Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Erdőszéli tisztás (új) Arthenior közelében (új) | Szántóföldek | Tharg birtokok (új) Füves puszta (új) Kikötői erdőség (új) |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 122 (2421. - 2440. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440
2440. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-07-11 08:31:26
Üzenet elküldve: 2026-07-11 08:31:26
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 507
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 507
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Félrebiccentett fejjel várja a reakciót, kavarog mellkasában valami ismeretlen örvény. Saját testi érzetei erősebben törnek rá, most volna jó megfigyelni mit vált ki belőle egyetlen várakozással teli pillanat, ha egyáltalán hajlandó volna arra, hogy érdekelje bármi, ami önmagával kapcsolatos. A kontrollt egészen tán elveszteni nem tudná, de a határ jócskán leszelídült, hogy ne türtőztesse magát, s ne láttassa egy elenyésző pillanatra, hogy várakozáásal teli, amiért láthatja a még csak épphogy kész alkotást. A férfi, még mielőtt felfedi előtte a bőrébe vésett motívumokat, a teájába kortyol, amit csak úgy szemrebbenés nélkül konstatál. Tudja, hogy majd eredményez valamit, de sokkalta jobban érdekli jelen helyzetben, hogy hogyan gyógyult a tetoválás, hogy mit volt képes alkotni az akkor még tökéletesen működő kezével. Tán várja tőle a motivációt a jövőre nézve, de aligha rúgja rá az ajtót efféle érzés mostanság. Mindössze pontosan tudja, hogy szüksége lenne rá.
A moccanás közben magába fojtja a levegőt, gyermekként sem várt így ajándékot sosem, nem mintha valaha kapott volna egyebet ütésektől, lefitymáló tekintettől. Olykor utat törnek a képek, bár az arcok sosem tiszták, mégis olvas róluk. Olvas az éles tenyér emlékéből. Hogy szégyenletes, hogy eddig váratta a félvért, most átalakul izgalommá, s átveti egyik lábát a padon, hogy maga előtt támaszkodjon a fa lapján. Nem csúszik azonnal előrébb mégsem, inkább csak nyújtózik, mikor már láthatóvá válik a minta. Az a minta, amire nem túl régen még képes volt, amit az elmúlt ki-tudja-hány esztendőben a legszívesebben készített.
Nyelnie kell egy nagyot, ekkor tűnik csak fel, hogy levegőt sem igen vett az elmúlt hosszú másodpercekben. Egy pillanatra az ülőalkalmatosságot fixírozza, majd hirtelen emeli meg újra állát, hogy aztán le se akarja venni az óarany szemeit a rajzolatról. Nem húzódik sokkal közelebb annál, mint amit a félvér még képes elbírni anélkül, hogy megfeszüljön arcának összes izma, de ujjbegye elérné a feketéllő ábrákat, ha végig akarná simítani. S végig is akarja. De szakértő szemmel ecsupán a gyógyulás mértékét nézi. Maradt-e, mi leperegjen a mintáról, duzzadt-e egynehány vonal, vagy piroslik-e körötte a bőr. Megfelelően kezelte-e a félvér… Végül kinyúl az ujja, de még mielőtt a wegtoreni könyvecske lenyomatát elérné, megáll a levegőben, majd visszahullik maga elé, ahogy arca is lefelé fordul, nézve a padot, kissé meggörnyedve az állandóan feszes, egyenes tartásából. Magába zuhan a ténytől, hogy mit nem tud elérni, de még az érzelmeit sem tudja istenesen kimutatni, csak vergődik magában, s szerekkel oltja ki azt, amit képtelen feldolgozni. Az arcán bár némileg látható, hogy szomorú a ténytől, de meg sem tanulták az izmai, hogy hogyan mutassa a külvilág felé a bánatát rendesen. Nem mintha láttatni kívánná, de e perc jobban megviselte, mint az eltelt időszak. Elija már ott borzolja elméjében a szálakat, olykor kiragadva egy érzelmet, amit nevetve felnagyít. A bögréért is nyúl hát, hogy újabb nagyot kortyoljon, csaknem kifogy a lendülettől annak tartalma.*
- Milyen érzés? *Senkitől nem kérdezte még meg, mert pontosan tudta. Azt kapták, amit vártak, befejezett elképzelést.*
//Füstbe ment//
*Félrebiccentett fejjel várja a reakciót, kavarog mellkasában valami ismeretlen örvény. Saját testi érzetei erősebben törnek rá, most volna jó megfigyelni mit vált ki belőle egyetlen várakozással teli pillanat, ha egyáltalán hajlandó volna arra, hogy érdekelje bármi, ami önmagával kapcsolatos. A kontrollt egészen tán elveszteni nem tudná, de a határ jócskán leszelídült, hogy ne türtőztesse magát, s ne láttassa egy elenyésző pillanatra, hogy várakozáásal teli, amiért láthatja a még csak épphogy kész alkotást. A férfi, még mielőtt felfedi előtte a bőrébe vésett motívumokat, a teájába kortyol, amit csak úgy szemrebbenés nélkül konstatál. Tudja, hogy majd eredményez valamit, de sokkalta jobban érdekli jelen helyzetben, hogy hogyan gyógyult a tetoválás, hogy mit volt képes alkotni az akkor még tökéletesen működő kezével. Tán várja tőle a motivációt a jövőre nézve, de aligha rúgja rá az ajtót efféle érzés mostanság. Mindössze pontosan tudja, hogy szüksége lenne rá.
A moccanás közben magába fojtja a levegőt, gyermekként sem várt így ajándékot sosem, nem mintha valaha kapott volna egyebet ütésektől, lefitymáló tekintettől. Olykor utat törnek a képek, bár az arcok sosem tiszták, mégis olvas róluk. Olvas az éles tenyér emlékéből. Hogy szégyenletes, hogy eddig váratta a félvért, most átalakul izgalommá, s átveti egyik lábát a padon, hogy maga előtt támaszkodjon a fa lapján. Nem csúszik azonnal előrébb mégsem, inkább csak nyújtózik, mikor már láthatóvá válik a minta. Az a minta, amire nem túl régen még képes volt, amit az elmúlt ki-tudja-hány esztendőben a legszívesebben készített.
Nyelnie kell egy nagyot, ekkor tűnik csak fel, hogy levegőt sem igen vett az elmúlt hosszú másodpercekben. Egy pillanatra az ülőalkalmatosságot fixírozza, majd hirtelen emeli meg újra állát, hogy aztán le se akarja venni az óarany szemeit a rajzolatról. Nem húzódik sokkal közelebb annál, mint amit a félvér még képes elbírni anélkül, hogy megfeszüljön arcának összes izma, de ujjbegye elérné a feketéllő ábrákat, ha végig akarná simítani. S végig is akarja. De szakértő szemmel ecsupán a gyógyulás mértékét nézi. Maradt-e, mi leperegjen a mintáról, duzzadt-e egynehány vonal, vagy piroslik-e körötte a bőr. Megfelelően kezelte-e a félvér… Végül kinyúl az ujja, de még mielőtt a wegtoreni könyvecske lenyomatát elérné, megáll a levegőben, majd visszahullik maga elé, ahogy arca is lefelé fordul, nézve a padot, kissé meggörnyedve az állandóan feszes, egyenes tartásából. Magába zuhan a ténytől, hogy mit nem tud elérni, de még az érzelmeit sem tudja istenesen kimutatni, csak vergődik magában, s szerekkel oltja ki azt, amit képtelen feldolgozni. Az arcán bár némileg látható, hogy szomorú a ténytől, de meg sem tanulták az izmai, hogy hogyan mutassa a külvilág felé a bánatát rendesen. Nem mintha láttatni kívánná, de e perc jobban megviselte, mint az eltelt időszak. Elija már ott borzolja elméjében a szálakat, olykor kiragadva egy érzelmet, amit nevetve felnagyít. A bögréért is nyúl hát, hogy újabb nagyot kortyoljon, csaknem kifogy a lendülettől annak tartalma.*
- Milyen érzés? *Senkitől nem kérdezte még meg, mert pontosan tudta. Azt kapták, amit vártak, befejezett elképzelést.*
2439. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-06-28 19:58:00
Üzenet elküldve: 2026-06-28 19:58:00
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 383
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 383
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Füstbe ment//
*A kis lakban hamar a felületekre telepszik a nyugalom, hiába az ismerős idegen sötét alakja a szemközti padon, a kinti ködszitálás, a tűz, a macska nesztelen léptei a sarokban álló farakás között. A falnak döntve a tarkóját hallgatja az őt körülvevő hangokat. A kandalló felől fel-felvillanó fények olykor élesebben festik meg a behunyt szemű alakját, de már nem mozdul, hogy tegyen a lassan leégő rönkökre újabbat. Maga nem fázik, a kilógatott ruhák reggelre megszáradnak, a hosszúéletű is átmelegedhetett mostanra, ha a Kikötőtől kutyagolt is idáig.
Nem rezdül egyetlen vonása sem, csak a gondolatok úsznak lustán a csendben egyik mederből a következőbe. A cipőtalpak dobolását hallgatja a padlón, ismeretlen hang, ha tudja is honnan, kitől ered. Mégsem szól érte. Majd reggel. Egyelőre elég, hogy a másik itt van, s nem máshol. Tompák a felvillanó kérdések, ha vannak is, nem nyílik szóra a szája, hogy feltegye őket. Majd reggel. A dobolást hallgatja, elveszik közte a megemelt bögre hangja, a cserepeken súrlódó aprószemű eső. Ha el nem is alszik ültében, a billenőpont mégsem lehet messze, amikor a leereszkedett csendet megtöri a kérdés.
Korántsem olyan türelmetlen a mozdulat, amivel az asztal lapján nyugton pihenő keze a bögrére nyúl, mint a nőé volt. Csukott szemmel emeli a szájához a poharat. Édes. Valóban nem lesz a kedvence, de mégis jobb, mintha sima forró vizet inna. Kinyitja a szemét. Bántóan élesen hat a tűz meleg, puha fénye is. Fáradtan hunyorogva tolja odébb a bögrét, és emeli el a hátát a faltól, felegyenesedve ültében. Fél kézzel húzza félre magáról a homokszínű kendőt, félig az asztalra, félig a padra maga mögé, ahogy feláll, s az asztal végéhez lép, hogy eleget tegyen a kérésnek. Ahogy legutóbb, most is ennek dől, ha fel nem is ül rá. A kandallóban villódzó lángok fénye ide jobban elér, hogy a nő lássa, amit látni akar.
Szokatlanul könnyű az öv súlya a derekán, a háta mögött hordott tokból a tollak között pihen még a vadászkése, de nem érzi szükségét, hogy érte menjen akár annak, akár a fekete karomtőrnek. Az asztal szélére fog, egy pillanatra leengedve az állát, visszahunyva a szemét, amíg a hosszúéletű maga is mozdul. A fáradtság hagy hűvös érzetet a bőrén, mintha fázna.. Megpihent, nehezen mozdul újra a test. Egykedvű az arc, amikor megemeli végül, ha a másik közben esetleg elé lép, vagy máshova küldi.*
//Füstbe ment//
*A kis lakban hamar a felületekre telepszik a nyugalom, hiába az ismerős idegen sötét alakja a szemközti padon, a kinti ködszitálás, a tűz, a macska nesztelen léptei a sarokban álló farakás között. A falnak döntve a tarkóját hallgatja az őt körülvevő hangokat. A kandalló felől fel-felvillanó fények olykor élesebben festik meg a behunyt szemű alakját, de már nem mozdul, hogy tegyen a lassan leégő rönkökre újabbat. Maga nem fázik, a kilógatott ruhák reggelre megszáradnak, a hosszúéletű is átmelegedhetett mostanra, ha a Kikötőtől kutyagolt is idáig.
Nem rezdül egyetlen vonása sem, csak a gondolatok úsznak lustán a csendben egyik mederből a következőbe. A cipőtalpak dobolását hallgatja a padlón, ismeretlen hang, ha tudja is honnan, kitől ered. Mégsem szól érte. Majd reggel. Egyelőre elég, hogy a másik itt van, s nem máshol. Tompák a felvillanó kérdések, ha vannak is, nem nyílik szóra a szája, hogy feltegye őket. Majd reggel. A dobolást hallgatja, elveszik közte a megemelt bögre hangja, a cserepeken súrlódó aprószemű eső. Ha el nem is alszik ültében, a billenőpont mégsem lehet messze, amikor a leereszkedett csendet megtöri a kérdés.
Korántsem olyan türelmetlen a mozdulat, amivel az asztal lapján nyugton pihenő keze a bögrére nyúl, mint a nőé volt. Csukott szemmel emeli a szájához a poharat. Édes. Valóban nem lesz a kedvence, de mégis jobb, mintha sima forró vizet inna. Kinyitja a szemét. Bántóan élesen hat a tűz meleg, puha fénye is. Fáradtan hunyorogva tolja odébb a bögrét, és emeli el a hátát a faltól, felegyenesedve ültében. Fél kézzel húzza félre magáról a homokszínű kendőt, félig az asztalra, félig a padra maga mögé, ahogy feláll, s az asztal végéhez lép, hogy eleget tegyen a kérésnek. Ahogy legutóbb, most is ennek dől, ha fel nem is ül rá. A kandallóban villódzó lángok fénye ide jobban elér, hogy a nő lássa, amit látni akar.
Szokatlanul könnyű az öv súlya a derekán, a háta mögött hordott tokból a tollak között pihen még a vadászkése, de nem érzi szükségét, hogy érte menjen akár annak, akár a fekete karomtőrnek. Az asztal szélére fog, egy pillanatra leengedve az állát, visszahunyva a szemét, amíg a hosszúéletű maga is mozdul. A fáradtság hagy hűvös érzetet a bőrén, mintha fázna.. Megpihent, nehezen mozdul újra a test. Egykedvű az arc, amikor megemeli végül, ha a másik közben esetleg elé lép, vagy máshova küldi.*
2438. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-06-25 15:59:55
Üzenet elküldve: 2026-06-25 15:59:55
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 507
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 507
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Az apró, puha tappancsok halk koppanásait hallgatja. Nem néz az irányba, de a neszezés kitűnik a tűz ropogása és az ablakot simító szél tompa zúgása közül. Túl sok a hang, túl sok még így is a fény, még több az egymást gáncsoló gondolat. Jobban ég a szeme, mint a kandallóban a farönkök. Saját vérét érzi dobolni a fülében. Ingerszegény környezet még sosem volt tele ennyi zavaró tényezővel. Megremegnek az ujjai, lassan zárja rá ujjbegyeit a friss kötésre. A nyilalló fájdalom következtében ki tud szakadni az örvényből, ami csakhamar magába szippantaná, ami talán újfent felbosszantaná, megijesztené, s ettől menekülőre fogná.
Az óaranyakat a másik kézfejére irányítja, erősebbet dobban a szíve, ahogy amaz markába zárja a zsákocskát. Sosem ártana a félvérnek. Sosem volna képes mérget rejteni étkébe, tőrt mártani a húsába. Sosem tenné meg azt, amit azzal, kit egy perce rebegett. A felbukkanó emlékek, a lehetőség, hogy egyetlen egyszer még átélje azt, amit eltörölt a világból, most csalogatóbb, minthogy épeszűen gondolkodni legyen képes. Nála van a növény, ami táptalaja volt a fesztelenségnek valakivel, aki egyszer békét adott. Miért ne kísérelje meg újra azzal, aki szintén képes megadni neki ugyanezt? A döntés igazi jogát mégis elvette azzal, hogy nem árul el hatást. Nem érzi szükségesnek, mégis jelez a mellkasa belseje, hogy valami nincs rendben az ötletével. De most nem érti meg testének jelzéseit… olyan rég nem ért már meg semmit a józan világból… csupán éhezni kezdi, hogy vajon mit eredményez a növény, mit csal elő a fél-elfből.
Sóvárog az ízért, de még áznia kell a morzsaléknak. Sértetlen keze mégis türelmetlen fonódik a bögrére, s húzza magához közel, majd hajol mélyebbre, hogy beleillatoljon a felgőzölgő aromába. Nem szól, csak várakozik, miközben akaratlan dobolásba kezd a talpával a padló deszkáján. Óráknak tűnik a néhány perc, míg még több színt ereszt a már meglévőre Elija Csókja.
Habár kívülről lassú a mozdulat, érzetre mégis mohó, ahogy száraz ajkaihoz emeli végül az italt, majd kortyol. A pilláit összezárva emeli feljebb kissé állát. Pillanatokra az arca is kisimul, ahogy kiélvezi, ahogy a tea végigcsordul a torkán. Édes. Nem émelyít, nem tolakodó, mégis tavaszt hoz a kinti komorságba. Nem azonnal veszi át felette az irányítást, lassan mosódik bele a már eddig is magába tömött szerekbe, de annak dacára, hogy fokozza az érzelmeket, az övéit mégis nyugodtabb mederbe tereli. Talán épp erre volt szüksége, hogy maga mögött hagyja a vibrálást és csak átélje azt, ami már annyira hiányzott. Épp elég intenzív ez is.
Végül Kyr felé pillant, íriszeibe visszaköltözik némi csillogás. Továbbra sem keresi a szürkéket, megállapodik a folyton megfeszült áll vonalán, majd lejjebb siklik az őt lengén, de takaró anyagra. Most már látni szeretné a művét. *
- Megnézhetem…? *Mintha nem a saját alkotása lenne, amit tán ildomos is lenne szemrevételeznie.* - Hogy hogyan gyógyult?
//Füstbe ment//
*Az apró, puha tappancsok halk koppanásait hallgatja. Nem néz az irányba, de a neszezés kitűnik a tűz ropogása és az ablakot simító szél tompa zúgása közül. Túl sok a hang, túl sok még így is a fény, még több az egymást gáncsoló gondolat. Jobban ég a szeme, mint a kandallóban a farönkök. Saját vérét érzi dobolni a fülében. Ingerszegény környezet még sosem volt tele ennyi zavaró tényezővel. Megremegnek az ujjai, lassan zárja rá ujjbegyeit a friss kötésre. A nyilalló fájdalom következtében ki tud szakadni az örvényből, ami csakhamar magába szippantaná, ami talán újfent felbosszantaná, megijesztené, s ettől menekülőre fogná.
Az óaranyakat a másik kézfejére irányítja, erősebbet dobban a szíve, ahogy amaz markába zárja a zsákocskát. Sosem ártana a félvérnek. Sosem volna képes mérget rejteni étkébe, tőrt mártani a húsába. Sosem tenné meg azt, amit azzal, kit egy perce rebegett. A felbukkanó emlékek, a lehetőség, hogy egyetlen egyszer még átélje azt, amit eltörölt a világból, most csalogatóbb, minthogy épeszűen gondolkodni legyen képes. Nála van a növény, ami táptalaja volt a fesztelenségnek valakivel, aki egyszer békét adott. Miért ne kísérelje meg újra azzal, aki szintén képes megadni neki ugyanezt? A döntés igazi jogát mégis elvette azzal, hogy nem árul el hatást. Nem érzi szükségesnek, mégis jelez a mellkasa belseje, hogy valami nincs rendben az ötletével. De most nem érti meg testének jelzéseit… olyan rég nem ért már meg semmit a józan világból… csupán éhezni kezdi, hogy vajon mit eredményez a növény, mit csal elő a fél-elfből.
Sóvárog az ízért, de még áznia kell a morzsaléknak. Sértetlen keze mégis türelmetlen fonódik a bögrére, s húzza magához közel, majd hajol mélyebbre, hogy beleillatoljon a felgőzölgő aromába. Nem szól, csak várakozik, miközben akaratlan dobolásba kezd a talpával a padló deszkáján. Óráknak tűnik a néhány perc, míg még több színt ereszt a már meglévőre Elija Csókja.
Habár kívülről lassú a mozdulat, érzetre mégis mohó, ahogy száraz ajkaihoz emeli végül az italt, majd kortyol. A pilláit összezárva emeli feljebb kissé állát. Pillanatokra az arca is kisimul, ahogy kiélvezi, ahogy a tea végigcsordul a torkán. Édes. Nem émelyít, nem tolakodó, mégis tavaszt hoz a kinti komorságba. Nem azonnal veszi át felette az irányítást, lassan mosódik bele a már eddig is magába tömött szerekbe, de annak dacára, hogy fokozza az érzelmeket, az övéit mégis nyugodtabb mederbe tereli. Talán épp erre volt szüksége, hogy maga mögött hagyja a vibrálást és csak átélje azt, ami már annyira hiányzott. Épp elég intenzív ez is.
Végül Kyr felé pillant, íriszeibe visszaköltözik némi csillogás. Továbbra sem keresi a szürkéket, megállapodik a folyton megfeszült áll vonalán, majd lejjebb siklik az őt lengén, de takaró anyagra. Most már látni szeretné a művét. *
- Megnézhetem…? *Mintha nem a saját alkotása lenne, amit tán ildomos is lenne szemrevételeznie.* - Hogy hogyan gyógyult?
2437. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-06-10 20:04:40
Üzenet elküldve: 2026-06-10 20:04:40
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 383
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 383
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Füstbe ment//
*A nő kezének apró rezdülésére megáll a munkájában egy pillanatra - hátha érzékeny pontot ért, túl szorosra húzta a kötést. Nem néz azonban fel a másik arcára, s az ujjait sem húzza távolabb, csupán kivár, ha a hosszúéletűnek kellemetlen lenne valami. Egy, két levegővétel után tér vissza a feladatához, s iránymutatás hiányában a maga módján tekeri az anyagot a sebre. Nem olyasmi, amit egy ispotályban is megirigyelnének, de a célnak megfelel, mindenképpen jobb, mint az a rongydarab, amit csakhamar a tűzbe is hajít. A halk köszönet közben vagy nem éri már el, vagy csak szóra sem méltatja.
Élesebb a koszos anyagba kapó láng felvillanó fénye, sötét mögötte a kisszekrény mélyére vetülő árnyék, ahova egy másik bögréért nyúl. Hogy valaha is kettőre lesz szüksége belőle sosem gondolta volna, de a házzal együtt örökölte a berendezést is, s ez néha kifejezetten hasznosnak bizonyul.
Ahogy ismét a tűz mellé guggol, a kandalló peremének egyenetlen kövei közé állítva a poharat hallgatja csak félfüllel a nő újabb szavait. Ő maga is fáradt, de nem leli a megszokott értelmet annak különböző szavai, mondatai, megszólalásai között. Visszateszi, a parázs mellé tolja a forró edényt miután töltött magának is a teából - ahogy megfogva a bögrét felemelkedik a tűzrakó mellől pillant csak az asztal felé, reflexszerűen nyúlva ki a levegőbe a felé dobott zsákért. Különleges. Összevonja a szemöldökét a kezében tartott tasak fölött. Édes.
Szótlanul indul az asztalhoz. Lovagló ülésben, a fél lábát átemelve a padon ül le átellenben a nővel, az asztalra tolva a poharát. A macska még mindig valahol a kandalló mögötti farakás körül járkál, a puha talpak halkan tipegnek a rönkökön. Nem különösebben érdekli, amíg nem az ő lába alatt ugrabugrál.
A könyökét az asztalra támasztva, oda sem figyelve nyitja ki a zsákot, s szór belőle néhány száraz növényt az italába. Az a maradék levél, amiből a teát főzte aligha ad bármiféle ízt a forró víznek, a hosszúéletűtől pedig nem tart, hogy ne értene a növényeihez. Megkóstolja, ha ő is, bár sok reményt nem fűz ahhoz, hogy valóban ízlene neki, ami édes. Visszahúzva a tasak szíját teszi azt is asztalra, a nő felé csúsztatva annak lapján, fel azonban nem néz felé.
Halkan susog az esővel keveredő sötét köd a ház körül. Behunyja a szemét, hátradöntve a tarkóját a falnak. Súlynak érződik a test, nehezen vetnek fodrot a gondolatok. Majd reggel. Majd reggel végiggondolja, mi legyen. A nővel, a kezével, a Kikötővel, a halott kapitánnyal, a pipával..*
//Füstbe ment//
*A nő kezének apró rezdülésére megáll a munkájában egy pillanatra - hátha érzékeny pontot ért, túl szorosra húzta a kötést. Nem néz azonban fel a másik arcára, s az ujjait sem húzza távolabb, csupán kivár, ha a hosszúéletűnek kellemetlen lenne valami. Egy, két levegővétel után tér vissza a feladatához, s iránymutatás hiányában a maga módján tekeri az anyagot a sebre. Nem olyasmi, amit egy ispotályban is megirigyelnének, de a célnak megfelel, mindenképpen jobb, mint az a rongydarab, amit csakhamar a tűzbe is hajít. A halk köszönet közben vagy nem éri már el, vagy csak szóra sem méltatja.
Élesebb a koszos anyagba kapó láng felvillanó fénye, sötét mögötte a kisszekrény mélyére vetülő árnyék, ahova egy másik bögréért nyúl. Hogy valaha is kettőre lesz szüksége belőle sosem gondolta volna, de a házzal együtt örökölte a berendezést is, s ez néha kifejezetten hasznosnak bizonyul.
Ahogy ismét a tűz mellé guggol, a kandalló peremének egyenetlen kövei közé állítva a poharat hallgatja csak félfüllel a nő újabb szavait. Ő maga is fáradt, de nem leli a megszokott értelmet annak különböző szavai, mondatai, megszólalásai között. Visszateszi, a parázs mellé tolja a forró edényt miután töltött magának is a teából - ahogy megfogva a bögrét felemelkedik a tűzrakó mellől pillant csak az asztal felé, reflexszerűen nyúlva ki a levegőbe a felé dobott zsákért. Különleges. Összevonja a szemöldökét a kezében tartott tasak fölött. Édes.
Szótlanul indul az asztalhoz. Lovagló ülésben, a fél lábát átemelve a padon ül le átellenben a nővel, az asztalra tolva a poharát. A macska még mindig valahol a kandalló mögötti farakás körül járkál, a puha talpak halkan tipegnek a rönkökön. Nem különösebben érdekli, amíg nem az ő lába alatt ugrabugrál.
A könyökét az asztalra támasztva, oda sem figyelve nyitja ki a zsákot, s szór belőle néhány száraz növényt az italába. Az a maradék levél, amiből a teát főzte aligha ad bármiféle ízt a forró víznek, a hosszúéletűtől pedig nem tart, hogy ne értene a növényeihez. Megkóstolja, ha ő is, bár sok reményt nem fűz ahhoz, hogy valóban ízlene neki, ami édes. Visszahúzva a tasak szíját teszi azt is asztalra, a nő felé csúsztatva annak lapján, fel azonban nem néz felé.
Halkan susog az esővel keveredő sötét köd a ház körül. Behunyja a szemét, hátradöntve a tarkóját a falnak. Súlynak érződik a test, nehezen vetnek fodrot a gondolatok. Majd reggel. Majd reggel végiggondolja, mi legyen. A nővel, a kezével, a Kikötővel, a halott kapitánnyal, a pipával..*
2436. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-06-08 12:38:26
Üzenet elküldve: 2026-06-08 12:38:26
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 485
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 485
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Kilépve az Erdőszéli tisztást határoló fák törzsei közül, Norennar a távoli horizonttal találja szembe magát. A látványtól újfent összeszorul a torka, kezei pedig ökölbe szorulnak. Az aranyló búzamezők fölé baljós fekete füstoszlopok magasodnak a távolban. A nap állása, s jelenlegi helyzete alapján pontosan be tudja lőni, hogy ezen oszlopok némelyike pontosan egy-egy szántóföldi falu helyéről eredeztethető.*
- Hát elkezdődik...
*Morogja a mélységi orra alatt maga elé rekedtes hangján. Tudta jól, hogy nincs már sok idejük hátra, mégis reménykedett benne, hogy téved. Nem véletlen nincs oda azért, ha igaza van. Ez pedig hatványozottan egy ilyen eset. Pár pillanat erejéig, még tovább mered a távolba, egy helyben állva, feszülten. Tettvágya még inkább felerősödik látva mindezt. Körmei már szinte a markába vájnak úgy szorítja az öklét. Ám minden hiába. Keze s tagjai engednek, fejét lehajtja, a feszültség pedig tova száll egyetlen halk sóhajjal melyet hősünk ajkai közt présel ki a nagyvilágba. Még egyszer utoljára elnéz a messzeségbe. Ott már aligha tehetne bármit is így egymagában. Viszont eredeti tervéről nem mond le, így hát tovább indul a Kikötői erdősség felé. Ha mást nem is ér el odakint, néhány ork felderítő halálával legalább valamennyit visszatörleszthet abból a számlából, amelyet a hordájuk egyre csak gyarapít.*
*Kilépve az Erdőszéli tisztást határoló fák törzsei közül, Norennar a távoli horizonttal találja szembe magát. A látványtól újfent összeszorul a torka, kezei pedig ökölbe szorulnak. Az aranyló búzamezők fölé baljós fekete füstoszlopok magasodnak a távolban. A nap állása, s jelenlegi helyzete alapján pontosan be tudja lőni, hogy ezen oszlopok némelyike pontosan egy-egy szántóföldi falu helyéről eredeztethető.*
- Hát elkezdődik...
*Morogja a mélységi orra alatt maga elé rekedtes hangján. Tudta jól, hogy nincs már sok idejük hátra, mégis reménykedett benne, hogy téved. Nem véletlen nincs oda azért, ha igaza van. Ez pedig hatványozottan egy ilyen eset. Pár pillanat erejéig, még tovább mered a távolba, egy helyben állva, feszülten. Tettvágya még inkább felerősödik látva mindezt. Körmei már szinte a markába vájnak úgy szorítja az öklét. Ám minden hiába. Keze s tagjai engednek, fejét lehajtja, a feszültség pedig tova száll egyetlen halk sóhajjal melyet hősünk ajkai közt présel ki a nagyvilágba. Még egyszer utoljára elnéz a messzeségbe. Ott már aligha tehetne bármit is így egymagában. Viszont eredeti tervéről nem mond le, így hát tovább indul a Kikötői erdősség felé. Ha mást nem is ér el odakint, néhány ork felderítő halálával legalább valamennyit visszatörleszthet abból a számlából, amelyet a hordájuk egyre csak gyarapít.*
2435. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-06-02 16:59:50
Üzenet elküldve: 2026-06-02 16:59:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 507
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 507
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Végigseper az idegen bizsergés a bőrén, a tarkójától kezdődően egyenest a válláig, hogy aztán el se halhasson, hanem tompán ott mocorogjon egészen addig, míg tart a procedúra. Elszokott az érintésektől, még akkor is, ha újdonsült lakótársa sokkal közvetlenebb olykor, mint bárki más az eltelt esztendőkben. A félvérrel ha többnyire kényelmes is, most vegyülnek benne az érzelmek, szétszálazni már aligha lehetne, hogy mit okoz szer, mit okoz természetes reakció. Egyszerre kapná el tenyerét, s mélyesztené a másikéba, hogy egy leheletnyi biztonságot érezzen, de a szó is ismeretlen a számára, hát még beleereszkedni a gondoskodás adta különös érzetbe.
Nem keresi a szürkéket. A hevenyészett kötés leomlását figyeli, a férfi ujjainak mozgását. Szakszerűségébe ha képes is volna belekötni, ha instruálhatná is, hogy hogyan maradna óvóbb az anyag a bőrén, hát nem volna jogos szót emelni. Egyrészt, mert saját magáról sem képes, vagy inkább hajlandó gondoskodni, másrészt mert amaz pontosan úgy látja el, ahogyan tudja, ahogyan senki nem kérte tőle, mégis belefekteti az energiát. Az energiát, amit a hosszúéletű már nem tesz meg a hosszú életéért. Hogyan is emelhetne szót valamiért, ami úgy tökéletes mindennek ellenére, ahogy van? Égő szeme jelzi, hogy túl sok az, ami benne tombol. Szilánkszórást érez az aranyak mélyében, ahogy még pislogni is elfelejt, nehogy láthatóvá váljék bármi a katyvaszból, ami belül ficereg. Ezt még most is képes tartani, de vajon a fél-elf meddig tudja tartani a szoborábrázatot? Mikor bukik ki ajkán gondolat? Van benne egyáltalán?
Megrezzen a keze, de ő maga visszatér rögvest a nemrégiben elillant ötletéhez. Ha Kyr is belekóstolna valamibe, ami fordít egyet a megszokotton, vajon ki ülne vele szemben? Maradna a sóbálvány, vagy kapna valamit, ami miatt már a férfi is szégyenkezhet, s nem csak a hegyesfülűnek kellene ilyen rettentően pocsékul éreznie magát? Következményekbe aligha gondol.
Cserepesnek tűnő ajkát alig mozdítja, a hang mi kiszökik közüle sem hangos.*
- Köszönöm.
*Mondja csak, majd a másik irányát követi lélektükreivel, s megkönnyebbülést érez, mikor poharat lát meg annak kezében. Hogy hogyan vezette fel nem is olyan rég, hogy megkínáná egyik növényével, már rég nem emlékszik.
Táskájából csakhamar előkotorja a kis zsákot, miben az Elija csókjának szárított részei vannak, majd még mielőtt a még mindig gőzölgő teájába szórná, ismét megszólal.*
- Zävyrrel ittuk ezt mindig. *Törnek be az emlékek, noha nem mesedélutánt kíván tartani.* - Ott sűrűn termett, itt alig találok belőle. *Végül belehint egy keveset a vízbe, majd ráhúzva a zárófonalat, ha esetlenül is, de Kyr kezébe igyekszik dobni, már ha amaz felé fordul.* - Különleges. Kóstold meg, ha szeretnéd.
*Nem tukmál, de a felajánlását megtette. Hogy mivel jár majd mindez… távolabbi annál, hogy érdemes legyen rá gondolni.*
//Füstbe ment//
*Végigseper az idegen bizsergés a bőrén, a tarkójától kezdődően egyenest a válláig, hogy aztán el se halhasson, hanem tompán ott mocorogjon egészen addig, míg tart a procedúra. Elszokott az érintésektől, még akkor is, ha újdonsült lakótársa sokkal közvetlenebb olykor, mint bárki más az eltelt esztendőkben. A félvérrel ha többnyire kényelmes is, most vegyülnek benne az érzelmek, szétszálazni már aligha lehetne, hogy mit okoz szer, mit okoz természetes reakció. Egyszerre kapná el tenyerét, s mélyesztené a másikéba, hogy egy leheletnyi biztonságot érezzen, de a szó is ismeretlen a számára, hát még beleereszkedni a gondoskodás adta különös érzetbe.
Nem keresi a szürkéket. A hevenyészett kötés leomlását figyeli, a férfi ujjainak mozgását. Szakszerűségébe ha képes is volna belekötni, ha instruálhatná is, hogy hogyan maradna óvóbb az anyag a bőrén, hát nem volna jogos szót emelni. Egyrészt, mert saját magáról sem képes, vagy inkább hajlandó gondoskodni, másrészt mert amaz pontosan úgy látja el, ahogyan tudja, ahogyan senki nem kérte tőle, mégis belefekteti az energiát. Az energiát, amit a hosszúéletű már nem tesz meg a hosszú életéért. Hogyan is emelhetne szót valamiért, ami úgy tökéletes mindennek ellenére, ahogy van? Égő szeme jelzi, hogy túl sok az, ami benne tombol. Szilánkszórást érez az aranyak mélyében, ahogy még pislogni is elfelejt, nehogy láthatóvá váljék bármi a katyvaszból, ami belül ficereg. Ezt még most is képes tartani, de vajon a fél-elf meddig tudja tartani a szoborábrázatot? Mikor bukik ki ajkán gondolat? Van benne egyáltalán?
Megrezzen a keze, de ő maga visszatér rögvest a nemrégiben elillant ötletéhez. Ha Kyr is belekóstolna valamibe, ami fordít egyet a megszokotton, vajon ki ülne vele szemben? Maradna a sóbálvány, vagy kapna valamit, ami miatt már a férfi is szégyenkezhet, s nem csak a hegyesfülűnek kellene ilyen rettentően pocsékul éreznie magát? Következményekbe aligha gondol.
Cserepesnek tűnő ajkát alig mozdítja, a hang mi kiszökik közüle sem hangos.*
- Köszönöm.
*Mondja csak, majd a másik irányát követi lélektükreivel, s megkönnyebbülést érez, mikor poharat lát meg annak kezében. Hogy hogyan vezette fel nem is olyan rég, hogy megkínáná egyik növényével, már rég nem emlékszik.
Táskájából csakhamar előkotorja a kis zsákot, miben az Elija csókjának szárított részei vannak, majd még mielőtt a még mindig gőzölgő teájába szórná, ismét megszólal.*
- Zävyrrel ittuk ezt mindig. *Törnek be az emlékek, noha nem mesedélutánt kíván tartani.* - Ott sűrűn termett, itt alig találok belőle. *Végül belehint egy keveset a vízbe, majd ráhúzva a zárófonalat, ha esetlenül is, de Kyr kezébe igyekszik dobni, már ha amaz felé fordul.* - Különleges. Kóstold meg, ha szeretnéd.
*Nem tukmál, de a felajánlását megtette. Hogy mivel jár majd mindez… távolabbi annál, hogy érdemes legyen rá gondolni.*
2434. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-05-25 09:59:09
Üzenet elküldve: 2026-05-25 09:59:09
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 383
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 383
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Szótlanul ül a vállán a fáradtság. A kötélre lógatott vizes ruhák súlyát érzik még a hátizmok, az erdő párájának hidegét a bőre, a kint töltött napok terhét a test. A tető cserepein csendben csordogál a köd. Szárazon ég a szeme, tompák a gondolatok. Hamar beleveszik a réten álló kis ház a fák között ereszkedő szürkületbe, s mintha vele veszne az idő is.
A nővel szemközt ül le, a kezét nyújtja felé az asztalon, de nem sürget. Nem kap érte, megvárja, amíg felé mozdul válaszul a másiké, s akkor is csak úgy veszi a sajátjába, mint bármilyen más feladatot. Ugyanúgy bontja meg a szedett-vedett kötést, mintha még mindig érzékeny toll lenne a kezében.
Ha haragszik is a seb láttán, az arcán csak ugyanolyan egykedvűek a vonások, mint bármikor; a tűz fényében imbolygó árnyak között húzza össze a szemét. Pedig haragszik; az ostobaságra, a felesleges bajkeresésre, hogy a hosszúéletű megsérült, ért a füvekhez, de magára egy tiszta rongyot, rendes kötést sem képes tenni.. Félredobja az asztalon a régi szövetdarabot, s a fiókból került anyagot tekeri a helyére. A munkához szokott bőre lehet durva tapintású, haragudhat is, mégis finoman húzza a másik kezére a kötést, megigazítva az anyagot. Haragszik, mégsem szól, hogy a pipa a helyén maradt egyelőre nem ad okot arra, hogy végleg elvegye, de felé sem pillant a tárgynak, ahogy felállva kilép a pad mellől.*
- Ki fog hűlni.
*Jegyzi meg szárazon, a nő előtt álló teára utalva. Felmarkolva a koszos kötést indul vissza az ablak alatti kisasztal felé, gondolat nélkül hajítva a tűzbe a kezéből a rongyot. Utána sem fordul a fellobbanó lángoknak, az alacsony szekrényhez hajol, hogy kerítsen magának is egy poharat.*
//Füstbe ment//
*Szótlanul ül a vállán a fáradtság. A kötélre lógatott vizes ruhák súlyát érzik még a hátizmok, az erdő párájának hidegét a bőre, a kint töltött napok terhét a test. A tető cserepein csendben csordogál a köd. Szárazon ég a szeme, tompák a gondolatok. Hamar beleveszik a réten álló kis ház a fák között ereszkedő szürkületbe, s mintha vele veszne az idő is.
A nővel szemközt ül le, a kezét nyújtja felé az asztalon, de nem sürget. Nem kap érte, megvárja, amíg felé mozdul válaszul a másiké, s akkor is csak úgy veszi a sajátjába, mint bármilyen más feladatot. Ugyanúgy bontja meg a szedett-vedett kötést, mintha még mindig érzékeny toll lenne a kezében.
Ha haragszik is a seb láttán, az arcán csak ugyanolyan egykedvűek a vonások, mint bármikor; a tűz fényében imbolygó árnyak között húzza össze a szemét. Pedig haragszik; az ostobaságra, a felesleges bajkeresésre, hogy a hosszúéletű megsérült, ért a füvekhez, de magára egy tiszta rongyot, rendes kötést sem képes tenni.. Félredobja az asztalon a régi szövetdarabot, s a fiókból került anyagot tekeri a helyére. A munkához szokott bőre lehet durva tapintású, haragudhat is, mégis finoman húzza a másik kezére a kötést, megigazítva az anyagot. Haragszik, mégsem szól, hogy a pipa a helyén maradt egyelőre nem ad okot arra, hogy végleg elvegye, de felé sem pillant a tárgynak, ahogy felállva kilép a pad mellől.*
- Ki fog hűlni.
*Jegyzi meg szárazon, a nő előtt álló teára utalva. Felmarkolva a koszos kötést indul vissza az ablak alatti kisasztal felé, gondolat nélkül hajítva a tűzbe a kezéből a rongyot. Utána sem fordul a fellobbanó lángoknak, az alacsony szekrényhez hajol, hogy kerítsen magának is egy poharat.*
2433. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-05-20 17:50:36
Üzenet elküldve: 2026-05-20 17:50:36
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 507
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 507
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Az idő múlása torzul. Csak sejti, hogy mennyi telhetett el azóta, hogy megindult otthonából. Jó esetben csupán egy fél nap… Tudja jól, hogy felelősséggel tartozik az ebért, ahogy azt is tudja, hogy távollétében ezt más megoldja helyette. Csakhogy élete eddigi egészében sosem vetemedett volna arra, hogy más kezébe adja a saját feladatait. Épp annyira nyugtatja a tudat, hogy nem hal éhen a névtelen, mint amennyire bosszantja, hogy nem ő eteti. Minden gondolatfoszlány, ami terhet ró rá, csak fokozza sóvárgását. Időszerű volna újfent meggyújtani pipáját, mit a félvér arrább hajított. Még hallja a két fa találkozásának visszhangját a fejében, de csakhamar elnyomja a köd. Az vízcseppek ritmikus koppanása a tetőn egyre mélyebbre viszik. Egyre könnyedebb, egyre simább, egyre rendeződik a légzés is. Álom és ébrenlét küszöbén andalog a semmivel, azzal a jólismert semmivel, amire még mindig sűrűn áhítozik.
A ködszitálással keveredő apró koppanások, a fabrikálás nesze, a macska játéka, az idegen szó tartja meg a pilléren, s csak ezek miatt nem esik át a túloldalra. Idő, míg ráeszmél, hogy a túloldalon foglalt helyet a félvér, s csak annak hirtelen megérzett közelsége ébreszti fel a lecsitult ösztöneit. De nem forrong, nem éri utol újfent a paranoia. Békés, habár ha kérdeznék, hirtelenjében nem tudna válaszolni arra, hogy hol van, s kivel. Annak aurájára mégis emlékszik a teste, ha gondolatai pár pillanatig nem is érik utol.
Lassan bontakozik ki saját tenyerének óvásából, majd kissé összeszűkült szemekkel méri fel, hogy mi történik körötte. A mozdulatot még ebben az állapotában sem tudja félreérteni, de hezitál, hogy kinyújtsa karját, hogy más gondjaira bízza magát. Érzi az arcán megfeszülő bőrének minden egyes négyzetcentiméterét, szinte fáj, ahogy húzódik, s idegennül bizsereg a tarkója, hogy elfogadjon egy efféle segítségnyújtást. Egy segítségnyújtást, amire semmi szüksége nincsen, mert meg tudná oldani, de mégsem oldotta meg. Lassan, puhatolózva indítja hát meg a mozdulatot. Ha eleddig magához mérten sokat is fecsegett, hát most hang nem jön ki kiszáradt torkán. Az óaranyak kerülve a szemkontaktust merednek a pipa irányába, de nem azért nyúlt, hanem Kyr felé, s megengedi, hogy amaz tegye, amit tenni szeretne.*
//Füstbe ment//
*Az idő múlása torzul. Csak sejti, hogy mennyi telhetett el azóta, hogy megindult otthonából. Jó esetben csupán egy fél nap… Tudja jól, hogy felelősséggel tartozik az ebért, ahogy azt is tudja, hogy távollétében ezt más megoldja helyette. Csakhogy élete eddigi egészében sosem vetemedett volna arra, hogy más kezébe adja a saját feladatait. Épp annyira nyugtatja a tudat, hogy nem hal éhen a névtelen, mint amennyire bosszantja, hogy nem ő eteti. Minden gondolatfoszlány, ami terhet ró rá, csak fokozza sóvárgását. Időszerű volna újfent meggyújtani pipáját, mit a félvér arrább hajított. Még hallja a két fa találkozásának visszhangját a fejében, de csakhamar elnyomja a köd. Az vízcseppek ritmikus koppanása a tetőn egyre mélyebbre viszik. Egyre könnyedebb, egyre simább, egyre rendeződik a légzés is. Álom és ébrenlét küszöbén andalog a semmivel, azzal a jólismert semmivel, amire még mindig sűrűn áhítozik.
A ködszitálással keveredő apró koppanások, a fabrikálás nesze, a macska játéka, az idegen szó tartja meg a pilléren, s csak ezek miatt nem esik át a túloldalra. Idő, míg ráeszmél, hogy a túloldalon foglalt helyet a félvér, s csak annak hirtelen megérzett közelsége ébreszti fel a lecsitult ösztöneit. De nem forrong, nem éri utol újfent a paranoia. Békés, habár ha kérdeznék, hirtelenjében nem tudna válaszolni arra, hogy hol van, s kivel. Annak aurájára mégis emlékszik a teste, ha gondolatai pár pillanatig nem is érik utol.
Lassan bontakozik ki saját tenyerének óvásából, majd kissé összeszűkült szemekkel méri fel, hogy mi történik körötte. A mozdulatot még ebben az állapotában sem tudja félreérteni, de hezitál, hogy kinyújtsa karját, hogy más gondjaira bízza magát. Érzi az arcán megfeszülő bőrének minden egyes négyzetcentiméterét, szinte fáj, ahogy húzódik, s idegennül bizsereg a tarkója, hogy elfogadjon egy efféle segítségnyújtást. Egy segítségnyújtást, amire semmi szüksége nincsen, mert meg tudná oldani, de mégsem oldotta meg. Lassan, puhatolózva indítja hát meg a mozdulatot. Ha eleddig magához mérten sokat is fecsegett, hát most hang nem jön ki kiszáradt torkán. Az óaranyak kerülve a szemkontaktust merednek a pipa irányába, de nem azért nyúlt, hanem Kyr felé, s megengedi, hogy amaz tegye, amit tenni szeretne.*
2432. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-05-18 21:07:44
Üzenet elküldve: 2026-05-18 21:07:44
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 198
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 198
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
*Artheniorban elkerülte a szóbeszéd, ezért a szántóföldekhez vezető úton szembesül a veszedelemmel. A nagy számban vonuló embertömeg merőben más ahhoz képest, amit a városba érkezéskor tapasztalt, ezért elcsíp egy népes családot, hogy kifagassa őket. Elsőként nem fogadják túl szívélyesen, mert azt feltételezik, hogy a lány szeretne felkapaszkodni szekerükre, ám amikor rádöbennek, hogy Daesys csupán információt szeretne, valamint ellentétes irányba tart, mint ők; valamelyest feloldódnak.
Rövidesen világossá válik számára, hogy mennyire veszélyessé vált az út a Kikötőig. Ez cseppet sem nyugtatja meg, rövid szünetet is tart amíg mérlegel, végül elhatározza magát. Nem akar több időt Artheniorban tölteni, nyomasztja az ismeretlen és teljesen le van gatyásodva, mint mindig. A Kikötőben legalább tudja miként szerezzen magának némi pénzt, vagy kiktől tud újabb szívességet kérni. Nem mintha nem tartozna már így is rengeteg embernek.*
*Úgy dönt elkerüli a főutat, ami igencsak lelassítja Daesyst. A házak, kertek és fák árnyékában lassan halad. Nehezére esik még a mozgás, mert bár már többnyire felépült, összetapadt izmai és egy-egy szúró fájdalma emlékezteti sérülései súlyosságára.
A sok pihenés miatt elpuhult, és az éhség is gyötri már, ezért hamar elfárad, gyakorta meg kell állnia pihenni. Ezeket az alkalmakat kihasználva fülel, várakozik, s lehetőleg úgy igazítja útvonalát, hogy a lehető legnagyobb kerülővel mellőzze az esetleg közelben kószáló ork csapatokat.
Balszerencséjére az eső is elered, valamint be is sötétedik, ezért kénytelen egy facsoport tövében meghúzni magát. Éppen csak a széltől óvja valamelyest, ruhája viszont teljesen átázik. Dideregve húzza össze minél jobban magát, és igyekszik elrejteni feltűnő vörös loboncát.*
Rövidesen világossá válik számára, hogy mennyire veszélyessé vált az út a Kikötőig. Ez cseppet sem nyugtatja meg, rövid szünetet is tart amíg mérlegel, végül elhatározza magát. Nem akar több időt Artheniorban tölteni, nyomasztja az ismeretlen és teljesen le van gatyásodva, mint mindig. A Kikötőben legalább tudja miként szerezzen magának némi pénzt, vagy kiktől tud újabb szívességet kérni. Nem mintha nem tartozna már így is rengeteg embernek.*
*Úgy dönt elkerüli a főutat, ami igencsak lelassítja Daesyst. A házak, kertek és fák árnyékában lassan halad. Nehezére esik még a mozgás, mert bár már többnyire felépült, összetapadt izmai és egy-egy szúró fájdalma emlékezteti sérülései súlyosságára.
A sok pihenés miatt elpuhult, és az éhség is gyötri már, ezért hamar elfárad, gyakorta meg kell állnia pihenni. Ezeket az alkalmakat kihasználva fülel, várakozik, s lehetőleg úgy igazítja útvonalát, hogy a lehető legnagyobb kerülővel mellőzze az esetleg közelben kószáló ork csapatokat.
Balszerencséjére az eső is elered, valamint be is sötétedik, ezért kénytelen egy facsoport tövében meghúzni magát. Éppen csak a széltől óvja valamelyest, ruhája viszont teljesen átázik. Dideregve húzza össze minél jobban magát, és igyekszik elrejteni feltűnő vörös loboncát.*
2431. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-05-17 09:56:40
Üzenet elküldve: 2026-05-17 09:56:40
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 383
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 383
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Melegen éri a kandallóban lobogó tűz a vállán átvetett hosszú, kendőszerű anyagot. A kinti idő súlya alatt észrevétlenül borul homály a szobára, köd vagy eső kezd rá csendesen a tető felett, lehetetlen lenne megmondani a cserepek puha dobolásából. A lángok, az alattuk parázsló szén vörös izzása az egyetlen fényforrás, észrevétlen lesz egyre élesebb a falra vetett árnyékuk imbolygó tánca a lakban.
A tompuló fények között akaratlanul húzza összébb a szemét a munkája fölött, hiába az ablak közelsége. Mintha annak résein keresztül kúszna be a kinti félsötét köd az asztalon széthagyott dolgok közé, elmosva a vonalakat. A régi tollazásról lekerült madzag csak idő kérdése, mielőtt az árnyak között közeledő macska martalékává válna, nem törődik azonban vele. Amit bontani kezdett még befejezi. Fél füllel követi a nő megtorpanását is, a megismételt szót, a padra visszatelepedő alak sötét sziluettjét a szeme sarkából. Ha bosszúságot okoz is a jelenléte, mégis jobb, hogy idehozta a baját. Hogy ezek után ő ilyen állapotban elmenni nem engedi is ezzel jár, ha ezt nem is mondja ki egyelőre.
A hosszúéletű újabb, előzmény nélküli kijelentése már a munkája végeztével éri, s csak a szeme szűkül összébb a hallatán. Kutya. Hiszen még a macskáját, a mozsarát sem vitte el innen.. Visszadobja az asztalra a kését, a megtisztított vesszőt, megállva válasz nélkül a nő szavait, ahogy feláll, hogy közelebb lépve a kisasztalhoz kihúzza a fiókját.*
- Ammir..!
*Mordul közben a lába elé bosszúsan, az asztalról lógó fonalért vetődő macska árnyára, ami a kandalló melletti sötét sarokba veszik bele a zsákmányával. Erőteljesebb a mozdulat, ami ahhoz kell, hogy az akadó fiók kijjebb kerüljön, s bele tudjon nyúlni egy tiszta rongyért.
Szótlanul ül le a nővel szemközti padra, s nyújtja az asztalon a kezét a másikéért. Éppen eleget nézte már azt a szedett-vedett kötést annak tenyerén.*
//Füstbe ment//
*Melegen éri a kandallóban lobogó tűz a vállán átvetett hosszú, kendőszerű anyagot. A kinti idő súlya alatt észrevétlenül borul homály a szobára, köd vagy eső kezd rá csendesen a tető felett, lehetetlen lenne megmondani a cserepek puha dobolásából. A lángok, az alattuk parázsló szén vörös izzása az egyetlen fényforrás, észrevétlen lesz egyre élesebb a falra vetett árnyékuk imbolygó tánca a lakban.
A tompuló fények között akaratlanul húzza összébb a szemét a munkája fölött, hiába az ablak közelsége. Mintha annak résein keresztül kúszna be a kinti félsötét köd az asztalon széthagyott dolgok közé, elmosva a vonalakat. A régi tollazásról lekerült madzag csak idő kérdése, mielőtt az árnyak között közeledő macska martalékává válna, nem törődik azonban vele. Amit bontani kezdett még befejezi. Fél füllel követi a nő megtorpanását is, a megismételt szót, a padra visszatelepedő alak sötét sziluettjét a szeme sarkából. Ha bosszúságot okoz is a jelenléte, mégis jobb, hogy idehozta a baját. Hogy ezek után ő ilyen állapotban elmenni nem engedi is ezzel jár, ha ezt nem is mondja ki egyelőre.
A hosszúéletű újabb, előzmény nélküli kijelentése már a munkája végeztével éri, s csak a szeme szűkül összébb a hallatán. Kutya. Hiszen még a macskáját, a mozsarát sem vitte el innen.. Visszadobja az asztalra a kését, a megtisztított vesszőt, megállva válasz nélkül a nő szavait, ahogy feláll, hogy közelebb lépve a kisasztalhoz kihúzza a fiókját.*
- Ammir..!
*Mordul közben a lába elé bosszúsan, az asztalról lógó fonalért vetődő macska árnyára, ami a kandalló melletti sötét sarokba veszik bele a zsákmányával. Erőteljesebb a mozdulat, ami ahhoz kell, hogy az akadó fiók kijjebb kerüljön, s bele tudjon nyúlni egy tiszta rongyért.
Szótlanul ül le a nővel szemközti padra, s nyújtja az asztalon a kezét a másikéért. Éppen eleget nézte már azt a szedett-vedett kötést annak tenyerén.*
2430. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-05-15 12:37:43
Üzenet elküldve: 2026-05-15 12:37:43
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 507
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 507
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Képtelenség felzárkóznia az ezernyi érzelemhez, ami egymást éri, kuszán, tébolyodottan. Így hát csak sodródik köztük, vagy épp hánykolódik, elfeledve az előzőt, lecserélve egy újabbra, majd visszatér egy már elillathoz. Ha ő maga nem tudja, hát más hogyan tudná vele felvenni a versenyt… Percekkel ezelőtt még rettegett attól, aki mellett máskor a legkényelmesebb, most pedig egyszerűen csak menekülne, hogy ne szembesülhessen még egyszer más kéretlen óvásával.
Elakad a mozdulat, ahogy leejtené a kezét a legyintés után. Lehetetlenül lassan fordul meg, majd biccenti félre fejét, hogy úgy méregesse a tőle távolabb tollazatot babráló félvért.*
- Teát. *Csak a fejében visszhangzik szerinte a szó, mégis kimondja. Valójában rettentően szomjas és hívogatja a meleg. Elködösült tekintettel fordul tovább, hogy megnézze az asztalon hagyott bögrét, miben gőzölög a víz. Elmereng a kis kavalkádban, majd újfent visszafordul a másik felé, de továbbra is vontatott.*
- Mennem kell. *Hangja kissé lemondó, mégis beletörődve a sorsába, más mozgatta bábként sétál vissza a padhoz, hanyagul ereszkedve rá, majd maga elé húzza az italt. Még forró, de nem bánja, szorongatja, az enyhe égető fájdalom kissé a józanság felé tereli, noha még messze van az eljötte. Hosszú a csönd, mintha nem is akart volna megszólalni sem, mégis, mikor újra belekezd, érezhető, hogy csak szünetet tartott.*
- Vár a kutya. Nem jutott eszebe magammal hozni.
*Összeszűkül szeme, összevonja szemöldökét, ahogy gondolkodik, de aligha látni, igekszik teljességgel hátat fordítani a másiknak. Miért is ült le egyáltalán, miért hallgat a szavakra, ha dolga van? Ha tudná, mi zajlik körülötte, egyszerűbb dolga lenne, így csak horkant egyet, majd belekortyol a lehetetlenül forró teába. Halk koppanással teszi vissza az asztal lapjára, majd két könyökén megtámaszkodva hajol előre, hogy homlokát tenyerébe temethesse. Ha gondterhes is, sokkal inkább kimerült, noha percek alatt vehet más irányt.*
//Füstbe ment//
*Képtelenség felzárkóznia az ezernyi érzelemhez, ami egymást éri, kuszán, tébolyodottan. Így hát csak sodródik köztük, vagy épp hánykolódik, elfeledve az előzőt, lecserélve egy újabbra, majd visszatér egy már elillathoz. Ha ő maga nem tudja, hát más hogyan tudná vele felvenni a versenyt… Percekkel ezelőtt még rettegett attól, aki mellett máskor a legkényelmesebb, most pedig egyszerűen csak menekülne, hogy ne szembesülhessen még egyszer más kéretlen óvásával.
Elakad a mozdulat, ahogy leejtené a kezét a legyintés után. Lehetetlenül lassan fordul meg, majd biccenti félre fejét, hogy úgy méregesse a tőle távolabb tollazatot babráló félvért.*
- Teát. *Csak a fejében visszhangzik szerinte a szó, mégis kimondja. Valójában rettentően szomjas és hívogatja a meleg. Elködösült tekintettel fordul tovább, hogy megnézze az asztalon hagyott bögrét, miben gőzölög a víz. Elmereng a kis kavalkádban, majd újfent visszafordul a másik felé, de továbbra is vontatott.*
- Mennem kell. *Hangja kissé lemondó, mégis beletörődve a sorsába, más mozgatta bábként sétál vissza a padhoz, hanyagul ereszkedve rá, majd maga elé húzza az italt. Még forró, de nem bánja, szorongatja, az enyhe égető fájdalom kissé a józanság felé tereli, noha még messze van az eljötte. Hosszú a csönd, mintha nem is akart volna megszólalni sem, mégis, mikor újra belekezd, érezhető, hogy csak szünetet tartott.*
- Vár a kutya. Nem jutott eszebe magammal hozni.
*Összeszűkül szeme, összevonja szemöldökét, ahogy gondolkodik, de aligha látni, igekszik teljességgel hátat fordítani a másiknak. Miért is ült le egyáltalán, miért hallgat a szavakra, ha dolga van? Ha tudná, mi zajlik körülötte, egyszerűbb dolga lenne, így csak horkant egyet, majd belekortyol a lehetetlenül forró teába. Halk koppanással teszi vissza az asztal lapjára, majd két könyökén megtámaszkodva hajol előre, hogy homlokát tenyerébe temethesse. Ha gondterhes is, sokkal inkább kimerült, noha percek alatt vehet más irányt.*
2429. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-05-04 17:38:17
Üzenet elküldve: 2026-05-04 17:38:17
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
//Az orkok nyomában//
*A rövid összecsapás után a dombtetőn maradt csendet csupán az utolsó halálhörgések a távoli csatának már alig nevezhető vérontás tompa moraja töri meg. A földön heverő holmik között akad néhány figyelemre méltó darab is. Alesian szeme könnyen megakadhat egy díszes tőrön, egy vaslemezekből eszkábált, csákányt formázó jelvényen, valamint egy durván faragott warg fejen. Ha alaposabban körülnézne, ennél jóval többet is találhatna, de nem úgy fest a helyzet, hogy erre lesz alkalma. Hogy Naesala korábbi szavai után végül magához veszi-e a talált tárgyakat, az már az ő döntése.
Ettvallder, ha nem a trófeák, hanem a használható felszerelés felé fordul, találhat néhány meglepően jó állapotban maradt fegyvert is: egy csatabárdot, egy szablyát, valamint egy alabárdot is, melyek láthatóan még nem adták meg magukat az időnek, bár a rájuk került vér és sár egyvelege ki tudja meddig hagyja, hogy megőrizzék kifogástalan állapotukat.
Ami Mykaelt illeti a többiek közelében marad, tekintete váltakozva pásztázza a társait és a domb alját, de ezúttal nem szól bele a felmerülő lehetőségekbe. Látszólag egyik felmerülő opciót sem ellenzi igazán.
A távolban eközben a hatalmas ork sereg tovább mozog, egy részük mintha a Vashegy irányába vonulna. Ami a csapatot illeti, egyelőre nem tűnik fel újabb veszélyforrás, ami meggátolná őket az esetleges visszaútban viszont, hogy ez meddig marad így, az azonban kérdéses.*
*A rövid összecsapás után a dombtetőn maradt csendet csupán az utolsó halálhörgések a távoli csatának már alig nevezhető vérontás tompa moraja töri meg. A földön heverő holmik között akad néhány figyelemre méltó darab is. Alesian szeme könnyen megakadhat egy díszes tőrön, egy vaslemezekből eszkábált, csákányt formázó jelvényen, valamint egy durván faragott warg fejen. Ha alaposabban körülnézne, ennél jóval többet is találhatna, de nem úgy fest a helyzet, hogy erre lesz alkalma. Hogy Naesala korábbi szavai után végül magához veszi-e a talált tárgyakat, az már az ő döntése.
Ettvallder, ha nem a trófeák, hanem a használható felszerelés felé fordul, találhat néhány meglepően jó állapotban maradt fegyvert is: egy csatabárdot, egy szablyát, valamint egy alabárdot is, melyek láthatóan még nem adták meg magukat az időnek, bár a rájuk került vér és sár egyvelege ki tudja meddig hagyja, hogy megőrizzék kifogástalan állapotukat.
Ami Mykaelt illeti a többiek közelében marad, tekintete váltakozva pásztázza a társait és a domb alját, de ezúttal nem szól bele a felmerülő lehetőségekbe. Látszólag egyik felmerülő opciót sem ellenzi igazán.
A távolban eközben a hatalmas ork sereg tovább mozog, egy részük mintha a Vashegy irányába vonulna. Ami a csapatot illeti, egyelőre nem tűnik fel újabb veszélyforrás, ami meggátolná őket az esetleges visszaútban viszont, hogy ez meddig marad így, az azonban kérdéses.*
2428. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-04-30 23:25:24
Üzenet elküldve: 2026-04-30 23:25:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 328
OOC üzenetek: 18
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 328
OOC üzenetek: 18
Játékstílus: Vakmerő
//Az orkok nyomában//
*A kevés megmaradt orkot sikeresen megfutamítják, így tehát már tényleg csak az marad, hogy rendezzék soraikat - na meg persze a trófeagyűjtés, melyben Gaerralos nem veszi ki a részét. Megvárja, hogy a földön fekvő orkok mind kiszenvedjenek, aztán a miheztartás végett vár még pár másodpercet, mielőtt felegyenesedne, feloldva az eddig aktív varázslatot. Ahogy várja Bredoc és Naesala visszatértét, ad magának egy kis időt az elméje pihentetésére. A lélegzésre és az érzékszervi impulzusokra fókuszál - utóbbiak nem kellemesek, ám a folyamatos varázslásnál sokkal kevésbé terhelőek.*
- Csak egyet láttam elesni.
*Jelent Bredocnak, mikor az a parasztok sorsa után érdeklődik. Utána viszont viszonylag gyorsan vita alakul ki, és Gaerralos szokásához híven hagyja, hogy kirajzolódjanak az oldalak és vélemények, mielőtt hozzátenné a saját véleményét.*
- Kalácsfalva magától is értesülni fog, a többi falu szintén. Az erőd felderítése jelenlegi felállásunkban nem tűnik reálisnak - ha mindenkire jutna ló, talán érdemes lenne megkockáztatni, így viszont esélyesen öngyilkosság.
*Vázolja röviden az eddig felvetett tervekről a véleményét.*
- Arthenior szemszögéből a legsürgősebb a falvak élelmiszerkészletei begyűjtése, és minden maradék felégetése, hogy az ork sereg helyzete ellehetetlenüljön. Ha fennáll utánpótlási útvonal a pusztai erőd és a sereg között, úgy annak megtörése is kritikus. Ezt mi csak úgy tudnánk elősegíteni, ha a mostaninál nagyobb mobilitásunk lenne, és ideálisan többen lennénk.
*Hangja higgadt, száraz, szinte akadémikus.*
- Ha erre nincs módunk, úgy én is a város felé indulnék.
*A kevés megmaradt orkot sikeresen megfutamítják, így tehát már tényleg csak az marad, hogy rendezzék soraikat - na meg persze a trófeagyűjtés, melyben Gaerralos nem veszi ki a részét. Megvárja, hogy a földön fekvő orkok mind kiszenvedjenek, aztán a miheztartás végett vár még pár másodpercet, mielőtt felegyenesedne, feloldva az eddig aktív varázslatot. Ahogy várja Bredoc és Naesala visszatértét, ad magának egy kis időt az elméje pihentetésére. A lélegzésre és az érzékszervi impulzusokra fókuszál - utóbbiak nem kellemesek, ám a folyamatos varázslásnál sokkal kevésbé terhelőek.*
- Csak egyet láttam elesni.
*Jelent Bredocnak, mikor az a parasztok sorsa után érdeklődik. Utána viszont viszonylag gyorsan vita alakul ki, és Gaerralos szokásához híven hagyja, hogy kirajzolódjanak az oldalak és vélemények, mielőtt hozzátenné a saját véleményét.*
- Kalácsfalva magától is értesülni fog, a többi falu szintén. Az erőd felderítése jelenlegi felállásunkban nem tűnik reálisnak - ha mindenkire jutna ló, talán érdemes lenne megkockáztatni, így viszont esélyesen öngyilkosság.
*Vázolja röviden az eddig felvetett tervekről a véleményét.*
- Arthenior szemszögéből a legsürgősebb a falvak élelmiszerkészletei begyűjtése, és minden maradék felégetése, hogy az ork sereg helyzete ellehetetlenüljön. Ha fennáll utánpótlási útvonal a pusztai erőd és a sereg között, úgy annak megtörése is kritikus. Ezt mi csak úgy tudnánk elősegíteni, ha a mostaninál nagyobb mobilitásunk lenne, és ideálisan többen lennénk.
*Hangja higgadt, száraz, szinte akadémikus.*
- Ha erre nincs módunk, úgy én is a város felé indulnék.
2427. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-04-28 20:48:13
Üzenet elküldve: 2026-04-28 20:48:13
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 569
OOC üzenetek: 12
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 569
OOC üzenetek: 12
Játékstílus: Vakmerő
//Az orkok nyomában//
*Az maradék talpon lévő bestiának úgy tűnik inába száll a bátorsága és menekülőre fogják, Naesala szíve szerint ezzel kapcsolatos véleményét kinyilvánítva kiköpne egy kiadós adagot oldalra. Mivel azonban szegről, végről mégiscsak hölgy - nagyon-nagyon távolról nézve - visszafogja az ingert, s csak undorodó pillantása követi a távolodó orkokat. A halvány grimasz az arcán akkor sem tűnik el, amikor felméri körülöttük a kárt: végigszalad tekintete a tetemeken, s az itt-ott szétszóródott egyértelműen emberektől származó trófeákon, látva pedig, hogy az a tündér közöttük guberál, már ki is bukik ingerülten az ajkain egy erélyes felszólítás.*
- Elég legyen! *hangja hűvösen dörren, s ott szikrázik kékjeiben, hogy nyomatékot adva szavainak képes volna oda is csapni kardjával* - Több tiszteletet a halottaknak, Tündér *nem kifejezetten az ork holttestek meggyalázása zavarja, de egyértelműen akadnak náluk áldozataitól elorozott maradványok. Egyébként is ki a búbánatos halál kaparászik halottak között?
Talán még mindig ezen morgolódva, talán máson, de nagyon úgy tűnik a fattyú ötletét sem fogadja kitörő lelkesedéssel. Jeges pillantásai végigcikáznak Ettvallderen.*
- Nem hinném, hogy néhány tucat orkot hagytak volna a tábor őrzésére, márpedig ha mégiscsak többen vannak ott, öt és fél embernek egészen csekély esélye van, hogy megbirkózzon velük *közli szárazon a tényeket, tekintete a többiekre is siklik ezután*
- De ha mégis eljutnánk oda, ennyien aligha tudnánk olyat tenni, ami akár egy századnyi orkot elcsalogatna a harctérről.
*Görényt a falvak irányába fordítja, az acélderes paripa fújtatva kapar egyet bizonytalanul a sáros földön*
- Én visszalovagolok a városba *Kinőtt már abból, hogy holmi öngyilkos küldetésekre vállalkozzon, úgy érzi, sokkal inkább hasznára lehet a városnak, ha csatlakozik a szerveződő seregbe* - Ti tegyetek belátásotok szerint.
*Pillantásait végül Bredocra emeli, ő volt az, aki szintén nem tűnt vevőnek a tábor felderítésének ötletére. Vajon vele tart végül vagy az esetleges hősködés gondolata marasztalja? Vár egy darabig majd lépésben indítja lovát érkezésük irányába*
*Az maradék talpon lévő bestiának úgy tűnik inába száll a bátorsága és menekülőre fogják, Naesala szíve szerint ezzel kapcsolatos véleményét kinyilvánítva kiköpne egy kiadós adagot oldalra. Mivel azonban szegről, végről mégiscsak hölgy - nagyon-nagyon távolról nézve - visszafogja az ingert, s csak undorodó pillantása követi a távolodó orkokat. A halvány grimasz az arcán akkor sem tűnik el, amikor felméri körülöttük a kárt: végigszalad tekintete a tetemeken, s az itt-ott szétszóródott egyértelműen emberektől származó trófeákon, látva pedig, hogy az a tündér közöttük guberál, már ki is bukik ingerülten az ajkain egy erélyes felszólítás.*
- Elég legyen! *hangja hűvösen dörren, s ott szikrázik kékjeiben, hogy nyomatékot adva szavainak képes volna oda is csapni kardjával* - Több tiszteletet a halottaknak, Tündér *nem kifejezetten az ork holttestek meggyalázása zavarja, de egyértelműen akadnak náluk áldozataitól elorozott maradványok. Egyébként is ki a búbánatos halál kaparászik halottak között?
Talán még mindig ezen morgolódva, talán máson, de nagyon úgy tűnik a fattyú ötletét sem fogadja kitörő lelkesedéssel. Jeges pillantásai végigcikáznak Ettvallderen.*
- Nem hinném, hogy néhány tucat orkot hagytak volna a tábor őrzésére, márpedig ha mégiscsak többen vannak ott, öt és fél embernek egészen csekély esélye van, hogy megbirkózzon velük *közli szárazon a tényeket, tekintete a többiekre is siklik ezután*
- De ha mégis eljutnánk oda, ennyien aligha tudnánk olyat tenni, ami akár egy századnyi orkot elcsalogatna a harctérről.
*Görényt a falvak irányába fordítja, az acélderes paripa fújtatva kapar egyet bizonytalanul a sáros földön*
- Én visszalovagolok a városba *Kinőtt már abból, hogy holmi öngyilkos küldetésekre vállalkozzon, úgy érzi, sokkal inkább hasznára lehet a városnak, ha csatlakozik a szerveződő seregbe* - Ti tegyetek belátásotok szerint.
*Pillantásait végül Bredocra emeli, ő volt az, aki szintén nem tűnt vevőnek a tábor felderítésének ötletére. Vajon vele tart végül vagy az esetleges hősködés gondolata marasztalja? Vár egy darabig majd lépésben indítja lovát érkezésük irányába*
2426. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-04-27 18:51:10
Üzenet elküldve: 2026-04-27 18:51:10
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 383
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 383
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Ha van is pillanat amikor olyan a hosszúéletű a közelében mintha mindig is ott lett volna, a legkisebb kényelmetlenséget sem szüli a jelenléte, ez most nem az. Nem is az a sokszor szilaj, gyerekes civódás, amit jórészt csak a szótlanság és a meg nem értés szül kettejük közt, de mégsem kényelmes, s főleg nem nyugodt a másik lélegzet a sajátja mellett. Visszakívánja a magányát, de hogy engedje elmenni a nőt mégsem fordul meg a fejében.
A kezében tartott vesszőre koncentrál, a felpattintott kötést kezdi visszabontani a tollazás közül, félretéve a kést, beljebb tolva az asztalon, miközben a szeme sarkából látja az újabb nyakatekert mozdulatot a padon, s hallja hozzá a szavakat. Hogy mit von le belőlük nem mondja, a fejét sem emeli meg, a rosszkedvű ránc pedig már jószerivel állandósult a vonásai között, amikkel a munkáját figyeli. Hallja a szavakat, látja a másik megemelkedő sötét alakját, ahogy feláll, és az ajtót keresi. Mégsem sieti el a választ.*
- Ülj le. *Szólal meg nyugodtan, nem sok ellenkezésre hagyva teret az egyszerű mondattal. A vesszőt tartó kezével csavarva ki a fonalat a tollak közül.* - Idd meg a teád.
*Nem emeli meg a hangját, szinte szóra sem méltatná a nő zagyva elképzelését arról, hogy visszaindul a Kikötőbe, mégis talán sérti, hogy a vendéglátását így semmibe vegyék. Főleg, hogy nem híres róla.
Ha volna egy cseppnyi káröröm benne, hogy a hosszúéletű éppen a szikláin sértette meg magát a következő mondata minden bizonnyal erre vonatkozna. Arra, hogy ő nem emlékeztet.. Hogy ki más emlékezteti a másikat nem tudja, de egyelőre nem kérdezi, s következő mondata sincs. Ha van is benne káröröm, hát igen jól titkolja a szótlan ajkak mögött. Mégsem tetszik neki egy ideje a nő, az idegen, eltévedt mozdulatok, a képtelen pózok mögött máskor felsejlő, mások számára akkor is érthetetlen kényelem utáni vágy, mi most egészében hiányzik. Az elhangzottak sötét gondként ülik meg a gondolatait, és ha a másik csendre vágyott, hát megkapja. Az asztal szélére engedi az ujjai közül a vesszőről lekerült fonalat, meg sem rezdülve a bútorok árnyékában közeledő macska sötét szándéka láttán. Egykedvűen nyúl újra a késért, hogy levágja a fáról a régi tollazást.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.04.27 19:01:37
//Füstbe ment//
*Ha van is pillanat amikor olyan a hosszúéletű a közelében mintha mindig is ott lett volna, a legkisebb kényelmetlenséget sem szüli a jelenléte, ez most nem az. Nem is az a sokszor szilaj, gyerekes civódás, amit jórészt csak a szótlanság és a meg nem értés szül kettejük közt, de mégsem kényelmes, s főleg nem nyugodt a másik lélegzet a sajátja mellett. Visszakívánja a magányát, de hogy engedje elmenni a nőt mégsem fordul meg a fejében.
A kezében tartott vesszőre koncentrál, a felpattintott kötést kezdi visszabontani a tollazás közül, félretéve a kést, beljebb tolva az asztalon, miközben a szeme sarkából látja az újabb nyakatekert mozdulatot a padon, s hallja hozzá a szavakat. Hogy mit von le belőlük nem mondja, a fejét sem emeli meg, a rosszkedvű ránc pedig már jószerivel állandósult a vonásai között, amikkel a munkáját figyeli. Hallja a szavakat, látja a másik megemelkedő sötét alakját, ahogy feláll, és az ajtót keresi. Mégsem sieti el a választ.*
- Ülj le. *Szólal meg nyugodtan, nem sok ellenkezésre hagyva teret az egyszerű mondattal. A vesszőt tartó kezével csavarva ki a fonalat a tollak közül.* - Idd meg a teád.
*Nem emeli meg a hangját, szinte szóra sem méltatná a nő zagyva elképzelését arról, hogy visszaindul a Kikötőbe, mégis talán sérti, hogy a vendéglátását így semmibe vegyék. Főleg, hogy nem híres róla.
Ha volna egy cseppnyi káröröm benne, hogy a hosszúéletű éppen a szikláin sértette meg magát a következő mondata minden bizonnyal erre vonatkozna. Arra, hogy ő nem emlékeztet.. Hogy ki más emlékezteti a másikat nem tudja, de egyelőre nem kérdezi, s következő mondata sincs. Ha van is benne káröröm, hát igen jól titkolja a szótlan ajkak mögött. Mégsem tetszik neki egy ideje a nő, az idegen, eltévedt mozdulatok, a képtelen pózok mögött máskor felsejlő, mások számára akkor is érthetetlen kényelem utáni vágy, mi most egészében hiányzik. Az elhangzottak sötét gondként ülik meg a gondolatait, és ha a másik csendre vágyott, hát megkapja. Az asztal szélére engedi az ujjai közül a vesszőről lekerült fonalat, meg sem rezdülve a bútorok árnyékában közeledő macska sötét szándéka láttán. Egykedvűen nyúl újra a késért, hogy levágja a fáról a régi tollazást.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.04.27 19:01:37
2425. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-04-24 11:49:18
Üzenet elküldve: 2026-04-24 11:49:18
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 278
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 278
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Az orkok nyomában//
* Alesian jókedvűen turkál az ork tetemek között. A stratégiai megbeszélést ráhagyja a többiekre. A horpadt és megviselt páncéldarabok nem hozzák lázba, igazából, ha hibátlan darabok lennéknek, akkor se tudna velük mit kezdeni. A fegyverekkel is hasonló a helyzet. Maximum a tőrök jöhetnének szóba, egy csont tőre neki is van. Ha annál jobbat lelne, akkor talán elrakná, de amúgy nincs szüksége rá. Na persze, ha arannyal, ezüsttel és drágakövekkel lenne kiverve, akkor még talán a legnehezebb vérteket is megpróbálná magával cipelni. A levágott emberi kézre füttyent egyet.*
- Ejha! Ez aztán az orkos talizmán, a kurva anyját.* Őszítén megtartaná, de nem akar egy oszladozó húsdarabot magánál tartani. A fejre még inkább vonatkozik. Azt reméli, hogy Teysus azért nincs annyira vicces kedvében, hogy az ő fejét is ilyen talizmánnak szánja. A faragot figurák főleg az ő célpontjai az egyéb valódi pénzt is megérő darabokon kívül. De egy klán szimbólumnak tudna igazán örülni csak. Most kifejezetten a kulturális sajátosságok az igazán értékesek. A története hitelességét majd ez tudja alá támasztani. Végül elvesz egy használhatónak tűnő faragot figurát és talán egy klánszimbólumot, ha talál. Ha ezekkel megvan, akkor odasomfordál a többiekhez és megvárja mi lesz. Főleg Ettvalldert akarja elcsípni. A köpenye szélét meg is huzigálja.*
- Van olyan zöld varázsitalod? A harcban megsérültem és használnom kellett egyet. Jó lenne még legalább egy plusz tartalékba. Ha kell fizetek is érte.* Néz fel rá csillogó szemekkel. Rájött, hogy bármit is akarnak, neki velük kell tartania, mert egy egész ork sereg garázdálkodik a környéken. Egyedül nem lenne bölcs dolog csámborognia. Végül csak beleszól a beszélgetésbe is, mert neki is akad véleménye.*
- Ettvalldernek igaza lehet. A parasztok talán maguktól is rájönnek majd most, hogy mozdulniuk kell. Jól ismerik a környéket, biztos meg tudják húzni magukat valamelyik nádasban, ártérben, vagy a kikötő melletti hegyen. Bár az orkokat ismerve a vezérük valószínűleg annak a hatalmas seregnek az élén áll.* Ezzel csak utalni akart arra, hogy szerinte a táborban nem fognak senkit találni, ha meg megtelik a tábor, akkor tele lesz orkkal is, de majd az okosok, akik a harc megszállottjai majd csak kiokoskodnak valamit.*
* Alesian jókedvűen turkál az ork tetemek között. A stratégiai megbeszélést ráhagyja a többiekre. A horpadt és megviselt páncéldarabok nem hozzák lázba, igazából, ha hibátlan darabok lennéknek, akkor se tudna velük mit kezdeni. A fegyverekkel is hasonló a helyzet. Maximum a tőrök jöhetnének szóba, egy csont tőre neki is van. Ha annál jobbat lelne, akkor talán elrakná, de amúgy nincs szüksége rá. Na persze, ha arannyal, ezüsttel és drágakövekkel lenne kiverve, akkor még talán a legnehezebb vérteket is megpróbálná magával cipelni. A levágott emberi kézre füttyent egyet.*
- Ejha! Ez aztán az orkos talizmán, a kurva anyját.* Őszítén megtartaná, de nem akar egy oszladozó húsdarabot magánál tartani. A fejre még inkább vonatkozik. Azt reméli, hogy Teysus azért nincs annyira vicces kedvében, hogy az ő fejét is ilyen talizmánnak szánja. A faragot figurák főleg az ő célpontjai az egyéb valódi pénzt is megérő darabokon kívül. De egy klán szimbólumnak tudna igazán örülni csak. Most kifejezetten a kulturális sajátosságok az igazán értékesek. A története hitelességét majd ez tudja alá támasztani. Végül elvesz egy használhatónak tűnő faragot figurát és talán egy klánszimbólumot, ha talál. Ha ezekkel megvan, akkor odasomfordál a többiekhez és megvárja mi lesz. Főleg Ettvalldert akarja elcsípni. A köpenye szélét meg is huzigálja.*
- Van olyan zöld varázsitalod? A harcban megsérültem és használnom kellett egyet. Jó lenne még legalább egy plusz tartalékba. Ha kell fizetek is érte.* Néz fel rá csillogó szemekkel. Rájött, hogy bármit is akarnak, neki velük kell tartania, mert egy egész ork sereg garázdálkodik a környéken. Egyedül nem lenne bölcs dolog csámborognia. Végül csak beleszól a beszélgetésbe is, mert neki is akad véleménye.*
- Ettvalldernek igaza lehet. A parasztok talán maguktól is rájönnek majd most, hogy mozdulniuk kell. Jól ismerik a környéket, biztos meg tudják húzni magukat valamelyik nádasban, ártérben, vagy a kikötő melletti hegyen. Bár az orkokat ismerve a vezérük valószínűleg annak a hatalmas seregnek az élén áll.* Ezzel csak utalni akart arra, hogy szerinte a táborban nem fognak senkit találni, ha meg megtelik a tábor, akkor tele lesz orkkal is, de majd az okosok, akik a harc megszállottjai majd csak kiokoskodnak valamit.*
2424. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-04-23 12:19:18
Üzenet elküldve: 2026-04-23 12:19:18
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 389
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 389
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Az orkok nyomában//
* Már sietne vissza az oltalmat nyújtó fal mögé, mégis megáll. Látva, hogy a maradék ork fejvesztve menekül szégyenében, valahogy teljesen lenyugtatja. Már nem lát okot a sietségre. Az tetemek között elenged egy megkönnyebbült sóhajt. Ez nem a neheze volt és ezt tudja jól. A háttérben erősen hallható kürt, fémek összekeverhetetlen csattanása és a hatalmas sereg menete miatt keletkező rengések, mind utalás arra, hogy a nehezétől messze vannak. Nem időzik sokat a messzi csatatér kémlelésével. Csak megbizonyosodik róla, hogy nem várható újabb osztag, ami meglepetésként csaphatna le a fáradt csapatra. Kardját mellkasáig emeli, majd egy egyszerű mozdulattal meglendíti a levegőben. A ruhájában száradó vérrel jelenleg nem tud mit kezdeni, így afelett szemet hunyva, és korábbi gyorsaságra fittyet hányva lassú léptekkel sétál vissza a társasághoz. A gusztustalan ork trófeák nem hozzák lázba. Az emberi maradványokkal aligha tud kezdeni valamit, bár hazudna ha azt mondaná, hogy nem jött meg a kedve, hogy viszonozza a kedvességüket. Ám mégse alacsonyodik le annyira, hogy eleget is tegyen ennek. Szemével ugyan figyelmesen átfésüli a bukott orkokat, mindenre azért nem ugrik. Ha tovább mennek, a sok holmi csak lassítaná. Vérteket és egyéb tompa fegyverekre rá se hederít. Csak azokat nézi meg valamivel közelebbről, amiről lerí, hogy hasznát venné. Esetleg egy értékesebb ékszernél még ugyanúgy megáll, de az erszények hidegen hagyják. Végül kisvártatva felzárkózik a falnál gyülekezőkhöz. Pont akkor ér oda, mikor Bredoc a teljes visszavonulást emlegeti. Kardját hegyével a földbe szúrja, majd a rögtönzött falnak dőlve véres kezeit a mellkasánál fonja keresztbe. *
- Nem értek egyet. Szóltunk nekik mikor először odaértünk. Visszaküldtük a kocsist is, és most a menekülő parasztok is abba az irányba menekültek. Ha erre mind fittyet hányva továbbra is a maradás mellett döntenek, aligha tudjuk meggyőzni őket. Hacsak nem akarod, hogy az akaratuk ellenére elvigyük őket.
* Mondja rezzenéstelen arccal. A fattyú szerint ők mindent és még többet is megtettek a falu megmentése érdekében. Ha ennél többet tesznek, akkor maradhattak volna a faluban is. *
- Ami a várost illeti. Hamarabb tudtak a veszélyről, mint bárki. Ha eddig nem készültek fel, akkor aligha fog változtatni valamin, ha megfordulunk.
* Direkt nem fogja vissza magát a témában. Lehet egyesek nem fognak vele egyetérteni, de a helyzet magáért beszél. Több száz, több ezernyi ork várja a parancsot, hogy elinduljanak. Nem repdesne az őrömtől, ha rájuk kéne várnia a város határai mögött. *
- Figyelemelterelés kell ide. Valami, amitől megoszlik a figyelmük. Ti is láttátok azt a hatalmas sereget a távolban. Ha ennyien kivonultak, akkor a táborukban alig lehet ork. Ha kiiktatjuk azt, aki mozgatja a szálakat, talán megelőzhetjük a katasztrófát.
* Köpenye mögé benyúlva egy kulacsot vesz elő, amiből csak néhány apróbb kortyot iszik. Ha valaki igényt tart rá megkínálja, máskülönben elrakja. *
* Már sietne vissza az oltalmat nyújtó fal mögé, mégis megáll. Látva, hogy a maradék ork fejvesztve menekül szégyenében, valahogy teljesen lenyugtatja. Már nem lát okot a sietségre. Az tetemek között elenged egy megkönnyebbült sóhajt. Ez nem a neheze volt és ezt tudja jól. A háttérben erősen hallható kürt, fémek összekeverhetetlen csattanása és a hatalmas sereg menete miatt keletkező rengések, mind utalás arra, hogy a nehezétől messze vannak. Nem időzik sokat a messzi csatatér kémlelésével. Csak megbizonyosodik róla, hogy nem várható újabb osztag, ami meglepetésként csaphatna le a fáradt csapatra. Kardját mellkasáig emeli, majd egy egyszerű mozdulattal meglendíti a levegőben. A ruhájában száradó vérrel jelenleg nem tud mit kezdeni, így afelett szemet hunyva, és korábbi gyorsaságra fittyet hányva lassú léptekkel sétál vissza a társasághoz. A gusztustalan ork trófeák nem hozzák lázba. Az emberi maradványokkal aligha tud kezdeni valamit, bár hazudna ha azt mondaná, hogy nem jött meg a kedve, hogy viszonozza a kedvességüket. Ám mégse alacsonyodik le annyira, hogy eleget is tegyen ennek. Szemével ugyan figyelmesen átfésüli a bukott orkokat, mindenre azért nem ugrik. Ha tovább mennek, a sok holmi csak lassítaná. Vérteket és egyéb tompa fegyverekre rá se hederít. Csak azokat nézi meg valamivel közelebbről, amiről lerí, hogy hasznát venné. Esetleg egy értékesebb ékszernél még ugyanúgy megáll, de az erszények hidegen hagyják. Végül kisvártatva felzárkózik a falnál gyülekezőkhöz. Pont akkor ér oda, mikor Bredoc a teljes visszavonulást emlegeti. Kardját hegyével a földbe szúrja, majd a rögtönzött falnak dőlve véres kezeit a mellkasánál fonja keresztbe. *
- Nem értek egyet. Szóltunk nekik mikor először odaértünk. Visszaküldtük a kocsist is, és most a menekülő parasztok is abba az irányba menekültek. Ha erre mind fittyet hányva továbbra is a maradás mellett döntenek, aligha tudjuk meggyőzni őket. Hacsak nem akarod, hogy az akaratuk ellenére elvigyük őket.
* Mondja rezzenéstelen arccal. A fattyú szerint ők mindent és még többet is megtettek a falu megmentése érdekében. Ha ennél többet tesznek, akkor maradhattak volna a faluban is. *
- Ami a várost illeti. Hamarabb tudtak a veszélyről, mint bárki. Ha eddig nem készültek fel, akkor aligha fog változtatni valamin, ha megfordulunk.
* Direkt nem fogja vissza magát a témában. Lehet egyesek nem fognak vele egyetérteni, de a helyzet magáért beszél. Több száz, több ezernyi ork várja a parancsot, hogy elinduljanak. Nem repdesne az őrömtől, ha rájuk kéne várnia a város határai mögött. *
- Figyelemelterelés kell ide. Valami, amitől megoszlik a figyelmük. Ti is láttátok azt a hatalmas sereget a távolban. Ha ennyien kivonultak, akkor a táborukban alig lehet ork. Ha kiiktatjuk azt, aki mozgatja a szálakat, talán megelőzhetjük a katasztrófát.
* Köpenye mögé benyúlva egy kulacsot vesz elő, amiből csak néhány apróbb kortyot iszik. Ha valaki igényt tart rá megkínálja, máskülönben elrakja. *
2423. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-04-22 20:06:50
Üzenet elküldve: 2026-04-22 20:06:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 622
OOC üzenetek: 156
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 622
OOC üzenetek: 156
Játékstílus: Vakmerő
//Az orkok nyomában//
*Az ő vére is lüktet, ám tudja jól, hogy mi a helyes lépés. Ez az, ami a korral és a tapasztalattal jár. A törött lándzsás ork szerencsére okosabb a társainál, és menekülőre fogja, Bredocnak pedig esze ágában sincs ezt megakadályozni. Naesala is sikerrel jár, s most hogy van ideje megnézni magának a társaságot, mindenki talpon van. ~Hála Eeyrnek!~ Nagyot füttyent a lovának, s ha szerencséje van megkerül a jószág, úgy mégis csak gyorsabb haladni. Esze ágában sincs megállni átkutatni az orkokat, mint valami holdkóros rosszarcú a romvárosból, fontosabb dolga is akad. Például az éppen lángokban álló szántóföldi falvak, vagy ez a halálos folyóként hömpölygő ork sereg, amiről valószínűleg senki sem tud a városban. Csak a lándzsáját veszi magához, és akár lóháton akár gyalogszerrel, de egy percet sem vár senkire, elindul a dombra. Remélhetőleg Gaerralossal sikerül szót váltania.*
-Derekasan helyt álltatok! Sikerült megmentenünk párat a menekültek közül, ugye?
*Hisz ő már nem láthatta mi lett a további sorsuk, ugyanis az üldőző orkokkal volt elfoglalva.*
-Azonnal vissza kell mennünk a faluba, most rögtön el kell hagyniuk a szántóföldeket, ha még nem kezdtek el pakolni! Remélhetőleg a kocsis is tette a dolgát. A városnak fel kell készülnie.. Erre senki sem számíthatott! Ha ez a sereg Arthenior ellen vonul...
*A maga részéről egyértelműen jelzi, hogy máris indulna visszafelé, hisz veszély már ott nem fogja őket fenyegetni, ellenben még mindig csak Bredoc és Naesala tud lóháton vágtázni, és most úgy érzi, minden perc számíthat.*
*Az ő vére is lüktet, ám tudja jól, hogy mi a helyes lépés. Ez az, ami a korral és a tapasztalattal jár. A törött lándzsás ork szerencsére okosabb a társainál, és menekülőre fogja, Bredocnak pedig esze ágában sincs ezt megakadályozni. Naesala is sikerrel jár, s most hogy van ideje megnézni magának a társaságot, mindenki talpon van. ~Hála Eeyrnek!~ Nagyot füttyent a lovának, s ha szerencséje van megkerül a jószág, úgy mégis csak gyorsabb haladni. Esze ágában sincs megállni átkutatni az orkokat, mint valami holdkóros rosszarcú a romvárosból, fontosabb dolga is akad. Például az éppen lángokban álló szántóföldi falvak, vagy ez a halálos folyóként hömpölygő ork sereg, amiről valószínűleg senki sem tud a városban. Csak a lándzsáját veszi magához, és akár lóháton akár gyalogszerrel, de egy percet sem vár senkire, elindul a dombra. Remélhetőleg Gaerralossal sikerül szót váltania.*
-Derekasan helyt álltatok! Sikerült megmentenünk párat a menekültek közül, ugye?
*Hisz ő már nem láthatta mi lett a további sorsuk, ugyanis az üldőző orkokkal volt elfoglalva.*
-Azonnal vissza kell mennünk a faluba, most rögtön el kell hagyniuk a szántóföldeket, ha még nem kezdtek el pakolni! Remélhetőleg a kocsis is tette a dolgát. A városnak fel kell készülnie.. Erre senki sem számíthatott! Ha ez a sereg Arthenior ellen vonul...
*A maga részéről egyértelműen jelzi, hogy máris indulna visszafelé, hisz veszély már ott nem fogja őket fenyegetni, ellenben még mindig csak Bredoc és Naesala tud lóháton vágtázni, és most úgy érzi, minden perc számíthat.*
2422. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-04-22 16:23:02
Üzenet elküldve: 2026-04-22 16:23:02
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
//Az orkok nyomában//
*A törött lándzsanyelű ork még egy pillanatig áll Bredoc előtt, zihálva, kapkodó tekintettel méri fel a helyzetet. Aztán a maradék csonkot is elhajítja, sarkon fordul és sáros csúszkálással iramodik vissza a többiek után. Nem hősködik, nem fenyegetőzik, csak fut, ahogy a lába bírja.
Hátrébb az íjászok kedve is megtörik. Az egyik dühösen rángatja a megnehezült, használhatatlanná vált íjat, a másik inkább társát taszigálva hátrál. Az ezüstösen derengő szellemalak kardja még egyszer végigsuhan előttük széles, hangtalan ívben. A két ork erre végképp hátat fordít, sietve tűnnek el a sárban és füstben. Nem sokkal később maga a fénylény is elhalványodik, alakja teljesen áttetszővé válik, majd nyomtalanul szertefoszlik a nyirkos levegőben. A közvetlen veszély ezzel megszűnni látszik. Egyelőre.
A földön szétszórva hevernek a rövid összecsapás nyomai. Hullák, elejtett fegyverek, letaposott holmik. Az orkok felszerelése vegyes, ahogy mindig: hiányos vértek, több kézen átment, csorba pengék, repedt pajzsok, idegen markolatokkal újranyelezett balták. A nyakakban és öveken lógó talizmánok között akad csontból faragott figura, kiszáradt állati maradvány, emberi ujjperc, aszott csonk, sőt néhol egészen friss trófea is. Egy levágott kézfej, amelyet durva spárgával kötöttek övre. Egy fej, amelyet még alig kezdett mosni az eső.
Aki akar, most keresgélhet köztük. Egyelőre.
Mert a távolban továbbra sem csend honol. A völgy felől tompán zúg tovább a visszavonuló és az őket üldöző seregek zaja, néha fém csattan, néha kürt szól, néha egy tömeg ordítása úszik feléjük a széllel.*
*A törött lándzsanyelű ork még egy pillanatig áll Bredoc előtt, zihálva, kapkodó tekintettel méri fel a helyzetet. Aztán a maradék csonkot is elhajítja, sarkon fordul és sáros csúszkálással iramodik vissza a többiek után. Nem hősködik, nem fenyegetőzik, csak fut, ahogy a lába bírja.
Hátrébb az íjászok kedve is megtörik. Az egyik dühösen rángatja a megnehezült, használhatatlanná vált íjat, a másik inkább társát taszigálva hátrál. Az ezüstösen derengő szellemalak kardja még egyszer végigsuhan előttük széles, hangtalan ívben. A két ork erre végképp hátat fordít, sietve tűnnek el a sárban és füstben. Nem sokkal később maga a fénylény is elhalványodik, alakja teljesen áttetszővé válik, majd nyomtalanul szertefoszlik a nyirkos levegőben. A közvetlen veszély ezzel megszűnni látszik. Egyelőre.
A földön szétszórva hevernek a rövid összecsapás nyomai. Hullák, elejtett fegyverek, letaposott holmik. Az orkok felszerelése vegyes, ahogy mindig: hiányos vértek, több kézen átment, csorba pengék, repedt pajzsok, idegen markolatokkal újranyelezett balták. A nyakakban és öveken lógó talizmánok között akad csontból faragott figura, kiszáradt állati maradvány, emberi ujjperc, aszott csonk, sőt néhol egészen friss trófea is. Egy levágott kézfej, amelyet durva spárgával kötöttek övre. Egy fej, amelyet még alig kezdett mosni az eső.
Aki akar, most keresgélhet köztük. Egyelőre.
Mert a távolban továbbra sem csend honol. A völgy felől tompán zúg tovább a visszavonuló és az őket üldöző seregek zaja, néha fém csattan, néha kürt szól, néha egy tömeg ordítása úszik feléjük a széllel.*
2421. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-04-18 17:57:09
Üzenet elküldve: 2026-04-18 17:57:09
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 569
OOC üzenetek: 12
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 569
OOC üzenetek: 12
Játékstílus: Vakmerő
//Az orkok nyomában//
*Pengéje ismét ork húsba kóstol, ugyanolyan kíméletlen lendülettel, ahogy eddig is. Arra viszi a lendület, hogy újabb ellentől szabaduljon meg, a másik bestia azonban sietősen távozóra fogja. Egy már emelné is újra kardját ösztönből, a csata hevéből fakadó lendülettel, aztán meghallja Bredoc hangját. A parancs élesen vág át a harc zaján, az elf állkapcsa megfeszül a kiáltásra. A vére még lüktet, a szíve vadul veri a bordáit, és minden ösztöne azt súgja, hogy üldözze a menekülőt, vágja le, mielőtt visszaérne az ork sorokhoz. Egykori parancsnokának azonban igaza van, felesleges tovább hajkurászni őket. Még vet egy pillantást előre, a távolban a monumentális ork sereg sötét tömege még mindig ott hullámzik a szürke ég alatt, szinte beleolvadva az esőáztatta látóhatárba. Felfoghatatlanul sokan vannak, még ha csak kisebb csapatokban is érkeznek feléjük, nem vághatják őket a végtelenségig.
Naesala némi bosszúsággal fújja ki a hosszan benttartott levegőt, majd határozott mozdulattal visszarántja Görényt. A ló oldalra fordul, patái sarat vernek fel, ahogy a domb felé veszi az irányt. Sietve végigpillant a többieken, megnyugtatja, hogy szedett-vetett csapatuk még látszólag áll, legalább is egyelőre.
Hátrapillant még Bredocra, ellenőrzi, hogy szüksége van-e még segítségre majd ugyanígy tesz mindenki mással is. Ha nem történik semmi, ami közbeavatkozást igényelne, lassan el is éri a magaslatot.*
*Pengéje ismét ork húsba kóstol, ugyanolyan kíméletlen lendülettel, ahogy eddig is. Arra viszi a lendület, hogy újabb ellentől szabaduljon meg, a másik bestia azonban sietősen távozóra fogja. Egy már emelné is újra kardját ösztönből, a csata hevéből fakadó lendülettel, aztán meghallja Bredoc hangját. A parancs élesen vág át a harc zaján, az elf állkapcsa megfeszül a kiáltásra. A vére még lüktet, a szíve vadul veri a bordáit, és minden ösztöne azt súgja, hogy üldözze a menekülőt, vágja le, mielőtt visszaérne az ork sorokhoz. Egykori parancsnokának azonban igaza van, felesleges tovább hajkurászni őket. Még vet egy pillantást előre, a távolban a monumentális ork sereg sötét tömege még mindig ott hullámzik a szürke ég alatt, szinte beleolvadva az esőáztatta látóhatárba. Felfoghatatlanul sokan vannak, még ha csak kisebb csapatokban is érkeznek feléjük, nem vághatják őket a végtelenségig.
Naesala némi bosszúsággal fújja ki a hosszan benttartott levegőt, majd határozott mozdulattal visszarántja Görényt. A ló oldalra fordul, patái sarat vernek fel, ahogy a domb felé veszi az irányt. Sietve végigpillant a többieken, megnyugtatja, hogy szedett-vetett csapatuk még látszólag áll, legalább is egyelőre.
Hátrapillant még Bredocra, ellenőrzi, hogy szüksége van-e még segítségre majd ugyanígy tesz mindenki mással is. Ha nem történik semmi, ami közbeavatkozást igényelne, lassan el is éri a magaslatot.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440