágya volt neki. *Az entitás sokszor már az őrületbe kergette, amikor nem volt rá lehetősége, hogy megfelelően táplálja. Bár a halhatatlanság ígérete csábító, egyáltalán nem bánja, hogy ettől a tehertől megszabadult.*
- Velar… *Ismétli a hallott nevet, ahogy visszahúzza a kezét, rajta az új hatalommal felvértezett karperecével. Yillith karmainak érintésétől borsódzik ugyan a bőre, de azt nem mondaná, hogy rossz érzés volt. Ezt követően visszafordul a ládához, hogy az utolsó tárgyat is kiemelje belőle, azonban amint ezt megteszi, váratlan dolog történik. Szíve megdobban, ajkait halk sikkantás hagyja el, majd hirtelen teljesen máshol találja magát: Artheniorban. Egyértelműen a városban van, de annyira más… Egy pusztítás közepébe csöppent, ahol az utcákon vér folyik, az épületek pedig lángok martalékává válnak, orkokat lát mindenhol. A legrusnyább, az lehet a parancsnokuk, efelől nincs semmi kétsége. Kiadja a parancsot a gyilkolásra, hogy aztán néhány másodperccel később a saját élete legyen az első, mely odaveszik. A halálos fegyvert Nori azonnal felismeri, ugyanaz a lándzsa, mely az ő szívét is átszúrta. A kép tiszta. Ennek a városőrnek állított emléket a szobor, de akkor a tárgy a kezében…
A látomás véget ér, ő pedig levegőért kapkodva tér magához.*
- Ez, ez egy… *Próbálná kinyögni, amit látott, de a vészjósló, fülsiketítő kürtszó beléfojt minden szót. Összeszorított fogakkal próbálja kibírni, míg véget nem ér.*
- Egy utolsó kérésem van, Yillith. Vigyél ki innen! Az erdőből. *Mondja, míg újra az apró táskában kutat, melyből az előző italt vette elő. Ezúttal egy barna színű lötty kerül elő belőle, amit rögtön le is húz. Jól fog jönni, ha menekülnie kell. Az üveget eldobja, és már rohan is kifelé, megfeledkezve szegény Kormi úrról, de egy macskát talán még belézárt démon nélkül sem kell félteni. Ha sikerül kiérnie a bejáratig, akkor egy pillanatra megtorpan. Először a sziklatömbre pillant, ahová a kulcsot helyezte, majd a félistenre, ha még mindig vele tart. Az előbb mondta, hogy nincs több kérése Yillith felé, de még egy talán mégis volna. Megígérte Ciliának, hogy vigyázni fog a medálra, és visszaviszi neki… Az is egy emlék, az utolsó emlék, mely a szüleitől maradt neki.*
Megivott egy varázsitalt, ami a hétfokú skálán néggyel növeli a gyorsaságot a következő két körre.
*Egy félistennek igencsak szórakoztató lehet, ahogy egy halandó a világi javakért kapkod, s ez alól a legtöbb élőt érintő nyavalya, a kapzsiság alól Nori sem kivétel. Egy cseppnyi gátlást sem érez amiatt, hogy kirámolja az egész sírhelyet, ám mikor Yillith jutalmat emleget, egyből sikerül felkeltenie a feketeség érdeklődését. Nem is kell sokat gondolkoznia rajta, hogy mit kérjen a démonnőtől. Ha korábban képes volt egy olyan tárggyal megajándékozni őt, mellyel kicselezhette a halált, akkor néhány hang elhallgattatása nem okozhat neki gondot. Jól tippelt. A kapott válasz lenyűgözi.*
- Hálás vagyok a viperának, még szomorú is voltam, hogy elment, de valljuk be, fene nagy étvágya volt neki. *Az entitás sokszor már az őrületbe kergette, amikor nem volt rá lehetősége, hogy megfelelően táplálja. Bár a halhatatlanság ígérete csábító, egyáltalán nem bánja, hogy ettől a tehertől megszabadult.*
- Velar… *Ismétli a hallott nevet, ahogy visszahúzza a kezét, rajta az új hatalommal felvértezett karperecével. Yillith karmainak érintésétől borsódzik ugyan a bőre, de azt nem mondaná, hogy rossz érzés volt. Ezt követően visszafordul a ládához, hogy az utolsó tárgyat is kiemelje belőle, azonban amint ezt megteszi, váratlan dolog történik. Szíve megdobban, ajkait halk sikkantás hagyja el, majd hirtelen teljesen máshol találja magát: Artheniorban. Egyértelműen a városban van, de annyira más… Egy pusztítás közepébe csöppent, ahol az utcákon vér folyik, az épületek pedig lángok martalékává válnak, orkokat lát mindenhol. A legrusnyább, az lehet a parancsnokuk, efelől nincs semmi kétsége. Kiadja a parancsot a gyilkolásra, hogy aztán néhány másodperccel később a saját élete legyen az első, mely odaveszik. A halálos fegyvert Nori azonnal felismeri, ugyanaz a lándzsa, mely az ő szívét is átszúrta. A kép tiszta. Ennek a városőrnek állított emléket a szobor, de akkor a tárgy a kezében…
A látomás véget ér, ő pedig levegőért kapkodva tér magához.*
- Ez, ez egy… *Próbálná kinyögni, amit látott, de a vészjósló, fülsiketítő kürtszó beléfojt minden szót. Összeszorított fogakkal próbálja kibírni, míg véget nem ér.*
- Egy utolsó kérésem van, Yillith. Vigyél ki innen! Az erdőből. *Mondja, míg újra az apró táskában kutat, melyből az előző italt vette elő. Ezúttal egy barna színű lötty kerül elő belőle, amit rögtön le is húz. Jól fog jönni, ha menekülnie kell. Az üveget eldobja, és már rohan is kifelé, megfeledkezve szegény Kormi úrról, de egy macskát talán még belézárt démon nélkül sem kell félteni. Ha sikerül kiérnie a bejáratig, akkor egy pillanatra megtorpan. Először a sziklatömbre pillant, ahová a kulcsot helyezte, majd a félistenre, ha még mindig vele tart. Az előbb mondta, hogy nincs több kérése Yillith felé, de még egy talán mégis volna. Megígérte Ciliának, hogy vigyázni fog a medálra, és visszaviszi neki… Az is egy emlék, az utolsó emlék, mely a szüleitől maradt neki.*
Megivott egy varázsitalt, ami a hétfokú skálán néggyel növeli a gyorsaságot a következő két körre.
1988. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-13 00:43:21
Üzenet elküldve: 2025-07-13 00:43:21
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Szelíd
//Emlékek útján//
*Nem úgy fest, hogy Yillith hálálkodást vár. Pillantása ha nem is rideg, de kifejezéstelennek hat.*
-Bármilyen átkot megtör. Ezért jöttünk ide. A többi holmiról fogalmam sincs. Régebbiek, mint Sa'Tereth maga. *Szórakozottan figyeli, ahogy Nori a szóban forgó tárgyakért nyúl. Yillith jóval közvetlenebbnek hat, mint a másik félisten, Khunezk. Megfordulhat a lány fejében, hogy ez a Yillith személyiségéből fakad-e, netán a félistenek között betöltött szerepéből, de végső soron ez számára mindegy.*
-Hangok, hmm? *Félredöntött fejjel fürkészi Norit. Látszik, hogy elmereng a kívánságon.*
-Az emlékeidet elvenni ostobaság lenne. Azok tesznek azzá, aki vagy. Adhatok viszont egy hangot, ami elnyomja a többit, ha túl zajosak. Segít koncentrálni, ha úgy érzed, elméd terhes. Vagy a féreg jobban bevált? *Lustán vizslatja végig az emberlányt. Amennyiben Nori rábólint, úgy kezéért nyúl és végighúzza ujjait a karperecen, amit annak idején ráruházott. A lány érezheti a hosszú körmök élét a bőrén.*
-A neve Velar. Megacélozza az elméd.
Éppen, hogy befejezi válaszát, Nori begyűjti az utolsó holmit is; a csillogó gyémánttömböt. Ahogy azonban ujja érinti a tárgyat, nyomban látomása támad. Látóképessége kapcsolt be, ahogy történt az ork holtestével is. Ezúttal azonban öntudatlan tette.*
"-Uram? *Öblös, mély hang hallatszik mellőle. Egy méretes, szabdalt pofájú orkfajzat áll mellette talpig páncélban. Orkszablyája véres. A háta mögött megannyi építmény lángol. Artheniorban vannak, de valahogy másmilyen, mint amire Nori emlékszik. Amennyire fel tudja mérni, a főtéren állnak, de máshol vannak az épületek, a szökőkút sincs ott, ahol lennie kéne. Halálsikoly és ordítások hangjai töltik be szerte az utcákat. Körülöttük megannyi halott, a jó része páncélt viselő városőr. Ork csapatok futkosnak, törnek be ajtókat és ráncigálnak ki embereket házaikból.*
-Öljétek meg mind. *Feleli az ork, kinek szemein keresztül Nori látja az eseményeket. Reszelős, ellentmondást nem tűrő hangja van. Ő maga is talpig páncélban áll. Hiába azonban; érzi, hirtelen a torkába fúródik valami. Egy lándzsa. Egy lovas vágtat el mellette, s tekint hátra a nyeregből. Egy fiatal városőr. Vigyorog."
Elsötétül minden, Nori pedig ocsúdik a látomásból. Kezei között ott van a gyémánttömb, melyet most van alkalma jobban is megvizsgálni. A gyémánttömbbe zárva egy szív dobog.
Nem telik el két szívdobbanásnyi idő, mély kürtszó harsan rekedten. Kormi úr és Yillith egyszerre rezzen össze. Nem a sírkamrából szól. Mindenhonnan. A talpuk alól, a fejük felett... Nehéz lenne megmondani. Hosszan kitart, s oly hangos, hogyha az ébenhajú lány sikítana, még ő maga sem hallaná meg mellette.
-Különös. *Pillant Norira és a kezében tartott valamire a félisten, ahogy a kürtszó elhalt. Látszik, valóban fogalma sincs, mi történt.*
-Talán a hátunk mögött kellene hagyni ezt a helyet. Nem gondolod?
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.13 00:52:35
*Nem úgy fest, hogy Yillith hálálkodást vár. Pillantása ha nem is rideg, de kifejezéstelennek hat.*
-Bármilyen átkot megtör. Ezért jöttünk ide. A többi holmiról fogalmam sincs. Régebbiek, mint Sa'Tereth maga. *Szórakozottan figyeli, ahogy Nori a szóban forgó tárgyakért nyúl. Yillith jóval közvetlenebbnek hat, mint a másik félisten, Khunezk. Megfordulhat a lány fejében, hogy ez a Yillith személyiségéből fakad-e, netán a félistenek között betöltött szerepéből, de végső soron ez számára mindegy.*
-Hangok, hmm? *Félredöntött fejjel fürkészi Norit. Látszik, hogy elmereng a kívánságon.*
-Az emlékeidet elvenni ostobaság lenne. Azok tesznek azzá, aki vagy. Adhatok viszont egy hangot, ami elnyomja a többit, ha túl zajosak. Segít koncentrálni, ha úgy érzed, elméd terhes. Vagy a féreg jobban bevált? *Lustán vizslatja végig az emberlányt. Amennyiben Nori rábólint, úgy kezéért nyúl és végighúzza ujjait a karperecen, amit annak idején ráruházott. A lány érezheti a hosszú körmök élét a bőrén.*
-A neve Velar. Megacélozza az elméd.
Éppen, hogy befejezi válaszát, Nori begyűjti az utolsó holmit is; a csillogó gyémánttömböt. Ahogy azonban ujja érinti a tárgyat, nyomban látomása támad. Látóképessége kapcsolt be, ahogy történt az ork holtestével is. Ezúttal azonban öntudatlan tette.*
"-Uram? *Öblös, mély hang hallatszik mellőle. Egy méretes, szabdalt pofájú orkfajzat áll mellette talpig páncélban. Orkszablyája véres. A háta mögött megannyi építmény lángol. Artheniorban vannak, de valahogy másmilyen, mint amire Nori emlékszik. Amennyire fel tudja mérni, a főtéren állnak, de máshol vannak az épületek, a szökőkút sincs ott, ahol lennie kéne. Halálsikoly és ordítások hangjai töltik be szerte az utcákat. Körülöttük megannyi halott, a jó része páncélt viselő városőr. Ork csapatok futkosnak, törnek be ajtókat és ráncigálnak ki embereket házaikból.*
-Öljétek meg mind. *Feleli az ork, kinek szemein keresztül Nori látja az eseményeket. Reszelős, ellentmondást nem tűrő hangja van. Ő maga is talpig páncélban áll. Hiába azonban; érzi, hirtelen a torkába fúródik valami. Egy lándzsa. Egy lovas vágtat el mellette, s tekint hátra a nyeregből. Egy fiatal városőr. Vigyorog."
Elsötétül minden, Nori pedig ocsúdik a látomásból. Kezei között ott van a gyémánttömb, melyet most van alkalma jobban is megvizsgálni. A gyémánttömbbe zárva egy szív dobog.
Nem telik el két szívdobbanásnyi idő, mély kürtszó harsan rekedten. Kormi úr és Yillith egyszerre rezzen össze. Nem a sírkamrából szól. Mindenhonnan. A talpuk alól, a fejük felett... Nehéz lenne megmondani. Hosszan kitart, s oly hangos, hogyha az ébenhajú lány sikítana, még ő maga sem hallaná meg mellette.
-Különös. *Pillant Norira és a kezében tartott valamire a félisten, ahogy a kürtszó elhalt. Látszik, valóban fogalma sincs, mi történt.*
-Talán a hátunk mögött kellene hagyni ezt a helyet. Nem gondolod?
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.13 00:52:35
1987. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-12 21:20:36
Üzenet elküldve: 2025-07-12 21:20:36
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*A lány el van foglalva a kérdéseivel, így kissé késve tűnik fel neki, hogy a macska olyasmit csinál, ami nem éppen jellemző a macskákra, azok nem szoktak ugyanis fekete füstöt eregetni magukból, kivéve, ha titokban sárkányok. A füst beborítja az egész termet, Nori pedig rögtön az orra és a szája elé kapja a karját, hisz a furcsa, ismeretlen eredetű füst akár mérgező is lehet. Annyi keze azonban nincs, hogy a füleit is be tudja fogni az egyre hangosodó, kellemetlen kacajtól kínlódva, de így legalább felismerheti a hangot. Nem egy sárkányé, hanem valakié, akit jól ismer. Régről köti hozzá egy újabb emlék.
A meglepettségtől hirtelen meg sem tud szólalni, de a nő rikoltozása miatt amúgy sem volna rá lehetősége. Azonban végre több dologra is fény derül. Például arra, hogy Szörnyecske valójában Kormi úr, és így már egyértelmű az is, hogy miért pont őhozzá ragaszkodott annyira.*
- Te vagy az. Veled találkoztam a Vérkertben. Te adtad a Drasszéra Gorrát nekem és Idyának. *Rakja össze szépen lassan a képet. A félistennő gyönyörű, látványa teljességgel lenyűgözi őt, még úgy is, hogy most nincs nála az a hatalmas csatabárd, amit halandó fel sem bírna emelni. Nem fél tőle, tudja, hogy nincs miért. Hosszú másodpercekig letaglózva bámulja a formás női alakot, csupán egy rövid pillanatra néz oldalra, konstatálva, hogy a fekete macska sem szűnt meg létezni, csupán most már… macska.*
- Nem sokon múlt. Az ajándékod nélkül nem sikerült volna. *Nem szerénykedik, igazat beszél. A sors furcsa fintora, hogy pont annak a viperának a segítségére volt szüksége Yillith kiszabadításához, melyet tőle kapott. Tekintetével követi a nőt. Mikor meghallja, hogy egy sírkamrában vannak, már kérdezné is, hogy kiében, de a választ hamarabb megkapja, illetve nem kapja meg.*
- Megtör bármilyen átkot? *pillant az átoktörőre kíváncsian.* És a többi? Mire jók? *kérdezi, és ha a démon valóban hagyja, akkor magához veszi a gyémántszerű tárgyat is. Yillith kacatoknak hívja őket, de ő már nem hisz abban, hogy ezek közül bármelyik csupán egyszerű drágakő.*
- Kellemetlen *reagál csak ennyit arra, hogy egy halandó képes volt így elbánni az entitással. Ki nem neveti, mert nem meri, még a végén ő végezné a macskában. Mikor azonban meghallja, hogy a tettéért jutalomban akarja részesíteni őt a félisten, kikerekednek szemei, először nem is tudja, hogy mit mondjon, de aztán végül egyértelművé válik, hogy mit feleljen.*
- Szűntesd meg a hangokat a fejemben! Nem akarom, hogy tovább kínozzanak. Nem akarom úgy érezni, hogy a lelkem és az elmém ezernyi szilánkra van törve. Egy akarok lenni, és önmagam. *Szinte könyörög. Igen, ismét a sötétség küldöttével üzletel, de jobb lehetősége nem lesz arra, hogy megszabaduljon attól a szenvedéstől, melyet valójában meg sem érdemelt, csupán a múltban elszenvedett traumák, szörnyű emlékek vezettek odáig, hogy az elméje önmagát védve hulljon darabjaira.*
*A lány el van foglalva a kérdéseivel, így kissé késve tűnik fel neki, hogy a macska olyasmit csinál, ami nem éppen jellemző a macskákra, azok nem szoktak ugyanis fekete füstöt eregetni magukból, kivéve, ha titokban sárkányok. A füst beborítja az egész termet, Nori pedig rögtön az orra és a szája elé kapja a karját, hisz a furcsa, ismeretlen eredetű füst akár mérgező is lehet. Annyi keze azonban nincs, hogy a füleit is be tudja fogni az egyre hangosodó, kellemetlen kacajtól kínlódva, de így legalább felismerheti a hangot. Nem egy sárkányé, hanem valakié, akit jól ismer. Régről köti hozzá egy újabb emlék.
A meglepettségtől hirtelen meg sem tud szólalni, de a nő rikoltozása miatt amúgy sem volna rá lehetősége. Azonban végre több dologra is fény derül. Például arra, hogy Szörnyecske valójában Kormi úr, és így már egyértelmű az is, hogy miért pont őhozzá ragaszkodott annyira.*
- Te vagy az. Veled találkoztam a Vérkertben. Te adtad a Drasszéra Gorrát nekem és Idyának. *Rakja össze szépen lassan a képet. A félistennő gyönyörű, látványa teljességgel lenyűgözi őt, még úgy is, hogy most nincs nála az a hatalmas csatabárd, amit halandó fel sem bírna emelni. Nem fél tőle, tudja, hogy nincs miért. Hosszú másodpercekig letaglózva bámulja a formás női alakot, csupán egy rövid pillanatra néz oldalra, konstatálva, hogy a fekete macska sem szűnt meg létezni, csupán most már… macska.*
- Nem sokon múlt. Az ajándékod nélkül nem sikerült volna. *Nem szerénykedik, igazat beszél. A sors furcsa fintora, hogy pont annak a viperának a segítségére volt szüksége Yillith kiszabadításához, melyet tőle kapott. Tekintetével követi a nőt. Mikor meghallja, hogy egy sírkamrában vannak, már kérdezné is, hogy kiében, de a választ hamarabb megkapja, illetve nem kapja meg.*
- Megtör bármilyen átkot? *pillant az átoktörőre kíváncsian.* És a többi? Mire jók? *kérdezi, és ha a démon valóban hagyja, akkor magához veszi a gyémántszerű tárgyat is. Yillith kacatoknak hívja őket, de ő már nem hisz abban, hogy ezek közül bármelyik csupán egyszerű drágakő.*
- Kellemetlen *reagál csak ennyit arra, hogy egy halandó képes volt így elbánni az entitással. Ki nem neveti, mert nem meri, még a végén ő végezné a macskában. Mikor azonban meghallja, hogy a tettéért jutalomban akarja részesíteni őt a félisten, kikerekednek szemei, először nem is tudja, hogy mit mondjon, de aztán végül egyértelművé válik, hogy mit feleljen.*
- Szűntesd meg a hangokat a fejemben! Nem akarom, hogy tovább kínozzanak. Nem akarom úgy érezni, hogy a lelkem és az elmém ezernyi szilánkra van törve. Egy akarok lenni, és önmagam. *Szinte könyörög. Igen, ismét a sötétség küldöttével üzletel, de jobb lehetősége nem lesz arra, hogy megszabaduljon attól a szenvedéstől, melyet valójában meg sem érdemelt, csupán a múltban elszenvedett traumák, szörnyű emlékek vezettek odáig, hogy az elméje önmagát védve hulljon darabjaira.*
1986. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-12 20:25:05
Üzenet elküldve: 2025-07-12 20:25:05
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Szelíd
//Emlékek útján//
*Ahogy Nori megrázza a kis ezüstcsengőt, rögtön érezheti, hogy valami történik. Már csak azért is, mert a fekete macska megdermedni látszik. Mire a lány a kérdéseire végére ér, a négylábú állat szemeiből, szájából, orrából fekete füst kezd áradni.Hasonlatos ahhoz, ahogy nem is oly rég a Nori lelkén csüngő vipera vált köddé. Ez itt a sziklában azonban oly sűrű, hogy pillanatokon belül a lány az orráig sem lát.
Nori visszafogott, női kacajt vél hallani, mi egyre erélyesebb. A végén már-már fülsértő.*
-Nem is tudom, melyik kérdésre válaszoljak hamarabb. *A hang negédesen cseng, s határozottan közelről szól. Norinak valahonnan ismerős lehet.*
-Az ott a kezedben egy átoktörő. Azért jöttünk ide, hogy kiszabadíts a KURVA KORMI ÚRBÓL, AMIBE AZ A NYOMORULT HALANDÓ SZÁMŰZÖTT! *Az utolsó szavak rikoltva visszhangoznak vissza a falakról. A fekete füst szép lassan oszlani kezd, de a lánynak nem kell látnia hozzá, hogy tudja, kivel van dolga. Yillith.
A félisten mezítelen. Olybá fest most, mint egy sötételf; hosszú, sűrű sötét haja egészen derekáig omlik. Nőiesebb, mint a Sellőház legkelendőbb kurtizánja. Csupán a fején ülő, csavaros szarvak és vörösen izzó íriszei árulják el, hogy nem közönséges halandóval van dolga a szemlélődőnek. Nem, mintha Yillith ne jelenhetne meg olyan formában, amilyenben csak akar.
A szóban forgó Kormi úr most közönséges macskaként ténykedik; semmitől sem zavartatva nyalogatja bundáját, minek vélhetően jó ideig kellett nélkülöznie a törődő nyelvcsapásokat.*
-Tudtam, hogy a megfelelő szolga kapta a férget. Kitűnő munkát végeztél. *Pilláját rebegteti Nori felé, majd komótosan a láda mellé sétál. Szemlátomást nem zavarja pőresége. A lány most felfedezheti, hogy akad a kőládában még egy tárgy: a valami jó tíz hüvelyk, s elsőre tömör gyémántnak tűnik.*
-Ez egy sírkamra. *Magyarázza Yillith türelmesen, miközben lustán körbehordozza tekintetét.*
-A fene sem tudja, kié. Tudtam viszont, hogy az átoktörő itt van. Megtarthatod. Meg az összes egyéb kacatot. Csak ennyire volt szükségem. *Ellép a ládika mellől, és egy jóleső sóhaj kíséretében kezeivel végigsimít sötét hajzuhatagán.*
-Nem tudott megölni, ezért egy macskába zárt. Egy halandó! *Hitetlenkedve felkacag.*
-Neked hála, viszont itt vagyok. Te pedig jutalmat érdemelsz. Mit kívánsz?
*Ahogy Nori megrázza a kis ezüstcsengőt, rögtön érezheti, hogy valami történik. Már csak azért is, mert a fekete macska megdermedni látszik. Mire a lány a kérdéseire végére ér, a négylábú állat szemeiből, szájából, orrából fekete füst kezd áradni.Hasonlatos ahhoz, ahogy nem is oly rég a Nori lelkén csüngő vipera vált köddé. Ez itt a sziklában azonban oly sűrű, hogy pillanatokon belül a lány az orráig sem lát.
Nori visszafogott, női kacajt vél hallani, mi egyre erélyesebb. A végén már-már fülsértő.*
-Nem is tudom, melyik kérdésre válaszoljak hamarabb. *A hang negédesen cseng, s határozottan közelről szól. Norinak valahonnan ismerős lehet.*
-Az ott a kezedben egy átoktörő. Azért jöttünk ide, hogy kiszabadíts a KURVA KORMI ÚRBÓL, AMIBE AZ A NYOMORULT HALANDÓ SZÁMŰZÖTT! *Az utolsó szavak rikoltva visszhangoznak vissza a falakról. A fekete füst szép lassan oszlani kezd, de a lánynak nem kell látnia hozzá, hogy tudja, kivel van dolga. Yillith.
A félisten mezítelen. Olybá fest most, mint egy sötételf; hosszú, sűrű sötét haja egészen derekáig omlik. Nőiesebb, mint a Sellőház legkelendőbb kurtizánja. Csupán a fején ülő, csavaros szarvak és vörösen izzó íriszei árulják el, hogy nem közönséges halandóval van dolga a szemlélődőnek. Nem, mintha Yillith ne jelenhetne meg olyan formában, amilyenben csak akar.
A szóban forgó Kormi úr most közönséges macskaként ténykedik; semmitől sem zavartatva nyalogatja bundáját, minek vélhetően jó ideig kellett nélkülöznie a törődő nyelvcsapásokat.*
-Tudtam, hogy a megfelelő szolga kapta a férget. Kitűnő munkát végeztél. *Pilláját rebegteti Nori felé, majd komótosan a láda mellé sétál. Szemlátomást nem zavarja pőresége. A lány most felfedezheti, hogy akad a kőládában még egy tárgy: a valami jó tíz hüvelyk, s elsőre tömör gyémántnak tűnik.*
-Ez egy sírkamra. *Magyarázza Yillith türelmesen, miközben lustán körbehordozza tekintetét.*
-A fene sem tudja, kié. Tudtam viszont, hogy az átoktörő itt van. Megtarthatod. Meg az összes egyéb kacatot. Csak ennyire volt szükségem. *Ellép a ládika mellől, és egy jóleső sóhaj kíséretében kezeivel végigsimít sötét hajzuhatagán.*
-Nem tudott megölni, ezért egy macskába zárt. Egy halandó! *Hitetlenkedve felkacag.*
-Neked hála, viszont itt vagyok. Te pedig jutalmat érdemelsz. Mit kívánsz?
1985. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-12 20:00:05
Üzenet elküldve: 2025-07-12 20:00:05
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Még a varázsitallal megspékelve sincs egyszerű dolga. Lassan ugyan, de biztosan sikerül eltolnia a nehéz kőlapot, ami egy hatalmas puffanással landol végül a láda mögött. Büszkén egyenesedik fel, és csípőre tett kezekkel néz a macskára, mint aki jól végezte a dolgát.*
- Látod? Gyerekjáték. *Nem úgy tűnik, hogy Szörnyecskét meghatja a teljesítménye, őt már sokkal jobban érdekli a láda tartalma, melyet a sárga, kérlelő szemeket látva Nori is szemügyre vesz végre. A bundás igencsak murisan fest, ahogy próbálja elérni a tárgyakat, de végül mindkettő az ő kezében köt ki, miután benyúl értük, és kiemeli őket a helyükről.*
- Ez kell neked? *Nyújtja az ezüstcsengettyűt a macska felé, még gyengén meg is csengeti neki, ha meg tudja. Kíváncsi, hogy miért olyan fontos ez a tárgy, de őt a másik, az előzőhöz kísértetiesen hasonlító medál még jobban érdekli.*
- Mi ez, Szörnyecske? Egy újabb kulcs? Miért jöttünk ide? Mire kellenek ezek a tárgyak, és ki zárta el őket ennyire? Miért őrizte az a gólem ilyen elszántan ezt a helyet? Miféle emlék volt ő? *Rengeteg kérdése van, de megint nincs kinek feltennie őket, csak a fekete, négylábú társának. Roppant idegesítő, hogy látszólag ő mindenről tud mindent, de nem tudja elmondani, amit tud. Vajon most, hogy megvan, amit kerestek, változni fog valami? Varázserővel bírhatnak a tárgyak? Egyre több a kérdés, s egyre több a hiányzó válasz…*
A hozzászólás írója (Norileina Vylrien) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.12 20:01:10
*Még a varázsitallal megspékelve sincs egyszerű dolga. Lassan ugyan, de biztosan sikerül eltolnia a nehéz kőlapot, ami egy hatalmas puffanással landol végül a láda mögött. Büszkén egyenesedik fel, és csípőre tett kezekkel néz a macskára, mint aki jól végezte a dolgát.*
- Látod? Gyerekjáték. *Nem úgy tűnik, hogy Szörnyecskét meghatja a teljesítménye, őt már sokkal jobban érdekli a láda tartalma, melyet a sárga, kérlelő szemeket látva Nori is szemügyre vesz végre. A bundás igencsak murisan fest, ahogy próbálja elérni a tárgyakat, de végül mindkettő az ő kezében köt ki, miután benyúl értük, és kiemeli őket a helyükről.*
- Ez kell neked? *Nyújtja az ezüstcsengettyűt a macska felé, még gyengén meg is csengeti neki, ha meg tudja. Kíváncsi, hogy miért olyan fontos ez a tárgy, de őt a másik, az előzőhöz kísértetiesen hasonlító medál még jobban érdekli.*
- Mi ez, Szörnyecske? Egy újabb kulcs? Miért jöttünk ide? Mire kellenek ezek a tárgyak, és ki zárta el őket ennyire? Miért őrizte az a gólem ilyen elszántan ezt a helyet? Miféle emlék volt ő? *Rengeteg kérdése van, de megint nincs kinek feltennie őket, csak a fekete, négylábú társának. Roppant idegesítő, hogy látszólag ő mindenről tud mindent, de nem tudja elmondani, amit tud. Vajon most, hogy megvan, amit kerestek, változni fog valami? Varázserővel bírhatnak a tárgyak? Egyre több a kérdés, s egyre több a hiányzó válasz…*
A hozzászólás írója (Norileina Vylrien) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.12 20:01:10
1984. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-12 19:18:03
Üzenet elküldve: 2025-07-12 19:18:03
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Szelíd
//Emlékek útján//
*Nori újdonsült erejének hála lassan, de képes letolni a fedelet a kőládáról. A fekete macska két lábra állva kapaszkodik meg a szélében, hogy izgatottan szemlélhesse meg annak tartalmát.
Amit először megpillant, az egy ezüstcsengettyű - legalábbis ránézésre az. A kandúr ettől aztán igazán izgalomba jön. jobb mancsával izgatottan kapkod utána, de el csak Nori érheti. Szemlátomást nem óhajt a kőládába ugrani, így végül dülledő, sárga tekintetét a lányra függeszti.
Amit ezt követően megpillant, az a kulcsához hasonlatosan durván munkált medál - talán éppen a párja, vagy az eredeti verziója. A különbség csupán annyi, hogy ez az égkő jóval élénkebb kék színnel bír, mint az, amit Nori a zárban helyezett el.*
*Nori újdonsült erejének hála lassan, de képes letolni a fedelet a kőládáról. A fekete macska két lábra állva kapaszkodik meg a szélében, hogy izgatottan szemlélhesse meg annak tartalmát.
Amit először megpillant, az egy ezüstcsengettyű - legalábbis ránézésre az. A kandúr ettől aztán igazán izgalomba jön. jobb mancsával izgatottan kapkod utána, de el csak Nori érheti. Szemlátomást nem óhajt a kőládába ugrani, így végül dülledő, sárga tekintetét a lányra függeszti.
Amit ezt követően megpillant, az a kulcsához hasonlatosan durván munkált medál - talán éppen a párja, vagy az eredeti verziója. A különbség csupán annyi, hogy ez az égkő jóval élénkebb kék színnel bír, mint az, amit Nori a zárban helyezett el.*
1983. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-12 18:39:54
Üzenet elküldve: 2025-07-12 18:39:54
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Megcsappanó lelkesedéssel követi a négylábút az ismeretlenbe. Nem tudja, mi vár rá odabent, de már nem is érdekli. A szokatlan sötétségben lassan botorkál előre, bizonyos ideig szem elől tévesztve a macskát, de nem probléma, hisz amúgy sem vezet tovább más út, csak az egyenes. Nem nyúl tűzmágiáért, mert szemei lassan ugyan, de megszokják a benti fényviszonyokat, így észreveheti, hogy nem más ez, mint egy egyszerű barlang, de szabályossága miatt egészen biztos, hogy nem a természet vájta a sziklába, hanem ember vagy más lény keze munkája lehet mindez.
Magabiztosan lépked a terem végében található láda felé, az előre szaladó macska a bizonyítéka rá, hogy nem fog csapdába lépni. Mikor odaér Szörnyecske elé, kíváncsian pillant le a sötétben világító, sárga szempárra.*
- Igencsak lelkes lettél. Ezt kerestük, mi? *Hangja halkan visszhangzik, ahogy megszólal, közben újra a kőláda felé pillant. Nincs zárva, de a tetejét leemelni bizonyára még egy edzett orknak vagy egy óriásnak is nehéz volna. Ő talán nem is lenne rá képes, ha nem volna rá folyékony megoldás a tarsolyában. Az övére erősített bőrtasakhoz nyúl, és egy fiolát vesz elő belőle, melyben a folyadék olyan vörös színben pompázik, mint egy rubin drágakő. Halk pukkanással húzza ki belőle a dugót, majd az utolsó cseppig kiissza az üvegcse tartalmát. A varázsfőzetekhez kevesek értenek olyan jól, mint ő, így pontosan tudja, hogy a szer hatására rövid ideig még az óriásokat is meghazudtoló erővel fog bírni.*
- Na most figyelj, Szörnyecske! *Mondja egy játékos mosollyal az arcán, ami a félhomályban talán nem is látszik rendesen. Az üres üveget visszateszi a tasakba, aztán nekiveselkedik, hogy letolja a láda tetejét. Arra számít, hogy a bájital segítségével már nem fog neki gondot okozni.*
Megivott egy varázsitalt, ami a hétfokú skálán néggyel növeli az erőt a következő két körre.
*Megcsappanó lelkesedéssel követi a négylábút az ismeretlenbe. Nem tudja, mi vár rá odabent, de már nem is érdekli. A szokatlan sötétségben lassan botorkál előre, bizonyos ideig szem elől tévesztve a macskát, de nem probléma, hisz amúgy sem vezet tovább más út, csak az egyenes. Nem nyúl tűzmágiáért, mert szemei lassan ugyan, de megszokják a benti fényviszonyokat, így észreveheti, hogy nem más ez, mint egy egyszerű barlang, de szabályossága miatt egészen biztos, hogy nem a természet vájta a sziklába, hanem ember vagy más lény keze munkája lehet mindez.
Magabiztosan lépked a terem végében található láda felé, az előre szaladó macska a bizonyítéka rá, hogy nem fog csapdába lépni. Mikor odaér Szörnyecske elé, kíváncsian pillant le a sötétben világító, sárga szempárra.*
- Igencsak lelkes lettél. Ezt kerestük, mi? *Hangja halkan visszhangzik, ahogy megszólal, közben újra a kőláda felé pillant. Nincs zárva, de a tetejét leemelni bizonyára még egy edzett orknak vagy egy óriásnak is nehéz volna. Ő talán nem is lenne rá képes, ha nem volna rá folyékony megoldás a tarsolyában. Az övére erősített bőrtasakhoz nyúl, és egy fiolát vesz elő belőle, melyben a folyadék olyan vörös színben pompázik, mint egy rubin drágakő. Halk pukkanással húzza ki belőle a dugót, majd az utolsó cseppig kiissza az üvegcse tartalmát. A varázsfőzetekhez kevesek értenek olyan jól, mint ő, így pontosan tudja, hogy a szer hatására rövid ideig még az óriásokat is meghazudtoló erővel fog bírni.*
- Na most figyelj, Szörnyecske! *Mondja egy játékos mosollyal az arcán, ami a félhomályban talán nem is látszik rendesen. Az üres üveget visszateszi a tasakba, aztán nekiveselkedik, hogy letolja a láda tetejét. Arra számít, hogy a bájital segítségével már nem fog neki gondot okozni.*
Megivott egy varázsitalt, ami a hétfokú skálán néggyel növeli az erőt a következő két körre.
1982. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-12 18:14:38
Üzenet elküldve: 2025-07-12 18:14:38
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Szelíd
//Emlékek útján//
*A sötétben hamar szem elől veszíti Nori a négylábú kísérőjét. Az ugyanis olyan izgatottan szalad bele a feketeségbe, mintha kergetnék. Csupán a macska szemeinek villanása adja a lány tudtára, merre is csatangol az állat. Lába alatt egyszerű földet érezhet. Valamivel hűvösebb van idebenn, de egyéb különbséget Nori nem érzékel.
Kell egy csekélyke idő, hogy az ébenhajú lány látása megszokja a félhomályt. A nyitott kapukon beszűrődő napfény ugyanis elegendő fényt juttat be a kőtömbbe ehhez.
A helyiség szűk, s út sem vezet tovább sehova. Egyszerű, néhány méter magas körterem, még csak faragványok sem díszítik falait. Gyakorlatilag nem különbözik egy kivájt sziklától. Egyetlen tárgy kap csak helyet itt; a végében, Norival átellenesen egy méretes kőláda pihen. Nem próbálták lezárni, csupán a nehéz kőfedelet kell letolni róla. Készítője bizonyosan bízott a kapu védelmében.
Teljes a némaság. Idebenn még a falevelek halk rezzenése sem hallatszik be. A macska most a kőláda előtt ücsörög, farka pedig izgatottan jár balra-jobbra.*
*A sötétben hamar szem elől veszíti Nori a négylábú kísérőjét. Az ugyanis olyan izgatottan szalad bele a feketeségbe, mintha kergetnék. Csupán a macska szemeinek villanása adja a lány tudtára, merre is csatangol az állat. Lába alatt egyszerű földet érezhet. Valamivel hűvösebb van idebenn, de egyéb különbséget Nori nem érzékel.
Kell egy csekélyke idő, hogy az ébenhajú lány látása megszokja a félhomályt. A nyitott kapukon beszűrődő napfény ugyanis elegendő fényt juttat be a kőtömbbe ehhez.
A helyiség szűk, s út sem vezet tovább sehova. Egyszerű, néhány méter magas körterem, még csak faragványok sem díszítik falait. Gyakorlatilag nem különbözik egy kivájt sziklától. Egyetlen tárgy kap csak helyet itt; a végében, Norival átellenesen egy méretes kőláda pihen. Nem próbálták lezárni, csupán a nehéz kőfedelet kell letolni róla. Készítője bizonyosan bízott a kapu védelmében.
Teljes a némaság. Idebenn még a falevelek halk rezzenése sem hallatszik be. A macska most a kőláda előtt ücsörög, farka pedig izgatottan jár balra-jobbra.*
1981. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-12 16:54:27
Üzenet elküldve: 2025-07-12 16:54:27
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Hosszú másodpercekig tartó ádáz küzdelem zajlik, ám végül a Drasszéra Gorra felülkerekedik ellenfelén, s végleg elpusztítja a kapu őrét. Nem marad utána más, csak egy szó. Egyetlen szó, melyet neki is mindvégig tudnia kellett volna, melyet, ha odafigyel hű barátjára, kimondva talán elkerülhette volna ezt az egész pusztítást. Valamiért nem érzi úgy, hogy győzött. Elveszve lebeg valahol a végtelen sötétségben, és olyan érzése támad, mintha ezzel a győzelemmel többet veszített volna el, mint amennyit nyert. Hirtelen erős fájdalmat és szédítő sebességet érez, mintha csak a végtelenségen esne keresztül, aztán egyszer csak a saját testében találja magát. Rögtön végigtapogatja a karját, a testét. Jól van, de a bőrvértjén egy hatalmas lyuk tátong, mely szintén egy emlék. Egy emlék arról, hogy a vipera nélkül már ő maga is csak az lenne azon néhányaknak, akik hiányolnák őt erről a világról.*
- Emlék, mi…? *Néz a rá meredő vörös szempárra, mintha csak neki tenné fel a kérdést. Vérrel és sötétséggel táplálta a lényt, és most, ahogy azt a sötét isten küldötte ígérte neki, meghálálta mindezt azzal, hogy megmentette az életét. Csakhogy, ez most egy újabb búcsú ideje. A Drasszéra Gorra talán csak egy parazita, egy élősködő, de Nori számára mégis egy társ, akivel most elválnak útjaik. Árnyék után ő a második, akit a mai napon elveszít, és válik az istenek hatalmát hordozó karkötője is csupán egy egyszerű ékszerré. Emlékek, most már ők is csak azok. Ahogy a vipera a nyelvét nyújtja felé, ő a kezével nyúl utána, de már nem tudja megérinteni, a közös útjuk itt véget ér. Nori hátradől a fűben, és lihegve bámulja az eget, kicsordulnak a könnyei is. A nap korongja már nem éjfekete, de valahogy most nem zavarja a fénye sem. Minden egyes lépéssel egy újabb társat veszít el. Mindenki feláldozza magát azért, hogy ő tovább haladhasson előre, de mit ér el vele, mit nyer ezzel ő? Egyelőre csak a magányt. Ám nincs még teljesen egyedül, a fekete macska ott ül, és figyel a sárga szemeivel továbbra is türelmesen. Ahogy a feketeség felül, és meglátja őt, nem az öröm rajzolódik ki az arcán. Sóhajt egyet. Annyira már nem is akar bemenni azon a kapun, nem akarja követni a négylábút sem, de túl sokat veszített ahhoz, hogy most hátat fordítson neki, és hazafelé induljon. Sőt, egyedül talán ki sem találna az erdőből. Feláll hát, felveszi a földről a fűben heverő mesterkardját, és visszacsúsztatja azt a tokjába, majd odalépked Szörnyecske elé.*
- Nagyon remélem, hogy ezek után valami igazán különleges dolgot fogsz nekem mutatni. Figyelmeztetlek, hogy a következő ilyennél inkább a te nyakadat tekerem ki! Mást már nem akarok elveszíteni miattad *fenyegeti meg szerencsétlen állatot. Természetesen most sem ismeri be, hogy az ő hibája az egész azért, mert mindent magának akart, azért, mert nem hallgatott a barátaira és azért, mert a körülötte lévő jeleket mind hülyeségnek gondolta. Most nincs itt vele más, csak a macska, ezért őt hibáztathatja.
Ha Szörnyecske belép a kapun, akkor követi őt. Tudja, hogy a vipera nélkül most már ő is csak egy egyszerű halandó, de talán már elfogadta, hogy ebből a barlangból lehet, hogy neki is csupán az emléke jut ki.*
*Hosszú másodpercekig tartó ádáz küzdelem zajlik, ám végül a Drasszéra Gorra felülkerekedik ellenfelén, s végleg elpusztítja a kapu őrét. Nem marad utána más, csak egy szó. Egyetlen szó, melyet neki is mindvégig tudnia kellett volna, melyet, ha odafigyel hű barátjára, kimondva talán elkerülhette volna ezt az egész pusztítást. Valamiért nem érzi úgy, hogy győzött. Elveszve lebeg valahol a végtelen sötétségben, és olyan érzése támad, mintha ezzel a győzelemmel többet veszített volna el, mint amennyit nyert. Hirtelen erős fájdalmat és szédítő sebességet érez, mintha csak a végtelenségen esne keresztül, aztán egyszer csak a saját testében találja magát. Rögtön végigtapogatja a karját, a testét. Jól van, de a bőrvértjén egy hatalmas lyuk tátong, mely szintén egy emlék. Egy emlék arról, hogy a vipera nélkül már ő maga is csak az lenne azon néhányaknak, akik hiányolnák őt erről a világról.*
- Emlék, mi…? *Néz a rá meredő vörös szempárra, mintha csak neki tenné fel a kérdést. Vérrel és sötétséggel táplálta a lényt, és most, ahogy azt a sötét isten küldötte ígérte neki, meghálálta mindezt azzal, hogy megmentette az életét. Csakhogy, ez most egy újabb búcsú ideje. A Drasszéra Gorra talán csak egy parazita, egy élősködő, de Nori számára mégis egy társ, akivel most elválnak útjaik. Árnyék után ő a második, akit a mai napon elveszít, és válik az istenek hatalmát hordozó karkötője is csupán egy egyszerű ékszerré. Emlékek, most már ők is csak azok. Ahogy a vipera a nyelvét nyújtja felé, ő a kezével nyúl utána, de már nem tudja megérinteni, a közös útjuk itt véget ér. Nori hátradől a fűben, és lihegve bámulja az eget, kicsordulnak a könnyei is. A nap korongja már nem éjfekete, de valahogy most nem zavarja a fénye sem. Minden egyes lépéssel egy újabb társat veszít el. Mindenki feláldozza magát azért, hogy ő tovább haladhasson előre, de mit ér el vele, mit nyer ezzel ő? Egyelőre csak a magányt. Ám nincs még teljesen egyedül, a fekete macska ott ül, és figyel a sárga szemeivel továbbra is türelmesen. Ahogy a feketeség felül, és meglátja őt, nem az öröm rajzolódik ki az arcán. Sóhajt egyet. Annyira már nem is akar bemenni azon a kapun, nem akarja követni a négylábút sem, de túl sokat veszített ahhoz, hogy most hátat fordítson neki, és hazafelé induljon. Sőt, egyedül talán ki sem találna az erdőből. Feláll hát, felveszi a földről a fűben heverő mesterkardját, és visszacsúsztatja azt a tokjába, majd odalépked Szörnyecske elé.*
- Nagyon remélem, hogy ezek után valami igazán különleges dolgot fogsz nekem mutatni. Figyelmeztetlek, hogy a következő ilyennél inkább a te nyakadat tekerem ki! Mást már nem akarok elveszíteni miattad *fenyegeti meg szerencsétlen állatot. Természetesen most sem ismeri be, hogy az ő hibája az egész azért, mert mindent magának akart, azért, mert nem hallgatott a barátaira és azért, mert a körülötte lévő jeleket mind hülyeségnek gondolta. Most nincs itt vele más, csak a macska, ezért őt hibáztathatja.
Ha Szörnyecske belép a kapun, akkor követi őt. Tudja, hogy a vipera nélkül most már ő is csak egy egyszerű halandó, de talán már elfogadta, hogy ebből a barlangból lehet, hogy neki is csupán az emléke jut ki.*
1980. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-12 15:51:08
Üzenet elküldve: 2025-07-12 15:51:08
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Szelíd
//Emlékek útján//
*Nori érezheti, a kőgólemben van épp elég erő, hogy lent tartsa a kígyó fejét. Képtelen a lábára tekeredni ellenfelének. Tíz hosszú másodpercig is eltart ez a néma párbaj, egészen addig, míg az erőhatástól a kőszobor sérülése tovább nem kezd repedni vállából. Ekkor aztán egy pillanatra gyengül a nyomás. A vipera kihasználja az alkalmat és villámgyorsan tekeri magát rá a gólemre. Ha a fejét nem is sikerül elkapnia, vállát eléri; a kőbe mélyeszti erős, pengeéles fogait és állkapcsának egy határozott mozdulatával vájja bele magát. A városőrt formázó kőszobor még kitátja száját, ám kiáltás vagy ordítás helyett csupán szavakat formáz.*
-Emlék. Emlék vagyok. *Úgy esik össze eztán finom, hófehér porrá, mintha sosem létezett volna. Szavai nyomán dübörögve nyílik ki az ezüstkörvonalú kapu. Nori nem lát mást, csupán ásító sötétséget. A fekete macska sűrűn járó farokkal indul el a kapu irányába, majd megfordul, lehuppan előtte, sárga tekintetét pedig a lányra emeli.
Nori azonban nem indul sehova, legalábbis egyelőre képtelen lenne. Mintha egy mély kútból rántanák ki, hirtelen a saját testében találja magát. Még láthatja a vipera vörös szempárját, ahogy őrá mered. A pillantás fürkésző, kíváncsi. A Drasszéra Gorra sokáig elkísérte Norit. A lány ez idő alatt sötétséggel táplálta, s minden bizonnyal kialakult közöttük valamiféle kapcsolat. Nehéz lenne megmondani, hogy a sötét entitás, mi sajátos módon, de közös urukat szolgálja, mennyit fog fel és ért meg, de talán nem most látják egymást utoljára. Kígyó módjára nyújtja villás nyelvét, miközben szép lassan fekete füstté válik, hogy a következő gyengéd szellő felkapja és elsodorja. A lány érzi, ez nem a kígyó végét jelenti. Az entitás csupán visszatér oda, ahonnét jött.
Nori hullámzó mellkassal huppan a földre. Nem marad más emlék az imént történtekből, csak a karperec, na meg a ruhája mellkasán ütött lyuk. Merthogy a sebnek, amit a lándzsa ütött rajta, hűlt helye van. A vipera megvédte. Csend telepszik rá. Nincs ott senki már, csak ő, a macska és a kitárt kőkapuk.*
*Nori érezheti, a kőgólemben van épp elég erő, hogy lent tartsa a kígyó fejét. Képtelen a lábára tekeredni ellenfelének. Tíz hosszú másodpercig is eltart ez a néma párbaj, egészen addig, míg az erőhatástól a kőszobor sérülése tovább nem kezd repedni vállából. Ekkor aztán egy pillanatra gyengül a nyomás. A vipera kihasználja az alkalmat és villámgyorsan tekeri magát rá a gólemre. Ha a fejét nem is sikerül elkapnia, vállát eléri; a kőbe mélyeszti erős, pengeéles fogait és állkapcsának egy határozott mozdulatával vájja bele magát. A városőrt formázó kőszobor még kitátja száját, ám kiáltás vagy ordítás helyett csupán szavakat formáz.*
-Emlék. Emlék vagyok. *Úgy esik össze eztán finom, hófehér porrá, mintha sosem létezett volna. Szavai nyomán dübörögve nyílik ki az ezüstkörvonalú kapu. Nori nem lát mást, csupán ásító sötétséget. A fekete macska sűrűn járó farokkal indul el a kapu irányába, majd megfordul, lehuppan előtte, sárga tekintetét pedig a lányra emeli.
Nori azonban nem indul sehova, legalábbis egyelőre képtelen lenne. Mintha egy mély kútból rántanák ki, hirtelen a saját testében találja magát. Még láthatja a vipera vörös szempárját, ahogy őrá mered. A pillantás fürkésző, kíváncsi. A Drasszéra Gorra sokáig elkísérte Norit. A lány ez idő alatt sötétséggel táplálta, s minden bizonnyal kialakult közöttük valamiféle kapcsolat. Nehéz lenne megmondani, hogy a sötét entitás, mi sajátos módon, de közös urukat szolgálja, mennyit fog fel és ért meg, de talán nem most látják egymást utoljára. Kígyó módjára nyújtja villás nyelvét, miközben szép lassan fekete füstté válik, hogy a következő gyengéd szellő felkapja és elsodorja. A lány érzi, ez nem a kígyó végét jelenti. Az entitás csupán visszatér oda, ahonnét jött.
Nori hullámzó mellkassal huppan a földre. Nem marad más emlék az imént történtekből, csak a karperec, na meg a ruhája mellkasán ütött lyuk. Merthogy a sebnek, amit a lándzsa ütött rajta, hűlt helye van. A vipera megvédte. Csend telepszik rá. Nincs ott senki már, csak ő, a macska és a kitárt kőkapuk.*
1979. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-12 14:56:19
Üzenet elküldve: 2025-07-12 14:56:19
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 9
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 9
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Atkira//
*Atkira szavai megnyugtatóan hatnak a törpére, valahogy, habár a szíve legmélyén tudja jól, hogy nem bízhat meg csak úgy mindenféle alakokban, erről most nem vesz tudomást. Könnyebb a biztonság illúziójával takaróznia. De a kellemes álom hamar véget ér, mikor a társa felébreszti őt. Grorin pedig rögtön ideggörcsbe rándul az ijedtségtől, szerencsére nem suhint oda egyik fegyverével sem, bár lehet hogy ez csak a fejében történhetne meg egyébként is, és abból a testhelyzetből legfeljebb saját magát verné homlokon.*
-Mi az?
*Kérdezi rekedtes hangon, de valójában ez csak költői kérdés.*
-Basszameg! Merre?
*Közben feltápászkodik, párszor finomban pofon vágja magát, hogy gyorsan kinyíljanak a szemei, majd megragadja pörölyét és pajzsát is a kezébe veszi. Eltarthat egy darabig amíg teljesen készenlétbe kerül, de a végére bizonyosan sikerül.*
-Ott, mi? A vérmedve eljött értünk, az erdő szelleme bosszút áll amiért oda szartunk, ahová nem kellett vóna mi?
*Egy darabig gondolkozik hogy vajon meddig üljenek itt várva a halált, ami lehet hogy sosem jön el, az éjszaka még jó hosszú lehet. Grorin feszültsége egyre csak nő, idegei megfeszülnek, fegyverét markában meg-meg szorítja, de a támadás csak nem érkezik. ~Talán csak kivár, hogy mikor engedjük le a védelmünket.~ *
-Apám mindig azt mondta, hogy jobb a nehéz dolgoknak elébe menni, mintsem várni , hogy megtörténjenek.
*Nagy sóhajt hallat, és felszívja magát mint egy kos. A sisakja is passzol hozzá, egy kis tömzsi húsgolyó, szakállas faltörő kos.*
-Most véged te durmók! Ááá!
*Csatakiáltást hallat, majd rárohan a bokorra, amelyikre Atkira mutatott, és vadul csapkodni kezdi az ágakat.*
*Atkira szavai megnyugtatóan hatnak a törpére, valahogy, habár a szíve legmélyén tudja jól, hogy nem bízhat meg csak úgy mindenféle alakokban, erről most nem vesz tudomást. Könnyebb a biztonság illúziójával takaróznia. De a kellemes álom hamar véget ér, mikor a társa felébreszti őt. Grorin pedig rögtön ideggörcsbe rándul az ijedtségtől, szerencsére nem suhint oda egyik fegyverével sem, bár lehet hogy ez csak a fejében történhetne meg egyébként is, és abból a testhelyzetből legfeljebb saját magát verné homlokon.*
-Mi az?
*Kérdezi rekedtes hangon, de valójában ez csak költői kérdés.*
-Basszameg! Merre?
*Közben feltápászkodik, párszor finomban pofon vágja magát, hogy gyorsan kinyíljanak a szemei, majd megragadja pörölyét és pajzsát is a kezébe veszi. Eltarthat egy darabig amíg teljesen készenlétbe kerül, de a végére bizonyosan sikerül.*
-Ott, mi? A vérmedve eljött értünk, az erdő szelleme bosszút áll amiért oda szartunk, ahová nem kellett vóna mi?
*Egy darabig gondolkozik hogy vajon meddig üljenek itt várva a halált, ami lehet hogy sosem jön el, az éjszaka még jó hosszú lehet. Grorin feszültsége egyre csak nő, idegei megfeszülnek, fegyverét markában meg-meg szorítja, de a támadás csak nem érkezik. ~Talán csak kivár, hogy mikor engedjük le a védelmünket.~ *
-Apám mindig azt mondta, hogy jobb a nehéz dolgoknak elébe menni, mintsem várni , hogy megtörténjenek.
*Nagy sóhajt hallat, és felszívja magát mint egy kos. A sisakja is passzol hozzá, egy kis tömzsi húsgolyó, szakállas faltörő kos.*
-Most véged te durmók! Ááá!
*Csatakiáltást hallat, majd rárohan a bokorra, amelyikre Atkira mutatott, és vadul csapkodni kezdi az ágakat.*
1978. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-12 13:32:22
Üzenet elküldve: 2025-07-12 13:32:22
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Vasfejű Grorin//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
* Sikerül jobb belátásra bírnia a törpét, így az visszatolhatja a gatyáját. Atkira nem bízik benne, hiszen senkiben sem bízik igazán, ráadásul nemrég még ki akarta rabolni őt – azonban a szükség talán összekovácsolja majd kettejüket.
Grorin nem ellenkezik, így Atkira őrködik először. Ennek örül, mert így nem kell még amiatt is aggódnia, hogy a másik megfojtja álmában. Bár tény, hogy előbb-utóbb ő is kénytelen lesz aludni. *
– Jó, nem hagylak itt. Itt maradok a közelben és őrizem a tüzet. * Ígéri társának, aki nem sokkal később már az igazak álmát alussza.
A férfi nem tesz semmi meggondolatlant, leginkább csak a tűz közelében ül, hiszen így éjjelre egészen lehűlt már a levegő, meg nem is akar elkóborolni túl messzire, mert ki tudja, milyen démoni hrutyutyuk leselkednek az árnyak között, ahová már nem ér el a tűz fénye. Néha feláll, tesz egy kört, összeszed néhány száraz ágat, hogy ne aludjon ki a tűz, de az éjszaka első pár órája nagyjából eseménytelenül telik. Ettől el is álmosodik, és már-már elbóbiskolni, amikor valami neszt hall az egyik bokorból. *
– Hö. * Hirtelen minden izma megfeszül. Először a törpe felé néz, hogy nem-e az ment el hugyozni, csak nem vette észre. De nem, Grorin feltehetőleg ugyanúgy alszik, mint eddig. Kisvártatva megint mozgást hall.
~ Valami van ott. De, ha elkezdek kiabálni, lehet, hogy idevonzom a többit is. Legjobb lesz, ha szólok Grorinnak, de nem vonzom magamra a lény figyelmét. ~ Úgyhogy nem kezd el óbégatni, hanem nagyon óvatos léptekkel odamegy a tűzhöz, majd megrázza az alvó törpe vállát. *
– Hé! Valami van a közelben. Nem láttam, mi az, de kurvára nem akarok vele egyedül találkozni. * Azzal szablyáját a szóban forgó fenevad irányába szegezi. A bokortól nem látszik semmi, de az nagyon. *
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
* Sikerül jobb belátásra bírnia a törpét, így az visszatolhatja a gatyáját. Atkira nem bízik benne, hiszen senkiben sem bízik igazán, ráadásul nemrég még ki akarta rabolni őt – azonban a szükség talán összekovácsolja majd kettejüket.
Grorin nem ellenkezik, így Atkira őrködik először. Ennek örül, mert így nem kell még amiatt is aggódnia, hogy a másik megfojtja álmában. Bár tény, hogy előbb-utóbb ő is kénytelen lesz aludni. *
– Jó, nem hagylak itt. Itt maradok a közelben és őrizem a tüzet. * Ígéri társának, aki nem sokkal később már az igazak álmát alussza.
A férfi nem tesz semmi meggondolatlant, leginkább csak a tűz közelében ül, hiszen így éjjelre egészen lehűlt már a levegő, meg nem is akar elkóborolni túl messzire, mert ki tudja, milyen démoni hrutyutyuk leselkednek az árnyak között, ahová már nem ér el a tűz fénye. Néha feláll, tesz egy kört, összeszed néhány száraz ágat, hogy ne aludjon ki a tűz, de az éjszaka első pár órája nagyjából eseménytelenül telik. Ettől el is álmosodik, és már-már elbóbiskolni, amikor valami neszt hall az egyik bokorból. *
– Hö. * Hirtelen minden izma megfeszül. Először a törpe felé néz, hogy nem-e az ment el hugyozni, csak nem vette észre. De nem, Grorin feltehetőleg ugyanúgy alszik, mint eddig. Kisvártatva megint mozgást hall.
~ Valami van ott. De, ha elkezdek kiabálni, lehet, hogy idevonzom a többit is. Legjobb lesz, ha szólok Grorinnak, de nem vonzom magamra a lény figyelmét. ~ Úgyhogy nem kezd el óbégatni, hanem nagyon óvatos léptekkel odamegy a tűzhöz, majd megrázza az alvó törpe vállát. *
– Hé! Valami van a közelben. Nem láttam, mi az, de kurvára nem akarok vele egyedül találkozni. * Azzal szablyáját a szóban forgó fenevad irányába szegezi. A bokortól nem látszik semmi, de az nagyon. *
1977. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-12 11:26:55
Üzenet elküldve: 2025-07-12 11:26:55
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 9
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 9
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Atkira//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*Grorin a saját kiborulása kellős közepette nem is figyel fel igazán arra hogy Atkira elréved egy kicsit, talán most mindketten egy kósza pillanatra saját létezésük mivoltát firtatják. De amilyen kellemetlen helyzetben vanna, a valóság hamar visszarántja őket. A törpe, rá nem jellemző módon egy iszonyat nagyot sóhajt és próbálja visszanyerni önuralmát.*
-Hogy hogy hová, az egyik irányba, mondjuk arra ni.
*Bök az egyik irányba orrával, feltehetően nem arra, amerről jött, bár ezt nem igazán tudja biztosra megmondani.*
-De igen, lehet hogy neked van igazad félkarú barátom. Lehet hogy nem a legjobb ötlet éjszaka a semmi közepén letolt gatyával szaladgálni és várni hogy elkapjon valami iszonytató kuttyogány.
*Bele is borzong a gondolatba, hogy szétmarcangolja valami számára ismeretlen lény, akiről nem is tudja, hogy megenni, megdugni, vagy mindkettőt akarja.*
-Aludni.. Igen. A tűz!
*Gyorsan gondoskodik is róla, hogy jó nagy darab fákat lökjön a tűzre, hátha az távol tartja a vadakat. ~Remélem baszd meg hogy nem inkább idevonzza őket.~ A felváltva alvás gondolata igazán csábító, nyilván jó lenne hogyha valamelyikük őrködne az éjszaka folyamán, hogyha bármi van akkor ne érje őket meglepetésként. Még ha sok esélyük nincs is, azt a kevéskét kár volna elvenni maguktól.*
-Rendben. Akkor te őrködsz először, aztán ha már nem bírnád kelts fel.
*Azzal odaheveredik a tűz mellé, fegyverét szorongatva.*
-Atkira.
*Szól oda, arcával nem is fordulva a másik felé.*
-Ne hagyj itt éjszaka egyedül a huttyogányoknak jó?
*Azzal pedig lehunyja szemét és megpróbál pihenni. Azért motoszkál benne a gondolat, hogy mennyire is bízhat meg ebben a kétes, rabló alakban, úgyhogy eleinte dacol a fáradtsággal, próbál ébren maradni, de mindhiába, Az álom elnyomja szemét.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*Grorin a saját kiborulása kellős közepette nem is figyel fel igazán arra hogy Atkira elréved egy kicsit, talán most mindketten egy kósza pillanatra saját létezésük mivoltát firtatják. De amilyen kellemetlen helyzetben vanna, a valóság hamar visszarántja őket. A törpe, rá nem jellemző módon egy iszonyat nagyot sóhajt és próbálja visszanyerni önuralmát.*
-Hogy hogy hová, az egyik irányba, mondjuk arra ni.
*Bök az egyik irányba orrával, feltehetően nem arra, amerről jött, bár ezt nem igazán tudja biztosra megmondani.*
-De igen, lehet hogy neked van igazad félkarú barátom. Lehet hogy nem a legjobb ötlet éjszaka a semmi közepén letolt gatyával szaladgálni és várni hogy elkapjon valami iszonytató kuttyogány.
*Bele is borzong a gondolatba, hogy szétmarcangolja valami számára ismeretlen lény, akiről nem is tudja, hogy megenni, megdugni, vagy mindkettőt akarja.*
-Aludni.. Igen. A tűz!
*Gyorsan gondoskodik is róla, hogy jó nagy darab fákat lökjön a tűzre, hátha az távol tartja a vadakat. ~Remélem baszd meg hogy nem inkább idevonzza őket.~ A felváltva alvás gondolata igazán csábító, nyilván jó lenne hogyha valamelyikük őrködne az éjszaka folyamán, hogyha bármi van akkor ne érje őket meglepetésként. Még ha sok esélyük nincs is, azt a kevéskét kár volna elvenni maguktól.*
-Rendben. Akkor te őrködsz először, aztán ha már nem bírnád kelts fel.
*Azzal odaheveredik a tűz mellé, fegyverét szorongatva.*
-Atkira.
*Szól oda, arcával nem is fordulva a másik felé.*
-Ne hagyj itt éjszaka egyedül a huttyogányoknak jó?
*Azzal pedig lehunyja szemét és megpróbál pihenni. Azért motoszkál benne a gondolat, hogy mennyire is bízhat meg ebben a kétes, rabló alakban, úgyhogy eleinte dacol a fáradtsággal, próbál ébren maradni, de mindhiába, Az álom elnyomja szemét.*
1976. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-11 22:19:42
Üzenet elküldve: 2025-07-11 22:19:42
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Most már nincs az az isteni erő, ami visszakozásra kényszerítené. Csak azok a szavak visszhangzanak a fejében, melyeket mindig is hallott, csak suttogva, de most üvöltenek: ölj, pusztíts, vér kell! Bár vér a kőgólemből nem fog folyni, de elpusztítani annál élvezetesebb móka lehet, ám ez számára most nem az élvezetről szól, hanem az ösztönről, mely a túlélésre biztatja.
A támadása sikeresnek bizonyul, esélyt sem adva a lénynek szabadítja azt meg a karjától, fegyvere pedig hangosan puffanva ér földet mellette. Innen már nem veszíthet, gondolja, de akkor érzi, hogy egy hatalmas erő a földre nyomja, és nem ereszti. Két entitás harca ez valóban, de egyik sem fogja hagyni magát, ő sem. Minden erejét bevetve próbálja a nyomás ellenére felemelni a fejét, szabadulni a fogságból, hosszú testével pedig közben megpróbál ezúttal a gólem lábai köré tekeredni, majd kirántani az egyensúlyából. Ha ez sikerül, akkor most már nem bíz semmit a véletlenre. Újra támad, rátekeredik, és ezúttal megpróbálja az egész testét darabokra zúzni, hogy ezzel végleg kivégezhesse. Száját nagyra tátva bekapja a fejét is, és ha a csinos méregfogai bele is törnek, reméli, állkapcsa van olyan erős, hogy össze tudja vele roppantani a kemény követ is.*
*Most már nincs az az isteni erő, ami visszakozásra kényszerítené. Csak azok a szavak visszhangzanak a fejében, melyeket mindig is hallott, csak suttogva, de most üvöltenek: ölj, pusztíts, vér kell! Bár vér a kőgólemből nem fog folyni, de elpusztítani annál élvezetesebb móka lehet, ám ez számára most nem az élvezetről szól, hanem az ösztönről, mely a túlélésre biztatja.
A támadása sikeresnek bizonyul, esélyt sem adva a lénynek szabadítja azt meg a karjától, fegyvere pedig hangosan puffanva ér földet mellette. Innen már nem veszíthet, gondolja, de akkor érzi, hogy egy hatalmas erő a földre nyomja, és nem ereszti. Két entitás harca ez valóban, de egyik sem fogja hagyni magát, ő sem. Minden erejét bevetve próbálja a nyomás ellenére felemelni a fejét, szabadulni a fogságból, hosszú testével pedig közben megpróbál ezúttal a gólem lábai köré tekeredni, majd kirántani az egyensúlyából. Ha ez sikerül, akkor most már nem bíz semmit a véletlenre. Újra támad, rátekeredik, és ezúttal megpróbálja az egész testét darabokra zúzni, hogy ezzel végleg kivégezhesse. Száját nagyra tátva bekapja a fejét is, és ha a csinos méregfogai bele is törnek, reméli, állkapcsa van olyan erős, hogy össze tudja vele roppantani a kemény követ is.*
1975. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-11 21:55:08
Üzenet elküldve: 2025-07-11 21:55:08
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Szelíd
//Emlékek útján//
*A vipera villámgyorsnak bizonyul. Mielőtt a kőgólem lecsaphatna, a hatalmas kígyó nekiront. Az ismételten stabilitását veszítő kőmonstrum hátratántorodva esik neki egy fának, ami a hirtelen jött súlytól recsegve dől az ellenkező irányba. Nori eközben vaskos testével rátekeredik ellenfele karjára és egy undok roppanás kíséretében töri azt darabokra. A kőkard hangos puffanással zuhan a földre, ott pedig szép lassan darabokra porlad. A sebesült gólem nem adja magát könnyen, elvégre megmaradt karja sem sokkal kevésbé halálos. Annak rendje és módja szerint a kígyó után nyúl vele, igyekezvén megragadni fejének tövénél a bestiát és leszorítani azt a földre. Innentől kezdve ez egy erőpróba is egyben; vajon melyik entitás képes a másik fölé kerekedni?*
*A vipera villámgyorsnak bizonyul. Mielőtt a kőgólem lecsaphatna, a hatalmas kígyó nekiront. Az ismételten stabilitását veszítő kőmonstrum hátratántorodva esik neki egy fának, ami a hirtelen jött súlytól recsegve dől az ellenkező irányba. Nori eközben vaskos testével rátekeredik ellenfele karjára és egy undok roppanás kíséretében töri azt darabokra. A kőkard hangos puffanással zuhan a földre, ott pedig szép lassan darabokra porlad. A sebesült gólem nem adja magát könnyen, elvégre megmaradt karja sem sokkal kevésbé halálos. Annak rendje és módja szerint a kígyó után nyúl vele, igyekezvén megragadni fejének tövénél a bestiát és leszorítani azt a földre. Innentől kezdve ez egy erőpróba is egyben; vajon melyik entitás képes a másik fölé kerekedni?*
1974. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-11 20:35:39
Üzenet elküldve: 2025-07-11 20:35:39
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Nori számára az idő múlása mindig is csupán egy megfoghatatlan valami volt. Felőle aztán az örökkévalóság óta is itt lehetne a szobor, akkor sem tudná megmondani, hogy öregebb-e, mint az istenek, de mindez most nem számít. Ami igazán számít az a rettenetes valóság, hogy most itt van, és minden egyes múló másodperccel egyre kevesebb esélye marad a túlélésre. Aztán egyszer csak a világ mintha hirtelen megállna körülötte. Csend és üresség öleli körül az elméjét.
Ahogy végigsimít a kígyómintás ékszeren, szíve még egyszer, utoljára dobban, majd a következő pillanatban már nem ő irányít, csak tehetetlen foglya a saját testének. Képtelen parancsolni a mozdulatainak, érzékei sorra elnémulnak. Semmit sem lát, mégis pontosan tudja, hogy mi történik vele. A hatalmas fegyver átszúrja a törékeny, halandó testét, de egyáltalán nem érez fájdalmat, sem félelmet. Egy pillanatra elhiszi, hogy csak a halál pillanata lehet az, mi ily' kegyes és békés, hogy megszűnik minden baj és érzés, de nem, ez nem az. Ez valami más, valami sokkal hidegebb, valami olyan, amihez képest még a halál is túl emberi volna.
A végtelennek tűnő, hűvös sötétségben először egy vörös, pislákoló fényt érzékel, majd lassan kitisztulnak a képek. Látja, ahogy a lándzsa apró darabokra törik szét a gólem kezeiben, és azt is tudja, ő tette. Ahogy a kígyó növekszik, ő maga is egyre hatalmasabbnak érzi magát, de ami furcsa, hogy érzelmek és felesleges gondolatok továbbra sem kínozzák az elméjét. Soha nem érezte még magát ennyire nyugodtnak. Nincs más, csak ő, az ellensége és egy cél: ölni.
A fekete napkorong sötét fénye alatt vérvörös fátyolban látja a világot, s azt, ahogy a gólem újabb fegyvert húz elő, de most, hogy csak a harcra és a túlélésre tud koncentrálni, ösztönösen tudja, hogy mit kell tennie: pusztítani. A vipera agilitását kihasználva nekiront a monstrumnak, és még azelőtt megpróbál rátekeredni annak karjára, hogy lesújthatna a lándzsához hasonlóan halálosnak tűnő fegyverrel. Ha sikerül ezzel megakadályozni a támadást, akkor rászorít a karra, és megkísérli összeroppantani, leszakítani azt és vele együtt megszabadítani a kapuőrt a fegyverétől, ezzel ártalmatlanná és sebezhetővé tenni egy végső csapás előtt.*
*Nori számára az idő múlása mindig is csupán egy megfoghatatlan valami volt. Felőle aztán az örökkévalóság óta is itt lehetne a szobor, akkor sem tudná megmondani, hogy öregebb-e, mint az istenek, de mindez most nem számít. Ami igazán számít az a rettenetes valóság, hogy most itt van, és minden egyes múló másodperccel egyre kevesebb esélye marad a túlélésre. Aztán egyszer csak a világ mintha hirtelen megállna körülötte. Csend és üresség öleli körül az elméjét.
Ahogy végigsimít a kígyómintás ékszeren, szíve még egyszer, utoljára dobban, majd a következő pillanatban már nem ő irányít, csak tehetetlen foglya a saját testének. Képtelen parancsolni a mozdulatainak, érzékei sorra elnémulnak. Semmit sem lát, mégis pontosan tudja, hogy mi történik vele. A hatalmas fegyver átszúrja a törékeny, halandó testét, de egyáltalán nem érez fájdalmat, sem félelmet. Egy pillanatra elhiszi, hogy csak a halál pillanata lehet az, mi ily' kegyes és békés, hogy megszűnik minden baj és érzés, de nem, ez nem az. Ez valami más, valami sokkal hidegebb, valami olyan, amihez képest még a halál is túl emberi volna.
A végtelennek tűnő, hűvös sötétségben először egy vörös, pislákoló fényt érzékel, majd lassan kitisztulnak a képek. Látja, ahogy a lándzsa apró darabokra törik szét a gólem kezeiben, és azt is tudja, ő tette. Ahogy a kígyó növekszik, ő maga is egyre hatalmasabbnak érzi magát, de ami furcsa, hogy érzelmek és felesleges gondolatok továbbra sem kínozzák az elméjét. Soha nem érezte még magát ennyire nyugodtnak. Nincs más, csak ő, az ellensége és egy cél: ölni.
A fekete napkorong sötét fénye alatt vérvörös fátyolban látja a világot, s azt, ahogy a gólem újabb fegyvert húz elő, de most, hogy csak a harcra és a túlélésre tud koncentrálni, ösztönösen tudja, hogy mit kell tennie: pusztítani. A vipera agilitását kihasználva nekiront a monstrumnak, és még azelőtt megpróbál rátekeredni annak karjára, hogy lesújthatna a lándzsához hasonlóan halálosnak tűnő fegyverrel. Ha sikerül ezzel megakadályozni a támadást, akkor rászorít a karra, és megkísérli összeroppantani, leszakítani azt és vele együtt megszabadítani a kapuőrt a fegyverétől, ezzel ártalmatlanná és sebezhetővé tenni egy végső csapás előtt.*
1973. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-11 15:45:30
Üzenet elküldve: 2025-07-11 15:45:30
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 466
OOC üzenetek: 42
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 466
OOC üzenetek: 42
Játékstílus: Vakmerő
//Gyűjtögetés//
* Valamit félreérthetett az ork, mert Wrexan aztán biztos, hogy nem járt még erre. Annyira nincs halálvágya, hogy egyedül lépjen be egy ilyen rengetegbe, de még így is elég rizikós, hogy ketten jöttek. Mind a ketten amatőr erdőjárók, ami nem egy életbiztosítás.*
- Én nem jártam még itt, ez az első alkalom.* Tisztázza rögtön a félreértést. Kicsit meglepődik, hogy mennyire megváltozik Cagon egy pillanatra. Igen komolyan beszél, de ezeket a szavakat Wrexan is ugyanúgy elmondhatná.*
- Ahogy én is igen komolyan veszem a sajátom, különben nem is lennék itt.* Igaz, őt nem várja senki sehol, csak ez a ló, de ezt már nem köti a másik orrára. Csak szerette volna tudatni, hogy nem csak az orknak vannak tervei.*
- Ha neked hasznodra van, úgy írhatok egyet.* Továbbra sem érti, hogy egy olyan jelentéktelen embernek, mint ő mit ér az ajánlása, de ha ragaszkodik hozzá, akkor írni fog neki valamit. Időközben elérnek egy tisztásra, ahol a megpihenést mindannyian támogatják. Citromhabot kiköti a férfi, hogy tudjon legelni, azután meg javaslatot tesz a körülnézésre.*
- Szerintem itt nézzünk körbe. Valószínűleg találunk pár növényt, amit begyűjthetünk. Ha jól emlékszem az orkok szaglása kifinomultabb, ha esetleg dögszagot érez, akkor arra érdemes lesz odafigyelni. A környéken honos Vadhorgász értékes, gyűjtésre alkalmas növény. Én meg körbenézek némi Észak Reménye után a magasabb ágakon.* Óvatosan ejti ki a szavakat a szaglásra vonatkozóan, de logikus lenne, hogy ő a könnyebb, agilisabb alkatát használja a magasabb ágak eléréséhez, amíg Cagon a szaglását kihasználva felkutathatná a büdös növényeket. Egy pár növény már akadt az útjukba útközben, de az igazi gyűjtés, csak most fog következni.*
* Valamit félreérthetett az ork, mert Wrexan aztán biztos, hogy nem járt még erre. Annyira nincs halálvágya, hogy egyedül lépjen be egy ilyen rengetegbe, de még így is elég rizikós, hogy ketten jöttek. Mind a ketten amatőr erdőjárók, ami nem egy életbiztosítás.*
- Én nem jártam még itt, ez az első alkalom.* Tisztázza rögtön a félreértést. Kicsit meglepődik, hogy mennyire megváltozik Cagon egy pillanatra. Igen komolyan beszél, de ezeket a szavakat Wrexan is ugyanúgy elmondhatná.*
- Ahogy én is igen komolyan veszem a sajátom, különben nem is lennék itt.* Igaz, őt nem várja senki sehol, csak ez a ló, de ezt már nem köti a másik orrára. Csak szerette volna tudatni, hogy nem csak az orknak vannak tervei.*
- Ha neked hasznodra van, úgy írhatok egyet.* Továbbra sem érti, hogy egy olyan jelentéktelen embernek, mint ő mit ér az ajánlása, de ha ragaszkodik hozzá, akkor írni fog neki valamit. Időközben elérnek egy tisztásra, ahol a megpihenést mindannyian támogatják. Citromhabot kiköti a férfi, hogy tudjon legelni, azután meg javaslatot tesz a körülnézésre.*
- Szerintem itt nézzünk körbe. Valószínűleg találunk pár növényt, amit begyűjthetünk. Ha jól emlékszem az orkok szaglása kifinomultabb, ha esetleg dögszagot érez, akkor arra érdemes lesz odafigyelni. A környéken honos Vadhorgász értékes, gyűjtésre alkalmas növény. Én meg körbenézek némi Észak Reménye után a magasabb ágakon.* Óvatosan ejti ki a szavakat a szaglásra vonatkozóan, de logikus lenne, hogy ő a könnyebb, agilisabb alkatát használja a magasabb ágak eléréséhez, amíg Cagon a szaglását kihasználva felkutathatná a büdös növényeket. Egy pár növény már akadt az útjukba útközben, de az igazi gyűjtés, csak most fog következni.*
1972. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-11 13:07:04
Üzenet elküldve: 2025-07-11 13:07:04
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Vasfejű Grorin//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
* Atkira rövid időre elbambul. Néhány másodpercig csak néz maga elé, mintha teljesen kívül esne a világon, messziről hallgatja csak a törpe kiakadását. Aztán egyszer csak visszatér, a hangok ismét felerősödnek, nem zúg a füle, csak az erdő zajait hallja maguk körül.
~ Hú. Mintha eltelt volna két év. Pedig csak két másodperc lehetett. ~ Látja, hogy sikerült Grorint is felizgatnia és bár nem ez volt a célja, most egy kicsit örül, hogy immár kettejük közül ő a higgadtabb. *
– Mi? * Kérdez vissza őszinte meglepettséggel. *
– Annak nem sok értelme lenne. Hova futnánk? A városba? A kikötőbe? A hegyekbe? Azt se tudom már, mi merre van. Nem-nem-nem. Le kell nyugodni és reménykedni, hogy nem jár erre egy medve az éjszaka során… Aztán majd holnap reggel kitaláljuk, hogy merre induljunk. Együtt talán erősebbnek tűnünk, és nem mernek ránk támadni a vadállatok! ~ Vagy, ha mégis, azt kapják el előbb, akinek kisebbek a lábai. ~
– Most viszont aludnunk kéne. Vagy hát… Aludhatunk felváltva is. És, ha valami gáz van, a másik, aki épp ébren van, elkurjantja magát, és akkor tudjuk, hogy futás van. Én őrködöm először.
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
* Atkira rövid időre elbambul. Néhány másodpercig csak néz maga elé, mintha teljesen kívül esne a világon, messziről hallgatja csak a törpe kiakadását. Aztán egyszer csak visszatér, a hangok ismét felerősödnek, nem zúg a füle, csak az erdő zajait hallja maguk körül.
~ Hú. Mintha eltelt volna két év. Pedig csak két másodperc lehetett. ~ Látja, hogy sikerült Grorint is felizgatnia és bár nem ez volt a célja, most egy kicsit örül, hogy immár kettejük közül ő a higgadtabb. *
– Mi? * Kérdez vissza őszinte meglepettséggel. *
– Annak nem sok értelme lenne. Hova futnánk? A városba? A kikötőbe? A hegyekbe? Azt se tudom már, mi merre van. Nem-nem-nem. Le kell nyugodni és reménykedni, hogy nem jár erre egy medve az éjszaka során… Aztán majd holnap reggel kitaláljuk, hogy merre induljunk. Együtt talán erősebbnek tűnünk, és nem mernek ránk támadni a vadállatok! ~ Vagy, ha mégis, azt kapják el előbb, akinek kisebbek a lábai. ~
– Most viszont aludnunk kéne. Vagy hát… Aludhatunk felváltva is. És, ha valami gáz van, a másik, aki épp ébren van, elkurjantja magát, és akkor tudjuk, hogy futás van. Én őrködöm először.
1971. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-11 10:36:54
Üzenet elküldve: 2025-07-11 10:36:54
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Szelíd
//Emlékek útján//
*Nem úgy fest, hogy a kőgólemet zavarba lehet hozni istenek emlegetésével. S még ha így is lenne; talán már azelőtt itt volt, hogy az új istenek megjelentek volna. Van rá esély, hogy háborítatlanságában azt sem igazán tudja, miről beszél a lány.
Miközben a lándzsa útnak indul, Nori végigsimít karperecén. Azonnal megmerevedik, nem ura testének többé. Karjait lágyan széttárja, szemei felakadnak. Tehetetlen és mozdulatlan, a lándzsa pedig átszúrja mellkasát. A kőgólem a magasba emeli a fegyvert, vele együtt pedig az átdöfött, törékeny hús-vér testet. Nori ajkai közül azonban nemhogy jajszó, de egy pisszenés sem hallatszik. A lány nem érez sem fájdalmat, sem mást. Hidegség lesz úrrá rajta, ám tudja, ez nem a halál. A hűvösség, mi átjárja testét megnyugtató. Megszűnnek a gondok, érzelmei kikapcsolnak; hűvös logika veszi át a helyüket.
A lándzsa remegni kezd a hatalmas szoborlény karjai között. A sebből, amit a penge ütött, fekete pikkelyes kígyó kúszik elő. Szemei vörösen izzanak, miközben sziszegve tekeredik rá a kőlándzsára. Nori a belőle előbújó vipera szemeivel lát, mintha ő maga lenne az entitás. A lény növekszik és vastagodik, mintha nem a leány testéből kúszna elő, hanem egy végtelen mély kútból.
Hangos roppanás kíséretében töri testével darabokra a lándzsát. A gólem megtántorodva lép hátra kettőt, ám ábrázata továbbra is kifejezéstelen marad. Az ő feladata nem változott.
Az éjfekete pikkelyekkel vértezett kígyó tovább növekszik. Nori testét vigyázóan öleli körbe, míg a lány el nem tűnik. Az ébenhajú lányt ez valószínűleg most a legkevésbé sem zavarja; tekintettel rá, hogy ő maga a vipera.
A jó méter vaskos kígyó minden adottságát és képességét birtokolja. Ő irányítja. Érzi a bármit összeroppantani képes izmokat, a hatalmas méregfogakat szájában. Látása is megváltozott. A vörös árnyalataiban díszeleg minden. Egyetlen dolog fekete csupán; a fák lombjai felett előbújó napkorong.
Eközben kősúrlódás hangja hallatszik. Ellenfele emberméretű pallost von elő köpenye rejtekéből és válla felé emelve lesújtani készül. Ezúttal azonban Nori a gyorsabb, s ő kezdeményezhet.*
*Nem úgy fest, hogy a kőgólemet zavarba lehet hozni istenek emlegetésével. S még ha így is lenne; talán már azelőtt itt volt, hogy az új istenek megjelentek volna. Van rá esély, hogy háborítatlanságában azt sem igazán tudja, miről beszél a lány.
Miközben a lándzsa útnak indul, Nori végigsimít karperecén. Azonnal megmerevedik, nem ura testének többé. Karjait lágyan széttárja, szemei felakadnak. Tehetetlen és mozdulatlan, a lándzsa pedig átszúrja mellkasát. A kőgólem a magasba emeli a fegyvert, vele együtt pedig az átdöfött, törékeny hús-vér testet. Nori ajkai közül azonban nemhogy jajszó, de egy pisszenés sem hallatszik. A lány nem érez sem fájdalmat, sem mást. Hidegség lesz úrrá rajta, ám tudja, ez nem a halál. A hűvösség, mi átjárja testét megnyugtató. Megszűnnek a gondok, érzelmei kikapcsolnak; hűvös logika veszi át a helyüket.
A lándzsa remegni kezd a hatalmas szoborlény karjai között. A sebből, amit a penge ütött, fekete pikkelyes kígyó kúszik elő. Szemei vörösen izzanak, miközben sziszegve tekeredik rá a kőlándzsára. Nori a belőle előbújó vipera szemeivel lát, mintha ő maga lenne az entitás. A lény növekszik és vastagodik, mintha nem a leány testéből kúszna elő, hanem egy végtelen mély kútból.
Hangos roppanás kíséretében töri testével darabokra a lándzsát. A gólem megtántorodva lép hátra kettőt, ám ábrázata továbbra is kifejezéstelen marad. Az ő feladata nem változott.
Az éjfekete pikkelyekkel vértezett kígyó tovább növekszik. Nori testét vigyázóan öleli körbe, míg a lány el nem tűnik. Az ébenhajú lányt ez valószínűleg most a legkevésbé sem zavarja; tekintettel rá, hogy ő maga a vipera.
A jó méter vaskos kígyó minden adottságát és képességét birtokolja. Ő irányítja. Érzi a bármit összeroppantani képes izmokat, a hatalmas méregfogakat szájában. Látása is megváltozott. A vörös árnyalataiban díszeleg minden. Egyetlen dolog fekete csupán; a fák lombjai felett előbújó napkorong.
Eközben kősúrlódás hangja hallatszik. Ellenfele emberméretű pallost von elő köpenye rejtekéből és válla felé emelve lesújtani készül. Ezúttal azonban Nori a gyorsabb, s ő kezdeményezhet.*
1970. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2025-07-11 07:22:23
Üzenet elküldve: 2025-07-11 07:22:23
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 909
OOC üzenetek: 36
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Hogy is foghatna a mágiája ezen az élettelen, mégis annyira valóságos teremtményen? Tűz a kő ellen haszontalan, a víz és jég felett nincs akkora hatalma, hogy egy ilyen méretű ellenfél ellen hatékonyan tudja használni, az pedig még csak eszébe sem jut, hogy a vérre és elmére ható átkai bármilyen módon működne rajta. A varázsitalait felhasználni pedig ideje nincs a felé tartó, veszedelmes csapások közepette. Ezeken kívül csak egy lusta, haszontalan macskája van, így kénytelen fizikai adottságaira bízni a túlélést.
Éppenhogy sikerül elugrania a támadás elől. A földön gurul végig a lendülettől, de így is csupán kis híja volt, hogy nem a mellkasát döfte keresztül az ormótlan fegyver. Tántorogva áll fel a gurulás után, és félrefújja a szemébe lógó fekete hajtincseket. Dühösen, vagy már inkább ijedten bámul az újra felé közeledő, kőtömbre. Itt volna a vége? Maga mögött fogja hagyni ezt a világot örökre? Nem lesz többé sem Clion, sem Mai és senki más terhére? Nem kell tovább amiatt szenvednie, hogy sehol nem találja a helyét? Jobb lesz ez így mindenkinek és neki is? A legtöbb kérdést másodpercek leforgása alatt megválaszolva már kezdi elfogadni a sorsát, a halált, de ekkor, egyik szívdobbanását követően kirázza a hideg. Mintha a bőre alatt motoszkálna valami. Hamar rájön, hogy nem csak képzelődik.*
~A Drasszéra Gorra!~ *Kerekednek ki a szemei a felismerést követően. Rászorít a pengéjére, és határozottan maga elé emeli. Az új reménnyel együtt tér vissza a magabiztossága is, elszántan tekint a felé közeledő kapuőrre.*
- Utoljára mondom, hogy engedj be azon az ajtón! A kulcs nálam van, nem követelhetsz többet. Parancsolom, hogy engedj be, vagy nézz szembe Sa'Tereth haragjával! *Kiáltja, és egy pillanatra talán még el is hiszi, hogy a fenyegetése hatásos lehet, de valljuk be, erre igencsak kevés az esély.*
- Hát jó. Rágós falat lesz, de eljött a vacsoraidő, kedvesem. *Szól a testében lakozó viperához, majd gyengéden végigsimít a csuklóját bilincsként körbeölelő karperecen.*
- Most, még egyszer utoljára… ölj nekem! *Nem ellenkezik az entitás hatalma ellen, a végén már furcsa, nem e világinak tűnő szavakat kántálva hagyja, hogy a vipera szabad lehessen, és teljes pompájában mutassa meg, miért is nem packázhat senki a sötétség istenével és követőjével.*
*Hogy is foghatna a mágiája ezen az élettelen, mégis annyira valóságos teremtményen? Tűz a kő ellen haszontalan, a víz és jég felett nincs akkora hatalma, hogy egy ilyen méretű ellenfél ellen hatékonyan tudja használni, az pedig még csak eszébe sem jut, hogy a vérre és elmére ható átkai bármilyen módon működne rajta. A varázsitalait felhasználni pedig ideje nincs a felé tartó, veszedelmes csapások közepette. Ezeken kívül csak egy lusta, haszontalan macskája van, így kénytelen fizikai adottságaira bízni a túlélést.
Éppenhogy sikerül elugrania a támadás elől. A földön gurul végig a lendülettől, de így is csupán kis híja volt, hogy nem a mellkasát döfte keresztül az ormótlan fegyver. Tántorogva áll fel a gurulás után, és félrefújja a szemébe lógó fekete hajtincseket. Dühösen, vagy már inkább ijedten bámul az újra felé közeledő, kőtömbre. Itt volna a vége? Maga mögött fogja hagyni ezt a világot örökre? Nem lesz többé sem Clion, sem Mai és senki más terhére? Nem kell tovább amiatt szenvednie, hogy sehol nem találja a helyét? Jobb lesz ez így mindenkinek és neki is? A legtöbb kérdést másodpercek leforgása alatt megválaszolva már kezdi elfogadni a sorsát, a halált, de ekkor, egyik szívdobbanását követően kirázza a hideg. Mintha a bőre alatt motoszkálna valami. Hamar rájön, hogy nem csak képzelődik.*
~A Drasszéra Gorra!~ *Kerekednek ki a szemei a felismerést követően. Rászorít a pengéjére, és határozottan maga elé emeli. Az új reménnyel együtt tér vissza a magabiztossága is, elszántan tekint a felé közeledő kapuőrre.*
- Utoljára mondom, hogy engedj be azon az ajtón! A kulcs nálam van, nem követelhetsz többet. Parancsolom, hogy engedj be, vagy nézz szembe Sa'Tereth haragjával! *Kiáltja, és egy pillanatra talán még el is hiszi, hogy a fenyegetése hatásos lehet, de valljuk be, erre igencsak kevés az esély.*
- Hát jó. Rágós falat lesz, de eljött a vacsoraidő, kedvesem. *Szól a testében lakozó viperához, majd gyengéden végigsimít a csuklóját bilincsként körbeölelő karperecen.*
- Most, még egyszer utoljára… ölj nekem! *Nem ellenkezik az entitás hatalma ellen, a végén már furcsa, nem e világinak tűnő szavakat kántálva hagyja, hogy a vipera szabad lehessen, és teljes pompájában mutassa meg, miért is nem packázhat senki a sötétség istenével és követőjével.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1970-1989