//A Grombar kastély gyertyái - Novellapályázat//
//A hozzászólás 16+ jelentet tartalmazhat!//
YIlanda Hyths (#11282):
A Grombar kastély gyertyái
*Becsuktam az ablakot, az ódon kastély folyosóján sejtelmesen visszhangot vert a fa keret segélykérő nyöszörgése. Kattant a zár. Az első napom volt, a Grombar kastély sokat látott, dohos falai között. Perchipel, a komornyik, aki még mindig őrzi eme sokat megélt, lepusztult kőhalmot, utolsó túlélőjével, az asszonnyal, akibe már csak minden másnap jár a lélek, na meg hozzá a pap, ki tudja melyik lesz az utolsó éjszaka. De a hűség örök, a férfi szemeiből minden kiolvasható volt, mikor az ő megkopott fényű úrnőjéről beszélt, a szívem is majdnem belesajdult.
Másnap reggel magához hivatott minket az asszony, hogy valami fontos dolgot közöljön maradék bástyáival, akiket még a táblán tudhatott, a lepusztulás elleni játszmában. Szerette a kastélyt és a pompát, de maradék vagyona vajmi kevés volt mindkettő fenntartásához.*
-Mit ácsorogtok még itt? Dologra! *Adta ki az utasítást, a legtisztább két mondat volt ez mind közül. Beszélt valami tiszteletadásról, meg gyertyákról és, hogy a kastélynak fényben kell úsznia, ebből nem enged. Hát mentünk és megnéztük. Perchipel arcán egyértelműen látszott az eredmény, alig félládányi volt belőle, kevesellte. Homlokán a ráncok, mint hegyvonulatok követték egymást, de tekintete ugyan olyan ellentmondást nem tűrő volt, még a régi idők szolgálatkész zászlóhordozóinak díszpéldánya, akik, ha kell kézen állva szolgálják fel a délutáni teát, majd miután lábuk vad koppanással a földet éri, még leporolják magukat, hogy a megjelenésük kifogástalan mivoltát hirdethessék.
Kopogtak. A férfi nyugalomra intett, ez nem tartozik a dolgaim közé, ez az ő saját privilégiuma, fogadni a vendéget, ahogy azt egy módos nemesi család birtokán szokás. Bár a kastély és a sok lezárt szoba, amelyek letakart halmait már eluralták a por és feledés együttes seregei, arra engedtek következtetni, hogy ritka madár errefelé a vendég. Közben a konyhába parancsolt, rám se nézve, talán így jobb neki, hogy arctalan bábunak tekint csupán, egy szolgálónak, aki biztosítja számára, hogy magasabb rangúnak érezhesse magát.
Beérve a konyhára, ahogy az aznapi koszt még bágyadtan lengedező melege és zamata bevette magát az orromba, megütötte a fülemet valami csilingelő hang. Talán gyerek. Egy, de nem is, mintha két pár fasarkú cipő beszélgetett volna a rideg márványpadlón.*
-Talán, eltévedtek. *Nem messze ugyanis egy nagyobb falu terült el, a dombocska alján, tele olyan hangulatos skarlátszín cserepes viskókkal. De az öreg hirtelen befordult az ajtón és kiparancsolt a hálómba.
Az éjszaka eltelt, de alig jött álom a szememre. A szoba falai, mintha árasztották volna magukból a rideg valóságot, fojtogatva azt a néhány lángocskát, amelyek még tartották magukat, de komoly előretörésre már esélyük sem volt. Szemeimmel a gyerekek nyomait, füleimmel pedig a csilingelő hangokat kerestem, de hiába, aznap nem kerültek már elő. Mikor az öreget kérdeztem, csak rávágta, hogy már kora reggel útnak indultak, és menjek a dolgomra. Így telt a következő néhány nap is. Perchipel azonban kifejezetten sokat ügyködött a kertben.*
-Avart éget, nem gondoltam volna, hogy a kerthez húz a szíve. *Mosolyodtam el békésen a gondolattól. Az új hajnal derekán, kopogás riasztotta el a zord álom könyörtelen hírhozóját a fejemből. Ő volt az. Öltözzek, de azonnal. Nem volt, mit tenni, a munka nagyon jól jött és nem volt igazán megterhelő, így tűrtem.
Belépve a nagyterembe több száz gyertya haloványan pislákoló fénye gyűlt a szemembe.*
-De hogyan, hiszen nem is jártunk a faluban? *De csak egy intéssel elnémított, mert érkezett ő, az asszony, aki botjával támolyogva, de szemeiben ifjonti csillogással, mélyzöld ünnepi viseletben sétált a gyertyarengeteg közepére. Ekkor csapott meg az a furcsa szag, ami már környékezte az orrom egy ideje, de csak az úrnő szavai lebbentették fel a fátylat.*
-Perchipel! Faggyúgyertya, a kedvencem. *Recsegte meggyötört hangján.* -Mint régen. *Én pedig ekkor már alig kaptam levegőt, fojtogatott a tudat, a kétségek és az árnyak, amelyek fátyolként ereszkedtek az elmémre. Kirohantam. Az odakint hamuvá vált falevelek között kotorásztam, míg a kezembe nem akadt valami. Nem mertem megnézni. Egy apró cipő. Akkor már biztos volt, itt többet nem maradok! Felpattantam és visszasiettem, de az ajtóban utamat állta a jó komornyik.*
-Teaidő! Induljunk, a konyhába kérem. *Rideg tekintetével jelölve ki az utat, kezével pedig parancsolóan intett. A hatalmas gombóc, amely a torkomban ekkor dobogott alig engedte felkúszni a hangot, így megköszörültem a torkom, hogy a bátorság még megmaradt szilánkjait magamhoz vegyem.*
-Elfogyott a tüzelő, menjen csak előre, azonnal jövök. *Mondtam határozottan és miután a kaput könyörület nélkül a helyére csukta, mindkét lábam megindult, többé nem akartam érezni azt a szagot, nem akartam látni azt az átkozott kastély. A felszálló köd homálya takarta el a cipőm nyomát, hogy igaz volt-e valóban? Nem tudom, de azóta, minden este a szám azért eped még, bárcsak reggelre az ódon falak maguk alá temetnék, a múlt ama két itt rekedt szellemét…*
Nythrim Traderra sen'Sylvistryl (#11719)
A Grombar kastély gyertyái
Grombar. G, mint a galóca, mely álnokul megmérgez életed utolsó vacsorája mellett. R, akár a rühes kutya, amely az éjszaka folyamán felvonyít, jeges leheletet hagyva a rideg, sötét, őszi éjszakában. Sorolhatnánk a betűkhöz társított, együgyű babonákat, melyet a nép reszketve költött a parasztházak tűzhelyeinél kuporogva, akár valami jó rémtörténetet, de a tények ennél is izgalmasabbak, melyek a család gyertyáiról szólnak.
A "gyertyákat" egy nő szülte, egyszerű, ifjú, eladósorba került nemes. Jómódban és boldogságban élt, s apja egy jóravaló férjet szánt neki, név szerint a legidősebb Grombar fiút, Vlachuellet. Már az esküvő előtt is találkozgattak, az ifjú édes szavakkal és kedves ajándékokkal illette a fehérnép legszebbik kincsét, aki úgy vélte, élete legszebb évei fognak bársonyosan leperegni a férfi ölében. Ez egészen így is volt a lakodalomig. De tévedett. A nászéjszakán várni szeretett volna, félt teste feltárulkozásától, de férje gyereket akart. Porontyot, melyhez asszonya csak egy eszköz, kiből a kisded csak úgy másszék ki a vadállatias szagokkal megtöltött veremből, akár egy rég elfeledett, bosszús halott a romlott, síri földből. A nő nem akarta, de a férfi igen, s a férfi tett is. Tett, méghozzá erőszakkal. Többször is. Asszonya sírva ellenkezett, többször megverte ura a színfalak takarásában, a harmónia elszállt, s csupán a gyűlölet lángja maradt a szerelem tüze helyett. Igen, magát és urát gyűlölte: magát, mert vak volt és urát, amiket tett. Szégyenben mutatkozott mások előtt és ezt a szégyent csak tetőzte az, mikor megtudta: terhes. Sírt és rimánkodott magában minden istenhez, hogy "szerelmük pecsétje" vesszen el méhében, vagy juthasson olyan szerhez, mely ebben őt segíti, de az undokok nem hallgatták meg - vagy elfordultak tőle. Ahogy a külvilág, kifejezetten az ő urának öröme gyarapodott, elméje úgy kezdett bomlani, akár a többnapos pestises aszott hullája. Sötétség borult rá, mikor meglátta növekvő hasát és gyűlölte, mi benne szívta el az erőt az anyai hústól. Lassan közeledett a nap, melyen talán a csillagok is vérvörösre festették az eget, az ebek vonyítottak, macskák bagzottak az úton. Kilenc varjú károgott a kastély tornya alatt, hol az anya szülni készült. A bábaasszony törülközőért ment, mikor az egykor oly' ártatlan lányka őrületében tervet is ellett a gyermek előtt. Minden megmaradt erejét összegyűjtve, bezárta az ajtót és várt. Várta, hogy a varangyos kibújjék belőle, várta a sötétbe borító fényt. Villámot az éjben. Nem kellett sokáig türelmesnek lennie, hamar kibújt a szörnyszülött, gyűlöletének töktermése, révén, hogy alávaló férfi volt... az első. Mert ugyan a sors három utóddal verte, s a kínok végezetével úgy döntött, kezébe veszi saját fonalát, méghozzá a párnával és a dunnával. A nő kint verte a korhadt fenyőt, szálkával, véressé kopott kezekkel nem törődve, míg az anya próbálta elvenni gyermekeitől a levegőt, szépen lassan, egyenként, ahogyan a hajnali ködben is sorjában tűnnek el az emberek. Mire a kastély ura is megérkezett, szolgáival oldalán, a három test hidegen feküdt egymás mellett, romlott tenanyjuk remegő kezekkel zokogott felettük, művét megértve, s amint férjére tekintett, félve a büntetéstől, azt megelőzvén kivetette magát a toronyból. Hamar földet ért, akárcsak egy sütőtök lett volna. A gyádzban maradt apa, pár és családfő csak meredt maga elé, tehetetlenül. Sosem ismert csecsemőit, közös műveiket ölelgette, mintha ő lenne a bűnös. Ki tudja. Talán. Eztán a gyászát szokatlanabb módon fejezte ki, mint talán bárki emberfia, valaha. Anyjuk mállott testét a kastélyba hozatta és kovácsot hívatott, aki annak ezüsttükreiből, gyertyatartót öntött. Négy kis ág, négy hosszú szárnak. Aztán a gyertyák jöttek: a kanóc az anya hosszú, vérrel festett, szőke fürtjeiből lett, s úgy tartja a legenda, minden gyermek egy-egy ujjperce van elrejtve a kiöntött művek belsejében. Hosszú gyertyák lettek, oly' hosszúak, mint amilyennek tűntek a gyászoló férfi napjai ezután. Az addig színes, vidám kastélyt elhanyagolták. Oldalát növény futotta be, a család allatai szétszéledtek, kopár kertjének gondozatlan fáin csak néha huhog egy magányos bagoly, mintha mindig azt mondaná: "Ez a te bűnöd!". A megkeseredett nemes állítólag egész nap csak a kastély étkezőjében ül, s a bíbor abroszos asztal közepén álló gyertyákat nézegeti, várja, mikor égnek le. Csak állítólag, mert a hideg évszak, nyirkos vérrel festett eseménye óta senki előtt nem mutatkozott. Talán csak a gyertyák oldalán lepergő viasz ismeri a teljes igazságot róla: hogy mi volt és mi is valójában. Az a viasz, ami talán felfedi a kisdedek ujjperceit a kanócra tekerve, melyek a Grombar kastély ködlepte, vörössel festett históriáját mesélik el annak, ki vevő egy libabőrös regére, egy pusztulásba szállt család sötét alkonyáról.
Intath Aldeis (#4931):
A Grombar kastély gyertyái
Mikor egy nő férje elutazik a munkája miatt és ő egyedül marad egy nagy üres vidéki kastélyban mindentől távol, az nem jó. Hirtelen minden szoba még sokkal nagyobbnak tűnik és az éjszakák is barátságtalanabbak lesznek. De ez más volt. Igyekeztem a lányommal vagy a házimunkával törődni. A kis Elisa idén lett öt éves. Szerencsére nem nehéz természet. Persze az elalvás nem könnyű, de mivel eljátszik magában szerencsére magára hagyhatom. Én takaríthatok, moshatok, főzhetek. Viszont egyik nap odajött hozzám egyik kezében a kis rongybabáját szorongatva. Megrángatta a szoknyám szélét, rám nézett a nagy zöld szemeivel és azt mondta. "Az a bácsi furcsákat mondott." Bácsi? Milyen bácsi? Vadul dobogó szívvel mentünk ki az udvarra, de nem volt ott senki. Csak némi gyertyaviasz a földön Elisa kedvenc fájának a tövében. Mikor megkérdeztem, hogy miket mondott az a bácsi csak lesütötte a szemét és nem akart válaszolni. Nem akartam erőltetni. Láttam rajta, hogy mindjárt sír. Aznap nem engedtem már ki. Azt, hazudtam a hűvös idő miatt. Egész nap ez járt az eszemben. Mikor vacsoráztunk Elisa rá is kérdezett."Anya! A bácsi rossz ember? Bántani fog?" Természetesen, azt mondtam neki, hogy nem bánthat minket. Nem kell félnie. Mosolyogtam pedig a mellkasomba már befészkelte magát az a rossz érzés. Fürdetés közben azért sikerült felvidítanom Elisát. Az elalvás ugyan olyan nehézkes volt mint mindig. Sokszor el kellett olvasnom a kedvenc meséjét a hős lovagról, aki kiszabadítja a hercegnőt a gonosz mélységiek barlangjából. Szereti ezt a történetet. Főleg mikor a lovag a varázsgyertyával keresi a szerelmét és végül megtalálja. Mikor végre elaludt én is elindultam lefeküdni. A padló nyikorgása és a kezemben lévő gyertya fényén túli sötétség megrémített. Mikor ágyba bújtam, nyakig be is takaróztam. A férjem párnáját magamhoz öleltem és próbáltam elaludni. Hallottam saját légzésemet, az egyre erősödő kinti szél hangját és hogy ablak alatt egy bagoly huhogott. Majd kis lábakat ahogy szaladtak a deszkákon. Egyből kipattantam az ágyból és az ajtóhoz siettem. Elisa rohant be a rongybabájával a kezében és reszketve bújt hozzám."Anya! Megint beszélt hozzám a bácsi. Ott volt az ablakomnál." Ezt hallva éreztem ahogy elönt a hideg veríték. Itt van a háznál, a lányom ablakánál. Hirtelen megdördült az ég, majd esőcseppek kezdtek kopogni a cserepeken és az ablakpárkányon. Elisa-val kézen fogva mentünk ki a konyhába. Éreztem a kis kezén, hogy tiszta veríték az is. Kést vettem magamhoz és visszaosontunk a szobámba. Őt lefektettem, de én fent maradtam. Az eső csak reggelre állt el. Az ablakot kinyitottam és néztem ki rajta. Nem mozdult semmi. Éreztem ahogy a hideg bekúszik a köntösöm alá és lassan csontig hatol. Összébb húztam. Néztem a napfelkeltét és az ágyamban alvó Elisa-t. Emlékszem, hogy miután megszületett akkor is ott feküdt. Milyen kicsi is volt. Én és a férjem vigyáztuk akkor az álmát. Hiányzott. Miután Elisa felébredt kimentünk a konyhába. Egy rántottát csináltam neki. Mindketten fáradtak voltunk. Este átgondoltam a dolgot. Ott a házban még így is nagyobb biztonságban vagyunk mintha elindulnánk a városba. Egyedül mennénk az úton. Át az erdőn. Elisa nem mozdult mellőlem. Egész nap mindenhova követett. Nem mentünk ki a házból még a jószágokhoz se. Épp felmostam miután leültem kicsit a konyhában, néztem a babájával játszó Elisa-t és hirtelen elszundítottam. Ismerik milyen ez mikor csak úgy elragad és álom nélkül csak alszik az ember. Hirtelen riadtam fel. Egyből Elisa-t kerestem, de csak a babáját találtam. Elkezdtem szólongatni, de nem válaszolt. Szinte eszemet vesztve kerestem. Az udvarra vezető hátsó ajtó kilincsén vért találtam. Még nedves volt. Vadul kalapáló szívvel nyitottam ki és ahogy lenéztem gyertyaviaszt láttam a lábam előtt. És vért. Hosszú csík vezetett hátra. Valami furcsa tompasággal az agyamban követtem. A ruháim alá kúszó hideggel most nem törődtem csak mentem előre. Ott annál a fánál ahol Elisa mindig játszott láttam meg valamit a földön. A ruháit. Vér nem vezetett tovább. Ahogy megnéztem láttam ahogy szét voltak tépve és viaszszag áradt belőlük. A gyomrom felfordult és öklendezve elkezdtem hányni. Kiment belőlem minden erő és elterültem ott a földön. A viasz és a hányásszag facsarta az orrom, de nem érdekelt. Csak néztem magam elé és fogtam a lányom ruháit. Lépteket hallottam a sárban. Nem néztem oda. Egy nedves csizmatalp a földre nyomta a fejem. Nem tudtam ellenkezni, de már nem érdekelt. Az a szag megbénított. Éreztem ahogy hátracsavarják a karom és valami fájdalmat. A meleg könnyeim végigcsurogtak az arcomon. Majd otthagyott. Kis idő múlva ismét tocsogó hangokat hallottam. Visszajött volna? A nevem hallottam a férjem hangján. Hozzám rohant, letérdelt mellém és a vérző karomra nézve megkérdezte. "Édesem? Mi történt?"Nem tudtam mit mondani. Ismét eleredtek a könnyeim."Elisa."A férjem elsápadt. Egy darabig hallgatott majd kiszáradt torokkal, rekedtes hangon megszólalt."De drágám, Elisa, a már évekkel ezelőtt meghalt."
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.11.30 21:56:16