Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Erdőszéli tisztás (új) Arthenior közelében (új) | Szántóföldek | Tharg birtokok (új) Füves puszta (új) Kikötői erdőség (új) |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 119 (2361. - 2377. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2358-2377
2377. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-14 20:23:59
Üzenet elküldve: 2026-03-14 20:23:59
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
//Második szál//
//Danki//
* A lány sír. Mindig minden lány sír. A fiúk meg ilyenkor félig olyan tekintettel néznek a másikra, mint akinek fogalma sincs, hogy ezért miért kell sírni. De persze ez nem színjáték. Markondenten sem tudja, hogy Dänkijinkilinkilinkilinkij Kijii miért is sír. Mert, oké elhagyta a családját, elhagyta pár barát, de ez még nem ok a sírásra. Szomorúságra ok lehet, na de sírásra?
Megpróbálja minden együttérzését összeszedni és vigasztalni a tündérlányt. A kérdéseire hagyja, hogy tudjon nyugodtan válaszolni Dänkijinkilinkilinkilinkij. Végül, felvetti a mi lenne, ha túl sok lenne valaki és van olyan, akit nem gond elhagyni. Mondjuk egy fickót, aki odakötözi magához a kicsi tündérlányt. *
-Hát jó. Az számít, ha elmegyek a bokor mögé kakilni? * Tesz fel egy bugyuta kérdést a harcos. *
- Szerintem érdemes lehet őket meglátogatni. Mármint a családot megbeszéltük és értem, hogy nem akarsz csalódást okozni, na de a többiek esetén csak nincs ez így? * Teszi fel a kérdést a vidéki zsoldos. *
- Az idő csak egyik irányba folyik, ahogy a folyó a hegyekből. Jobb, ha elfogadod ezt, mert ha nem akkor is így van és csak felesleges fájdalmat okozol vele magadnak. * Javasolja Markondenten Dänkijinkilinkilinkilinkij-nek. *
//Danki//
* A lány sír. Mindig minden lány sír. A fiúk meg ilyenkor félig olyan tekintettel néznek a másikra, mint akinek fogalma sincs, hogy ezért miért kell sírni. De persze ez nem színjáték. Markondenten sem tudja, hogy Dänkijinkilinkilinkilinkij Kijii miért is sír. Mert, oké elhagyta a családját, elhagyta pár barát, de ez még nem ok a sírásra. Szomorúságra ok lehet, na de sírásra?
Megpróbálja minden együttérzését összeszedni és vigasztalni a tündérlányt. A kérdéseire hagyja, hogy tudjon nyugodtan válaszolni Dänkijinkilinkilinkilinkij. Végül, felvetti a mi lenne, ha túl sok lenne valaki és van olyan, akit nem gond elhagyni. Mondjuk egy fickót, aki odakötözi magához a kicsi tündérlányt. *
-Hát jó. Az számít, ha elmegyek a bokor mögé kakilni? * Tesz fel egy bugyuta kérdést a harcos. *
- Szerintem érdemes lehet őket meglátogatni. Mármint a családot megbeszéltük és értem, hogy nem akarsz csalódást okozni, na de a többiek esetén csak nincs ez így? * Teszi fel a kérdést a vidéki zsoldos. *
- Az idő csak egyik irányba folyik, ahogy a folyó a hegyekből. Jobb, ha elfogadod ezt, mert ha nem akkor is így van és csak felesleges fájdalmat okozol vele magadnak. * Javasolja Markondenten Dänkijinkilinkilinkilinkij-nek. *
2376. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-14 17:14:19
Üzenet elküldve: 2026-03-14 17:14:19
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
* Miután kiordítozta magát, elveszik az erdőben. Sokáig bolyong részegen, végül másnap reggel a szántóföld szélén találja magát. Mivel fogalma sincs, hol van, elindul valamerre. Szomjas, ezért aztán megbontja utolsó üveg borát, amit még városért tett szolgálataiért kapott. Nincs jó kedve. Még mindig él. A világ pedig még mindig a végét járja. De, csak nem fogja magát fejbe verni egy útszéli kővel, ahhoz nem elég bátor. Így csak megy tovább, amíg a lába bírja. *
2375. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-14 17:02:50
Üzenet elküldve: 2026-03-14 17:02:50
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 75
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 75
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//A Szürke Légió - II. fejezet//
//Középhad//
*A tharg haderő végül pusztító csatában, de diadalt arat az ork középhad felett. Ádáz csata ez, ami mindkét félnek becsületére válik, de csak az egyik éli meg, hogy meglássa a végét. Ám ők se sokáig.
Végül elfogynak azok az orkok, akik középen rohamoztak. És megmarad egy maréknyi azokból a thargokból, akik legyőzték őket. De ezek a harcosok már nem mennek sehová. A harcban kimerültek, némelyikük halálos sebet is kapott, van, aki végtagját veszítette. Csak térdelnek a földön, a sárban, vagy állnak egy helyben kábán, és várják, hogy bevégeztessék a sorsuk.
Van, aki fáradt tekintetét a Tharg birtokok felé emeli. Ők láthatják, hogy harcostársaik közül többen is egyre távolodnak a csatatértől, biztonságba kerülnek, ha csak átmenetileg is.
És bár ezek a harcosok is hallják a hátuk mögött, ahogy majd kétszáz kipihent ork menetel feléjük kérlelhetetlenül, nem velük törődnek. Hanem az élőkkel és az emlékeikkel. Ők a kevés győztesek, akik megtették, amit kellett.
Yagnar Rhagodar megannyi sebtől tarkított teste a földön hever, körülötte tharg és ork harcosok. Az élet lassan hagyja el a testét, de végül szelleme megbékél. Farkasában még van annyi erő, hogy odakússzon mellé a földön, és mellette lehellje ki a lelkét. Yagnar - ezen a világon - már nem látja maroknyi emberének dialát az ork középhadon, de ez már nem számít. Ők mind megtették, ami a kötelességük.
Kayaerr és Karheia egyre távolabb kerülnek a csatától. Lassan elhalkul mögöttük a hadakozás zaja, a hörgések, a fegyverek csörgése. Egyszer, ha nagy sokára visszanéz, még láthatja, hogy a feldúlt domboldalon néhány alak áll csak már, egy helyben. A távolság miatt azt is nehéz lenne megmondani, hogy melyik oldalon állnak. Talán thargok, méretük, alkatuk alapján. De mögöttük lassan felér a dombtetőre többszáz ork. És amikor odaérnek, diadalittas üdvrivalgást hallattnak, amire minden irányból más orkok csatakiáltása visszhangzik. Ők már tudják, hogy a csata véget ért...
A dombra felérő friss ork századok nem veszik üldözőbe a menekülőket. Ünneplik a harci diadalt, még ha nem is volt benne részük. Mindazon thargokat, akik még álltak a küzdelem után, ezek kivégzik. Aztán nekiállnak, hogy trófeákat gyűjtsenek be. Hamarosan a legtöbbjük lándzsája hegyére egy tharg harcos feje van szúrva, mások páncélzatot, fegyvert vesznek magukhoz az elesett thargoktól. Nem bánnak tisztelettel a halottakkal, de hát amazok se tisztelték volna őket.
A hadak egyelőre nem vonulnak tovább, várják a hadvezér döntését.
Így ért véget a Középhadak csatája.*
//Középhad//
*A tharg haderő végül pusztító csatában, de diadalt arat az ork középhad felett. Ádáz csata ez, ami mindkét félnek becsületére válik, de csak az egyik éli meg, hogy meglássa a végét. Ám ők se sokáig.
Végül elfogynak azok az orkok, akik középen rohamoztak. És megmarad egy maréknyi azokból a thargokból, akik legyőzték őket. De ezek a harcosok már nem mennek sehová. A harcban kimerültek, némelyikük halálos sebet is kapott, van, aki végtagját veszítette. Csak térdelnek a földön, a sárban, vagy állnak egy helyben kábán, és várják, hogy bevégeztessék a sorsuk.
Van, aki fáradt tekintetét a Tharg birtokok felé emeli. Ők láthatják, hogy harcostársaik közül többen is egyre távolodnak a csatatértől, biztonságba kerülnek, ha csak átmenetileg is.
És bár ezek a harcosok is hallják a hátuk mögött, ahogy majd kétszáz kipihent ork menetel feléjük kérlelhetetlenül, nem velük törődnek. Hanem az élőkkel és az emlékeikkel. Ők a kevés győztesek, akik megtették, amit kellett.
Yagnar Rhagodar megannyi sebtől tarkított teste a földön hever, körülötte tharg és ork harcosok. Az élet lassan hagyja el a testét, de végül szelleme megbékél. Farkasában még van annyi erő, hogy odakússzon mellé a földön, és mellette lehellje ki a lelkét. Yagnar - ezen a világon - már nem látja maroknyi emberének dialát az ork középhadon, de ez már nem számít. Ők mind megtették, ami a kötelességük.
Kayaerr és Karheia egyre távolabb kerülnek a csatától. Lassan elhalkul mögöttük a hadakozás zaja, a hörgések, a fegyverek csörgése. Egyszer, ha nagy sokára visszanéz, még láthatja, hogy a feldúlt domboldalon néhány alak áll csak már, egy helyben. A távolság miatt azt is nehéz lenne megmondani, hogy melyik oldalon állnak. Talán thargok, méretük, alkatuk alapján. De mögöttük lassan felér a dombtetőre többszáz ork. És amikor odaérnek, diadalittas üdvrivalgást hallattnak, amire minden irányból más orkok csatakiáltása visszhangzik. Ők már tudják, hogy a csata véget ért...
A dombra felérő friss ork századok nem veszik üldözőbe a menekülőket. Ünneplik a harci diadalt, még ha nem is volt benne részük. Mindazon thargokat, akik még álltak a küzdelem után, ezek kivégzik. Aztán nekiállnak, hogy trófeákat gyűjtsenek be. Hamarosan a legtöbbjük lándzsája hegyére egy tharg harcos feje van szúrva, mások páncélzatot, fegyvert vesznek magukhoz az elesett thargoktól. Nem bánnak tisztelettel a halottakkal, de hát amazok se tisztelték volna őket.
A hadak egyelőre nem vonulnak tovább, várják a hadvezér döntését.
Így ért véget a Középhadak csatája.*
2374. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-14 16:12:14
Üzenet elküldve: 2026-03-14 16:12:14
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 419
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 419
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
//Az orkok nyomában//
*A két lovas városőr után Ettvallder és ő jelentik a második hullámot, már ami kis csapatukat illeti.
Nekik nem a támadás, az ellenség lerohanása jut szerepül, hanem a menekülő parasztokat üldözők megállítása.
Gaerralos varázslatát látja, hatásosnak bizonyul az orkok lendületének megállítására, de csak időlegesen. Arra azonban elég volt, hogy a menekülő szántóföldiek elhaladhassanak mellette, úgyhogy neki már nem kell tovább futnia. Bevárhatja itt, hogy az orkok megérkezzenek. És pontosan így is tesz.
Hamarosan meg is érkezik az első ork, aki pont a fiatal zsoldost pécézte ki magának. Oldalról érkező csapásra lendíti bárdját, nagy lendülettel akarja elkaszálni Mykaelt. A zsoldos pedig erre először térdre hull, aztán pedig hátradől, gyakorlatilag a földre terül. Csak éppen közben a pajzsát maga elé emeli, hogy ha a bárd csapása el is érné őt, akkor is lecsússzon a pajzs felületéről. Rövidkardjával pedig az ork lábfejére sújt - vagy inkább csak odatartja abban a magasságban, mert tudja, hogy ellenfele lendületből bele fog szaladni. Szerencsés esetben elmetszi a lábikráit, és mire az ork elveszti a lendületét, addig neki van ideje rá, hogy először törzsét ismét megemelje, majd a térdeplésből felkelve ismét talpra álljon.
Meglehet, hogy más ork is érkezik az előző nyomában, akkor főleg arra koncentrál. Ha viszont nincs másik támadó, akkor arra figyel, aki már elrohant mellette, és megpróbálja a nyakába döfni a kardját. (A legjobb esetben Mykael előző lábmetszős trükkje bejött, akkor ellenfele vélhetően a földön terült el, és akkor Mykael most gyorsan és könyörtelenül nyaka hátsó részébe döfhet.*
*A két lovas városőr után Ettvallder és ő jelentik a második hullámot, már ami kis csapatukat illeti.
Nekik nem a támadás, az ellenség lerohanása jut szerepül, hanem a menekülő parasztokat üldözők megállítása.
Gaerralos varázslatát látja, hatásosnak bizonyul az orkok lendületének megállítására, de csak időlegesen. Arra azonban elég volt, hogy a menekülő szántóföldiek elhaladhassanak mellette, úgyhogy neki már nem kell tovább futnia. Bevárhatja itt, hogy az orkok megérkezzenek. És pontosan így is tesz.
Hamarosan meg is érkezik az első ork, aki pont a fiatal zsoldost pécézte ki magának. Oldalról érkező csapásra lendíti bárdját, nagy lendülettel akarja elkaszálni Mykaelt. A zsoldos pedig erre először térdre hull, aztán pedig hátradől, gyakorlatilag a földre terül. Csak éppen közben a pajzsát maga elé emeli, hogy ha a bárd csapása el is érné őt, akkor is lecsússzon a pajzs felületéről. Rövidkardjával pedig az ork lábfejére sújt - vagy inkább csak odatartja abban a magasságban, mert tudja, hogy ellenfele lendületből bele fog szaladni. Szerencsés esetben elmetszi a lábikráit, és mire az ork elveszti a lendületét, addig neki van ideje rá, hogy először törzsét ismét megemelje, majd a térdeplésből felkelve ismét talpra álljon.
Meglehet, hogy más ork is érkezik az előző nyomában, akkor főleg arra koncentrál. Ha viszont nincs másik támadó, akkor arra figyel, aki már elrohant mellette, és megpróbálja a nyakába döfni a kardját. (A legjobb esetben Mykael előző lábmetszős trükkje bejött, akkor ellenfele vélhetően a földön terült el, és akkor Mykael most gyorsan és könyörtelenül nyaka hátsó részébe döfhet.*
2373. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-12 19:11:49
Üzenet elküldve: 2026-03-12 19:11:49
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 906
OOC üzenetek: 1497
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 906
OOC üzenetek: 1497
Játékstílus: Vakmerő
//A Szürke Légió - II. fejezet//
//Jobbszárny//
* A harc a végéhez közeledik, az óriás pedig a természetfeletti erőket hívja segítségül, hogy ne follyon több vér a harcmezőn. Szempillantás alatt kővé dermed, az utolsó, amit lát és hall, az az ork sereg morajlása, és a levegőt átszelő hitvány penge, amit a még hitványabb démonork forgat. Mire annyit mondhatna Morwon, hogy huss, már nem is él. Illetve mégis, de csak úgy, mint egy kő. Élet ez egyáltalán? Ha a törpéket vagy az óriásokat kérdeznénk, alighanem igenlő választ kapnánk.
Morwon volt már máskor is kőszobor, és akkor is ugyanezt gondolta: semmit. A kövek nem gondolkodnak, csak vannak. Még emlékezetük se nagyon van, csak a testük emlékszik. Például, ha egy szikla legördül a hegyre, nem úgy „emlékszik” rá, mint ahogy egy halandó emlékezne: elvégre tudatában sincs annak, hogy ő egy szikla, és éppen legördül a hegyről. Ellenben az több mint valószínű, hogy esés közben kettétörik, szétmorzsolódik. S vajon az így keletkezett darabok még mindig a szikla részei vagy már különálló részek? Gurgothaar és Barmadhúr nemzette az óriásokat, de őket vajon kik nemzették? Nyilvánvalóan a kérdés is ostobaság, hiszen ők istenek, az istenek pedig nem születnek. De, ha az ő leszármazottaik az óriások, akkor minden egyes óriásban van egy kicsi Gurgothaarból és Barmadhúrból. Vagy ők maguk azok? Könnyedén belátható, hogy Morwon mindig is egy szikla volt, csak éppen nem teljes egészében. Hát, most ez máshogy van. Most teljes egészében szikla lett, és az is marad, ki tudja mennyi ideig? Érzékelik a kövek az idő múlását? Egyértelműen… részben? Ugyanúgy, ahogy a szikla, amibe villám csapott, s ezért legurult a hegyoldalról, úgy a tengerparti sziklaszirtek is elmúlnak, csak sokkal lassabb folyamat eredményeként. Az eső, a jég, a pára, a tengervíz, a növények – mindez közrejátszik abban, hogy az egykor hatalmas sziklák szépen lassan lebomoljanak. Kisebb sziklákká, kövekké, kaviccsá, végül homokszemekké váljanak. Ha Morwon emlékezne bármire halandó életéből, bizonyára eszébe jutna az, amikor KisMorw társaságában a tengerparton sütkéreztek egy hordó pálinkás sör és egy kis ördögvigyor mellett. Azonban Morwon kő létére nem gondol ilyesmikre sem. Telik az idő. Hogy mennyi idő, azt nem lehet megmondani. Egy kőnek nincsen semmiféle viszonyítási pontja. Még, ha érezne bármit egy kő, akkor talán „tudná”, hogy milyen évszak van a hőmérsékletből és a rajta növő moha mennyiségéből. Meglehet, az évszázadok, évezredek múlását könnyebben tudná mérni, mivel ott már az egzisztenciáját érintő változások is történhetnek. Ha például fognak egy követ és arrébb raknak néhány méterrel, azt nem valószínű, hogy felfogná, de ha mérföldekkel odébb vinnék, egy másik éghajlatra, netalántán hidat vagy várat építenének belőle, azután azt a hidat vagy várat lerombolnák, majd a törmelékből házakat építenének, akkor biztosan érzékelné a változást. Ha egyszer volt egy kő, aztán több kő lett belőle, az mégiscsak jelentős változás, nem? De a valóság nem is költői. A kövek nem tudnak semmit.
Kő kövön nem marad örökké, minden elvész egyszer. A kövek bizonyára azt sem tudják, hogy a körülöttük lévő világ mennyi problémával küzd. Ha tudnák, se érdekelné őket, az is igaz, de hogyha tudnák, biztosan mesélnének néha egymásnak. Például, ha az előbbi példáknál maradva egy kőből várat vagy hidat építenének, évezredek alatt valahogy talán csak elpletykálnák egymás között a kövek, hogy ki, hol, merre, mit csinált éppen. Hogy emitt egy királyság elbukott, amott a hídon már tízezerszer átmentek.
A kövekénél csak a homokszemek élete tartalmazhat több izgalmat. Gondoljunk csak bele! Ha egy egykori kőszirt már olyan réges-régóta létezik, hogy a természeti erők hatására homokszemnyi darabokra hullott, biztosan sok mindent látott. Lehet, hogy látta Lanawin teremtését, az emberek megjelenését, az ork háborúkat, az élőhalottak eljövetelét, aztán most ezt is. Habár tény, hogy emitten a szántóföldön homokból nem sok akad. Vannak ugyan homokbuckák erre-arra, itt-ott, de a homokos tengerpartokon jóval több akad. Ahogyan a Tűz Városától nyugatra elterülő Sivatagos pusztában is. Szél viszi messze őket. De vajon mi a helyzet azokkal a porszemnyi kristályokkal, amik a tenger mélyén ragadtak? Az volna a vég? Az örök sötétség birodalmában, ahol az élet mintha megszűnt volna létezni, és csupán abban bízhatnak ezek a homokszemek, hogy a véletlen folytán egy hajóroncs vagy egy bálna teteme aláhullik a mélybe, és felkavarja az állóvizet, hogy ismét lehetősége legyen néhány homokszemnek a felszínre jutni. Habár mindez aligha érdekli a homokszemeket. A sötétséget nem ismerik, hiszen a fényt sem, így egészen mindegy lehet nekik, hogy a tenger mélyén, egy hegy tetején vagy a szántóföldek pusztaságában „élik” mindennapjaikat.
Megszűnnek-e létezni a kövek? Meghalnak-e a kövek? Tegyük fel, hogy az egyik ilyen aprócska homokszem évezredeken keresztül a tenger mélyén van, és nem történik vele semmi, csak egyre kisebb és kisebb részekre bomlik. Van-e vége a folyamatnak? Van-e legkisebb részecske, amit már nem lehet további részekre bontani? Ha van is, az kő-e vagy már csak egy ugyanolyan részecske, mint amiből a víz vagy a levegő is van? Ez esetben mi igazából a különbség ezek között az elemek között? Miért víz a víz, miért levegő a levegő és miért kő a kő? Kő a kő egyáltalán? Morwon bizonyosan az. S, bár nem érez és nem gondol semmit, a kövület, ami VAN, az minden kétséget kizáróan VAN, s nem pediglen NINCS, mert ami VAN, nem NINCS. Még az se biztos, hogy az, ami NINCS, az nem VAN, de ez már egy másik kérdés. Az óriási Morwon kő-óriás létére rendkívül mozdulatlan és rendkívül kő. Nála kövebb követ még nem látott a világ, noha kevésbé követ se. A kövek rendkívül következetesek, mert mindig kövek. Nem volt még olyan kő a történelem során, ami ne lett volna kő, s minden, ami valaha kő volt, az kő is maradt – részben. Morwon például, mint Gurgothaar leszármazottja, valóban részint kőből van, ahogyan azt fentebb megállapítottuk. De, hogy mindig is olyan kő lett volna, mint amilyen kő most – azt nem mondanám. Morwon kő, de nem olyan kő, mint a többi kő. Most épp igen, de egyébként, egyéb esetekben, azaz olyankor, amikor nem változtatja magát kővé, akkor hús-vér óriás, aki mozog, lélegzik, eszik-iszik, verseket ír, dalol, táncol és a többi. Nem nevezhető hát a hétköznapi értelmen vett kőnek az, aki ezeket csinálja. Egy kő nem csinál semmit, csak van. Meghalnak-e az óriások? Vagy kővé dermednek? Halál az? Mi a halál? Az élet nemléte? Vagy az élet megszűnése? De mi az élet?
Élnek-e a kövek? Léteznek-e a kövek? Az életet bizonyos Morwonnál is okosabb és sokat tapasztalt orvosok azzal magyarázzák, hogy az élőlények szíve ver, s ezért élnek. Habár ez csak az élőlények nagyon kis hányadára igaz. A rovaroknak például nincs szíve – nem, mintha bárkit érdekelne. Ők ugyanúgy élnek, mint a madarak vagy az emberek. Ahogy a fák és a növények se rendelkeznek szívvel, mégis élnek. Biztosan kimondható tehát, hogy a kövek nem élnek? Hiszen Morwon is él, még ha mozdulatlanul is. Nem érez, nem gondol, nem igazán van tudatában saját létezésének, de nem is halt meg. Létezik, mondjuk úgy. Ebben a létállapotban pedig semmi és senki nem zavarja meg. Még, ha esik is az eső, még ha az orkok kalapáccsal és csákánnyal darabokra is szedték, ő valószínűleg akkor is létezne. De a létezés egyenlő-e az élettel? Ha nem, akkor Morwon mégiscsak meghalt. Egy halott kővé dermedt, és amikor a varázslat megszűnik, újjáéled majd. Vagy, ha nem így van, hát hogy?
Él-e a mágia? Lehetséges volna, hogy amikor Morwon kővé változott, valójában nem is ő változott kővé, hanem a benne lakozó mágia manifesztálódott kővé? Elvégre a nagy mágusok, mint amilyen ő is, illetve a mestere, Learon is, képesek a semmiből földfalakat teremteni. A mágia egész biztosan egy különös dolog, amit senki se ért egészen, de Morwon, ha gondolna valamit, most azt gondolná, hogy ebben a pillanatban, épp, amikor egy kőszobor, most ért legközelebb a megértéséhez ebben az életben. A végső megoldás csakis az lehet, hogy a mágia végtelen, a világ is végtelen és az idő is végtelen. Így tehát Morwon és minden más élő is végtelen, mivel valójában minden egy. A végtelen idő alatt végtelen apróra bomlott végtelen kicsi részecske is ugyanabból a sziklából keletkezett, amiből a Sziklák Ura és a Barlangok Asszonya kelt életre, de még a levegő, a víz és a tűz is ugyanabból van – mágiából! Morwon maga a mágia, mindig is az volt. Sajnos mindezt nem áll módjában végiggondolni, mivel csak egy kő. *
//Jobbszárny//
* A harc a végéhez közeledik, az óriás pedig a természetfeletti erőket hívja segítségül, hogy ne follyon több vér a harcmezőn. Szempillantás alatt kővé dermed, az utolsó, amit lát és hall, az az ork sereg morajlása, és a levegőt átszelő hitvány penge, amit a még hitványabb démonork forgat. Mire annyit mondhatna Morwon, hogy huss, már nem is él. Illetve mégis, de csak úgy, mint egy kő. Élet ez egyáltalán? Ha a törpéket vagy az óriásokat kérdeznénk, alighanem igenlő választ kapnánk.
Morwon volt már máskor is kőszobor, és akkor is ugyanezt gondolta: semmit. A kövek nem gondolkodnak, csak vannak. Még emlékezetük se nagyon van, csak a testük emlékszik. Például, ha egy szikla legördül a hegyre, nem úgy „emlékszik” rá, mint ahogy egy halandó emlékezne: elvégre tudatában sincs annak, hogy ő egy szikla, és éppen legördül a hegyről. Ellenben az több mint valószínű, hogy esés közben kettétörik, szétmorzsolódik. S vajon az így keletkezett darabok még mindig a szikla részei vagy már különálló részek? Gurgothaar és Barmadhúr nemzette az óriásokat, de őket vajon kik nemzették? Nyilvánvalóan a kérdés is ostobaság, hiszen ők istenek, az istenek pedig nem születnek. De, ha az ő leszármazottaik az óriások, akkor minden egyes óriásban van egy kicsi Gurgothaarból és Barmadhúrból. Vagy ők maguk azok? Könnyedén belátható, hogy Morwon mindig is egy szikla volt, csak éppen nem teljes egészében. Hát, most ez máshogy van. Most teljes egészében szikla lett, és az is marad, ki tudja mennyi ideig? Érzékelik a kövek az idő múlását? Egyértelműen… részben? Ugyanúgy, ahogy a szikla, amibe villám csapott, s ezért legurult a hegyoldalról, úgy a tengerparti sziklaszirtek is elmúlnak, csak sokkal lassabb folyamat eredményeként. Az eső, a jég, a pára, a tengervíz, a növények – mindez közrejátszik abban, hogy az egykor hatalmas sziklák szépen lassan lebomoljanak. Kisebb sziklákká, kövekké, kaviccsá, végül homokszemekké váljanak. Ha Morwon emlékezne bármire halandó életéből, bizonyára eszébe jutna az, amikor KisMorw társaságában a tengerparton sütkéreztek egy hordó pálinkás sör és egy kis ördögvigyor mellett. Azonban Morwon kő létére nem gondol ilyesmikre sem. Telik az idő. Hogy mennyi idő, azt nem lehet megmondani. Egy kőnek nincsen semmiféle viszonyítási pontja. Még, ha érezne bármit egy kő, akkor talán „tudná”, hogy milyen évszak van a hőmérsékletből és a rajta növő moha mennyiségéből. Meglehet, az évszázadok, évezredek múlását könnyebben tudná mérni, mivel ott már az egzisztenciáját érintő változások is történhetnek. Ha például fognak egy követ és arrébb raknak néhány méterrel, azt nem valószínű, hogy felfogná, de ha mérföldekkel odébb vinnék, egy másik éghajlatra, netalántán hidat vagy várat építenének belőle, azután azt a hidat vagy várat lerombolnák, majd a törmelékből házakat építenének, akkor biztosan érzékelné a változást. Ha egyszer volt egy kő, aztán több kő lett belőle, az mégiscsak jelentős változás, nem? De a valóság nem is költői. A kövek nem tudnak semmit.
Kő kövön nem marad örökké, minden elvész egyszer. A kövek bizonyára azt sem tudják, hogy a körülöttük lévő világ mennyi problémával küzd. Ha tudnák, se érdekelné őket, az is igaz, de hogyha tudnák, biztosan mesélnének néha egymásnak. Például, ha az előbbi példáknál maradva egy kőből várat vagy hidat építenének, évezredek alatt valahogy talán csak elpletykálnák egymás között a kövek, hogy ki, hol, merre, mit csinált éppen. Hogy emitt egy királyság elbukott, amott a hídon már tízezerszer átmentek.
A kövekénél csak a homokszemek élete tartalmazhat több izgalmat. Gondoljunk csak bele! Ha egy egykori kőszirt már olyan réges-régóta létezik, hogy a természeti erők hatására homokszemnyi darabokra hullott, biztosan sok mindent látott. Lehet, hogy látta Lanawin teremtését, az emberek megjelenését, az ork háborúkat, az élőhalottak eljövetelét, aztán most ezt is. Habár tény, hogy emitten a szántóföldön homokból nem sok akad. Vannak ugyan homokbuckák erre-arra, itt-ott, de a homokos tengerpartokon jóval több akad. Ahogyan a Tűz Városától nyugatra elterülő Sivatagos pusztában is. Szél viszi messze őket. De vajon mi a helyzet azokkal a porszemnyi kristályokkal, amik a tenger mélyén ragadtak? Az volna a vég? Az örök sötétség birodalmában, ahol az élet mintha megszűnt volna létezni, és csupán abban bízhatnak ezek a homokszemek, hogy a véletlen folytán egy hajóroncs vagy egy bálna teteme aláhullik a mélybe, és felkavarja az állóvizet, hogy ismét lehetősége legyen néhány homokszemnek a felszínre jutni. Habár mindez aligha érdekli a homokszemeket. A sötétséget nem ismerik, hiszen a fényt sem, így egészen mindegy lehet nekik, hogy a tenger mélyén, egy hegy tetején vagy a szántóföldek pusztaságában „élik” mindennapjaikat.
Megszűnnek-e létezni a kövek? Meghalnak-e a kövek? Tegyük fel, hogy az egyik ilyen aprócska homokszem évezredeken keresztül a tenger mélyén van, és nem történik vele semmi, csak egyre kisebb és kisebb részekre bomlik. Van-e vége a folyamatnak? Van-e legkisebb részecske, amit már nem lehet további részekre bontani? Ha van is, az kő-e vagy már csak egy ugyanolyan részecske, mint amiből a víz vagy a levegő is van? Ez esetben mi igazából a különbség ezek között az elemek között? Miért víz a víz, miért levegő a levegő és miért kő a kő? Kő a kő egyáltalán? Morwon bizonyosan az. S, bár nem érez és nem gondol semmit, a kövület, ami VAN, az minden kétséget kizáróan VAN, s nem pediglen NINCS, mert ami VAN, nem NINCS. Még az se biztos, hogy az, ami NINCS, az nem VAN, de ez már egy másik kérdés. Az óriási Morwon kő-óriás létére rendkívül mozdulatlan és rendkívül kő. Nála kövebb követ még nem látott a világ, noha kevésbé követ se. A kövek rendkívül következetesek, mert mindig kövek. Nem volt még olyan kő a történelem során, ami ne lett volna kő, s minden, ami valaha kő volt, az kő is maradt – részben. Morwon például, mint Gurgothaar leszármazottja, valóban részint kőből van, ahogyan azt fentebb megállapítottuk. De, hogy mindig is olyan kő lett volna, mint amilyen kő most – azt nem mondanám. Morwon kő, de nem olyan kő, mint a többi kő. Most épp igen, de egyébként, egyéb esetekben, azaz olyankor, amikor nem változtatja magát kővé, akkor hús-vér óriás, aki mozog, lélegzik, eszik-iszik, verseket ír, dalol, táncol és a többi. Nem nevezhető hát a hétköznapi értelmen vett kőnek az, aki ezeket csinálja. Egy kő nem csinál semmit, csak van. Meghalnak-e az óriások? Vagy kővé dermednek? Halál az? Mi a halál? Az élet nemléte? Vagy az élet megszűnése? De mi az élet?
Élnek-e a kövek? Léteznek-e a kövek? Az életet bizonyos Morwonnál is okosabb és sokat tapasztalt orvosok azzal magyarázzák, hogy az élőlények szíve ver, s ezért élnek. Habár ez csak az élőlények nagyon kis hányadára igaz. A rovaroknak például nincs szíve – nem, mintha bárkit érdekelne. Ők ugyanúgy élnek, mint a madarak vagy az emberek. Ahogy a fák és a növények se rendelkeznek szívvel, mégis élnek. Biztosan kimondható tehát, hogy a kövek nem élnek? Hiszen Morwon is él, még ha mozdulatlanul is. Nem érez, nem gondol, nem igazán van tudatában saját létezésének, de nem is halt meg. Létezik, mondjuk úgy. Ebben a létállapotban pedig semmi és senki nem zavarja meg. Még, ha esik is az eső, még ha az orkok kalapáccsal és csákánnyal darabokra is szedték, ő valószínűleg akkor is létezne. De a létezés egyenlő-e az élettel? Ha nem, akkor Morwon mégiscsak meghalt. Egy halott kővé dermedt, és amikor a varázslat megszűnik, újjáéled majd. Vagy, ha nem így van, hát hogy?
Él-e a mágia? Lehetséges volna, hogy amikor Morwon kővé változott, valójában nem is ő változott kővé, hanem a benne lakozó mágia manifesztálódott kővé? Elvégre a nagy mágusok, mint amilyen ő is, illetve a mestere, Learon is, képesek a semmiből földfalakat teremteni. A mágia egész biztosan egy különös dolog, amit senki se ért egészen, de Morwon, ha gondolna valamit, most azt gondolná, hogy ebben a pillanatban, épp, amikor egy kőszobor, most ért legközelebb a megértéséhez ebben az életben. A végső megoldás csakis az lehet, hogy a mágia végtelen, a világ is végtelen és az idő is végtelen. Így tehát Morwon és minden más élő is végtelen, mivel valójában minden egy. A végtelen idő alatt végtelen apróra bomlott végtelen kicsi részecske is ugyanabból a sziklából keletkezett, amiből a Sziklák Ura és a Barlangok Asszonya kelt életre, de még a levegő, a víz és a tűz is ugyanabból van – mágiából! Morwon maga a mágia, mindig is az volt. Sajnos mindezt nem áll módjában végiggondolni, mivel csak egy kő. *
2372. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-12 17:53:56
Üzenet elküldve: 2026-03-12 17:53:56
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 319
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 319
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
//A Szürke Légió - II. fejezet//
//Jobbszárny//
*Nekiront az óriásnak. Ő aztán nem fogja hagyni, hogy csak úgy köddé váljon az ellenfele és ezzel megússza a párbajukat viszont, ami történik arra nem számított. Úgy érzi minta egy kőfalnak rohant volna és majdnem igaza is lett. Az óriás ugyanis kővé vállt. Sok mindent látott már, de ilyet még nem. Hogy neki tulajdonítják a dolgot arra nem is reagál csak nézi döbbenten a szobrot. Maga is az események hatása alatt van. Kár tagadni a halál meglegyintette és most egy olyan párbajért amit meg se nyert skandálják a nevét. Közben alig áll a lábán.*
~Mit akartok tőlem Szellemek?~
*Mikor parancs csattan akkor se mozdul a helyéről mert nem nagyon tudna most menetelni. Majd, ha a csürhe megindult akkor leül a szobor tövébe és megbeszéli vele a dolgot hátha nincs még olyan messze a lelke. Már ha ez tényleg óriás volt és nem végig egy kőszobor. Csakhogy a fajtársai másképp vannak ezzel. Megragadják és azért pár nyögés kíséretében, de felkapják őt.*
-He! Mit csináltook?
*Egy kicsit ellenkezik, de aztán beletörődik a dologba. Hagyja hadd vigyék. Amúgy is ráfér a pihenés.*
//Jobbszárny//
*Nekiront az óriásnak. Ő aztán nem fogja hagyni, hogy csak úgy köddé váljon az ellenfele és ezzel megússza a párbajukat viszont, ami történik arra nem számított. Úgy érzi minta egy kőfalnak rohant volna és majdnem igaza is lett. Az óriás ugyanis kővé vállt. Sok mindent látott már, de ilyet még nem. Hogy neki tulajdonítják a dolgot arra nem is reagál csak nézi döbbenten a szobrot. Maga is az események hatása alatt van. Kár tagadni a halál meglegyintette és most egy olyan párbajért amit meg se nyert skandálják a nevét. Közben alig áll a lábán.*
~Mit akartok tőlem Szellemek?~
*Mikor parancs csattan akkor se mozdul a helyéről mert nem nagyon tudna most menetelni. Majd, ha a csürhe megindult akkor leül a szobor tövébe és megbeszéli vele a dolgot hátha nincs még olyan messze a lelke. Már ha ez tényleg óriás volt és nem végig egy kőszobor. Csakhogy a fajtársai másképp vannak ezzel. Megragadják és azért pár nyögés kíséretében, de felkapják őt.*
-He! Mit csináltook?
*Egy kicsit ellenkezik, de aztán beletörődik a dologba. Hagyja hadd vigyék. Amúgy is ráfér a pihenés.*
2371. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-11 20:31:40
Üzenet elküldve: 2026-03-11 20:31:40
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 602
OOC üzenetek: 86
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 602
OOC üzenetek: 86
Játékstílus: Szelíd
//A Szürke Légió - II. fejezet//
//Jobbszárny//
*Zopal kardja ismét a magasba lendül. Az ork nem próbál védekezni, nem várja meg a segítséget, a diadalt igyekszik learatni és pontot tenni a viadal végére.
Kardjának pengéje nagyot csattan Morwon bőrén, majd szikrázva csúszik tovább, éppen csak nem ficamítva ki karját. Már ha bőrnek lehet nevezni a kőszoborrá vált óriás irháját. Úgy áll ott a hatalmas harcos kardja markolatát fogva maga előtt, mint a régvolt hősök szobormásai.
A nézősereg néhány másodpercre elnémul, majd heves moraj fut végig rajtuk. Egy öblös hang valahonnan hátulról felkiált.*
-Kővé vált! Zopal kővé dermesztette!
-Zopal, a Dermesztő!
*Az ork nem csodálkozhat rajta, hogy az óriás sajátos állapotát neki tulajdonítják. Elvégre nem is oly rég mutatott be egy hasonlóan látványos trükköt.*
-Mire vártok, férgek?! Előre! A Vashegy nem dúlja fel magát! *Zopal arra lehet figyelmes, hogy hirtelen jó néhány tucat fajtársa veszi körbe és emeli a vállára, hiába is ellenkezne. Nem is egyszerű feladat ez, hisz maga is a testesebb fajtából való.*
-Zopal, a Dermesztő! Dermesztő!
*Skandálják az orkok, túlharsogva az esetleges tiltakozást is. Noha Morwon mit sem fog fel a körülötte történtekből, számos hitetlenkedő kéz átfut rajta, hátha csak valami szemfényvesztés az egész. A hadtest örömittasan távozik, hisz nem akármilyen párbajnak voltak tanúi. Zopalt ünnepelve haladnak tovább a Vashegy irányába.*
//Jobbszárny//
*Zopal kardja ismét a magasba lendül. Az ork nem próbál védekezni, nem várja meg a segítséget, a diadalt igyekszik learatni és pontot tenni a viadal végére.
Kardjának pengéje nagyot csattan Morwon bőrén, majd szikrázva csúszik tovább, éppen csak nem ficamítva ki karját. Már ha bőrnek lehet nevezni a kőszoborrá vált óriás irháját. Úgy áll ott a hatalmas harcos kardja markolatát fogva maga előtt, mint a régvolt hősök szobormásai.
A nézősereg néhány másodpercre elnémul, majd heves moraj fut végig rajtuk. Egy öblös hang valahonnan hátulról felkiált.*
-Kővé vált! Zopal kővé dermesztette!
-Zopal, a Dermesztő!
*Az ork nem csodálkozhat rajta, hogy az óriás sajátos állapotát neki tulajdonítják. Elvégre nem is oly rég mutatott be egy hasonlóan látványos trükköt.*
-Mire vártok, férgek?! Előre! A Vashegy nem dúlja fel magát! *Zopal arra lehet figyelmes, hogy hirtelen jó néhány tucat fajtársa veszi körbe és emeli a vállára, hiába is ellenkezne. Nem is egyszerű feladat ez, hisz maga is a testesebb fajtából való.*
-Zopal, a Dermesztő! Dermesztő!
*Skandálják az orkok, túlharsogva az esetleges tiltakozást is. Noha Morwon mit sem fog fel a körülötte történtekből, számos hitetlenkedő kéz átfut rajta, hátha csak valami szemfényvesztés az egész. A hadtest örömittasan távozik, hisz nem akármilyen párbajnak voltak tanúi. Zopalt ünnepelve haladnak tovább a Vashegy irányába.*
2370. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-10 21:41:30
Üzenet elküldve: 2026-03-10 21:41:30
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A Szürke Légió - II. fejezet//
//Középhad//
*Kayaerr már nem néz vissza a dombra, amikor elindulnak. Tudja, ha még egyszer Yagnar felé pillantana, talán megállna. Talán visszafordulna. A feladata azonban világos, és most ennek a fontossága hajtja még előre, annak ellenére, hogy a bizonytalanság és a kimerültség egyre inkább környékezi.
Karheia mellett halad, egyik kezével néha megragadja a karját vagy vállát, hogy tovább húzza előre a sáros lejtőn. A lány mozdulatlansága és a sár együtt nehezítik a haladást, de az északi leány megküzd minden lépéssel. Közben nem szól sokat, csak néha rövid, rekedt szavakkal sürgeti a varázslónőt.
Előttük tharg harcosok törnek utat, feszülten figyeli, ahogy társaik egyenként hullanak el a műveletben. Kardok villannak, testek buknak a sárba, minden átjárható rés csak néhány pillanatnyi időre nyílik, s ahol elfogynak az orkok, Kayaerr igyekszik arrafelé terelni Karheiát.
Futni ugyan nem tudnak, de sietnek, amennyire csak lehet. Pajzsa még mindig előtte, tekintete folyton hátra-hátra rebben, attól tartva, hogy a többiek már elestek, s az ork hadak egyszer csak megindulnak utánuk.
Fejében újra és újra felvillan Yagnar alakja, ahogy a csatába veti magát. Állkapcsa megfeszül a felidézett jelenetre, torka elszorul, de nem torpan meg. Karheiát húzva továbbindul a tharg birtokok felé vezető úton.*
A hozzászólás írója (Kayaerr Horgadar) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.03.10 21:43:04
//Középhad//
*Kayaerr már nem néz vissza a dombra, amikor elindulnak. Tudja, ha még egyszer Yagnar felé pillantana, talán megállna. Talán visszafordulna. A feladata azonban világos, és most ennek a fontossága hajtja még előre, annak ellenére, hogy a bizonytalanság és a kimerültség egyre inkább környékezi.
Karheia mellett halad, egyik kezével néha megragadja a karját vagy vállát, hogy tovább húzza előre a sáros lejtőn. A lány mozdulatlansága és a sár együtt nehezítik a haladást, de az északi leány megküzd minden lépéssel. Közben nem szól sokat, csak néha rövid, rekedt szavakkal sürgeti a varázslónőt.
Előttük tharg harcosok törnek utat, feszülten figyeli, ahogy társaik egyenként hullanak el a műveletben. Kardok villannak, testek buknak a sárba, minden átjárható rés csak néhány pillanatnyi időre nyílik, s ahol elfogynak az orkok, Kayaerr igyekszik arrafelé terelni Karheiát.
Futni ugyan nem tudnak, de sietnek, amennyire csak lehet. Pajzsa még mindig előtte, tekintete folyton hátra-hátra rebben, attól tartva, hogy a többiek már elestek, s az ork hadak egyszer csak megindulnak utánuk.
Fejében újra és újra felvillan Yagnar alakja, ahogy a csatába veti magát. Állkapcsa megfeszül a felidézett jelenetre, torka elszorul, de nem torpan meg. Karheiát húzva továbbindul a tharg birtokok felé vezető úton.*
A hozzászólás írója (Kayaerr Horgadar) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.03.10 21:43:04
2369. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-08 21:37:44
Üzenet elküldve: 2026-03-08 21:37:44
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 610
OOC üzenetek: 156
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 610
OOC üzenetek: 156
Játékstílus: Vakmerő
//Az orkok nyomában//
*Bredoc, tudván hogy Naesala is követi őt még nagyobb hévvel veti magát az üldözők soraiba. Bízik benne, hogy társai is követni fogják őket, de ha más nem is, a menekülő parasztok segítségére sietnek. Elvégre mégiscsak ezért jöttek ide, s ez a látkép, az orkok örvénylő sokasága meg kell, hogy pendítse bennük azt a bizonyos húrt, ami tettekre sarkallja az embert. Csak azt reméli, hogy nem a menekülésre fogja sarkallni őket. Ám egyelőre nincs ideje arra, hogy maga mögé nézzen. Ő vezeti a rohamot, lóháton, páncélban, pajzzsal és lándzsájával neki van erre a leginkább lehetősége, és a tapasztalata miatt a képessége is. Úgyhogy nem vár tovább és nekilódul. Sisakján keresztül csak korlátozottan lát, de oly sok éve űzi már ezt a szakmát, hogy ez cseppet sem akadályozza őt semmiben. A lova felnyerít, ahogy lendületet vesz a domboldalon, a lándzsája karjába ivódik. Egy végtelennek tűnő pillanat, és be is csapódik az ellenségbe, elpusztítva az első szerencsétlen aki az útjába került, s még kettőt sikerül elkapnia a lova súlyával és a roham erejével. Eeyrnek hála. Mivel jó sebességgel érkezik, kicsit tovább kell nyargalnia, mielőtt megfordulhatna. Ez az az időablak, amikor talán megnézheti, hogy hogy is állnak társai és a menekülők, no meg az üldözők. Látja a dombtetőn Mykaelt és Ettvalldert, ahogy bátran néznek szembe az orkokkal, és mellkasát valamiféle furcsa büszkeség melegsége tölti meg. Naesala pedig szinte mögötte kaszabol le egyet az ellenség közül, mielőtt egy lándzsa megálljt parancsolna az ő rohamának.*
-Gyá!
*Kiált rá lovára, akinek eddigre elég ideje kellett hogy legyen rá, hogy irányt változtasson, és ismét lendületet tudjon venni. Patái belekapnak a sárba, és ezúttal az elfet támadó orkokat célozza meg dárdájával. Ha úgy látja, hogy nem érne oda időben lóháton, úgy a hozzá közelebblévő felé hajítaná el a lándzsát, hogy aztán kardot rántva folytassa a harcot.*
*Bredoc, tudván hogy Naesala is követi őt még nagyobb hévvel veti magát az üldözők soraiba. Bízik benne, hogy társai is követni fogják őket, de ha más nem is, a menekülő parasztok segítségére sietnek. Elvégre mégiscsak ezért jöttek ide, s ez a látkép, az orkok örvénylő sokasága meg kell, hogy pendítse bennük azt a bizonyos húrt, ami tettekre sarkallja az embert. Csak azt reméli, hogy nem a menekülésre fogja sarkallni őket. Ám egyelőre nincs ideje arra, hogy maga mögé nézzen. Ő vezeti a rohamot, lóháton, páncélban, pajzzsal és lándzsájával neki van erre a leginkább lehetősége, és a tapasztalata miatt a képessége is. Úgyhogy nem vár tovább és nekilódul. Sisakján keresztül csak korlátozottan lát, de oly sok éve űzi már ezt a szakmát, hogy ez cseppet sem akadályozza őt semmiben. A lova felnyerít, ahogy lendületet vesz a domboldalon, a lándzsája karjába ivódik. Egy végtelennek tűnő pillanat, és be is csapódik az ellenségbe, elpusztítva az első szerencsétlen aki az útjába került, s még kettőt sikerül elkapnia a lova súlyával és a roham erejével. Eeyrnek hála. Mivel jó sebességgel érkezik, kicsit tovább kell nyargalnia, mielőtt megfordulhatna. Ez az az időablak, amikor talán megnézheti, hogy hogy is állnak társai és a menekülők, no meg az üldözők. Látja a dombtetőn Mykaelt és Ettvalldert, ahogy bátran néznek szembe az orkokkal, és mellkasát valamiféle furcsa büszkeség melegsége tölti meg. Naesala pedig szinte mögötte kaszabol le egyet az ellenség közül, mielőtt egy lándzsa megálljt parancsolna az ő rohamának.*
-Gyá!
*Kiált rá lovára, akinek eddigre elég ideje kellett hogy legyen rá, hogy irányt változtasson, és ismét lendületet tudjon venni. Patái belekapnak a sárba, és ezúttal az elfet támadó orkokat célozza meg dárdájával. Ha úgy látja, hogy nem érne oda időben lóháton, úgy a hozzá közelebblévő felé hajítaná el a lándzsát, hogy aztán kardot rántva folytassa a harcot.*
2368. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-08 03:20:04
Üzenet elküldve: 2026-03-08 03:20:04
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 284
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 284
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//A Szürke Légió - II. fejezet//
//Középhad//
*Vér, amerre a szem ellát. Sajátja, az ellené, sajátjaié... Nehéz lenne megmondani. Talpig sáros és mocskos. Elméje tiszta, akár a szűzhó, egy gondolat, annyi nem tarkítja. Üresség. Csak az számít, hogy minél többet a másvilágra küldjön e fajzatokból és utat nyithasson a menekülésre véreinek és népének. Az arcok eltűnnek... Kagaenae... Rorkir... Kayaerr... Skollhat... Karheia...
Egy emlék sejlik fel előtte. Oly valóságos, mintha nem egy csata közepén hadakozna épp, hanem egy sokkal kellemesebb, melegebb helyen lenne.
A hűvös patakvíz jobb, mint bármilyen ébresztő így kora reggel. Alaposan arcára lögyböli hát, hadd folyjék bőrén és szakállán.*
-Yagnar! *Finom, női hang szólítja. Először úgy hiszi, Karheia az, de miután hátrafordul, konstatálja, hogy nem a leány az. Elvégre ő nincs itt. Jó eséllyel sajátjai körében van, anyja társaságában.*
-Dalayan. *A sámánasszony. Fiatal és üde, nem olyan vénség, ahogy a többi faluban az lenni szokott általában. Szalmaszín hajkoronáján vidor játékot űz a napsugár, ahogy mosolyogva közelít.*
-A Vének Tanácsa hamarosan összeül. Te mit csinálsz itt? *Kérdi megjátszott érdektelenséggel. Kifacsarja szakállából a vizet, majd felegyenesedik. Egyszerű tunikát visel, oldalán pedig szeretett fokosa lóg.*
-Beszélni óhajtottam veled. Egyébként a Tanács vár téged is. Késésben vagy. *Szoknyáját felcsípve lépi át a csermelyt, hogy megállapodjon előtte. Jó egy fejjel kisebb nála, mégis felnéz rá. Elvégre egy Szellemjáróval van dolga.*
-Meguntad a vénségéket, mi? Hogy megmásztad itt ezt a hegyet... *Kedélyesen felhorkan, majd átöleli a fiatal sámán derekát és magához vonja. Dalayan belesimul érintésébe. Oly közel van a leány arca, hogy megtudná számolni a szeplőket az orra tövében.*
-Csak miattam. De nem bánom. Az Ősök megvárnak téged, ahogy engem a Vének Tanácsa. Különben is, mit akarnak?
-Háború lesz, Yagnar. *Dalayan elkomorodik, miközben gyengéden eltolja magától a férfit.*
-Látom a vízben, a szélben, a tűzben... Nem állíthatjuk meg. A vének is látják. Ezért ülnek tanácsot.
-Thargodrymek? *Pillant a leányra borostyán tekintetével. Ugyan, ki más hozna pusztítást e földre, ha nem ők? A Thargodarok és a Thargodrymek hadakozása eddig elkerülte távoli falujukat, de még az anya méhében a világra készülő gyermek is tudja, hogy csak idő kérdése, mikor éri utol őket is a veszedelem.
Dalayan vállat von.*
-Az Ősök Szelleme nem szól róla. Csak azt tudom, hogy háború jő.
-Mindig csak a rossz hírek... *Játékosan megcsóválja fejét, majd belecsíp a lány fenekébe.*
-Ezek az Ősök nem akarnak valami kellemesebbről is szólani? Borról, jó termésről, jó vadászatról? Hmmpf.
-Tudod, hogy nem szeretem, mikor így beszélsz róluk.
-Hogy?
-Mintha nem is hinnél bennük.
*Csend. Egy néma pillanatig egymásra merednek, majd lassan elvigyorodik.*
-Tudod, mit hiszek? Hogyha ilyen karcsú derékkal és ilyen feszes combokkal áldottak meg téged, akkor biztos derék népek! *Felkapja a leányt, majd a a földre dönti. Az pedig kacagva karolja át.
Csata. Vér. Halál.
A pipadohány füstje lassan kígyózik a magasba. Az aprócska kunyhóban csupán ketten tartózkodnak. Ő és egy hozzá nagyon hasonlatos, bár szőkébb férfiember. Annak rövidebb szakálla és haja, és markánsabb vonásai vannak, tekintetük azonban ugyanaz a borostyán. A közöttük húzódó asztalon látszik, a bor jól fogyott az utóbbi néhány órában.
A kunyhó egyszerű, de szépen faragott. Saját keze munkája. A virágminták és rúnák a falakon, a csinos kis oszlopok, a tárolók... Minden.
Rövid ideig nem hallatszik más, csak a lomha füsteregetés, meg a kandallóban parázsló fahasábok megnyugtató recsegése. Idilli is lehetne e pillanat, ha nem árnyékolná be valami ily fenyegetően.*
-Mit hiszel? *Kérdi könnyeden, csizmáit pedig az asztal szélére dobja.*
-Azt, hogy mind meghalunk. Azt mondják, a Thargodar a népével együtt elmenekült. A Thargodrymeké a föld, meg az orkjaiké. Mi pedig rossz oldalra álltunk, Yagnar.
*Nagyot horkant. A borért nyúl, majd mindkettejüknek tölt belőle. Előbb a férfinak, csak aztán magának.*
-Még ha így is van, a rossz oldalra bizton nem álltunk. Nem, barátom. Sőt! Túl későn csatlakoztunk hozzájuk. A halálra, akkor. *Elvigyorodik, majd a magasba emeli a fakorsót. Nem várja meg, hogy a másik csatlakozzon hozzá, rögtön ajkához emeli, hogy legurítson belőle egy kiadósat. Az északi boroknak kellemes, erős zamata van. Életében egyszer volt csak szerencséje másmilyenhez. A vándorkereskedő azt mondta, egyenesen a Borok Hazájából, Artheniorból hozta. Oly gejl lőrét azóta sem ivott.*
-Borúlátó vagy, Karhadar. Nem tesz jót a léleknek. Zsengelelkű népek azok a Thargodrymek. Akkor sem másznák meg ezt a hegyet, ha az életük múlna rajta. Hmm? *A Karhadar névre hallgató férfi a gondolataiba merülve emeli ajkához a korsót.*
-És a leányod? *Egy szőke kis ciklon sejlik fel előtte, oly karakán akarattal, akár az övé.*
-Karheia... Őt félted, igaz? *Most először komolyodik el maga is.*
-Persze, hogy féltem, Yagnar. Csak őrá gondolok... Meg az asszonyra. Mi lesz, ha...
-Nem lesz. *A korsó nagyot koppan az asztalon, ő pedig felpattan.*
-Tudod, hogy kik vagyunk, Karhadar. *Megfeszülnek arcizmai, ahogy a másik férfira mered.*
-Thargodarok. Nem hátrálunk. Nem futamodunk meg. Nem kegyelmezünk. És legfőképpen nem halunk meg. Jöjjön bárki vagy bármi fia... Én nem megyek innét sehova. Nem érdekelnek az istenek! Nem érdekelnek az Ősök vagy a Szellemek... *Vad járkálásba kezd a kunyhóban.*
-Ugyan, mit tettek értünk? *Megrázza fejét. Érezhető, hogy az éles témaváltás nem véletlen. Egy korábban elejtett eszmecserét kap fel újra.*
-Te elhiszed? Elhiszed, amit a vének mondanak? Amit Dalayan mond? Ösvényt tapodunk... Persze! A sajátunkét. Én vagyok, aki beleállítom a fokosom abba a rohadt Thargodrymbe, ha idetolja a pofáját! *Öklével mellére ver.*
-Én vagyok, aki hírét viszem majd győzelmünknek! És Te, Karhadar! Te! Nem a rohadt ősök! *Kiköpne, de nem lenne illő tulajdon padlóját ily méltatlan illetni. Hisz az ő keze munkája. Na meg Dalayané. Nem az ősöké, kit oly gyakorta emlegetnek.*
-Mi pedig Thargodarok vagyunk. Dacolni fogunk, ameddig csak kell. Ebben jók vagyunk, nem igaz? *Érzi, szavai hatással vannak a másik férfire is. Ha valamiben jeleskedett, az az, hogy tudja, hogyan öntsön lelket másokba.*
-Ne féltsd Karheiát! Nem marad árván, a szavamat adom. Hmm? *Visszazuttyan a székébe, korsóját pedig koccintásra emeli rokona felé.
Csata. Vér. Halál. Dobok.
Képtelen felállni. A földön térdel, harci festésbe mázolva, a kezében szorongatott fokos csupa vér. Körülötte megannyi testvére és ellensége fekszik holtan. Rázza valami belül. Nem tudná megmondani, mi az, sosem érezte azelőtt. Halottak. Karhadar... Dalayan... Minda odaveszett. Ha túl is élte valaki a faluból, már határon túl jár.
Valami motoz mögötte. Hátrapillant válla felett. A könnyfüggönyön át egy szarvast lát kilépni a tisztásra. Hatalmas jószág, valóságos óriás, mintha valamelyik régi legendából lépett volna elő. Körbepillant a csatatéren, finoman megrebegteti fülét, majd lehajol, hogy friss hajtások után kutasson orrával. Ha mérete nem, jókora agancsa biztosan királlyá teszi őt fajtája körében. Vezérré... Jarlá.
Meredten bámulja az állatot, ahogy az óvatos léptekkel, a holttesteket sűrűn kerülgetve kel át előtte. Fennkölt eleganciával teszi mindezt, nem riasztja a halál közelsége. Ő mozdulatlan, akár egy kőszikla. Csak tekintete követi az állatot megbabonázva.
Kürtszó. A lelkéből szól. Sosem hallotta még előtte, de a legendákból tudni véli eredetét. Bármikor felismerné Brennus Thargodar kürtjének hívó hangját.
A szarvas megtorpan, majd egyenesen őrá néz. Mintha ő is hallotta volna a lelkében felcsendülő kürtszót. Hosszú másodpercekig bámulják egymást. Érzi vérének heves lüktetését. Érzi a homlokán legördülő verejtékcseppet. A tompa fájdalmat, amit a combja oldalába fúródott nyílhegy okoz. És érzi a kíváncsiságot. A szarvas kíváncsiságát.
Az állat hirtelen tovaugrik. A közeli, fás terület felé szalad, patáinak visszhangját messzire viszi a völgy. És akkor megérti. Az Ősök... A Szellemek... Az utat, amit tapod, ők jelölték ki. Csak így van értelme a sok szörnyűségnek, a vérnek, az áldozatnak... Nem lehet más magyarázat. Ők csak parányi végrehajtók, kik előmozdítják a nagy egészt. Népük jövőjét írják közösen. Vérrel és áldozattal. Dalayan végig igazat szólt róluk, csak túl vak volt, hogy észrevegye! Minden értelmet nyert.*
Csata. Vér. Halál. Dobok. Dobok...
-Yagnar? *Dalayan hangját hallja. Várta már, úgy, mint senkit eddig.*
-Itt az idő? *Kérdez vissza rekedten, majd felegyenesedik a térdelésből. Tudja, érzi, Skollhat is itt van valahol a közelben. Itt kell lennie. Ha nincs, majd itt lesz.*
-Már várnak Téged. A vének. *Hagyja, hogy a finom ujjak nyakát simítsák, majd levándoroljanak kulcscsontjáig.*
-Ne várakoztassuk meg hát őket. *Feleli.*
-Egyszer már ajtót mutattak nekem. Másodjára már csak nem teszik meg. Az nem lenne szép, igaz-e? *Érzi, hangja elcsukló. Hagyja, hogy a puha ujjak vezessék. Sűrű az erdő körülöttük, de mindketten tudják az utat.*
-Remélem, hogy emlékeznek majd rám. Hogy lesz, aki emlékezzen rám.
*Dalayan tűnődve pillant rá.*
-Ugyan, miért számít ez?
*Viszonozza az ismerős íriszek kereszttüzét.*
-Nem tudom. Mégis... Számít. Furcsa, nem? *Halkan felnevet. A dobok hol felgyorsulnak körülöttük a sötétben, hol halkabbak, lassabbak. Szívverésre emlékeztetik. Hiába meresztgeti szemét a fák közé, a dobosokat nem látja.*
-Az Ősök Csarnokában nem azokat ünneplik, kiket a legharsányabban éltetnek odalenn. *Magyarázza türelmesen a szőkeség.*
-Hmm! *Bólint.*
-Nem is az Ősök miatt. Tudom, hogy nehéz szíveket hagytam hátra. Az, hogy miként élek bennük, bizony számít. És ha el is vetettem az ellenállás parazsát... Vajon lángra kap-e? *Vállat von.*
-Nem a te dolgod eldönteni, mit tesznek azzal, ami megadatott. Ez már az ő történetük, nem a Tiéd.
-Ejj, de ha az enyém lenne! *Öklével tenyerébe csap.*
-Visszamennék és még százat magammal vinnék! Addig mennék vissza, amíg el nem fogy az összes! Hahh! *Lángoló tekintete elárulhatja, hogy szavait csak félig szánja komolytalannak. Még akkor is, ha ezért Dalayan rosszalló pillantásában kell részesülnie.*
-Hosszú út volt. Oly hosszú, hogy elfáradt bele a lábam. De végigmentem rajta, a fenébe is. Akkor keltem útra, amikor a Vashegyen a legsötétebb volt az éj. Amikor nem volt fáklya, mi világítson. Ha én nem kapom fel a fényt, akkor senki, és az egész... Az egésznek annyi. Muszáj volt. Nem volt más. Érted, miről beszélek? *A sámánleány lassan bólint, de nem felel.*
-Ehh, a kürt... Lesz majd, aki megfújja? Marhára remélem. *Füstölög. Egyáltalán nem bánja már, hogy útja végére ért. Nehéz volt és rögös, de minden köve szándékkal volt kirakva. Azzal a szándékkal, hogy életben tartsa népét és a tharg szokásokat. Talán népe sem csalódott benne. Meri remélni, hogy nem.*
-Mondd csak... *Nem tetszik neki, hogy így kell vallatnia egykori szerelmét. Úgy érzi magát, mint egy gyermek, aki csak most csodálkozik rá a világra.*
-Láthatom majd a következő rúnavetést? Hogy véreim mily ádázul állnak majd ellen azoknak a kurafiknak? *Borostyán tekintetében ismét vad láng lobban. A büszkeség lángja.*
-Láthatod. De csak miután koccintottál őseiddel. Megvárattad őket. És engem is. *Most először Dalayan elmosolyodik. E mosoly pedig őt is mosolyra készteti. Minden lépéssel egyre könnyebb lelke, minden lélegzetvétel tompítja léptét. Mintha felhőn járna.*
-Tartsátok nyitva a kaput. Skollhat kiszagolja a nyomom és ha zárva van, hát bedönti. Vén ordas már, de a szimata a helyén van. És ha késlekedik is, remélem, lesz, aki gondját viseli végnapjaiban.
*Nem Dalayanhoz beszél ezúttal, sokkal inkább saját magának. Hiába ért az ösvény végére, gondolatai szüntelen visszavándorolnak a Vashegyre.*
-Engedj el minden apró gondot most. Megtetted. *A leány türelme végtelen. Pontosan így emlékezett rá.*
-Meg. *Bólint lassan.
A fák ritkulni kezdenek körülöttük, ők pedig egy tisztáson járnak. Ismerős számára, de elsőre nem tudná megmondani, honnan. Csak miután a végére érnek, ugrik be neki.* ~A szarvas.~ *Innen már nem a sűrű rengetegben kell utat lelniük, egy ösvény vezeti őket tovább a hegyoldalban. A messzeségben fények tömkelege látszik. Alighanem úti céljuk bontakozik ki előtte. Dalayan bevárja, majd ujjait az övéibe kulcsolja. Itt már gondolat nem nyomasztja lelkét. Hogy valóság-e ez, vagy csak képzelete szüleménye... Ugyan, miért számít ez?*
//Középhad//
*Vér, amerre a szem ellát. Sajátja, az ellené, sajátjaié... Nehéz lenne megmondani. Talpig sáros és mocskos. Elméje tiszta, akár a szűzhó, egy gondolat, annyi nem tarkítja. Üresség. Csak az számít, hogy minél többet a másvilágra küldjön e fajzatokból és utat nyithasson a menekülésre véreinek és népének. Az arcok eltűnnek... Kagaenae... Rorkir... Kayaerr... Skollhat... Karheia...
Egy emlék sejlik fel előtte. Oly valóságos, mintha nem egy csata közepén hadakozna épp, hanem egy sokkal kellemesebb, melegebb helyen lenne.
A hűvös patakvíz jobb, mint bármilyen ébresztő így kora reggel. Alaposan arcára lögyböli hát, hadd folyjék bőrén és szakállán.*
-Yagnar! *Finom, női hang szólítja. Először úgy hiszi, Karheia az, de miután hátrafordul, konstatálja, hogy nem a leány az. Elvégre ő nincs itt. Jó eséllyel sajátjai körében van, anyja társaságában.*
-Dalayan. *A sámánasszony. Fiatal és üde, nem olyan vénség, ahogy a többi faluban az lenni szokott általában. Szalmaszín hajkoronáján vidor játékot űz a napsugár, ahogy mosolyogva közelít.*
-A Vének Tanácsa hamarosan összeül. Te mit csinálsz itt? *Kérdi megjátszott érdektelenséggel. Kifacsarja szakállából a vizet, majd felegyenesedik. Egyszerű tunikát visel, oldalán pedig szeretett fokosa lóg.*
-Beszélni óhajtottam veled. Egyébként a Tanács vár téged is. Késésben vagy. *Szoknyáját felcsípve lépi át a csermelyt, hogy megállapodjon előtte. Jó egy fejjel kisebb nála, mégis felnéz rá. Elvégre egy Szellemjáróval van dolga.*
-Meguntad a vénségéket, mi? Hogy megmásztad itt ezt a hegyet... *Kedélyesen felhorkan, majd átöleli a fiatal sámán derekát és magához vonja. Dalayan belesimul érintésébe. Oly közel van a leány arca, hogy megtudná számolni a szeplőket az orra tövében.*
-Csak miattam. De nem bánom. Az Ősök megvárnak téged, ahogy engem a Vének Tanácsa. Különben is, mit akarnak?
-Háború lesz, Yagnar. *Dalayan elkomorodik, miközben gyengéden eltolja magától a férfit.*
-Látom a vízben, a szélben, a tűzben... Nem állíthatjuk meg. A vének is látják. Ezért ülnek tanácsot.
-Thargodrymek? *Pillant a leányra borostyán tekintetével. Ugyan, ki más hozna pusztítást e földre, ha nem ők? A Thargodarok és a Thargodrymek hadakozása eddig elkerülte távoli falujukat, de még az anya méhében a világra készülő gyermek is tudja, hogy csak idő kérdése, mikor éri utol őket is a veszedelem.
Dalayan vállat von.*
-Az Ősök Szelleme nem szól róla. Csak azt tudom, hogy háború jő.
-Mindig csak a rossz hírek... *Játékosan megcsóválja fejét, majd belecsíp a lány fenekébe.*
-Ezek az Ősök nem akarnak valami kellemesebbről is szólani? Borról, jó termésről, jó vadászatról? Hmmpf.
-Tudod, hogy nem szeretem, mikor így beszélsz róluk.
-Hogy?
-Mintha nem is hinnél bennük.
*Csend. Egy néma pillanatig egymásra merednek, majd lassan elvigyorodik.*
-Tudod, mit hiszek? Hogyha ilyen karcsú derékkal és ilyen feszes combokkal áldottak meg téged, akkor biztos derék népek! *Felkapja a leányt, majd a a földre dönti. Az pedig kacagva karolja át.
Csata. Vér. Halál.
A pipadohány füstje lassan kígyózik a magasba. Az aprócska kunyhóban csupán ketten tartózkodnak. Ő és egy hozzá nagyon hasonlatos, bár szőkébb férfiember. Annak rövidebb szakálla és haja, és markánsabb vonásai vannak, tekintetük azonban ugyanaz a borostyán. A közöttük húzódó asztalon látszik, a bor jól fogyott az utóbbi néhány órában.
A kunyhó egyszerű, de szépen faragott. Saját keze munkája. A virágminták és rúnák a falakon, a csinos kis oszlopok, a tárolók... Minden.
Rövid ideig nem hallatszik más, csak a lomha füsteregetés, meg a kandallóban parázsló fahasábok megnyugtató recsegése. Idilli is lehetne e pillanat, ha nem árnyékolná be valami ily fenyegetően.*
-Mit hiszel? *Kérdi könnyeden, csizmáit pedig az asztal szélére dobja.*
-Azt, hogy mind meghalunk. Azt mondják, a Thargodar a népével együtt elmenekült. A Thargodrymeké a föld, meg az orkjaiké. Mi pedig rossz oldalra álltunk, Yagnar.
*Nagyot horkant. A borért nyúl, majd mindkettejüknek tölt belőle. Előbb a férfinak, csak aztán magának.*
-Még ha így is van, a rossz oldalra bizton nem álltunk. Nem, barátom. Sőt! Túl későn csatlakoztunk hozzájuk. A halálra, akkor. *Elvigyorodik, majd a magasba emeli a fakorsót. Nem várja meg, hogy a másik csatlakozzon hozzá, rögtön ajkához emeli, hogy legurítson belőle egy kiadósat. Az északi boroknak kellemes, erős zamata van. Életében egyszer volt csak szerencséje másmilyenhez. A vándorkereskedő azt mondta, egyenesen a Borok Hazájából, Artheniorból hozta. Oly gejl lőrét azóta sem ivott.*
-Borúlátó vagy, Karhadar. Nem tesz jót a léleknek. Zsengelelkű népek azok a Thargodrymek. Akkor sem másznák meg ezt a hegyet, ha az életük múlna rajta. Hmm? *A Karhadar névre hallgató férfi a gondolataiba merülve emeli ajkához a korsót.*
-És a leányod? *Egy szőke kis ciklon sejlik fel előtte, oly karakán akarattal, akár az övé.*
-Karheia... Őt félted, igaz? *Most először komolyodik el maga is.*
-Persze, hogy féltem, Yagnar. Csak őrá gondolok... Meg az asszonyra. Mi lesz, ha...
-Nem lesz. *A korsó nagyot koppan az asztalon, ő pedig felpattan.*
-Tudod, hogy kik vagyunk, Karhadar. *Megfeszülnek arcizmai, ahogy a másik férfira mered.*
-Thargodarok. Nem hátrálunk. Nem futamodunk meg. Nem kegyelmezünk. És legfőképpen nem halunk meg. Jöjjön bárki vagy bármi fia... Én nem megyek innét sehova. Nem érdekelnek az istenek! Nem érdekelnek az Ősök vagy a Szellemek... *Vad járkálásba kezd a kunyhóban.*
-Ugyan, mit tettek értünk? *Megrázza fejét. Érezhető, hogy az éles témaváltás nem véletlen. Egy korábban elejtett eszmecserét kap fel újra.*
-Te elhiszed? Elhiszed, amit a vének mondanak? Amit Dalayan mond? Ösvényt tapodunk... Persze! A sajátunkét. Én vagyok, aki beleállítom a fokosom abba a rohadt Thargodrymbe, ha idetolja a pofáját! *Öklével mellére ver.*
-Én vagyok, aki hírét viszem majd győzelmünknek! És Te, Karhadar! Te! Nem a rohadt ősök! *Kiköpne, de nem lenne illő tulajdon padlóját ily méltatlan illetni. Hisz az ő keze munkája. Na meg Dalayané. Nem az ősöké, kit oly gyakorta emlegetnek.*
-Mi pedig Thargodarok vagyunk. Dacolni fogunk, ameddig csak kell. Ebben jók vagyunk, nem igaz? *Érzi, szavai hatással vannak a másik férfire is. Ha valamiben jeleskedett, az az, hogy tudja, hogyan öntsön lelket másokba.*
-Ne féltsd Karheiát! Nem marad árván, a szavamat adom. Hmm? *Visszazuttyan a székébe, korsóját pedig koccintásra emeli rokona felé.
Csata. Vér. Halál. Dobok.
Képtelen felállni. A földön térdel, harci festésbe mázolva, a kezében szorongatott fokos csupa vér. Körülötte megannyi testvére és ellensége fekszik holtan. Rázza valami belül. Nem tudná megmondani, mi az, sosem érezte azelőtt. Halottak. Karhadar... Dalayan... Minda odaveszett. Ha túl is élte valaki a faluból, már határon túl jár.
Valami motoz mögötte. Hátrapillant válla felett. A könnyfüggönyön át egy szarvast lát kilépni a tisztásra. Hatalmas jószág, valóságos óriás, mintha valamelyik régi legendából lépett volna elő. Körbepillant a csatatéren, finoman megrebegteti fülét, majd lehajol, hogy friss hajtások után kutasson orrával. Ha mérete nem, jókora agancsa biztosan királlyá teszi őt fajtája körében. Vezérré... Jarlá.
Meredten bámulja az állatot, ahogy az óvatos léptekkel, a holttesteket sűrűn kerülgetve kel át előtte. Fennkölt eleganciával teszi mindezt, nem riasztja a halál közelsége. Ő mozdulatlan, akár egy kőszikla. Csak tekintete követi az állatot megbabonázva.
Kürtszó. A lelkéből szól. Sosem hallotta még előtte, de a legendákból tudni véli eredetét. Bármikor felismerné Brennus Thargodar kürtjének hívó hangját.
A szarvas megtorpan, majd egyenesen őrá néz. Mintha ő is hallotta volna a lelkében felcsendülő kürtszót. Hosszú másodpercekig bámulják egymást. Érzi vérének heves lüktetését. Érzi a homlokán legördülő verejtékcseppet. A tompa fájdalmat, amit a combja oldalába fúródott nyílhegy okoz. És érzi a kíváncsiságot. A szarvas kíváncsiságát.
Az állat hirtelen tovaugrik. A közeli, fás terület felé szalad, patáinak visszhangját messzire viszi a völgy. És akkor megérti. Az Ősök... A Szellemek... Az utat, amit tapod, ők jelölték ki. Csak így van értelme a sok szörnyűségnek, a vérnek, az áldozatnak... Nem lehet más magyarázat. Ők csak parányi végrehajtók, kik előmozdítják a nagy egészt. Népük jövőjét írják közösen. Vérrel és áldozattal. Dalayan végig igazat szólt róluk, csak túl vak volt, hogy észrevegye! Minden értelmet nyert.*
Csata. Vér. Halál. Dobok. Dobok...
-Yagnar? *Dalayan hangját hallja. Várta már, úgy, mint senkit eddig.*
-Itt az idő? *Kérdez vissza rekedten, majd felegyenesedik a térdelésből. Tudja, érzi, Skollhat is itt van valahol a közelben. Itt kell lennie. Ha nincs, majd itt lesz.*
-Már várnak Téged. A vének. *Hagyja, hogy a finom ujjak nyakát simítsák, majd levándoroljanak kulcscsontjáig.*
-Ne várakoztassuk meg hát őket. *Feleli.*
-Egyszer már ajtót mutattak nekem. Másodjára már csak nem teszik meg. Az nem lenne szép, igaz-e? *Érzi, hangja elcsukló. Hagyja, hogy a puha ujjak vezessék. Sűrű az erdő körülöttük, de mindketten tudják az utat.*
-Remélem, hogy emlékeznek majd rám. Hogy lesz, aki emlékezzen rám.
*Dalayan tűnődve pillant rá.*
-Ugyan, miért számít ez?
*Viszonozza az ismerős íriszek kereszttüzét.*
-Nem tudom. Mégis... Számít. Furcsa, nem? *Halkan felnevet. A dobok hol felgyorsulnak körülöttük a sötétben, hol halkabbak, lassabbak. Szívverésre emlékeztetik. Hiába meresztgeti szemét a fák közé, a dobosokat nem látja.*
-Az Ősök Csarnokában nem azokat ünneplik, kiket a legharsányabban éltetnek odalenn. *Magyarázza türelmesen a szőkeség.*
-Hmm! *Bólint.*
-Nem is az Ősök miatt. Tudom, hogy nehéz szíveket hagytam hátra. Az, hogy miként élek bennük, bizony számít. És ha el is vetettem az ellenállás parazsát... Vajon lángra kap-e? *Vállat von.*
-Nem a te dolgod eldönteni, mit tesznek azzal, ami megadatott. Ez már az ő történetük, nem a Tiéd.
-Ejj, de ha az enyém lenne! *Öklével tenyerébe csap.*
-Visszamennék és még százat magammal vinnék! Addig mennék vissza, amíg el nem fogy az összes! Hahh! *Lángoló tekintete elárulhatja, hogy szavait csak félig szánja komolytalannak. Még akkor is, ha ezért Dalayan rosszalló pillantásában kell részesülnie.*
-Hosszú út volt. Oly hosszú, hogy elfáradt bele a lábam. De végigmentem rajta, a fenébe is. Akkor keltem útra, amikor a Vashegyen a legsötétebb volt az éj. Amikor nem volt fáklya, mi világítson. Ha én nem kapom fel a fényt, akkor senki, és az egész... Az egésznek annyi. Muszáj volt. Nem volt más. Érted, miről beszélek? *A sámánleány lassan bólint, de nem felel.*
-Ehh, a kürt... Lesz majd, aki megfújja? Marhára remélem. *Füstölög. Egyáltalán nem bánja már, hogy útja végére ért. Nehéz volt és rögös, de minden köve szándékkal volt kirakva. Azzal a szándékkal, hogy életben tartsa népét és a tharg szokásokat. Talán népe sem csalódott benne. Meri remélni, hogy nem.*
-Mondd csak... *Nem tetszik neki, hogy így kell vallatnia egykori szerelmét. Úgy érzi magát, mint egy gyermek, aki csak most csodálkozik rá a világra.*
-Láthatom majd a következő rúnavetést? Hogy véreim mily ádázul állnak majd ellen azoknak a kurafiknak? *Borostyán tekintetében ismét vad láng lobban. A büszkeség lángja.*
-Láthatod. De csak miután koccintottál őseiddel. Megvárattad őket. És engem is. *Most először Dalayan elmosolyodik. E mosoly pedig őt is mosolyra készteti. Minden lépéssel egyre könnyebb lelke, minden lélegzetvétel tompítja léptét. Mintha felhőn járna.*
-Tartsátok nyitva a kaput. Skollhat kiszagolja a nyomom és ha zárva van, hát bedönti. Vén ordas már, de a szimata a helyén van. És ha késlekedik is, remélem, lesz, aki gondját viseli végnapjaiban.
*Nem Dalayanhoz beszél ezúttal, sokkal inkább saját magának. Hiába ért az ösvény végére, gondolatai szüntelen visszavándorolnak a Vashegyre.*
-Engedj el minden apró gondot most. Megtetted. *A leány türelme végtelen. Pontosan így emlékezett rá.*
-Meg. *Bólint lassan.
A fák ritkulni kezdenek körülöttük, ők pedig egy tisztáson járnak. Ismerős számára, de elsőre nem tudná megmondani, honnan. Csak miután a végére érnek, ugrik be neki.* ~A szarvas.~ *Innen már nem a sűrű rengetegben kell utat lelniük, egy ösvény vezeti őket tovább a hegyoldalban. A messzeségben fények tömkelege látszik. Alighanem úti céljuk bontakozik ki előtte. Dalayan bevárja, majd ujjait az övéibe kulcsolja. Itt már gondolat nem nyomasztja lelkét. Hogy valóság-e ez, vagy csak képzelete szüleménye... Ugyan, miért számít ez?*
2367. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-07 13:08:16
Üzenet elküldve: 2026-03-07 13:08:16
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 179
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 179
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Mark//
* Szomorkodása közepette legalább arra van lélekjelenléte, hogy válaszoljon a neki szánt kérdésre. Így bár még mindig könnyesek a szemi, és kezeivel arcát takargatja, amíg beszél, addig is nem sír annyira. *
– Hát, úgy… Mindenkire. Mindenkire, aki elhagyott. Vagy akiket én hagytam el. * Teszi hozzá, amikor Markondenten megemlíti az igazság egy fontos részletét. A tündérlány viszont nem nyugszik meg ettől, sőt, még szomorúbb lesz. *
– Én nem… Mármint igen, de nem… * Magyarázza, láthatóan megint csak a bőgéssel küszködve. Logikája bár hagy némi kivetnivalót maga után, de merjen csak belékötni emiatt a lovag-jelölt. Az ész érvek nem igazán hatnak rá, de azért egy kicsit megint alábbhagy a sírása, amikor Markondenten azt mondja, hogy magához köti inkább. Megtörli szemeit, és megrázza a fejét. *
– Azt azért nem akarnám. * Vallja be. *
– Úgy nehéz lehet bármit is csinálni, ha össze vagyunk kötve. De azt se akarom, hogy elhagyj. * Mondja, mivel ő ezt is szó szerint értelmezte. Szipog még kettőt, aztán folytatja a magyarázkodást. *
– Jó, talán én jöttem el otthonról. De attól még hiányozhatnak! Ahogyan Rya is hiányzik, meg Pimpő és a többiek. Na, őket nem én hagytam el! * Kicsit elgondolkodik azokon, amiket korábban mondott neki a fiú, és megrázza a fejét. *
– De én nem akarok mindig újakat megismerni, én a régieket akarom vissza! Legyen minden úgy, mint régen! * Észre sem veszi, de mostanra teljesen el is felejtett sírni. Azért a megszokott mosoly még nem tér vissza az arcára. Inkább dühösnek látszik. Dühös az egész világra, amiért nem úgy működik, ahogy azt ő akarná. *
//Mark//
* Szomorkodása közepette legalább arra van lélekjelenléte, hogy válaszoljon a neki szánt kérdésre. Így bár még mindig könnyesek a szemi, és kezeivel arcát takargatja, amíg beszél, addig is nem sír annyira. *
– Hát, úgy… Mindenkire. Mindenkire, aki elhagyott. Vagy akiket én hagytam el. * Teszi hozzá, amikor Markondenten megemlíti az igazság egy fontos részletét. A tündérlány viszont nem nyugszik meg ettől, sőt, még szomorúbb lesz. *
– Én nem… Mármint igen, de nem… * Magyarázza, láthatóan megint csak a bőgéssel küszködve. Logikája bár hagy némi kivetnivalót maga után, de merjen csak belékötni emiatt a lovag-jelölt. Az ész érvek nem igazán hatnak rá, de azért egy kicsit megint alábbhagy a sírása, amikor Markondenten azt mondja, hogy magához köti inkább. Megtörli szemeit, és megrázza a fejét. *
– Azt azért nem akarnám. * Vallja be. *
– Úgy nehéz lehet bármit is csinálni, ha össze vagyunk kötve. De azt se akarom, hogy elhagyj. * Mondja, mivel ő ezt is szó szerint értelmezte. Szipog még kettőt, aztán folytatja a magyarázkodást. *
– Jó, talán én jöttem el otthonról. De attól még hiányozhatnak! Ahogyan Rya is hiányzik, meg Pimpő és a többiek. Na, őket nem én hagytam el! * Kicsit elgondolkodik azokon, amiket korábban mondott neki a fiú, és megrázza a fejét. *
– De én nem akarok mindig újakat megismerni, én a régieket akarom vissza! Legyen minden úgy, mint régen! * Észre sem veszi, de mostanra teljesen el is felejtett sírni. Azért a megszokott mosoly még nem tér vissza az arcára. Inkább dühösnek látszik. Dühös az egész világra, amiért nem úgy működik, ahogy azt ő akarná. *
2366. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-07 09:31:31
Üzenet elküldve: 2026-03-07 09:31:31
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 493
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 493
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Egy fertályórával ezelőtt nem sok, annyival ütötte ki a keverék elszenesedett maradványát a nyirkos földre. Noha fogalma sincs, hogy mennyi idő telhetett el, a sóvárgás irányítja kezeit és a gondolatai egészét. Felhergelve pörög a nemrégiben lassú nyelv és dühödten utasít. Az érkező válasz könnyíti dolgát - nem kell tovább magyaráznia a balesetet. Lelke már nyugovóra térne, de a félvér elutasítása egy pillanatra mégis megakasztja. Elhanyagolható pillanatig csupán, hiszen máris biggyed lefelé érdektelen-beletörődve az ajka, miközben megvonja a vállát.
Az imbolygás nem tűnt el, de a tudat, hogy ismét rágyújthat, amolyan megszokott térré alakítja körötte a hullámzást. Néhol nagyít, néhol kicsinyít a tárgyakon, ami módfelett elkezdi szórakoztatni. A lak sosem tűnt még ekkorának, az a néhány lépés sem, míg a kandallóig eljut. Hirtelen kell visszafordulnia fapálcáért, amit belemárthat a lángokba, hogy ténylegesen meggyújthassa vele a pipát, mit ajkai közé csippentve tart. Fordultában hirtelen torpan meg, az asztal túloldaláról alakot vél felfedezni, hegyes körmeivel kap annak lapján hagyott fioláért. Hodaril. Nincs min csodálkozni, hogy ostobaságokat lát maga körül, azon már sokkal inkább, hogy miért e hirtelen előtört és elillant zaklatottság. Sokat kísérletezik, ahhoz nem kell kezeinek ügyessége, de meg nem tudná mondani mit kevert hozzá. A félvér ugyan nem láthatja arcát, de a sarok irányába mered, mint annak fekete macskája is talán megteszi olykor, ha látszólag nincs is ott semmi. Kis idő elteltével eltűnik a kép, vagy ismerősként ül le közéjük, ő maga pedig visszasétál az alkalmatosságért, majd kisvártatva Kyr mellett találja magát. Könnyedén guggol le, ha hagy neki helyet hozzá, s mártja a lángcsóvák közé a fadarabot, majd igazi megkönnyebbüléssel szívja mélyre a még csak éppen csordogáló füstöt. Ha rendesen felizzik, akkorát szívhat bele, amekkorát csak képes. Mit sem törődik azzal, hogy zavarja-e a másikat annak aromája a levegőbe keveredve. Ha nem küldi ki rögvest vele, félrebiccentett fejjel, tűnődve nézi az edénybe került szárított növényzetet. Ennyiből még ő sem tudná megmondani, hogy mi úszkálhat a forróvízben.*
- Van nálam, amit még tehetsz bele. Édes.
*Hirtelen ötlik fejébe, hogy osztozna bódultságán, vagy épp kifakadásain a férfivel, következményekkel mit sem törődve. Azt mégis pontosan tudja, hogy annak hatását meglepetésként tálalná a fél-elf számára. *
- Fogalmam sincs, hogy szereted-e, ami édes. *Bár csacsogásba aligha szokott kezdeni, eltűnődik a semmit bámulva, hogy mennyire természetes annak közelsége, mégis mennyire nem ismeri néhány reakcióján túl őt magát. Szavai közben az is teljesen reflexszerű mozdulat, ahogy felé nyújtja a pipát, hogy megkínálja vele.*
//Füstbe ment//
*Egy fertályórával ezelőtt nem sok, annyival ütötte ki a keverék elszenesedett maradványát a nyirkos földre. Noha fogalma sincs, hogy mennyi idő telhetett el, a sóvárgás irányítja kezeit és a gondolatai egészét. Felhergelve pörög a nemrégiben lassú nyelv és dühödten utasít. Az érkező válasz könnyíti dolgát - nem kell tovább magyaráznia a balesetet. Lelke már nyugovóra térne, de a félvér elutasítása egy pillanatra mégis megakasztja. Elhanyagolható pillanatig csupán, hiszen máris biggyed lefelé érdektelen-beletörődve az ajka, miközben megvonja a vállát.
Az imbolygás nem tűnt el, de a tudat, hogy ismét rágyújthat, amolyan megszokott térré alakítja körötte a hullámzást. Néhol nagyít, néhol kicsinyít a tárgyakon, ami módfelett elkezdi szórakoztatni. A lak sosem tűnt még ekkorának, az a néhány lépés sem, míg a kandallóig eljut. Hirtelen kell visszafordulnia fapálcáért, amit belemárthat a lángokba, hogy ténylegesen meggyújthassa vele a pipát, mit ajkai közé csippentve tart. Fordultában hirtelen torpan meg, az asztal túloldaláról alakot vél felfedezni, hegyes körmeivel kap annak lapján hagyott fioláért. Hodaril. Nincs min csodálkozni, hogy ostobaságokat lát maga körül, azon már sokkal inkább, hogy miért e hirtelen előtört és elillant zaklatottság. Sokat kísérletezik, ahhoz nem kell kezeinek ügyessége, de meg nem tudná mondani mit kevert hozzá. A félvér ugyan nem láthatja arcát, de a sarok irányába mered, mint annak fekete macskája is talán megteszi olykor, ha látszólag nincs is ott semmi. Kis idő elteltével eltűnik a kép, vagy ismerősként ül le közéjük, ő maga pedig visszasétál az alkalmatosságért, majd kisvártatva Kyr mellett találja magát. Könnyedén guggol le, ha hagy neki helyet hozzá, s mártja a lángcsóvák közé a fadarabot, majd igazi megkönnyebbüléssel szívja mélyre a még csak éppen csordogáló füstöt. Ha rendesen felizzik, akkorát szívhat bele, amekkorát csak képes. Mit sem törődik azzal, hogy zavarja-e a másikat annak aromája a levegőbe keveredve. Ha nem küldi ki rögvest vele, félrebiccentett fejjel, tűnődve nézi az edénybe került szárított növényzetet. Ennyiből még ő sem tudná megmondani, hogy mi úszkálhat a forróvízben.*
- Van nálam, amit még tehetsz bele. Édes.
*Hirtelen ötlik fejébe, hogy osztozna bódultságán, vagy épp kifakadásain a férfivel, következményekkel mit sem törődve. Azt mégis pontosan tudja, hogy annak hatását meglepetésként tálalná a fél-elf számára. *
- Fogalmam sincs, hogy szereted-e, ami édes. *Bár csacsogásba aligha szokott kezdeni, eltűnődik a semmit bámulva, hogy mennyire természetes annak közelsége, mégis mennyire nem ismeri néhány reakcióján túl őt magát. Szavai közben az is teljesen reflexszerű mozdulat, ahogy felé nyújtja a pipát, hogy megkínálja vele.*
2365. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-05 18:34:32
Üzenet elküldve: 2026-03-05 18:34:32
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
//Az orkok nyomában//
*A menekülő parasztok zihálva kapaszkodnak fel a domboldalon. Néhányuk már alig áll a lábán, mégis futnak tovább, mert az üldözők üvöltése egyre közelebb hallatszik mögöttük. A következő pillanatban Bredoc lova csapódik közéjük. A veterán teljes lendülettel ront az üldöző orkok közé. Pajzsa előrelendül, a dárda hegye mélyen egy ork mellkasába fúródik. A test hátravágódik, két társa pedig a roham lendületétől egyszerűen elsodródik a sárban. Az egyik felbukik, a másikat a ló patája tapossa a földbe, ahogy a harcos átvág a csapaton.
Naesala egy szívdobbanással később ér oda. Görény patái csúszva kapaszkodnak meg a felázott talajon, a lovas pengéje villan, és az első útjába kerülő ork torkába vág. A vér sötét csíkban fröccsen a sárba. Egy másik zöldbőrű azonban már felkészültebb. A lándzsát előreszegezve állja a rohamot. Görény hirtelen felágaskodik előtte. A ló patái a levegőbe csapnak, a lendület megtörik. A lándzsás ork hátralép, miközben két társa azonnal a megingott lovas felé ront.
Közben néhány üldöző még mindig a parasztok nyomában marad. Gaerralos ekkor dobbant. A talaj hirtelen felgyűrődik az üldözők előtt. Nedves föld és kövek torlódnak térdmagasságú fallá. Az elöl rohanó három ork lendületből csapódik bele és egymásra bukik a sárban. Ketten még átvetik magukat rajta, de a lendületük túl nagy: az egyik az előtte fekvő társba botlik, a másik a kőperemben akad meg, és mindketten felbuknak.
Az üldözők azonban nem állnak meg. A torlódás néhány lélegzetnyi időre megtöri az üldözést. Pont elég.
A menekülők egy része már a domboldalon rohan tovább, és zihálva sodródnak el Mykael és Ettvallder mellett, néhányan hátra sem néznek többé.
Az első orkok azonban már a páros felé tartanak. Egy-egy válik ki a zűrzavarból, fegyverüket magasra emelve.
Az egyik alacsonyabb, de széles vállú teremtmény. Testét foltokban szegecselt, rozsdás bőrpáncél fedi, amelyről száradt vércsíkok futnak végig. A fején félrebillent vas sisak ül, alóla agyaras szája és sárgás fogai villannak ki, miközben egy rövid nyelű, nehéz fejszét emel Mykael felé. Nem lassít, a fegyvert lendületből, oldalról suhintva próbálja a zsoldos bordái közé vágni.
A másik magasabb, soványabb ork. Mellkasát csak egy durván összekötött láncingdarab védi, a karjai csupaszak, izmosak és sárral pettyezettek. Egy hosszú lándzsát szorít két kézzel, a hegye még nedves a vértől. Nem kiált, csak morgó hörgéssel lép előre, majd a fegyvert hirtelen előrelöki, egyenes döféssel Ettvallder mellkasa felé.*
*A menekülő parasztok zihálva kapaszkodnak fel a domboldalon. Néhányuk már alig áll a lábán, mégis futnak tovább, mert az üldözők üvöltése egyre közelebb hallatszik mögöttük. A következő pillanatban Bredoc lova csapódik közéjük. A veterán teljes lendülettel ront az üldöző orkok közé. Pajzsa előrelendül, a dárda hegye mélyen egy ork mellkasába fúródik. A test hátravágódik, két társa pedig a roham lendületétől egyszerűen elsodródik a sárban. Az egyik felbukik, a másikat a ló patája tapossa a földbe, ahogy a harcos átvág a csapaton.
Naesala egy szívdobbanással később ér oda. Görény patái csúszva kapaszkodnak meg a felázott talajon, a lovas pengéje villan, és az első útjába kerülő ork torkába vág. A vér sötét csíkban fröccsen a sárba. Egy másik zöldbőrű azonban már felkészültebb. A lándzsát előreszegezve állja a rohamot. Görény hirtelen felágaskodik előtte. A ló patái a levegőbe csapnak, a lendület megtörik. A lándzsás ork hátralép, miközben két társa azonnal a megingott lovas felé ront.
Közben néhány üldöző még mindig a parasztok nyomában marad. Gaerralos ekkor dobbant. A talaj hirtelen felgyűrődik az üldözők előtt. Nedves föld és kövek torlódnak térdmagasságú fallá. Az elöl rohanó három ork lendületből csapódik bele és egymásra bukik a sárban. Ketten még átvetik magukat rajta, de a lendületük túl nagy: az egyik az előtte fekvő társba botlik, a másik a kőperemben akad meg, és mindketten felbuknak.
Az üldözők azonban nem állnak meg. A torlódás néhány lélegzetnyi időre megtöri az üldözést. Pont elég.
A menekülők egy része már a domboldalon rohan tovább, és zihálva sodródnak el Mykael és Ettvallder mellett, néhányan hátra sem néznek többé.
Az első orkok azonban már a páros felé tartanak. Egy-egy válik ki a zűrzavarból, fegyverüket magasra emelve.
Az egyik alacsonyabb, de széles vállú teremtmény. Testét foltokban szegecselt, rozsdás bőrpáncél fedi, amelyről száradt vércsíkok futnak végig. A fején félrebillent vas sisak ül, alóla agyaras szája és sárgás fogai villannak ki, miközben egy rövid nyelű, nehéz fejszét emel Mykael felé. Nem lassít, a fegyvert lendületből, oldalról suhintva próbálja a zsoldos bordái közé vágni.
A másik magasabb, soványabb ork. Mellkasát csak egy durván összekötött láncingdarab védi, a karjai csupaszak, izmosak és sárral pettyezettek. Egy hosszú lándzsát szorít két kézzel, a hegye még nedves a vértől. Nem kiált, csak morgó hörgéssel lép előre, majd a fegyvert hirtelen előrelöki, egyenes döféssel Ettvallder mellkasa felé.*
2364. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-04 21:20:06
Üzenet elküldve: 2026-03-04 21:20:06
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 75
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 75
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//A Szürke Légió - II. fejezet//
//Középhad//
*Ami a tharg középhadból megmaradt, az immáron a domboldalon zúdul le, újult erővel. Van, akibe a hősi halál önt lelket, más viszont tudja, hogy a biztonság felé vezető út is ezeken az elcsigázott orkokon keresztül vezet.
Akárhogy is, a thargok találnak még magukban erőt, hogy csapásra lendítsék fegyvereiket, és mindük két-három ellenséget visz a halálba, mielőtt ő maga is elhullana. Mert az orkok se adják olcsón a bőrüket. Túl vannak már ők is vérszomjon, de csüggedésen is. Nem menekülnek, helytállnak a csatatéren. Az utolsó szálig le kell őket mészárolni, hogy a thargok közül megmaradt csekély számú túlélő visszatérhessen otthonába.
Yagnar Rhagodaron eluralkodik a vérszomj, és félelem nélkül veti bele magát a küzdelemre. Jobbra-balra osztja a halálos csapásokat, jóval több ellenséggel végez, mint társai. De ennek a féktelen tombolásnak ára is van. Őt is találat éri olykor, bár ezekre rá se hederít. Ám mire egy tucat ork elhullik körülötte, súlyos vágás van a lábán, egy tőr áll ki az oldalából, és sűrűn lihegve próbálja ólomnehézzé váló fegyverét újabb csapásra emelni.
Nem sok van már hátra a dicső percekből, mert körülötte fogyatkoznak a harcosok, és egyre több ork próbál vele leszámolni.
Kayaerr Horgadarnak nem kevés győzködésébe és erőfeszítésébe kerül, de sikerül végre rábírnia Karheia Rhagodart a visszavonulásra. Bár úgy tűnik, Karheián most úrrá lett a csüggedés, mert nem is mozdul, de nem is tiltakozik. Így Kayaerr némi erőlködéssel, de magával tudja vonszolni.
Előttük a tharg harcosok nyitnak utat, de ehhez sokan hullanak el a szemük láttára. Végül azonban a forgatagban rés nyílik, az ork támadók egy szakaszon elfogynak és szabaddá válik az út vissza a tharg birtokokra. Sietni kell, amennyire a harctól feldúlt, sáros föld engedi.*
//Középhad//
*Ami a tharg középhadból megmaradt, az immáron a domboldalon zúdul le, újult erővel. Van, akibe a hősi halál önt lelket, más viszont tudja, hogy a biztonság felé vezető út is ezeken az elcsigázott orkokon keresztül vezet.
Akárhogy is, a thargok találnak még magukban erőt, hogy csapásra lendítsék fegyvereiket, és mindük két-három ellenséget visz a halálba, mielőtt ő maga is elhullana. Mert az orkok se adják olcsón a bőrüket. Túl vannak már ők is vérszomjon, de csüggedésen is. Nem menekülnek, helytállnak a csatatéren. Az utolsó szálig le kell őket mészárolni, hogy a thargok közül megmaradt csekély számú túlélő visszatérhessen otthonába.
Yagnar Rhagodaron eluralkodik a vérszomj, és félelem nélkül veti bele magát a küzdelemre. Jobbra-balra osztja a halálos csapásokat, jóval több ellenséggel végez, mint társai. De ennek a féktelen tombolásnak ára is van. Őt is találat éri olykor, bár ezekre rá se hederít. Ám mire egy tucat ork elhullik körülötte, súlyos vágás van a lábán, egy tőr áll ki az oldalából, és sűrűn lihegve próbálja ólomnehézzé váló fegyverét újabb csapásra emelni.
Nem sok van már hátra a dicső percekből, mert körülötte fogyatkoznak a harcosok, és egyre több ork próbál vele leszámolni.
Kayaerr Horgadarnak nem kevés győzködésébe és erőfeszítésébe kerül, de sikerül végre rábírnia Karheia Rhagodart a visszavonulásra. Bár úgy tűnik, Karheián most úrrá lett a csüggedés, mert nem is mozdul, de nem is tiltakozik. Így Kayaerr némi erőlködéssel, de magával tudja vonszolni.
Előttük a tharg harcosok nyitnak utat, de ehhez sokan hullanak el a szemük láttára. Végül azonban a forgatagban rés nyílik, az ork támadók egy szakaszon elfogynak és szabaddá válik az út vissza a tharg birtokokra. Sietni kell, amennyire a harctól feldúlt, sáros föld engedi.*
2363. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-03 11:50:26
Üzenet elküldve: 2026-03-03 11:50:26
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 249
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 249
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Az orkok nyomában//
* A szőke fiú elismerően biccent a tündérnek, amit hálásan fogad. Máris előrébb lépett a barátság listáján. Akár akarják, akár nem, de a tündér marad. Nem is tűnik úgy, hogy bárki sokat problémáznak ezen, meg nem is várnak sokat tőle. Az nem is baj, mert nem is akar sokat nyújtani. Mindenkit a fura hangok kötnek le, így Alesian is arra indul el. A dombtetőn elképed.*
- Teysus szent nevére! Melyik segglyukból fosták ide ezt a sok orkot?* Nyom el egy cifra káromkodást és máris megbánja, hogy nem a kocsis mellett üldögél. A búzakalászok mellette mintha pontosan neki integetnének, hogy menjen csak bátran és merüljön el benne a kíváncsi szemek elől. Nézi a csatát lent, ami elég szarul néz ki, de mire jobban bele tudna gondolni a menekülő parasztok tűnnek fel. Bredoc meg a harcmániás ostobák már szaladnak is. Érthető módon a mágusként bemutatkozó öreg nem szalad be a tömegbe, hanem varázsolni kezd. Alesian sem az a fajta, aki csak úgy beleveti magát a küzdelembe. Egy jó húsz méter távolságban marad le a többiek mögött közel a kalászos menekülőúthoz. Saját magára, csak amolyan támogatóként tekint. Tud pár trükköt, de Teysus vicceskedő kedvében sokat szeret szabotálni, így, ha nem muszáj, nem áll le szórni őket. Meg amúgy is az öreg varázslata lehet, hogy meglehetősen hasznos lesz.*
- Piszkos kis trükk.* Kuncog fel, amikor meglátja a végeredményt. Igyekszik mindent az elméjébe vésni, hogy később elő tudja majd adni. Sajnálná a várost, de ha felégetik az orkok, akkor így jártak. Ő majd elhúzza a csíkot valami biztosabb helyre. Teysus megmondta, hogy te vagy a legfontosabb, minden más csak utánad következhetsz és ezt a nézetet a tündér nagyon is osztja.*
* A szőke fiú elismerően biccent a tündérnek, amit hálásan fogad. Máris előrébb lépett a barátság listáján. Akár akarják, akár nem, de a tündér marad. Nem is tűnik úgy, hogy bárki sokat problémáznak ezen, meg nem is várnak sokat tőle. Az nem is baj, mert nem is akar sokat nyújtani. Mindenkit a fura hangok kötnek le, így Alesian is arra indul el. A dombtetőn elképed.*
- Teysus szent nevére! Melyik segglyukból fosták ide ezt a sok orkot?* Nyom el egy cifra káromkodást és máris megbánja, hogy nem a kocsis mellett üldögél. A búzakalászok mellette mintha pontosan neki integetnének, hogy menjen csak bátran és merüljön el benne a kíváncsi szemek elől. Nézi a csatát lent, ami elég szarul néz ki, de mire jobban bele tudna gondolni a menekülő parasztok tűnnek fel. Bredoc meg a harcmániás ostobák már szaladnak is. Érthető módon a mágusként bemutatkozó öreg nem szalad be a tömegbe, hanem varázsolni kezd. Alesian sem az a fajta, aki csak úgy beleveti magát a küzdelembe. Egy jó húsz méter távolságban marad le a többiek mögött közel a kalászos menekülőúthoz. Saját magára, csak amolyan támogatóként tekint. Tud pár trükköt, de Teysus vicceskedő kedvében sokat szeret szabotálni, így, ha nem muszáj, nem áll le szórni őket. Meg amúgy is az öreg varázslata lehet, hogy meglehetősen hasznos lesz.*
- Piszkos kis trükk.* Kuncog fel, amikor meglátja a végeredményt. Igyekszik mindent az elméjébe vésni, hogy később elő tudja majd adni. Sajnálná a várost, de ha felégetik az orkok, akkor így jártak. Ő majd elhúzza a csíkot valami biztosabb helyre. Teysus megmondta, hogy te vagy a legfontosabb, minden más csak utánad következhetsz és ezt a nézetet a tündér nagyon is osztja.*
2362. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-03 00:24:46
Üzenet elküldve: 2026-03-03 00:24:46
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 65
OOC üzenetek: 31
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 65
OOC üzenetek: 31
Játékstílus: Vakmerő
//Haza(?)térés//
*A szántók tömkelege a város közeledtét jelenti, mely egy kis erővel önti el törékeny testét, és reménnyel látja el jelenleg törékeny lelkét. Az embertömeg is duzzadni látszik az eddig csendesen töltött út után, s nem tudja, hogy ennek örvendjen avagy irtózzon tőle. Egy biztos; furcsamód jobban esik neki az, ha a közelében valaki örül, nevet, még akkor is, ha ezen érzelmek nem táplálják őt. Mintha az eddigi eledele keserű ízt vett volna fel.*
*A szántók tömkelege a város közeledtét jelenti, mely egy kis erővel önti el törékeny testét, és reménnyel látja el jelenleg törékeny lelkét. Az embertömeg is duzzadni látszik az eddig csendesen töltött út után, s nem tudja, hogy ennek örvendjen avagy irtózzon tőle. Egy biztos; furcsamód jobban esik neki az, ha a közelében valaki örül, nevet, még akkor is, ha ezen érzelmek nem táplálják őt. Mintha az eddigi eledele keserű ízt vett volna fel.*
2361. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-02 22:07:05
Üzenet elküldve: 2026-03-02 22:07:05
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
//Az orkok nyomában//
*A tündér nem követi az utasítást, marad. Dühítő, de legalább őszinte, és nem tesz vállal olyan feladatot, amit nem végez majd el. Így a medál végül az időközben felzárkózott kocsishoz kerül.
Ennél több idejük pedig már nincs is; Bredoc és Naesala nem várnak hosszan, a domb tetejére sietnek, és Gaerralosnak követnie kell őket. Így végül mind együtt szembesülnek a domb túloldalán folyó csata látványával. Egy pillanatra lefagy, elméje nehezen fogja fel, amit lát. Ám rövidesen átveszi az irányítást a tapasztalat, a kiképzés, és szeme ösztönösen a seregeket kezdi pásztázni. Rég tanult módszerekkel méri fel a két fél méretét, erejét, távolságokat. Aki mellette áll, rövidesen hallhatja a halk konklúziót, amit szinte csak magának mormog.*
- Tharg visszavonulás. Háromból kétszer teljes az összeomlás; egyharmad esély a szervezett visszavonulásra. Feláldozható hátvéd. Valószínűtlen a tiszti jelenlét a visszavonuló seregben.
*Ha csak ő lenne itt, talán még egy jó darabig folytatná az elemzést, ám ebben a pillanatban Bredoc és Naesala megindulnak, hogy a menekülő parasztok segítségére siessenek. És hirtelen Gaerralos is fut, a többiekkel együtt; követi parancsnokát, és gondolatait produktívabb irányba tereli.*
~Parasztkatonák. Képzetlen, alacsony morál, tiszti tekintély keveset jelent. Orkok. Könnyű-közepes vértezet, alacsony minőség, fegyelmezetlenek. Nincs tiszt.~
*Mindez pillanatok alatt fut át a fején, miközben szeme már célpontot keres - és talál is. Az üldöző orkok között egy csapat túlságosan összetömörült; vérszemet kaptak, és ahelyett, hogy csatárláncban haladnának, inkább csürhe látszatát keltik.
Gaerralos nem akar mindenáron a csata közepén lenni, így még távolabb, a dombnak köszönhetően feljebb lassít a tempóján, hogy aztán egy erőteljes dobbanással álljon meg. Ha minden jól megy, a dobbanás nyomán a kiválasztott, csapatban előrenyomuló orkok előtt közvetlenül egy térdmagasságú, két méter széles fal tör ki a földből.
Célja nem az, hogy megállítsa őket; el akarja gáncsolni a csürhét, arra számítva, hogy a lendületüknél fogva a sereghajtók az elől haladókon esnek majd keresztül. A földön jóval könnyebb célpontot jelentenek majd, mind két lábon állva - és persze a menekülő parasztoknak is időt nyerhet ezzel.*
//Aktív képesség - Oszlatás//
A varázsló dobbant egyet lábával, melynek hatására az általa kijelölt helyen egy két méter széles és magas, vékony fal keletkezik, ami az ottani talajból épül föl. A fal maradandó, de nem tartja össze mágikus erő.
*A tündér nem követi az utasítást, marad. Dühítő, de legalább őszinte, és nem tesz vállal olyan feladatot, amit nem végez majd el. Így a medál végül az időközben felzárkózott kocsishoz kerül.
Ennél több idejük pedig már nincs is; Bredoc és Naesala nem várnak hosszan, a domb tetejére sietnek, és Gaerralosnak követnie kell őket. Így végül mind együtt szembesülnek a domb túloldalán folyó csata látványával. Egy pillanatra lefagy, elméje nehezen fogja fel, amit lát. Ám rövidesen átveszi az irányítást a tapasztalat, a kiképzés, és szeme ösztönösen a seregeket kezdi pásztázni. Rég tanult módszerekkel méri fel a két fél méretét, erejét, távolságokat. Aki mellette áll, rövidesen hallhatja a halk konklúziót, amit szinte csak magának mormog.*
- Tharg visszavonulás. Háromból kétszer teljes az összeomlás; egyharmad esély a szervezett visszavonulásra. Feláldozható hátvéd. Valószínűtlen a tiszti jelenlét a visszavonuló seregben.
*Ha csak ő lenne itt, talán még egy jó darabig folytatná az elemzést, ám ebben a pillanatban Bredoc és Naesala megindulnak, hogy a menekülő parasztok segítségére siessenek. És hirtelen Gaerralos is fut, a többiekkel együtt; követi parancsnokát, és gondolatait produktívabb irányba tereli.*
~Parasztkatonák. Képzetlen, alacsony morál, tiszti tekintély keveset jelent. Orkok. Könnyű-közepes vértezet, alacsony minőség, fegyelmezetlenek. Nincs tiszt.~
*Mindez pillanatok alatt fut át a fején, miközben szeme már célpontot keres - és talál is. Az üldöző orkok között egy csapat túlságosan összetömörült; vérszemet kaptak, és ahelyett, hogy csatárláncban haladnának, inkább csürhe látszatát keltik.
Gaerralos nem akar mindenáron a csata közepén lenni, így még távolabb, a dombnak köszönhetően feljebb lassít a tempóján, hogy aztán egy erőteljes dobbanással álljon meg. Ha minden jól megy, a dobbanás nyomán a kiválasztott, csapatban előrenyomuló orkok előtt közvetlenül egy térdmagasságú, két méter széles fal tör ki a földből.
Célja nem az, hogy megállítsa őket; el akarja gáncsolni a csürhét, arra számítva, hogy a lendületüknél fogva a sereghajtók az elől haladókon esnek majd keresztül. A földön jóval könnyebb célpontot jelentenek majd, mind két lábon állva - és persze a menekülő parasztoknak is időt nyerhet ezzel.*
//Aktív képesség - Oszlatás//
A varázsló dobbant egyet lábával, melynek hatására az általa kijelölt helyen egy két méter széles és magas, vékony fal keletkezik, ami az ottani talajból épül föl. A fal maradandó, de nem tartja össze mágikus erő.
2360. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-02 21:41:38
Üzenet elküldve: 2026-03-02 21:41:38
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
//Második szál//
//Danki//
* A felébredt, majdnem lovag végül aktívan benne van a keresésben és a kos meg is kerül az apró domb másik oldalán, ahol a füvet zöldebbnek találta. Az apró lány persze örül neki. és ölelgeti egy rövidebb ideig. Majd elkottyant valami, amit szipogva kövér könnycseppek közepette mond el. *
- Hát akkor kire? * Teszi fel a nyilvánvaló kérdést a vidéki zsoldos. *
- Én úgy tudom te szöktél el otthonról. És nem elhagynak, hanem kapsz lehetőséget arra, hogy másokat is megismerj. * Próbálja vigasztalni a másikat. *
- Na de várj, tegnap beszéltük meg, hogy a városban megmutatod hol lehet a legjobb zöld italt beszerezni. És máris arról beszélsz, hogy elhagylak? * Tesz fel egy logikus kérdést a zsoldos. *
- És mi van akkor, ha te unsz majd rám? Én ilyen látványosan nem tudok sírni, mielőtt elhagysz. Lehet, inkább magamhoz kell kösselek akkor, nehogy el tudj szökni tőlem. * Ugratja a másikat, de próbálja komoly arccal tenni, hogy az ugratás hatásos legyen. Nem kötné pórázra az apró tündérlányt, amilyen izgága még úgy beletekerné magát, hogy megfulladjon. *
//Danki//
* A felébredt, majdnem lovag végül aktívan benne van a keresésben és a kos meg is kerül az apró domb másik oldalán, ahol a füvet zöldebbnek találta. Az apró lány persze örül neki. és ölelgeti egy rövidebb ideig. Majd elkottyant valami, amit szipogva kövér könnycseppek közepette mond el. *
- Hát akkor kire? * Teszi fel a nyilvánvaló kérdést a vidéki zsoldos. *
- Én úgy tudom te szöktél el otthonról. És nem elhagynak, hanem kapsz lehetőséget arra, hogy másokat is megismerj. * Próbálja vigasztalni a másikat. *
- Na de várj, tegnap beszéltük meg, hogy a városban megmutatod hol lehet a legjobb zöld italt beszerezni. És máris arról beszélsz, hogy elhagylak? * Tesz fel egy logikus kérdést a zsoldos. *
- És mi van akkor, ha te unsz majd rám? Én ilyen látványosan nem tudok sírni, mielőtt elhagysz. Lehet, inkább magamhoz kell kösselek akkor, nehogy el tudj szökni tőlem. * Ugratja a másikat, de próbálja komoly arccal tenni, hogy az ugratás hatásos legyen. Nem kötné pórázra az apró tündérlányt, amilyen izgága még úgy beletekerné magát, hogy megfulladjon. *
2359. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-02 21:20:10
Üzenet elküldve: 2026-03-02 21:20:10
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
// Sorsok, lapok.//
* Lóval gyorsabb, ez tény. Azonban, úgy döntöttek gyalog indulnak a talán nem is veszélytelen útra. *
- A tenger felé levisz a sodrás, de visszafelé nem hiszem, hogy gyors lenne. * Vonja meg a vállát a fiú. *
- Ez azért nem olyan egyszerű kérdés. Ha rém és másokat bánt, vagy károsít meg, akkor igen. Ha haramia, vagy kalóz, akkor is megérdemli a sorsát. * Kezd bele a magyarázatba a fiú. *
- Falun megszokja mindenki, ha húst akar enni, akkor ölnie kell. Ha a veszett kutya kerül a környékre, vagy nyájat dézsmáló farkas azt le kell vadászni, mielőtt nagyobb bajt, vagy kárt okoz. Ez valahol természetes folyamat. Így az is, ha valakire rátámadnak az igenis védje meg magát. * Vázolja fel az elképzelését Markondenten. *
- Szóval, azt hiszem igen. Ha van oka igen. Ha nincs, akkor nem fogok megölni csak úgy ártatlanokat. * Fejezi be a magyarázatát a vidéki zsoldos, miközben gyorsan haladnak a céljuk felé. *
- Tartanom kellene tőled? * Teszi fel egyből a kérdést a fiú. *
- Néha az előítélet hasznos éberséget ad. Azonban van, amikor csak kötél egy ártatlan nyakán. * Vélekedik a fekete macska és a sötételf babonán. *
- Még nem adtál okot, hogy rosszra gondoljak, így nem is akarom alólad kirúgni a széket. * Vonja meg a vállát a vidéki zsoldos. Végül elérik a kegyetlen tempóval az erdőség szélét, ahol már pihenhetnek egyet. Az ember nem mondja, hogy nem esik jól neki a pihenés, hiszen kezd nagyon is elfáradni. Nem is gondolta volna, hogy sötét bőrű útitársa ennyire jól bírja a fizikai megterheléseket. *
- Rendben. * Fúj egyet a fiú és a homlokáról letörli az izzadságcseppeket és az ételre sem mond nemet, amikor azt felkínálja a megbízója. *
- Ilyen tempóval biztosan elérjük a kikötőt. * Jelenti ki a zsoldos. *
- Van, amit keresel ott? * Veti fel a kérdést Markondenten. Majd azt is, ami útközben mindig a fejében motoszkált. *
- Nem találtál útközben olyan növényt vagy dolgot, ami érdekes lehet számodra. * Teszi fel a kérdését, miközben a maga kulacsát is átnyújtja a másiknak, hogy az tudjon inni a város egyik kútjából származó vízből. *
* Lóval gyorsabb, ez tény. Azonban, úgy döntöttek gyalog indulnak a talán nem is veszélytelen útra. *
- A tenger felé levisz a sodrás, de visszafelé nem hiszem, hogy gyors lenne. * Vonja meg a vállát a fiú. *
- Ez azért nem olyan egyszerű kérdés. Ha rém és másokat bánt, vagy károsít meg, akkor igen. Ha haramia, vagy kalóz, akkor is megérdemli a sorsát. * Kezd bele a magyarázatba a fiú. *
- Falun megszokja mindenki, ha húst akar enni, akkor ölnie kell. Ha a veszett kutya kerül a környékre, vagy nyájat dézsmáló farkas azt le kell vadászni, mielőtt nagyobb bajt, vagy kárt okoz. Ez valahol természetes folyamat. Így az is, ha valakire rátámadnak az igenis védje meg magát. * Vázolja fel az elképzelését Markondenten. *
- Szóval, azt hiszem igen. Ha van oka igen. Ha nincs, akkor nem fogok megölni csak úgy ártatlanokat. * Fejezi be a magyarázatát a vidéki zsoldos, miközben gyorsan haladnak a céljuk felé. *
- Tartanom kellene tőled? * Teszi fel egyből a kérdést a fiú. *
- Néha az előítélet hasznos éberséget ad. Azonban van, amikor csak kötél egy ártatlan nyakán. * Vélekedik a fekete macska és a sötételf babonán. *
- Még nem adtál okot, hogy rosszra gondoljak, így nem is akarom alólad kirúgni a széket. * Vonja meg a vállát a vidéki zsoldos. Végül elérik a kegyetlen tempóval az erdőség szélét, ahol már pihenhetnek egyet. Az ember nem mondja, hogy nem esik jól neki a pihenés, hiszen kezd nagyon is elfáradni. Nem is gondolta volna, hogy sötét bőrű útitársa ennyire jól bírja a fizikai megterheléseket. *
- Rendben. * Fúj egyet a fiú és a homlokáról letörli az izzadságcseppeket és az ételre sem mond nemet, amikor azt felkínálja a megbízója. *
- Ilyen tempóval biztosan elérjük a kikötőt. * Jelenti ki a zsoldos. *
- Van, amit keresel ott? * Veti fel a kérdést Markondenten. Majd azt is, ami útközben mindig a fejében motoszkált. *
- Nem találtál útközben olyan növényt vagy dolgot, ami érdekes lehet számodra. * Teszi fel a kérdését, miközben a maga kulacsát is átnyújtja a másiknak, hogy az tudjon inni a város egyik kútjából származó vízből. *
2358. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-03-02 20:43:24
Üzenet elküldve: 2026-03-02 20:43:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 557
OOC üzenetek: 12
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 557
OOC üzenetek: 12
Játékstílus: Vakmerő
//Az orkok nyomában//
*Az a különös morajlás egyre hangosabb, ahogy Görény hátán vágtában közelít a domb felé. Egyre inkább körvonalazódik valamiféle összecsapás hangja - a kiáltások, a fémek csattanása, a dobogások adnak némi ízelítőt abból, mi is fogja fogadni őket odafent, de amit végül egykori parancsnokától nem messze megtorpanva megpillant, arra nem lehetett felkészülni. A látványtól megdöbbenve egy pillanatra kiszorul a levegő a tüdejéből, gyomra összerándul. Látott már összecsapásokat. Látott feldúlt falvakat, portyázó csapatokat, vérbe fúlt lázadást. De ilyet... ilyet eddig még soha.
A sáros mezőn kusza, véres örvényként kavarog a harc. Tharg harcosok és orkok csapnak össze, a vonalak felbomlanak, újrarendeződnek, majd ismét egymásnak feszülnek. A döbbent azonban a legkevésbé sem a harcoknak szól, hanem a távolban fegyelmezetten felsorakozó ork hadnak. A sötét tömeg szinte egyetlen testként húzódik végig a mező peremén, százasával, talán ezresével. Ez valóban nem holmi egyszerű rajtaütés vagy fosztogatás, ez egyértelműen egy hadjárat, amit kis csapatuk aligha tudna feltartóztatni. Csak reménykedni tudnak abban, hogy a kocsisnak hisznek-e majd odahaza a városban, ugyanis ha nem kezdenek el most készülni, semmi esélyük sem lesz egy ostrom esetén. Talán ezzel a sereggel szemben úgy sem sok.
A mozgás a domb alján rántja vissza a figyelmét. Parasztok rohannak feléjük kétségbeesetten, alig felfegyverkezve. Botladoznak a sárban, egymást taszítva próbálnak menekülni az őket követő orkok elől. A maguk mögött hagyott feldúlt falura gondolva a harag új erővel kap lángra benne, s mikor Bredoc szól neki, nem is gondolkodik azon, hogy vele tartson-e. Előrántja kardját majd megsarkallva Görényt siet a parasztok segítségére, gondolkodás nélkül sújt le pengéjével az első orkra, akivel összetalálkozik.*
*Az a különös morajlás egyre hangosabb, ahogy Görény hátán vágtában közelít a domb felé. Egyre inkább körvonalazódik valamiféle összecsapás hangja - a kiáltások, a fémek csattanása, a dobogások adnak némi ízelítőt abból, mi is fogja fogadni őket odafent, de amit végül egykori parancsnokától nem messze megtorpanva megpillant, arra nem lehetett felkészülni. A látványtól megdöbbenve egy pillanatra kiszorul a levegő a tüdejéből, gyomra összerándul. Látott már összecsapásokat. Látott feldúlt falvakat, portyázó csapatokat, vérbe fúlt lázadást. De ilyet... ilyet eddig még soha.
A sáros mezőn kusza, véres örvényként kavarog a harc. Tharg harcosok és orkok csapnak össze, a vonalak felbomlanak, újrarendeződnek, majd ismét egymásnak feszülnek. A döbbent azonban a legkevésbé sem a harcoknak szól, hanem a távolban fegyelmezetten felsorakozó ork hadnak. A sötét tömeg szinte egyetlen testként húzódik végig a mező peremén, százasával, talán ezresével. Ez valóban nem holmi egyszerű rajtaütés vagy fosztogatás, ez egyértelműen egy hadjárat, amit kis csapatuk aligha tudna feltartóztatni. Csak reménykedni tudnak abban, hogy a kocsisnak hisznek-e majd odahaza a városban, ugyanis ha nem kezdenek el most készülni, semmi esélyük sem lesz egy ostrom esetén. Talán ezzel a sereggel szemben úgy sem sok.
A mozgás a domb alján rántja vissza a figyelmét. Parasztok rohannak feléjük kétségbeesetten, alig felfegyverkezve. Botladoznak a sárban, egymást taszítva próbálnak menekülni az őket követő orkok elől. A maguk mögött hagyott feldúlt falura gondolva a harag új erővel kap lángra benne, s mikor Bredoc szól neki, nem is gondolkodik azon, hogy vele tartson-e. Előrántja kardját majd megsarkallva Görényt siet a parasztok segítségére, gondolkodás nélkül sújt le pengéjével az első orkra, akivel összetalálkozik.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2358-2377