Kikötő - Világítótorony
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 20 (1076. - 1091. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
1091. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-09-06 20:53:55
Üzenet elküldve: 2026-09-06 20:53:55
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Váratlan társaság//
* Merarty'r tekintete követi a férfi mozdulatát az észak felé kanyargó út irányába. Egy pillanatra elidőzik rajta, aztán az ég alján ülő sötétebb folton. Füst vagy felhő, innen nehéz eldönteni. A „beszélnek ezt-azt” viszont ennél valamivel érdekesebb számára. Beszélni végül is bárki tud. Hogy mennyi igaz abból, amit mondanak, az már egészen más kérdés. Azt pedig rendszerint csak akkor tudja meg az ember, amikor valaki végre veszi a fáradságot, és utánajár. *
– Ez meglehetősen sok mindent jelenthet.
* Jegyzi meg félhangosan. És rendszerint jelent is. Tapasztalatai szerint mire egy történet eljut az egyik városból a másikba, akad benne legalább egy háború, három halott és valami szörnyeteg, ami eredetileg valószínűleg egy különösen nagyra nőtt kutya volt. Ettől még nem árt tudni, miből indult az egész. Már épp rákérdezne, amikor a férfi folytatja, és hamar kiderül, hogy nincs is rá szükség. Merarty'r így inkább csendben hallgatja. Tekintete csak akkor siklik le a Kikötő felé, amikor az is szóba kerül. Innen fentről nem tűnik különösebben barátságos helynek, de igazság szerint ezt eddig sem várta tőle. *
– Tehát Arthenior felé ne, itt ne maradjak, inkább keressek egy hajót.
* Összegzi végül a hallottakat. Ujjain számolná a lehetőségeket, ha nem érezné kissé nevetségesnek. Így csak elgondolkodva összevonja a szemöldökét. *
– Határozottan remek idegenvezető lennél.
* A szája sarkában megjelenő mosolyból azért sejthető, hogy nem különösebben bánja. Talán más bosszankodna rajta. Merarty'rben viszont a figyelmeztetés éppen azt a fajta kíváncsiságot kezdi piszkálni, amelyik miatt időnként olyan helyeken köt ki, ahová józanabb emberek eleve nem indulnak el. A férfi következő kérdésére, hogy ismerős-e errefelé, még ideje sincs válaszolni. Már éppen megszólalna, amikor a másik elébe vág, és folytatja is a mondandóját.
~Hát esélyt sem ad arra, hogy válaszoljak?~
Bosszúsan összevonja a szemöldökét, bár kénytelen elismerni, hogy a férfi történetesen jól következtetett. Nem idevalósi, és annyi időt sem töltött még ezen a vidéken, hogy különösebben ismerősnek nevezhetné. Ismer néhány nevet, látott térképeket, hallott történeteket az utakról és a Kikötőről, de az ilyesmi legfeljebb arra elég, hogy az ember tudja, nagyjából merre jár. Arra már kevésbé, hogy azt is tudja, mibe készül éppen belesétálni. A következő tanács hallatán azonban szemöldöke még egy árnyalatnyit összébb szalad. *
– Ne kóricáljak egyedül?
* Lassan megismétli a szavait. Nem mintha nem értette volna elsőre. Inkább csak megforgatja magában a mondatot. Valahol félúton jár aközött, hogy értékelje a férfi aggodalmát, és kikérje magának, hogy bárki megmondja neki, merre kóricálhat.
Már épp készen áll arra, hogy valami megfelelően csípős választ adjon, de a férfi arckifejezése egy pillanatra megakasztja. Most, hogy jobban figyel, nehéz nem észrevenni rajta azt a különös komorságot, ami már az előbbi sóhajában is ott bujkált. Ahogy pedig a Kikötőre nézett... nos, Merarty'r nem tudja, mi köti ehhez a helyhez, és egyelőre nem is érzi úgy, hogy joga lenne megkérdezni. Maga a komorság azonban túlságosan ismerős neki. Gyerekkorában épp eleget látta anyja arcán ahhoz, hogy hamar megtanulja, vannak pillanatok, amikor kérdezgetéssel csak mélyebbre ássa magát az ember abba, amiből éppen próbálna kimászni. Egy ostoba megjegyzés néha többet ér. Ha mást nem, legalább egy pillanatra kizökkenti. Úgyhogy Merarty'r nem kérdez. Helyette olyan magabiztossággal bólint, mintha az imént kapott tanácsot készülne maradéktalanul megfogadni. *
– Rendben. Akkor nem kóricálok csak úgy össze-vissza.
* Egy pillanatnyi szünetet tart, mintha valóban komolyan fontolóra venné a tanácsot. *
– Céltudatosan fogok veszélyes helyekre menni.
* A lehető legártatlanabb arccal néz fel rá, bár a szája sarkában bujkáló mosoly némileg ront az összhatáson. *
– Így jobb?
* Utólag azért felmerül benne, hogy talán nem kellene efféle ostobaságokat mondania egy vadidegennek. Főleg, ha fogalma sincs róla, értékeli-e egyáltalán a humorát.De ha sikerül akár csak egy pillanatra kizökkentenie abból a komorságból, már megérte. Ha nem... nos, akkor legfeljebb különösen furcsa első benyomást tesz. *
* Merarty'r tekintete követi a férfi mozdulatát az észak felé kanyargó út irányába. Egy pillanatra elidőzik rajta, aztán az ég alján ülő sötétebb folton. Füst vagy felhő, innen nehéz eldönteni. A „beszélnek ezt-azt” viszont ennél valamivel érdekesebb számára. Beszélni végül is bárki tud. Hogy mennyi igaz abból, amit mondanak, az már egészen más kérdés. Azt pedig rendszerint csak akkor tudja meg az ember, amikor valaki végre veszi a fáradságot, és utánajár. *
– Ez meglehetősen sok mindent jelenthet.
* Jegyzi meg félhangosan. És rendszerint jelent is. Tapasztalatai szerint mire egy történet eljut az egyik városból a másikba, akad benne legalább egy háború, három halott és valami szörnyeteg, ami eredetileg valószínűleg egy különösen nagyra nőtt kutya volt. Ettől még nem árt tudni, miből indult az egész. Már épp rákérdezne, amikor a férfi folytatja, és hamar kiderül, hogy nincs is rá szükség. Merarty'r így inkább csendben hallgatja. Tekintete csak akkor siklik le a Kikötő felé, amikor az is szóba kerül. Innen fentről nem tűnik különösebben barátságos helynek, de igazság szerint ezt eddig sem várta tőle. *
– Tehát Arthenior felé ne, itt ne maradjak, inkább keressek egy hajót.
* Összegzi végül a hallottakat. Ujjain számolná a lehetőségeket, ha nem érezné kissé nevetségesnek. Így csak elgondolkodva összevonja a szemöldökét. *
– Határozottan remek idegenvezető lennél.
* A szája sarkában megjelenő mosolyból azért sejthető, hogy nem különösebben bánja. Talán más bosszankodna rajta. Merarty'rben viszont a figyelmeztetés éppen azt a fajta kíváncsiságot kezdi piszkálni, amelyik miatt időnként olyan helyeken köt ki, ahová józanabb emberek eleve nem indulnak el. A férfi következő kérdésére, hogy ismerős-e errefelé, még ideje sincs válaszolni. Már éppen megszólalna, amikor a másik elébe vág, és folytatja is a mondandóját.
~Hát esélyt sem ad arra, hogy válaszoljak?~
Bosszúsan összevonja a szemöldökét, bár kénytelen elismerni, hogy a férfi történetesen jól következtetett. Nem idevalósi, és annyi időt sem töltött még ezen a vidéken, hogy különösebben ismerősnek nevezhetné. Ismer néhány nevet, látott térképeket, hallott történeteket az utakról és a Kikötőről, de az ilyesmi legfeljebb arra elég, hogy az ember tudja, nagyjából merre jár. Arra már kevésbé, hogy azt is tudja, mibe készül éppen belesétálni. A következő tanács hallatán azonban szemöldöke még egy árnyalatnyit összébb szalad. *
– Ne kóricáljak egyedül?
* Lassan megismétli a szavait. Nem mintha nem értette volna elsőre. Inkább csak megforgatja magában a mondatot. Valahol félúton jár aközött, hogy értékelje a férfi aggodalmát, és kikérje magának, hogy bárki megmondja neki, merre kóricálhat.
Már épp készen áll arra, hogy valami megfelelően csípős választ adjon, de a férfi arckifejezése egy pillanatra megakasztja. Most, hogy jobban figyel, nehéz nem észrevenni rajta azt a különös komorságot, ami már az előbbi sóhajában is ott bujkált. Ahogy pedig a Kikötőre nézett... nos, Merarty'r nem tudja, mi köti ehhez a helyhez, és egyelőre nem is érzi úgy, hogy joga lenne megkérdezni. Maga a komorság azonban túlságosan ismerős neki. Gyerekkorában épp eleget látta anyja arcán ahhoz, hogy hamar megtanulja, vannak pillanatok, amikor kérdezgetéssel csak mélyebbre ássa magát az ember abba, amiből éppen próbálna kimászni. Egy ostoba megjegyzés néha többet ér. Ha mást nem, legalább egy pillanatra kizökkenti. Úgyhogy Merarty'r nem kérdez. Helyette olyan magabiztossággal bólint, mintha az imént kapott tanácsot készülne maradéktalanul megfogadni. *
– Rendben. Akkor nem kóricálok csak úgy össze-vissza.
* Egy pillanatnyi szünetet tart, mintha valóban komolyan fontolóra venné a tanácsot. *
– Céltudatosan fogok veszélyes helyekre menni.
* A lehető legártatlanabb arccal néz fel rá, bár a szája sarkában bujkáló mosoly némileg ront az összhatáson. *
– Így jobb?
* Utólag azért felmerül benne, hogy talán nem kellene efféle ostobaságokat mondania egy vadidegennek. Főleg, ha fogalma sincs róla, értékeli-e egyáltalán a humorát.De ha sikerül akár csak egy pillanatra kizökkentenie abból a komorságból, már megérte. Ha nem... nos, akkor legfeljebb különösen furcsa első benyomást tesz. *
1090. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-09-04 06:07:23
Üzenet elküldve: 2026-09-04 06:07:23
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 220
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 220
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
//Váratlan társaság//
- Az attól függ *mondja, és az út felé bök az állával, ami az erdőn, Thargföldön és a szántókon át Arthenior irányába kanyarog. Az északi égen mintha füst ülne meg, de az is lehet, hogy csak egy mordabb felhő grimaszol a falvak szántáscsíkos arcába.* - A város felé én most nem indulnék a helyedben. Beszélnek ezt-azt.
*Elég kellemetlen érzés, hogy nem tudni biztosat. Mióta a kereskedelem így begubózott, a hírek is lassabban mozognak. De egyre több mendemonda kezdi alátámogatni az öreg Pmirshorn képtelen történetét, amit anno még ő is kétkedve fogadott.*
- A Kikötő mostanság még a szokásosnál is rosszabb arcát mutatja, szóval... *megvonja a vállát* - ha nincs itt kifejezett dolgod, akkor javaslom, keress egy hajót, és keress élhetőbb vidéket a boldoguláshoz.
*Gondterhelt sóhaja szavak nélkül is elárulja, hogy nála ez az opció nem igazán jön számításba a maga részéről, pedig határozottan jobban érezné magát máshol. A nézés viszont, amivel a lent elterülő, szedett-vedett településre pillant, minden ellenérzése dacára, szeretettel teli. Azzal a fajtával, ahogy az ember egy régi jó barátra vagy rokonra néz, akiről megannyi szép emléket őriz, és akit az idő olyan lecsúszásba vitt, ami valószínűleg megállíthatatlan pályára sodorta a szomorú vég felé.*
- Ismerős vagy erre? *A lány egyedül van. Legalábbis ő közel, s távol nem lát kísérőt vagy társaságot. Ez alátámaszthatja, hogy először jár itt. Ezt a hibát általában csak egyszer követik el a tájékozatlanul ide tévedők. Óhatatlanul is eszébe jut Alymeidha. S bár a félvér dacosan állította az ellenkezőjét, biztos benne, hogy elég okos hozzá, hogy többet ne kísértse a sorsot azzal, hogy egymaga kóricáljon a Kikötőben.
De ott a másik eshetőség is. Ha ez a vöröske idevalósi, nyilván nem érzi fenyegetőnek ezt a vidéket. Mármint, aki itt nőtt fel, az megtanul együtt élni ezzel, s olyan természetessé válik, mint csizmát viselni.*
- Ha nem *megy elébe a válasznak* -, inkább ne kóricálj egyedül. *Felcsaphatná a kezét tréfásan, hogy persze, tudja, a vöröske meg tudja védeni magát. Ja. Mind megtudják. De ő nem akar több ismerőst veszíteni. Akkor se, ha ezt a lányt csak pár mondattal ezelőtt sodorta az útjába az élet. A vörös tincsekről eszébe jut Bjuval meg a családja. Már a gondolatba is belefacsarodik a szíve. Balja rámarkol a zsebében szorongatott kis faragott figurára. Hüvelykjét belemélyeszti a kacska viharmadár csőrébe, hogy a fájdalom ide szögezze a jelenbe. Szép is volna, ha a könnyek most futnák el a szemét, egy idegen előtt. Nyilván, foghatná akkor is a szélre, de erre nem lesz szükség. Megembereli magát. Visszarendezi arcára a sokat próbált tengerész szikár vonásait.*
- Komolyan. *Odaböki a kis biccentéssel megtoldott szócskát, pont olyan szenvtelen őszinteséggel koppan, mint amit a jelentése elvár.*
- Az attól függ *mondja, és az út felé bök az állával, ami az erdőn, Thargföldön és a szántókon át Arthenior irányába kanyarog. Az északi égen mintha füst ülne meg, de az is lehet, hogy csak egy mordabb felhő grimaszol a falvak szántáscsíkos arcába.* - A város felé én most nem indulnék a helyedben. Beszélnek ezt-azt.
*Elég kellemetlen érzés, hogy nem tudni biztosat. Mióta a kereskedelem így begubózott, a hírek is lassabban mozognak. De egyre több mendemonda kezdi alátámogatni az öreg Pmirshorn képtelen történetét, amit anno még ő is kétkedve fogadott.*
- A Kikötő mostanság még a szokásosnál is rosszabb arcát mutatja, szóval... *megvonja a vállát* - ha nincs itt kifejezett dolgod, akkor javaslom, keress egy hajót, és keress élhetőbb vidéket a boldoguláshoz.
*Gondterhelt sóhaja szavak nélkül is elárulja, hogy nála ez az opció nem igazán jön számításba a maga részéről, pedig határozottan jobban érezné magát máshol. A nézés viszont, amivel a lent elterülő, szedett-vedett településre pillant, minden ellenérzése dacára, szeretettel teli. Azzal a fajtával, ahogy az ember egy régi jó barátra vagy rokonra néz, akiről megannyi szép emléket őriz, és akit az idő olyan lecsúszásba vitt, ami valószínűleg megállíthatatlan pályára sodorta a szomorú vég felé.*
- Ismerős vagy erre? *A lány egyedül van. Legalábbis ő közel, s távol nem lát kísérőt vagy társaságot. Ez alátámaszthatja, hogy először jár itt. Ezt a hibát általában csak egyszer követik el a tájékozatlanul ide tévedők. Óhatatlanul is eszébe jut Alymeidha. S bár a félvér dacosan állította az ellenkezőjét, biztos benne, hogy elég okos hozzá, hogy többet ne kísértse a sorsot azzal, hogy egymaga kóricáljon a Kikötőben.
De ott a másik eshetőség is. Ha ez a vöröske idevalósi, nyilván nem érzi fenyegetőnek ezt a vidéket. Mármint, aki itt nőtt fel, az megtanul együtt élni ezzel, s olyan természetessé válik, mint csizmát viselni.*
- Ha nem *megy elébe a válasznak* -, inkább ne kóricálj egyedül. *Felcsaphatná a kezét tréfásan, hogy persze, tudja, a vöröske meg tudja védeni magát. Ja. Mind megtudják. De ő nem akar több ismerőst veszíteni. Akkor se, ha ezt a lányt csak pár mondattal ezelőtt sodorta az útjába az élet. A vörös tincsekről eszébe jut Bjuval meg a családja. Már a gondolatba is belefacsarodik a szíve. Balja rámarkol a zsebében szorongatott kis faragott figurára. Hüvelykjét belemélyeszti a kacska viharmadár csőrébe, hogy a fájdalom ide szögezze a jelenbe. Szép is volna, ha a könnyek most futnák el a szemét, egy idegen előtt. Nyilván, foghatná akkor is a szélre, de erre nem lesz szükség. Megembereli magát. Visszarendezi arcára a sokat próbált tengerész szikár vonásait.*
- Komolyan. *Odaböki a kis biccentéssel megtoldott szócskát, pont olyan szenvtelen őszinteséggel koppan, mint amit a jelentése elvár.*
1089. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-09-02 18:35:13
Üzenet elküldve: 2026-09-02 18:35:13
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Váratlan társaság//
* Merarty'rnek végül nem kell sokáig azon töprengenie, vajon mi járhat az idegen fejében. A férfi felé fordul, ő pedig egy pillanatra csak néz rá az első kijelentés hallatán. Aztán akaratlanul is feljebb szalad az egyik szemöldöke. *
– Megnyugtató. * Tekintete egy rövid pillanatra a sziklaperemre siklik, majd vissza rá. * – Már kezdtem azon gondolkodni, nekem kell-e utánad vetnem magam.
* Szája sarkában halvány mosoly bujkál, így nehéz lenne eldönteni, mennyire gondolja komolyan. Valószínűleg semennyire. A férfi következő kérdésére azonban már nem érkezik ilyen gyorsan a válasz. Jön vagy megy?
Merarty'r a szikla mellett heverő zsákjára pillant. Egyszerű kérdésnek hangzik. Valamiért mégsem tud rá egyszerű választ adni. *
– Jöttem. * Ennyi legalább biztos. * – Bár az is lehet, hogy megyek. Még nem döntöttem el.
* Nem mintha különösebben sürgetné bármi. Eddig éppen ez tetszett a helyben. Senki nem várta, nem kellett adott időre elérnie sehova, és ami talán még ennél is fontosabb, senkinek nem tartozott magyarázattal azért, ha holnap reggel úgy dönt, hogy továbbáll. Vagy éppen azért, ha egy hét múlva még mindig itt találja a napfelkelte. Az utóbbit azért kevésbé tartja valószínűnek. Merarty'r sosem volt különösebben jó az egy helyben maradásban. Egy idő után rendszerint megjelenik benne az a nehezen megfogható nyugtalanság, amitől az út túloldalán fekvő ismeretlen hely hirtelen sokkal érdekesebbnek tűnik annál, ahol éppen van. Hogy innen merre indul majd, arról viszont egyelőre fogalma sincs. És furcsa módon ez egyáltalán nem zavarja.
Tekintete ismét a férfira siklik. Ha már az imént olyan feltűnően rajtakapták a bámészkodáson, most legalább nem tesz úgy, mintha nem lenne kíváncsi.
Van valami a kérdésben, ami felkelti a figyelmét. Talán csak a megfogalmazás. Egy egyszerű „honnan jöttél?” jóval kézenfekvőbb lett volna, ha az idegent pusztán az útja érdekli. A „jössz vagy mész?” viszont valahogy úgy hangzik, mintha nem lenne teljesen mindegy, melyiket választja. Vagy megint olyasmit hall bele két szóba, ami nincs is ott. *
– Te viszont úgy beszélsz, mint aki szerint egyik sem túl jó ötlet. Vagy tévednék?
* Merarty'r kissé oldalra billenti a fejét, egyik karját lazán a felhúzott térdére támasztva. Kíváncsian várja, mit felel. *
A hozzászólás írója (Merarty'r Darash) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.09.02 18:35:42
* Merarty'rnek végül nem kell sokáig azon töprengenie, vajon mi járhat az idegen fejében. A férfi felé fordul, ő pedig egy pillanatra csak néz rá az első kijelentés hallatán. Aztán akaratlanul is feljebb szalad az egyik szemöldöke. *
– Megnyugtató. * Tekintete egy rövid pillanatra a sziklaperemre siklik, majd vissza rá. * – Már kezdtem azon gondolkodni, nekem kell-e utánad vetnem magam.
* Szája sarkában halvány mosoly bujkál, így nehéz lenne eldönteni, mennyire gondolja komolyan. Valószínűleg semennyire. A férfi következő kérdésére azonban már nem érkezik ilyen gyorsan a válasz. Jön vagy megy?
Merarty'r a szikla mellett heverő zsákjára pillant. Egyszerű kérdésnek hangzik. Valamiért mégsem tud rá egyszerű választ adni. *
– Jöttem. * Ennyi legalább biztos. * – Bár az is lehet, hogy megyek. Még nem döntöttem el.
* Nem mintha különösebben sürgetné bármi. Eddig éppen ez tetszett a helyben. Senki nem várta, nem kellett adott időre elérnie sehova, és ami talán még ennél is fontosabb, senkinek nem tartozott magyarázattal azért, ha holnap reggel úgy dönt, hogy továbbáll. Vagy éppen azért, ha egy hét múlva még mindig itt találja a napfelkelte. Az utóbbit azért kevésbé tartja valószínűnek. Merarty'r sosem volt különösebben jó az egy helyben maradásban. Egy idő után rendszerint megjelenik benne az a nehezen megfogható nyugtalanság, amitől az út túloldalán fekvő ismeretlen hely hirtelen sokkal érdekesebbnek tűnik annál, ahol éppen van. Hogy innen merre indul majd, arról viszont egyelőre fogalma sincs. És furcsa módon ez egyáltalán nem zavarja.
Tekintete ismét a férfira siklik. Ha már az imént olyan feltűnően rajtakapták a bámészkodáson, most legalább nem tesz úgy, mintha nem lenne kíváncsi.
Van valami a kérdésben, ami felkelti a figyelmét. Talán csak a megfogalmazás. Egy egyszerű „honnan jöttél?” jóval kézenfekvőbb lett volna, ha az idegent pusztán az útja érdekli. A „jössz vagy mész?” viszont valahogy úgy hangzik, mintha nem lenne teljesen mindegy, melyiket választja. Vagy megint olyasmit hall bele két szóba, ami nincs is ott. *
– Te viszont úgy beszélsz, mint aki szerint egyik sem túl jó ötlet. Vagy tévednék?
* Merarty'r kissé oldalra billenti a fejét, egyik karját lazán a felhúzott térdére támasztva. Kíváncsian várja, mit felel. *
A hozzászólás írója (Merarty'r Darash) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.09.02 18:35:42
1088. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-09-01 06:00:06
Üzenet elküldve: 2026-09-01 06:00:06
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 220
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 220
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
//Váratlan társaság//
*Nolen épp eléggé bele van merülve a gondolataiba, hogy ne vegye észre azonnal a szikla tövébe telepedett lányt. Egy idő után persze már észleli, hogy nem egyedül kémleli a látóhatárt. A szeme sarkából feltűnnek a finom mozdulások, és a széllel viaskodó rőt tincsek. Az egyedüllét bensőséges nyomorúsága lassan oszlik el, s a világ hétköznapjai újra átveszik a stafétát. Hiába ugyanaz a végtelen, hiába ugyanaz a hajmeresztő mélység tátong néhány lépésre tőle a szikla pereménél. Lefoszlik az érzet, ami távlatokba emelte a töprengését.*
- Nem fogok ugrani *mondja, aztán lassan a lány felé fordul.* - Csak a kilátás miatt jöttem fel.
*Azt mindjárt látja, hogy nem az egyik halász leányáról van szó, de talán nem is helyiről. A szikla mellé támasztott zsák eléggé hasas hozzá, hogy ne egy rövid utazáshoz asszisztáljon. Igaz, ami igaz, a nőknél ezt nehéz megítélni. Némelyikük egyszerűen nem tud kis málhával nekiindulni. Ez nem ítélkezés, egyszerűen másképp csomagolnak. Sokkal több eshetőségre számolnak, sokkal másabbak az igényeik. A lényeg, hogy az ember ne próbáljon beleszólni, mert annak sosincs jó vége.
Ez a lány utazóruhát visel. Fegyver van nála. Nem csak egy kés, ahogy a Kikötőben szinte mindenkinél. Szablya. ~Hmm.~ Errefelé dívik, sőt, még nyugaton, meg a barbároknál is, de északabbra nem sokat látni belőle.*
- Jössz vagy mész? *bök állával a batyu felé. Mondjuk most épp egyik se a legjobb döntés, ami azt illeti. Sok dolgot beszélnek, egyre többet. Nem sokan indulnak már Arthenior felé. De nyilván az is lehet, hogy a szigeteket, vagy épp Wegtorent venné célba a vörös. Mostanság hajót sem egyszerű találni erre. A tenger pettyező vitorlák legtöbbje halász- vagy rákászhajó. A Kikötőt lassan rágják a Patkányok, mint a magára hagyott haldoklót egy bezárt szobában. Szóval, aki most akarna itt szerencsét próbálni, és nem fűlne a foga a Vámház új uraihoz, az se a legjobb időt választotta.*
*Nolen épp eléggé bele van merülve a gondolataiba, hogy ne vegye észre azonnal a szikla tövébe telepedett lányt. Egy idő után persze már észleli, hogy nem egyedül kémleli a látóhatárt. A szeme sarkából feltűnnek a finom mozdulások, és a széllel viaskodó rőt tincsek. Az egyedüllét bensőséges nyomorúsága lassan oszlik el, s a világ hétköznapjai újra átveszik a stafétát. Hiába ugyanaz a végtelen, hiába ugyanaz a hajmeresztő mélység tátong néhány lépésre tőle a szikla pereménél. Lefoszlik az érzet, ami távlatokba emelte a töprengését.*
- Nem fogok ugrani *mondja, aztán lassan a lány felé fordul.* - Csak a kilátás miatt jöttem fel.
*Azt mindjárt látja, hogy nem az egyik halász leányáról van szó, de talán nem is helyiről. A szikla mellé támasztott zsák eléggé hasas hozzá, hogy ne egy rövid utazáshoz asszisztáljon. Igaz, ami igaz, a nőknél ezt nehéz megítélni. Némelyikük egyszerűen nem tud kis málhával nekiindulni. Ez nem ítélkezés, egyszerűen másképp csomagolnak. Sokkal több eshetőségre számolnak, sokkal másabbak az igényeik. A lényeg, hogy az ember ne próbáljon beleszólni, mert annak sosincs jó vége.
Ez a lány utazóruhát visel. Fegyver van nála. Nem csak egy kés, ahogy a Kikötőben szinte mindenkinél. Szablya. ~Hmm.~ Errefelé dívik, sőt, még nyugaton, meg a barbároknál is, de északabbra nem sokat látni belőle.*
- Jössz vagy mész? *bök állával a batyu felé. Mondjuk most épp egyik se a legjobb döntés, ami azt illeti. Sok dolgot beszélnek, egyre többet. Nem sokan indulnak már Arthenior felé. De nyilván az is lehet, hogy a szigeteket, vagy épp Wegtorent venné célba a vörös. Mostanság hajót sem egyszerű találni erre. A tenger pettyező vitorlák legtöbbje halász- vagy rákászhajó. A Kikötőt lassan rágják a Patkányok, mint a magára hagyott haldoklót egy bezárt szobában. Szóval, aki most akarna itt szerencsét próbálni, és nem fűlne a foga a Vámház új uraihoz, az se a legjobb időt választotta.*
1087. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-08-31 16:36:24
Üzenet elküldve: 2026-08-31 16:36:24
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Váratlan társaság//
* Merarty'r végül már azt sem figyeli, melyik hajó merre tart. Tekintete ugyan követi a távolban mozduló vitorlákat, de gondolatai rég máshol járnak. Egyikből sodródik a másikba, minden különösebb cél nélkül, ahogy az előtte elterülő víz is újra és újra nekifut a szikláknak.
Ritkán marad ilyen sokáig egy helyben. Általában előbb-utóbb akad valami, ami továbbindulásra készteti, most azonban meglepően könnyű csak ülni és nem foglalkozni azzal, mi következik majd.
Talán éppen ezért nem tűnik fel neki rögtön, hogy időközben már nincs egyedül.
A hullámok tompa morajlása és a szél könnyedén elnyeli a közeledő léptek zaját, ő pedig csak akkor pillant oldalra, amikor egy mozdulat végre kizökkenti a gondolataiból.
Egy férfi áll nem messze tőle.
Merarty'r szemöldöke egy árnyalatnyit megemelkedik. Nem azért, mert különösebben meglepi az idegen jelenléte, inkább az, hogy fogalma sincs, mióta van ott.
Futólag végignéz rajta. Jó minőségű ruhák, néhány feltűnőbb ékszer, mellettük viszont kopott fegyverek és láthatóan sokat viselt csizma. Furcsa elegye annak, aki megengedheti magának a kényelmet, és annak, aki nem csak biztonságos helyeken fordul meg. Ennél messzebbre azonban nem viszi a találgatást. Egyetlen pillantásból amúgy is könnyű ostobaságokat kitalálni valakiről.
Az idegen figyelme láthatóan valahol messze jár. Merarty'r követi a tekintetét a tenger felé, mintha ott találhatná annak okát, mi köti le ennyire, de természetesen csak ugyanazt látja, amit eddig.
Vizet. Hajókat. A horizontot.
Pillantása visszatér a férfira.
Ezúttal valamivel tovább ott is marad. Van valami különös abban, ahogy az idegen a tengert nézi. Nem olyannak tűnik, mint aki pusztán a kilátás kedvéért jött fel ide.
~Vagy csak megint túl sokat képzelek bele.~
Halvány mosoly bujkál a szája sarkában, de a tekintetét nem kapja el. Ha a férfi most felé pillantana, aligha kerülhetné el, hogy rajtakapja.*
* Merarty'r végül már azt sem figyeli, melyik hajó merre tart. Tekintete ugyan követi a távolban mozduló vitorlákat, de gondolatai rég máshol járnak. Egyikből sodródik a másikba, minden különösebb cél nélkül, ahogy az előtte elterülő víz is újra és újra nekifut a szikláknak.
Ritkán marad ilyen sokáig egy helyben. Általában előbb-utóbb akad valami, ami továbbindulásra készteti, most azonban meglepően könnyű csak ülni és nem foglalkozni azzal, mi következik majd.
Talán éppen ezért nem tűnik fel neki rögtön, hogy időközben már nincs egyedül.
A hullámok tompa morajlása és a szél könnyedén elnyeli a közeledő léptek zaját, ő pedig csak akkor pillant oldalra, amikor egy mozdulat végre kizökkenti a gondolataiból.
Egy férfi áll nem messze tőle.
Merarty'r szemöldöke egy árnyalatnyit megemelkedik. Nem azért, mert különösebben meglepi az idegen jelenléte, inkább az, hogy fogalma sincs, mióta van ott.
Futólag végignéz rajta. Jó minőségű ruhák, néhány feltűnőbb ékszer, mellettük viszont kopott fegyverek és láthatóan sokat viselt csizma. Furcsa elegye annak, aki megengedheti magának a kényelmet, és annak, aki nem csak biztonságos helyeken fordul meg. Ennél messzebbre azonban nem viszi a találgatást. Egyetlen pillantásból amúgy is könnyű ostobaságokat kitalálni valakiről.
Az idegen figyelme láthatóan valahol messze jár. Merarty'r követi a tekintetét a tenger felé, mintha ott találhatná annak okát, mi köti le ennyire, de természetesen csak ugyanazt látja, amit eddig.
Vizet. Hajókat. A horizontot.
Pillantása visszatér a férfira.
Ezúttal valamivel tovább ott is marad. Van valami különös abban, ahogy az idegen a tengert nézi. Nem olyannak tűnik, mint aki pusztán a kilátás kedvéért jött fel ide.
~Vagy csak megint túl sokat képzelek bele.~
Halvány mosoly bujkál a szája sarkában, de a tekintetét nem kapja el. Ha a férfi most felé pillantana, aligha kerülhetné el, hogy rajtakapja.*
1086. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-08-26 09:12:52
Üzenet elküldve: 2026-08-26 09:12:52
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 220
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 220
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
*Annak idején úgy érezte idefent, hogy a világ tetején van. Hiába magasodnak nyugaton a Nagy Választóhegység robusztus vonulatai a kopár sziklacsúcsaikkal, a látvány innen csalóka. Talán a tenger végtelenje teszi, ami a déli horizonton összeér az éggel. Idefent csak kopár fűtenger hajladozik. Se fák, se bokrok. A torony masszív építménye úgy pózol ezen a magaslaton, mintha az örökkévalóságig is dacolna akár az elemekkel. Szédítő belegondolni, mekkora munka lehetett megépíteni.
Fogalma sincs, mióta állhat itt ez az épület, vagy, hogy kinek a fejéből pattant ki a gondolata. Különös. Névtelenségbe temette az idő azt a valakit, pedig enélkül a torony nélkül nincs hajózás, nincs tengeri kereskedelem Wegtorennel. Márpedig ez nyitotta ki a kapukat Arthenior igazi nagysága előtt.
Ahogy elnézi a nyugati látóhatárt uraló hegyeket elgondolkodik, hogy tulajdonképpen sosem kelt át a hágón a két karavánpihenő között. Furcsa gondolat. Miért is kelt volna át? Elvégre tengerész. Sose gondolta volna, hogy valaha számításba kéne vegyen olyan opciót, hogy megérje más úton elérni a Tűz Városát. Agyrém. Mégis ezzé lett a világ, és úgy tűnik, lassan mindenki elfogadja.
Fáradtnak érzi magát. Kiábrándultnak. Magányosnak. Most minden olyan távolinak tűnik, amit ifjú suhancként a jövőjébe látott. Már nem látja a jövőt. Csak a múlt kapaszkodik belé sötéten és fájdalmasan a húsába maró tüskékkel. Talán nem kellett volna visszajönnie. Talán maradhatott volna a Lihanechi tó partján. Megélt volna ott is. Egy kis hajó, könnyű rakomány, egyszerű élet. De a sziklát ostromló tenger morajlása szinte kineveti. Észak nem az ő világa. Kellemes kis kitérő lehet, de ő ide tartozik. S, ha itt nincs többé helye, akkor... Tekintete a végtelennek tűnő tenger felé fordul. Ezerarcú vidék, mely most olyan békésnek tetszik. Lenyűgözi, de tart is tőle. Hiába csúfolja magát tengerésznek, ő sokkal inkább kereskedő, s tudja jól, hogy joggal tart tőle, ezt az igazságot az első nagy vihar az orra alá dörgölheti. A fivérei meg az apja mellett nem kellett emiatt aggódnia, ők pedig nyugodtan rá bízhatták a rakomány intézését. Fájdalmas belegondolni, hogy ez a tökéletesnek tűnő harmónia milyen könnyen tört szilánkokra. Belé hasít a magány. Itt, a világ tetején a most van csak. A jövő felé tekintő gondolatokat elviszi a szél, elhallgattatja a hullámtorlás mennydörgő moraja.*
Fogalma sincs, mióta állhat itt ez az épület, vagy, hogy kinek a fejéből pattant ki a gondolata. Különös. Névtelenségbe temette az idő azt a valakit, pedig enélkül a torony nélkül nincs hajózás, nincs tengeri kereskedelem Wegtorennel. Márpedig ez nyitotta ki a kapukat Arthenior igazi nagysága előtt.
Ahogy elnézi a nyugati látóhatárt uraló hegyeket elgondolkodik, hogy tulajdonképpen sosem kelt át a hágón a két karavánpihenő között. Furcsa gondolat. Miért is kelt volna át? Elvégre tengerész. Sose gondolta volna, hogy valaha számításba kéne vegyen olyan opciót, hogy megérje más úton elérni a Tűz Városát. Agyrém. Mégis ezzé lett a világ, és úgy tűnik, lassan mindenki elfogadja.
Fáradtnak érzi magát. Kiábrándultnak. Magányosnak. Most minden olyan távolinak tűnik, amit ifjú suhancként a jövőjébe látott. Már nem látja a jövőt. Csak a múlt kapaszkodik belé sötéten és fájdalmasan a húsába maró tüskékkel. Talán nem kellett volna visszajönnie. Talán maradhatott volna a Lihanechi tó partján. Megélt volna ott is. Egy kis hajó, könnyű rakomány, egyszerű élet. De a sziklát ostromló tenger morajlása szinte kineveti. Észak nem az ő világa. Kellemes kis kitérő lehet, de ő ide tartozik. S, ha itt nincs többé helye, akkor... Tekintete a végtelennek tűnő tenger felé fordul. Ezerarcú vidék, mely most olyan békésnek tetszik. Lenyűgözi, de tart is tőle. Hiába csúfolja magát tengerésznek, ő sokkal inkább kereskedő, s tudja jól, hogy joggal tart tőle, ezt az igazságot az első nagy vihar az orra alá dörgölheti. A fivérei meg az apja mellett nem kellett emiatt aggódnia, ők pedig nyugodtan rá bízhatták a rakomány intézését. Fájdalmas belegondolni, hogy ez a tökéletesnek tűnő harmónia milyen könnyen tört szilánkokra. Belé hasít a magány. Itt, a világ tetején a most van csak. A jövő felé tekintő gondolatokat elviszi a szél, elhallgattatja a hullámtorlás mennydörgő moraja.*
1085. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-08-18 21:12:27
Üzenet elküldve: 2026-08-18 21:12:27
ÚJ
![>Greksar Drogestrom [halott] avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.](http://www.lanawin.hu/forum_ic/avatarkepek/10569_1467300760_ork_ferfi.jpg)
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
* Greksar bizonyos időközönként ellátogat erre a helyre. A világítótoronyig nem megy fel, sok ott a fegyverek katona, de csipkézet szirtek között szeret megülni. A nagy víz látványa még mindig félelmetes, de túl jó a hely, hogy kihagyja. Ha szerencséje van talál magányos bolondot, aki azt hiszi, hogy itt egyedül lehet. Ha nincs ilyen szerencséje még mindig sok értékes dolgot lehet itt találni a sziklák között. Most például egy döglött sirályra bukkant, ami még elég friss is volt. Nagy lakomának nem nevezné, mivel az íze olyan szappanos, de mivel a szappant nem ismeri, így inkább szimplán csak vacaknak nevezné, de arra azért megfelel, hogy egy sziklán ülve cibálja a tollat róla, miközben a gyakorlatozó katonákat szemléli. Ez az egyik kedvelt elfoglaltsága a vérontás után. Amikor már eléggé megtollazta nagy mancsával a dögöt, akkor elkezdi ropogtatni úgy nyersen. Tiszta szerencse, hogy még egészen friss. Talán, ha tegnap döglött meg. A gyenge csontok csak úgy ropognak a fogai alatt. Ideális nassolni való. A katonák látványa pedig hasznos ilyen távolságból. Annyit nézte őket az utóbbi időben, hogy egy néhány mozdulatukat kezdi megérteni. Néha azon kapja magát, hogy próbálgatja őket utánozni a saját bárdjával. Greksar tanul, még ha ezt ő maga nem is veszi észre. Az Hang kinek nincsen arca pedig erre csak még inkább sarkallja. Mintha a szélben most is azt suttogná egy hang, hogy figyelj és tanulj.*
1084. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-07-17 11:09:15
Üzenet elküldve: 2026-07-17 11:09:15
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Hosszú út pora ül a ruháján, miközben lassan végigsétál a sziklás ösvényen. Léptei megfontoltak, nem siet sehova. A sós tengeri szél belekap hosszú, göndör vörös hajába, köpenye lustán lobog mögötte. Néhány pillanatra megáll a sziklaperem közelében, tekintetét a végtelen vízre emelve.
Nem először lát tengert, mégis mindig ugyanaz a különös nyugalom keríti hatalmába. A hullámok nem kérdeznek, nem ítélkeznek, és nem várnak el semmit. Egyszerűen csak jönnek és mennek.
Tekintete végigsiklik a világítótorony falain, majd egy rövid pillanatra megáll a fehér palástos őrökön. Nem közelíti meg őket, de nem is kerüli el őket feltűnően. Egyszerűen tudomásul veszi a jelenlétüket.
Leemeli válláról kopott utazózsákját, és egy nagyobb sziklának támasztja. Leül mellé, egyik térdét felhúzza, majd előveszi kulacsát. Iszik néhány kortyot, végül csendben figyelni kezdi a kikötő felé tartó hajókat.*
~Nem tudom, meddig maradok. Talán néhány napig. Talán néhány hónapig. Majd az út eldönti.~
Nem először lát tengert, mégis mindig ugyanaz a különös nyugalom keríti hatalmába. A hullámok nem kérdeznek, nem ítélkeznek, és nem várnak el semmit. Egyszerűen csak jönnek és mennek.
Tekintete végigsiklik a világítótorony falain, majd egy rövid pillanatra megáll a fehér palástos őrökön. Nem közelíti meg őket, de nem is kerüli el őket feltűnően. Egyszerűen tudomásul veszi a jelenlétüket.
Leemeli válláról kopott utazózsákját, és egy nagyobb sziklának támasztja. Leül mellé, egyik térdét felhúzza, majd előveszi kulacsát. Iszik néhány kortyot, végül csendben figyelni kezdi a kikötő felé tartó hajókat.*
~Nem tudom, meddig maradok. Talán néhány napig. Talán néhány hónapig. Majd az út eldönti.~
1083. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-07-07 21:33:17
Üzenet elküldve: 2026-07-07 21:33:17
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1249
OOC üzenetek: 65
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1249
OOC üzenetek: 65
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Még jó, hogy Delrayne a kósza gondolatait nem osztja meg a feketeséggel. A jelenlegi, labilis lelkiállapotában még a nyakába találna ugrani, és követelni, hogy legyen ő az édesanyja. Groteszk egy jelenet volna, azt meg kell hagyni, főleg itt, a sötét barlang szájában.
Bemutatkozását követően az anya szó sunyi módon apára cserélődik, melyre kelletlenül húzza félre festett ajkait.*
- Amit én először tőle kaptam, az a magány. Fontosabb volt neki a föld alatt rohadni, mint a lányára vigyázni. *Hogy miért az apjára dühös és nem az anyjára? Talán azért, mert róla tudja, hogy halott. Az anyjáról soha nem tudott meg semmit. Sem azt, hogy él-e vagy meghalt, sem pedig azt, hogy miért nem az ő, hanem idegenek karjaiban ébredt öntudatra ebben a kegyetlen, zord világban.
Azt, hogy az apja tulajdona volna egy név miatt, erősen kétli, furcsállóan is nézne társára, ha látná őt rendesen a sötétben. Ezt a problémát aztán hamar orvosolja a tőrére applikált, apró, fényes láng segítségével.*
- Akkor Sa'Tereth üdvözöl majd minket. Ahogy te is mondtad korábban. De kösz, hogy aggódsz értem. Amúgy meg, akkor, ha az apám halott, megint csak nem tartozom sehová. Sőt, soha nem is voltam az övé… *Megrázza a fejét, és inkább igyekszik minden ártó gondolatot elhessegetni az elméjéből. Ő maga a kagylók betakarításához nem ért úgy, mint a varázslatokhoz, ezért csak egy helyben toporog egészen addig, míg be nem fogják, hogy a köpenye legyen a batyu, amibe pakolják a zsákmányt.*
- Nem vagyok kicsi! Miért mondod ezt? Már mondtam, hogy idősebb vagyok, mint amennyinek gondolsz. Amúgy meg nem eszem lovat. Egy lovam van, Árnyék, de őt soha nem enném meg, mert a barátom. Tüzet lehel és parazsat eszik, mióta megmenekült a haláltól. *Meséli, miközben a sötét köpenyébe gyűjti a kagylókat. A végére egészen szép számmal akad belőlük, s úgy tűnik, hogy cipelnie is neki kell oda, ahol leves lesz belőle. Vajon hová mennek majd?
Delrayne a visszafelé vezető úton még ellátja az élet bölcsességeivel is, amire ő furcsálló tekintettel emeli barnáit a lányra.*
- Valami ilyesmire gondoltam én is, csak én nem tudom ennyire körülményesen megfogalmazni. Emlékeztetsz valakire, aki képes hasonlóan beszélni, csak ő még érti is, hogy mit beszél. *Felnevet most épp egészen jókedvűen, mindeközben pedig fény derül arra is, hogy a Lakónegyed lehet az úti céljuk.*
- Nem válhatunk el, mert akkor te nem eszel. Van egy szobám az egyik tavernában, de elmegyek veled oda, ahová te akarsz. Ott úgysem látnak szívesen. *Vallja be, hogy nem sokon múlott, hogy kidobják a fogadóból.*
*Még jó, hogy Delrayne a kósza gondolatait nem osztja meg a feketeséggel. A jelenlegi, labilis lelkiállapotában még a nyakába találna ugrani, és követelni, hogy legyen ő az édesanyja. Groteszk egy jelenet volna, azt meg kell hagyni, főleg itt, a sötét barlang szájában.
Bemutatkozását követően az anya szó sunyi módon apára cserélődik, melyre kelletlenül húzza félre festett ajkait.*
- Amit én először tőle kaptam, az a magány. Fontosabb volt neki a föld alatt rohadni, mint a lányára vigyázni. *Hogy miért az apjára dühös és nem az anyjára? Talán azért, mert róla tudja, hogy halott. Az anyjáról soha nem tudott meg semmit. Sem azt, hogy él-e vagy meghalt, sem pedig azt, hogy miért nem az ő, hanem idegenek karjaiban ébredt öntudatra ebben a kegyetlen, zord világban.
Azt, hogy az apja tulajdona volna egy név miatt, erősen kétli, furcsállóan is nézne társára, ha látná őt rendesen a sötétben. Ezt a problémát aztán hamar orvosolja a tőrére applikált, apró, fényes láng segítségével.*
- Akkor Sa'Tereth üdvözöl majd minket. Ahogy te is mondtad korábban. De kösz, hogy aggódsz értem. Amúgy meg, akkor, ha az apám halott, megint csak nem tartozom sehová. Sőt, soha nem is voltam az övé… *Megrázza a fejét, és inkább igyekszik minden ártó gondolatot elhessegetni az elméjéből. Ő maga a kagylók betakarításához nem ért úgy, mint a varázslatokhoz, ezért csak egy helyben toporog egészen addig, míg be nem fogják, hogy a köpenye legyen a batyu, amibe pakolják a zsákmányt.*
- Nem vagyok kicsi! Miért mondod ezt? Már mondtam, hogy idősebb vagyok, mint amennyinek gondolsz. Amúgy meg nem eszem lovat. Egy lovam van, Árnyék, de őt soha nem enném meg, mert a barátom. Tüzet lehel és parazsat eszik, mióta megmenekült a haláltól. *Meséli, miközben a sötét köpenyébe gyűjti a kagylókat. A végére egészen szép számmal akad belőlük, s úgy tűnik, hogy cipelnie is neki kell oda, ahol leves lesz belőle. Vajon hová mennek majd?
Delrayne a visszafelé vezető úton még ellátja az élet bölcsességeivel is, amire ő furcsálló tekintettel emeli barnáit a lányra.*
- Valami ilyesmire gondoltam én is, csak én nem tudom ennyire körülményesen megfogalmazni. Emlékeztetsz valakire, aki képes hasonlóan beszélni, csak ő még érti is, hogy mit beszél. *Felnevet most épp egészen jókedvűen, mindeközben pedig fény derül arra is, hogy a Lakónegyed lehet az úti céljuk.*
- Nem válhatunk el, mert akkor te nem eszel. Van egy szobám az egyik tavernában, de elmegyek veled oda, ahová te akarsz. Ott úgysem látnak szívesen. *Vallja be, hogy nem sokon múlott, hogy kidobják a fogadóból.*
1082. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-07-05 21:23:20
Üzenet elküldve: 2026-07-05 21:23:20
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 30
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 30
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*A felvetésre, miszerint ki féljen kitől csak hümment. Egyre inkább érzi úgy, hogy húgainak egyikével sétál a parton. A fiatalabbakkal, azokkal, akik még tanítványok.
Rég volt már tanítványa, talán vennie kéne maga mellé egyet. Megeshet, hogy a következő név után megteszi. Talán jót tenne neki. Talán vannak ilyen ambíciói. Átadni a tudását, felelni valakiért, birtokolni valamit, ami az övé egészen addig, míg el nem veszik tőle.
Lepillant a lányra, a fekete tekintet merengve nézi a vonásokat, a mozgást, mintha csak azt fontolgatná, magához veszi a másikat. Elképzelni, milyen lenne, ha nem egy idegen volna mellette. Milyen lenne, ha ez a lány…az övé volna.
De nem érez semmit. Nem érzi azt, amit éreznie kéne, amit elvár, hogy érezzen. Nem tölti el a gondolat örömmel, izgalommal, nem dobban a szíve, egyszerűen…nem érez semmit. Talán mégsem valóak neki a gyerekek. A tanítványok. Fölösleges, úgyis elveszik, vagy ellene fordítják. Ugyan úgy, ahogy vele és saját mesterével tették, az első próbájuk során.
Ismét hümment, azonban ez a hümmentés már magának szól, nem Norinak. Túlságosan sokat gondolkodik mostanában. Kevesebb időt kéne a fejében töltenie és többet a pillanatban. *
-Általában így szokott lenni. Ez az első dolog amit a gyermekek az apjuktól kapnak. Így jelölik a világnak, hogy a tulajdonuk vagy. Szerencsés dolog, ha apád neked adja a nevét, úgy hiszem. Azt jelenti, tartozol valahová.
*A temetőbe látogatás és beszélgetés tényét szelíd biccentéssel honorálja. Megérti, elfogadja, bár ő maga nem tesz ilyesmit soha. Túlságosan is gyűlöli a temetőket ahhoz, hogy meglátogassa őket. Irracionális félelme az, hogy áldozatai egyszer kikelnek a sírjukból és megbosszulják tetteit. Így is sokszor álmodik az arcukkal, szellemükkel. Megszámlálhatatlanul sokszor.
Hezitálás nélkül lép be a barlangba, ám mélyre nem hatol. A mágia által gyújtott tüzet vidám fejcsóválással honorálja, megszívva a fogát ciccent.*
-Túlságosan is rátámaszkodtok a mágiára. Mi lesz veletek, ha egyszer elfogy a forrása? Vagy ti fogytok el?
*Ő maga is előveszi az egyik tőrét, bár egészen más célból. A falon gazdagon ülnek, nedvesen csillannak a sötét kagylók. Rutinos, gyors mozdulatokkal kezdi feleszegetni a barlang falába épült ujjnyi hosszú kincseket, egyre csak hátra adogatva rögtönzött „fényhozójuknak”.*
-Tartsd a köpenyed no, abba pakolok. Jó étvágyad van-e? Azt tapasztaltam, hogy az olyan kicsi leányok, mint te, általában együltükben akár egy egész lovat is meg tudnának enni, biztosra megyek!
*Magabiztosan használja a pengét, egészen fentről szedi lefele a reggeli-ebédnek valót, igyekezve a szebbeket kiválasztani. Jó ideig csöndben marad, mintha a kagylókra koncentrálna, ám az igazság az, hallgatózik. Figyeli a tenger morajlását, hallgatja, ahogy amaz egyre csak a barlang falának csapódik, ahogy lassan emelkedik lábszártól térdig a víz. Hamarosan már elég gyűlik össze egy gazdagabb leveshez, talán még valamivel több is, mint kéne. A pengét visszacsúsztatja a szépen megmunkált tokba, fejével kifelé int, majd meg is indul a part irányába. Nem ajánl segítséget a cipekedésbe, az egyenlőség jegyében hagyja, hogy Nori cipelje a zsákmányt, ha már ő megszerezte, illetve szinte mérget merne rá venni, hogy ő is fogja elkészíteni.
Így aztán a kikötő felé veszi az irányt.*
-Egyébként…tévedsz. A pillanatban, mikor kimondtad, még neked sem kellene az, aki a festék mögött van, elvetted az esélyt a világtól, hogy kellhessen nekik. De öröm az ürömben -*jelentőségteljesen pillant le a másikra*- a világ nem érdemli meg, hogy megmutasd neki az igazi arcod. Egyébként meg, mindegy is, mert az a Leina is te vagy, akit rejtegetsz. Csak hát, az ember is olyan kicsit, mint egy kagyló. Páncél védi, mert belülről puha. És ezzel nincs is gond. Ez így van jól, ez az emberi természet rendje.
*Kifelé araszol a vízből, így hamarosan már a kavicsos parton sétálhatnak.*
-Az én utam a lakónegyed felé visz, ott vár rám a száraz ruhám. A kikötőben vagy elválnak az útjaink és megfőzöd magad a levest, vagy arra visz az utat, amerre engem is és megszárítkozol a tűz mellett, míg megfő a leves ott, ahová én is tartok.
*A felvetésre, miszerint ki féljen kitől csak hümment. Egyre inkább érzi úgy, hogy húgainak egyikével sétál a parton. A fiatalabbakkal, azokkal, akik még tanítványok.
Rég volt már tanítványa, talán vennie kéne maga mellé egyet. Megeshet, hogy a következő név után megteszi. Talán jót tenne neki. Talán vannak ilyen ambíciói. Átadni a tudását, felelni valakiért, birtokolni valamit, ami az övé egészen addig, míg el nem veszik tőle.
Lepillant a lányra, a fekete tekintet merengve nézi a vonásokat, a mozgást, mintha csak azt fontolgatná, magához veszi a másikat. Elképzelni, milyen lenne, ha nem egy idegen volna mellette. Milyen lenne, ha ez a lány…az övé volna.
De nem érez semmit. Nem érzi azt, amit éreznie kéne, amit elvár, hogy érezzen. Nem tölti el a gondolat örömmel, izgalommal, nem dobban a szíve, egyszerűen…nem érez semmit. Talán mégsem valóak neki a gyerekek. A tanítványok. Fölösleges, úgyis elveszik, vagy ellene fordítják. Ugyan úgy, ahogy vele és saját mesterével tették, az első próbájuk során.
Ismét hümment, azonban ez a hümmentés már magának szól, nem Norinak. Túlságosan sokat gondolkodik mostanában. Kevesebb időt kéne a fejében töltenie és többet a pillanatban. *
-Általában így szokott lenni. Ez az első dolog amit a gyermekek az apjuktól kapnak. Így jelölik a világnak, hogy a tulajdonuk vagy. Szerencsés dolog, ha apád neked adja a nevét, úgy hiszem. Azt jelenti, tartozol valahová.
*A temetőbe látogatás és beszélgetés tényét szelíd biccentéssel honorálja. Megérti, elfogadja, bár ő maga nem tesz ilyesmit soha. Túlságosan is gyűlöli a temetőket ahhoz, hogy meglátogassa őket. Irracionális félelme az, hogy áldozatai egyszer kikelnek a sírjukból és megbosszulják tetteit. Így is sokszor álmodik az arcukkal, szellemükkel. Megszámlálhatatlanul sokszor.
Hezitálás nélkül lép be a barlangba, ám mélyre nem hatol. A mágia által gyújtott tüzet vidám fejcsóválással honorálja, megszívva a fogát ciccent.*
-Túlságosan is rátámaszkodtok a mágiára. Mi lesz veletek, ha egyszer elfogy a forrása? Vagy ti fogytok el?
*Ő maga is előveszi az egyik tőrét, bár egészen más célból. A falon gazdagon ülnek, nedvesen csillannak a sötét kagylók. Rutinos, gyors mozdulatokkal kezdi feleszegetni a barlang falába épült ujjnyi hosszú kincseket, egyre csak hátra adogatva rögtönzött „fényhozójuknak”.*
-Tartsd a köpenyed no, abba pakolok. Jó étvágyad van-e? Azt tapasztaltam, hogy az olyan kicsi leányok, mint te, általában együltükben akár egy egész lovat is meg tudnának enni, biztosra megyek!
*Magabiztosan használja a pengét, egészen fentről szedi lefele a reggeli-ebédnek valót, igyekezve a szebbeket kiválasztani. Jó ideig csöndben marad, mintha a kagylókra koncentrálna, ám az igazság az, hallgatózik. Figyeli a tenger morajlását, hallgatja, ahogy amaz egyre csak a barlang falának csapódik, ahogy lassan emelkedik lábszártól térdig a víz. Hamarosan már elég gyűlik össze egy gazdagabb leveshez, talán még valamivel több is, mint kéne. A pengét visszacsúsztatja a szépen megmunkált tokba, fejével kifelé int, majd meg is indul a part irányába. Nem ajánl segítséget a cipekedésbe, az egyenlőség jegyében hagyja, hogy Nori cipelje a zsákmányt, ha már ő megszerezte, illetve szinte mérget merne rá venni, hogy ő is fogja elkészíteni.
Így aztán a kikötő felé veszi az irányt.*
-Egyébként…tévedsz. A pillanatban, mikor kimondtad, még neked sem kellene az, aki a festék mögött van, elvetted az esélyt a világtól, hogy kellhessen nekik. De öröm az ürömben -*jelentőségteljesen pillant le a másikra*- a világ nem érdemli meg, hogy megmutasd neki az igazi arcod. Egyébként meg, mindegy is, mert az a Leina is te vagy, akit rejtegetsz. Csak hát, az ember is olyan kicsit, mint egy kagyló. Páncél védi, mert belülről puha. És ezzel nincs is gond. Ez így van jól, ez az emberi természet rendje.
*Kifelé araszol a vízből, így hamarosan már a kavicsos parton sétálhatnak.*
-Az én utam a lakónegyed felé visz, ott vár rám a száraz ruhám. A kikötőben vagy elválnak az útjaink és megfőzöd magad a levest, vagy arra visz az utat, amerre engem is és megszárítkozol a tűz mellett, míg megfő a leves ott, ahová én is tartok.
1081. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-07-04 12:59:43
Üzenet elküldve: 2026-07-04 12:59:43
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1249
OOC üzenetek: 65
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1249
OOC üzenetek: 65
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Kérdés nélkül követi a vöröst, bárhová is vezesse őt. Ha majd a helyzet úgy hozza, hogy egy félreeső helyen el kell vágnia a torkát azért, hogy megvédje a saját életét, hát majd megteszi, de egyelőre nincs oka bizalmatlannak lenni. Még arra sem figyel oda különösebben, hogy túl sokat ne áruljon el magáról.*
- Én nem azért felejtek el dolgokat mert nem számítanak. Azért, mert… nem tudom, miért. Csak néha bizonyos emlékek eltűnnek, máskor pedig újra eszembe jutnak. *Ránt vállat, miközben őszinte tekintettel pillant bele a másik különös szemű íriszeibe. Ami azt illeti, tetszenek neki a lány szemei, hisz minél sötétebb valami, annál jobb.
Az ezek után elhangzó Anya szó furcsa érzéseket ébreszt fel benne, de azok közül egyik sem kellemes. Szomorúság, csalódottság, düh és társai öntik el a lelkét, melynek okán ajkai finoman megrándulnak, majd lefelé biggyednek. A feketeség néma marad, úgy hallgatja, ahogy amaz megpróbálja őt lebeszélni a kagyló becenévről. A kérdésre, hogy érti-e az okát, csak bólint, ám az azt követő két kérdés hallatán hirtelen felkacag.*
- Jajj, nagyon vicces vagy te! Nézz rám! Persze, hogy nem félek. Inkább a sötét féljen tőlem! *Bepillant a barlang száján úgy, mintha csak megpróbálna keresztül nézni az onnan áradó, végtelennek tűnő sötétségen. Nem, egyáltalán nem fél, mégis habozik követni Delrayne lépteit. Hosszú másodpercekig kell várnia társának, mire végül odalép mellé, hogy folytassák útjukat a sötét ismeretlenbe.
Az anya szó újra bizonytalanságot szül benne, így a következő kérdésre sem érkezik válasz azonnal, de nem is marad néma.*
- Rien. Leina Rien. Nem tudom, hogy az anyám adta-e, de az biztos, hogy a vezetéknevem az apámtól van. Vele szoktam beszélgetni is a temetőben, de soha nem válaszol… *Billenti oldalra a fejét, majd még mielőtt túl mélyre merészkednének az iszapos, sötét barlangban, Delrayne-nel ellentétben ő előhúzza az egyik tőrét. Nem harcolni akar vele, hanem egy gyors kézmozdulatot követően megpróbál némi fényt varázsolni maguknak, hogy legalább azt lássák, merre lépnek, no meg a kagylókat. Eközben válaszolja meg a következő kérdést is.*
- Elrejti azt, aki voltam, és jelképezi azt, akivé váltam. Az a Leina nem kellene senkinek, aki a festék mögött van, még nekem sem. Ő túl szomorú, gyáva és gyenge. Úgy nem lehetne túlélni. *Mond minden szót ridegen, mégis úgy, mintha egy gyermek mesélne valamiféle, butácska rémtörténetet.
Közben reménykedik abban, hogy a tőre végén mostanra már fényes láng ég, mi segítheti továbbhaladásukat.*
A varázsló gyors kézmozdulatot tesz, melynek hatására egy jól világító lángot tud elhelyezni egy tárgy hegyére (pl. bot, fáklya vagy egyéb fegyvervég). Ha az anyag nem éghető, a láng két kör múlva kialszik, egyéb esetben életszerűen meggyullad.
*Kérdés nélkül követi a vöröst, bárhová is vezesse őt. Ha majd a helyzet úgy hozza, hogy egy félreeső helyen el kell vágnia a torkát azért, hogy megvédje a saját életét, hát majd megteszi, de egyelőre nincs oka bizalmatlannak lenni. Még arra sem figyel oda különösebben, hogy túl sokat ne áruljon el magáról.*
- Én nem azért felejtek el dolgokat mert nem számítanak. Azért, mert… nem tudom, miért. Csak néha bizonyos emlékek eltűnnek, máskor pedig újra eszembe jutnak. *Ránt vállat, miközben őszinte tekintettel pillant bele a másik különös szemű íriszeibe. Ami azt illeti, tetszenek neki a lány szemei, hisz minél sötétebb valami, annál jobb.
Az ezek után elhangzó Anya szó furcsa érzéseket ébreszt fel benne, de azok közül egyik sem kellemes. Szomorúság, csalódottság, düh és társai öntik el a lelkét, melynek okán ajkai finoman megrándulnak, majd lefelé biggyednek. A feketeség néma marad, úgy hallgatja, ahogy amaz megpróbálja őt lebeszélni a kagyló becenévről. A kérdésre, hogy érti-e az okát, csak bólint, ám az azt követő két kérdés hallatán hirtelen felkacag.*
- Jajj, nagyon vicces vagy te! Nézz rám! Persze, hogy nem félek. Inkább a sötét féljen tőlem! *Bepillant a barlang száján úgy, mintha csak megpróbálna keresztül nézni az onnan áradó, végtelennek tűnő sötétségen. Nem, egyáltalán nem fél, mégis habozik követni Delrayne lépteit. Hosszú másodpercekig kell várnia társának, mire végül odalép mellé, hogy folytassák útjukat a sötét ismeretlenbe.
Az anya szó újra bizonytalanságot szül benne, így a következő kérdésre sem érkezik válasz azonnal, de nem is marad néma.*
- Rien. Leina Rien. Nem tudom, hogy az anyám adta-e, de az biztos, hogy a vezetéknevem az apámtól van. Vele szoktam beszélgetni is a temetőben, de soha nem válaszol… *Billenti oldalra a fejét, majd még mielőtt túl mélyre merészkednének az iszapos, sötét barlangban, Delrayne-nel ellentétben ő előhúzza az egyik tőrét. Nem harcolni akar vele, hanem egy gyors kézmozdulatot követően megpróbál némi fényt varázsolni maguknak, hogy legalább azt lássák, merre lépnek, no meg a kagylókat. Eközben válaszolja meg a következő kérdést is.*
- Elrejti azt, aki voltam, és jelképezi azt, akivé váltam. Az a Leina nem kellene senkinek, aki a festék mögött van, még nekem sem. Ő túl szomorú, gyáva és gyenge. Úgy nem lehetne túlélni. *Mond minden szót ridegen, mégis úgy, mintha egy gyermek mesélne valamiféle, butácska rémtörténetet.
Közben reménykedik abban, hogy a tőre végén mostanra már fényes láng ég, mi segítheti továbbhaladásukat.*
A varázsló gyors kézmozdulatot tesz, melynek hatására egy jól világító lángot tud elhelyezni egy tárgy hegyére (pl. bot, fáklya vagy egyéb fegyvervég). Ha az anyag nem éghető, a láng két kör múlva kialszik, egyéb esetben életszerűen meggyullad.
1080. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-07-02 23:54:21
Üzenet elküldve: 2026-07-02 23:54:21
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 30
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 30
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
-Csak nem. -*visszhangozza a kijelentést, egészen könnyedén, szórakozottan. Arcvonásai egyre csak lazulnak, ahogy aláereszkednek. A tenger morajlása erősödik, a csizmáik talpa alatti nesztelen, füves lépteket felváltja az aprókavics jellegzetes, surlódó, zörgő hangja.
Delraynet egészen szórakoztatja a gondolat, miszerint a mellette sétáló lánynak fogalma sincs arról, kivel andalog a parton, vagy hogy az illető mivel foglalkozik.
Talán már kevésbé szórakozna jól, ha megtudná, az a bizonyos fegyver kétélű, ő legalább akkora homályban tapogatózik az ismeretlen kilétét illetően, mint amaz vele kapcsolatban. Ha megtudnák az igazságot, valószínűleg egészen más hangulatban zajlana az együttlét. De szerencsére nem tudják, ez pedig így van jól.
Talán az istenek rendelték így.
Rutinosan halad, a magasan nyúló, kikötőhöz egészen közeli barlangok és hosszú, égbe meredő oszlopszerű képződmények irányába. Arrafele még a falon is megtelepednek a kagylók, amik jóval ízletesebbek, mint az iszapban rejtőző társaik. Talán tisztábbak is. A dagály lomhán hódítja vissza eközben a korábban felfedett területeket, így a barlangokat nagyjából lábszárig tölti meg, mire a közelükbe érnek.
Csöndesen hallgatja a festékről tartott beszámolót, majd az emlékezet firtatását. A Cyroldnak tudja be a feledékenységet, a gondolatra alig észrevehetően, önkéntelenül biccent egyet.*
-Valóban fura, de úgy hiszem, ami igazán fontos, arról nem feledkezik meg az ember. Ha elfelejtetted, nem számított igazán. Vagy számított? -*bújtatott kérdés, ami talán olyan választ vár, melyet a lány normális esetben nem mondana el. A fekete szemek Norileinara szegeződnek, érdeklődve figyelik, ám a tempó nem lassul, célirányosan közelítenek a fekete szájjal, álmosan tátongó barlangok felé.*
-Úgy szólítasz, ahogy szeretnél, nem hiszem, hogy van beleszólásom. Az Anyám a Delrayne nevet adta nekem, a legtöbben így szólítanak.
*Avatott fül kihallhatja az „anya” jelzőben a különös, szívdobbanásnyi hezitálásra emlékeztető megállást, majd erősen megnyomott csengést. Az Anya, akitől a nevét kapta, akinek a tulajdonát képezi. Nem is emlékszik arra, mi lehetett az eredeti neve. Talán Arlynn, ez rémlik neki. A lány, akivel együtt megvették ugyanattól a tartótól és háztól származott, mint ő. Valamivel idősebb is volt, ő Arlynnak hívta. Ám ez régen volt és a lánnyal együtt meghalt, s a tenger mélyére alászállt.*
- Nem hiszem, hogy a Kagyló megnevezés annyira szerencsés lenne, tudod…itt a kikötőben egészen sok matróz asszociálna egészen másra, ha azt hallaná, utánam kiabálsz. Habár… a legtöbbje kedveli az asszonyokat, az asszonyoknál jobban csak a leányokat, a leányoknál jobban meg csak a még több leányt. Érted, ugye? -*kedélyesen, cinkosul hunyorít.
A barlangokat elérve egyelőre a kavicsos részen marad, nem megy a vízbe.*
-Úgy hiszem, odabent egészen szépeket találunk. Nem félsz a sötétben, igaz? És a víztől? Mert ha jót akarunk enni, oda bizony be kell most menni. -*bök a sötétség irányába, míg köpenyét ismét leoldja magáról. Hanyag mozdulattal dobja a kavicsokra, kellően távol a vízvonaltól, majd meg is indul befelé.*
-Nem ajánlom, hogy levedd a csizmád, csak az istenek tudják, hogy mit rejt az iszap.
*Ha látja a hajlandóságot, bevárja a lányt, így lassabban halad. A tőrét egyelőre nem húzza ki a díszes, derekára erősített szíjból, egyelőre fölöslegesnek tartja.*
-Én neked milyen nevet adott az anyád?
*Az adott pillanatban nem néz a másik felé, sokkal inkább köti le a sekély víz fürkészése. A tenger ritmikusan, ütemesen lökődik egyre csak a térdüknek, minden egyes lomha hullámzással.*
-Azt mondod fontos, nagyon fontos a festék. Miért fontos ez? Mit jelent ez neked?
-Csak nem. -*visszhangozza a kijelentést, egészen könnyedén, szórakozottan. Arcvonásai egyre csak lazulnak, ahogy aláereszkednek. A tenger morajlása erősödik, a csizmáik talpa alatti nesztelen, füves lépteket felváltja az aprókavics jellegzetes, surlódó, zörgő hangja.
Delraynet egészen szórakoztatja a gondolat, miszerint a mellette sétáló lánynak fogalma sincs arról, kivel andalog a parton, vagy hogy az illető mivel foglalkozik.
Talán már kevésbé szórakozna jól, ha megtudná, az a bizonyos fegyver kétélű, ő legalább akkora homályban tapogatózik az ismeretlen kilétét illetően, mint amaz vele kapcsolatban. Ha megtudnák az igazságot, valószínűleg egészen más hangulatban zajlana az együttlét. De szerencsére nem tudják, ez pedig így van jól.
Talán az istenek rendelték így.
Rutinosan halad, a magasan nyúló, kikötőhöz egészen közeli barlangok és hosszú, égbe meredő oszlopszerű képződmények irányába. Arrafele még a falon is megtelepednek a kagylók, amik jóval ízletesebbek, mint az iszapban rejtőző társaik. Talán tisztábbak is. A dagály lomhán hódítja vissza eközben a korábban felfedett területeket, így a barlangokat nagyjából lábszárig tölti meg, mire a közelükbe érnek.
Csöndesen hallgatja a festékről tartott beszámolót, majd az emlékezet firtatását. A Cyroldnak tudja be a feledékenységet, a gondolatra alig észrevehetően, önkéntelenül biccent egyet.*
-Valóban fura, de úgy hiszem, ami igazán fontos, arról nem feledkezik meg az ember. Ha elfelejtetted, nem számított igazán. Vagy számított? -*bújtatott kérdés, ami talán olyan választ vár, melyet a lány normális esetben nem mondana el. A fekete szemek Norileinara szegeződnek, érdeklődve figyelik, ám a tempó nem lassul, célirányosan közelítenek a fekete szájjal, álmosan tátongó barlangok felé.*
-Úgy szólítasz, ahogy szeretnél, nem hiszem, hogy van beleszólásom. Az Anyám a Delrayne nevet adta nekem, a legtöbben így szólítanak.
*Avatott fül kihallhatja az „anya” jelzőben a különös, szívdobbanásnyi hezitálásra emlékeztető megállást, majd erősen megnyomott csengést. Az Anya, akitől a nevét kapta, akinek a tulajdonát képezi. Nem is emlékszik arra, mi lehetett az eredeti neve. Talán Arlynn, ez rémlik neki. A lány, akivel együtt megvették ugyanattól a tartótól és háztól származott, mint ő. Valamivel idősebb is volt, ő Arlynnak hívta. Ám ez régen volt és a lánnyal együtt meghalt, s a tenger mélyére alászállt.*
- Nem hiszem, hogy a Kagyló megnevezés annyira szerencsés lenne, tudod…itt a kikötőben egészen sok matróz asszociálna egészen másra, ha azt hallaná, utánam kiabálsz. Habár… a legtöbbje kedveli az asszonyokat, az asszonyoknál jobban csak a leányokat, a leányoknál jobban meg csak a még több leányt. Érted, ugye? -*kedélyesen, cinkosul hunyorít.
A barlangokat elérve egyelőre a kavicsos részen marad, nem megy a vízbe.*
-Úgy hiszem, odabent egészen szépeket találunk. Nem félsz a sötétben, igaz? És a víztől? Mert ha jót akarunk enni, oda bizony be kell most menni. -*bök a sötétség irányába, míg köpenyét ismét leoldja magáról. Hanyag mozdulattal dobja a kavicsokra, kellően távol a vízvonaltól, majd meg is indul befelé.*
-Nem ajánlom, hogy levedd a csizmád, csak az istenek tudják, hogy mit rejt az iszap.
*Ha látja a hajlandóságot, bevárja a lányt, így lassabban halad. A tőrét egyelőre nem húzza ki a díszes, derekára erősített szíjból, egyelőre fölöslegesnek tartja.*
-Én neked milyen nevet adott az anyád?
*Az adott pillanatban nem néz a másik felé, sokkal inkább köti le a sekély víz fürkészése. A tenger ritmikusan, ütemesen lökődik egyre csak a térdüknek, minden egyes lomha hullámzással.*
-Azt mondod fontos, nagyon fontos a festék. Miért fontos ez? Mit jelent ez neked?
1079. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-07-01 17:46:02
Üzenet elküldve: 2026-07-01 17:46:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1249
OOC üzenetek: 65
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1249
OOC üzenetek: 65
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Legyen bármi is az igazság, a feketeség mostanra már szentül hisz az általa helyesnek vélt következtetésben, mi szerint ez a lány pontosan ugyanattól kap útmutatást, akinél ő maga is hosszú nyarak óta keres menedéket. Az Arctalannál, a vér és halál istenénél, Sa'Terethnél. Több ennél nem is kell neki, hogy váratlanul egy orvtámadás áldozatául ejtve fonja karjai közé a másikat. Még csak isteni segítségre sincs szüksége ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Talán a fél-elf túlságosan is elmerengett a múltján és azon, hogy honnan is jött valójában…
Norileina ölelése szoros, határozott, de lefőképp őszinte, ahogy rögtönzött béklyóba zárva tartja fogságban az edzett testet. Nem zavartatja magát, hogy amaz nem viszonozza a gesztust, neki épp elegendő, hogy addig maradnak így, míg maga nem dönt amellett, hogy elengedi a lányt. Ekkor kissé megilletődve lép hátrébb egyet, de arcvonásai azonnal visszaváltanak a már megszokott hidegségre, amikor észreveszi magát, és sikerül rendeznie az érzelmek hadai által ostromolt gondolatait.*
- Csak nem teszel magadban kárt egy kicsike ijedtségtől… *válaszolja kuncogva, merthát legyen szó bármiféle levesről, az már egyszer biztos, hogy kettejük közül nem ő lesz az, aki megfőzi. Bár, mikor épp nem égeti oda, akkor tud egészen finom ételeket készíteni. Kár, hogy ez ritkán fordul elő, s amúgy is csak a mellékhatása annak, hogy évekig készített olyan főzeteket, melyek emberek utolsó vacsorájává váltak.
Mikor a vörös megindul, ő mellette lépdel, kérdésére pedig kíváncsian emeli rá a barnáit.*
- A festék mindig rajtam van. Fontos… nagyon fontos… Amúgy meg van oka, igen. Az, hogy úgyis mindig elfelejteném a számot. Tudod, sokszor felejtek el dolgokat, máskor pedig olyasmi is az eszembe jut, amit nem is tudtam, hogy tudok. Furcsa, nem? *Kezd kissé szeleburdin, de mégis édesen viselkedni, nem hiába. A lelke mélyén megszólított gyermek, kit ezek szerint sikerült felfedeznie a másiknak, elő szeretne bújni, és élni egy keveset, még ha a hely nem is feltétlenül megfelelő most erre.*
- Mi a neved? Ha nincs, akkor Kagylónak foglak hívni… *Szélesedik a mostanra már meg-megjelenő mosolya.*
*Legyen bármi is az igazság, a feketeség mostanra már szentül hisz az általa helyesnek vélt következtetésben, mi szerint ez a lány pontosan ugyanattól kap útmutatást, akinél ő maga is hosszú nyarak óta keres menedéket. Az Arctalannál, a vér és halál istenénél, Sa'Terethnél. Több ennél nem is kell neki, hogy váratlanul egy orvtámadás áldozatául ejtve fonja karjai közé a másikat. Még csak isteni segítségre sincs szüksége ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Talán a fél-elf túlságosan is elmerengett a múltján és azon, hogy honnan is jött valójában…
Norileina ölelése szoros, határozott, de lefőképp őszinte, ahogy rögtönzött béklyóba zárva tartja fogságban az edzett testet. Nem zavartatja magát, hogy amaz nem viszonozza a gesztust, neki épp elegendő, hogy addig maradnak így, míg maga nem dönt amellett, hogy elengedi a lányt. Ekkor kissé megilletődve lép hátrébb egyet, de arcvonásai azonnal visszaváltanak a már megszokott hidegségre, amikor észreveszi magát, és sikerül rendeznie az érzelmek hadai által ostromolt gondolatait.*
- Csak nem teszel magadban kárt egy kicsike ijedtségtől… *válaszolja kuncogva, merthát legyen szó bármiféle levesről, az már egyszer biztos, hogy kettejük közül nem ő lesz az, aki megfőzi. Bár, mikor épp nem égeti oda, akkor tud egészen finom ételeket készíteni. Kár, hogy ez ritkán fordul elő, s amúgy is csak a mellékhatása annak, hogy évekig készített olyan főzeteket, melyek emberek utolsó vacsorájává váltak.
Mikor a vörös megindul, ő mellette lépdel, kérdésére pedig kíváncsian emeli rá a barnáit.*
- A festék mindig rajtam van. Fontos… nagyon fontos… Amúgy meg van oka, igen. Az, hogy úgyis mindig elfelejteném a számot. Tudod, sokszor felejtek el dolgokat, máskor pedig olyasmi is az eszembe jut, amit nem is tudtam, hogy tudok. Furcsa, nem? *Kezd kissé szeleburdin, de mégis édesen viselkedni, nem hiába. A lelke mélyén megszólított gyermek, kit ezek szerint sikerült felfedeznie a másiknak, elő szeretne bújni, és élni egy keveset, még ha a hely nem is feltétlenül megfelelő most erre.*
- Mi a neved? Ha nincs, akkor Kagylónak foglak hívni… *Szélesedik a mostanra már meg-megjelenő mosolya.*
1078. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-30 01:43:45
Üzenet elküldve: 2026-06-30 01:43:45
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 30
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 30
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
* Nem tud gondolatot olvasni, de ha menne neki, minden bizonnyal megszületne az első, évek óta hiányzó, önkéntelen mosoly, melyet az istenek üzengetése váltana ki.
Bár tiszteletével és hitével Sa'Terethnek és Teysusnak tartozik, életével mégiscsak Sybbyl Savyerent és az ő Pillangóházát szolgálja, pontosan úgy, mint megannyi wegtoreni és pirtianesi húgai és nővérei teszik és tenni fogják.
A félelf féli az isteneket, de közel sem annyira, mint gazdáját, „az Anyát”, így fel sem merül benne -soha nem is merült-, hogy lehet más választása. Ezért megy, ha mennie kell, ad, ha úgy kívánja meg a feladat, elvesz, ha el kell venni, s aláereszkedjen a mélybe, elolvasni, megtudni a Sybbyl által kijelölt következő küldetéshez és személyhez kapcsolódó információt, ha eljön az idő rá. Soha egyikükbe sem merült fel a kétkedés. Nem engedték meg számukra a kételyt, ahogy az önálló gondolatokat sem. Az ő dolguk nem a gondolkodás, ők csak eszközök abban, melyet az istenek -Sybbyl által- elrendelnek.
Szerencsésnek érezhetik magukat, hogy kiválasztották őket, hiszen ezerszer rosszabb sors is várhatott volna rájuk a rabszolgapiacon. De ők ezt kapták. Ennek fényében egészen jól szórakozna, ha megtudná, a lány úgy hiszi, az istenek adnak számára iránymutatást a mélységben, hiszen Sybbyl Savyeren és a Pillangóház ügyeibe egyetlen istenség sem ártja bele magát. Ha úgy lenne, már leégett volna az eldugott, apró de impozáns Pillangóház, „Anyát” pedig magához szólította volna Sa'Tereth a lehető legborzalmasabb tüdőbajjal, kínhalállal. Ám eleget áldoznak az entitásoknak, legyen szó vérről vagy aranyról, így mondhatni, Savyeren és az ő „pillangói” az istenek kegyeltjei. Üzleti szempontból mindenképp. *
-Kagylót. -*ismétli utána, megbiccentve a fejét. A megszólításra reflexszerűen fordul hátra, a fekete szemekben értetlenség, várakozás, az esetleges veszély felmérése tükröződik. Ahogy a lány felé mozdul, önkéntelenül is hátrál egy lépést, így igyekezve megtartani a távolságot, de amaz meglepően gyors a hajnalhoz képest, s talán maga is az istenek kegyeltje. *
*Delrayne nem mozdul, egész teste megfeszül az érintésben. A testhezálló darabok izmost törzset és karokat rejtenek, a felépítése bár nyúlánk, de kemény kötésű, edzett, enyhén inas. Fajának minden jellemzőjét hordozza, így egészen esztétikusnak hat, már-már kellemesnek érződhet a gesztus. Valószínűleg a nőt körbe lengő édeskés, parfümként felkent olaj is segít a helyzeten. A félvért szinte megkomponálták, legalább is úgy hathat. Kezei mellette lógnak, nem emeli vissza ölelésre, fejét valamivel egyenesebben tartja, így várva ki türelmesen, míg elengedik. Nincs benne neheztelés vagy távolságtartás, a rideg mozdulatlanság inkább tudható be zsigeri ösztönnek, belé vert reakciónak, akár a jól idomított ebek, akik kizárólag a parancsra várnak. Nevelésük alapjai szerint a testük a legtökéletesebb fegyverük, annak gesztusai pedig a mód, mellyel élhetnek velük. Az ölelés, melyből fatális fojtás sarjad, egy szenvedélyes csók, ami az ajkakra kent mérgek okán egy fertályóra múltán szívelégtelenséget okoz, s csak az istenek tudják még, ezen felül hány módja akad annak, hogy a selyembe burkolt éjszakai pillangók örök álmot hozzanak kiszemeltjeik – pontosabban kirendeltjeik- szemeire.
Miután elengedik, csak aztán szólal meg.*
-Ne tégy felém ilyen hirtelen mozdulatokat, mert megriadok, aztán nem lesz aki megfőzze a levest.
*A szemöldöke megrándul, alig észrevehetően hunyorít, így adja a másik tudtára, nem neheztel az érintés okán. Oldalra biccent a part felé, végül megindul, immáron a lánnyal maga mellett.*
-Van bármi oka annak, hogy nem tartod számon a nyarakat? Mert ha csak a hiúságod tart vissza, biztosíthatlak, nem kell aggódnod. Egészen gyermeknek gondoltalak, már-már bakfisnak. Talán a festék teszi, gyakran látom itt a kikötőben a gyermeklányokat ilyesmivel felvértezve. -*finom, kecses mozdulattal ír le apró kört a saját arca előtt.*-Így öltenek ők páncélt.
* Nem tud gondolatot olvasni, de ha menne neki, minden bizonnyal megszületne az első, évek óta hiányzó, önkéntelen mosoly, melyet az istenek üzengetése váltana ki.
Bár tiszteletével és hitével Sa'Terethnek és Teysusnak tartozik, életével mégiscsak Sybbyl Savyerent és az ő Pillangóházát szolgálja, pontosan úgy, mint megannyi wegtoreni és pirtianesi húgai és nővérei teszik és tenni fogják.
A félelf féli az isteneket, de közel sem annyira, mint gazdáját, „az Anyát”, így fel sem merül benne -soha nem is merült-, hogy lehet más választása. Ezért megy, ha mennie kell, ad, ha úgy kívánja meg a feladat, elvesz, ha el kell venni, s aláereszkedjen a mélybe, elolvasni, megtudni a Sybbyl által kijelölt következő küldetéshez és személyhez kapcsolódó információt, ha eljön az idő rá. Soha egyikükbe sem merült fel a kétkedés. Nem engedték meg számukra a kételyt, ahogy az önálló gondolatokat sem. Az ő dolguk nem a gondolkodás, ők csak eszközök abban, melyet az istenek -Sybbyl által- elrendelnek.
Szerencsésnek érezhetik magukat, hogy kiválasztották őket, hiszen ezerszer rosszabb sors is várhatott volna rájuk a rabszolgapiacon. De ők ezt kapták. Ennek fényében egészen jól szórakozna, ha megtudná, a lány úgy hiszi, az istenek adnak számára iránymutatást a mélységben, hiszen Sybbyl Savyeren és a Pillangóház ügyeibe egyetlen istenség sem ártja bele magát. Ha úgy lenne, már leégett volna az eldugott, apró de impozáns Pillangóház, „Anyát” pedig magához szólította volna Sa'Tereth a lehető legborzalmasabb tüdőbajjal, kínhalállal. Ám eleget áldoznak az entitásoknak, legyen szó vérről vagy aranyról, így mondhatni, Savyeren és az ő „pillangói” az istenek kegyeltjei. Üzleti szempontból mindenképp. *
-Kagylót. -*ismétli utána, megbiccentve a fejét. A megszólításra reflexszerűen fordul hátra, a fekete szemekben értetlenség, várakozás, az esetleges veszély felmérése tükröződik. Ahogy a lány felé mozdul, önkéntelenül is hátrál egy lépést, így igyekezve megtartani a távolságot, de amaz meglepően gyors a hajnalhoz képest, s talán maga is az istenek kegyeltje. *
*Delrayne nem mozdul, egész teste megfeszül az érintésben. A testhezálló darabok izmost törzset és karokat rejtenek, a felépítése bár nyúlánk, de kemény kötésű, edzett, enyhén inas. Fajának minden jellemzőjét hordozza, így egészen esztétikusnak hat, már-már kellemesnek érződhet a gesztus. Valószínűleg a nőt körbe lengő édeskés, parfümként felkent olaj is segít a helyzeten. A félvért szinte megkomponálták, legalább is úgy hathat. Kezei mellette lógnak, nem emeli vissza ölelésre, fejét valamivel egyenesebben tartja, így várva ki türelmesen, míg elengedik. Nincs benne neheztelés vagy távolságtartás, a rideg mozdulatlanság inkább tudható be zsigeri ösztönnek, belé vert reakciónak, akár a jól idomított ebek, akik kizárólag a parancsra várnak. Nevelésük alapjai szerint a testük a legtökéletesebb fegyverük, annak gesztusai pedig a mód, mellyel élhetnek velük. Az ölelés, melyből fatális fojtás sarjad, egy szenvedélyes csók, ami az ajkakra kent mérgek okán egy fertályóra múltán szívelégtelenséget okoz, s csak az istenek tudják még, ezen felül hány módja akad annak, hogy a selyembe burkolt éjszakai pillangók örök álmot hozzanak kiszemeltjeik – pontosabban kirendeltjeik- szemeire.
Miután elengedik, csak aztán szólal meg.*
-Ne tégy felém ilyen hirtelen mozdulatokat, mert megriadok, aztán nem lesz aki megfőzze a levest.
*A szemöldöke megrándul, alig észrevehetően hunyorít, így adja a másik tudtára, nem neheztel az érintés okán. Oldalra biccent a part felé, végül megindul, immáron a lánnyal maga mellett.*
-Van bármi oka annak, hogy nem tartod számon a nyarakat? Mert ha csak a hiúságod tart vissza, biztosíthatlak, nem kell aggódnod. Egészen gyermeknek gondoltalak, már-már bakfisnak. Talán a festék teszi, gyakran látom itt a kikötőben a gyermeklányokat ilyesmivel felvértezve. -*finom, kecses mozdulattal ír le apró kört a saját arca előtt.*-Így öltenek ők páncélt.
1077. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-29 17:14:55
Üzenet elküldve: 2026-06-29 17:14:55
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1249
OOC üzenetek: 65
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1249
OOC üzenetek: 65
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*A vörös mocorgását követően tekintetük most először akad úgy igazán egymásra. Olyan, mintha mindketten válaszokat keresnének a másik szemeiben, de ami őt illeti, valójában még a kérdést sem tudja.
A korára vonatkozó kérdést hallva a fekete ajkak nem görbülnek se le, se fel, egyenesen állva formálnak semmitmondó, hideg tekintetet a lány arcára.*
- Nem számolom. Harminc körül… ~Igazából egyet se… nem élet ez…~ *Miközben magát sajnáltatja, nem veszi észre, hogy társasága viselkedésében valami megváltozott. Nem veszi észre, hogy amaz belül küzd valamivel, valami fájdalmassal talán… A következő szavak azonban ledöbbentik, a lány hangja még hosszú másodpercekig visszhangzik az elméjében.*
~Egyszer mindannyian megérkezünk Sa'Terethhez… Egyszer mindannyian megérkezünk… Egyszer mind… Egyszer…~ *Barnáiban különös fény csillan. Talán a helyzethez mérten abszurd, de a boldogság fénye az, mi megmutatja magát, mikor egészen váratlanul idegen ajkakról legördülve hallja meg istene nevét. Nem is beszélve arról, hogy az üzenet, melyet a lány átadni próbál, kísértetiesen hasonlít Yillith szavaira, amiket a Vérkertben mondott neki. Tekintete hirtelenjében válik zavarttá, fekete ajkai pedig lassan ugyan, de magabiztosan húzódnak mosolyra.*
- Azt hiszem, hogy igazad van… *Suttogja maga elé, de egyelőre nem tud többet kinyögni a kurta félmondaton és a kérdésén kívül, melyre társasága készségesen, bár számára furcsa rébuszokban felel.*
- Aha… ~Biztosan Sa'Tereth üzen neki így… a Sötét Úr őt is kedveli! Pont úgy, ahogy engem…~ *Delrayne felpattan, ő pedig odalentről nézheti végig, ahogy felöltözik, míg végül el nem fogadja a neki nyújtott segítőkezet, melybe kapaszkodva ő is felhúzza magát a földről.*
- Kagylót? *Kérdez vissza pislogva, mert nem igazán érti, hogy a kagyló miben segíthet, de nem tiltakozik ellene, hogy keressenek néhányat. Ha társa el is indul közben, ő nem követi rögtön. Egy helyben áll, ám a másiknak legfeljebb néhány lépésre elegendő idő telik el, mire a feketeség újra megszólal.*
- Hé! *Ha Deylarne erre felé fordul, akkor egy szívdobbanásnyi ideig tartó mozdulatlanságot követően fogja magát, odalép a nőhöz, és kérdés nélkül, semmivel nem törődve öleli őt magához.*
*A vörös mocorgását követően tekintetük most először akad úgy igazán egymásra. Olyan, mintha mindketten válaszokat keresnének a másik szemeiben, de ami őt illeti, valójában még a kérdést sem tudja.
A korára vonatkozó kérdést hallva a fekete ajkak nem görbülnek se le, se fel, egyenesen állva formálnak semmitmondó, hideg tekintetet a lány arcára.*
- Nem számolom. Harminc körül… ~Igazából egyet se… nem élet ez…~ *Miközben magát sajnáltatja, nem veszi észre, hogy társasága viselkedésében valami megváltozott. Nem veszi észre, hogy amaz belül küzd valamivel, valami fájdalmassal talán… A következő szavak azonban ledöbbentik, a lány hangja még hosszú másodpercekig visszhangzik az elméjében.*
~Egyszer mindannyian megérkezünk Sa'Terethhez… Egyszer mindannyian megérkezünk… Egyszer mind… Egyszer…~ *Barnáiban különös fény csillan. Talán a helyzethez mérten abszurd, de a boldogság fénye az, mi megmutatja magát, mikor egészen váratlanul idegen ajkakról legördülve hallja meg istene nevét. Nem is beszélve arról, hogy az üzenet, melyet a lány átadni próbál, kísértetiesen hasonlít Yillith szavaira, amiket a Vérkertben mondott neki. Tekintete hirtelenjében válik zavarttá, fekete ajkai pedig lassan ugyan, de magabiztosan húzódnak mosolyra.*
- Azt hiszem, hogy igazad van… *Suttogja maga elé, de egyelőre nem tud többet kinyögni a kurta félmondaton és a kérdésén kívül, melyre társasága készségesen, bár számára furcsa rébuszokban felel.*
- Aha… ~Biztosan Sa'Tereth üzen neki így… a Sötét Úr őt is kedveli! Pont úgy, ahogy engem…~ *Delrayne felpattan, ő pedig odalentről nézheti végig, ahogy felöltözik, míg végül el nem fogadja a neki nyújtott segítőkezet, melybe kapaszkodva ő is felhúzza magát a földről.*
- Kagylót? *Kérdez vissza pislogva, mert nem igazán érti, hogy a kagyló miben segíthet, de nem tiltakozik ellene, hogy keressenek néhányat. Ha társa el is indul közben, ő nem követi rögtön. Egy helyben áll, ám a másiknak legfeljebb néhány lépésre elegendő idő telik el, mire a feketeség újra megszólal.*
- Hé! *Ha Deylarne erre felé fordul, akkor egy szívdobbanásnyi ideig tartó mozdulatlanságot követően fogja magát, odalép a nőhöz, és kérdés nélkül, semmivel nem törődve öleli őt magához.*
1076. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-28 20:51:21
Üzenet elküldve: 2026-06-28 20:51:21
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 30
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 30
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*A nő szájzuga megrándul. Alig észrevehetően lefelé gördül, úgy biccenti meg a fejét, először alig észrevehetően, majd újra. Egy pillanatra összepréseli az ajkait, hosszú lábait csak aztán húzza fel, hogy valamivel kényelmesebb pózt vehessen fel. Talán a bizalom jele, talán csak a kényelemé. A tartás valamivel zártabb mobilizálás szempontjából, ám egészen nyitott, ha a kommunikációt nézzük. Ettől függetlenül még mindig laza annyira, hogy amazt bármikor megváltoztathassa.
Fél kezével maga mellé támaszt, a másikkal a térdére, úgy fürkészi a festett arcot.*
-Mondd csak, leány, hány nyarat éltél már meg?
*A hangja valamivel rekedtebb, halkabb. Talán a cigaretta kaparja, talán valami más. Megeshet, az emlékei. Talán emlékezteti valakire az ismeretlen. Amit mondd, mindenképp. Észrevétlenül nyel, egészen nagyot, majd megköszörüli a torkát. Egyszer már túlesett egy kísértetiesen hasonló beszélgetésen, ám akkor a függönytartó selyemköteléről segítette le húgainak egyikét.*
-Egészen úgy tűnik, mintha komolyabban vennéd az életet, mint ahogy azt az megérdemelné. Egyszer mindannyian megérkezünk Sa'Terethhez, hogy megpihenjünk, jó esetben csak egyszer -*szúrja hozzá valamivel gyorsabban.*-Ám addig fontos, hogy élvezzük az utat. Azért van, hogy tanuljunk, és jól szórakozzunk. Leckékkel kell hogy kikövezve legyen, nem szenvedéssel. Semmi értelme annak, hogy szenvedjönk, nem arra teremtettek az istenek. Szenvedjenek mások. Ha úgy érzed a világ nem szolgál téged, hajlítsd az akaratod szerint, míg az nem fog téged szolgálni, ha pedig nem akar hajolni, hát borítsd lángba. A melegben minden meghajlik.
*Az üzenetet firtató kérdésre finoman rántja meg a vállait.*
-Mindig másmilyen. Többnyire iránymutatást. Megmutatják, hogy merre kell tartanom és hogy kivel kell kereszteződnie az utamnak.
*Az ismeretlen valószínűleg metaforaként éli meg az egészen konkrét kijelentést, a nő pedig nem tervezi kijavítani, ahogy az orrára sem kötni, milyen üzeneteket is rejtenek a sziklaszirt falai az apály első, hajnali óráiban. Delrayne lomhán tolja fel magát állásba, kezeit, majd fenekét és ruhájának többi részét is finom mozdulatokkal söpri le, hogy aztán nekiállhasson visszaöltözni. Először az övvel kezd, majd a köpennyel folytatja. Csak aztán nyújt kezet, hogy a másikat is talpra segítse.*
-Eleget időztünk a magasban, ideje megnéznünk, hátha számodra is rejt valamit a tenger. Ha üzenetet nem is, talán egy szép kagylót igen. Vagy többet. Azt hiszem nincs is jobb a léleknek, mint egy jó kagylóleves. Gyere, keresünk párat.
*Fejével a hosszan elnyúló part irányába biccent.*
-Ne félj, nem kell falat másznod.
*A nő szájzuga megrándul. Alig észrevehetően lefelé gördül, úgy biccenti meg a fejét, először alig észrevehetően, majd újra. Egy pillanatra összepréseli az ajkait, hosszú lábait csak aztán húzza fel, hogy valamivel kényelmesebb pózt vehessen fel. Talán a bizalom jele, talán csak a kényelemé. A tartás valamivel zártabb mobilizálás szempontjából, ám egészen nyitott, ha a kommunikációt nézzük. Ettől függetlenül még mindig laza annyira, hogy amazt bármikor megváltoztathassa.
Fél kezével maga mellé támaszt, a másikkal a térdére, úgy fürkészi a festett arcot.*
-Mondd csak, leány, hány nyarat éltél már meg?
*A hangja valamivel rekedtebb, halkabb. Talán a cigaretta kaparja, talán valami más. Megeshet, az emlékei. Talán emlékezteti valakire az ismeretlen. Amit mondd, mindenképp. Észrevétlenül nyel, egészen nagyot, majd megköszörüli a torkát. Egyszer már túlesett egy kísértetiesen hasonló beszélgetésen, ám akkor a függönytartó selyemköteléről segítette le húgainak egyikét.*
-Egészen úgy tűnik, mintha komolyabban vennéd az életet, mint ahogy azt az megérdemelné. Egyszer mindannyian megérkezünk Sa'Terethhez, hogy megpihenjünk, jó esetben csak egyszer -*szúrja hozzá valamivel gyorsabban.*-Ám addig fontos, hogy élvezzük az utat. Azért van, hogy tanuljunk, és jól szórakozzunk. Leckékkel kell hogy kikövezve legyen, nem szenvedéssel. Semmi értelme annak, hogy szenvedjönk, nem arra teremtettek az istenek. Szenvedjenek mások. Ha úgy érzed a világ nem szolgál téged, hajlítsd az akaratod szerint, míg az nem fog téged szolgálni, ha pedig nem akar hajolni, hát borítsd lángba. A melegben minden meghajlik.
*Az üzenetet firtató kérdésre finoman rántja meg a vállait.*
-Mindig másmilyen. Többnyire iránymutatást. Megmutatják, hogy merre kell tartanom és hogy kivel kell kereszteződnie az utamnak.
*Az ismeretlen valószínűleg metaforaként éli meg az egészen konkrét kijelentést, a nő pedig nem tervezi kijavítani, ahogy az orrára sem kötni, milyen üzeneteket is rejtenek a sziklaszirt falai az apály első, hajnali óráiban. Delrayne lomhán tolja fel magát állásba, kezeit, majd fenekét és ruhájának többi részét is finom mozdulatokkal söpri le, hogy aztán nekiállhasson visszaöltözni. Először az övvel kezd, majd a köpennyel folytatja. Csak aztán nyújt kezet, hogy a másikat is talpra segítse.*
-Eleget időztünk a magasban, ideje megnéznünk, hátha számodra is rejt valamit a tenger. Ha üzenetet nem is, talán egy szép kagylót igen. Vagy többet. Azt hiszem nincs is jobb a léleknek, mint egy jó kagylóleves. Gyere, keresünk párat.
*Fejével a hosszan elnyúló part irányába biccent.*
-Ne félj, nem kell falat másznod.
1075. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-22 17:41:02
Üzenet elküldve: 2026-06-22 17:41:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1249
OOC üzenetek: 65
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1249
OOC üzenetek: 65
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Nem tudja, mit gondoljon, mikor a lány egész határozott módon adja a tudtára, hogy nem szokott élni a Cyrold vagy más növények okozta nyugalommal. Talán nem is gondol róla semmit, de a kimondott szavakkal egyet tud érteni.*
- Nekem ezt nem kell magyaráznod, jól tudom, de… ha sokáig úgysem lehetek boldog, legalább az a pillanatnyi öröm hadd járjon nekem. *Szavait követően újra elmerengve néz a távolba. Elméjében egyetlen gondolat visszhangzik: sohasem jó sokáig. Csak idő kérdése, hogy újra elbaszódjon minden. Ez az a sors, az az élet, melyet az átkozott szüleitől kapott. Egy sötét, rideg, magányos világban való létezés.
Úgy tűnik, hogy a naplementét mindketten érdekesebbnek találják, mint a másik társaságát, egészen addig, míg végül újra nem találkozik a tekintetük azáltal, hogy ismételten beszédbe elegyednek egymással.*
- Én máshogy mozgatom meg a testem, nem sziklákat mászok. *Adja is ennyivel a lány tudtára, hogy nem akar lemászni a mélybe. Már csak azért sem, mert, ha megtenné, az talán elvenné a mélység titokzatos tekintélyét. Számára odalent a halál várja, tehát igen… az ő elméjében a vörös szimbolikusan a halál torkába mászott le, majd onnan vissza az imént…
Gondolataiból egy kérdés hangja rántja vissza a valóságba, de mielőtt válaszolna, egy mélyet szív a cigarettából, lassan kifújja a füstöt, és csak utána válaszol.*
- A világ harcol velem. Minden eszközével próbálja megakadályozni, hogy mosolyogjak. *Rövid, lényegre törő választ ad. Újdonsült ismerőse még nem tudja, hogy a feketeség sok arcát képes mutatni, úgy tűnik, hogy ő ma reggel a legnegatívabbat kapta.*
- Milyen üzeneteket rejtenek? A sziklák és a tenger… *Már nem csak félszegen pillant a mellette ülőre, kíváncsiságát megmutatva szinte teljes testével felé fordul, miközben egyik kezével még mindig a háta mögött támaszkodik.*
*Nem tudja, mit gondoljon, mikor a lány egész határozott módon adja a tudtára, hogy nem szokott élni a Cyrold vagy más növények okozta nyugalommal. Talán nem is gondol róla semmit, de a kimondott szavakkal egyet tud érteni.*
- Nekem ezt nem kell magyaráznod, jól tudom, de… ha sokáig úgysem lehetek boldog, legalább az a pillanatnyi öröm hadd járjon nekem. *Szavait követően újra elmerengve néz a távolba. Elméjében egyetlen gondolat visszhangzik: sohasem jó sokáig. Csak idő kérdése, hogy újra elbaszódjon minden. Ez az a sors, az az élet, melyet az átkozott szüleitől kapott. Egy sötét, rideg, magányos világban való létezés.
Úgy tűnik, hogy a naplementét mindketten érdekesebbnek találják, mint a másik társaságát, egészen addig, míg végül újra nem találkozik a tekintetük azáltal, hogy ismételten beszédbe elegyednek egymással.*
- Én máshogy mozgatom meg a testem, nem sziklákat mászok. *Adja is ennyivel a lány tudtára, hogy nem akar lemászni a mélybe. Már csak azért sem, mert, ha megtenné, az talán elvenné a mélység titokzatos tekintélyét. Számára odalent a halál várja, tehát igen… az ő elméjében a vörös szimbolikusan a halál torkába mászott le, majd onnan vissza az imént…
Gondolataiból egy kérdés hangja rántja vissza a valóságba, de mielőtt válaszolna, egy mélyet szív a cigarettából, lassan kifújja a füstöt, és csak utána válaszol.*
- A világ harcol velem. Minden eszközével próbálja megakadályozni, hogy mosolyogjak. *Rövid, lényegre törő választ ad. Újdonsült ismerőse még nem tudja, hogy a feketeség sok arcát képes mutatni, úgy tűnik, hogy ő ma reggel a legnegatívabbat kapta.*
- Milyen üzeneteket rejtenek? A sziklák és a tenger… *Már nem csak félszegen pillant a mellette ülőre, kíváncsiságát megmutatva szinte teljes testével felé fordul, miközben egyik kezével még mindig a háta mögött támaszkodik.*
1074. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-21 23:40:10
Üzenet elküldve: 2026-06-21 23:40:10
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 30
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 30
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Valószínűleg ha megtudná mire gondol a boszorka, igazat adna neki. Egyszer fent, egyszer lent. A halál istene akkor szólítja majd magához, mikor eljön az ideje, ő pedig ellenkezés nélkül fog menni, mert bár a mágiában nem hisz, az istenek akaratában és annak tiszteletében igen.
Ő ettől függetlenül nem nevet, nem is mosolyog. Az idejét nem tudja mikor jutott ki számára bármelyikből is. *
-Muris. -*ismétli az ismeretlen után, apró biccentéssel. Annyiban hagyja, tudomásul véve, mennyivel lehet fiatalabb a lány, mint ő. Fél kézzel megtámaszkodik az oldalánál, hátrébb dől, hogy jobban ráláthasson. Így, közelebbről talán mást is észrevehet, melyet igyekeztek a nehéz festékkel eltakarni.
A fekete tekintet könyvként igyekszik olvasni az idegentnak minden porcikáját tartását, mozzanatát és lélegzetét .
Röviden futtatja végig nyelvét az alsóajkán, megrándul a szájzuga. Fejét hátrébb húzza, orrát valamivel fentebb szegi. Gondolkodik. A válasz lassan jön, lassaban is talán, mint ami indokolt lenne.*
-Nem élek ilyesmivel. Az elme veszélyes hely, a test pedig megbosszulja magát ha rosszul bánnak vele. A bódulat csak pillanatnyi örömöt adhat. De nem ítéllek el, ha te használsz.
*Nem avatja be, eseténen bármilyen figyelmetlenség végzetes következményekkel járhat. Feleslegesnek tartja. Így kiselőadást sem nyújt. Miért is tenné, a mellette ülő nem nővére, nem is tanítványa .
Egy időre ő maga is elmélázik a dagálytól egyre magasabbra szökő habokat fürkészve, végül a megszólításra ismét Nori felé fordul. A megjegyzésre előrébb dől kissé, ujjait összekulcsolja, a combjaira könyököl. Kényelmes a testtartása.*
-A napi testmozgás legalább annyira hasznos az elmének, mint a Cyrolddal koppintott dohány, talán magad is kipróbálhatnád egyszer. Bár... Nem feltétlenül ezzel sziklafallal kezdeném, ha még nincs tapasztalatom. Mondjuk a kikötői erdőségben lévő barlangoknál inkább. -*egészen elmélázik az opciókban illetve a tevékenységen.*-Ám az is lehet valóban csak kíváncsi voltam, milyen üzeneteket rejtenek a sziklák és a tenger. Pontosan, ahogy mondtad. -*szórakozottan int a lány felé. A szemei vidámak, akár csak a hanghordozása, ám az ajkai még mindig nem húzódnak mosolyra . Tekintete ezt követően a kardra és a pengére siklik.*
-Állandó harcban vagy a világgal, igazam van?
*Hogy pontosan mire értendő a kérdés, arra egyelőre nem tér ki, hagyja, hogy az ismeretlen maga fejtse meg és válaszoljon rá.*
*Valószínűleg ha megtudná mire gondol a boszorka, igazat adna neki. Egyszer fent, egyszer lent. A halál istene akkor szólítja majd magához, mikor eljön az ideje, ő pedig ellenkezés nélkül fog menni, mert bár a mágiában nem hisz, az istenek akaratában és annak tiszteletében igen.
Ő ettől függetlenül nem nevet, nem is mosolyog. Az idejét nem tudja mikor jutott ki számára bármelyikből is. *
-Muris. -*ismétli az ismeretlen után, apró biccentéssel. Annyiban hagyja, tudomásul véve, mennyivel lehet fiatalabb a lány, mint ő. Fél kézzel megtámaszkodik az oldalánál, hátrébb dől, hogy jobban ráláthasson. Így, közelebbről talán mást is észrevehet, melyet igyekeztek a nehéz festékkel eltakarni.
A fekete tekintet könyvként igyekszik olvasni az idegentnak minden porcikáját tartását, mozzanatát és lélegzetét .
Röviden futtatja végig nyelvét az alsóajkán, megrándul a szájzuga. Fejét hátrébb húzza, orrát valamivel fentebb szegi. Gondolkodik. A válasz lassan jön, lassaban is talán, mint ami indokolt lenne.*
-Nem élek ilyesmivel. Az elme veszélyes hely, a test pedig megbosszulja magát ha rosszul bánnak vele. A bódulat csak pillanatnyi örömöt adhat. De nem ítéllek el, ha te használsz.
*Nem avatja be, eseténen bármilyen figyelmetlenség végzetes következményekkel járhat. Feleslegesnek tartja. Így kiselőadást sem nyújt. Miért is tenné, a mellette ülő nem nővére, nem is tanítványa .
Egy időre ő maga is elmélázik a dagálytól egyre magasabbra szökő habokat fürkészve, végül a megszólításra ismét Nori felé fordul. A megjegyzésre előrébb dől kissé, ujjait összekulcsolja, a combjaira könyököl. Kényelmes a testtartása.*
-A napi testmozgás legalább annyira hasznos az elmének, mint a Cyrolddal koppintott dohány, talán magad is kipróbálhatnád egyszer. Bár... Nem feltétlenül ezzel sziklafallal kezdeném, ha még nincs tapasztalatom. Mondjuk a kikötői erdőségben lévő barlangoknál inkább. -*egészen elmélázik az opciókban illetve a tevékenységen.*-Ám az is lehet valóban csak kíváncsi voltam, milyen üzeneteket rejtenek a sziklák és a tenger. Pontosan, ahogy mondtad. -*szórakozottan int a lány felé. A szemei vidámak, akár csak a hanghordozása, ám az ajkai még mindig nem húzódnak mosolyra . Tekintete ezt követően a kardra és a pengére siklik.*
-Állandó harcban vagy a világgal, igazam van?
*Hogy pontosan mire értendő a kérdés, arra egyelőre nem tér ki, hagyja, hogy az ismeretlen maga fejtse meg és válaszoljon rá.*
1073. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-20 18:53:34
Üzenet elküldve: 2026-06-20 18:53:34
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1249
OOC üzenetek: 65
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1249
OOC üzenetek: 65
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Benne is hasonló gondolat vezetett végül a döntéséhez, hogy leüljön a másik mellé. Miért ne tenné? Nincs rá oka, hogy ne tegye. Egyébként is, megmagyarázni nem tudná, de szimpatikus neki a lány.
Az első szavain egészen hangosan felnevet, majd a szemei elé lógó, fekete tincsei mögül pislant barnáival rá.*
- Muris lett volna pedig. Ha sikerül, visszakapod a holmidat, ha nem, akkor én kapok ajándékot. *Nem szándékosan hallgatja el, hogy ajándék alatt nem a lopott ruhákra céloz, hanem a vörös halott testére, melyet istene bizonyára örömmel fogadna áldozatként a vérkerti oltáron.
Míg a lány a köpenyében kutakodik, ő fogja magát, és kezeivel a háta mögött megtámasztja magát, így ülve bámulja a napfelkeltét. Arra jut, hogy az első napsugarak hasonlóan vörös színben pompáznak, mint a nő haja. Olyan, mintha ő is egy darab volna az új reggelből, valahol talán az is. A tegnapi éjszakában még nem is tudta, hogy létezik, az új nap viszont már úgy kezdődik el, hogy itt ül mellette. Néha különösen furcsa játékot tud űzni az élet…
Kíváncsian sandít a köpeny zsebéből előkerülő ezüstszelencére. Hogy mire való, arra hamar fény derül, feketére festett ajkain pedig egy halvány mosoly jelenik meg emiatt.*
- Használsz hozzá Cyroldot vagy valami hasonlót is? Úgy sokkal jobb. *Említi meg a kedvenc gyógynövényét, melynek szárított leveleit égetve, majd ugyanúgy cigarettaként elszívva szokta megnyugtatni az elméjét, és bódító hatásának köszönhetően kiűzni belőle a fájó gondolatokat és a felesleges zajt. A szelencén látható monogramot, ha észre is veszi, nem tulajdonít neki túl sok jelentőséget, azonban a felajánlott szál füstölni valót örömmel elfogadja. Ugyan ő is képes volna az ujjaival is szikrát pattintani, de nincs rá szükség. Az ügyes kis ezüst tárgy megoldja ezt a problémát, így, ha a lány engedi, akkor ő is azzal gyújtja meg a cigarettát, majd már gyakorlott mozdulatokkal szív is bele rögtön. Úgy tűnik, hogy ezek után mindketten csak élvezik a pillanatot, Nori már egészen el is mélázott, mikor újra meghallja maga mellől a lassan már ismerősen csengő hangot.*
- Hm? Nem. Azon gondolkodtam, hogy mi a fenének másztál le oda. *Biccent a szirt felé. Továbbra sem érti, hogy miért kellett mindez, de, ha már ilyen jó barátok lettek, hogy együtt várják a reggelt, miért ne érdekelhetné?*
*Benne is hasonló gondolat vezetett végül a döntéséhez, hogy leüljön a másik mellé. Miért ne tenné? Nincs rá oka, hogy ne tegye. Egyébként is, megmagyarázni nem tudná, de szimpatikus neki a lány.
Az első szavain egészen hangosan felnevet, majd a szemei elé lógó, fekete tincsei mögül pislant barnáival rá.*
- Muris lett volna pedig. Ha sikerül, visszakapod a holmidat, ha nem, akkor én kapok ajándékot. *Nem szándékosan hallgatja el, hogy ajándék alatt nem a lopott ruhákra céloz, hanem a vörös halott testére, melyet istene bizonyára örömmel fogadna áldozatként a vérkerti oltáron.
Míg a lány a köpenyében kutakodik, ő fogja magát, és kezeivel a háta mögött megtámasztja magát, így ülve bámulja a napfelkeltét. Arra jut, hogy az első napsugarak hasonlóan vörös színben pompáznak, mint a nő haja. Olyan, mintha ő is egy darab volna az új reggelből, valahol talán az is. A tegnapi éjszakában még nem is tudta, hogy létezik, az új nap viszont már úgy kezdődik el, hogy itt ül mellette. Néha különösen furcsa játékot tud űzni az élet…
Kíváncsian sandít a köpeny zsebéből előkerülő ezüstszelencére. Hogy mire való, arra hamar fény derül, feketére festett ajkain pedig egy halvány mosoly jelenik meg emiatt.*
- Használsz hozzá Cyroldot vagy valami hasonlót is? Úgy sokkal jobb. *Említi meg a kedvenc gyógynövényét, melynek szárított leveleit égetve, majd ugyanúgy cigarettaként elszívva szokta megnyugtatni az elméjét, és bódító hatásának köszönhetően kiűzni belőle a fájó gondolatokat és a felesleges zajt. A szelencén látható monogramot, ha észre is veszi, nem tulajdonít neki túl sok jelentőséget, azonban a felajánlott szál füstölni valót örömmel elfogadja. Ugyan ő is képes volna az ujjaival is szikrát pattintani, de nincs rá szükség. Az ügyes kis ezüst tárgy megoldja ezt a problémát, így, ha a lány engedi, akkor ő is azzal gyújtja meg a cigarettát, majd már gyakorlott mozdulatokkal szív is bele rögtön. Úgy tűnik, hogy ezek után mindketten csak élvezik a pillanatot, Nori már egészen el is mélázott, mikor újra meghallja maga mellől a lassan már ismerősen csengő hangot.*
- Hm? Nem. Azon gondolkodtam, hogy mi a fenének másztál le oda. *Biccent a szirt felé. Továbbra sem érti, hogy miért kellett mindez, de, ha már ilyen jó barátok lettek, hogy együtt várják a reggelt, miért ne érdekelhetné?*
1072. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-20 02:02:01
Üzenet elküldve: 2026-06-20 02:02:01
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 30
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 30
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Az idegen letelepszik mellé, ő azonban nem mondd semmit. Talán evidens számára, hogy a lány így cselekszik, hiszen miért is tenne máshogy. Ajkai megrándulnak a kijelentésre, miszerint nem lopott el semmit, ám nem említi neki, ha úgy lenne, már valahol a kikötőben, vagy annak sikátoraiban fogócskáznának.*
-Dicséretes. Így nekem sem kell levadásznom téged. Azt hiszem, ez egy igazán jó napnak ígérkezik.
*Törzsből dől hátra a fűben, fél könyökén megtámaszkodik, másik kezével rövid kotorászás után, köpenyének rejtett zsebéből apró, ezüstös szelencét húz elő. Könnyed mozdulattal emelkedik vissza ültébe, ám már a szelencével a kezében. A középső, díszes gombot kényelmesen nyomja meg, így pattan szét a tartó, hogy felfedje belsejét. A maréknyi tokban gondosan, selyemszalagok közé állított, vékony levelekbe sodort dohány lapul, illetve egy különös, marékszerszám. Nővéreinek egy része képes mindössze egy intéssel szikrát idézni, vagy gyertyákat gyújtani a közvetlen közelben, ám Dalrayne sohasem volt tehetséges a mágiában. Ő a tradicionális értékekre esküszik, legyen szó munkáról, avagy szórakozásról. A kecses, sodort rudak közül egyet az ajkai közé tűz, egy másikkal az ismeretlent kínálja. Ha amaz elveszi, nem sajnálja tőle, a fémes, eddig szintén szelencében pihenő marékszerszám fedelét felnyitja, mire az kattan. A nyitás mozdulata belobbantja a szikrára váró, átitatott pamut kanócot, mely vékony, táncoló lángocskaként manifesztálódva kezd égni. A szelencén cirádás iniciálékkal áll a monogram, „DS”, ám nagy figyelmet nem szentel neki a vörös, fürge mozdulattal gyújtja meg a dohányt, hogy aztán mélyet szívhasson belőle. A szerszám és a szelence is eltűnik a köpeny rejtett zsebeinek egyikében.
Delrayne törzsből fordul vissza, hogy a végtelen tengert fürkészhesse, illetve az azon egyre csak felsorakozó halászhajókat, akik a hajnal első sugaraival bontottak vitorlát és horgonyt, attól várva a nagy fogást. Nem szól semmit, kiélvezi a csendet. A tenger morajlása, az arcukat csókoló sós permet és a halvány, ám már egészen langyos napsugár mind-mind reménnyel, bizakodással tölthetné el. Talán lelkének megmaradt, még élő és bízó részét meg is tölti.
A cigarettát komótosan szívja, kimérten, nem sieti el, minden pillanatát kiélvezi. Hiszen máshogy nem is lenne értelme. Végül elnyomja az utolsó, körömhegynyi darabot a csizmatalpán, a csikket visszacsúsztatja az ismét előkerülő szelencébe a többi mellé, csak aztán pillant a fekete nőre.*
-Nos, sikerült elgondolkodnod a nagy magányodban?
*Az idegen letelepszik mellé, ő azonban nem mondd semmit. Talán evidens számára, hogy a lány így cselekszik, hiszen miért is tenne máshogy. Ajkai megrándulnak a kijelentésre, miszerint nem lopott el semmit, ám nem említi neki, ha úgy lenne, már valahol a kikötőben, vagy annak sikátoraiban fogócskáznának.*
-Dicséretes. Így nekem sem kell levadásznom téged. Azt hiszem, ez egy igazán jó napnak ígérkezik.
*Törzsből dől hátra a fűben, fél könyökén megtámaszkodik, másik kezével rövid kotorászás után, köpenyének rejtett zsebéből apró, ezüstös szelencét húz elő. Könnyed mozdulattal emelkedik vissza ültébe, ám már a szelencével a kezében. A középső, díszes gombot kényelmesen nyomja meg, így pattan szét a tartó, hogy felfedje belsejét. A maréknyi tokban gondosan, selyemszalagok közé állított, vékony levelekbe sodort dohány lapul, illetve egy különös, marékszerszám. Nővéreinek egy része képes mindössze egy intéssel szikrát idézni, vagy gyertyákat gyújtani a közvetlen közelben, ám Dalrayne sohasem volt tehetséges a mágiában. Ő a tradicionális értékekre esküszik, legyen szó munkáról, avagy szórakozásról. A kecses, sodort rudak közül egyet az ajkai közé tűz, egy másikkal az ismeretlent kínálja. Ha amaz elveszi, nem sajnálja tőle, a fémes, eddig szintén szelencében pihenő marékszerszám fedelét felnyitja, mire az kattan. A nyitás mozdulata belobbantja a szikrára váró, átitatott pamut kanócot, mely vékony, táncoló lángocskaként manifesztálódva kezd égni. A szelencén cirádás iniciálékkal áll a monogram, „DS”, ám nagy figyelmet nem szentel neki a vörös, fürge mozdulattal gyújtja meg a dohányt, hogy aztán mélyet szívhasson belőle. A szerszám és a szelence is eltűnik a köpeny rejtett zsebeinek egyikében.
Delrayne törzsből fordul vissza, hogy a végtelen tengert fürkészhesse, illetve az azon egyre csak felsorakozó halászhajókat, akik a hajnal első sugaraival bontottak vitorlát és horgonyt, attól várva a nagy fogást. Nem szól semmit, kiélvezi a csendet. A tenger morajlása, az arcukat csókoló sós permet és a halvány, ám már egészen langyos napsugár mind-mind reménnyel, bizakodással tölthetné el. Talán lelkének megmaradt, még élő és bízó részét meg is tölti.
A cigarettát komótosan szívja, kimérten, nem sieti el, minden pillanatát kiélvezi. Hiszen máshogy nem is lenne értelme. Végül elnyomja az utolsó, körömhegynyi darabot a csizmatalpán, a csikket visszacsúsztatja az ismét előkerülő szelencébe a többi mellé, csak aztán pillant a fekete nőre.*
-Nos, sikerült elgondolkodnod a nagy magányodban?
696-715 , 716-735 , 736-755 , 756-775 , 776-795 , 796-815 , 816-835 , 836-855 , 856-875 , 876-895 , 896-915 , 916-935 , 936-955 , 956-975 , 976-995 , 996-1015 , 1016-1035 , 1036-1055 , 1056-1075 , 1072-1091