Külső területek - Ingoványos vidék
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 68 (2427. - 2446. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
2446. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-08-19 18:00:37
Üzenet elküldve: 2026-08-19 18:00:37
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 319
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 319
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
// Mágustanoncok //
*Alesian nem álmodik, igaz nem is alszik túl mélyen, csak bóbiskol. Néha felnéz, amikor a lány a vállán nyögdécsel, vagy cuppog álmában. Ha fészkelődik, akkor még igazít is a tartásán, hogy kényelmesebb legyen neki az alvás. Ő hamarabb megébred a bűzre, ámbár még nem mozgolódik, pedig már fontolgatja, hogy felébreszti a lány, aki végül megelőzi őt ebben.*
- Ébren vagyok.* Kezd el mozgolódni ő is, majd feltápászkodik, hogy körbenézzen.*
- Hamarosan. Jobb, ha elkezdesz pakolni.* Tanácsolja neki és aztán előrelép, hogy váltson pár szót a kocsisokkal. Ez tart pár percig, majd aztán egy kis idő múlva a szekér megáll.*
- Köszönjük a fuvart. Teysus kísérje biztonságban Lihanechbe magukat.* Mond jókívánságokat, majd leugrik a szekérről. Az ugrást pár szárnycsapással tompítja, így könnyedén ér földet az amúgy sem magas kocsiról. Annimont, mint egy hölgyet lesegíti, ha elfogadja a segítő kezét, majd Záprnak is füttyent, akit szintén leemel a földre. Biccent még egyszer a kocsinak, mai aztán lassan megindul.*
- Oké, akkor a nehéz része van már csak hátra. De gyűlölöm ezt a helyet. Nyirkos, mocskos, büdös és nagyon fárasztó ez a terep. Nem mellesleg elég veszélyes is. Zápor bezzeg élvezi.* Morog, majd megpróbál tájékozódni.*
- Oké, a torony arra van. Itt átvágunk a kis ösvényeken, majd lefordulunk balra. Amúgy, ha egyedül jönnél esetleg valamikor, akkor próbálj meg koncentrálni. Ha ügyes vagy lehet érzékelni a torony manáját. Nem is csoda, gondolom mennyi mana kell azt a monstrumot a levegőben tartani.* Tesz megjegyzést, aztán a kis csapatott elkezdi vezetni előre. A hely látszólag békés. Madarak fütyörésznek, békék kuruttyolnak, olykor csobban a víz, mégis a közeli neszekre mindig idegesen néz szét a fiú. A terep pedig olyan nehéz a két apróság számára amennyire nehéz lehet. Lábuk ragad a talajba, néhol pedig kidőlt fák állják az útjukat. Ilyenkor Alesian előre hágva nyújtja a kezét, hogy átsegítse Annimont. Nagyon lovagias, főleg, ha elfogadják ezeket a gesztusokat. A pihe puha kéz megfogása mindig jól eső borzongást vált ki belőle. Sokkal kellemesebbet, mint ez a hely.*
- Már majdnem ott vagyunk.* Mondja nagyjából másfél órányi séta után, amikor végre kijutnak egy jobban kitaposott csapásra.*
- Innen már biztosan ismerős. Érzed a torony manáját?* Kérdezi, mert neki bizsereg a tenyere, ha kicsit ráfókuszál. Innen már csak néhány perc séta és ott is vannak.*
- Majdnem elfelejtettem. Tessék ez a tiéd. Reggel a fogadóban átvettem a rendeléseket, amit Cagon úrnak adtunk le.* Átnyújtja neki az egyszerű intelligencia italt.*
*Alesian nem álmodik, igaz nem is alszik túl mélyen, csak bóbiskol. Néha felnéz, amikor a lány a vállán nyögdécsel, vagy cuppog álmában. Ha fészkelődik, akkor még igazít is a tartásán, hogy kényelmesebb legyen neki az alvás. Ő hamarabb megébred a bűzre, ámbár még nem mozgolódik, pedig már fontolgatja, hogy felébreszti a lány, aki végül megelőzi őt ebben.*
- Ébren vagyok.* Kezd el mozgolódni ő is, majd feltápászkodik, hogy körbenézzen.*
- Hamarosan. Jobb, ha elkezdesz pakolni.* Tanácsolja neki és aztán előrelép, hogy váltson pár szót a kocsisokkal. Ez tart pár percig, majd aztán egy kis idő múlva a szekér megáll.*
- Köszönjük a fuvart. Teysus kísérje biztonságban Lihanechbe magukat.* Mond jókívánságokat, majd leugrik a szekérről. Az ugrást pár szárnycsapással tompítja, így könnyedén ér földet az amúgy sem magas kocsiról. Annimont, mint egy hölgyet lesegíti, ha elfogadja a segítő kezét, majd Záprnak is füttyent, akit szintén leemel a földre. Biccent még egyszer a kocsinak, mai aztán lassan megindul.*
- Oké, akkor a nehéz része van már csak hátra. De gyűlölöm ezt a helyet. Nyirkos, mocskos, büdös és nagyon fárasztó ez a terep. Nem mellesleg elég veszélyes is. Zápor bezzeg élvezi.* Morog, majd megpróbál tájékozódni.*
- Oké, a torony arra van. Itt átvágunk a kis ösvényeken, majd lefordulunk balra. Amúgy, ha egyedül jönnél esetleg valamikor, akkor próbálj meg koncentrálni. Ha ügyes vagy lehet érzékelni a torony manáját. Nem is csoda, gondolom mennyi mana kell azt a monstrumot a levegőben tartani.* Tesz megjegyzést, aztán a kis csapatott elkezdi vezetni előre. A hely látszólag békés. Madarak fütyörésznek, békék kuruttyolnak, olykor csobban a víz, mégis a közeli neszekre mindig idegesen néz szét a fiú. A terep pedig olyan nehéz a két apróság számára amennyire nehéz lehet. Lábuk ragad a talajba, néhol pedig kidőlt fák állják az útjukat. Ilyenkor Alesian előre hágva nyújtja a kezét, hogy átsegítse Annimont. Nagyon lovagias, főleg, ha elfogadják ezeket a gesztusokat. A pihe puha kéz megfogása mindig jól eső borzongást vált ki belőle. Sokkal kellemesebbet, mint ez a hely.*
- Már majdnem ott vagyunk.* Mondja nagyjából másfél órányi séta után, amikor végre kijutnak egy jobban kitaposott csapásra.*
- Innen már biztosan ismerős. Érzed a torony manáját?* Kérdezi, mert neki bizsereg a tenyere, ha kicsit ráfókuszál. Innen már csak néhány perc séta és ott is vannak.*
- Majdnem elfelejtettem. Tessék ez a tiéd. Reggel a fogadóban átvettem a rendeléseket, amit Cagon úrnak adtunk le.* Átnyújtja neki az egyszerű intelligencia italt.*
2445. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-08-19 14:31:31
Üzenet elküldve: 2026-08-19 14:31:31
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 228
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 228
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
// Mágustanoncok //
*Békés álmot alszik a másik tündér vállát nyomva. Pehely súlya aligha lehet a másiknak teher. Olykor-olykor meg-meg moccan kényelmet keresve, és jobban oda kucorodik a sarokba vagy épp a másikhoz. De fel nem ébred Alesianra, ahogy amaz kiélvezi közelségét. A beszélgetések is végül elcsitulnak, ahogy a szekér egyre távolabb halad a várostól. Mintha az utasok is a figyelmet keresnék. De egy lovas szekér még ha csupán egy ló is húzza meglehetősen elég zajt csap ahhoz, hogy azt a közelben meghallják. Szerencsére azonban az ostromoktól sújtotta területekkel ellenkező irányba haladnak. Ezen ígéret reménye az ami biztonságérzetet nyújt az utasok számára.
Nimo persze az utazás nagy részét át alussza. Álmában pedig hazalátogat. Abba az apró án annál szorgalmasabb kis tündérfaluba. Mesterei az almaborkészítésnek és hűséges megtartói az eredeti receptnek amit generációkon át tökéletesítettek. Álmában szárnyakelve röppen el a házak és almafákkal borított birtokok felett. Elidőzve a szülőháza közelében, ahol az almáspite illata teríti be a környéket. Nagyokat is nyel, ahogy szájában megered a nyála a puszta gondolattól is. Ám a férfi szerencséjére nem gördül le egy csepp se a száján. Pusztán a halk elégedett nyöszörgés ad sejtelmes jelet vajon a lány miről is álmodozhat éppen.
Ahogy az édes álomban tova libben ismét elszáll a borkészítők felett, a gyönyörű kék eget lassan sötétebb felhők borítják el. Az illat ami a mustból árad most a megszokott édes fanyar helyett sokkalta bűzösebben hat Nimo számára. A szél abba marad, ahogy az ég jobban sötétül. Valami közeleg. A repülése felett elveszti a kontrolt és zuhanni kezd. És az egyetlen dolog amit érez az már nem más csak a bűz ami egyre elviselhetetlenebb.
Levegőért kapva emeli fel fejét Alesian válláról és ijedten néz körbe. Apró szíve úgy ver mintha üldözőbe vették volna.
A szekér kellemes zötykölődését átváltotta a mocsár puha talajának iszapos fogása. A kellemes zöld színt hátra hagyó erdőség és bokrok látványát leváltja a sötét lombozatú fák és tüskékkel teli aljnövényzet. A madarak csicsergése teljesen elnémult. Mintha minden itt lévő élőlény bujkálna valami elől.
Ha Alesian nem riad fel Nimora, akkor a lány gyengéd lökdösése megteszi majd helyette azt remélhetőleg.*
- Alesian ébredj.
*Suttogja halkan óvatosság miatt. Tekintete pedig feszülten figyeli a környezetüket.*
- Meddig haladhatunk még velük?
*Kérdezi hangjában enyhe rémülettel, abban reménykedve még képesek lennének velük haladni egy darabon.*
*Békés álmot alszik a másik tündér vállát nyomva. Pehely súlya aligha lehet a másiknak teher. Olykor-olykor meg-meg moccan kényelmet keresve, és jobban oda kucorodik a sarokba vagy épp a másikhoz. De fel nem ébred Alesianra, ahogy amaz kiélvezi közelségét. A beszélgetések is végül elcsitulnak, ahogy a szekér egyre távolabb halad a várostól. Mintha az utasok is a figyelmet keresnék. De egy lovas szekér még ha csupán egy ló is húzza meglehetősen elég zajt csap ahhoz, hogy azt a közelben meghallják. Szerencsére azonban az ostromoktól sújtotta területekkel ellenkező irányba haladnak. Ezen ígéret reménye az ami biztonságérzetet nyújt az utasok számára.
Nimo persze az utazás nagy részét át alussza. Álmában pedig hazalátogat. Abba az apró án annál szorgalmasabb kis tündérfaluba. Mesterei az almaborkészítésnek és hűséges megtartói az eredeti receptnek amit generációkon át tökéletesítettek. Álmában szárnyakelve röppen el a házak és almafákkal borított birtokok felett. Elidőzve a szülőháza közelében, ahol az almáspite illata teríti be a környéket. Nagyokat is nyel, ahogy szájában megered a nyála a puszta gondolattól is. Ám a férfi szerencséjére nem gördül le egy csepp se a száján. Pusztán a halk elégedett nyöszörgés ad sejtelmes jelet vajon a lány miről is álmodozhat éppen.
Ahogy az édes álomban tova libben ismét elszáll a borkészítők felett, a gyönyörű kék eget lassan sötétebb felhők borítják el. Az illat ami a mustból árad most a megszokott édes fanyar helyett sokkalta bűzösebben hat Nimo számára. A szél abba marad, ahogy az ég jobban sötétül. Valami közeleg. A repülése felett elveszti a kontrolt és zuhanni kezd. És az egyetlen dolog amit érez az már nem más csak a bűz ami egyre elviselhetetlenebb.
Levegőért kapva emeli fel fejét Alesian válláról és ijedten néz körbe. Apró szíve úgy ver mintha üldözőbe vették volna.
A szekér kellemes zötykölődését átváltotta a mocsár puha talajának iszapos fogása. A kellemes zöld színt hátra hagyó erdőség és bokrok látványát leváltja a sötét lombozatú fák és tüskékkel teli aljnövényzet. A madarak csicsergése teljesen elnémult. Mintha minden itt lévő élőlény bujkálna valami elől.
Ha Alesian nem riad fel Nimora, akkor a lány gyengéd lökdösése megteszi majd helyette azt remélhetőleg.*
- Alesian ébredj.
*Suttogja halkan óvatosság miatt. Tekintete pedig feszülten figyeli a környezetüket.*
- Meddig haladhatunk még velük?
*Kérdezi hangjában enyhe rémülettel, abban reménykedve még képesek lennének velük haladni egy darabon.*
2444. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-08-09 15:23:48
Üzenet elküldve: 2026-08-09 15:23:48
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Látja, ahogy Thalyssa megáll a mozdulata közben, és egyetlen hideg pillanatra azt hiszi, hogy ez neki szól, annak, hogy megszakította őt. Lélekben már készül: felcsattanást vár és felvágott nyelvű szidalmazás-félét. Ezért is lepődik meg, amikor semmi ilyet nem kap válaszul. Meglepődése ezután hirtelen fordul ideges aggodalommá, ahogy a lány megbillen álltában, és az asztalba kapaszkodik. Még nincs jól, gondolja, még kóvályog a feje a tegnapi nap után. Akkor jön csak rá, hogy tévedett, amikor Thalyssa arca felé fordul, és vaknak tűnő szemekkel néz rá. Fejében azonnal elsiklik valami, úgy, mint ahogy a szélbe száradni kiakasztott könnyű lepedőt lebbenti meg a szél; vérébe oly módon pumpálják tartalmukat mirigyei, miképp ha veszélyhelyzet lesne rá. Az előre billenő lánnyal egy időben mozdul meg, méretét meghazudtoló sebességgel, ám talán így sem elég gyorsan. Épp csak arra van ideje, hogy karjait kissé sután Thalyssa felé nyújtva legalább azt megakadályozza, hogy a vörössel díszített fej embertelen módon koppanjon a padlóhoz. A test többi részével már nincs lehetősége törődni.
A lány mellé ereszkedik, mellkasában és gyomrában a tegnap este már megismert ideges vibrálással.*
- Thalyssa..? *-hangja halk és kérdő és aggódó, egészen idegenül hat szájából. Nem tudja, mi történik most megint. Hiszen az előbb még semmi baja sem volt a lánynak..! És most meg.. a tea? A tea okozta volna? Megint úgy érzi, hogy nem tud semmit, és ez az érzés ismét feldühíti, épp úgy, mint tegnap este.
Óvatosan érinti meg a lány homlokát, arcát; láz forróságát keresi, de azt nem találja. Arrébb simítja a kusza tincseket Thalyssa arcából, minden egyes érintése előtt a fejében hallva a lány hangját: neérjhozzámnemnyúlhatszahajamhoznenézzrám. De mit sem törődik ezzel. Alig pár perce közölte vele a lány, hogy innentől egyikük a másiké, amin még ideje sem volt gondolkozni, hogy valójában mit is jelenthet. Látja a szemhéj alatt ide-oda ugró szem mozgását, amit jó jelnek gondol - alvásra és álomra emlékeztetni, nem ájulatra. Talán épp annyira könnyen megszakítható ez az állapot is, mint az alvás..? Keze megemelkedik hogy pofont adjon a lánynak, ám még az utolsó pillanatban megállítja tenyere lendületét, mintha csak meggondolta volna magát. Valóban ez történt, amúgy. Talán inkább mégsem szeretné konkrétan felpofozni őt. Inkább csak egészen odatartja tenyerét a sápadtnak tűnő archoz, és innen, csak úgy, az ujjaival paskolja azt meg. Ez is elégnek tűnik.
Megkönnyebbül, ahogy a felemás szemek rá merednek, még a fintor se zavarja.
A paskolásra válaszul kapott szavakat hallva elhúzza kezét és kissé hátrébb húzódik - az erőtlen, ügyetlen ütés-próbálkozást fel sem veszi. Keze azért mégis megmozdul ahogy Thalyssa felül, mintha csak arra számítana, hogy az így, a padlón ülve ismét megbillen majd.
Aggódása persze nem múlik el, egyelőre nem, nem teljesen; pláne ahogy látja a lány arcán a szinte zavart kifejezést, és azt, ahogy az úgy néz körbe, mint aki nem biztos abban, hogy hol is van.
És nem csak azt nem érti, hogy épp mi érte a lányt az asztal mellett álltában. Azt sem érti, hogy az miért néz rá úgy, mintha valami borzasztó dolog történt volna; kerek szemekkel és vont szemöldökkel, lefelé biggyedő szájjal, mint aki épp pityeregni készül. És nem érti a hirtelen felvillanó dacos dühöt sem, ami megkeményíti a lány tekintetét egy pillanatra. De jó lenne, gondolja, ha néha jobban tudna olvasni másvalaki arcában, gesztusaiban..!
Majdnem kicsúszik a torkán egy hitetlenkedő “háh!”, amikor Thalyssa arra utasítja őt, hogy szedje össze magát. Kettejük közül erre, meglátása szerint, inkább a lánynak lenne szüksége. De a véleményét, zsigeri bölcsességtől vezetve, megtartja magának. Feláll, és ha az elfogadja kezét, segít felállni Thalyssának is. A lány ötletét hirtelennek érzi, de elfogadja azt. Igen, talán tényleg nem ártana most maguk mögött hagyni egy kis időre a kunyhót.
Nem néz az öltözni kezdő lányra, nem hogy bámulná őt. Tudja, hogy Thalyssa nem szólna érte, most már nem; de ez nem jelenti azt, hogy élni vagy visszaélni kívánna ilyesmivel. Nem fordít neki hátat, egyszerűen ügyet sem vet rá. Annyit szolgált már, annyiféle helyen s annyiféle alakkal -férfiakkal, nőkkel vegyest-, hogy neki ez szinte természetes.
Inkább a sajátjának kinevezett zsákért nyúl, és.. tanácstalanul megáll. Hiszen gyakorlatilag semmije sincs, hát mit szedjen össze? Tekintete végigfut a kunyhóban felhalmozott holmikon, végül apró, féloldalas vállvonás után indul meg.
Újra áttúrja a ruhacsomagot, és ahogy korábban, most sem talál benne több magára megfelelőnek tűnő inget vagy nadrágot. A valóban saját holmiját Thalyssa dobta ki, azt már hiába is akarná visszaszerezni, az ingovány dohossága mostanra valószínűleg végérvényesen beleette magát azokba a textíliákba. Hát elrakja azt, amije van, és amiről úgy sejti, jól jöhet: beretváját a tarsolyba csúsztatja, a zsákba pedig egy tartalék kovakövet, a kötözőmadzagot, és egy kis tégelyben sót tesz. Aztán persze ott a kardja és a tőre, de.. Ennyi. Nevethetnékje van attól, hogy mennyire nincstelen, és hogy ez mennyire nem érdekli. Él. Az élete a legértékesebb dolga, és jelenleg még csak az sem teljesen az övé.
Odanéz, ahogy Thalyssa hirtelen az ajtó felé indul, egy vad pillanatra az a képzete támad, hogy a lány kiugrani akar rajta; majd végignézi, ahogy az inas, fehér ujjak a levegőbe lendítik az örömöt-gyönyört-bánatot-szégyent okozó anyagokat, hogy azoktól végleg megszabaduljanak. Kettős érzés tölti el a látványtól. Egyfelől cseppet sem bánja, hogy a lány így tett, hiszen most mindketten megtapasztalták, hogy ezek a szerek mennyire megnyomorítják az embert. Másfelől.. nos, másfelől még egy utolsót pöffentett volna abból a kék füstből, csak hogy enyhüljön a szorító érzés a mellkasán. De nem is baj, hogy már abból sincs! Hiszen erősebb, mint ez a kívánság?!
Thalyssa után ereszkedik le a kunyhóból, ami csomagot csak rábíz a lány, azt magával cipelve a bunda és saját zsákja mellett. Megtartja a csónakot míg Thalyssa beszáll, azonnal észreveszi hogy az nem hátra ül, de nem szól rá semmit. Átadja a holmikat, lehúzza és a csónakba veti csizmáit, majd nekifeszül a vízialkalmatosság orrának, hogy lelökje azt a part saráról, ahová tegnap felfuttatta. Akkor száll csak be, amikor a csónak már szabadon billeg a vízen.
Még mindig nem rutinos az evezők kezelésében, de már legalább magabiztosan fordítja irányba és indítja el a csónakot. Egyelőre nem is kell gondolkoznia, hogy merre menjenek - egy irány van csak az ingoványon keresztül, amerre a víz alatt megbúvó hordalékhalmokat kerülgetve el tud navigálni jelenleg.
Nem kapja fel a fejét vagy kérdez vissza ahogy Thalyssa megszólal, de valahogy szinte süt róla a figyelem és a kíváncsiság. Ahogy korábban is bármikor, most is örül annak, hogy a lány végre beavatja a dolgaiba kissé, így legalább nem érzi magát annyira butának és az előttük álló eseményeket sem gondolja annyira váratlannak.*
- Értem. *-válasza rövid, egyszerű és csöndes. Nem fűz hozzá semmi mást, mert semmi másról nem kérdezték. Grimbauld mesélt neki ilyesmiről is. Sok mindenről mesélt neki különben, akár a tűz mellett ültek, akár a vadont járták. Szerette hallgatni, ahogy Grimbauld mesélt valamit. Most Thalyssát szereti hallgatni.*
- Nem tudom, hogy miben tudnék valaha is segíteni, *-továbbra is csöndesen beszél, mintha csak arra vigyázna, hogy nehogy felverjen valamit az ingoványban-* de ha bármikor bármire igényed van, akkor tudd, hogy.. itt vagyok.
*A pontos útitervet hallva csak bólint, eszébe sem jut, hogy azt a lány nem látja. A csapdák említésére felnéz és körbeforgatja a fejét. Betájolja magukat, majd az evezőkkel kissé ügyetlenül irányítva a dolgokat, elforgatja a csónakot. Egyelőre még nem érzi sajátjának ezt a közlekedési módot.
Tegnap három csapdát rakott ki, abból az elsőt -amit utoljára vizsgált meg- a vízipocokkal együtt levágta. Tehát még két csapdája van kint. Fertályóra múlva érnek oda ahhoz a kis háthoz, amin a nádas kitaposott nyílása mutatja a vadcsapást. Finoman felfuttatja a csónak orrát a hát peremére, majd kilép a bokáig érő iszamos sárba, és szemérmetlen cuppogó hangtól kísérve lépeget oda, ahová felállította a csapdát. Azt sehol sem találja. Felvont szemöldökkel, csípőre tett kézzel néz körbe, próbál nyomokat találni, és végül rájuk is bukkan. A sárba nyomódva vaddisznó lába nyomát látja; a sár peremét megnyomkodva próbálja megsaccolni, milyen régen téphette le az állat a csapdáját. Egy vaddisznó húsa hetekre elegendő élelmet jelentene, gondolja. Aztán arra gondol, hogy idekint nem tudna mit kezdeni vele, mert nem tudná rendesen füstre tenni, és messze nincs elég sója sem, hogy azzal tartósítsa füst helyett. És amúgy is.. halvány fogalma sincs, hogy mikor járhatott itt a vaddisznó. Nem ért a nyomolvasás ilyen finomságaihoz. A cuppogó sárban nehézkesen lépegetve tér vissza a csónakhoz, hogy némi viaskodás után újra útra kelhessenek.
A harmadik -vagyis most második? egyetlen?- csapdája érintetlenül áll, pontosan ott és pontosan úgy, ahogy azt otthagyta. Vagy rossz helyre tette, mert rosszul ítélte meg hogy merre haladhat itt el bármilyen állat, vagy rosszul állította fel a csapdát magát. Akárhogy is - összeszedi azt a helyéről, majd a zsineget összegöngyölítve zárja a markába, hogy aztán hanyag mozdulattal, csak úgy bedobja a csónakba mielőtt maga is visszaszállna.*
- Jó kör volt..! *-dörmögi az orra alá véleményét, de hangjában nincs túl sok bosszúság. Az evezőkkel egyre ügyesebben bánik, így már nem tart olyan sokáig a helyes irányba terelnie magukat, ahogy újra elindulnak, ezúttal az ingovány pereme felé, amerre -hacsak nem téved hatalmasat- a füves puszta kezdődik majd.*
//Különös fiú//
*Látja, ahogy Thalyssa megáll a mozdulata közben, és egyetlen hideg pillanatra azt hiszi, hogy ez neki szól, annak, hogy megszakította őt. Lélekben már készül: felcsattanást vár és felvágott nyelvű szidalmazás-félét. Ezért is lepődik meg, amikor semmi ilyet nem kap válaszul. Meglepődése ezután hirtelen fordul ideges aggodalommá, ahogy a lány megbillen álltában, és az asztalba kapaszkodik. Még nincs jól, gondolja, még kóvályog a feje a tegnapi nap után. Akkor jön csak rá, hogy tévedett, amikor Thalyssa arca felé fordul, és vaknak tűnő szemekkel néz rá. Fejében azonnal elsiklik valami, úgy, mint ahogy a szélbe száradni kiakasztott könnyű lepedőt lebbenti meg a szél; vérébe oly módon pumpálják tartalmukat mirigyei, miképp ha veszélyhelyzet lesne rá. Az előre billenő lánnyal egy időben mozdul meg, méretét meghazudtoló sebességgel, ám talán így sem elég gyorsan. Épp csak arra van ideje, hogy karjait kissé sután Thalyssa felé nyújtva legalább azt megakadályozza, hogy a vörössel díszített fej embertelen módon koppanjon a padlóhoz. A test többi részével már nincs lehetősége törődni.
A lány mellé ereszkedik, mellkasában és gyomrában a tegnap este már megismert ideges vibrálással.*
- Thalyssa..? *-hangja halk és kérdő és aggódó, egészen idegenül hat szájából. Nem tudja, mi történik most megint. Hiszen az előbb még semmi baja sem volt a lánynak..! És most meg.. a tea? A tea okozta volna? Megint úgy érzi, hogy nem tud semmit, és ez az érzés ismét feldühíti, épp úgy, mint tegnap este.
Óvatosan érinti meg a lány homlokát, arcát; láz forróságát keresi, de azt nem találja. Arrébb simítja a kusza tincseket Thalyssa arcából, minden egyes érintése előtt a fejében hallva a lány hangját: neérjhozzámnemnyúlhatszahajamhoznenézzrám. De mit sem törődik ezzel. Alig pár perce közölte vele a lány, hogy innentől egyikük a másiké, amin még ideje sem volt gondolkozni, hogy valójában mit is jelenthet. Látja a szemhéj alatt ide-oda ugró szem mozgását, amit jó jelnek gondol - alvásra és álomra emlékeztetni, nem ájulatra. Talán épp annyira könnyen megszakítható ez az állapot is, mint az alvás..? Keze megemelkedik hogy pofont adjon a lánynak, ám még az utolsó pillanatban megállítja tenyere lendületét, mintha csak meggondolta volna magát. Valóban ez történt, amúgy. Talán inkább mégsem szeretné konkrétan felpofozni őt. Inkább csak egészen odatartja tenyerét a sápadtnak tűnő archoz, és innen, csak úgy, az ujjaival paskolja azt meg. Ez is elégnek tűnik.
Megkönnyebbül, ahogy a felemás szemek rá merednek, még a fintor se zavarja.
A paskolásra válaszul kapott szavakat hallva elhúzza kezét és kissé hátrébb húzódik - az erőtlen, ügyetlen ütés-próbálkozást fel sem veszi. Keze azért mégis megmozdul ahogy Thalyssa felül, mintha csak arra számítana, hogy az így, a padlón ülve ismét megbillen majd.
Aggódása persze nem múlik el, egyelőre nem, nem teljesen; pláne ahogy látja a lány arcán a szinte zavart kifejezést, és azt, ahogy az úgy néz körbe, mint aki nem biztos abban, hogy hol is van.
És nem csak azt nem érti, hogy épp mi érte a lányt az asztal mellett álltában. Azt sem érti, hogy az miért néz rá úgy, mintha valami borzasztó dolog történt volna; kerek szemekkel és vont szemöldökkel, lefelé biggyedő szájjal, mint aki épp pityeregni készül. És nem érti a hirtelen felvillanó dacos dühöt sem, ami megkeményíti a lány tekintetét egy pillanatra. De jó lenne, gondolja, ha néha jobban tudna olvasni másvalaki arcában, gesztusaiban..!
Majdnem kicsúszik a torkán egy hitetlenkedő “háh!”, amikor Thalyssa arra utasítja őt, hogy szedje össze magát. Kettejük közül erre, meglátása szerint, inkább a lánynak lenne szüksége. De a véleményét, zsigeri bölcsességtől vezetve, megtartja magának. Feláll, és ha az elfogadja kezét, segít felállni Thalyssának is. A lány ötletét hirtelennek érzi, de elfogadja azt. Igen, talán tényleg nem ártana most maguk mögött hagyni egy kis időre a kunyhót.
Nem néz az öltözni kezdő lányra, nem hogy bámulná őt. Tudja, hogy Thalyssa nem szólna érte, most már nem; de ez nem jelenti azt, hogy élni vagy visszaélni kívánna ilyesmivel. Nem fordít neki hátat, egyszerűen ügyet sem vet rá. Annyit szolgált már, annyiféle helyen s annyiféle alakkal -férfiakkal, nőkkel vegyest-, hogy neki ez szinte természetes.
Inkább a sajátjának kinevezett zsákért nyúl, és.. tanácstalanul megáll. Hiszen gyakorlatilag semmije sincs, hát mit szedjen össze? Tekintete végigfut a kunyhóban felhalmozott holmikon, végül apró, féloldalas vállvonás után indul meg.
Újra áttúrja a ruhacsomagot, és ahogy korábban, most sem talál benne több magára megfelelőnek tűnő inget vagy nadrágot. A valóban saját holmiját Thalyssa dobta ki, azt már hiába is akarná visszaszerezni, az ingovány dohossága mostanra valószínűleg végérvényesen beleette magát azokba a textíliákba. Hát elrakja azt, amije van, és amiről úgy sejti, jól jöhet: beretváját a tarsolyba csúsztatja, a zsákba pedig egy tartalék kovakövet, a kötözőmadzagot, és egy kis tégelyben sót tesz. Aztán persze ott a kardja és a tőre, de.. Ennyi. Nevethetnékje van attól, hogy mennyire nincstelen, és hogy ez mennyire nem érdekli. Él. Az élete a legértékesebb dolga, és jelenleg még csak az sem teljesen az övé.
Odanéz, ahogy Thalyssa hirtelen az ajtó felé indul, egy vad pillanatra az a képzete támad, hogy a lány kiugrani akar rajta; majd végignézi, ahogy az inas, fehér ujjak a levegőbe lendítik az örömöt-gyönyört-bánatot-szégyent okozó anyagokat, hogy azoktól végleg megszabaduljanak. Kettős érzés tölti el a látványtól. Egyfelől cseppet sem bánja, hogy a lány így tett, hiszen most mindketten megtapasztalták, hogy ezek a szerek mennyire megnyomorítják az embert. Másfelől.. nos, másfelől még egy utolsót pöffentett volna abból a kék füstből, csak hogy enyhüljön a szorító érzés a mellkasán. De nem is baj, hogy már abból sincs! Hiszen erősebb, mint ez a kívánság?!
Thalyssa után ereszkedik le a kunyhóból, ami csomagot csak rábíz a lány, azt magával cipelve a bunda és saját zsákja mellett. Megtartja a csónakot míg Thalyssa beszáll, azonnal észreveszi hogy az nem hátra ül, de nem szól rá semmit. Átadja a holmikat, lehúzza és a csónakba veti csizmáit, majd nekifeszül a vízialkalmatosság orrának, hogy lelökje azt a part saráról, ahová tegnap felfuttatta. Akkor száll csak be, amikor a csónak már szabadon billeg a vízen.
Még mindig nem rutinos az evezők kezelésében, de már legalább magabiztosan fordítja irányba és indítja el a csónakot. Egyelőre nem is kell gondolkoznia, hogy merre menjenek - egy irány van csak az ingoványon keresztül, amerre a víz alatt megbúvó hordalékhalmokat kerülgetve el tud navigálni jelenleg.
Nem kapja fel a fejét vagy kérdez vissza ahogy Thalyssa megszólal, de valahogy szinte süt róla a figyelem és a kíváncsiság. Ahogy korábban is bármikor, most is örül annak, hogy a lány végre beavatja a dolgaiba kissé, így legalább nem érzi magát annyira butának és az előttük álló eseményeket sem gondolja annyira váratlannak.*
- Értem. *-válasza rövid, egyszerű és csöndes. Nem fűz hozzá semmi mást, mert semmi másról nem kérdezték. Grimbauld mesélt neki ilyesmiről is. Sok mindenről mesélt neki különben, akár a tűz mellett ültek, akár a vadont járták. Szerette hallgatni, ahogy Grimbauld mesélt valamit. Most Thalyssát szereti hallgatni.*
- Nem tudom, hogy miben tudnék valaha is segíteni, *-továbbra is csöndesen beszél, mintha csak arra vigyázna, hogy nehogy felverjen valamit az ingoványban-* de ha bármikor bármire igényed van, akkor tudd, hogy.. itt vagyok.
*A pontos útitervet hallva csak bólint, eszébe sem jut, hogy azt a lány nem látja. A csapdák említésére felnéz és körbeforgatja a fejét. Betájolja magukat, majd az evezőkkel kissé ügyetlenül irányítva a dolgokat, elforgatja a csónakot. Egyelőre még nem érzi sajátjának ezt a közlekedési módot.
Tegnap három csapdát rakott ki, abból az elsőt -amit utoljára vizsgált meg- a vízipocokkal együtt levágta. Tehát még két csapdája van kint. Fertályóra múlva érnek oda ahhoz a kis háthoz, amin a nádas kitaposott nyílása mutatja a vadcsapást. Finoman felfuttatja a csónak orrát a hát peremére, majd kilép a bokáig érő iszamos sárba, és szemérmetlen cuppogó hangtól kísérve lépeget oda, ahová felállította a csapdát. Azt sehol sem találja. Felvont szemöldökkel, csípőre tett kézzel néz körbe, próbál nyomokat találni, és végül rájuk is bukkan. A sárba nyomódva vaddisznó lába nyomát látja; a sár peremét megnyomkodva próbálja megsaccolni, milyen régen téphette le az állat a csapdáját. Egy vaddisznó húsa hetekre elegendő élelmet jelentene, gondolja. Aztán arra gondol, hogy idekint nem tudna mit kezdeni vele, mert nem tudná rendesen füstre tenni, és messze nincs elég sója sem, hogy azzal tartósítsa füst helyett. És amúgy is.. halvány fogalma sincs, hogy mikor járhatott itt a vaddisznó. Nem ért a nyomolvasás ilyen finomságaihoz. A cuppogó sárban nehézkesen lépegetve tér vissza a csónakhoz, hogy némi viaskodás után újra útra kelhessenek.
A harmadik -vagyis most második? egyetlen?- csapdája érintetlenül áll, pontosan ott és pontosan úgy, ahogy azt otthagyta. Vagy rossz helyre tette, mert rosszul ítélte meg hogy merre haladhat itt el bármilyen állat, vagy rosszul állította fel a csapdát magát. Akárhogy is - összeszedi azt a helyéről, majd a zsineget összegöngyölítve zárja a markába, hogy aztán hanyag mozdulattal, csak úgy bedobja a csónakba mielőtt maga is visszaszállna.*
- Jó kör volt..! *-dörmögi az orra alá véleményét, de hangjában nincs túl sok bosszúság. Az evezőkkel egyre ügyesebben bánik, így már nem tart olyan sokáig a helyes irányba terelnie magukat, ahogy újra elindulnak, ezúttal az ingovány pereme felé, amerre -hacsak nem téved hatalmasat- a füves puszta kezdődik majd.*
2443. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-08-08 23:22:11
Üzenet elküldve: 2026-08-08 23:22:11
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Az inas, csontos kezek megállnak a finom mozdulatokban, ám továbbra is hátatfordítva marad a férfinek. Fejét lehorgasztja, kusza haja előre omlik, így takarva jótékonyan az arcát és annak minden kifejezését.
Meredten bámulja a teát. Ami a pillanatban nem tea, sokkal inkább sűrű, fekete szurok. A kezei sem az övék. Valaki másnak a kezei. Vaskosak, márványszerűek, színtelenek, megannyi rúnával csipkézettek, tiltott tudást őrizve a bőrön. Az asztal sem az övé, fekete obszidián, körötte növények, számára ismertek és ismeretlenek.
Nehezen, mélyen szívja be a levegőt, ám a tüdeje nem telik vele. Megtántorodik, az asztalba kapaszkodik. Úgy érzi a világ bukfencet vet körülötte, vak szemeivel Nardem irányába fordul, ám nem látja őt sem. Magas belsőteret lát, kupolába végződő ívet, melyen vöröslő indák kúsznak fel. Körülötte deformált csontszobrok, s az alakok, akik türelemmel, vak alázattal várják őt. Miért várják…? Nem mozdulnak. Miért nem mozdulnak?
Az ajtó felé pillant. Fehérben lép be a magas, csontos alak. Tűzvörös haja magasra halmozva, fonásai rituálisak, vörös fonállal öltöttek, fején az erdei druidák jellegzetes, agancsos maszkja magasodik. A lány ajkai némán nyílnak, kiáltani próbálna, vagy legalább kérdezni, de nem jön ki hang. Megpróbálja összeszorítani a szemeit, de nem képes rá. Azok bénán, élettelnül merednek az egyre közeledő alakra. Az alak megszólal. Ismert nyelv, ismeretlen orgánum, mely parancsol neki.
„Ideje indulni”.
Ő pedig úgy is tesz. A gyenge leánytest a parancs hallatán ugyanabban a pillanatban megindul, arccal előre, egyenesen a padló irányába, hogy eszméletlenül koppanjon egy szívdobbanásnyi idővel később az idő és mocsárrágta deszkákon.
Fogalma sincs meddig tart eszméletlensége. A mocsár jellegzetes dallama lassan kúszik a fülébe, majd azt követi annak -és valami másnak- illata is. Kesernyés gyógynövények, fenyőgyanta és valami földesen édes növény ismerős aromája tölti meg az orrát. Az olaj, az ő olaja… vagyi legalábbis ugyanaz a keverék, mellyel a saját bőrét is keni, csakhogy az illat már nem friss.
A gyógynövények mögött ott nehezedik a mocsár szaga: a nedves föld, állott víz, rothadó nád, alatta pedig az emberi test melege, izzadságának sós, fanyar szaga. Mintha az olaj egy egész nap alatt magába szívta volna a lápot és azt, aki benne él. Thalyssa még mindig csukott szemmel fekszik. Érzi, hogy valaki fölé hajol, valami hűvös érinti a homlokát, lassan végigsimítva az arcán, hogy aztán finom, de egészen határozott paskolgatásokkal csattanjanak a kérges ujjak a finom arcbőrön.
Az idegen illat újra körülöleli ismerősen, csak éppen nem tudja honnan. A nem várt gesztusra fintorogva nyitja ki a szemeit, hogy aztán egészen felháborodva meredhessen a felette térdelő férfire.*
-Anyádat ütögessed! -*förmed rá erőtlenül, a hangjában nincs él, fejét valamivel oldalra billenti, keze koordinálatlanul lendül felfelé, hogy maga is visszaüssön, ám az ujjbegyek mindössze a mellkason puffannak, negyed akkora erővel sem, mint ahogy azt tervezték.
Nyögve nyomja fel magát, jó ideig mered a térdeire, majd le a kezeire. Azok az övék. Cingárok, sápadtak ugyan, de még élettel telik. Tekintete az ajtó irányába vándorol, amott csak a szűrt fényű nappali láp leledzik. A falak is normálisak, az asztalka sem tér el attól, amit eddig önmagukénak tudhattak.
A lány mélyet szusszant, nehéz tüdejébe fájóan nagy lendülettel szívja be a mocsarat és annak áporodott levegőjét. Gémberedett ujjaival már-már erőszakosan dörzsöli meg az arcát, hogy aztán hajába túrjon. Megmarkolva annak töveit ránt aprót a tincseken, így igyekezve stimulálni a véráramot. Szüksége van némi józanságra, egy kevés vérre a fejébe.
Beharapja az ajkát, egész elkínzottan pillant a férfire, arcára olyan kifejezés ül, melyet ritkán láthatott eddig Nardem. Sajnálat, bűntudat, szégyen.
Sajnálja, hogy így kell látnia a férfinek őt. Szégyelli is…és roppant mód bűntudata van ezek miatt. Gyengének érzi magát, kiszolgáltatottnak és magányosnak. Nincs itt vele senki az övéi közül, aki kisegíthetné az álmokkal, aki tanácsot adhatna neki, aki megsimogathatná a fejét, megnyugtathatná. Vezethetné, vagy legalább irányt mutathatna neki, merre induljon. Csak ő van, és az ő tanítványa… ez a csodálatos, hatalmas…Szörnyetege.
A szörnyeteg, akit erős kézzel, tiszta elmével kéne irányítania, szorosan fognia, uralkodni felette, ám nem képes rá. Nem tud, mert akárhogy is forgatja a lapjait, akárhány évet élt meg ő, vagy a lélek, mely benne lakozik, a nap végén mégiscsak egy buta kislány marad fura álmokkal, túlságosan is sok Holdköddel a vérében, akit egy életerejében lévő gyilkos igyekszik tudatára pofozgatni.
A felismerésre fájdalmas, sztoikus nyögés szakad ki a torkából. Ajkai megremegnek, egymásnak feszülnek, így már csak az inger táncol kerek állán. Egy pillanatra úgy fest, mint aki sírni fog. A torka nehezen szorul, a szemei égnek, ám szinte ugyanabban a pillanatban felparázslik benne a harag és a dac is, mely elűz minden ingert.
Haragszik magára, mert kételkedik abban, ami a célja, a víziója, az ígérete, és haragszik a múltjára is, mert beléplántálták a kételkedés csíráját is. Az adott pillanatban az egész világra dühös, egyetlen személyt leszámítva. Azt, amelyik ott térdel még mindig, kifejezetten tanácstalan képpel a padlón, ott, ahol pillanatokkal ezelőtt még ő maga is feküdt.
Mély levegőt vesz, élesen szívja be a levegőt, hátát egyenesre húzza, mintha mi sem történt volna.*
-Szedd össze magad, Katona, azt hiszem az lesz a legjobb, ha pár napra elutazunk. Dolgom van a kikötőben és neked sem fog megártani az, ha halat is eszel a gubis helyett.
*Ezt követően nem néz rá, nem is pillant felé. Elvonul a láda irányába, mely jobb ruháit, köntöseit tartalmazza. Abból lát neki öltözni, nem zavartatva magát azzal, nézhetik-e és ha igen, mennyire nézik. Sorra veszi réteges ruháit, aztán zsákjába kezd pakolni. Mindenféle csiprő-cseprő eszközöcskét, porokkal teli zacskócskákat, ilyen-olyan füveket, használati tárgyakat. Oroszlánrésze a zsákba megy, kisebb töredéke a köntösruha rejtett zsebeibe. Ujjaira, fülébe csontékszereiből aggat, végül tekintete a pipára vándorol.
Majd a teára…és annak füveire.
Végül a Holdköd keverékét rejtő üvegcsére.
Nehéz döntésre jut, melyet meg kell hoznia. Felmarkolva csodaszerei látható, tapasztalható mennyiségét siet az ajtóhoz, hogy gyors, egyszerű mozdulattal vágja ki azokat rajta, egyenesen a természetbe.
Volt tudatmódosító, nincs tudatmódosító.
Tekintetével követi a gyökerek között, s vízben csattanó üvegcséket, s aláhulló növényeket. Mire hazaérnek a természet majd gondoskodik szenvedésük forrásáról. Végül is mindössze egyetlen zacskó porocskát tart meg -a gondosan eldugdosott adagok mellett-, az is a zsebében lapul, dohánya mellett. A pipát is oda csúsztatja. Kivárja, hogy Nardem is elrendezhesse magát, csak aztán hajtja össze a bundát. Túlságosan is meleg van ahhoz, hogy felvegye, ám ismeri az éjszakákat, jó szolgálatot fog még nekik nyújtani az.
Gyors, gyakorlott mozdulattal mászik le, ám figyel. Óvatos. Kivételesen előre ül a csónakba, hagyva a férfinek, a mai nap ő evezzen. Nem sürgeti, kivárja. Csomagját a csónak orrába helyezi, ha Nardem visz valamit, hát amazt is átveszi, hogy oda tegye a magáé mellé.
A csónak lomhán siklik, az evező tolla egyenletesen, már-már andalítóan neszel a vízben, ahogy egyre haladnak.*
-Azt kérdezted korábban láttam-e valamit… én mindig látok. Ez volt az én ajándékom, az…istenemtől. Álmokat küld nekem. Éjszakaikat és ébereket egyaránt. Sokszor látok dolgokat, amik nincsenek ott. Egyelőre nincsenek ott. Érted, amit mondok neked…?
*A kérdés halk, színtelen. Szégyennel beszél a tehetségéről. Nem büszke rá. Erre nem. Jóval halkabban folytatja.*
-Mostanában pedig…az eltelt időszakban túlságosan sokat láttam. Túlságosan sokszor, és…sokkal intenzívebben, mint eddig valaha. Benne voltam. Bennem volt. Az álom….bennem volt. Bennem van és szólít engem. Egyre többször, egyre erősebben.
*Saját mellkasára kopogtat középső ujjával, ám nem fordul hátra. Nardem így csak a hátát láthatja, az előre görnyedő csontos vállakat.*
-El kell mennünk a kikötőbe. Átkelünk a füves pusztán, a szántóföldeken…onnan a kikötői erdőbe megyünk, aztán már ott lesznek a dokkok. Pár napot ott töltünk. Neked is jót tesz majd. Kiszakadunk innen, friss levegőt szívunk. De először vigyél a csapdáidhoz. Szedjük őket össze, nem akarom, hogy beléjük essen valami és abban pusztuljon el, míg oda vagyunk.
//Különös fiú//
*Az inas, csontos kezek megállnak a finom mozdulatokban, ám továbbra is hátatfordítva marad a férfinek. Fejét lehorgasztja, kusza haja előre omlik, így takarva jótékonyan az arcát és annak minden kifejezését.
Meredten bámulja a teát. Ami a pillanatban nem tea, sokkal inkább sűrű, fekete szurok. A kezei sem az övék. Valaki másnak a kezei. Vaskosak, márványszerűek, színtelenek, megannyi rúnával csipkézettek, tiltott tudást őrizve a bőrön. Az asztal sem az övé, fekete obszidián, körötte növények, számára ismertek és ismeretlenek.
Nehezen, mélyen szívja be a levegőt, ám a tüdeje nem telik vele. Megtántorodik, az asztalba kapaszkodik. Úgy érzi a világ bukfencet vet körülötte, vak szemeivel Nardem irányába fordul, ám nem látja őt sem. Magas belsőteret lát, kupolába végződő ívet, melyen vöröslő indák kúsznak fel. Körülötte deformált csontszobrok, s az alakok, akik türelemmel, vak alázattal várják őt. Miért várják…? Nem mozdulnak. Miért nem mozdulnak?
Az ajtó felé pillant. Fehérben lép be a magas, csontos alak. Tűzvörös haja magasra halmozva, fonásai rituálisak, vörös fonállal öltöttek, fején az erdei druidák jellegzetes, agancsos maszkja magasodik. A lány ajkai némán nyílnak, kiáltani próbálna, vagy legalább kérdezni, de nem jön ki hang. Megpróbálja összeszorítani a szemeit, de nem képes rá. Azok bénán, élettelnül merednek az egyre közeledő alakra. Az alak megszólal. Ismert nyelv, ismeretlen orgánum, mely parancsol neki.
„Ideje indulni”.
Ő pedig úgy is tesz. A gyenge leánytest a parancs hallatán ugyanabban a pillanatban megindul, arccal előre, egyenesen a padló irányába, hogy eszméletlenül koppanjon egy szívdobbanásnyi idővel később az idő és mocsárrágta deszkákon.
Fogalma sincs meddig tart eszméletlensége. A mocsár jellegzetes dallama lassan kúszik a fülébe, majd azt követi annak -és valami másnak- illata is. Kesernyés gyógynövények, fenyőgyanta és valami földesen édes növény ismerős aromája tölti meg az orrát. Az olaj, az ő olaja… vagyi legalábbis ugyanaz a keverék, mellyel a saját bőrét is keni, csakhogy az illat már nem friss.
A gyógynövények mögött ott nehezedik a mocsár szaga: a nedves föld, állott víz, rothadó nád, alatta pedig az emberi test melege, izzadságának sós, fanyar szaga. Mintha az olaj egy egész nap alatt magába szívta volna a lápot és azt, aki benne él. Thalyssa még mindig csukott szemmel fekszik. Érzi, hogy valaki fölé hajol, valami hűvös érinti a homlokát, lassan végigsimítva az arcán, hogy aztán finom, de egészen határozott paskolgatásokkal csattanjanak a kérges ujjak a finom arcbőrön.
Az idegen illat újra körülöleli ismerősen, csak éppen nem tudja honnan. A nem várt gesztusra fintorogva nyitja ki a szemeit, hogy aztán egészen felháborodva meredhessen a felette térdelő férfire.*
-Anyádat ütögessed! -*förmed rá erőtlenül, a hangjában nincs él, fejét valamivel oldalra billenti, keze koordinálatlanul lendül felfelé, hogy maga is visszaüssön, ám az ujjbegyek mindössze a mellkason puffannak, negyed akkora erővel sem, mint ahogy azt tervezték.
Nyögve nyomja fel magát, jó ideig mered a térdeire, majd le a kezeire. Azok az övék. Cingárok, sápadtak ugyan, de még élettel telik. Tekintete az ajtó irányába vándorol, amott csak a szűrt fényű nappali láp leledzik. A falak is normálisak, az asztalka sem tér el attól, amit eddig önmagukénak tudhattak.
A lány mélyet szusszant, nehéz tüdejébe fájóan nagy lendülettel szívja be a mocsarat és annak áporodott levegőjét. Gémberedett ujjaival már-már erőszakosan dörzsöli meg az arcát, hogy aztán hajába túrjon. Megmarkolva annak töveit ránt aprót a tincseken, így igyekezve stimulálni a véráramot. Szüksége van némi józanságra, egy kevés vérre a fejébe.
Beharapja az ajkát, egész elkínzottan pillant a férfire, arcára olyan kifejezés ül, melyet ritkán láthatott eddig Nardem. Sajnálat, bűntudat, szégyen.
Sajnálja, hogy így kell látnia a férfinek őt. Szégyelli is…és roppant mód bűntudata van ezek miatt. Gyengének érzi magát, kiszolgáltatottnak és magányosnak. Nincs itt vele senki az övéi közül, aki kisegíthetné az álmokkal, aki tanácsot adhatna neki, aki megsimogathatná a fejét, megnyugtathatná. Vezethetné, vagy legalább irányt mutathatna neki, merre induljon. Csak ő van, és az ő tanítványa… ez a csodálatos, hatalmas…Szörnyetege.
A szörnyeteg, akit erős kézzel, tiszta elmével kéne irányítania, szorosan fognia, uralkodni felette, ám nem képes rá. Nem tud, mert akárhogy is forgatja a lapjait, akárhány évet élt meg ő, vagy a lélek, mely benne lakozik, a nap végén mégiscsak egy buta kislány marad fura álmokkal, túlságosan is sok Holdköddel a vérében, akit egy életerejében lévő gyilkos igyekszik tudatára pofozgatni.
A felismerésre fájdalmas, sztoikus nyögés szakad ki a torkából. Ajkai megremegnek, egymásnak feszülnek, így már csak az inger táncol kerek állán. Egy pillanatra úgy fest, mint aki sírni fog. A torka nehezen szorul, a szemei égnek, ám szinte ugyanabban a pillanatban felparázslik benne a harag és a dac is, mely elűz minden ingert.
Haragszik magára, mert kételkedik abban, ami a célja, a víziója, az ígérete, és haragszik a múltjára is, mert beléplántálták a kételkedés csíráját is. Az adott pillanatban az egész világra dühös, egyetlen személyt leszámítva. Azt, amelyik ott térdel még mindig, kifejezetten tanácstalan képpel a padlón, ott, ahol pillanatokkal ezelőtt még ő maga is feküdt.
Mély levegőt vesz, élesen szívja be a levegőt, hátát egyenesre húzza, mintha mi sem történt volna.*
-Szedd össze magad, Katona, azt hiszem az lesz a legjobb, ha pár napra elutazunk. Dolgom van a kikötőben és neked sem fog megártani az, ha halat is eszel a gubis helyett.
*Ezt követően nem néz rá, nem is pillant felé. Elvonul a láda irányába, mely jobb ruháit, köntöseit tartalmazza. Abból lát neki öltözni, nem zavartatva magát azzal, nézhetik-e és ha igen, mennyire nézik. Sorra veszi réteges ruháit, aztán zsákjába kezd pakolni. Mindenféle csiprő-cseprő eszközöcskét, porokkal teli zacskócskákat, ilyen-olyan füveket, használati tárgyakat. Oroszlánrésze a zsákba megy, kisebb töredéke a köntösruha rejtett zsebeibe. Ujjaira, fülébe csontékszereiből aggat, végül tekintete a pipára vándorol.
Majd a teára…és annak füveire.
Végül a Holdköd keverékét rejtő üvegcsére.
Nehéz döntésre jut, melyet meg kell hoznia. Felmarkolva csodaszerei látható, tapasztalható mennyiségét siet az ajtóhoz, hogy gyors, egyszerű mozdulattal vágja ki azokat rajta, egyenesen a természetbe.
Volt tudatmódosító, nincs tudatmódosító.
Tekintetével követi a gyökerek között, s vízben csattanó üvegcséket, s aláhulló növényeket. Mire hazaérnek a természet majd gondoskodik szenvedésük forrásáról. Végül is mindössze egyetlen zacskó porocskát tart meg -a gondosan eldugdosott adagok mellett-, az is a zsebében lapul, dohánya mellett. A pipát is oda csúsztatja. Kivárja, hogy Nardem is elrendezhesse magát, csak aztán hajtja össze a bundát. Túlságosan is meleg van ahhoz, hogy felvegye, ám ismeri az éjszakákat, jó szolgálatot fog még nekik nyújtani az.
Gyors, gyakorlott mozdulattal mászik le, ám figyel. Óvatos. Kivételesen előre ül a csónakba, hagyva a férfinek, a mai nap ő evezzen. Nem sürgeti, kivárja. Csomagját a csónak orrába helyezi, ha Nardem visz valamit, hát amazt is átveszi, hogy oda tegye a magáé mellé.
A csónak lomhán siklik, az evező tolla egyenletesen, már-már andalítóan neszel a vízben, ahogy egyre haladnak.*
-Azt kérdezted korábban láttam-e valamit… én mindig látok. Ez volt az én ajándékom, az…istenemtől. Álmokat küld nekem. Éjszakaikat és ébereket egyaránt. Sokszor látok dolgokat, amik nincsenek ott. Egyelőre nincsenek ott. Érted, amit mondok neked…?
*A kérdés halk, színtelen. Szégyennel beszél a tehetségéről. Nem büszke rá. Erre nem. Jóval halkabban folytatja.*
-Mostanában pedig…az eltelt időszakban túlságosan sokat láttam. Túlságosan sokszor, és…sokkal intenzívebben, mint eddig valaha. Benne voltam. Bennem volt. Az álom….bennem volt. Bennem van és szólít engem. Egyre többször, egyre erősebben.
*Saját mellkasára kopogtat középső ujjával, ám nem fordul hátra. Nardem így csak a hátát láthatja, az előre görnyedő csontos vállakat.*
-El kell mennünk a kikötőbe. Átkelünk a füves pusztán, a szántóföldeken…onnan a kikötői erdőbe megyünk, aztán már ott lesznek a dokkok. Pár napot ott töltünk. Neked is jót tesz majd. Kiszakadunk innen, friss levegőt szívunk. De először vigyél a csapdáidhoz. Szedjük őket össze, nem akarom, hogy beléjük essen valami és abban pusztuljon el, míg oda vagyunk.
2442. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-08-06 12:56:24
Üzenet elküldve: 2026-08-06 12:56:24
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Nem kap ellenkezést válaszul, ami kissé meglepi. Eddig szinte máshoz sem szokott hozzá, mint hogy Thalyssa mindenre berzenkedik kissé, ami nem a saját ötlete. Arra gondol, hogy ezek szerint egészen biztosan nincs még teljesen jól a lány. Bár, visszaemlékezve a tegnapi állapotára, már az is szinte csodaszámba megy, hogy most jártányi erőnél kicsit is több van benne.
Ahogy a lány visszafordul a falhoz, nem is szól most többet. Tűnődőn összehúzott szemmel figyeli őt; homlokát, arcélét nézi, kezének mozgását. Nem látja rajta jelét, hogy kórosan rosszul érezné magát a bőrében, és ettől a felismeréstől kissé megnyugszik.
Feláll; a pokrócot nem löki le magáról. Tegnap este kidobta az ajtón a nadrágját, s most az ingen kívül nem is visel mást. Magán hagyva a pokrócot, annak fedésében megy a parasztoktól elcsent ruhákat tartalmazó zsákhoz, és némi keresgélés után talál is egy nadrágot, ami szemre megfelelőnek tűnik. Magára húzkodja, majd a pokrócot visszaviszi a vacokhoz. Ott éri Thalyssa pillantása. Nem kell sokat gondolkoznia rajta, hogy a lány mit szeretne tőle, és sokat várni se, hogy mellé lépjen. Átveszi a rongyot, és a lány számára elérhetetlen magasságban lévő rajzolatok egyikére nyomja azt.
Míg komótos, hatékony mozdulatokkal maszatolja-törli a felrótt jeleket, fejét kissé oldalra biccentve jelzi Thalyssának, hogy figyel a szavaira. Azok persze szokás szerint csak újabb kérdéseket vetnek fel benne. Mitől tiltott a tudás egy darabja? És ki tiltja a használatát? Milyen szellemeket vonzhatnak ide a jelek, és hogyan kéne felkészülni rájuk általánosságban? Ha a krétával rajzolt jelek szellemeket vonzanak, akkor a bőrbe vésett jelek is? De nem mondja ki hangosan ezeket a kérdéseket. Talán, egyszer, később, ha megfelelőbb lesz a helyzet. Leengedi a rongyot, átmossa a vízben, kicsit kicsavargatja, majd visszaegyenesedik és folytatja a feladatát.*
- Nem. *-megrázza a fejét, de nem áll meg, hogy a lányra nézzen-* Végül nem ittam meg azt a teát.
*Nem kezd el magyarázkodni emiatt, és úgy tűnik, egyelőre Thalyssa sem kérdez rá. Legalábbis nem erre. Az új kérdés hallatán keze csak megáll, és arcát lefelé fordítja. Eszébe jut a nyüszítés, ami a lányból szakadt ki, az alig érthető szavak. Fürkészőn néz a felemás szemekbe, de végül megint a fejrázás lesz az, ami választ először ad.*
- Nem, semmit. Te.. láttál valamit? *-csak hangot ad kíváncsiságának is. Csupán a tűnődő csöndet kapja válaszul.
A lány végül ott is hagyja őt a dolgával, hogy a kunyhó szívében rendezkedjen. Csakhamar megérzi a tea jellegzetes gőzét, kissé elfintorodik a szagtól. Szeme sarkából látja, hogy Thalyssa nem csak egy adaggal főzött belőle. Erről beszélnie kell vele, dönti el magában. Ezután nem is esik közöttük sok szó, csöndesek, a tegnapi nap árnya még ott bujkál a kunyhó sarkaiban.
Már a gerenda vége felé jár, nyomában csupán elkenődött fehér foltok árnya marad a sötétre öregedett fán, mintha túl híg festékkel próbálta volna átkenni azt. A megszólaló Thalyssa felé fordítja a tekintetét, egy pillanatra megáll a dörzsölgetéssel, és aprót bólint.*
- Igen. Az a dolgom. Az lenne.. *-apró, futó fintor a szája sarkában. Visszafordul a gerendához, folytatja a dörzsölgetést. A mozdulata hirtelen fagy meg, meglepődve néz a lányra, ahogy az bocsánatot kér. Meglepődése csak fokozódik, ahogy az magát mesternek nevezi, kettő nagyobbat pislog ezt hallva. Leengedi a karját, szembefordul Thalyssával. Ez új! Eddig ezt még nem hallotta tőle.
A rongyot a vizesvödör szélére rakja, tenyereit -jobb híján- a már egyáltalán nem fehér ingének derekába törli. Visszaül a vacokba, fél könyök-nyújtásnyira a lánytól, hátát a falnak veti maga is. A térdére simuló tenyérre néz ahogy Thalyssa folytatja a mondandóját, és most sokkal könnyebb azt a kezet nézni, mintha az arcát kéne.
Kissé lehorgasztja a fejét, mintha csak beleegyezésképp tenné arra a megállapításra, hogy életeket vett el. Kár lenne tagadnia! De nincs is erre szükség. Nem lenne értelme hazudnia a lánynak. A felé mutatott tenyerekbe néz, a kettő között ide-oda váltva tekintetét keresi és találja meg a rúnák közötti különbségeket és hasonlóságokat, s eszébe is vési ezeket a jelentésükkel együtt. Akkor néz csak fel róluk, amikor Thalyssa is végignéz magán, így azonnal megérti, mire gondol azzal, hogy embert csinált belőle. Arcbőre kissé kiszínesedik; zavara csak tovább mélyül a következő szavaktól. A felemás szemekbe néz, eszébe sem jut vigyorogni a dolgon -a meglepődés és az értetlenség elegye kissé lassítja gondolkozását- amíg Thalyssa maga nem hozza fel ezt, és a saját arcán megjelenő kifejezés sem sokkal erősebb, mint amit a lány mutat fel. Bár nagyon kétértelműen sikerült fogadalom-félét kap, egészen biztos benne, hogy abban nincs semmi olyan, ami.. amit bele lehetne látni más körülmények között.
Hirtelen nem ismeri fel a Holdköd nevet, de a pipa felé intő áll azonnal a helyére teszi a dolgokat. Rábólint. Látja a különös zavart Thalyssán, ahogy az kimondja, hogy vele szokott álmodni. Hirtelen eszébe jut az egy-két nappal ezelőtti elalvásuk, amikor a lány egészen hozzábújt. Eszébe jut, hogy mennyire áradt belőle a forróság. Az emléktől az arca színe tovább sötétül, a heg vonala szinte feketének látszik. Elkapja tekintetét, hátát nekisimítja a faldeszkáknak.*
- Én a teából sem kérek inkább. *-hangja halk, és óvatossága ellenére határozottság húzódik benne.-* Csak ragacsossá teszi a gondolataimat, és lassú vagyok tőle. Segít.. itt..
*Futólag megérinti halántékát.*
- ..de nem szeretem.
*Perecbe hajtja a lábait, úgy tűnődik el egy kicsit a kérdéseken, amiket kap.*
- Tegnap.. kelet felé mentem. Nagyjából. *-jobbját kinyújtja, és ide-oda mozgatva a levegőben mutatja a hozzávetőleges irányt. Nem volt egyszerű irányítania a csónakot, na és persze az ingovány sem segítette a haladásban.-* Semmi hasznosat nem találtam. Zsombék, hordalékkupacok.. olyan fák, amiknek én a nevét sem ismerem. Hurkokat vetettem, hátha sikerül elkapnom valamit, de nem volt szerencsém. Holnap talán rájuk néznék, ha arra megyünk. Ha nem, akkor a rá következő nap.
*Feláll, nyugodt léptekkel sétál oda az ajtóhoz, ami mellé ledobva tegnap óta ott van a zsák, ami nála volt. Kiveszi belőle a vackorfélét, és tenyerében tartva azt sétál oda a csuprokkal foglalatoskodó lányhoz.*
- Találtam pár fészket megint. Azokból egész sok van. Úgyhogy ettem pár tojást, aztán.. elnyúltam. Ha tudom, hogy közben te.. *-arca egy pillanatra elkomorul-elvörösödik-* Akkor inkább siettem volna vissza.
*Lerakja a vackort az asztalra Thalyssa mellé, felszabadult tenyerét rásimítja a csuporra, amibe az épp a növényeit méri ki.*
- Még van teád az előbbről. *-hangja szinte lágy-* És talán már azt sem kéne meginnod, hm? Legalábbis nem most, ha aztán menni akarunk.
*Elveszi a kezét, arrébb húzódik.*
- Amikor kimentünk a melegforráshoz, mielőtt elértük azt az erdősebb részt, előtte áteveztél azon a folyón. Nem tudom, hogy mi neki a neve. De még a folyón innen láttam olyan erdősebb részt amiről beszélsz, mintha a hordalékon jobban meg tudtak volna maradni. Talán arra elnézhetünk..?
//Különös fiú//
*Nem kap ellenkezést válaszul, ami kissé meglepi. Eddig szinte máshoz sem szokott hozzá, mint hogy Thalyssa mindenre berzenkedik kissé, ami nem a saját ötlete. Arra gondol, hogy ezek szerint egészen biztosan nincs még teljesen jól a lány. Bár, visszaemlékezve a tegnapi állapotára, már az is szinte csodaszámba megy, hogy most jártányi erőnél kicsit is több van benne.
Ahogy a lány visszafordul a falhoz, nem is szól most többet. Tűnődőn összehúzott szemmel figyeli őt; homlokát, arcélét nézi, kezének mozgását. Nem látja rajta jelét, hogy kórosan rosszul érezné magát a bőrében, és ettől a felismeréstől kissé megnyugszik.
Feláll; a pokrócot nem löki le magáról. Tegnap este kidobta az ajtón a nadrágját, s most az ingen kívül nem is visel mást. Magán hagyva a pokrócot, annak fedésében megy a parasztoktól elcsent ruhákat tartalmazó zsákhoz, és némi keresgélés után talál is egy nadrágot, ami szemre megfelelőnek tűnik. Magára húzkodja, majd a pokrócot visszaviszi a vacokhoz. Ott éri Thalyssa pillantása. Nem kell sokat gondolkoznia rajta, hogy a lány mit szeretne tőle, és sokat várni se, hogy mellé lépjen. Átveszi a rongyot, és a lány számára elérhetetlen magasságban lévő rajzolatok egyikére nyomja azt.
Míg komótos, hatékony mozdulatokkal maszatolja-törli a felrótt jeleket, fejét kissé oldalra biccentve jelzi Thalyssának, hogy figyel a szavaira. Azok persze szokás szerint csak újabb kérdéseket vetnek fel benne. Mitől tiltott a tudás egy darabja? És ki tiltja a használatát? Milyen szellemeket vonzhatnak ide a jelek, és hogyan kéne felkészülni rájuk általánosságban? Ha a krétával rajzolt jelek szellemeket vonzanak, akkor a bőrbe vésett jelek is? De nem mondja ki hangosan ezeket a kérdéseket. Talán, egyszer, később, ha megfelelőbb lesz a helyzet. Leengedi a rongyot, átmossa a vízben, kicsit kicsavargatja, majd visszaegyenesedik és folytatja a feladatát.*
- Nem. *-megrázza a fejét, de nem áll meg, hogy a lányra nézzen-* Végül nem ittam meg azt a teát.
*Nem kezd el magyarázkodni emiatt, és úgy tűnik, egyelőre Thalyssa sem kérdez rá. Legalábbis nem erre. Az új kérdés hallatán keze csak megáll, és arcát lefelé fordítja. Eszébe jut a nyüszítés, ami a lányból szakadt ki, az alig érthető szavak. Fürkészőn néz a felemás szemekbe, de végül megint a fejrázás lesz az, ami választ először ad.*
- Nem, semmit. Te.. láttál valamit? *-csak hangot ad kíváncsiságának is. Csupán a tűnődő csöndet kapja válaszul.
A lány végül ott is hagyja őt a dolgával, hogy a kunyhó szívében rendezkedjen. Csakhamar megérzi a tea jellegzetes gőzét, kissé elfintorodik a szagtól. Szeme sarkából látja, hogy Thalyssa nem csak egy adaggal főzött belőle. Erről beszélnie kell vele, dönti el magában. Ezután nem is esik közöttük sok szó, csöndesek, a tegnapi nap árnya még ott bujkál a kunyhó sarkaiban.
Már a gerenda vége felé jár, nyomában csupán elkenődött fehér foltok árnya marad a sötétre öregedett fán, mintha túl híg festékkel próbálta volna átkenni azt. A megszólaló Thalyssa felé fordítja a tekintetét, egy pillanatra megáll a dörzsölgetéssel, és aprót bólint.*
- Igen. Az a dolgom. Az lenne.. *-apró, futó fintor a szája sarkában. Visszafordul a gerendához, folytatja a dörzsölgetést. A mozdulata hirtelen fagy meg, meglepődve néz a lányra, ahogy az bocsánatot kér. Meglepődése csak fokozódik, ahogy az magát mesternek nevezi, kettő nagyobbat pislog ezt hallva. Leengedi a karját, szembefordul Thalyssával. Ez új! Eddig ezt még nem hallotta tőle.
A rongyot a vizesvödör szélére rakja, tenyereit -jobb híján- a már egyáltalán nem fehér ingének derekába törli. Visszaül a vacokba, fél könyök-nyújtásnyira a lánytól, hátát a falnak veti maga is. A térdére simuló tenyérre néz ahogy Thalyssa folytatja a mondandóját, és most sokkal könnyebb azt a kezet nézni, mintha az arcát kéne.
Kissé lehorgasztja a fejét, mintha csak beleegyezésképp tenné arra a megállapításra, hogy életeket vett el. Kár lenne tagadnia! De nincs is erre szükség. Nem lenne értelme hazudnia a lánynak. A felé mutatott tenyerekbe néz, a kettő között ide-oda váltva tekintetét keresi és találja meg a rúnák közötti különbségeket és hasonlóságokat, s eszébe is vési ezeket a jelentésükkel együtt. Akkor néz csak fel róluk, amikor Thalyssa is végignéz magán, így azonnal megérti, mire gondol azzal, hogy embert csinált belőle. Arcbőre kissé kiszínesedik; zavara csak tovább mélyül a következő szavaktól. A felemás szemekbe néz, eszébe sem jut vigyorogni a dolgon -a meglepődés és az értetlenség elegye kissé lassítja gondolkozását- amíg Thalyssa maga nem hozza fel ezt, és a saját arcán megjelenő kifejezés sem sokkal erősebb, mint amit a lány mutat fel. Bár nagyon kétértelműen sikerült fogadalom-félét kap, egészen biztos benne, hogy abban nincs semmi olyan, ami.. amit bele lehetne látni más körülmények között.
Hirtelen nem ismeri fel a Holdköd nevet, de a pipa felé intő áll azonnal a helyére teszi a dolgokat. Rábólint. Látja a különös zavart Thalyssán, ahogy az kimondja, hogy vele szokott álmodni. Hirtelen eszébe jut az egy-két nappal ezelőtti elalvásuk, amikor a lány egészen hozzábújt. Eszébe jut, hogy mennyire áradt belőle a forróság. Az emléktől az arca színe tovább sötétül, a heg vonala szinte feketének látszik. Elkapja tekintetét, hátát nekisimítja a faldeszkáknak.*
- Én a teából sem kérek inkább. *-hangja halk, és óvatossága ellenére határozottság húzódik benne.-* Csak ragacsossá teszi a gondolataimat, és lassú vagyok tőle. Segít.. itt..
*Futólag megérinti halántékát.*
- ..de nem szeretem.
*Perecbe hajtja a lábait, úgy tűnődik el egy kicsit a kérdéseken, amiket kap.*
- Tegnap.. kelet felé mentem. Nagyjából. *-jobbját kinyújtja, és ide-oda mozgatva a levegőben mutatja a hozzávetőleges irányt. Nem volt egyszerű irányítania a csónakot, na és persze az ingovány sem segítette a haladásban.-* Semmi hasznosat nem találtam. Zsombék, hordalékkupacok.. olyan fák, amiknek én a nevét sem ismerem. Hurkokat vetettem, hátha sikerül elkapnom valamit, de nem volt szerencsém. Holnap talán rájuk néznék, ha arra megyünk. Ha nem, akkor a rá következő nap.
*Feláll, nyugodt léptekkel sétál oda az ajtóhoz, ami mellé ledobva tegnap óta ott van a zsák, ami nála volt. Kiveszi belőle a vackorfélét, és tenyerében tartva azt sétál oda a csuprokkal foglalatoskodó lányhoz.*
- Találtam pár fészket megint. Azokból egész sok van. Úgyhogy ettem pár tojást, aztán.. elnyúltam. Ha tudom, hogy közben te.. *-arca egy pillanatra elkomorul-elvörösödik-* Akkor inkább siettem volna vissza.
*Lerakja a vackort az asztalra Thalyssa mellé, felszabadult tenyerét rásimítja a csuporra, amibe az épp a növényeit méri ki.*
- Még van teád az előbbről. *-hangja szinte lágy-* És talán már azt sem kéne meginnod, hm? Legalábbis nem most, ha aztán menni akarunk.
*Elveszi a kezét, arrébb húzódik.*
- Amikor kimentünk a melegforráshoz, mielőtt elértük azt az erdősebb részt, előtte áteveztél azon a folyón. Nem tudom, hogy mi neki a neve. De még a folyón innen láttam olyan erdősebb részt amiről beszélsz, mintha a hordalékon jobban meg tudtak volna maradni. Talán arra elnézhetünk..?
2441. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-08-04 23:08:26
Üzenet elküldve: 2026-08-04 23:08:26
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Bár a Holdköd delíriuma még mindig lappang benne, a szégyen az, mely igazán égeti az arcát. Ahogy megszólal a férfi a krétaportól fehérre mosott vizes rongyot lentebb engedi a kezében, hagyva, hogy az opálos víz a padlóra csöpögjön.
Egészen elanyátlanodottnak, kicsinek tűnik a bő, csálén lógó férfi ingben, hóka szöcskelábain, széttúrt, párától és izzadtságtól kusza csigákba ugró, a szélrózsa minden irányába meredő hajjal, ahogy pislog a másikra, pontosan úgy, mintha amaz rajtakapta volna.*
-Igen…?
*A hangja még mindig rekedt a tegnapi és mai erőlködéstől. A torka száraz, kaparó. Megköszörüli, melyet apró, bizonytalan biccentés követ. Elfogadja a kijelentést, és a segítséget is, csak aztán fordul vissza, hogy folytassa a kréta lemosását.
Fanatikusan sikál, úgy, mintha nem lenne holnap. Újra és újra merít, aztán ismét sikál, még akkor is, mikor a fehér nyomok már szemmel nem láthatóak. Érzékeli, hogy ott vannak, ez és a bűntudat pedig bőven elég az elméjének ahhoz, hogy a bolondját járassa vele. Egy pontnál megáll.
A gerendára pillant, melynek támjain fehéren világítanak a borzalmas jelek. Elképzelni nem tudja, hogyan kerülhettek fel oda, hisz hiába pipiskedik lábujjhegyre, úgy sem éri el. Tanácstalanul pillant a zsoldosra, majd a rúnák irányába. Megvárja, hogy amaz felálljon, csöndesen nyújtja felé a rongyot, várva, hogy ő mossa le. Nardemnek nem okoz gondot az alacsony belmagasság miatt. Ha lábujjhegyre állna és nagyot ugrana, akár még a plafont is elérhetné, így a gerenda karnyújtásnyira van tőle.*
-Mindet le kell mosni. Ez tiltott tudás, olyan szellemeket vonzz ide, amire nem vagyunk felkészülve. -*magyaráz alig hallhatóan. Vékony karjait keresztbe fonja lapos mellkasa előtt, ajkait mindössze egyetlen, keskeny vonallá préseli, főzetekkel kikeményített körmeit erősen, agresszívan mélyeszti saját karjának húsába, mintha csak így akarná büntetni azokat, amiért ilyesminek testet mertek adni. Ujjbegyei elfehérednek, kíméletlenül harapja be alsó ajkát, azt, illetve az abból kiserkenő vért szívogatja.
Fejével felfelé biccent, így mutatva végig a gerendán végigfutó jeleken, mely átíveli az egész szobát, a szemközti falon futva le a padlóra. *
-Meglátogatott téged…az agancsos? Miután megtisztultál?
*A kérdés valamivel később jön, még mindig erőtlenül. Sorra lépdel, követi a gerendát tisztító férfit, nem tágul a nyomából. A válasz talán megnyugtatja valamelyest.*
-És… nem láttál tegnap senkit? Nem tapasztaltál semmi különöset?
*Újabb válasz, ismét csöndesen hallgatja, saját gondolataiba merülve. A továbbiakban egészen addig nem kérdez, míg reggelizni nem ülnek le. Nardem felmérheti a helyzet súlyosságát a tényből, miszerint a lány nem parancsolgat neki. Kivételesen nem szólítja fel, hogy főzzön számára, ahogy arra sem, üljön el, vagy igyon teát. Thalyssa megfőzi mindkettőjüknek ugyan az adagot, sajátját lomhán kortyolja, míg visszaül a fészekbe, onnan figyeli a zsoldos ténykedését.*
-Vigyáztál rám az éjszaka…és előtte is. Éreztelek.
*A farkasbundába burkolózik, térdeit magasra húzza, hátát a hűvös falnak veti, onnan mered a férfire.*
-Bocsánatot kell kérnem tőled. Ritkán csinálok ilyet -*utal a gesztus értékére, hűvös ujjait az átforrósodott csuporral melengeti.*-Egyetlen tanítványnak sem szabadna így látnia a mesterét. Amit tegnap csináltam….ahogy…megtaláltál, az… az… -*keresi a szavakat.*-megengedhetetlen. Többet nem fordulhat elő. Sajnálom, hogy így kellett látnod.
*Látja a férfi arcát, akit talán valahol még szórakoztathat is a gondolat, miszerint Thalyssa az ő mestereként hivatkozik, tekint saját magára. Ám a lány arcának komolysága elárulja, állításának fele sem tréfa.*
-A tanítványom vagy. Caerun éber álmot küldött nekem, így találtam rád. Vagyis…az igazság az, te találtál rám. A pillanatban, mikor eldőltél a válaszúton az addigi életednek vége szakadt, hogy egy újat kaphass. Caerun ezt teszi, ő az én erdei istenem. -*térdei közé szorítja a csuprot, hogy két tenyerét felfelé fordítva képezzen mérlegserpenyőt kezeiből.*-Egy életet elvesz, egy másikat pedig ad.
*Fejével szelíden int maga mellé, így jelezve a férfinek, szeretné, ha visszaülne mellé a fészekbe. Kivárja, míg megteszi, ő azonban nem moccan. Ugyan úgy a falnak kucorodva nézi, mindössze eddig levegőben lévő, csontos kézfeje vándorol a másik térdére, annak ültében, így találva biztos fogást.*
-Tudom, hogy elvettél életeket és képes vagy újabbakat is elvenni, ha úgy hozza a szükség. Látom benned ezt, az ilyesmi mindig nyomot hagy a lelken. Ha nem így lenne, sosem vezetett volna álmokon keresztül hozzád az istenem. De minden egyensúlyban van. -*ismét felmutatja mindkét tenyerét. Először az egyiket, majd a másikat.*
-Ez itt az élet….-*emeli meg egyik kezét, türelmesen mutatva benne a mélyen vágott rúnát.*- Ez pedig itt a halál…-*tesz ugyanígy a másikkal is, türelemmel mutatja.*-Egyik sincs a másik nélkül. Én adok elég életet ahhoz, hogy a te tartozásod is lerójam, te pedig meg fogod védeni az enyémet. Így lesz teljes a kör. Tegnap vigyáztál rám és emberré tettél. -*lepillant a férfi ingre magán, így érezheti a férfi mire céloz.*-Ezért ezután nem fogom neked megtiltani, hogy hozzám nyúlj és megengedem, hogy nézz. A te tested az enyém, az enyém pedig a tiéd. Egyek vagyunk. De az istenekre mondom neked, ha ezt most félreérted, és elkezdessz vigyorogni…!-*mutatóujját fenyítően emeli a másik irányába*-Meg ne próbáljon felfelé görbülni a szád, ez komoly dolog! KOMOLY DOLOG! HÉ!
*A saját arcára is halvány mosoly ül ki, egészen vérszegény. Már-már zavartan dörgöl végig az alkarján, amaz kilibabőrösödik a másik közelségétől. Az utolsó alkalom, mikor hasonlót érzett a piacon érte. Amott is éber álmot látott, de nem tudta kiről, nem tudta, hogy pontosan mit. Különös érzés keríti hatalmába, leírhatatlan, zsigerbe markoló. *
-Le kell állnunk a Holdköddel… -*fejével a hajnalban sarokban hagyott pipa irányába bök.*-Nem tesz jót a fejemnek. Ostobaságokat látok tőle.
*A hangjában mintha szégyen csendülne. Mélyre horgasztja a fejét, baljának hüvelyk és mutatóujja között kezdi sodorgatni a farkasprémet.*
-Legtöbbször veled. Nem akarok veled álmodni.
*Azonban arra már, hogy mi mindent lát vagy tátott, nem tér ki. Helyette inkább a tegnapról kérdezi.*
-Mi mindent láttál, merre jártál tegnap? Találtál valami érdekeset? Valamit, amit használni lehet?
*Eközben ismét feltápászkodik, a vízhez sétál, hogy feltegyen egy keveset főni. Két pohárba kezdi előkészíteni a teafüveket. Rutinosan mozog, a keze figyelem nélkül is rátalál a növényekre és azoknak megfelelő arányaira.*
-Nem akarok itthon maradni, vesztegetni az időt. Hamarosan áldoznom kell és még nem találtam meg a megfelelő helyet. Reggeli után kihajózunk. Lennie kell itt a lápban valaminek, ami nem ennyire…lápi. Szükségem van valamire, ami az erdőé. Ahol az istenem megvetheti a lábát.
//Különös fiú//
*Bár a Holdköd delíriuma még mindig lappang benne, a szégyen az, mely igazán égeti az arcát. Ahogy megszólal a férfi a krétaportól fehérre mosott vizes rongyot lentebb engedi a kezében, hagyva, hogy az opálos víz a padlóra csöpögjön.
Egészen elanyátlanodottnak, kicsinek tűnik a bő, csálén lógó férfi ingben, hóka szöcskelábain, széttúrt, párától és izzadtságtól kusza csigákba ugró, a szélrózsa minden irányába meredő hajjal, ahogy pislog a másikra, pontosan úgy, mintha amaz rajtakapta volna.*
-Igen…?
*A hangja még mindig rekedt a tegnapi és mai erőlködéstől. A torka száraz, kaparó. Megköszörüli, melyet apró, bizonytalan biccentés követ. Elfogadja a kijelentést, és a segítséget is, csak aztán fordul vissza, hogy folytassa a kréta lemosását.
Fanatikusan sikál, úgy, mintha nem lenne holnap. Újra és újra merít, aztán ismét sikál, még akkor is, mikor a fehér nyomok már szemmel nem láthatóak. Érzékeli, hogy ott vannak, ez és a bűntudat pedig bőven elég az elméjének ahhoz, hogy a bolondját járassa vele. Egy pontnál megáll.
A gerendára pillant, melynek támjain fehéren világítanak a borzalmas jelek. Elképzelni nem tudja, hogyan kerülhettek fel oda, hisz hiába pipiskedik lábujjhegyre, úgy sem éri el. Tanácstalanul pillant a zsoldosra, majd a rúnák irányába. Megvárja, hogy amaz felálljon, csöndesen nyújtja felé a rongyot, várva, hogy ő mossa le. Nardemnek nem okoz gondot az alacsony belmagasság miatt. Ha lábujjhegyre állna és nagyot ugrana, akár még a plafont is elérhetné, így a gerenda karnyújtásnyira van tőle.*
-Mindet le kell mosni. Ez tiltott tudás, olyan szellemeket vonzz ide, amire nem vagyunk felkészülve. -*magyaráz alig hallhatóan. Vékony karjait keresztbe fonja lapos mellkasa előtt, ajkait mindössze egyetlen, keskeny vonallá préseli, főzetekkel kikeményített körmeit erősen, agresszívan mélyeszti saját karjának húsába, mintha csak így akarná büntetni azokat, amiért ilyesminek testet mertek adni. Ujjbegyei elfehérednek, kíméletlenül harapja be alsó ajkát, azt, illetve az abból kiserkenő vért szívogatja.
Fejével felfelé biccent, így mutatva végig a gerendán végigfutó jeleken, mely átíveli az egész szobát, a szemközti falon futva le a padlóra. *
-Meglátogatott téged…az agancsos? Miután megtisztultál?
*A kérdés valamivel később jön, még mindig erőtlenül. Sorra lépdel, követi a gerendát tisztító férfit, nem tágul a nyomából. A válasz talán megnyugtatja valamelyest.*
-És… nem láttál tegnap senkit? Nem tapasztaltál semmi különöset?
*Újabb válasz, ismét csöndesen hallgatja, saját gondolataiba merülve. A továbbiakban egészen addig nem kérdez, míg reggelizni nem ülnek le. Nardem felmérheti a helyzet súlyosságát a tényből, miszerint a lány nem parancsolgat neki. Kivételesen nem szólítja fel, hogy főzzön számára, ahogy arra sem, üljön el, vagy igyon teát. Thalyssa megfőzi mindkettőjüknek ugyan az adagot, sajátját lomhán kortyolja, míg visszaül a fészekbe, onnan figyeli a zsoldos ténykedését.*
-Vigyáztál rám az éjszaka…és előtte is. Éreztelek.
*A farkasbundába burkolózik, térdeit magasra húzza, hátát a hűvös falnak veti, onnan mered a férfire.*
-Bocsánatot kell kérnem tőled. Ritkán csinálok ilyet -*utal a gesztus értékére, hűvös ujjait az átforrósodott csuporral melengeti.*-Egyetlen tanítványnak sem szabadna így látnia a mesterét. Amit tegnap csináltam….ahogy…megtaláltál, az… az… -*keresi a szavakat.*-megengedhetetlen. Többet nem fordulhat elő. Sajnálom, hogy így kellett látnod.
*Látja a férfi arcát, akit talán valahol még szórakoztathat is a gondolat, miszerint Thalyssa az ő mestereként hivatkozik, tekint saját magára. Ám a lány arcának komolysága elárulja, állításának fele sem tréfa.*
-A tanítványom vagy. Caerun éber álmot küldött nekem, így találtam rád. Vagyis…az igazság az, te találtál rám. A pillanatban, mikor eldőltél a válaszúton az addigi életednek vége szakadt, hogy egy újat kaphass. Caerun ezt teszi, ő az én erdei istenem. -*térdei közé szorítja a csuprot, hogy két tenyerét felfelé fordítva képezzen mérlegserpenyőt kezeiből.*-Egy életet elvesz, egy másikat pedig ad.
*Fejével szelíden int maga mellé, így jelezve a férfinek, szeretné, ha visszaülne mellé a fészekbe. Kivárja, míg megteszi, ő azonban nem moccan. Ugyan úgy a falnak kucorodva nézi, mindössze eddig levegőben lévő, csontos kézfeje vándorol a másik térdére, annak ültében, így találva biztos fogást.*
-Tudom, hogy elvettél életeket és képes vagy újabbakat is elvenni, ha úgy hozza a szükség. Látom benned ezt, az ilyesmi mindig nyomot hagy a lelken. Ha nem így lenne, sosem vezetett volna álmokon keresztül hozzád az istenem. De minden egyensúlyban van. -*ismét felmutatja mindkét tenyerét. Először az egyiket, majd a másikat.*
-Ez itt az élet….-*emeli meg egyik kezét, türelmesen mutatva benne a mélyen vágott rúnát.*- Ez pedig itt a halál…-*tesz ugyanígy a másikkal is, türelemmel mutatja.*-Egyik sincs a másik nélkül. Én adok elég életet ahhoz, hogy a te tartozásod is lerójam, te pedig meg fogod védeni az enyémet. Így lesz teljes a kör. Tegnap vigyáztál rám és emberré tettél. -*lepillant a férfi ingre magán, így érezheti a férfi mire céloz.*-Ezért ezután nem fogom neked megtiltani, hogy hozzám nyúlj és megengedem, hogy nézz. A te tested az enyém, az enyém pedig a tiéd. Egyek vagyunk. De az istenekre mondom neked, ha ezt most félreérted, és elkezdessz vigyorogni…!-*mutatóujját fenyítően emeli a másik irányába*-Meg ne próbáljon felfelé görbülni a szád, ez komoly dolog! KOMOLY DOLOG! HÉ!
*A saját arcára is halvány mosoly ül ki, egészen vérszegény. Már-már zavartan dörgöl végig az alkarján, amaz kilibabőrösödik a másik közelségétől. Az utolsó alkalom, mikor hasonlót érzett a piacon érte. Amott is éber álmot látott, de nem tudta kiről, nem tudta, hogy pontosan mit. Különös érzés keríti hatalmába, leírhatatlan, zsigerbe markoló. *
-Le kell állnunk a Holdköddel… -*fejével a hajnalban sarokban hagyott pipa irányába bök.*-Nem tesz jót a fejemnek. Ostobaságokat látok tőle.
*A hangjában mintha szégyen csendülne. Mélyre horgasztja a fejét, baljának hüvelyk és mutatóujja között kezdi sodorgatni a farkasprémet.*
-Legtöbbször veled. Nem akarok veled álmodni.
*Azonban arra már, hogy mi mindent lát vagy tátott, nem tér ki. Helyette inkább a tegnapról kérdezi.*
-Mi mindent láttál, merre jártál tegnap? Találtál valami érdekeset? Valamit, amit használni lehet?
*Eközben ismét feltápászkodik, a vízhez sétál, hogy feltegyen egy keveset főni. Két pohárba kezdi előkészíteni a teafüveket. Rutinosan mozog, a keze figyelem nélkül is rátalál a növényekre és azoknak megfelelő arányaira.*
-Nem akarok itthon maradni, vesztegetni az időt. Hamarosan áldoznom kell és még nem találtam meg a megfelelő helyet. Reggeli után kihajózunk. Lennie kell itt a lápban valaminek, ami nem ennyire…lápi. Szükségem van valamire, ami az erdőé. Ahol az istenem megvetheti a lábát.
2440. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-08-03 06:24:27
Üzenet elküldve: 2026-08-03 06:24:27
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Nagyon hamar rájön, hogy az a kábulat, amiben a lány most van, egyáltalán nem olyasmi, mint az, mikor valaki túl sokat talál inni. A felakadó szemeket nézi, az erekkel tarkított fehéret; az előre-hátra bicsakló fejet, és rájön, hogy fogalma sincs arról: mit kéne tennie. A felismerés elemi erővel éri, a felismeréssel járó egyéb érzések fagyos tűzként zsibbasztják végig bőrét.
A vállánál fogva tartja Thalyssát, érzi a test húzásán, hogy ha ezt nem tenné, akkor tényleg alábucskázna a fa gyökerei közé. Tehetetlenül néz hátra, amerre a felakasztott növények lógnak a kunyhó sűrű, kék homályában. Valamelyik csak jó lehet erre az állapotra?! De melyik? Fogalma sincs arról, hogy mi micsoda, és nem tudja, hogy ha bármelyikből is a lány nyelve alá morzsolna most, azzal nem okozna-e nagyobb kárt. Ettől a gondolattól és saját tehetetlenségétől dühös lesz, dühös lesz attól, hogy fél, hogy félt, dühös lesz Thalyssára, amiért az ilyen embertelenül ostoba dolgot művelt. Dühében legszívesebben felpofozná őt, hátha attól észhez térne. De ahogy visszanéz rá, a sápadt, fénylő arcrára, öntudatlanságról árulkodón rebbenő szemére, a düh hirtelen párolog el, mint a forró vasserpenyőre fröcskölt víz, hogy átadja az így felszabaduló helyet még több és még több aggódásnak, félelemnek és féltésnek.
Érzi a lány testén, hogy az előre bukna, megengedi és irányítja a dolgot; oldalára fekteti a lányt, arccal az ajtó, a friss levegő felé. Mögé térdel, tenyere továbbra is Thalyssa vállán van, féltve őt attól, hogy talán így is képes lehet kigördülni a kunyhóból. A felületes, kapkodó légzést hallgatja saját fülében doboló vérén keresztül, miközben reménykedik. Reménykedik, hogy a friss levegő talán használni fog, hogy talán valamit.. valahogy.. mégis csak tud segíteni. Víz! Itasson vele vizet? Na de ha félrenyel?! Vagy csak vizezze arcát és nyakát, hűtve-frissítve őt? Érne ez egyáltalán bármit most? Nem tudja, hogy mit tegyen.
Thalyssa hangját hallja a fülében, a szavakat, amiket az a csónakban mondott neki. Hogy az a dolga, hogy megóvja őt. De hát épp ez az, amit nem tett meg! Nem volt itt, hogy megóvhassa! Lett volna különbség akkor, ha itt van? Akkor is ezt művelte volna magával a lány? Nem tudja. Úgy érzi, hogy nem tud semmit.
Az összeránduló, saját bőrét marni kezdő Thalyssára mered. Keze ösztönösen nyúl a lány kezéért (“..neérjhozzám..”), saját ujjait gyengéd erőszakkal fonja a jóval vékonyabb ujjakra, így megakadályozva, hogy azok bármi kárt tehessenek. Gyomra érzése szerint hirtelen zuhan át a padlón a váratlan nyüszítést hallva, megdermed a hangtól, tehetetlenül figyeli ahogy görcs húzza merevre a vékony testet.
Nem érti amit a lány nyögni próbál, a szavak darabosak és érthetetlenek a fülének. Hagyja, hogy a lány elforduljon az ajtótól, keze óvón lebeg fölötte, készen arra, hogy érte kapjon, ha szükséges. Nem szükséges. Thalyssa úgy tapad lábaira, hogy érzése szerint akkor sem rázhatná le magáról őt, ha ez lenne a célja. Értetlenül néz fel a nyüszítő lányról az ajtóra, de ott nem lát senkit és semmit közeledni. Visszafordul hozzá.
Óvatos és finom, már-már gyengéd mozdulattal simogatja ki a lány nyirkos arcából a beletapadt haját, a zokogást hallgatja, nem tudja, hogy az minek szól, mit jelent. Rosszabbul van a lány? Vagy pont, hogy jobban? Nem tudja. Miért nem tud SEMMIT? Szája vékony vonallá préselődik. Felemeli kezét, ismét a lányhoz ér. A fejét, haját (“..neérjhozzámnemnyúlhatszahajamhoz..”) simítja puha mozdulattal, olyannal, amiről nem is tudta, hogy egyáltalán képes lehet. Rádöbben, hogy mit művel: ösztönösen vigasztal. Hagyja, hadd sírjon a lány.
Az utolsó utáni pillanatban veszi csak észre, hogy a zokogás reszketése mikor vált át valami másba. A lábán végigfröccsenő forróságtól tér észre, a savanyú szagtól, a zokogásból fulladozó öklendezésbe váltó hangtól. Eddig lassú és gyengéd keze hirtelen mozdulattal és erősen nyúl Thalyssához. Úgy kapja fel szinte, mint egy kölyökkutyát, ösztönösen fordítja hasra és emeli vállánál fogva meg annyira, hogy a lány gyomrából feltörő savanyú-szúrós szagú pocsékság szabadon távozhasson. Arra már nincs ideje, hogy az ajtóig fordítsa a lányt, így az a padlón fehérlő jelekre okádik; hajába mar, elhúzza azt arcából, szája elől. Orrába csap a savanyú szag, de nem foglalkozik vele. Tartja-támogatja Thalyssát amíg az megszabadul mindentől ami kikívánkozik belőle, utána húzódik csak arrébb, és húzza magával a lányt is, el a pocsék tócsától.
Szinte lehuppan a padlóra, magához húzza a félig -félig?- eszméletlen lányt, karjaival-lábaival támasztja meg őt stabilan, hogy ha még egyszer rátörne a görcs, gyorsabban reagálhasson, gyorsabban segíthessen. A pihegő légzést hallgatja, talán mintha lassult volna valamennyit. Magához húzva tartja Thalyssát. Rájön, hogy mit csinál: öleli őt. Óvón. Védelmezőn. Óvja és védi őt, saját magától is, ha kell. Vigaszt ad neki? Maga keres valamiféle vigaszt?
Lesandít, ahogy a vörös hajzuhatag megmozdul. Egészen megörül annak, hogy a lány végre mozogni kezd, és hogy ez a mozgás nem csupán valami ösztönös, görcsös kapálózás. Hallja, hogy a lány a nevén szólítja.*
- Hm? *-kicsit közelebb biccenti a fejét. Érzi a lány bőréből kipárolgó csípősséget az olajon túl, a szája felől szivárgó savanyú szagot, hallja a mondatot, ami nehézkesen és fáradtan hagyja el a lány száját. Máskor, más körülmények között talán nevetne rajta. Most viszont csak csöndesen bólint, miközben érzi a mellkasára alvó-ájuló test holt-súlyát.
Vagy egy percig szinte mereven figyel, majd kissé ellazul. Úgy állapítja meg, hogy ez nem ájulás, hanem csupán alvás, ám abból annyira mély, hogy aligha van bármi különbség a kettő között.*
- Thalyssa? *-hangja halk suttogás, majd erősebben, ismét: -* Thalyssa!
*A lány csak halk nyöszörgéssel reagál. Kissé megnyugszik. Nem teljesen.
Lassú és óvatos mozdulatokkal engedi el a lányt az öleléséből, feláll, úgy veszi fel az ernyedt testet, mintha csak egy gyermekkel tenné. A vacokhoz viszi őt, s míg odafekteti, orrát újra megcsapja a lány bőréből kipálló csípős izzadtság. Elfordul, tűnődve bámul a kunyhó sötétjébe. Otthagyja a lányt.
Botorkálva talál el addig, ujjaival a sötétbe tapogatózva, s nem egyszerűen, de apró tüzet gyújt a kunyhó teljesen kihűlt szívében. Az nem elég nagy, hogy bármekkora meleget adjon, de ahhoz igen, hogy tompa-narancs vibrálássá enyhítse a kunyhó belsejében ülő sötétet. A nyitott ajtón át eddigre talán már kiszellőzött a bennszorult füst nagyja, így becsukja az ajtót, hogy az ingoványhűvös csápszerű ujjai ne találjanak utat a lányhoz. Csöndesen tesz-vesz. Olyan érzése van, mintha bűnben járna, pedig tudja, hogy nincs így. Rongyot kerít és tiszta férfiinget, hideg vizet vesz egy tálba, ezekkel tér vissza az öntudatlan Thalyssához. Letérdel mellé, lepakol, csöndesen figyeli a lány légzését. Végül csak rászánja magát, hogy belekezdjen abba, amit muszáj megtennie.
Megfosztja az öntudatlan testet a ruháitól, a láng imbolygó fényében a bőr vésetei szinte elevennek és tekergőzőnek tűnnek. A rongyot a hideg vízbe nyomja, átcsavarja, majd mosdatni kezdi a lányt. Finoman törli át nyakát és arcát, majd a vállait, karjait, törzsét; végül a combokat, a lábszárat és a bokát is. A mosdatásban semmi romantikus, vagy kellemes nincs. Az arcot és nyakat illető érintéseket leszámítva mozdulatai erőteljesek, határozottak, épp csak nem durvák; lemossa-ledörzsöli a bőr pórusaiból kipárolgott mérget. A bő szabású férfiinget kissé ügyetlenkedve adja fel, elsőre félre is gombolja, de végül csak elboldogul vele.
Ezután ráhúzza a lányra a farkasbundát, eligazgatja, a pokróccal a bunda alól kilógó lábát csavarja kissé be. Mélyet sóhajt. Ez a legkevesebb, amit megtehetett, és talán a legtöbb, amit a lány valaha képes lesz elviselni tőle.
A vizet nem löttyinti ki egyből, azt használja arra, hogy a padlóra szikkadozó hányást felmossa vele, amennyire tudja. Fáradtnak érzi magát, de nem kapkod; hátra-hátrafordul, belehallgatózik a csöndbe, a lány légzését figyeli. A holdak már a köd fölött lebegnek, mire végez. A pocsék rongyot jobb ötlet híján egyszerűen kidobja az ajtón, s utána dobja nadrágját is, amit Thalyssa elsőnek lehányt. Ezek majd a holnap gondjai lesznek.
Csöndesen lépdelve tér vissza a vacokhoz, odahelyezkedik a lány mellé, hátát a kemény és hideg deszkafalnak veti. Kissé magára igazgatja a pokrócot, hogy saját lábai se fázzanak; és az éjszaka további részében úgy ül ott: vigyázva-figyelve a lányra. Ha már nem volt itt ma, hogy ezt megtegye, ez a legkevesebb most.
Nem emlékszik rá, hogy végül mikor alszik el.
Súroló-suvickoló hangra ébred. Először el sem jut tudatáig, hogy mit hall. Kábán és lustán néz oldalra, ahol Thalyssának kéne lennie, de a lány nincs ott. Felül; ekkor fogja fel, hogy mit hall. Karikás szemekkel néz a lányra, a dacosnak tűnő arcára, a rongyra, a homályosra maszatolt jelekre. Lassan felfogja, amit lát.
“Jól vagy?”, tolulna ajkára a kérdés, de nem teszi fel. Nyilvánvaló a válasz. Thalyssa aligha van már valóban jól, de annyira viszont igen, hogy hasznossá téve magát tüntesse el a tegnap nyomait. Legalábbis a falra róttakat.
“Mi történt?”, születne a következő kérdése, de ezt sem teszi fel. Nyilvánvaló, hogy nem kapna rá választ. Vagy ha mégis, akkor az nem a teljes igazság lenne.
Csöndesen elfordítja a fejét, és elbámul az ajtó irányába. Nem szólal meg, még vagy egy percig nem. Nem tudja, mit kérdezzen.*
- Ma itt maradok. *-mikor végül csak megszólal, hangja nyugodt és egyszerű, mintha azt állapítaná meg, hogy reggelrel nem esett, hogy két hold volt az égen éjszaka, vagy hogy a kabócák ma is hangosak.-* Segítek.
*Thalyssa fele fordítja arcát. Nem felajánlást tett, nem kéri a dolgot; közöl.*
//Különös fiú//
*Nagyon hamar rájön, hogy az a kábulat, amiben a lány most van, egyáltalán nem olyasmi, mint az, mikor valaki túl sokat talál inni. A felakadó szemeket nézi, az erekkel tarkított fehéret; az előre-hátra bicsakló fejet, és rájön, hogy fogalma sincs arról: mit kéne tennie. A felismerés elemi erővel éri, a felismeréssel járó egyéb érzések fagyos tűzként zsibbasztják végig bőrét.
A vállánál fogva tartja Thalyssát, érzi a test húzásán, hogy ha ezt nem tenné, akkor tényleg alábucskázna a fa gyökerei közé. Tehetetlenül néz hátra, amerre a felakasztott növények lógnak a kunyhó sűrű, kék homályában. Valamelyik csak jó lehet erre az állapotra?! De melyik? Fogalma sincs arról, hogy mi micsoda, és nem tudja, hogy ha bármelyikből is a lány nyelve alá morzsolna most, azzal nem okozna-e nagyobb kárt. Ettől a gondolattól és saját tehetetlenségétől dühös lesz, dühös lesz attól, hogy fél, hogy félt, dühös lesz Thalyssára, amiért az ilyen embertelenül ostoba dolgot művelt. Dühében legszívesebben felpofozná őt, hátha attól észhez térne. De ahogy visszanéz rá, a sápadt, fénylő arcrára, öntudatlanságról árulkodón rebbenő szemére, a düh hirtelen párolog el, mint a forró vasserpenyőre fröcskölt víz, hogy átadja az így felszabaduló helyet még több és még több aggódásnak, félelemnek és féltésnek.
Érzi a lány testén, hogy az előre bukna, megengedi és irányítja a dolgot; oldalára fekteti a lányt, arccal az ajtó, a friss levegő felé. Mögé térdel, tenyere továbbra is Thalyssa vállán van, féltve őt attól, hogy talán így is képes lehet kigördülni a kunyhóból. A felületes, kapkodó légzést hallgatja saját fülében doboló vérén keresztül, miközben reménykedik. Reménykedik, hogy a friss levegő talán használni fog, hogy talán valamit.. valahogy.. mégis csak tud segíteni. Víz! Itasson vele vizet? Na de ha félrenyel?! Vagy csak vizezze arcát és nyakát, hűtve-frissítve őt? Érne ez egyáltalán bármit most? Nem tudja, hogy mit tegyen.
Thalyssa hangját hallja a fülében, a szavakat, amiket az a csónakban mondott neki. Hogy az a dolga, hogy megóvja őt. De hát épp ez az, amit nem tett meg! Nem volt itt, hogy megóvhassa! Lett volna különbség akkor, ha itt van? Akkor is ezt művelte volna magával a lány? Nem tudja. Úgy érzi, hogy nem tud semmit.
Az összeránduló, saját bőrét marni kezdő Thalyssára mered. Keze ösztönösen nyúl a lány kezéért (“..neérjhozzám..”), saját ujjait gyengéd erőszakkal fonja a jóval vékonyabb ujjakra, így megakadályozva, hogy azok bármi kárt tehessenek. Gyomra érzése szerint hirtelen zuhan át a padlón a váratlan nyüszítést hallva, megdermed a hangtól, tehetetlenül figyeli ahogy görcs húzza merevre a vékony testet.
Nem érti amit a lány nyögni próbál, a szavak darabosak és érthetetlenek a fülének. Hagyja, hogy a lány elforduljon az ajtótól, keze óvón lebeg fölötte, készen arra, hogy érte kapjon, ha szükséges. Nem szükséges. Thalyssa úgy tapad lábaira, hogy érzése szerint akkor sem rázhatná le magáról őt, ha ez lenne a célja. Értetlenül néz fel a nyüszítő lányról az ajtóra, de ott nem lát senkit és semmit közeledni. Visszafordul hozzá.
Óvatos és finom, már-már gyengéd mozdulattal simogatja ki a lány nyirkos arcából a beletapadt haját, a zokogást hallgatja, nem tudja, hogy az minek szól, mit jelent. Rosszabbul van a lány? Vagy pont, hogy jobban? Nem tudja. Miért nem tud SEMMIT? Szája vékony vonallá préselődik. Felemeli kezét, ismét a lányhoz ér. A fejét, haját (“..neérjhozzámnemnyúlhatszahajamhoz..”) simítja puha mozdulattal, olyannal, amiről nem is tudta, hogy egyáltalán képes lehet. Rádöbben, hogy mit művel: ösztönösen vigasztal. Hagyja, hadd sírjon a lány.
Az utolsó utáni pillanatban veszi csak észre, hogy a zokogás reszketése mikor vált át valami másba. A lábán végigfröccsenő forróságtól tér észre, a savanyú szagtól, a zokogásból fulladozó öklendezésbe váltó hangtól. Eddig lassú és gyengéd keze hirtelen mozdulattal és erősen nyúl Thalyssához. Úgy kapja fel szinte, mint egy kölyökkutyát, ösztönösen fordítja hasra és emeli vállánál fogva meg annyira, hogy a lány gyomrából feltörő savanyú-szúrós szagú pocsékság szabadon távozhasson. Arra már nincs ideje, hogy az ajtóig fordítsa a lányt, így az a padlón fehérlő jelekre okádik; hajába mar, elhúzza azt arcából, szája elől. Orrába csap a savanyú szag, de nem foglalkozik vele. Tartja-támogatja Thalyssát amíg az megszabadul mindentől ami kikívánkozik belőle, utána húzódik csak arrébb, és húzza magával a lányt is, el a pocsék tócsától.
Szinte lehuppan a padlóra, magához húzza a félig -félig?- eszméletlen lányt, karjaival-lábaival támasztja meg őt stabilan, hogy ha még egyszer rátörne a görcs, gyorsabban reagálhasson, gyorsabban segíthessen. A pihegő légzést hallgatja, talán mintha lassult volna valamennyit. Magához húzva tartja Thalyssát. Rájön, hogy mit csinál: öleli őt. Óvón. Védelmezőn. Óvja és védi őt, saját magától is, ha kell. Vigaszt ad neki? Maga keres valamiféle vigaszt?
Lesandít, ahogy a vörös hajzuhatag megmozdul. Egészen megörül annak, hogy a lány végre mozogni kezd, és hogy ez a mozgás nem csupán valami ösztönös, görcsös kapálózás. Hallja, hogy a lány a nevén szólítja.*
- Hm? *-kicsit közelebb biccenti a fejét. Érzi a lány bőréből kipárolgó csípősséget az olajon túl, a szája felől szivárgó savanyú szagot, hallja a mondatot, ami nehézkesen és fáradtan hagyja el a lány száját. Máskor, más körülmények között talán nevetne rajta. Most viszont csak csöndesen bólint, miközben érzi a mellkasára alvó-ájuló test holt-súlyát.
Vagy egy percig szinte mereven figyel, majd kissé ellazul. Úgy állapítja meg, hogy ez nem ájulás, hanem csupán alvás, ám abból annyira mély, hogy aligha van bármi különbség a kettő között.*
- Thalyssa? *-hangja halk suttogás, majd erősebben, ismét: -* Thalyssa!
*A lány csak halk nyöszörgéssel reagál. Kissé megnyugszik. Nem teljesen.
Lassú és óvatos mozdulatokkal engedi el a lányt az öleléséből, feláll, úgy veszi fel az ernyedt testet, mintha csak egy gyermekkel tenné. A vacokhoz viszi őt, s míg odafekteti, orrát újra megcsapja a lány bőréből kipálló csípős izzadtság. Elfordul, tűnődve bámul a kunyhó sötétjébe. Otthagyja a lányt.
Botorkálva talál el addig, ujjaival a sötétbe tapogatózva, s nem egyszerűen, de apró tüzet gyújt a kunyhó teljesen kihűlt szívében. Az nem elég nagy, hogy bármekkora meleget adjon, de ahhoz igen, hogy tompa-narancs vibrálássá enyhítse a kunyhó belsejében ülő sötétet. A nyitott ajtón át eddigre talán már kiszellőzött a bennszorult füst nagyja, így becsukja az ajtót, hogy az ingoványhűvös csápszerű ujjai ne találjanak utat a lányhoz. Csöndesen tesz-vesz. Olyan érzése van, mintha bűnben járna, pedig tudja, hogy nincs így. Rongyot kerít és tiszta férfiinget, hideg vizet vesz egy tálba, ezekkel tér vissza az öntudatlan Thalyssához. Letérdel mellé, lepakol, csöndesen figyeli a lány légzését. Végül csak rászánja magát, hogy belekezdjen abba, amit muszáj megtennie.
Megfosztja az öntudatlan testet a ruháitól, a láng imbolygó fényében a bőr vésetei szinte elevennek és tekergőzőnek tűnnek. A rongyot a hideg vízbe nyomja, átcsavarja, majd mosdatni kezdi a lányt. Finoman törli át nyakát és arcát, majd a vállait, karjait, törzsét; végül a combokat, a lábszárat és a bokát is. A mosdatásban semmi romantikus, vagy kellemes nincs. Az arcot és nyakat illető érintéseket leszámítva mozdulatai erőteljesek, határozottak, épp csak nem durvák; lemossa-ledörzsöli a bőr pórusaiból kipárolgott mérget. A bő szabású férfiinget kissé ügyetlenkedve adja fel, elsőre félre is gombolja, de végül csak elboldogul vele.
Ezután ráhúzza a lányra a farkasbundát, eligazgatja, a pokróccal a bunda alól kilógó lábát csavarja kissé be. Mélyet sóhajt. Ez a legkevesebb, amit megtehetett, és talán a legtöbb, amit a lány valaha képes lesz elviselni tőle.
A vizet nem löttyinti ki egyből, azt használja arra, hogy a padlóra szikkadozó hányást felmossa vele, amennyire tudja. Fáradtnak érzi magát, de nem kapkod; hátra-hátrafordul, belehallgatózik a csöndbe, a lány légzését figyeli. A holdak már a köd fölött lebegnek, mire végez. A pocsék rongyot jobb ötlet híján egyszerűen kidobja az ajtón, s utána dobja nadrágját is, amit Thalyssa elsőnek lehányt. Ezek majd a holnap gondjai lesznek.
Csöndesen lépdelve tér vissza a vacokhoz, odahelyezkedik a lány mellé, hátát a kemény és hideg deszkafalnak veti. Kissé magára igazgatja a pokrócot, hogy saját lábai se fázzanak; és az éjszaka további részében úgy ül ott: vigyázva-figyelve a lányra. Ha már nem volt itt ma, hogy ezt megtegye, ez a legkevesebb most.
Nem emlékszik rá, hogy végül mikor alszik el.
Súroló-suvickoló hangra ébred. Először el sem jut tudatáig, hogy mit hall. Kábán és lustán néz oldalra, ahol Thalyssának kéne lennie, de a lány nincs ott. Felül; ekkor fogja fel, hogy mit hall. Karikás szemekkel néz a lányra, a dacosnak tűnő arcára, a rongyra, a homályosra maszatolt jelekre. Lassan felfogja, amit lát.
“Jól vagy?”, tolulna ajkára a kérdés, de nem teszi fel. Nyilvánvaló a válasz. Thalyssa aligha van már valóban jól, de annyira viszont igen, hogy hasznossá téve magát tüntesse el a tegnap nyomait. Legalábbis a falra róttakat.
“Mi történt?”, születne a következő kérdése, de ezt sem teszi fel. Nyilvánvaló, hogy nem kapna rá választ. Vagy ha mégis, akkor az nem a teljes igazság lenne.
Csöndesen elfordítja a fejét, és elbámul az ajtó irányába. Nem szólal meg, még vagy egy percig nem. Nem tudja, mit kérdezzen.*
- Ma itt maradok. *-mikor végül csak megszólal, hangja nyugodt és egyszerű, mintha azt állapítaná meg, hogy reggelrel nem esett, hogy két hold volt az égen éjszaka, vagy hogy a kabócák ma is hangosak.-* Segítek.
*Thalyssa fele fordítja arcát. Nem felajánlást tett, nem kéri a dolgot; közöl.*
2439. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-08-02 22:43:43
Üzenet elküldve: 2026-08-02 22:43:43
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Szégyen vagy nem, Thalyssa az adott pillanatban, míg érzéklése szerint átlebeg a tér egyik feléből a másikba, tompaságának delíriumának hajnalán is rádöbben: életében nem volt talán még így benyesve, ráadásul…szerinte meg fog halni.
Kizárt dolog, hogy ennyi zsibbasztóport túléljen.
A felismerés jeges pengeként vág belé, hogy aztán csontig hatoljon. Talán őt lepi meg a legjobban, egyáltalán nem zavarja halálának gondolata, hiszen sohasem élt. Nem lehetett az övé az élete, ami felett rendelkezhetett volna, megtették mások helyette.
Rigó, Nene, és Caerun is. A felemás szemek felfordulnak üregükben, így egy lélegzetvételnyi pillanatra kizárólag annak fehérje látszik a világos pillák alatt, melyek riadt pillangószárny verdesésére emlékeztetnek gyors rebegésükben.
Feje nehezen, koordinálatlanul koppan az ajtófélfán, ahogy koponyája ott talál stabil pontot a forgó világban, hogy aztán ismét előre billenjen. Nehéz feje húzza, egyenesen a válla irányába, így a könnyű test enged a csábításnak, megindul kifelé, a mélységbe.
Vagyis…csak indulna, mert a katona vasmarokkal fogja.
A test holtteherként nyeglik, a rőt üstök előre dől, a felsőtest követi azt, így próbál a földre feküdni. A test egészen kihűlt a hideg verejték alatt, mégis úgy reszket, mintha láz rázná, gyötörné. A rúnázott ujjak a küszöb peremébe marnak, körmeit a korhadt fába mélyeszti, mintha azon próbálna stabil fogást találni.
A lélegzete egyenletlen, nehézkes, mintha birkózna, küzdene.
Küzd is.
Küzd magával, a delíriummal ami elülte az elméjét. Tágra nyílt szemei egyre csak a mocsarat nézik, egyetlen pontra szegeződnek. Keze megszorul a fán, a lélegzete bennakad. Parancs ellenére sem képes mély levegőt venni.
Többé nem a lápban van. Otthon, kortalan rengetegükben.
Fehér, áldozó köntösében ül a végtelen körben csigázó, rúnás oszlopok között, virágokkal díszített, vérrel szentelt oltáruk tetején. A hold magasan jár, fénye betölti az áldozati oltárt. Thalyssa szárazon súgja maga elé az igét, készülve arra, hogy a legnagyobb ajándékot mutathassa be istenének. Ujjai között megfeszül a csonttőr meleg markolata, hogy pillanatokkal később ugyan az a pattintott penge már a fehér bőrön át fúródjon, egyenesen a szívbe. A fájdalom erős, mindent betöltő, semmihez sem hasonlítható.
A döbbenet kiül elméjére, a delíriumon át is eljut a tudatáig a felismerés, valami visszafordíthatatlan történt. A kabócák zaja tompul, a világ beszűkül. Érzi, ahogy a teste remeg, ahogy fázik.
Az eddig küszöböt markoló kéz most görcsösen kezdi saját mellkasát kaparászni, mintha igyekezne megszabadítani a bőrfelületet a ruhától, mely akadályozza a lélegzetvételben. A távolban mozgást vél felfedezni. Valami végzetes, sötétet, mely megindul felé.
Felnyüszít. Mélyen, torokból, kétségbeesetten, ahogy a vizipocok is tette. A lánytest ívben feszül meg hirtelen, mintha menekülni próbálna, ám gémberedett izmai nem engedik. A kezdeti megnyugvás zsigeri pánikba csap át, ahogy kirajzolódik az agancsos sziluett sötét alakja a távoli ködben.*
-Ami meghalt…az nem halhat meg még egyszer…
*A szavakat erősen összeszorított fogai között szűri fájdalmasan. Nehézkesen fordul a hátára, majd a kunyjó irányába gördül, egészen apróra húzza össze magát fektében, testével közrefogva a katonáét. Térdeit a combja egyik felének nyomja, arcát a másiknak, az eddig küszöböt és köntöst markoló kezei most ismét az ingovány itatta textilt markolják.*
-Ne engedd neki, hogy elvigyen, nem akarom még egyszer! Ne engedd neki, Nardem! NE ENGEDD! KÜLDD EL!
*A hangja vékony, könyörgő, mégis tompán szűrődik a húsból, amibe fúrja magát. Fájdalmasan, kérlelhetetlenül, mintha a férfibe kívánna bújni, eggyé lenni vele. Utolsó mondatát egyre csak ismétli, egyre érthetetlenebbül, egyre inkább szörcsögve. Az átázó anyag melegsége a férfi tudtára adhatja, a másik sír.
És sír is még egy jó darabig, egészen addig, míg a zokogás ki nem veszi minden erejét és érzelmét. A félelmét, a nyomást az ereiben, az irtózatot és nem marad semmi. Pontosan úgy, mint ahogy annak idején sem maradt, miután az ő agancsos borzalmas istene felé telepedve vette el utolsó lélegzetét. Talán most is ugyan így tett, csak nem tűnt fel neki.
Emlékszik, akkor is félt. Pont, mint most…
Ám akkor senki sem nyújtott neki menedéket.
Talán most sem tették meg. Talán ez is csak látomás. Éber álom, vagy csak egy sima. Talán fel fog kelni ebből is, a katona mocorgására. Vagy a zsémbelődésére, vagy arra, ahogy lábbal igyekszik költögetni, mert éhes.
Langyos fuvallatot érez az arcán, míg teste körül melegséget. Lapockái most jóval szélesebbnek, stabilabb felületnek nyomódnak, tarkója meleg puhaságban nyugszik. Stabilan ül, dereka körül meleg béklyók feszülnek, míg csípőjénél két, felhúzott comb fogja közre. A haja különös fogatba szorul össze a válla mögött, mintha amazt eddig tartották volna, szájában savanyú, istentelen ízt érez. A torka mar, az orra úgyszintén.
Szemei fáradtan, szinte vakon merednek előre, hogy aztán ismét lehunyja azokat, fejét visszadöntse a meleg mellkasnak. Enyhén elfordítja a fejét, hogy kiélvezze a viskó és láp között járó nyári szellőt, fél fülét a bőrt feldő textilre tapasztja.
Némán hallgatja az egyenletes szívverést, nem tiltakozva az ellen, hogy fogják.
Örökkévalóságnak tűnő pillanatokig fekszik ernyedten a másiknak dőlve, csak aztán emeli meg kezét, hogy köntöse ujjába törölhesse a száját, arcát. Végül karját átveti a mellé húzott térden, úgy öleli át félig a lábat, így találva biztos fogást.*
-Nardem…
*A hangja jóval halkabb, erőtlenebb, mint amire számított. Szinte suttog, karcosan, szárazon. A mellkas zöngéséből ítélve csak hümment a másik, így tudja, amaz figyel rá. Thalyssa szinte biztos benne, hogy álmodik, hiszen a valóság egészen távolinak tűnik az adott pillanatban. Biztos fogást kereső kezei a férfi lábszáraira találnak, tompa áhítattal simít végig a csizma anyagán, csak aztán kapaszkodik belé.*
-Nem hempergőzök veled, mert fiú vagy. Uralkodnál felettem.
*Az éjszaka további részével nem tud elszámolni, a hajnal saját vackukban éri, tisztán, új öltözetben. Kivételesen előbb kel, mint a mellette heverő férfi. Erős fejfájása, kavargó gyomra és nehéz, vöröslő szemei elárulják számára az embert próbáló éjszaka nem a képzeletének szüleménye volt. Gémberedett jobbjával finoman fog a férfin heverő pokrócra, fentebb húzza azt rajta, ügyelve arra, a mellkas egészen a torokig takarásban legyen. Nem kívánja, hogy meghűljön a viskó hajnali hűvösségében.
Tekintetét elszakítva az egyenletesen szuszogó katonától pillant a kunyhóra.
Az istentelen rúnákat látva bukfencezik egyet a gyomra.
Hirtelen nyomja fel magát, saját erejét alábecsülve kúszik a házikó küszöbéhez, hogy immáron segítség nélkül adhassa ki üres gyomrának sose volt tartalmát. Az epe maró íze azonnal szétterül a torkában, a szájában, mely ég tőle. Hiába köpköd, a keserűség makacsul ott marad a nyelvén.
Percekkel később is fintorog, miközben a gyomra újra és újra összehúzüdik. Ingatag, nesztelen léptekkel imbolyog vissza, hogy vödröt töltsön meg vízzel, abba spirituális tisztaságot ígérő növényeiből morzsoljon marékszámra, majd nekilásson lemosni a krétát.
A munka felén már túl van, mikor Nardem ébredezni kezd. Fáradt szemei a katonára vándorolnak, a kezében lévő rongy megszorul. Csak aztán fordul vissza a munkája irányába, így folytatva a ház tisztítását. Mozdulatainak többsége gyors és elnagyolt, mintha elsődleges célja az lenne, hogy elmossa a keserű emlékeket és azoknak csúf manifesztációját. Talán így is van.
Egy biztos…
Önszántából semmiképp sem fog beszélni a tegnapról és szívből reméli, hogy a másiknak sem lesz rá igénye.*
//Különös fiú//
*Szégyen vagy nem, Thalyssa az adott pillanatban, míg érzéklése szerint átlebeg a tér egyik feléből a másikba, tompaságának delíriumának hajnalán is rádöbben: életében nem volt talán még így benyesve, ráadásul…szerinte meg fog halni.
Kizárt dolog, hogy ennyi zsibbasztóport túléljen.
A felismerés jeges pengeként vág belé, hogy aztán csontig hatoljon. Talán őt lepi meg a legjobban, egyáltalán nem zavarja halálának gondolata, hiszen sohasem élt. Nem lehetett az övé az élete, ami felett rendelkezhetett volna, megtették mások helyette.
Rigó, Nene, és Caerun is. A felemás szemek felfordulnak üregükben, így egy lélegzetvételnyi pillanatra kizárólag annak fehérje látszik a világos pillák alatt, melyek riadt pillangószárny verdesésére emlékeztetnek gyors rebegésükben.
Feje nehezen, koordinálatlanul koppan az ajtófélfán, ahogy koponyája ott talál stabil pontot a forgó világban, hogy aztán ismét előre billenjen. Nehéz feje húzza, egyenesen a válla irányába, így a könnyű test enged a csábításnak, megindul kifelé, a mélységbe.
Vagyis…csak indulna, mert a katona vasmarokkal fogja.
A test holtteherként nyeglik, a rőt üstök előre dől, a felsőtest követi azt, így próbál a földre feküdni. A test egészen kihűlt a hideg verejték alatt, mégis úgy reszket, mintha láz rázná, gyötörné. A rúnázott ujjak a küszöb peremébe marnak, körmeit a korhadt fába mélyeszti, mintha azon próbálna stabil fogást találni.
A lélegzete egyenletlen, nehézkes, mintha birkózna, küzdene.
Küzd is.
Küzd magával, a delíriummal ami elülte az elméjét. Tágra nyílt szemei egyre csak a mocsarat nézik, egyetlen pontra szegeződnek. Keze megszorul a fán, a lélegzete bennakad. Parancs ellenére sem képes mély levegőt venni.
Többé nem a lápban van. Otthon, kortalan rengetegükben.
Fehér, áldozó köntösében ül a végtelen körben csigázó, rúnás oszlopok között, virágokkal díszített, vérrel szentelt oltáruk tetején. A hold magasan jár, fénye betölti az áldozati oltárt. Thalyssa szárazon súgja maga elé az igét, készülve arra, hogy a legnagyobb ajándékot mutathassa be istenének. Ujjai között megfeszül a csonttőr meleg markolata, hogy pillanatokkal később ugyan az a pattintott penge már a fehér bőrön át fúródjon, egyenesen a szívbe. A fájdalom erős, mindent betöltő, semmihez sem hasonlítható.
A döbbenet kiül elméjére, a delíriumon át is eljut a tudatáig a felismerés, valami visszafordíthatatlan történt. A kabócák zaja tompul, a világ beszűkül. Érzi, ahogy a teste remeg, ahogy fázik.
Az eddig küszöböt markoló kéz most görcsösen kezdi saját mellkasát kaparászni, mintha igyekezne megszabadítani a bőrfelületet a ruhától, mely akadályozza a lélegzetvételben. A távolban mozgást vél felfedezni. Valami végzetes, sötétet, mely megindul felé.
Felnyüszít. Mélyen, torokból, kétségbeesetten, ahogy a vizipocok is tette. A lánytest ívben feszül meg hirtelen, mintha menekülni próbálna, ám gémberedett izmai nem engedik. A kezdeti megnyugvás zsigeri pánikba csap át, ahogy kirajzolódik az agancsos sziluett sötét alakja a távoli ködben.*
-Ami meghalt…az nem halhat meg még egyszer…
*A szavakat erősen összeszorított fogai között szűri fájdalmasan. Nehézkesen fordul a hátára, majd a kunyjó irányába gördül, egészen apróra húzza össze magát fektében, testével közrefogva a katonáét. Térdeit a combja egyik felének nyomja, arcát a másiknak, az eddig küszöböt és köntöst markoló kezei most ismét az ingovány itatta textilt markolják.*
-Ne engedd neki, hogy elvigyen, nem akarom még egyszer! Ne engedd neki, Nardem! NE ENGEDD! KÜLDD EL!
*A hangja vékony, könyörgő, mégis tompán szűrődik a húsból, amibe fúrja magát. Fájdalmasan, kérlelhetetlenül, mintha a férfibe kívánna bújni, eggyé lenni vele. Utolsó mondatát egyre csak ismétli, egyre érthetetlenebbül, egyre inkább szörcsögve. Az átázó anyag melegsége a férfi tudtára adhatja, a másik sír.
És sír is még egy jó darabig, egészen addig, míg a zokogás ki nem veszi minden erejét és érzelmét. A félelmét, a nyomást az ereiben, az irtózatot és nem marad semmi. Pontosan úgy, mint ahogy annak idején sem maradt, miután az ő agancsos borzalmas istene felé telepedve vette el utolsó lélegzetét. Talán most is ugyan így tett, csak nem tűnt fel neki.
Emlékszik, akkor is félt. Pont, mint most…
Ám akkor senki sem nyújtott neki menedéket.
Talán most sem tették meg. Talán ez is csak látomás. Éber álom, vagy csak egy sima. Talán fel fog kelni ebből is, a katona mocorgására. Vagy a zsémbelődésére, vagy arra, ahogy lábbal igyekszik költögetni, mert éhes.
Langyos fuvallatot érez az arcán, míg teste körül melegséget. Lapockái most jóval szélesebbnek, stabilabb felületnek nyomódnak, tarkója meleg puhaságban nyugszik. Stabilan ül, dereka körül meleg béklyók feszülnek, míg csípőjénél két, felhúzott comb fogja közre. A haja különös fogatba szorul össze a válla mögött, mintha amazt eddig tartották volna, szájában savanyú, istentelen ízt érez. A torka mar, az orra úgyszintén.
Szemei fáradtan, szinte vakon merednek előre, hogy aztán ismét lehunyja azokat, fejét visszadöntse a meleg mellkasnak. Enyhén elfordítja a fejét, hogy kiélvezze a viskó és láp között járó nyári szellőt, fél fülét a bőrt feldő textilre tapasztja.
Némán hallgatja az egyenletes szívverést, nem tiltakozva az ellen, hogy fogják.
Örökkévalóságnak tűnő pillanatokig fekszik ernyedten a másiknak dőlve, csak aztán emeli meg kezét, hogy köntöse ujjába törölhesse a száját, arcát. Végül karját átveti a mellé húzott térden, úgy öleli át félig a lábat, így találva biztos fogást.*
-Nardem…
*A hangja jóval halkabb, erőtlenebb, mint amire számított. Szinte suttog, karcosan, szárazon. A mellkas zöngéséből ítélve csak hümment a másik, így tudja, amaz figyel rá. Thalyssa szinte biztos benne, hogy álmodik, hiszen a valóság egészen távolinak tűnik az adott pillanatban. Biztos fogást kereső kezei a férfi lábszáraira találnak, tompa áhítattal simít végig a csizma anyagán, csak aztán kapaszkodik belé.*
-Nem hempergőzök veled, mert fiú vagy. Uralkodnál felettem.
*Az éjszaka további részével nem tud elszámolni, a hajnal saját vackukban éri, tisztán, új öltözetben. Kivételesen előbb kel, mint a mellette heverő férfi. Erős fejfájása, kavargó gyomra és nehéz, vöröslő szemei elárulják számára az embert próbáló éjszaka nem a képzeletének szüleménye volt. Gémberedett jobbjával finoman fog a férfin heverő pokrócra, fentebb húzza azt rajta, ügyelve arra, a mellkas egészen a torokig takarásban legyen. Nem kívánja, hogy meghűljön a viskó hajnali hűvösségében.
Tekintetét elszakítva az egyenletesen szuszogó katonától pillant a kunyhóra.
Az istentelen rúnákat látva bukfencezik egyet a gyomra.
Hirtelen nyomja fel magát, saját erejét alábecsülve kúszik a házikó küszöbéhez, hogy immáron segítség nélkül adhassa ki üres gyomrának sose volt tartalmát. Az epe maró íze azonnal szétterül a torkában, a szájában, mely ég tőle. Hiába köpköd, a keserűség makacsul ott marad a nyelvén.
Percekkel később is fintorog, miközben a gyomra újra és újra összehúzüdik. Ingatag, nesztelen léptekkel imbolyog vissza, hogy vödröt töltsön meg vízzel, abba spirituális tisztaságot ígérő növényeiből morzsoljon marékszámra, majd nekilásson lemosni a krétát.
A munka felén már túl van, mikor Nardem ébredezni kezd. Fáradt szemei a katonára vándorolnak, a kezében lévő rongy megszorul. Csak aztán fordul vissza a munkája irányába, így folytatva a ház tisztítását. Mozdulatainak többsége gyors és elnagyolt, mintha elsődleges célja az lenne, hogy elmossa a keserű emlékeket és azoknak csúf manifesztációját. Talán így is van.
Egy biztos…
Önszántából semmiképp sem fog beszélni a tegnapról és szívből reméli, hogy a másiknak sem lesz rá igénye.*
2438. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-08-02 08:16:54
Üzenet elküldve: 2026-08-02 08:16:54
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Kintről a kabócák zúgása hallatszik be, a békák folyamatos ricsajától kísérve. Mellette Thalyssa neszez és mocorog, légzése már egy ideje lassú, arra gondol, hogy már biztosan alszik. A mocorgás közelebbi lesz, majd megérzi a lány érintését a karján. Lustán néz oda, látja a hunyt szemeket, az olajtól szinte belülről fényleni látszó bőrön végigfutó apró rángásokat. Aztán már nem lát semmit ezekből, ahogy a lány arca egészen a vállához szorul. Érzi a hűvös ujjakat, ahogy azok a felkarjába csimpaszkodnak, majd a combjára nehezedő lábszárat. Egy pillanatra szinte megmerevedik fektében. Nem idegenkedik a lány érintésétől és közelségétől, de szokatlan számára. Hiszen mást sem hall tőle, csak azt: “ne érj hozzám!”. Fejét oldalra biccentve figyeli az alvót, de az úgy fest, hogy megelégszik azzal, amit eddigre elhódított. Érzi az ujjak apró rezzenéseit, a lábon olykor végigfutó feszülést. Nem rázza le magáról Thalyssát. A lány testéből áradó melegben kellemesen érzi magát.
A kunyhó szívében a laposakat pislogó tűz végül néha meg-megpattanó parázzsá szelídül, és fénye nélkül csak a sötétség marad. Így hát a sötétet nézi tovább. Az álom csak nem akarja meglepni, helyette szemei előtt a sötét formákkal és kavargással telik meg, amelyet más nem láthat, csak ő maga. Alakot ölt: emberit, embertelent, gyönyörűt és iszonytatót. Jobbjának ujjai meg-megfeszülnek a pokrócát markolva, mintha bőrbe csavart acélt érezne ujjai között, nem a durván szövött anyagot.
Thalyssa váratlanul felnyög mellette álmában; tőle ismeretlen módon szakad ki a hang a torkából, és ez a hang újra megébreszti, pedig már félig sikerült elaludnia. A karján meg-megszoruló ujjak sem hagyják, hogy újra elernyedjen elméje. A lányból áradó meleg lassan forrósággá válik a bőrén. Ilyen közelről jól érzi az illatát. Vagy a sajátját? Az olajtól egészen ugyanolyan a kettő. Mélyre szívja a tüdejében. Próbálja kiüríteni a fejét, de gondolatai csak nem hagyják. Eszébe jut a tea: megihatná. Az segítene ellazulni. De az ital gondolatától is elfintorodik.
Hogy végül mennyit alszik, s hogy alszik-e egyáltalán bármennyit, azt nem tudná megmondani. Tompán szúró szemekkel néz a lassan valódi formát öltő plafonra, odakint már csak a kabócák zúgnak, a békák rég elfáradtak. Valahol, kicsit arrébb a padlórések között halkan kaparászik valami. Talán valami bogár, vagy gyík, vagy hasonló. Nem tudja. Ebben a kunyhóban bármi megeshet. Óvatosan húzódik arrébb Thalyssa testétől, finoman, de kérlelhetetlenül fejtve le magáról az ujjait és a lábát. Szinte lenyűgözi a felismerés, hogy a teától kábult lánynak mindez fel sem tűnik. Ahogy kikel a vacokból, a pokrócát a lányra veti, hadd őrizze a melegét. Magához veszi ruháit, a sárgás krémmel töltött tégelyt, és a hűlt teával teli csuprot. Puha talppal mozdul el a nyugvóhely mellől.
Felöltözik, hogy ne borzongjon a hűvösben a lány testének forrósága nélkül, majd széles mozdulattal és megbánás nélkül löttyinti ki az ajtón a csupor tartalmát. Soha többet nem fog ilyet inni! Még ha nem is tudott jól aludni -vagy egyáltalán-, de feje legalább tiszta, és gondolatai sem olyanok, mintha mézben úsznának. Csöndesen mozogva veszi magához az edényt, amiben a kásánakvaló van. Bő marékkal szór belőle a csuporba, majd hideg vízzel önti fel. Nem fog tüzet rakni, hogy megfőzze, de a szemeknek lesz idejük megdagadni, mire addig jut, hogy egyen. A tégelyből borsónyi adag krémet vesz ujjára, és óvatosan áteni a sebét. Bár Thalyssa nem mondott neki erről semmit, de úgy gondolja, aligha árthat. Legfeljebb majd szőrét borzoló macskaként puffog rá megint.
Magához veszi csizmáját és kardját, és csöndesen elhagyja a kunyhót. Odakint a levegő hűvös és rothadásszaggal teli; az apró sziget-szerűség, amely a fa gyökerei között megülő hordalékból áll, szinte lebegni látszik a sűrű ködben. Még nincs világos, hiszen a hajnal is odébb van, de már annyit lát, hogy ne essen át a gyökereken. A kardot a fa tövéhez fekteti, majd mozogni kezd.
Rutin. Rutin és megszokás és képzés és reflexek; beidegződések, és a némaságban is hallott vezényszavak. Simán mozog, méretét meghazudtoló módon; ízületei halkan meg-megroppannak ahogy megnyújtja őket, gerince jóleső módon pattog, ahogy a csigolyáit is elnyújtja egymástól. Mikor ez megvan, mély levegőt vesz, töprengve néz körül. Nincs sok mindene, amit használhatna, így kénytelen lesz saját testére hagyatkozni. Csizmaorral arrébbkotorja a földön felgyűlt avart, ezt-azt, mígnem kap egy akkora felületet, amin akár kényelmesen le is fekhetne. Ezen a részen ereszkedik le hasra, hogy hátát egyenesen tartva karjaival nyomja ki magát. Gondolatban számol, olykor tart pár légvételnyi szünetet, majd folytatja. Légzése közben felületesebbé és élesebbé válik, homlokán finoman megdagad egy ér, és szíve ütemére lüktetni kezd a seb az arcán. Egészen addig csinálja ezt, mígnem karizmai és vállai forróvá nem válnak és sajogni nem kezdenek, majd még tovább, mígnem képtelenné válik arra, hogy akár csak még egyszer felnyomja magát. Bőre kifényesedik az olaj alatt, ledobja magáról az inget. Leguggol, feláll, majd még egyszer és újra, egyenes háttal, egyenes lábszárral, csupán combjai és csípője mozognak simán és ütemesen. Kétszer veszíti el a fonalat számolás közben, mire combizmai is remegősre nem keményednek, és fenekében is feszülni nem kezdenek a megterhelt inak. Csak ekkor áll meg. Alkarral törli meg arcát, haszontalanul; karja is nyirkosan csillog. Míg légzése és szívverése újra normálisra enyhül, a fát vizslatja. Kinéz magának egy elég erősnek tűnő ágat, ami épp kényelmetlen magasságvan van. Kissé felszökkenve azt kapja el, pár pillanatig vár míg meggyőződik arról, hogy az nem fog leszakadni alatta, csak akkor kezd újra mozogni. Felhúzza magát, mellkasa szinte érinti az ágat, majd lassan engedi magát vissza. Korábban abajgatott karizmai hamar sajogni kezdenek, de azt képzeli, hogy a fát húzza magához és nem magát a fához, így könnyebben megy a mozdulat. Mikor már feje vörös és karjai a fáradtságtól renyhék, csüngve marad. Érzi hogy ujjai és alkarjai is lassan elérik azt a pontot amikor végérvényesen elgyengülnek, de az addig fennmaradó időt azzal tölti, hogy térdeit fel-felhúzza úgy, hogy combja vízszintes legyen a mozdulat tetején. Hasának izmai is átforrósodnak.
Úgy zuttyan le a fáról mint egy túlérett gyömölcs, szinte egész testében reszket, de élvezi a dolgot. Míg izmait kínozta, a gondolatok is távol maradtak tőle; nem volt más, csak a mozdulatok simasága, az, hogy arra figyelt miképp tartja magát közben, és mint mozog. Próbálja légzését mélyíteni és lassítani, szívét torkában érzi dobogni. Szereti ezt. Érzi, hogy él.
Nehézkesen mászik fel a kunyhóba, a benti félhomályban hunyorogva néz Thalyssa irányába. A lány úgy fekszik, ahogy otthagyta; háta emelkedik-süllyed légzése ritmusára. A kunyhó szívéhez lép, ahol a beáztatott gabonát hagyta. Egy kanállal felkavarja a duzzadt szemeket, majd a tegnap szedett gyümölcsökből szór rá. Újra összekavarja, beletöri a málnát és szedret, orrába csap az édes-fanyar illat, gyomra megkordul. Mielőtt enne, iszik - hosszan és jólesőn, szinte érzi, ahogy a víz végigárad testében. A gyümölcsökkel ízesített hidegkása most különösen finomnak tűnik. Csak úgy, az asztal mellett állva eszi meg; a kanál olykor halkan koppan a csupor szélén. Próbál csöndben lenni, de ahogy hallja a lány szuszogását, nem hinné, hogy az tudatában van annak, hogy a közelében van.
Gyorsan szedi össze azt, amire szüksége lehet aznap. Öve alá tűr egy kiürült vászonzsákocskát -hátha talál valami érdekeset-, tarsolyába a borotva helyett egy darabka kovakövet tesz, ezekből többet is összelopkodott a lány, aligha fog hiányozni pont az a darab. Levesz vagy két rőfnyit abból a kötözőanyagból amivel a lány a növényeit fogja össze, szorosra hurkolja, és azt is elteszi. Butykost keres és talál a szedett-vedett holmi között, ezt friss vízzel tölti. Ezután megáll, tűnődve gondolkozik. Mit tenne még el Grimbauld? Vize van, tüzet tud gyújtani, és legalább három csapdát is ki tud tenni. Horog! Ha Grimbauld itt lenne, horgot is keresne, s ha nem találna, hát valamiből csinálna egyet, hogy halat is tudjon fogni vele. Tanácstalanul körbenéz a zsákmánykupacban, de ilyesmi holmit nem talál. Elengedi a gondolatot. Amúgy is, kettejük közül Grimbauld tudott horgászni, maga sosem tanulta meg, nem volt hozzá türelme.
Újra leereszkedik a kunyhóból, a kardját, csizmáját a csónakba teszi, visszahúzza ingét megszáradt bőrére. Közben megszagolja saját magát, meglepődve veszi észre, hogy csak az olajat érzi, más szaga jóformán nincs is.
Letolja a csónak orrát a szilárdabb talajról, majd az imbolygó készségbe száll. Nem előre ül ahogy szokott, hanem hátra, oda, ahol Thalyssa telepszik meg. Felveszi az evezőket, és kissé ügyetlen-tapasztalatlan módon próbálja mozgásba hozni a csónakot. Nem nagyon csinált még ilyet eddig, csak másokat látott evezni. Beletelik némi időbe míg rájön a dolog nyitjára, a köd ekkorra már foszlásnak is indul. Ügyetlenkedése közben ida-oda forgatja a csónak orrát, véletlenül ráfut valami padra a víz alatt, amiről úgy kell lelöknie a csónakot. Már világos van, mire viszonylagos magabiztossággal tud haladni.. haladgatni. Mondjuk nem is siet. Figyel, nézelődik, fejét forgatja. Korábbi útjaikról felismer egy-egy fát vagy más formát, de teljesen most így idekint lenni, hogy egyedül van. Különös érzés is. Eddig mindig másokra bízta magát ilyenkor. Először al'Lyn mesterre, aki elvitte őt a szüleitől, majd egy Beren nevű fickóra, aki alatt először szolgált. Utána Grimbauldra, évekig. Legutóbb Thalyssára. Most csak magára támaszkodhat.
A csónakot nekivezeti egy nádcsomó oldalának hogy az orra egészen belefúródjon, majd az imbolygó testen óvatosan végiglépkedve lép ki a partra, hogy… hogy ott aztán bokáig süppedjen a szilárdnak látszó talajban, majd a következő esetlen lépésével szinte térdig. Nem pánikol éppen be, de halkan anyázik egy sort, mire nagy cuppogással sikerül kiszabadítania magát az ingoványból, és fenékkel előre szinte visszazuhan a csónakba. Lám, máris kapott egy leckét, amit eddig nem tanult meg: attól hogy valami tömörnek látszik, nem biztos, hogy az is. A vízben nagyjából kimossa lábujjai közül a sarat, majd az evezővel ellöki magát a nádastól. Tovább halad.
A következő nádasnál, ahol megáll, már figyelmesebb. Az evezővel előbb megpaskolja a talajt mielőtt ráállna, és alaposan meg is nézi azt. Hangyákat lát ott jönni-menni saját dolguk tudatában, így megjegyzi a második leckéjét is. Kiszáll; a madzagból hurkot vet tapasztalatlan mozdulatokkal, majd úgy igazítja, hogy pont azon menjen át a vadcsapás íve, amit észrevett a növények szára között. Körbenéz, megpróbálja megjegyezni hogy egyáltalán hol van, hogy később visszataláljon ide.
A csónakba szállva elhessegeti maga körül a szúnyogokat, de keze megáll a levegőben a mozdulat közben. Nahát! Hiszen eddig meg sem marták. Maga elé emeli alkarját, figyeli, ahogy az éhes rovarok szinte dühösen keringenek bőre fölött, de nem szállnak le rá, hogy belémélyesszék szopócájuk, és lakmározzanak a véréből. Eszébe jut az olaj. Megszagolja az alkarját, hát még ott is érzi a szagát. Egészen felderül, hálát érez Thalyssa iránt. Akár boszorka akár nem, a szerei hasznosak!
Talán még két óra hossza eltelik, mire a másik két hurkot is ki tudja tenni úgy, hogy nem süpped semmibe, és a csónak sem hasal fel valami láthatatlan akadályra. Nem tetszik neki, hogy nem lát át az ingovány barna vizén, azóta nem, hogy saját kárán megtanulta, hogy az a víz csupán térdig ér valahol, de egy lépéssel később nyakig lehet elmerülni benne, és hiába nyel jókorát az okádék ízű, zavaros folyadékból, lába alatt akkor sem érzi a talajt. A hajó orrára kiterített ing azóta sem száradt meg.
Viszont a vászonzsák apránként telni kezdett amióta kijött: most két kacsatojás van benne, és valami kicsit, zöld, kőkemény húsú vadalmaféléből három szem. A csónakot már szinte tapasztaltan nyomja fel egy megbízhatónk tűnő hordalékhátra, szeme a jeleket keresi, mielőtt kiszállna. Csizmáját már inkább fel sem húzza mielőtt kiszáll, a lábát könnyebben mossa le a sártól, mintha a bőrt kéne aztán vakarásznia. A kis hordalékháton pár elszáradt-korhadt, kidőlt fatörzset lát, meg egy lombos, hosszan lenyúgó ágú fát, amit nemigen ismer fel. Megnézi a fát, az viszonylag száraz, ennek megörül. Tör és szed belőle, kicsit arrébb sarkával gödröcskét váj a talajba, majd apró tüzet rak, amit a kunyhóból hozott kovakővel, és tőrének acéljával kelt életre. Az apró tűz füstje fehéren kígyózik felfelé, kell neki pár perc míg észhez tér, de onnantól éhesen fogadja el a fát, amivel kínálja. Addig eteti a tüzet, mígnem elég parázs nem gyűlik össze alatta, akkor elkotorja azt, és annak fészkére teszi a tojásokat, amiket talált. Időnként megforgatja őket, hagyja, hogy a forróságban süljenek-főjenek meg maguktól. Közben tőrével falatokra szecskázza a vadalmát, nem kockáztatja meg, hogy csak úgy beleharapjon. A gyümölcs savanyú, kegyetlenül savanyú, és ez felfrissíti; egyet meghagy, majd elviszi Thalyssának, hadd kóstolja meg ő is. Aligha fog neki ízleni, viszont biztos az ő arcát is összehúzza majd az íze. A tojásokat kiveszi a parázsból mikor úgy gondolja hogy készen vannak, kicsit vár még velük, majd óvatosan feltöri azokat. Egészen olyanok, mint a főtt tojás, noha a fehérjük itt-ott megbarnult a nekik túl forró parázstól. Azért jóízűn befalja. Megjegyzi, hogy legközelebb valamiben kell hoznia egy kis sót is.
Elnyúlik, hátát a fatörzsnek veti, szórakozottan figyeli a parazsat, a parázs vörösen hunyorog vissza rá. Az ingovány levegője egészen langyos mostanra, kellemes; a rothadásszagot amit a könnyű szellő hoz, már egészen megszokta, nem is érzi. Elszenderedik. Álla előrebukik mellkasára, és az éjszaka állított adósságát végre megadja. Szemhéjai alatt képeket lát, aznapról, tegnapról, azt megelőző napokról. Fejében összemosódnak a képek, egyik pillanatban még a szarvascímeres köpenyben áll valahol, a következőben már a vacokban fekszik a hozzátapadó Thalyssával, hogy a rá következőben felemelje kardját, és lesújtson Gri -
Hirtelen ébred. A parázs már magába omlott, a nap túlhaladt pályája nagy részén. Gémberedett tagokkal áll fel, kissé kótyagos fejjel; megroppantja nyakát és derekát. Száraz szájjal cuppog kissé, előveszi a butykost a csónakból és iszik. Elrugdossa a parázs maradékát a biztonság kedvéért, majd ellöki a csónakot a kis háttól, és visszafordítja azt, amerről jött.
Ahogy az evezővel irányba áll, villanást lát a vízen. Odanéz, és a vízből valami vissznaéz rá. Egészen megdermed, hogy ne zavarja meg jobban a vidrát, az kíváncsian mozgó orral szimatol a levegőbe. Aligha láthatott embert eddig. Talán az olaj az oka, talán más, de nem ijed meg tőle. Cikázó mozdulattal, kecsesen tűnik el a víz alatt, hogy kicsit arrébb újra felbukkanjon. Arra gondol, hogy Thalyssának biztos tetszett volna az állat.
Még emlékszik, hogy hol állította a csapdákat, így ellenőrzi őket. Az első üres - csalódottan hagyja ott a felállított hurkot. A második is üres, így az is a helyén marad. A harmadikban talál viszont valamit. Lábánál elkapva egy vízipocok van ott, kimerülve és rettegve. Ahogy meglátja őt, sírva-sivalkodva próbál kiszabadulni, de a hurok erősen fogja. Mellé térdel, és hirtelen, gyors mozdulattal szegezi az állatot a fejénél fogva a talajhoz. Előhúzza a tőrt, és maga elé tartja. A pocok vergődik tenyere alatt, karmolni és harapni próbál, de esélytelen. Az is tudja ezt. Talán még panaszosabb hangon rí, mint eddig. Torkába keserű íz gyűlik a hangtól. Hirtelen lendül meg kezében a tőr, lecsap, a feszülés és a vergődés azonnal megszűnik. Felemeli balját az állat fejéről, mire az a villám sebességével iszkol el valamerre, lábán húzva a levágott hurok maradékát. Combjába törli a kezét, mintha csak vért akarna ledörgölni róla.
Visszafelé egyszer eltéved, mert a köd sűrűsödni kezd az alkony beálltával. Nagy nehezen talál csak vissza a kunyhóhoz. Megkönnyebbül, ahogy a fa alatt kihúzza a csónak orrát a szárazra, fáradtan mászik fel a kunyhóhoz.
Ahogy belöki az ajtót, azonnal tudja, hogy valami nincs rendben. Sűrűn vág az orrába a kék füst, már az első szippantástól szinte megszédül és köhögnie kell. Először azt hiszi, hogy parázs pattant valahová, és a kunyhó belseje izzik valahol, de ahogy belép és körbenéz, nem lát tüzet. Lát mást. A fehér jeleket a falakon, a padlón, mindenhol. Nem ismeri fel azokat; kicsit emlékeztetik arra, ami a lány bőrébe van metszve, de talán nem pont ugyanolyanok. A lány! Újra körbenéz a homálytól és füsttől sűrű levegőben, keresnie kell, hogy hol van Thalyssa. Mikor megtalálja, először nem tudná megmondani, hogy mi érte.*
- Thalyssa?
*Hangja kérdő és óvatos. Zsigereiben mintha veszélyt érezne, ösztönei óvatosságra intik. A homályban szinte izzani látja a lány felemás szemeit, ahogy nyirkosan fénylő arcából rá fordulnak, de nem biztos benne, hogy az tényleg látja is őt. A pipa a földre vetve a lány mellett, ez megmagyarázza a füstöt, de nem ennyi füstöt. Nem érti, mit művelhetett Thalyssa, és nem érti a mondatot sem, ami nehézkesen hagyja el a száját.
Közelebb lép, hogy felhúzza őt a földről, de a lány védekező mozdulata megállítja. Hirtelen villan fel az emlékkép elméjében, korábban is kuporgott valaki így előtte, akkor, amikor.. de most üres a keze, felfordított tenyereit nyújtja a másik felé, nem fegyverét. Ahogy még közelebb húzódik, Thalyssa ismét úgy reagál, mintha rossz szándékkal közelítene felé. Nem túl járatos ebben, mert sosem látott még senkit aki túl sok füstöt szívott volna le, ám magát túlivottakkal már találkozott, és úgy sejti, hasonló lehet a helyzet most is. Megingatja a fejét. Mi a fenét művelhetett a lány..?*
- Thalyssa!
*Hangja halk és szinte gyengéd, ahogy még közelebb óvatoskodja magát, majd többet akkor sem tudna lépni, ha akarna. A lány szinte holt súllyal, de nagyon is elevenen kapaszkodik belé. Tanácstalanul néz le rá, hirtelen nem tudja, mit kezdjen vele. Lehajol, tenyerei tanácstalanul lebegnek a lány válla felett. “Ne nyúlj hozzám!” Hozzányúl. Finoman próbálja arrébb húzni magától, de az olyan szorosan fogja, hogy ezt csak úgy tudná megtenni, ha fájdalmat okozna neki.*
- Thalyssa..!
*Hangja sóhajtásszerű, és különös tónusú. Ujjai a lány feje felé mozdulnak, de megállnak a levegőben. “Ne érj a hajamhoz!” Hozzáér. Óvatosan, finoman simítja ki a tincseket a lány arcából, közelre hajolva próbálja -amennyire így tudja- elcsípni a lány tekintetét.*
- Mit műveltél? *-szinte suttog. Körülötte a falakon fehéren izzanak a jelek az ingoványhomályban, a füst lassan idegei közé fúrja ködujjait, érzi, hogy elkezdi érzéketlenre húzni azokat. Nem jó ez, gondolja, nagyon nem jó ez így.-* Gyere..!
*Gyengéden nyúl a lány könyökei alá, próbálja megemelni, arra kényszeríteni, hogy elengedje őt. Ha kell, hát az óvatosságon is túllép, és erővel húzza meg a másikat. Majd később ráér bocsánatot kérni érte. De most ki kell húzza a lányt ebből a rohadt füstből, mert úgy fest hogy az annyit szívott belőle, hogy valószínűleg aligha van más a fejében, mint kékség.
Ha kell, támogatja, ha kell, szó szerint karjai közé veszi a lánytestet, és úgy viszi az ajtó mellé. Oda ülteti le, hátát-fejét a félfának támasztja, tartja a vállát, hogy ne bucskázzon ki az ajtón.*
- Lélegezz! *-hangja halk, de kemény: most ő parancsol.-* Hallod? Lélegezz! Mélyen!
//Különös fiú//
*Kintről a kabócák zúgása hallatszik be, a békák folyamatos ricsajától kísérve. Mellette Thalyssa neszez és mocorog, légzése már egy ideje lassú, arra gondol, hogy már biztosan alszik. A mocorgás közelebbi lesz, majd megérzi a lány érintését a karján. Lustán néz oda, látja a hunyt szemeket, az olajtól szinte belülről fényleni látszó bőrön végigfutó apró rángásokat. Aztán már nem lát semmit ezekből, ahogy a lány arca egészen a vállához szorul. Érzi a hűvös ujjakat, ahogy azok a felkarjába csimpaszkodnak, majd a combjára nehezedő lábszárat. Egy pillanatra szinte megmerevedik fektében. Nem idegenkedik a lány érintésétől és közelségétől, de szokatlan számára. Hiszen mást sem hall tőle, csak azt: “ne érj hozzám!”. Fejét oldalra biccentve figyeli az alvót, de az úgy fest, hogy megelégszik azzal, amit eddigre elhódított. Érzi az ujjak apró rezzenéseit, a lábon olykor végigfutó feszülést. Nem rázza le magáról Thalyssát. A lány testéből áradó melegben kellemesen érzi magát.
A kunyhó szívében a laposakat pislogó tűz végül néha meg-megpattanó parázzsá szelídül, és fénye nélkül csak a sötétség marad. Így hát a sötétet nézi tovább. Az álom csak nem akarja meglepni, helyette szemei előtt a sötét formákkal és kavargással telik meg, amelyet más nem láthat, csak ő maga. Alakot ölt: emberit, embertelent, gyönyörűt és iszonytatót. Jobbjának ujjai meg-megfeszülnek a pokrócát markolva, mintha bőrbe csavart acélt érezne ujjai között, nem a durván szövött anyagot.
Thalyssa váratlanul felnyög mellette álmában; tőle ismeretlen módon szakad ki a hang a torkából, és ez a hang újra megébreszti, pedig már félig sikerült elaludnia. A karján meg-megszoruló ujjak sem hagyják, hogy újra elernyedjen elméje. A lányból áradó meleg lassan forrósággá válik a bőrén. Ilyen közelről jól érzi az illatát. Vagy a sajátját? Az olajtól egészen ugyanolyan a kettő. Mélyre szívja a tüdejében. Próbálja kiüríteni a fejét, de gondolatai csak nem hagyják. Eszébe jut a tea: megihatná. Az segítene ellazulni. De az ital gondolatától is elfintorodik.
Hogy végül mennyit alszik, s hogy alszik-e egyáltalán bármennyit, azt nem tudná megmondani. Tompán szúró szemekkel néz a lassan valódi formát öltő plafonra, odakint már csak a kabócák zúgnak, a békák rég elfáradtak. Valahol, kicsit arrébb a padlórések között halkan kaparászik valami. Talán valami bogár, vagy gyík, vagy hasonló. Nem tudja. Ebben a kunyhóban bármi megeshet. Óvatosan húzódik arrébb Thalyssa testétől, finoman, de kérlelhetetlenül fejtve le magáról az ujjait és a lábát. Szinte lenyűgözi a felismerés, hogy a teától kábult lánynak mindez fel sem tűnik. Ahogy kikel a vacokból, a pokrócát a lányra veti, hadd őrizze a melegét. Magához veszi ruháit, a sárgás krémmel töltött tégelyt, és a hűlt teával teli csuprot. Puha talppal mozdul el a nyugvóhely mellől.
Felöltözik, hogy ne borzongjon a hűvösben a lány testének forrósága nélkül, majd széles mozdulattal és megbánás nélkül löttyinti ki az ajtón a csupor tartalmát. Soha többet nem fog ilyet inni! Még ha nem is tudott jól aludni -vagy egyáltalán-, de feje legalább tiszta, és gondolatai sem olyanok, mintha mézben úsznának. Csöndesen mozogva veszi magához az edényt, amiben a kásánakvaló van. Bő marékkal szór belőle a csuporba, majd hideg vízzel önti fel. Nem fog tüzet rakni, hogy megfőzze, de a szemeknek lesz idejük megdagadni, mire addig jut, hogy egyen. A tégelyből borsónyi adag krémet vesz ujjára, és óvatosan áteni a sebét. Bár Thalyssa nem mondott neki erről semmit, de úgy gondolja, aligha árthat. Legfeljebb majd szőrét borzoló macskaként puffog rá megint.
Magához veszi csizmáját és kardját, és csöndesen elhagyja a kunyhót. Odakint a levegő hűvös és rothadásszaggal teli; az apró sziget-szerűség, amely a fa gyökerei között megülő hordalékból áll, szinte lebegni látszik a sűrű ködben. Még nincs világos, hiszen a hajnal is odébb van, de már annyit lát, hogy ne essen át a gyökereken. A kardot a fa tövéhez fekteti, majd mozogni kezd.
Rutin. Rutin és megszokás és képzés és reflexek; beidegződések, és a némaságban is hallott vezényszavak. Simán mozog, méretét meghazudtoló módon; ízületei halkan meg-megroppannak ahogy megnyújtja őket, gerince jóleső módon pattog, ahogy a csigolyáit is elnyújtja egymástól. Mikor ez megvan, mély levegőt vesz, töprengve néz körül. Nincs sok mindene, amit használhatna, így kénytelen lesz saját testére hagyatkozni. Csizmaorral arrébbkotorja a földön felgyűlt avart, ezt-azt, mígnem kap egy akkora felületet, amin akár kényelmesen le is fekhetne. Ezen a részen ereszkedik le hasra, hogy hátát egyenesen tartva karjaival nyomja ki magát. Gondolatban számol, olykor tart pár légvételnyi szünetet, majd folytatja. Légzése közben felületesebbé és élesebbé válik, homlokán finoman megdagad egy ér, és szíve ütemére lüktetni kezd a seb az arcán. Egészen addig csinálja ezt, mígnem karizmai és vállai forróvá nem válnak és sajogni nem kezdenek, majd még tovább, mígnem képtelenné válik arra, hogy akár csak még egyszer felnyomja magát. Bőre kifényesedik az olaj alatt, ledobja magáról az inget. Leguggol, feláll, majd még egyszer és újra, egyenes háttal, egyenes lábszárral, csupán combjai és csípője mozognak simán és ütemesen. Kétszer veszíti el a fonalat számolás közben, mire combizmai is remegősre nem keményednek, és fenekében is feszülni nem kezdenek a megterhelt inak. Csak ekkor áll meg. Alkarral törli meg arcát, haszontalanul; karja is nyirkosan csillog. Míg légzése és szívverése újra normálisra enyhül, a fát vizslatja. Kinéz magának egy elég erősnek tűnő ágat, ami épp kényelmetlen magasságvan van. Kissé felszökkenve azt kapja el, pár pillanatig vár míg meggyőződik arról, hogy az nem fog leszakadni alatta, csak akkor kezd újra mozogni. Felhúzza magát, mellkasa szinte érinti az ágat, majd lassan engedi magát vissza. Korábban abajgatott karizmai hamar sajogni kezdenek, de azt képzeli, hogy a fát húzza magához és nem magát a fához, így könnyebben megy a mozdulat. Mikor már feje vörös és karjai a fáradtságtól renyhék, csüngve marad. Érzi hogy ujjai és alkarjai is lassan elérik azt a pontot amikor végérvényesen elgyengülnek, de az addig fennmaradó időt azzal tölti, hogy térdeit fel-felhúzza úgy, hogy combja vízszintes legyen a mozdulat tetején. Hasának izmai is átforrósodnak.
Úgy zuttyan le a fáról mint egy túlérett gyömölcs, szinte egész testében reszket, de élvezi a dolgot. Míg izmait kínozta, a gondolatok is távol maradtak tőle; nem volt más, csak a mozdulatok simasága, az, hogy arra figyelt miképp tartja magát közben, és mint mozog. Próbálja légzését mélyíteni és lassítani, szívét torkában érzi dobogni. Szereti ezt. Érzi, hogy él.
Nehézkesen mászik fel a kunyhóba, a benti félhomályban hunyorogva néz Thalyssa irányába. A lány úgy fekszik, ahogy otthagyta; háta emelkedik-süllyed légzése ritmusára. A kunyhó szívéhez lép, ahol a beáztatott gabonát hagyta. Egy kanállal felkavarja a duzzadt szemeket, majd a tegnap szedett gyümölcsökből szór rá. Újra összekavarja, beletöri a málnát és szedret, orrába csap az édes-fanyar illat, gyomra megkordul. Mielőtt enne, iszik - hosszan és jólesőn, szinte érzi, ahogy a víz végigárad testében. A gyümölcsökkel ízesített hidegkása most különösen finomnak tűnik. Csak úgy, az asztal mellett állva eszi meg; a kanál olykor halkan koppan a csupor szélén. Próbál csöndben lenni, de ahogy hallja a lány szuszogását, nem hinné, hogy az tudatában van annak, hogy a közelében van.
Gyorsan szedi össze azt, amire szüksége lehet aznap. Öve alá tűr egy kiürült vászonzsákocskát -hátha talál valami érdekeset-, tarsolyába a borotva helyett egy darabka kovakövet tesz, ezekből többet is összelopkodott a lány, aligha fog hiányozni pont az a darab. Levesz vagy két rőfnyit abból a kötözőanyagból amivel a lány a növényeit fogja össze, szorosra hurkolja, és azt is elteszi. Butykost keres és talál a szedett-vedett holmi között, ezt friss vízzel tölti. Ezután megáll, tűnődve gondolkozik. Mit tenne még el Grimbauld? Vize van, tüzet tud gyújtani, és legalább három csapdát is ki tud tenni. Horog! Ha Grimbauld itt lenne, horgot is keresne, s ha nem találna, hát valamiből csinálna egyet, hogy halat is tudjon fogni vele. Tanácstalanul körbenéz a zsákmánykupacban, de ilyesmi holmit nem talál. Elengedi a gondolatot. Amúgy is, kettejük közül Grimbauld tudott horgászni, maga sosem tanulta meg, nem volt hozzá türelme.
Újra leereszkedik a kunyhóból, a kardját, csizmáját a csónakba teszi, visszahúzza ingét megszáradt bőrére. Közben megszagolja saját magát, meglepődve veszi észre, hogy csak az olajat érzi, más szaga jóformán nincs is.
Letolja a csónak orrát a szilárdabb talajról, majd az imbolygó készségbe száll. Nem előre ül ahogy szokott, hanem hátra, oda, ahol Thalyssa telepszik meg. Felveszi az evezőket, és kissé ügyetlen-tapasztalatlan módon próbálja mozgásba hozni a csónakot. Nem nagyon csinált még ilyet eddig, csak másokat látott evezni. Beletelik némi időbe míg rájön a dolog nyitjára, a köd ekkorra már foszlásnak is indul. Ügyetlenkedése közben ida-oda forgatja a csónak orrát, véletlenül ráfut valami padra a víz alatt, amiről úgy kell lelöknie a csónakot. Már világos van, mire viszonylagos magabiztossággal tud haladni.. haladgatni. Mondjuk nem is siet. Figyel, nézelődik, fejét forgatja. Korábbi útjaikról felismer egy-egy fát vagy más formát, de teljesen most így idekint lenni, hogy egyedül van. Különös érzés is. Eddig mindig másokra bízta magát ilyenkor. Először al'Lyn mesterre, aki elvitte őt a szüleitől, majd egy Beren nevű fickóra, aki alatt először szolgált. Utána Grimbauldra, évekig. Legutóbb Thalyssára. Most csak magára támaszkodhat.
A csónakot nekivezeti egy nádcsomó oldalának hogy az orra egészen belefúródjon, majd az imbolygó testen óvatosan végiglépkedve lép ki a partra, hogy… hogy ott aztán bokáig süppedjen a szilárdnak látszó talajban, majd a következő esetlen lépésével szinte térdig. Nem pánikol éppen be, de halkan anyázik egy sort, mire nagy cuppogással sikerül kiszabadítania magát az ingoványból, és fenékkel előre szinte visszazuhan a csónakba. Lám, máris kapott egy leckét, amit eddig nem tanult meg: attól hogy valami tömörnek látszik, nem biztos, hogy az is. A vízben nagyjából kimossa lábujjai közül a sarat, majd az evezővel ellöki magát a nádastól. Tovább halad.
A következő nádasnál, ahol megáll, már figyelmesebb. Az evezővel előbb megpaskolja a talajt mielőtt ráállna, és alaposan meg is nézi azt. Hangyákat lát ott jönni-menni saját dolguk tudatában, így megjegyzi a második leckéjét is. Kiszáll; a madzagból hurkot vet tapasztalatlan mozdulatokkal, majd úgy igazítja, hogy pont azon menjen át a vadcsapás íve, amit észrevett a növények szára között. Körbenéz, megpróbálja megjegyezni hogy egyáltalán hol van, hogy később visszataláljon ide.
A csónakba szállva elhessegeti maga körül a szúnyogokat, de keze megáll a levegőben a mozdulat közben. Nahát! Hiszen eddig meg sem marták. Maga elé emeli alkarját, figyeli, ahogy az éhes rovarok szinte dühösen keringenek bőre fölött, de nem szállnak le rá, hogy belémélyesszék szopócájuk, és lakmározzanak a véréből. Eszébe jut az olaj. Megszagolja az alkarját, hát még ott is érzi a szagát. Egészen felderül, hálát érez Thalyssa iránt. Akár boszorka akár nem, a szerei hasznosak!
Talán még két óra hossza eltelik, mire a másik két hurkot is ki tudja tenni úgy, hogy nem süpped semmibe, és a csónak sem hasal fel valami láthatatlan akadályra. Nem tetszik neki, hogy nem lát át az ingovány barna vizén, azóta nem, hogy saját kárán megtanulta, hogy az a víz csupán térdig ér valahol, de egy lépéssel később nyakig lehet elmerülni benne, és hiába nyel jókorát az okádék ízű, zavaros folyadékból, lába alatt akkor sem érzi a talajt. A hajó orrára kiterített ing azóta sem száradt meg.
Viszont a vászonzsák apránként telni kezdett amióta kijött: most két kacsatojás van benne, és valami kicsit, zöld, kőkemény húsú vadalmaféléből három szem. A csónakot már szinte tapasztaltan nyomja fel egy megbízhatónk tűnő hordalékhátra, szeme a jeleket keresi, mielőtt kiszállna. Csizmáját már inkább fel sem húzza mielőtt kiszáll, a lábát könnyebben mossa le a sártól, mintha a bőrt kéne aztán vakarásznia. A kis hordalékháton pár elszáradt-korhadt, kidőlt fatörzset lát, meg egy lombos, hosszan lenyúgó ágú fát, amit nemigen ismer fel. Megnézi a fát, az viszonylag száraz, ennek megörül. Tör és szed belőle, kicsit arrébb sarkával gödröcskét váj a talajba, majd apró tüzet rak, amit a kunyhóból hozott kovakővel, és tőrének acéljával kelt életre. Az apró tűz füstje fehéren kígyózik felfelé, kell neki pár perc míg észhez tér, de onnantól éhesen fogadja el a fát, amivel kínálja. Addig eteti a tüzet, mígnem elég parázs nem gyűlik össze alatta, akkor elkotorja azt, és annak fészkére teszi a tojásokat, amiket talált. Időnként megforgatja őket, hagyja, hogy a forróságban süljenek-főjenek meg maguktól. Közben tőrével falatokra szecskázza a vadalmát, nem kockáztatja meg, hogy csak úgy beleharapjon. A gyümölcs savanyú, kegyetlenül savanyú, és ez felfrissíti; egyet meghagy, majd elviszi Thalyssának, hadd kóstolja meg ő is. Aligha fog neki ízleni, viszont biztos az ő arcát is összehúzza majd az íze. A tojásokat kiveszi a parázsból mikor úgy gondolja hogy készen vannak, kicsit vár még velük, majd óvatosan feltöri azokat. Egészen olyanok, mint a főtt tojás, noha a fehérjük itt-ott megbarnult a nekik túl forró parázstól. Azért jóízűn befalja. Megjegyzi, hogy legközelebb valamiben kell hoznia egy kis sót is.
Elnyúlik, hátát a fatörzsnek veti, szórakozottan figyeli a parazsat, a parázs vörösen hunyorog vissza rá. Az ingovány levegője egészen langyos mostanra, kellemes; a rothadásszagot amit a könnyű szellő hoz, már egészen megszokta, nem is érzi. Elszenderedik. Álla előrebukik mellkasára, és az éjszaka állított adósságát végre megadja. Szemhéjai alatt képeket lát, aznapról, tegnapról, azt megelőző napokról. Fejében összemosódnak a képek, egyik pillanatban még a szarvascímeres köpenyben áll valahol, a következőben már a vacokban fekszik a hozzátapadó Thalyssával, hogy a rá következőben felemelje kardját, és lesújtson Gri -
Hirtelen ébred. A parázs már magába omlott, a nap túlhaladt pályája nagy részén. Gémberedett tagokkal áll fel, kissé kótyagos fejjel; megroppantja nyakát és derekát. Száraz szájjal cuppog kissé, előveszi a butykost a csónakból és iszik. Elrugdossa a parázs maradékát a biztonság kedvéért, majd ellöki a csónakot a kis háttól, és visszafordítja azt, amerről jött.
Ahogy az evezővel irányba áll, villanást lát a vízen. Odanéz, és a vízből valami vissznaéz rá. Egészen megdermed, hogy ne zavarja meg jobban a vidrát, az kíváncsian mozgó orral szimatol a levegőbe. Aligha láthatott embert eddig. Talán az olaj az oka, talán más, de nem ijed meg tőle. Cikázó mozdulattal, kecsesen tűnik el a víz alatt, hogy kicsit arrébb újra felbukkanjon. Arra gondol, hogy Thalyssának biztos tetszett volna az állat.
Még emlékszik, hogy hol állította a csapdákat, így ellenőrzi őket. Az első üres - csalódottan hagyja ott a felállított hurkot. A második is üres, így az is a helyén marad. A harmadikban talál viszont valamit. Lábánál elkapva egy vízipocok van ott, kimerülve és rettegve. Ahogy meglátja őt, sírva-sivalkodva próbál kiszabadulni, de a hurok erősen fogja. Mellé térdel, és hirtelen, gyors mozdulattal szegezi az állatot a fejénél fogva a talajhoz. Előhúzza a tőrt, és maga elé tartja. A pocok vergődik tenyere alatt, karmolni és harapni próbál, de esélytelen. Az is tudja ezt. Talán még panaszosabb hangon rí, mint eddig. Torkába keserű íz gyűlik a hangtól. Hirtelen lendül meg kezében a tőr, lecsap, a feszülés és a vergődés azonnal megszűnik. Felemeli balját az állat fejéről, mire az a villám sebességével iszkol el valamerre, lábán húzva a levágott hurok maradékát. Combjába törli a kezét, mintha csak vért akarna ledörgölni róla.
Visszafelé egyszer eltéved, mert a köd sűrűsödni kezd az alkony beálltával. Nagy nehezen talál csak vissza a kunyhóhoz. Megkönnyebbül, ahogy a fa alatt kihúzza a csónak orrát a szárazra, fáradtan mászik fel a kunyhóhoz.
Ahogy belöki az ajtót, azonnal tudja, hogy valami nincs rendben. Sűrűn vág az orrába a kék füst, már az első szippantástól szinte megszédül és köhögnie kell. Először azt hiszi, hogy parázs pattant valahová, és a kunyhó belseje izzik valahol, de ahogy belép és körbenéz, nem lát tüzet. Lát mást. A fehér jeleket a falakon, a padlón, mindenhol. Nem ismeri fel azokat; kicsit emlékeztetik arra, ami a lány bőrébe van metszve, de talán nem pont ugyanolyanok. A lány! Újra körbenéz a homálytól és füsttől sűrű levegőben, keresnie kell, hogy hol van Thalyssa. Mikor megtalálja, először nem tudná megmondani, hogy mi érte.*
- Thalyssa?
*Hangja kérdő és óvatos. Zsigereiben mintha veszélyt érezne, ösztönei óvatosságra intik. A homályban szinte izzani látja a lány felemás szemeit, ahogy nyirkosan fénylő arcából rá fordulnak, de nem biztos benne, hogy az tényleg látja is őt. A pipa a földre vetve a lány mellett, ez megmagyarázza a füstöt, de nem ennyi füstöt. Nem érti, mit művelhetett Thalyssa, és nem érti a mondatot sem, ami nehézkesen hagyja el a száját.
Közelebb lép, hogy felhúzza őt a földről, de a lány védekező mozdulata megállítja. Hirtelen villan fel az emlékkép elméjében, korábban is kuporgott valaki így előtte, akkor, amikor.. de most üres a keze, felfordított tenyereit nyújtja a másik felé, nem fegyverét. Ahogy még közelebb húzódik, Thalyssa ismét úgy reagál, mintha rossz szándékkal közelítene felé. Nem túl járatos ebben, mert sosem látott még senkit aki túl sok füstöt szívott volna le, ám magát túlivottakkal már találkozott, és úgy sejti, hasonló lehet a helyzet most is. Megingatja a fejét. Mi a fenét művelhetett a lány..?*
- Thalyssa!
*Hangja halk és szinte gyengéd, ahogy még közelebb óvatoskodja magát, majd többet akkor sem tudna lépni, ha akarna. A lány szinte holt súllyal, de nagyon is elevenen kapaszkodik belé. Tanácstalanul néz le rá, hirtelen nem tudja, mit kezdjen vele. Lehajol, tenyerei tanácstalanul lebegnek a lány válla felett. “Ne nyúlj hozzám!” Hozzányúl. Finoman próbálja arrébb húzni magától, de az olyan szorosan fogja, hogy ezt csak úgy tudná megtenni, ha fájdalmat okozna neki.*
- Thalyssa..!
*Hangja sóhajtásszerű, és különös tónusú. Ujjai a lány feje felé mozdulnak, de megállnak a levegőben. “Ne érj a hajamhoz!” Hozzáér. Óvatosan, finoman simítja ki a tincseket a lány arcából, közelre hajolva próbálja -amennyire így tudja- elcsípni a lány tekintetét.*
- Mit műveltél? *-szinte suttog. Körülötte a falakon fehéren izzanak a jelek az ingoványhomályban, a füst lassan idegei közé fúrja ködujjait, érzi, hogy elkezdi érzéketlenre húzni azokat. Nem jó ez, gondolja, nagyon nem jó ez így.-* Gyere..!
*Gyengéden nyúl a lány könyökei alá, próbálja megemelni, arra kényszeríteni, hogy elengedje őt. Ha kell, hát az óvatosságon is túllép, és erővel húzza meg a másikat. Majd később ráér bocsánatot kérni érte. De most ki kell húzza a lányt ebből a rohadt füstből, mert úgy fest hogy az annyit szívott belőle, hogy valószínűleg aligha van más a fejében, mint kékség.
Ha kell, támogatja, ha kell, szó szerint karjai közé veszi a lánytestet, és úgy viszi az ajtó mellé. Oda ülteti le, hátát-fejét a félfának támasztja, tartja a vállát, hogy ne bucskázzon ki az ajtón.*
- Lélegezz! *-hangja halk, de kemény: most ő parancsol.-* Hallod? Lélegezz! Mélyen!
2437. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-08-02 04:28:58
Üzenet elküldve: 2026-08-02 04:28:58
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Hiába húzódik messzire a katona, a lányt túlságosan hamar nyomja el az álom. Öntudatán kívül akár a kígyók tekeredik az ismerős illat köré, fejét a testmeleghez fúrja, így keres menedéket a rideg valóságtól és a kunyhó hűvösétől.
Ha ébren volna, minden bizonnyal pörölne a katonával, hiszen kifejezetten zavarná annak pőresége, de így…kiélvezi.
Kiélvezi…?
Az álma az erdőbe viszi. Nem abba az erdőbe, ami az övé. Nem ismeri ezt a rengeteget, legalább is nem elég jól ahhoz, hogy az otthonának hívja.
Sós rengeteg, járt már itt.
A fái magasra, sudáran nyújtózkodnak az ég felé. Fülét mintha messzi morajlás mély zaja csapná meg, talán a tengeré, talán magából a földből jön. A sós levegővel összekeveredik a gyanta, a nedves moha és az évszázados fatörzsek nehéz illata. A Vaserdőben jár, mely szokatlanul csendes… mármint, nem megszokott mód.
Ám valami mégis megzavarja a nyugalmat. Alig hallható nesz, talán sérült szarvasé.
Lábai bizonytalanul vezetik tétován a hang irányába, majd ismét megtorpan, hallgatózik. Abban már biztos, hogy nem állat. A sűrű páfrányok közül halk, elfojtott nyögések szűrődnek, olyanok, mintha valaki fájdalom és megkönnyebbülés között vergődne.
Thalyssa ösztönösen indul meg az adott irányba.
A bokrok között átbújva apró tisztásra ér. Az erdei virágokkal pettyezett virágosrét közepén két meztelen alak fekszik a hosszú, harmat áztatta fűben, egymásba gabalyodva.
A fölül lévő test szinte teljesen eltakarja a másikat, csak egy-egy hófehér kar, váll, lábszárak és a földön szétterülő, kusza vörös haj látszik ki alóla.
A látvány valamiért ismerősnek tűnik.
A sápadt bőr, a rókavörös rőtség és…a bőrt díszítő rúnák.
Ajkai egészen megbotránkozva nyílnak el, segélykérően pillant körbe, még a levegő is benn akad. Az alakok lassan ringanak egymással, akár csak dulakodnának. Mintha… az egyik menekülni akarna, míg a másik visszartaná. A tompa nyögésekből és az ökölbe szoruló ujjakból Thalyssa azt hinné, a lent fekvő segítségre szorul.
-Hé! – kiált rájuk, ám senki nem válaszol. Mintha ott sem lenne. Hirtelen igyekszik megragadni a férfi vállát, megpróbálni letépni azt a női testről, ám az alul fekvő alak feje oldalra billen.
Thalyssa szíve határozottan ver egyet, kettőt. A teste ég, a vér belülről perzseli, a fülében fájón lüktet a vér a felismerést tudatosítva: az arc az ő arca.
Saját maga hever a fűben, mintha valami ferde tükröt tartanának elé, talán idegen jövőt. Nem érti a látványt, nem érti azt, mi történik. A világ mintha kifordulna a lába alól, a teste még mindig éget, a füle még mindig lüktet, akárcsak az arca. Már nem kívülről nézi a jelenetet, sokkal inkább benne van. A teste egyszerre érződik könnyűnek és nehéznek. Tenyere önkéntelenül simul a fölötte tornyosuló férfi hátára, ujjbegyeivel térképezve fel az összes régi, megkeményedve feszülő sebhely sziluettjét, mely a sima bőrön feszül. Nem érez félelmet, nem érez undort, s talán ez az, ami a legjobban megrémíti. Biztonságban érzi magát.
Valamilyen megmagyarázhatatlan erő húzza a felette lévő alak irányába. Nem tudja megnevezni az érzést, ám minden porcikája közelebb akar kerülni az emberhez, akár vándor az otthonához hosszú bolyongást követően.
A feszítő vágyódás és annak felismerése éles kés módjára hasít belé. Nyirkos tenyereit a sima tarkóra csúsztatja, onnan pedig fentebb, hogy kiemelje a nyakában menedéket kereső férfi arcát. Reszketeg sóhajjal érinti az állát, gyengéden fordítja maga felé amazt.
A legnagyobb meglepetés ezúttal jön.
A felette lévő katona nem ismeretlen, Nardem néz rá vissza.
A bőre hamuszürke. Hiányzó szemhéjai mögül opálosan fehér szemek merednek a boszorkára kifejezéstelenül. Arcába mély, fekete rúnák vannak vájva, olyanok, melyekkel nem díszítenek, sokkal inkább parancsolnak.
A gyanta és a sós erdő illat elillan, helyét nedves föld, állott sírok és a rothadó hús fojtogató bűze veszi át. A lány riadtan kiált fel, ahogy az előbb még egészen elven test most élettelenül zuhan mellé. Reszketve húzza össze magát, rá kell döbbennie, fázik. Nem emlékszik utoljára, mikor fázott ennyire. Ekkor döbben rá, a föld sem ugyan az, mely elterül alatta. A fű eltűnt, helyét fekete talaj vette át, terméketlen, repedezett. Testét sűrű, szurokszerű anyag vonja be, mely lassan csorog végig a karjain. Körülötte a hajófák törzseinél mozdulatlan alakok állnak, tucatjaival. Nyitott, opálos szemeikkel egyre csak őt bámulják, testüket mély, metszett rúnák csipkézik. Merevek, már-már természetellenesek, mintha amazokat is az erdő nevelte volna ki. A félhomályban a fekete rúnák tompán izzanak.
A törzsek recsegni kezdenek, a szél nem mozgatja őket, valami más azonban igen. A fák pillanatokon belül megadóan hajolnak egymás elől, akár az olvasztott viasz, hogy az úgy képzett kapun át alak közeledhessen. A pata topán koppan a meddő talajon. Aztán még egy, majd egy újabb. A tölgyeknél is magasabb, emberi kezekből formált agancsok a lombok közé vesznek. Az isten teste olyan, mintha kérgekből, árnyékból és magából az éjszakából fonták volna össze. Nem siet, de nincs is rá szüksége.
Thalyssa sebesen igyekszik felnyomni magát a földről, hasztalan. Leírhatatlan erő ragadja meg a haját, fejét hátrahúzza, majd a következő pillanatban arccal előre csapódik a földnek. A talaj nem szilárd, megnyílik alatta, s úgy nyeli el, akár a sűrű, fekete iszap. Hiába kapálózik, minden mozdulatával egyre mélyebbre süllyed. A hideg, sűrű folyadék az arcába ömlik. Belehatol az orrába, a szájába, megtölti a tüdejét. Kétségbeesetten próbál levegőt venni, de nem képes rá. Utolsó képe, melyet lát agancsos istenének tükröződő, elmosódó torz alakja, ahogy amaz hangtalanul fölé magasodik. Mintha ferde, rút tükörből nézné. A sötétségben valami hideg és sikamlós ér az ajkaihoz, ő pedig nem tudja eldönteni, sikoltani kíván-e, vagy levegőt venni.
Thalyssa fuldokolva riad rémálmából.
Akár a felhúzótt, rugóra erősített bábok pattan ő is ültébe, zihálva kapkodja a levegőt. A kunyhó világos, a nap már magasan jár, keskeny aranycsíkokban tör át a zsalu résein. A hálóing teljesen a bőréhez tapadt, úgy izzadta át, mintha láz gyötörte volna egész éjjel.
Reszkető kézzel az arcához kap, ahogy valami hűvös mozdul az ajkán. Ösztönösen csap oda.
Egy apró, zöld gyík pottyan a takaróra, megszeppenve cikáz végig rajta, majd eltűnik a padló repedései között.
Thalyssa csak ül, nem mozdul. Talán nem akar, talán nem mer.
A szíve olyan hevesen ver, hogy szinte fáj.
A kunyhó üres, Nardem már órákkal korábban elment, hagyta, hogy aludjon. Csak a tűzrakóhely kihűlt hamuja, a gyógynövények ismerős illata és a reggel csendje maradt. A lány gémberedett jobbjával kelletlenül dörgöl az orrára, melyben még mindig hátrahagyta nyomát a Vaserdő rothadó szaga.
Szárazan nyel, még a torkán érzi az álmot. Erősen, agresszívan vakar rá, mintha a fájdalommal és a bőrrel együtt a kellemetlen érzést is lekaparhatná, ám sajnos nem jár sikerrel.
A rémálom képei úgy ülnek a mellkasán, akár egy nehéz malomkő. Hiába mossa meg az arcát a lavorba mért hideg vízzel, hiába dörzsöli le magáról az izzadságot, a rothadás szaga még mindig ott lappang az orrában. Ha lehunyja a szemét látja Nardem opálos tekintetét, a húsba mart rúnákat és az agancsos árnyékot, mely hangtalanul közelít felé.
Végül erőt vesz magán, hiszen a munka mindig rendet teremt ott, ahol az elme már nem képes.
A tegnap gyűjtött gyógynövények most a fehér lepedőn száradnak. Miután átöltözött, haját hátratűzi arcából, csak aztán lát neki a munkának. A herbáliákat a széles asztalra fekteti, mindet külön kupacba rendezve.
Lassan dolgozik, kimérten, ügyelve a legapróbb részletekre is. Már-már rituális, szinte szertartásos. A csorba mozsár tompa koppanásai betöltik a kunyhó terét, míg a korábban már megszárított levelek szinte porrá omlanak a keze alatt. Eközben az üstben víz melegszik, melybe egymás után kerülnek be a különböző főzetekhez szükségesnövények. Kesernyés gőz lengi körül a helységet, melyhez hamarosan méz, gyanta és fenyőillat keveredik.
Thalyssa nem gondolkodik, legalább is ezt próbálja elhitetni magával, ám valahányszor a mozsárra lesújt a törő, úgy dereng fel neki is a katona hátán végigsimító kéz. A sima bőr az ujjai alatt…a régi sebhelyek.
Az arc.
Nardem arca, a fehér, szemhéj nélküli opálos tekintet, a rothadás, az enyhén elnyíló áll.
A mozsár kis híján kicsúszik a kezéből.*
-Ez csak egy álom volt…egy buta kislány buta álma. Leányálom csupán -suttog száraz torokkal maga elé, ám a keserű igazság az, ő sem hiszi el.
Déltájban már három kenőcs hűl az ablak alatt, kétféle por áll kis vászonzacskóba kötözve, a főzeteket gondosan agyagpalackokba szűrte. Minden mozdulatot ezerszer elvégzett már, mégis újr és újra ugyanoda tér vissza.
Miért Nardem?
Miért az ő arca…?
Miért ott, miért ő?
És miért tették azt, amit…?!
Hiszen sosem vonzotta a testiség, sosem vágyott rá, és ha el is játszott volna valaha a gondolattal, azt semmiképp sem így tette volna, ráadásul nem egy férfival. Nardem pedig az. Még ha nem is szőrös, de férfi. Aki egyáltalán nem is tetszik Thalyssának. Tehát akkor miért is róla álmodik? Miért így…?! Miféle bolond játékot űz vele az istene? Egyáltalán minek riogatja őt, mit akar neki megmutatni? Mi a célja, mit akarhat tőle?
És mi van, ha nem is az istene vágyja az álmát, hanem ő maga? Mi van akkor, ha ez az ő akarata? Mi történik akkor, ha rájön, valóban elvette a láp az eszét. Pontosan úgy, ahogy a bajadérnak a legendáikban. Hiszen amaz is a lápban élt, férfiakkal hempergőzött!
Frusztráltsága keserű könnyeket csal a szemeibe, melyeket pipadohánnyal igyekszik felitatni, elfojtani. A frissen kevert kékes őrleményből extra adagot hint a pipába tömendő, porral átitatott dohányra, majd újabb adagot merít nyálas mutatóujjára, hogy gyors, precíz mozdulatokkal dörzsölhesse be ínyét és nyelve alját.
A szája szinte azonnal zsibbadni kezd. Nem teketóriázik sokat, hamarosan a pipára is rágyújt, hogy a könnyed, zsibbadó érzés ne csak a szájüregét uralja, hanem egész elméjét, testét.
Az erős dohányt mélyre szívja, egészen addig tartja lent, míg tüdeje össze nem szorul a levegő hiányában, ereiben nem érzi a perzselő sóvárgást az oxigén után, csak akkor engedi ki. A sűrű, kékesen derengő füst megüli a viskót. A feszültség kissé enged.
Újabb szívás, lent tartja azt is, csak aztán fújja ki. A vállai is ellazulnak.
A harmadik után úgy érzi, végre nem hallja saját szívverését, ám a gondolatai nem tűnnek el, épp ellenkezőleg. Az álom jóval tisztábban dereng fel. A füst gomolygása között mintha újra kirajzolódnának a rúnák, az agancsok, a fekete föld.
Thalyssa erősen szorítja össze a szemeit, durván dörzsöl rájuk, hogy aztán ismét, jóval mohóbban szívjon a pipába, melytől a feledést, tompaságot várja. A kunyhó lassan megtelik az édeskés, nehéz illattal, a jó orr különséget tud tenni a receptben történt változásban.
Eközben a nap rendíthetetlenül vándorol odakint az égen, míg odabent elvész az idő.
A délután végére már alig lehet látni a helyiségen keresztül, a füst vékony fátyolként telepszik meg a gerendák alatt. Thalyssa széles terpeszben ül a padlón, Haja teljesen kibomlott, vörös tincsei izzadt bőréhez tapadnak. A kezében markolt fehér krétával görcsösen kaparja a sötét padlózatot, minduntalan újabb és újabb rúnát vésve bele. Motyog, sutyorog maga elé, míg szinte belevájja a felületbe az írást. Ahogy megtette korábban a fallal, az ajtófélfákkal, a gerendaszegélyekkel és minden mással is, melyet a keze ért. Erősen nyomja a krétát a padlóhoz, így az megadva magát kettétör csontos ujjai alatt. A lány keze nagyot koppan a földön, tág pupillákkal, lomhán billenti hátra a fejét, a falra akasztott egyik szárított zsályacsokorra meredve.*
-Érted-e, amit mondok neked….? Dehogy érted.
Nem érti…
Nem érti, pont, mint ahogy Nardem sem ért soha semmit, amit neki mond. Hol lehet már a férfi? Hol késlekedhet? Elveszett vajon? Vagy elhagyta? Visszatér-e valaha? Visszahozzák neki az istenek? Az övé volt valaha, ha nem kerül meg?
Megannyi kérdés követi a másikat, a feje egyre inkább belesajdul a zsibongásba. Újra kell gyújtani a pislákoló pipát, remegő ujjakkal teszi meg. A férfi arca felvillan előtte, de nem a halotté. Nardem nagyon is eleven. Élő.
A szemhéjai vidáman rebbennek, ahogy kurtán, de jóízűen nevet, vagy épp hogy ráncba szaladnak a szemöldökei nemtetszését kifejezve. Hozzáért az ujja az övéhez, ahogy hátra adta neki a beretvát. És akkor is, mikor a kezébe potyogtatta a vadmálnát.
A gyomra összerándul a gondolatra.
Mert… mi van akkor, ha az álmok igazából nem is róla szólnak, hanem…neki?
A nap már jócskán lebukik a fák közé, mikor odakintről ismerős, cuppogó hangot hall. Az evező lassan merül minden egyes alkalommal, tolla hosszan húz. Aztán meghallja a határozott lépteket, melyek a fa gyökerein koppannak. Nehéz csizmában járó ember léptei azok.
A kunyhó ajtaja halk nyikorgással tárul ki, betekintést adva mindarra a káoszra, mely odabent uralkodik. A nehéz, sűrű füst egy része kiszalad a nyitott ajtón, szinte mellkasba talpalva a katonát, ám mégsem ez a legkülönösebb.
Nardem szemei a félhomályban is kiválóan láthatják a fehéren izzó krétanyomokata a falakon, a gerendákon, a padlón, mindenütt. Nem egyszerű védőjegyek, vagy iskolai rúnák, sokkal inkább kusza, egymásra torlódó szimbólumok, mintha valaki órákon keresztül próbálta volna leírni ugyan azt. A falakon körök, megtört vonalak, ősi jelek és saját kézzel írt jegyzetek keverednek.
Néhány rúna félbemaradt, másokat újra és újra áthúztak, mintha Thalyssa minden alkalommal mást látott volna beléjük. A levegő nehéz, édeskés, füstös, a gyógynövények és az égetett dohány szaga jótékonyan keveredik.
A lány a kihűlt tűzrakóhely tövében kuporog összegömbölyödve. Pipája félredobva, valahol a fal tövében, ő maga a térdének dönti a fejét, úgy cirógatja krétás körömhegyeivel tarkóját. A mozdulat olyan lassú és fakó, hogy senki nem tudná megmondani, alszik-e a leány, vagy ébren van. Haja teljesen kibomlott, vörös tincsei nedvesen tapadnak a halántékához és nyakához. Nem csak izzad, a teste láthatóan küzd valamivel. Arca kipirul, bőre forró, homlokán apró izzadtságcseppek ülnek.
Ám talán a szeme a legijesztőbb. A pillanatban, mikor Nardem megszólítja, felpillant rá. A tekintete nemhogy üres, épp ellenkezőleg, nagyon is élénk.
Tágra nyílva merednek előre, mintha egyszerre két világot látnának. A pupillái tágak a sötét kunyhó ellenére is. Néha az ablak felé pillant, mintha látna, keresne ott valakit, máskor beszél is hozzá. Aztán hirtelen fordul Nardem irányába, mintha eddig nem látta volna őt. Talán úgy is volt. *
-Te…nem vagy halott! -*a nyelve akad, nehezen pörög. A kezei merő krétapor borította tenyerek, Körmei alatt fehér maradványok virítanak. Baljában még mindig a törött krétát szorongatja.
A légzése szabálytalan, szemei tágra nyílva cikáznak a környezeten, csak aztán állapodnak meg a katonán.
Amaz közelebb lép, mire ő felemeli mindkét kezét, azzal védve feje búbját. Olyan kicsire húzódik, amennyire csak lehet. Védi magát, mert nem tudja eldönteni, amit lát álom-e, vagy valóság. Egyszerűen nem tud különbséget tenni a látomás és az éber álmok között. Ahogy a férfi a közelébe ér, fél kezét magasra emeli a levegőbe tétova, elnagyolt rúnát fest mutatóujjával, attól várva a menedéket.*
-Ne hagyd, hogy megérintsen…! -*fakad ki. Hogy ez Nardemnek szól, vagy Nardem ellen, az a vékonyodó, rimánkodó hangból nem derül ki, nem is tudna. Pillanatokon belül a lány már görcsösen markolja a katona lábát, el sem kívánva engedni azt. Ujjai belefehérednek, ahogy a vászont marja, tekintete űzött vadra emlékeztet. Kavarog az elméje, hát még a gyomra!
De egyelőre egyiknek sem ad utat.
Még nem.*
//Különös fiú//
*Hiába húzódik messzire a katona, a lányt túlságosan hamar nyomja el az álom. Öntudatán kívül akár a kígyók tekeredik az ismerős illat köré, fejét a testmeleghez fúrja, így keres menedéket a rideg valóságtól és a kunyhó hűvösétől.
Ha ébren volna, minden bizonnyal pörölne a katonával, hiszen kifejezetten zavarná annak pőresége, de így…kiélvezi.
Kiélvezi…?
Az álma az erdőbe viszi. Nem abba az erdőbe, ami az övé. Nem ismeri ezt a rengeteget, legalább is nem elég jól ahhoz, hogy az otthonának hívja.
Sós rengeteg, járt már itt.
A fái magasra, sudáran nyújtózkodnak az ég felé. Fülét mintha messzi morajlás mély zaja csapná meg, talán a tengeré, talán magából a földből jön. A sós levegővel összekeveredik a gyanta, a nedves moha és az évszázados fatörzsek nehéz illata. A Vaserdőben jár, mely szokatlanul csendes… mármint, nem megszokott mód.
Ám valami mégis megzavarja a nyugalmat. Alig hallható nesz, talán sérült szarvasé.
Lábai bizonytalanul vezetik tétován a hang irányába, majd ismét megtorpan, hallgatózik. Abban már biztos, hogy nem állat. A sűrű páfrányok közül halk, elfojtott nyögések szűrődnek, olyanok, mintha valaki fájdalom és megkönnyebbülés között vergődne.
Thalyssa ösztönösen indul meg az adott irányba.
A bokrok között átbújva apró tisztásra ér. Az erdei virágokkal pettyezett virágosrét közepén két meztelen alak fekszik a hosszú, harmat áztatta fűben, egymásba gabalyodva.
A fölül lévő test szinte teljesen eltakarja a másikat, csak egy-egy hófehér kar, váll, lábszárak és a földön szétterülő, kusza vörös haj látszik ki alóla.
A látvány valamiért ismerősnek tűnik.
A sápadt bőr, a rókavörös rőtség és…a bőrt díszítő rúnák.
Ajkai egészen megbotránkozva nyílnak el, segélykérően pillant körbe, még a levegő is benn akad. Az alakok lassan ringanak egymással, akár csak dulakodnának. Mintha… az egyik menekülni akarna, míg a másik visszartaná. A tompa nyögésekből és az ökölbe szoruló ujjakból Thalyssa azt hinné, a lent fekvő segítségre szorul.
-Hé! – kiált rájuk, ám senki nem válaszol. Mintha ott sem lenne. Hirtelen igyekszik megragadni a férfi vállát, megpróbálni letépni azt a női testről, ám az alul fekvő alak feje oldalra billen.
Thalyssa szíve határozottan ver egyet, kettőt. A teste ég, a vér belülről perzseli, a fülében fájón lüktet a vér a felismerést tudatosítva: az arc az ő arca.
Saját maga hever a fűben, mintha valami ferde tükröt tartanának elé, talán idegen jövőt. Nem érti a látványt, nem érti azt, mi történik. A világ mintha kifordulna a lába alól, a teste még mindig éget, a füle még mindig lüktet, akárcsak az arca. Már nem kívülről nézi a jelenetet, sokkal inkább benne van. A teste egyszerre érződik könnyűnek és nehéznek. Tenyere önkéntelenül simul a fölötte tornyosuló férfi hátára, ujjbegyeivel térképezve fel az összes régi, megkeményedve feszülő sebhely sziluettjét, mely a sima bőrön feszül. Nem érez félelmet, nem érez undort, s talán ez az, ami a legjobban megrémíti. Biztonságban érzi magát.
Valamilyen megmagyarázhatatlan erő húzza a felette lévő alak irányába. Nem tudja megnevezni az érzést, ám minden porcikája közelebb akar kerülni az emberhez, akár vándor az otthonához hosszú bolyongást követően.
A feszítő vágyódás és annak felismerése éles kés módjára hasít belé. Nyirkos tenyereit a sima tarkóra csúsztatja, onnan pedig fentebb, hogy kiemelje a nyakában menedéket kereső férfi arcát. Reszketeg sóhajjal érinti az állát, gyengéden fordítja maga felé amazt.
A legnagyobb meglepetés ezúttal jön.
A felette lévő katona nem ismeretlen, Nardem néz rá vissza.
A bőre hamuszürke. Hiányzó szemhéjai mögül opálosan fehér szemek merednek a boszorkára kifejezéstelenül. Arcába mély, fekete rúnák vannak vájva, olyanok, melyekkel nem díszítenek, sokkal inkább parancsolnak.
A gyanta és a sós erdő illat elillan, helyét nedves föld, állott sírok és a rothadó hús fojtogató bűze veszi át. A lány riadtan kiált fel, ahogy az előbb még egészen elven test most élettelenül zuhan mellé. Reszketve húzza össze magát, rá kell döbbennie, fázik. Nem emlékszik utoljára, mikor fázott ennyire. Ekkor döbben rá, a föld sem ugyan az, mely elterül alatta. A fű eltűnt, helyét fekete talaj vette át, terméketlen, repedezett. Testét sűrű, szurokszerű anyag vonja be, mely lassan csorog végig a karjain. Körülötte a hajófák törzseinél mozdulatlan alakok állnak, tucatjaival. Nyitott, opálos szemeikkel egyre csak őt bámulják, testüket mély, metszett rúnák csipkézik. Merevek, már-már természetellenesek, mintha amazokat is az erdő nevelte volna ki. A félhomályban a fekete rúnák tompán izzanak.
A törzsek recsegni kezdenek, a szél nem mozgatja őket, valami más azonban igen. A fák pillanatokon belül megadóan hajolnak egymás elől, akár az olvasztott viasz, hogy az úgy képzett kapun át alak közeledhessen. A pata topán koppan a meddő talajon. Aztán még egy, majd egy újabb. A tölgyeknél is magasabb, emberi kezekből formált agancsok a lombok közé vesznek. Az isten teste olyan, mintha kérgekből, árnyékból és magából az éjszakából fonták volna össze. Nem siet, de nincs is rá szüksége.
Thalyssa sebesen igyekszik felnyomni magát a földről, hasztalan. Leírhatatlan erő ragadja meg a haját, fejét hátrahúzza, majd a következő pillanatban arccal előre csapódik a földnek. A talaj nem szilárd, megnyílik alatta, s úgy nyeli el, akár a sűrű, fekete iszap. Hiába kapálózik, minden mozdulatával egyre mélyebbre süllyed. A hideg, sűrű folyadék az arcába ömlik. Belehatol az orrába, a szájába, megtölti a tüdejét. Kétségbeesetten próbál levegőt venni, de nem képes rá. Utolsó képe, melyet lát agancsos istenének tükröződő, elmosódó torz alakja, ahogy amaz hangtalanul fölé magasodik. Mintha ferde, rút tükörből nézné. A sötétségben valami hideg és sikamlós ér az ajkaihoz, ő pedig nem tudja eldönteni, sikoltani kíván-e, vagy levegőt venni.
Thalyssa fuldokolva riad rémálmából.
Akár a felhúzótt, rugóra erősített bábok pattan ő is ültébe, zihálva kapkodja a levegőt. A kunyhó világos, a nap már magasan jár, keskeny aranycsíkokban tör át a zsalu résein. A hálóing teljesen a bőréhez tapadt, úgy izzadta át, mintha láz gyötörte volna egész éjjel.
Reszkető kézzel az arcához kap, ahogy valami hűvös mozdul az ajkán. Ösztönösen csap oda.
Egy apró, zöld gyík pottyan a takaróra, megszeppenve cikáz végig rajta, majd eltűnik a padló repedései között.
Thalyssa csak ül, nem mozdul. Talán nem akar, talán nem mer.
A szíve olyan hevesen ver, hogy szinte fáj.
A kunyhó üres, Nardem már órákkal korábban elment, hagyta, hogy aludjon. Csak a tűzrakóhely kihűlt hamuja, a gyógynövények ismerős illata és a reggel csendje maradt. A lány gémberedett jobbjával kelletlenül dörgöl az orrára, melyben még mindig hátrahagyta nyomát a Vaserdő rothadó szaga.
Szárazan nyel, még a torkán érzi az álmot. Erősen, agresszívan vakar rá, mintha a fájdalommal és a bőrrel együtt a kellemetlen érzést is lekaparhatná, ám sajnos nem jár sikerrel.
A rémálom képei úgy ülnek a mellkasán, akár egy nehéz malomkő. Hiába mossa meg az arcát a lavorba mért hideg vízzel, hiába dörzsöli le magáról az izzadságot, a rothadás szaga még mindig ott lappang az orrában. Ha lehunyja a szemét látja Nardem opálos tekintetét, a húsba mart rúnákat és az agancsos árnyékot, mely hangtalanul közelít felé.
Végül erőt vesz magán, hiszen a munka mindig rendet teremt ott, ahol az elme már nem képes.
A tegnap gyűjtött gyógynövények most a fehér lepedőn száradnak. Miután átöltözött, haját hátratűzi arcából, csak aztán lát neki a munkának. A herbáliákat a széles asztalra fekteti, mindet külön kupacba rendezve.
Lassan dolgozik, kimérten, ügyelve a legapróbb részletekre is. Már-már rituális, szinte szertartásos. A csorba mozsár tompa koppanásai betöltik a kunyhó terét, míg a korábban már megszárított levelek szinte porrá omlanak a keze alatt. Eközben az üstben víz melegszik, melybe egymás után kerülnek be a különböző főzetekhez szükségesnövények. Kesernyés gőz lengi körül a helységet, melyhez hamarosan méz, gyanta és fenyőillat keveredik.
Thalyssa nem gondolkodik, legalább is ezt próbálja elhitetni magával, ám valahányszor a mozsárra lesújt a törő, úgy dereng fel neki is a katona hátán végigsimító kéz. A sima bőr az ujjai alatt…a régi sebhelyek.
Az arc.
Nardem arca, a fehér, szemhéj nélküli opálos tekintet, a rothadás, az enyhén elnyíló áll.
A mozsár kis híján kicsúszik a kezéből.*
-Ez csak egy álom volt…egy buta kislány buta álma. Leányálom csupán -suttog száraz torokkal maga elé, ám a keserű igazság az, ő sem hiszi el.
Déltájban már három kenőcs hűl az ablak alatt, kétféle por áll kis vászonzacskóba kötözve, a főzeteket gondosan agyagpalackokba szűrte. Minden mozdulatot ezerszer elvégzett már, mégis újr és újra ugyanoda tér vissza.
Miért Nardem?
Miért az ő arca…?
Miért ott, miért ő?
És miért tették azt, amit…?!
Hiszen sosem vonzotta a testiség, sosem vágyott rá, és ha el is játszott volna valaha a gondolattal, azt semmiképp sem így tette volna, ráadásul nem egy férfival. Nardem pedig az. Még ha nem is szőrös, de férfi. Aki egyáltalán nem is tetszik Thalyssának. Tehát akkor miért is róla álmodik? Miért így…?! Miféle bolond játékot űz vele az istene? Egyáltalán minek riogatja őt, mit akar neki megmutatni? Mi a célja, mit akarhat tőle?
És mi van, ha nem is az istene vágyja az álmát, hanem ő maga? Mi van akkor, ha ez az ő akarata? Mi történik akkor, ha rájön, valóban elvette a láp az eszét. Pontosan úgy, ahogy a bajadérnak a legendáikban. Hiszen amaz is a lápban élt, férfiakkal hempergőzött!
Frusztráltsága keserű könnyeket csal a szemeibe, melyeket pipadohánnyal igyekszik felitatni, elfojtani. A frissen kevert kékes őrleményből extra adagot hint a pipába tömendő, porral átitatott dohányra, majd újabb adagot merít nyálas mutatóujjára, hogy gyors, precíz mozdulatokkal dörzsölhesse be ínyét és nyelve alját.
A szája szinte azonnal zsibbadni kezd. Nem teketóriázik sokat, hamarosan a pipára is rágyújt, hogy a könnyed, zsibbadó érzés ne csak a szájüregét uralja, hanem egész elméjét, testét.
Az erős dohányt mélyre szívja, egészen addig tartja lent, míg tüdeje össze nem szorul a levegő hiányában, ereiben nem érzi a perzselő sóvárgást az oxigén után, csak akkor engedi ki. A sűrű, kékesen derengő füst megüli a viskót. A feszültség kissé enged.
Újabb szívás, lent tartja azt is, csak aztán fújja ki. A vállai is ellazulnak.
A harmadik után úgy érzi, végre nem hallja saját szívverését, ám a gondolatai nem tűnnek el, épp ellenkezőleg. Az álom jóval tisztábban dereng fel. A füst gomolygása között mintha újra kirajzolódnának a rúnák, az agancsok, a fekete föld.
Thalyssa erősen szorítja össze a szemeit, durván dörzsöl rájuk, hogy aztán ismét, jóval mohóbban szívjon a pipába, melytől a feledést, tompaságot várja. A kunyhó lassan megtelik az édeskés, nehéz illattal, a jó orr különséget tud tenni a receptben történt változásban.
Eközben a nap rendíthetetlenül vándorol odakint az égen, míg odabent elvész az idő.
A délután végére már alig lehet látni a helyiségen keresztül, a füst vékony fátyolként telepszik meg a gerendák alatt. Thalyssa széles terpeszben ül a padlón, Haja teljesen kibomlott, vörös tincsei izzadt bőréhez tapadnak. A kezében markolt fehér krétával görcsösen kaparja a sötét padlózatot, minduntalan újabb és újabb rúnát vésve bele. Motyog, sutyorog maga elé, míg szinte belevájja a felületbe az írást. Ahogy megtette korábban a fallal, az ajtófélfákkal, a gerendaszegélyekkel és minden mással is, melyet a keze ért. Erősen nyomja a krétát a padlóhoz, így az megadva magát kettétör csontos ujjai alatt. A lány keze nagyot koppan a földön, tág pupillákkal, lomhán billenti hátra a fejét, a falra akasztott egyik szárított zsályacsokorra meredve.*
-Érted-e, amit mondok neked….? Dehogy érted.
Nem érti…
Nem érti, pont, mint ahogy Nardem sem ért soha semmit, amit neki mond. Hol lehet már a férfi? Hol késlekedhet? Elveszett vajon? Vagy elhagyta? Visszatér-e valaha? Visszahozzák neki az istenek? Az övé volt valaha, ha nem kerül meg?
Megannyi kérdés követi a másikat, a feje egyre inkább belesajdul a zsibongásba. Újra kell gyújtani a pislákoló pipát, remegő ujjakkal teszi meg. A férfi arca felvillan előtte, de nem a halotté. Nardem nagyon is eleven. Élő.
A szemhéjai vidáman rebbennek, ahogy kurtán, de jóízűen nevet, vagy épp hogy ráncba szaladnak a szemöldökei nemtetszését kifejezve. Hozzáért az ujja az övéhez, ahogy hátra adta neki a beretvát. És akkor is, mikor a kezébe potyogtatta a vadmálnát.
A gyomra összerándul a gondolatra.
Mert… mi van akkor, ha az álmok igazából nem is róla szólnak, hanem…neki?
A nap már jócskán lebukik a fák közé, mikor odakintről ismerős, cuppogó hangot hall. Az evező lassan merül minden egyes alkalommal, tolla hosszan húz. Aztán meghallja a határozott lépteket, melyek a fa gyökerein koppannak. Nehéz csizmában járó ember léptei azok.
A kunyhó ajtaja halk nyikorgással tárul ki, betekintést adva mindarra a káoszra, mely odabent uralkodik. A nehéz, sűrű füst egy része kiszalad a nyitott ajtón, szinte mellkasba talpalva a katonát, ám mégsem ez a legkülönösebb.
Nardem szemei a félhomályban is kiválóan láthatják a fehéren izzó krétanyomokata a falakon, a gerendákon, a padlón, mindenütt. Nem egyszerű védőjegyek, vagy iskolai rúnák, sokkal inkább kusza, egymásra torlódó szimbólumok, mintha valaki órákon keresztül próbálta volna leírni ugyan azt. A falakon körök, megtört vonalak, ősi jelek és saját kézzel írt jegyzetek keverednek.
Néhány rúna félbemaradt, másokat újra és újra áthúztak, mintha Thalyssa minden alkalommal mást látott volna beléjük. A levegő nehéz, édeskés, füstös, a gyógynövények és az égetett dohány szaga jótékonyan keveredik.
A lány a kihűlt tűzrakóhely tövében kuporog összegömbölyödve. Pipája félredobva, valahol a fal tövében, ő maga a térdének dönti a fejét, úgy cirógatja krétás körömhegyeivel tarkóját. A mozdulat olyan lassú és fakó, hogy senki nem tudná megmondani, alszik-e a leány, vagy ébren van. Haja teljesen kibomlott, vörös tincsei nedvesen tapadnak a halántékához és nyakához. Nem csak izzad, a teste láthatóan küzd valamivel. Arca kipirul, bőre forró, homlokán apró izzadtságcseppek ülnek.
Ám talán a szeme a legijesztőbb. A pillanatban, mikor Nardem megszólítja, felpillant rá. A tekintete nemhogy üres, épp ellenkezőleg, nagyon is élénk.
Tágra nyílva merednek előre, mintha egyszerre két világot látnának. A pupillái tágak a sötét kunyhó ellenére is. Néha az ablak felé pillant, mintha látna, keresne ott valakit, máskor beszél is hozzá. Aztán hirtelen fordul Nardem irányába, mintha eddig nem látta volna őt. Talán úgy is volt. *
-Te…nem vagy halott! -*a nyelve akad, nehezen pörög. A kezei merő krétapor borította tenyerek, Körmei alatt fehér maradványok virítanak. Baljában még mindig a törött krétát szorongatja.
A légzése szabálytalan, szemei tágra nyílva cikáznak a környezeten, csak aztán állapodnak meg a katonán.
Amaz közelebb lép, mire ő felemeli mindkét kezét, azzal védve feje búbját. Olyan kicsire húzódik, amennyire csak lehet. Védi magát, mert nem tudja eldönteni, amit lát álom-e, vagy valóság. Egyszerűen nem tud különbséget tenni a látomás és az éber álmok között. Ahogy a férfi a közelébe ér, fél kezét magasra emeli a levegőbe tétova, elnagyolt rúnát fest mutatóujjával, attól várva a menedéket.*
-Ne hagyd, hogy megérintsen…! -*fakad ki. Hogy ez Nardemnek szól, vagy Nardem ellen, az a vékonyodó, rimánkodó hangból nem derül ki, nem is tudna. Pillanatokon belül a lány már görcsösen markolja a katona lábát, el sem kívánva engedni azt. Ujjai belefehérednek, ahogy a vászont marja, tekintete űzött vadra emlékeztet. Kavarog az elméje, hát még a gyomra!
De egyelőre egyiknek sem ad utat.
Még nem.*
2436. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-08-01 19:26:16
Üzenet elküldve: 2026-08-01 19:26:16
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Megüti a fülét a lány hangjának tónusa, amivel az a szavait ismétli. A maga részéről továbbra is kitart a megállapítása mellett, akkor is, ha Thalyssa megsértődni készül rajta. Legalábbis.. úgy hiszi, hogy arra készül. A fröcskölésre emiatt nem is számít, épp csak arra van ideje, hogy arcát elfordítsa a záporozó vízcseppek elől, egyébiránt nem kapálózik ellene. Halkan felnevet, eddigre majdnem-száraz bőrén most újra vízcseppek futnak. Összevarrt arcán különösnek hat a mosoly; leginkább azért, mert ennyire önfeledtet nem is láthatott még rajta a lány eddig. Egy pillanatra egészen elfeledkezik azokról a kövekről amik szinte mindig mellkasát nyomják, és nem lesz több vagy kevesebb, mint ami természetétől fogva: egy egyszerű legényember. Mosolya beleegyezővé és talányossá válik ahogy Thalyssa furának nevezi. Ki tudja? Talán tényleg fura maga is.
Viszonozza a lány pillantásait, nyíltan és őszinte kíváncsisággal néz végig rajta, talán most először így. Nem lányságát-nőiségét vizslatja, ahogy tekintete végigsiklik a bőrén, hanem az abba metszett mintákat nézi, azok különös formáját, és arra gondol, hogy mennyire sok fájdalmat kellett elviselnie hozzá a lánynak, hogy ezeket a rovásokat hordhassa. Ez az egyszerű felismerés egyfajta tiszteletet szül benne - a fájdalmat és annak vállfajait ismeri, és tudja, hogy mekkora erő kell ahhoz, hogy egyiket-másikat elviselje az ember.
A hirtelen megállapítás úgy éri, olyan váratlanul, mintha Thalyssa most nem vizet fröcskölne felé, de egy vasból készült rúddal sújtana le rá; válla is szinte megrogyni látszik, ahogy a szó elér az elméjéig.
Szörnyeteg.
Tökéletes szörnyeteg.
Az eddig szája körül játszó mosoly elfoszlik; ajkai keskeny csíkká szorulnak egy pillanatra. Nem tudja, hogy szándékos volt-e Thalyssától a szó, de azt kétli, hogy véletlen. Olyan kíméletlen pontossággal talált rá és nyomta oda ujját a lány annak a pontnak, amely napok óta csak gyötri, mintha csak az arcán húzódó sebbel tette volna ugyanezt.
Eszébe jut Grimbauld, eszébe jut hogy mi történt kettejük között, és nem csak eszébe jut, de egy pillanatra mintha ismét tenyerében érezné kardja markolatát. A térdén feszülő anyagba dörgöli azt a tenyerét, hátha szabadulna az érzéstől.
Elfordítja arcát a lánytól. Nem azért, mert az feláll, nem azért, mert öltözni készül. Egyszerűen csak nem akarja látni most őt. Nem haragszik rá s nem is gyűlöli őt a véletlen-szándékos emlékeztető miatt, ha ezeket mégis érzi -és érzi-, akkor azt kizárólag önmaga felé teszi. Sokadjára gondolkozik el azon, hogy kicsoda-micsoda lehet Thalyssa, amiért szemlátomást olykor mintha belelátna a lelkébe-fejébe.
Erősen koncentrál, hogy mindazt amit most érez, ne érezze. Mintha sötét, gomolygó fellegeket akarna szelencébe zárni. Ostoba próbálkozás. Nem is jut vele sokra. Hirtelen megkívánja a pipafüstöt, szinte viszket bőre alatt az érzés, hogy eltelítse magát vele, és rossz érzéseit, gondolatait az elhasznált füsttel együtt fújja ki a levegőbe. Hirtelen hiányozni kezd neki az a csöndes nyugalom, a fád semmilyenség amit a füst hoz magával. Nem is kéne sok ahhoz, hogy az kimossa belőle ezt az érzést! Csupán egy pöffentés. Talán kettő. Több semmiképp. Nyelve hegyével nedvesíti meg alsó ajkát.
Mikor visszafordul, még elcsípi a batyu felé irányuló intést. Aprót bólint, jelezvén, hogy megértette azt. Feláll, a földre veti a dereka köré csavart lepedőt, és ügyet sem vetve a lányra veszi vissza ruháit. Persze attól, hogy nem néz felé, pontosan tudja, hogy merre van; ha esetleg bármi baj lenne, arra azonnal tudna reagálni.
A batyut a vállára veti és szótlanul néz a lányra, majd indul vissza, a csónak felé. Sosem volt különösebben jó vadonjáró, de könnyen felismeri és visszaköveti saját friss nyomaikat. Mikor felfedezi hogy Thalyssának vannak még üres zsákjai amibe a lány az ingovány ajándékaiból gyűjt, a magára kényszerített nyugalom megremeg, és teret hagy némi izgatott örömnek. Végre! Nem csak a vándorebéd kerül tányérjukra!
A piros- és lilabogyókból bőven szed a neki adott zsákba, korábban feltűnt neki hogy a lány is kedvtelve csemegézett a málnából. A gombákat és gyökereket Thalyssára hagyja, nem kockáztatná meg, hogy valami olyat szed fel, amivel aztán jobb esetben egy napra elcsapják a hasukat, rosszabb esetben pedig.. Korábban sem foglalkozott ilyesmivel, sosem. A kompániából nem ő volt az, aki kiismerte magát eme dolgok között. Még emlékszik, hogy hol találta a vízityúk-fészket, így abból elcsen egy tojást -a lánynak rá se kell szólnia, hogy ne fossza ki teljesen a fészket-, ami mellé talál még wyward-tojást és kacsa-tojást is. Elégedettnek érzi magát.
Nem különösebben szól egyikük sem a visszaúton, az evező halk locsogása csapja csak az egyetlen zajt szinte. Nem bánja - nem is lenne most kedve beszélni. A kunyhóhoz visszaérve segít felcígölni, amit a lány hagy neki. Azt észreveszi, hogy a növényekkel teli zsákokhoz nem hagyja nyúlni, így azokkal nem is erősködik.
Felérve lehúzza csizmáját hogy kényelmesebben legyen, majd ugyanabban a közéjük ült csöndességben tesz-vesz maga is. Fél szemmel oda-odanéz a lányra, figyeli hogy mit és hogy csinál; közben maga a kunyhó szívének szélére húzódva felkészül, hogy elkészítse a vacsorát. A pipa felé kúszó füstjébe szippant, érzi gyomortájon azt a különös remegést, a vágyat, hogy maga emelje szájához a tulipánformára faragott készséget, és közvetlenül abból szívja be a füstöt. Ezt a vágyát nem teszi szóvá, lenyeli azt, mintha csak szégyellné; viszont nem állja meg, hogy a levegőt kissé kékesen ködössé tévő pamacsokból ne szívjon be, amennyit csak feltűnés nélkül tud.
Eközben csak nekikezd a főzésnek is. A vándorebédnek való gubissal elbajlódik kicsit, de nem kér segítséget hozzá Thalyssától. A gombával és a gyökerekkel már jobban boldogul. Mire a vándorebéd lassan forrni kezd, a gyökereket már a parázs mellé dugja, hogy annak forróságában süljenek meg, a gombákat pedig szétszedi-felvágja, minden egyes darabot gondosan megszagolva, mintha csak így ellenőrizné azt. Van, amelyiknek jellegzetes korhadás-szaga van, van aminek inkább édeskés, az egyiknek viszont kifejezetten fűszeres, majdnem csípős. Azt úgy, ahogy van bedobja az edénybe, a többit -jobb ötlet híján- ugyanúgy a parázs mellett kezdi el sütni, gondosan forgatva őket, hogy meg ne égjenek. A tojásokat gondosan megtisztítja, és csak úgy, héjukban teszi a fövő ételbe, hogy abban készüljenek el.
Hamarabb végez ezzel, mintsem Thalyssa szétválogassa az aznapi szüretét. A tűzhely mellé kuporodik; sarkaira ül, összefonja maga előtt karjait. A tűz fényében tekintete végül csak a lány felé fordul megint. A pipafüst eddigre már átmosta a gondolatait annyira, hogy ne érezze magában azt a feszültséget amit odakint, a melegvizű szemnél; így nyugodtan, szinte közömbösen bámul. Tekintete megint megakad a bőrbe vésett jeleken, a neki háttal tevékenykedő lány vádliját és combjait nézi amit alsóruhája a szemre hagy, és a folyamatosan járó karjait. Most nem azon tűnődik, hogy mennyire fájhatott a rajzolatok megszerzése, hanem hogy miért vannak? És miért van belőlük ennyi?
Szokás szerint a vacokba telepednek enni, perecbe hajtogatott lábakkal ül, tenyerén tányérjával, szótlanul falatozik. Akkor néz csak fel, amikor a lány megszólal; ahogy felnéz, tekintete találkozik a felemás szemekkel. Az elhangzó kérdésre csak megrázza kissé a fejét, úgy sejti, hogy a lány nem kér valójában választ rá.
Az elhangzó magyarázaton eltöpreng; a kanállal szórakozottan tologatja falatokat táljában. A haj őrizné az emlékeket? Bárha így lenne! Mennyire könnyű lenne megszabadulnia akkor mindentől, ami most nyomasztja! Hát hajrá - beretválják le mind, és utána akár el is égethetik, hátha a bűzös füsttel együtt a mellkasát nyomó kövek súlya is enyhülne..! De tudja, hogy ez nincs így. Túl könnyű lenne! Túl könnyű..*
- Értem. *-vállat von. Dehogy érti. Elképzelni sem tudja, hogy Thalyssa miképp tarthatná rendben mindazt ami benne van, akkor, amikor erre saját maga sem képes.
Feláll hogy átüljön a felszabadított székre. Míg odalép, leveti az inget -már nem teljesen fehér, az odakint töltött nap rajta hagyta a nyomát-, és visszadobja azt a vacok szélére. Háttal ül le a lánynak. A hajában összeszoruló ujjakra nem számít, egy pillanatra éles fájdalommal válaszolnak a mozdulatra az idegei. Arra gondol, hogy Thalyssa most utoljára csinálhatott ilyet. Aztán arra gondol, hogy ez a fájdalom semmiség volt ahhoz képest, amit épp most ígér neki a lány. Nem számít. Mármint a fájdalom. Az a legkevesebb, ami a jussa azért, hogy ő most itt ül.
Az övére fűzött tarsolyból előhúzza a borotvát, és oda se nézve hátraadja azt a lány kezébe. Ujjai egy pillanatra Thalyssa hűvös ujjaihoz érnek. Az ölébe ejti-rejti ökleit. Azt a pontot nézi, ahol a fal a padlózattá fordul át, a deszkák csorba szélét, az idő- és szúrágta fát. Csak akkor csukja be a szemeit, amikor a penge végre hozzákezd munkájának. Tarkója és háta szinte bizsereg az érzéstől, tagjai merevvé válnak, ahogy felkészül a fájdalomra és arra, hogy elrántsa magát előle; ám kényszeríti testét hogy ellazuljon, s végül ez sikerül is. Thalyssa ügyes. Nem vágja meg őt, a penge sem túl erős a bőrén. Érzi a lány közelségét, nem csak azt a különös illatot ami belőle árad -most a hajából is bőszen kiüt a gyógynövények aromája-, de a néha hátához érő testet, annak melegét. Szinte megnyugtatja az érzés. Mire a lány végez az utolsó borotvahúzással is, már egészen megbocsátja neki magában, hogy szörnyetegnek nevezte odakint. Hiszen egyébként is: igaza volt.
Mikor elkészül a beretválás, nem áll fel egyből. Kissé előreejti vállait, és mélyet lélegez a kunyhóban ülő sajátos aromájú levegőjéből. Hát ennyi volt! Nincs többé haja! Megvannak-e még az emlékei? Magába hallgatózik. Elfintorodik, ahogy megtalálja azokat, mindet, az utolsó szálig. Ennyit a boszorkányosságról.
Feláll, egy pillanatra oldalrabiccentett fejjel figyeli az egyértelmű mozdulatot, majd a második, parancsolóbbat is. Engedelmeskedik neki. Nem érez zavart miatta. Gondolatai között megfogalmazódik a kérdés a ma már nem először felmerülő névvel kapcsolatban, nemigen hallotta még azt eddig -Caerun-, s kíváncsi, hogy ki is az, akihez hozzákötni készül a lány. De nem kérdez semmit, most még nem. Halkan hümment ahogy megszagolja az orra alá tartott olajos ujjakat, ezt az illatot érezte korábban is Thalyssából áradni. Mivel az nem kérdezi ki a véleményét, ezért azt megtartja magának; hagyja, hogy a lány megérintse és végigkenje az olajjal. Eszébe sem jutna, hogy bármilyen bensőségességet keressen a mozdulataiban, inkább olyan érzése van tőle, mintha a lány úgy ápolná most a testét, ahogy maga a kardjának pengéjével teszi azt, hogy se rozsdafolt, se csorbulás ne legyen rajta. Hallgatja Thalyssa hangját, egyetlen szót sem tud megérteni abból amit az elmond, de a fura nyelvű mantrázás segít neki abban, hogy a pipafüst által megpuhított elméje további nyugvást találjon. A homlokát, ajkát, nyakát és mellkasát illető érintést különösebbnek érzi, mint a korábbiakat. Tényleg látta már ezt Thalyssától, és bár nem tudja, de legalábbis sejti, hogy a mozdulatnak jelentése, jelentősége van. De épp úgy, ahogy a Caerun névvel, ezzel sem tud mit kezdeni egyelőre.
Átveszi a zsíros krémmel töltött tégelyt, apró bólintással nyugtázza a hozzá fűzött szótlan instrukciót. A vacokba küldő mozdulat láttán felrémlik benne, hogy egyszer talán tényleg el kéne magyaráznia a lánynak, hogy mi a különbség egy kutya és maga között, de a korábban leszívott pipafüst puhán oldja szét felborzolódó hangulatát. Csak lassan, mélyről fújtat egyet, és visszatér a derékaljukhoz. Nem fekszik le, leülni rá sem igen akaródzik most neki frissen olajozott testtel. Hanyagul letakarja hát a pokrócával a vackot, s úgy ül le rá, szokása szerint perecbe hajtott lábakkal. Gondolkodás nélkül húzza a pokróc szabad részét az ölébe, már tudja hogy Thalyssa nem szívleli az ok nélküli pőreséget.
Nem figyeli a lányt, annak újra felhangzó mormogásából anélkül is tudja, hogy mit csinál. Inkább a kezébe nyomott tégelybe szimatol bele. Édeskés illatot érez felszállni belőle, nem kifejezetten gyógynövényest, hanem inkább mintha valami virág lenne belezúzva a zsírszerűen sűrű olajba. Ujja hegyére vesz belőle egy keveset, az teste melegétől szinte azonnal fellazul. Óvatosan keni be vele a sebet, most először érintve azt; tapintással próbálja kitalálni, hogy az mennyire fog tudni begyógyulni, s milyen lesz a végén. Nem mintha saját sosem-volt szépsége izgatná. A seb még felettébb érzékeny az érintésre; a beleolvadó gyógyír enyhít az apró, langyos feszülésén a sebszéleknek, az olajból kiáradó édeskés illat szinte elnyomja a testére kent olajét is.
Nem fekszik le, ülve marad, akkor is, amikor Thalyssa elnyújtózik mellette. Elveszi a felé nyújtott csuprot, de nem kortyol bele. Tudja, hogy a tea kimosná fejéből a gondolatait, de azt is tudja, hogy azt úgy teszi, hogy utána egy darabig gondolkozni is képtelen. Nem olyan, mint a füst. A füst sokkal kellemesebb. Nyel egyet. Körbelögyböli a teát.
Lustán fordítja fejét a megszólaló lány felé, szemöldökei meglepetten rezzennek. Hogy félne? Miből gondol ilyet..? Nem fél. Értetlen, inkább, tanácstalan és elveszett. Fullad a mellkasát nyomó kövek súlya alatt -ez a súly az, amit a füst olyan könnyűvé tesz aztán- , de félni, azt nem fél. Fészkelődik egy sort. Kissé elfintorodik, ahogy a lány a boldogságot említi. Ugyan, mit tudhat ő arról, hogy mi tette őt boldoggá..? Orrán át fújja ki a levegőt, hosszan.
Akkor kapja fel kissé a fejét, ahogy Thalyssa a maira következő napról beszél. Gondolatai közül a felfedezés és önálló jövés-menés szinte kiszorít minden mást. Fejben már számolni kezd, mérni a következő nap óráit, hogy melyiken mit tervez tenni. Korán kelni, még a hajnal meghasadása előtt, kihasználni a szürkéskék órát; majd ahogy gyűlni kezd a fény, úgy körbejárni s felmérni a környéket. Viszont ezt mind megakadályozná, elodázná és ellehetetlenítené, ha azt tenné, amit a lány mond.*
- Nem. *-válasza halk, de határozott. A csuprot a földre állítja, a vackon kívülre hajolva, úgy, hogy ne lökhesse fel éjszaka.-* Ez a tea csak mocsarassá teszi a fejemet is. Nem szeretem.
*Egyszerű szavak, de őszinték, nem makacsság szüli őket, de tartózkodás. Inkább aludjon el nehezebben s legyen feje telve mindenfélével, de inkább ez, mint a mákonyos, fejfájós ébredés, amely lomhává teszi. Beletúr hajába, és ráeszmél, hogy nincs haja. Ujjai csupasz fejbőrét illetik, végigsimít rajta. Nem kellemetlen érzés. Hanyatt dől a pokrócon, kissé megborzong a hűlt levegőjű kunyhóban, de nem húzza ki maga alól. Nem akarja a bőrére felvitt összes olajat beledolgozni a vacok rongyaiba. A plafont bámulja félig hunyt szemhéjai alól. Érzi, hogy nem ring dereka alatt a fészekmeleg, nem látja forogni a plafont lassú lüktetéssel, és érzi, hogy az álom is még várat magára, s talán nem is könnyedén lepi majd meg. De legalább tiszta a feje!
Mélyeket lélegzik, a levegőben keresi a pipafüst emlékét.*
//Különös fiú//
*Megüti a fülét a lány hangjának tónusa, amivel az a szavait ismétli. A maga részéről továbbra is kitart a megállapítása mellett, akkor is, ha Thalyssa megsértődni készül rajta. Legalábbis.. úgy hiszi, hogy arra készül. A fröcskölésre emiatt nem is számít, épp csak arra van ideje, hogy arcát elfordítsa a záporozó vízcseppek elől, egyébiránt nem kapálózik ellene. Halkan felnevet, eddigre majdnem-száraz bőrén most újra vízcseppek futnak. Összevarrt arcán különösnek hat a mosoly; leginkább azért, mert ennyire önfeledtet nem is láthatott még rajta a lány eddig. Egy pillanatra egészen elfeledkezik azokról a kövekről amik szinte mindig mellkasát nyomják, és nem lesz több vagy kevesebb, mint ami természetétől fogva: egy egyszerű legényember. Mosolya beleegyezővé és talányossá válik ahogy Thalyssa furának nevezi. Ki tudja? Talán tényleg fura maga is.
Viszonozza a lány pillantásait, nyíltan és őszinte kíváncsisággal néz végig rajta, talán most először így. Nem lányságát-nőiségét vizslatja, ahogy tekintete végigsiklik a bőrén, hanem az abba metszett mintákat nézi, azok különös formáját, és arra gondol, hogy mennyire sok fájdalmat kellett elviselnie hozzá a lánynak, hogy ezeket a rovásokat hordhassa. Ez az egyszerű felismerés egyfajta tiszteletet szül benne - a fájdalmat és annak vállfajait ismeri, és tudja, hogy mekkora erő kell ahhoz, hogy egyiket-másikat elviselje az ember.
A hirtelen megállapítás úgy éri, olyan váratlanul, mintha Thalyssa most nem vizet fröcskölne felé, de egy vasból készült rúddal sújtana le rá; válla is szinte megrogyni látszik, ahogy a szó elér az elméjéig.
Szörnyeteg.
Tökéletes szörnyeteg.
Az eddig szája körül játszó mosoly elfoszlik; ajkai keskeny csíkká szorulnak egy pillanatra. Nem tudja, hogy szándékos volt-e Thalyssától a szó, de azt kétli, hogy véletlen. Olyan kíméletlen pontossággal talált rá és nyomta oda ujját a lány annak a pontnak, amely napok óta csak gyötri, mintha csak az arcán húzódó sebbel tette volna ugyanezt.
Eszébe jut Grimbauld, eszébe jut hogy mi történt kettejük között, és nem csak eszébe jut, de egy pillanatra mintha ismét tenyerében érezné kardja markolatát. A térdén feszülő anyagba dörgöli azt a tenyerét, hátha szabadulna az érzéstől.
Elfordítja arcát a lánytól. Nem azért, mert az feláll, nem azért, mert öltözni készül. Egyszerűen csak nem akarja látni most őt. Nem haragszik rá s nem is gyűlöli őt a véletlen-szándékos emlékeztető miatt, ha ezeket mégis érzi -és érzi-, akkor azt kizárólag önmaga felé teszi. Sokadjára gondolkozik el azon, hogy kicsoda-micsoda lehet Thalyssa, amiért szemlátomást olykor mintha belelátna a lelkébe-fejébe.
Erősen koncentrál, hogy mindazt amit most érez, ne érezze. Mintha sötét, gomolygó fellegeket akarna szelencébe zárni. Ostoba próbálkozás. Nem is jut vele sokra. Hirtelen megkívánja a pipafüstöt, szinte viszket bőre alatt az érzés, hogy eltelítse magát vele, és rossz érzéseit, gondolatait az elhasznált füsttel együtt fújja ki a levegőbe. Hirtelen hiányozni kezd neki az a csöndes nyugalom, a fád semmilyenség amit a füst hoz magával. Nem is kéne sok ahhoz, hogy az kimossa belőle ezt az érzést! Csupán egy pöffentés. Talán kettő. Több semmiképp. Nyelve hegyével nedvesíti meg alsó ajkát.
Mikor visszafordul, még elcsípi a batyu felé irányuló intést. Aprót bólint, jelezvén, hogy megértette azt. Feláll, a földre veti a dereka köré csavart lepedőt, és ügyet sem vetve a lányra veszi vissza ruháit. Persze attól, hogy nem néz felé, pontosan tudja, hogy merre van; ha esetleg bármi baj lenne, arra azonnal tudna reagálni.
A batyut a vállára veti és szótlanul néz a lányra, majd indul vissza, a csónak felé. Sosem volt különösebben jó vadonjáró, de könnyen felismeri és visszaköveti saját friss nyomaikat. Mikor felfedezi hogy Thalyssának vannak még üres zsákjai amibe a lány az ingovány ajándékaiból gyűjt, a magára kényszerített nyugalom megremeg, és teret hagy némi izgatott örömnek. Végre! Nem csak a vándorebéd kerül tányérjukra!
A piros- és lilabogyókból bőven szed a neki adott zsákba, korábban feltűnt neki hogy a lány is kedvtelve csemegézett a málnából. A gombákat és gyökereket Thalyssára hagyja, nem kockáztatná meg, hogy valami olyat szed fel, amivel aztán jobb esetben egy napra elcsapják a hasukat, rosszabb esetben pedig.. Korábban sem foglalkozott ilyesmivel, sosem. A kompániából nem ő volt az, aki kiismerte magát eme dolgok között. Még emlékszik, hogy hol találta a vízityúk-fészket, így abból elcsen egy tojást -a lánynak rá se kell szólnia, hogy ne fossza ki teljesen a fészket-, ami mellé talál még wyward-tojást és kacsa-tojást is. Elégedettnek érzi magát.
Nem különösebben szól egyikük sem a visszaúton, az evező halk locsogása csapja csak az egyetlen zajt szinte. Nem bánja - nem is lenne most kedve beszélni. A kunyhóhoz visszaérve segít felcígölni, amit a lány hagy neki. Azt észreveszi, hogy a növényekkel teli zsákokhoz nem hagyja nyúlni, így azokkal nem is erősködik.
Felérve lehúzza csizmáját hogy kényelmesebben legyen, majd ugyanabban a közéjük ült csöndességben tesz-vesz maga is. Fél szemmel oda-odanéz a lányra, figyeli hogy mit és hogy csinál; közben maga a kunyhó szívének szélére húzódva felkészül, hogy elkészítse a vacsorát. A pipa felé kúszó füstjébe szippant, érzi gyomortájon azt a különös remegést, a vágyat, hogy maga emelje szájához a tulipánformára faragott készséget, és közvetlenül abból szívja be a füstöt. Ezt a vágyát nem teszi szóvá, lenyeli azt, mintha csak szégyellné; viszont nem állja meg, hogy a levegőt kissé kékesen ködössé tévő pamacsokból ne szívjon be, amennyit csak feltűnés nélkül tud.
Eközben csak nekikezd a főzésnek is. A vándorebédnek való gubissal elbajlódik kicsit, de nem kér segítséget hozzá Thalyssától. A gombával és a gyökerekkel már jobban boldogul. Mire a vándorebéd lassan forrni kezd, a gyökereket már a parázs mellé dugja, hogy annak forróságában süljenek meg, a gombákat pedig szétszedi-felvágja, minden egyes darabot gondosan megszagolva, mintha csak így ellenőrizné azt. Van, amelyiknek jellegzetes korhadás-szaga van, van aminek inkább édeskés, az egyiknek viszont kifejezetten fűszeres, majdnem csípős. Azt úgy, ahogy van bedobja az edénybe, a többit -jobb ötlet híján- ugyanúgy a parázs mellett kezdi el sütni, gondosan forgatva őket, hogy meg ne égjenek. A tojásokat gondosan megtisztítja, és csak úgy, héjukban teszi a fövő ételbe, hogy abban készüljenek el.
Hamarabb végez ezzel, mintsem Thalyssa szétválogassa az aznapi szüretét. A tűzhely mellé kuporodik; sarkaira ül, összefonja maga előtt karjait. A tűz fényében tekintete végül csak a lány felé fordul megint. A pipafüst eddigre már átmosta a gondolatait annyira, hogy ne érezze magában azt a feszültséget amit odakint, a melegvizű szemnél; így nyugodtan, szinte közömbösen bámul. Tekintete megint megakad a bőrbe vésett jeleken, a neki háttal tevékenykedő lány vádliját és combjait nézi amit alsóruhája a szemre hagy, és a folyamatosan járó karjait. Most nem azon tűnődik, hogy mennyire fájhatott a rajzolatok megszerzése, hanem hogy miért vannak? És miért van belőlük ennyi?
Szokás szerint a vacokba telepednek enni, perecbe hajtogatott lábakkal ül, tenyerén tányérjával, szótlanul falatozik. Akkor néz csak fel, amikor a lány megszólal; ahogy felnéz, tekintete találkozik a felemás szemekkel. Az elhangzó kérdésre csak megrázza kissé a fejét, úgy sejti, hogy a lány nem kér valójában választ rá.
Az elhangzó magyarázaton eltöpreng; a kanállal szórakozottan tologatja falatokat táljában. A haj őrizné az emlékeket? Bárha így lenne! Mennyire könnyű lenne megszabadulnia akkor mindentől, ami most nyomasztja! Hát hajrá - beretválják le mind, és utána akár el is égethetik, hátha a bűzös füsttel együtt a mellkasát nyomó kövek súlya is enyhülne..! De tudja, hogy ez nincs így. Túl könnyű lenne! Túl könnyű..*
- Értem. *-vállat von. Dehogy érti. Elképzelni sem tudja, hogy Thalyssa miképp tarthatná rendben mindazt ami benne van, akkor, amikor erre saját maga sem képes.
Feláll hogy átüljön a felszabadított székre. Míg odalép, leveti az inget -már nem teljesen fehér, az odakint töltött nap rajta hagyta a nyomát-, és visszadobja azt a vacok szélére. Háttal ül le a lánynak. A hajában összeszoruló ujjakra nem számít, egy pillanatra éles fájdalommal válaszolnak a mozdulatra az idegei. Arra gondol, hogy Thalyssa most utoljára csinálhatott ilyet. Aztán arra gondol, hogy ez a fájdalom semmiség volt ahhoz képest, amit épp most ígér neki a lány. Nem számít. Mármint a fájdalom. Az a legkevesebb, ami a jussa azért, hogy ő most itt ül.
Az övére fűzött tarsolyból előhúzza a borotvát, és oda se nézve hátraadja azt a lány kezébe. Ujjai egy pillanatra Thalyssa hűvös ujjaihoz érnek. Az ölébe ejti-rejti ökleit. Azt a pontot nézi, ahol a fal a padlózattá fordul át, a deszkák csorba szélét, az idő- és szúrágta fát. Csak akkor csukja be a szemeit, amikor a penge végre hozzákezd munkájának. Tarkója és háta szinte bizsereg az érzéstől, tagjai merevvé válnak, ahogy felkészül a fájdalomra és arra, hogy elrántsa magát előle; ám kényszeríti testét hogy ellazuljon, s végül ez sikerül is. Thalyssa ügyes. Nem vágja meg őt, a penge sem túl erős a bőrén. Érzi a lány közelségét, nem csak azt a különös illatot ami belőle árad -most a hajából is bőszen kiüt a gyógynövények aromája-, de a néha hátához érő testet, annak melegét. Szinte megnyugtatja az érzés. Mire a lány végez az utolsó borotvahúzással is, már egészen megbocsátja neki magában, hogy szörnyetegnek nevezte odakint. Hiszen egyébként is: igaza volt.
Mikor elkészül a beretválás, nem áll fel egyből. Kissé előreejti vállait, és mélyet lélegez a kunyhóban ülő sajátos aromájú levegőjéből. Hát ennyi volt! Nincs többé haja! Megvannak-e még az emlékei? Magába hallgatózik. Elfintorodik, ahogy megtalálja azokat, mindet, az utolsó szálig. Ennyit a boszorkányosságról.
Feláll, egy pillanatra oldalrabiccentett fejjel figyeli az egyértelmű mozdulatot, majd a második, parancsolóbbat is. Engedelmeskedik neki. Nem érez zavart miatta. Gondolatai között megfogalmazódik a kérdés a ma már nem először felmerülő névvel kapcsolatban, nemigen hallotta még azt eddig -Caerun-, s kíváncsi, hogy ki is az, akihez hozzákötni készül a lány. De nem kérdez semmit, most még nem. Halkan hümment ahogy megszagolja az orra alá tartott olajos ujjakat, ezt az illatot érezte korábban is Thalyssából áradni. Mivel az nem kérdezi ki a véleményét, ezért azt megtartja magának; hagyja, hogy a lány megérintse és végigkenje az olajjal. Eszébe sem jutna, hogy bármilyen bensőségességet keressen a mozdulataiban, inkább olyan érzése van tőle, mintha a lány úgy ápolná most a testét, ahogy maga a kardjának pengéjével teszi azt, hogy se rozsdafolt, se csorbulás ne legyen rajta. Hallgatja Thalyssa hangját, egyetlen szót sem tud megérteni abból amit az elmond, de a fura nyelvű mantrázás segít neki abban, hogy a pipafüst által megpuhított elméje további nyugvást találjon. A homlokát, ajkát, nyakát és mellkasát illető érintést különösebbnek érzi, mint a korábbiakat. Tényleg látta már ezt Thalyssától, és bár nem tudja, de legalábbis sejti, hogy a mozdulatnak jelentése, jelentősége van. De épp úgy, ahogy a Caerun névvel, ezzel sem tud mit kezdeni egyelőre.
Átveszi a zsíros krémmel töltött tégelyt, apró bólintással nyugtázza a hozzá fűzött szótlan instrukciót. A vacokba küldő mozdulat láttán felrémlik benne, hogy egyszer talán tényleg el kéne magyaráznia a lánynak, hogy mi a különbség egy kutya és maga között, de a korábban leszívott pipafüst puhán oldja szét felborzolódó hangulatát. Csak lassan, mélyről fújtat egyet, és visszatér a derékaljukhoz. Nem fekszik le, leülni rá sem igen akaródzik most neki frissen olajozott testtel. Hanyagul letakarja hát a pokrócával a vackot, s úgy ül le rá, szokása szerint perecbe hajtott lábakkal. Gondolkodás nélkül húzza a pokróc szabad részét az ölébe, már tudja hogy Thalyssa nem szívleli az ok nélküli pőreséget.
Nem figyeli a lányt, annak újra felhangzó mormogásából anélkül is tudja, hogy mit csinál. Inkább a kezébe nyomott tégelybe szimatol bele. Édeskés illatot érez felszállni belőle, nem kifejezetten gyógynövényest, hanem inkább mintha valami virág lenne belezúzva a zsírszerűen sűrű olajba. Ujja hegyére vesz belőle egy keveset, az teste melegétől szinte azonnal fellazul. Óvatosan keni be vele a sebet, most először érintve azt; tapintással próbálja kitalálni, hogy az mennyire fog tudni begyógyulni, s milyen lesz a végén. Nem mintha saját sosem-volt szépsége izgatná. A seb még felettébb érzékeny az érintésre; a beleolvadó gyógyír enyhít az apró, langyos feszülésén a sebszéleknek, az olajból kiáradó édeskés illat szinte elnyomja a testére kent olajét is.
Nem fekszik le, ülve marad, akkor is, amikor Thalyssa elnyújtózik mellette. Elveszi a felé nyújtott csuprot, de nem kortyol bele. Tudja, hogy a tea kimosná fejéből a gondolatait, de azt is tudja, hogy azt úgy teszi, hogy utána egy darabig gondolkozni is képtelen. Nem olyan, mint a füst. A füst sokkal kellemesebb. Nyel egyet. Körbelögyböli a teát.
Lustán fordítja fejét a megszólaló lány felé, szemöldökei meglepetten rezzennek. Hogy félne? Miből gondol ilyet..? Nem fél. Értetlen, inkább, tanácstalan és elveszett. Fullad a mellkasát nyomó kövek súlya alatt -ez a súly az, amit a füst olyan könnyűvé tesz aztán- , de félni, azt nem fél. Fészkelődik egy sort. Kissé elfintorodik, ahogy a lány a boldogságot említi. Ugyan, mit tudhat ő arról, hogy mi tette őt boldoggá..? Orrán át fújja ki a levegőt, hosszan.
Akkor kapja fel kissé a fejét, ahogy Thalyssa a maira következő napról beszél. Gondolatai közül a felfedezés és önálló jövés-menés szinte kiszorít minden mást. Fejben már számolni kezd, mérni a következő nap óráit, hogy melyiken mit tervez tenni. Korán kelni, még a hajnal meghasadása előtt, kihasználni a szürkéskék órát; majd ahogy gyűlni kezd a fény, úgy körbejárni s felmérni a környéket. Viszont ezt mind megakadályozná, elodázná és ellehetetlenítené, ha azt tenné, amit a lány mond.*
- Nem. *-válasza halk, de határozott. A csuprot a földre állítja, a vackon kívülre hajolva, úgy, hogy ne lökhesse fel éjszaka.-* Ez a tea csak mocsarassá teszi a fejemet is. Nem szeretem.
*Egyszerű szavak, de őszinték, nem makacsság szüli őket, de tartózkodás. Inkább aludjon el nehezebben s legyen feje telve mindenfélével, de inkább ez, mint a mákonyos, fejfájós ébredés, amely lomhává teszi. Beletúr hajába, és ráeszmél, hogy nincs haja. Ujjai csupasz fejbőrét illetik, végigsimít rajta. Nem kellemetlen érzés. Hanyatt dől a pokrócon, kissé megborzong a hűlt levegőjű kunyhóban, de nem húzza ki maga alól. Nem akarja a bőrére felvitt összes olajat beledolgozni a vacok rongyaiba. A plafont bámulja félig hunyt szemhéjai alól. Érzi, hogy nem ring dereka alatt a fészekmeleg, nem látja forogni a plafont lassú lüktetéssel, és érzi, hogy az álom is még várat magára, s talán nem is könnyedén lepi majd meg. De legalább tiszta a feje!
Mélyeket lélegzik, a levegőben keresi a pipafüst emlékét.*
2435. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-08-01 15:16:31
Üzenet elküldve: 2026-08-01 15:16:31
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Ajkai megrándulnak, ám arckifejezése olvashatatlan. Fejét valamivel hátrébb billenti, szempillái laposan rebbennek.*
-Furákat kérdezek…
*A férfi után ismétli a kijelentést, bár sajátjában megbúvik a cinizmus, gúny. A hóka, szöcske lábak keresztbe lendülnek egymáson, a gémberedett kéz szelíden söprögeti lentebb az átázott anyagot a rúnázott combokon, így vonva vissza azt takarásba. Valamivel hangosabban, szinte rákontrázva ismétli meg magát.*
-Furákat kérdezek!
*Hirtelen lendít nagyot a vízbe lógó felső lábbal, hogy lábfejével rúghasson vidáman jó adag vizet a zsoldos felé, igyekezve azt kellően lefröcskölni. A mozdulatot pikírt, kihívó, látszati korához pontosan illő csúfondáros rókavigyor követi, amolyan grimasz szerű félmosoly. Csontos vállait hanyagul rántja meg, szép fejét valamivel oldalra billent, kissé megbillegteti. Kokettál.*
-Talán Én magam is fura vagyok. De az is lehet… -*közelebb hajol törzsből, lábait térdig meríti a vízbe, kezeivel megkapaszkodik a kő peremén. Szavait szinte suttogva köpi a másik irányába*-Hogy nem én vagyok a fura, hanem te.
*A kijelentésen elgondolkodik. A hátát egyenesre húzza, valamivel talán még hátrébb is dől, úgy méri végig a lekopaszított testet, a fény és víz játékát a napbarnított bőrön.*
-Tökéletes szörnyeteg vagy. A legtökéletesebb, akit Caerun elém vezethetett.
*Hüvelykjével félkörívet ír le homlokán, alsóajkán, torkán és mellkasán, hogy amazt egyetlen, hosszú, vertikális mozdulattal, képzeletben egyenesen áthúzhassa az első félholdtól az utolsóig. Csak aztán tápászkodik fel, Kivételesen nem szól a zsoldosra, hogy ne nézze, úgy hiszi, amaz pontosan tudja, „mi a dolga”.
Nézze, ne nézze… bárhogy is, pontosan az ellenkezője annak, amit éppen csinál a másik.
Sokat ettől függetlenül nem láthat, a lány gyorsan öltözik. Könnyű alsóruháját pillanatok alatt kapja magára, arra húzza a köntöst, melyet jóval gondosabban lapol és köt. Azt végül a kötény követi, annak minden dudorodó zsebével. Gondosan pakol, de a fürdőzéshez használt eszközök batyuját már nem veszi fel. Kezével jelzés értékkel legyint a földön heverő csomagra, csak aztán fordul el így adva meg a katonának azt a privát teret, melyet igényelhet az öltözködéshez. Ő maga addig apró kört tesz a környéken. Nem nagyot, akkorát, amennyivel még gyűjtögethet egy keveset, ám szem előtt marad.
A visszaúton nem rest, megengedi maguknak a szüretet.
Kisebb rongyzsákok telnek meg málnával és szederrel, akad ott gomba is és mindenféle ehető gyökér, sőt, egy-egy tojást is megenged, hogy elhozzon a férfi a bokrok között megbúvó fészkekből.
Az útjuk hosszú, de termékeny. Így visszaérve a lápba van mit előkészíteni, elrakni, így a lány kedve sem borús. Mindössze nyomott, talán egy kicsit izgága is. Sötétedés előtt kevéssel érnek vissza a remetelakhoz. A lány sorra pakol mindent az asztalra, első dolga között van a pipára való gyújtás, mialatt a tegnap gyűjtött, eddig vásznon száradó növények előtt guggolva rendezi őket apró csokrokba. Sorra zsinegeli a csokrokat, melyeket gondosan át is vet utána a gerendán, onnan lógatva alá. A kékesen derengő füst lomhán hódítja meg a kunyhó belsőterét és annak minden zugát. A dohos helység hamarosan lobogó lángok ölelésében narancsosra festett, mákonydelíriumos otthonná változik. A vacsora elkészítését kivételesen a férfire hagyja, ő maga az aznap gyűjtött növényekkel bíbelődik, azokat rendezi sorra a lepedőre, hogy mindnek külön figyelmet szentelhessen. Gondosan segíti le magáról a kötényt és a köntöst is, megmaradva alsóruhájában. Az étel elfogyasztását ismét a fészekben teszi meg, a férfit is oda utasítja. Az asztal foglalt, a szék úgyszintén.
Enni elnagyoltan eszik, egyre csak a másik haját figyeli.*
-Tudod miért nem engedtem neked, hogy magad vágd a hajad? A haj mágikus… megőrzi az emlékeket és hozzád kötődik. A testnedveid után ez a legértékesebb, ami téged hordoz. Ezért nem látsz engem sosem hajat vágni. Nem is fogsz. Mivel az enyém vagy, így a hajad is az enyém. Rajtam kívül senki sem verhet téged rontással vagy kötéssel. Te az én gondom vagy, így az én dolgom az is, hogy rendben tartsalak itt -*saját halántékára koppint mutatóujjával.*-Belül és kívül is. Érted-e, amit mondok neked, Katona?
*~Dehogy érted, sosem fogod megérteni…~*
*A Katona megszólításban most nincs szemrehányás. Talán segített a férfi megítélésében a tény megismerése, miszerint amaz nem katona, sokkal inkább zsoldos test és vagyonőr. Kényelmesen várja meg a fészekben ülve, míg végeznek, csak aztán áll fel, hogy a szennyes edényekre tartott dézsába csúsztassa a mosatlant. Tenyérlappal csúsztatja félre az asztalon lévő herbáliák egy részét, a székre pakolt dolgokat is lepakolja, csak aztán inti oda a férfit is. Kipakolja a maga olajait, erdei kencéit. A rövidre szabott, ujjatlan alsóruha láttatni engedi a boszorka bőrébe metszett rúnák tengerét, melyet kígyóként, spirálban tekergőznek végtagjain, míg halványan derengő szegycsontján egyenes vonalban fut felfelé.
Fejével a szék felé biccent, megvárja, hogy a másik helyet foglaljon. Vizet készít ki egy tálba, mellé szappant. A férfi mögé lép, elgondolkova túr bele a rövid hajba, ujjait hirtelen összezárja, így csippenti meg. Finoman markolja meg, óvatosan húz rajta. Ajkára szórakozott mosoly ül ki.*
-Láttam, hogy a jeleim nézed. Egyszer neked is lesznek, Fiú. Én magam fogom neked adni őket. Az összeset. Az elsőt azért kapod majd, hogy Caerunhoz tartozhass, a másodikat pedig azért, hogy hozzám. A többit...meg majd másért.
*Kéri a beretvát, így meg is kapja azt. A szappant egy kis fatálban sűrű habbá dolgozza, ujjaival belekanalaz, amazt egyenletesen eloszlatja a rövid hajon, fejbőrön. Nem kapkod, hagyja, hogy a hab felpuhítsa a hajszálakat és csúszós réteget képezhessen a penge számára. Ezt követően veszi csak kézbe a beretvát, a tenyerében megforgatva ellenőrzi annak élét, csak aztán lát neki a munkának. Jobbjával feszesre húzz a bőrt a homloknál, hogy baljával rövid, határozott mozdulatokkal kezdje lefejteni a hajat. Nem tesz hosszú vágásokat, nem kockáztatja, hogy a penge megcsússzon, sokkal inkább centiről-centire vág, minden egyes mozdulat után letörölve az asztalra dobott ronggyal a pengére tapadt habot és a hajszálakat. Ahogy egyre csak halad a tarkó irányába, úgy feszíti újra és újra a bőrt. Az acél szinte súrolja a fejbőrt, halk, sercegő hangot hagyva maga után.
Hiába dolgozik gyorsan, a hab is hamar szárad, így újabb és újabb réteget visz fel, hiszen szárazon a penge sem csúszna. Az ujjai hűvösek, ám a teste meleg. Kivételesen nem zavarja, hogy itt-ott nekinyomódik a másiknak, sokkal inkább foglalja le a tökéletesen kivitelezett munka és a gondja arra, hogy ne vágja meg a bőrt.
Végül egészen Nardem mögé áll. A tarkónál kiváltképp óvatosan dolgozik, kissé előrebillenti a férfi fejét, hogy a bőr kisimuljon, hogy aztán lassabb, még rövidebb mozdulatokkal kövesse le a koponya ívét. Végül a fülekkel zár. Hüvelykjével óvatosan húzza el a porcot az útból, hogy a penge nehogy megakadjon. Mikor a teljes fejjel végzett, újabb rongyot vizez be, tisztát, amazzal törölgeti át a zsoldost, így szedve le a maradék habot, hajat. Csak aztán simogat végig a fejbőrön. Elégedetten biccent, ahol érdes foltot érez, ott megismétli a beretválást.
Nem kell megkérni, hogy olajat adjon a pengére. Ügyes mozdulattal sodorja le a hatalmas tégely tetejét, melyben sűrű, sötét olaj szaglik. Az illat semmiképp sem édes, parfümös, nem emlékeztet egyetlen nemesi udvar pompájára vagy nehéz virágolajaira, sokkal inkább magára az erdőre. Elsőként a fenyőgyanta mély, balzsamos aromája csapja meg az ember orrát, melyet a frissen tört fenyőtűk hűvös, zöld illata kísér. Alatt ott rejtőzik a nedves moha és a sötét, eső áztatta erdei föld nyers aromája. A következő árnyalat boróka fanyar frissessége és a tölgy kérgének száraz, fás illata. Néhány pillanattal később azonban kibontakoznak a finomabb jegyek is. Az erdei ibolya szinte alig észrevehető édessége, a hanga lány virágillata és a bodzavirág tiszta, könnyedsége úgy simul a földes alapba, mintha nem elnyomni, inkább megszelidíteni készülne. Egyáltalán nem cukros és nem is tolakodó, inkább olyan, akár az erdei tisztás virágai, melyek a mohával borított fák között nőnek. Az összhatás hűvös, tiszta, zöld és mély.
Mutatóujjára mindössze egy leheletnyit vesz, azzal keni végig a pengét. Közel emeli ajkaihoz, lesütve szemeit suttog rá valamit érthetetlenül, kihallhatatlanul. Csak aztán teszi félre az eszközt, hogy annak gazdájával folytathassa.
Kezével finoman int a férfinek, szinte utasítva, hogy álljon fel. Egy újabb intés, amivel arra utal, a bőrét rejtő textilt távolítsa el. Ha nem teszi, hát ismét int, jóval erélyesebben, magasra kúszó szemöldökkel.*
-Caeruné vagy, tehát az erdőé. Ez segít, hogy könnyebben kötődj hozzá. Ez, a tea, a pipa…mind-mind eszközei annak, hogy közelebb érezd magadhoz. Ejj, jó magasra nőttél! Na… Szagold meg! Ezzel foglak bekenni. -*ismét az olajba mártja az ujjait. A bársonyos mázat hüvelykjével oszlatja el az ujjbegyeken, csak aztán emeli a katona orra elé, hogy megszagolja.*
*A hűvös ujjak először a vállakat járják át, aztán a karokat, törzset, végül a combokat, a lábszárat és a bokát. A tégely sokszor koppan a földön, asztalon, mivel a lány mindkét kezét használja. Minden egyes terület után söprögető mozdulatokkal illető a bőrt ott ahol a csontok kapcsolódnak, illetve ott, ahol fontosabb, élethez elengedhetetlen szervek lapulnak a csontok ölelésében. Az olajozásban semmi romantikus, vagy kellemes nincs. A mozdulatok erősek, határozottak, már-már durvák, minden egyes érintést mélyről előtörő, ismeretlen nyelvű, ritmikus suttogás kísér. A tűz egyenletes pattogása, a láp egyre beszűrődő dallama, az ütemes, dallamra emlékeztető suttogás lassú, rituális muzsikává fonódik. Utolsó mozdulatában felegyenesedik a lány, hüvelykjét koppintja az olajba, hogy annak sűrű, aranyló mázával félkörívet írhasson a férfi homlokára, majd alsóajkára, torkára és mellkasának közepére. Zárásként lendületes, egyenes vonallal húzza át a félköríveket. Láthatta már korábban a mozdulatsort a lánytól. Másik tégelyt kap hamarosan a katona ujjai közé, amaz jóval kisebb, sűrűbb, a színe sárgás. Thalyssa saját arcára kopogtat, oda, ahol a férfinek a hosszanti sebe húzódik,majd parancsoló mód emeli kezét a fészek irányába, szavak nélkül küldi oda a másikat.
Arckifejezése, mozdulata hasonló, mint a melegvizes szemnél volt, ám akkor csalta magához. Nem utasítja arra, hogy ne nézze, ahogy arra sem, hogy másként tegyen. Neki hátat fordít, amennyire teheti elhúzódik némiképp takarásba, hogy magával is elismételje a rituálét. A mozdulatok, a sorrend, a szavak, mind-mind hasonlóak. Bő fertályórába is beletelik, mire ismét megkerül a lány, kurtított nadrágjában és bő, fakó férfi ingében. Maga is bemászik a fészek ráeső felébe, hátára fekve mered a korhadó plafonra. Kezében teát rejtő csupor, a másikat a férfinak nyújtja. Örökkévalóságnak tűnő pillanatig hever mellett némán, csak aztán szólal meg. A hangja halk, fiatalnak tűnő, vékony, halovány.*
-Én tudom, hogy neked ez különös és idegen…és félsz. Nekem is az volt, én is féltem. De hidd el, eljön majd az idő, mikor ez lesz a normális és elképzeli sem tudod, milyen volt az előző életed.
*Finom mozdulattal fordítja a fejét a férfi irányába, a felemás tekintetek a durva vonású profilon nyugszanak. A teába kortyol.*
-Vagy hogy hogyan lehettél boldog benne. -*a tekintete lágy, arcára már-már egészen kedves, meleg mosoly ül ki.*-Holnap itt maradok, nem megyek sehova. Fel kell dolgoznom a növényeket és előkészülni a következő holdfordulóra. Eléggé erőre kaptál ahhoz, hogy magadtól is elmehess. Fedezd fel a lápot, vidd magaddal a csónakot is, ha úgy kívánod. De ne csatangolj messzire, különös hely ez, könnyen megcsalhat a szemed, vagy a képzeleted. Ha elveszel csak Caerun kegyén múlik, hogy hazatalálsz-e. Idd ki a teád és csukd le a szemed, Fiú. Megtisztultál, ma éjszaka talán meglátogat az agancsos isten.
//Különös fiú//
*Ajkai megrándulnak, ám arckifejezése olvashatatlan. Fejét valamivel hátrébb billenti, szempillái laposan rebbennek.*
-Furákat kérdezek…
*A férfi után ismétli a kijelentést, bár sajátjában megbúvik a cinizmus, gúny. A hóka, szöcske lábak keresztbe lendülnek egymáson, a gémberedett kéz szelíden söprögeti lentebb az átázott anyagot a rúnázott combokon, így vonva vissza azt takarásba. Valamivel hangosabban, szinte rákontrázva ismétli meg magát.*
-Furákat kérdezek!
*Hirtelen lendít nagyot a vízbe lógó felső lábbal, hogy lábfejével rúghasson vidáman jó adag vizet a zsoldos felé, igyekezve azt kellően lefröcskölni. A mozdulatot pikírt, kihívó, látszati korához pontosan illő csúfondáros rókavigyor követi, amolyan grimasz szerű félmosoly. Csontos vállait hanyagul rántja meg, szép fejét valamivel oldalra billent, kissé megbillegteti. Kokettál.*
-Talán Én magam is fura vagyok. De az is lehet… -*közelebb hajol törzsből, lábait térdig meríti a vízbe, kezeivel megkapaszkodik a kő peremén. Szavait szinte suttogva köpi a másik irányába*-Hogy nem én vagyok a fura, hanem te.
*A kijelentésen elgondolkodik. A hátát egyenesre húzza, valamivel talán még hátrébb is dől, úgy méri végig a lekopaszított testet, a fény és víz játékát a napbarnított bőrön.*
-Tökéletes szörnyeteg vagy. A legtökéletesebb, akit Caerun elém vezethetett.
*Hüvelykjével félkörívet ír le homlokán, alsóajkán, torkán és mellkasán, hogy amazt egyetlen, hosszú, vertikális mozdulattal, képzeletben egyenesen áthúzhassa az első félholdtól az utolsóig. Csak aztán tápászkodik fel, Kivételesen nem szól a zsoldosra, hogy ne nézze, úgy hiszi, amaz pontosan tudja, „mi a dolga”.
Nézze, ne nézze… bárhogy is, pontosan az ellenkezője annak, amit éppen csinál a másik.
Sokat ettől függetlenül nem láthat, a lány gyorsan öltözik. Könnyű alsóruháját pillanatok alatt kapja magára, arra húzza a köntöst, melyet jóval gondosabban lapol és köt. Azt végül a kötény követi, annak minden dudorodó zsebével. Gondosan pakol, de a fürdőzéshez használt eszközök batyuját már nem veszi fel. Kezével jelzés értékkel legyint a földön heverő csomagra, csak aztán fordul el így adva meg a katonának azt a privát teret, melyet igényelhet az öltözködéshez. Ő maga addig apró kört tesz a környéken. Nem nagyot, akkorát, amennyivel még gyűjtögethet egy keveset, ám szem előtt marad.
A visszaúton nem rest, megengedi maguknak a szüretet.
Kisebb rongyzsákok telnek meg málnával és szederrel, akad ott gomba is és mindenféle ehető gyökér, sőt, egy-egy tojást is megenged, hogy elhozzon a férfi a bokrok között megbúvó fészkekből.
Az útjuk hosszú, de termékeny. Így visszaérve a lápba van mit előkészíteni, elrakni, így a lány kedve sem borús. Mindössze nyomott, talán egy kicsit izgága is. Sötétedés előtt kevéssel érnek vissza a remetelakhoz. A lány sorra pakol mindent az asztalra, első dolga között van a pipára való gyújtás, mialatt a tegnap gyűjtött, eddig vásznon száradó növények előtt guggolva rendezi őket apró csokrokba. Sorra zsinegeli a csokrokat, melyeket gondosan át is vet utána a gerendán, onnan lógatva alá. A kékesen derengő füst lomhán hódítja meg a kunyhó belsőterét és annak minden zugát. A dohos helység hamarosan lobogó lángok ölelésében narancsosra festett, mákonydelíriumos otthonná változik. A vacsora elkészítését kivételesen a férfire hagyja, ő maga az aznap gyűjtött növényekkel bíbelődik, azokat rendezi sorra a lepedőre, hogy mindnek külön figyelmet szentelhessen. Gondosan segíti le magáról a kötényt és a köntöst is, megmaradva alsóruhájában. Az étel elfogyasztását ismét a fészekben teszi meg, a férfit is oda utasítja. Az asztal foglalt, a szék úgyszintén.
Enni elnagyoltan eszik, egyre csak a másik haját figyeli.*
-Tudod miért nem engedtem neked, hogy magad vágd a hajad? A haj mágikus… megőrzi az emlékeket és hozzád kötődik. A testnedveid után ez a legértékesebb, ami téged hordoz. Ezért nem látsz engem sosem hajat vágni. Nem is fogsz. Mivel az enyém vagy, így a hajad is az enyém. Rajtam kívül senki sem verhet téged rontással vagy kötéssel. Te az én gondom vagy, így az én dolgom az is, hogy rendben tartsalak itt -*saját halántékára koppint mutatóujjával.*-Belül és kívül is. Érted-e, amit mondok neked, Katona?
*~Dehogy érted, sosem fogod megérteni…~*
*A Katona megszólításban most nincs szemrehányás. Talán segített a férfi megítélésében a tény megismerése, miszerint amaz nem katona, sokkal inkább zsoldos test és vagyonőr. Kényelmesen várja meg a fészekben ülve, míg végeznek, csak aztán áll fel, hogy a szennyes edényekre tartott dézsába csúsztassa a mosatlant. Tenyérlappal csúsztatja félre az asztalon lévő herbáliák egy részét, a székre pakolt dolgokat is lepakolja, csak aztán inti oda a férfit is. Kipakolja a maga olajait, erdei kencéit. A rövidre szabott, ujjatlan alsóruha láttatni engedi a boszorka bőrébe metszett rúnák tengerét, melyet kígyóként, spirálban tekergőznek végtagjain, míg halványan derengő szegycsontján egyenes vonalban fut felfelé.
Fejével a szék felé biccent, megvárja, hogy a másik helyet foglaljon. Vizet készít ki egy tálba, mellé szappant. A férfi mögé lép, elgondolkova túr bele a rövid hajba, ujjait hirtelen összezárja, így csippenti meg. Finoman markolja meg, óvatosan húz rajta. Ajkára szórakozott mosoly ül ki.*
-Láttam, hogy a jeleim nézed. Egyszer neked is lesznek, Fiú. Én magam fogom neked adni őket. Az összeset. Az elsőt azért kapod majd, hogy Caerunhoz tartozhass, a másodikat pedig azért, hogy hozzám. A többit...meg majd másért.
*Kéri a beretvát, így meg is kapja azt. A szappant egy kis fatálban sűrű habbá dolgozza, ujjaival belekanalaz, amazt egyenletesen eloszlatja a rövid hajon, fejbőrön. Nem kapkod, hagyja, hogy a hab felpuhítsa a hajszálakat és csúszós réteget képezhessen a penge számára. Ezt követően veszi csak kézbe a beretvát, a tenyerében megforgatva ellenőrzi annak élét, csak aztán lát neki a munkának. Jobbjával feszesre húzz a bőrt a homloknál, hogy baljával rövid, határozott mozdulatokkal kezdje lefejteni a hajat. Nem tesz hosszú vágásokat, nem kockáztatja, hogy a penge megcsússzon, sokkal inkább centiről-centire vág, minden egyes mozdulat után letörölve az asztalra dobott ronggyal a pengére tapadt habot és a hajszálakat. Ahogy egyre csak halad a tarkó irányába, úgy feszíti újra és újra a bőrt. Az acél szinte súrolja a fejbőrt, halk, sercegő hangot hagyva maga után.
Hiába dolgozik gyorsan, a hab is hamar szárad, így újabb és újabb réteget visz fel, hiszen szárazon a penge sem csúszna. Az ujjai hűvösek, ám a teste meleg. Kivételesen nem zavarja, hogy itt-ott nekinyomódik a másiknak, sokkal inkább foglalja le a tökéletesen kivitelezett munka és a gondja arra, hogy ne vágja meg a bőrt.
Végül egészen Nardem mögé áll. A tarkónál kiváltképp óvatosan dolgozik, kissé előrebillenti a férfi fejét, hogy a bőr kisimuljon, hogy aztán lassabb, még rövidebb mozdulatokkal kövesse le a koponya ívét. Végül a fülekkel zár. Hüvelykjével óvatosan húzza el a porcot az útból, hogy a penge nehogy megakadjon. Mikor a teljes fejjel végzett, újabb rongyot vizez be, tisztát, amazzal törölgeti át a zsoldost, így szedve le a maradék habot, hajat. Csak aztán simogat végig a fejbőrön. Elégedetten biccent, ahol érdes foltot érez, ott megismétli a beretválást.
Nem kell megkérni, hogy olajat adjon a pengére. Ügyes mozdulattal sodorja le a hatalmas tégely tetejét, melyben sűrű, sötét olaj szaglik. Az illat semmiképp sem édes, parfümös, nem emlékeztet egyetlen nemesi udvar pompájára vagy nehéz virágolajaira, sokkal inkább magára az erdőre. Elsőként a fenyőgyanta mély, balzsamos aromája csapja meg az ember orrát, melyet a frissen tört fenyőtűk hűvös, zöld illata kísér. Alatt ott rejtőzik a nedves moha és a sötét, eső áztatta erdei föld nyers aromája. A következő árnyalat boróka fanyar frissessége és a tölgy kérgének száraz, fás illata. Néhány pillanattal később azonban kibontakoznak a finomabb jegyek is. Az erdei ibolya szinte alig észrevehető édessége, a hanga lány virágillata és a bodzavirág tiszta, könnyedsége úgy simul a földes alapba, mintha nem elnyomni, inkább megszelidíteni készülne. Egyáltalán nem cukros és nem is tolakodó, inkább olyan, akár az erdei tisztás virágai, melyek a mohával borított fák között nőnek. Az összhatás hűvös, tiszta, zöld és mély.
Mutatóujjára mindössze egy leheletnyit vesz, azzal keni végig a pengét. Közel emeli ajkaihoz, lesütve szemeit suttog rá valamit érthetetlenül, kihallhatatlanul. Csak aztán teszi félre az eszközt, hogy annak gazdájával folytathassa.
Kezével finoman int a férfinek, szinte utasítva, hogy álljon fel. Egy újabb intés, amivel arra utal, a bőrét rejtő textilt távolítsa el. Ha nem teszi, hát ismét int, jóval erélyesebben, magasra kúszó szemöldökkel.*
-Caeruné vagy, tehát az erdőé. Ez segít, hogy könnyebben kötődj hozzá. Ez, a tea, a pipa…mind-mind eszközei annak, hogy közelebb érezd magadhoz. Ejj, jó magasra nőttél! Na… Szagold meg! Ezzel foglak bekenni. -*ismét az olajba mártja az ujjait. A bársonyos mázat hüvelykjével oszlatja el az ujjbegyeken, csak aztán emeli a katona orra elé, hogy megszagolja.*
*A hűvös ujjak először a vállakat járják át, aztán a karokat, törzset, végül a combokat, a lábszárat és a bokát. A tégely sokszor koppan a földön, asztalon, mivel a lány mindkét kezét használja. Minden egyes terület után söprögető mozdulatokkal illető a bőrt ott ahol a csontok kapcsolódnak, illetve ott, ahol fontosabb, élethez elengedhetetlen szervek lapulnak a csontok ölelésében. Az olajozásban semmi romantikus, vagy kellemes nincs. A mozdulatok erősek, határozottak, már-már durvák, minden egyes érintést mélyről előtörő, ismeretlen nyelvű, ritmikus suttogás kísér. A tűz egyenletes pattogása, a láp egyre beszűrődő dallama, az ütemes, dallamra emlékeztető suttogás lassú, rituális muzsikává fonódik. Utolsó mozdulatában felegyenesedik a lány, hüvelykjét koppintja az olajba, hogy annak sűrű, aranyló mázával félkörívet írhasson a férfi homlokára, majd alsóajkára, torkára és mellkasának közepére. Zárásként lendületes, egyenes vonallal húzza át a félköríveket. Láthatta már korábban a mozdulatsort a lánytól. Másik tégelyt kap hamarosan a katona ujjai közé, amaz jóval kisebb, sűrűbb, a színe sárgás. Thalyssa saját arcára kopogtat, oda, ahol a férfinek a hosszanti sebe húzódik,majd parancsoló mód emeli kezét a fészek irányába, szavak nélkül küldi oda a másikat.
Arckifejezése, mozdulata hasonló, mint a melegvizes szemnél volt, ám akkor csalta magához. Nem utasítja arra, hogy ne nézze, ahogy arra sem, hogy másként tegyen. Neki hátat fordít, amennyire teheti elhúzódik némiképp takarásba, hogy magával is elismételje a rituálét. A mozdulatok, a sorrend, a szavak, mind-mind hasonlóak. Bő fertályórába is beletelik, mire ismét megkerül a lány, kurtított nadrágjában és bő, fakó férfi ingében. Maga is bemászik a fészek ráeső felébe, hátára fekve mered a korhadó plafonra. Kezében teát rejtő csupor, a másikat a férfinak nyújtja. Örökkévalóságnak tűnő pillanatig hever mellett némán, csak aztán szólal meg. A hangja halk, fiatalnak tűnő, vékony, halovány.*
-Én tudom, hogy neked ez különös és idegen…és félsz. Nekem is az volt, én is féltem. De hidd el, eljön majd az idő, mikor ez lesz a normális és elképzeli sem tudod, milyen volt az előző életed.
*Finom mozdulattal fordítja a fejét a férfi irányába, a felemás tekintetek a durva vonású profilon nyugszanak. A teába kortyol.*
-Vagy hogy hogyan lehettél boldog benne. -*a tekintete lágy, arcára már-már egészen kedves, meleg mosoly ül ki.*-Holnap itt maradok, nem megyek sehova. Fel kell dolgoznom a növényeket és előkészülni a következő holdfordulóra. Eléggé erőre kaptál ahhoz, hogy magadtól is elmehess. Fedezd fel a lápot, vidd magaddal a csónakot is, ha úgy kívánod. De ne csatangolj messzire, különös hely ez, könnyen megcsalhat a szemed, vagy a képzeleted. Ha elveszel csak Caerun kegyén múlik, hogy hazatalálsz-e. Idd ki a teád és csukd le a szemed, Fiú. Megtisztultál, ma éjszaka talán meglátogat az agancsos isten.
2434. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-07-26 16:58:44
Üzenet elküldve: 2026-07-26 16:58:44
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Nem tudja, hogy pontosan mennyi idő telik el azzal, hogy az ajtóban ül. Az biztos, hogy lelógó lábát egészen elnyomja a keret pereme. Fejéből egészen kitisztul a pipafüst, a frissen varrt seb folyamatos sajgása kissé feszültté teszi. Sután áll fel zsibbadt lábával, fel-alá téblábol a kunyhóban; nem tud mit kezdeni magával így, egyedül, ezen a számára idegen helyen. A vacokba dobja a pokrócot, visszaveszi az inget. Iszik. Megbökdös pár felakasztott gyógynövény-csomót. Érzése szerint mindezzel alig telik el némi idő.
Már ott tart, hogy gondolatban azt tervezi: mit tudna elemelni a kunyhóból -lehetőleg feltűnés nélkül-, hogy abból hurkot vagy csapdát csinálhasson, amit kicsit arrébb felállíthat valahol. Hátha elkaphat valamit, aminek a testét toll vagy szőr borítja, s a tűz fölött zsírjára süthetné..! De a tervezésen nem jut túl, az egymásnak feleselgető madarak hangjának hiányát veszi először észre, majd zaj üti meg a fülét.
Hamar rájön, hogy a lány tért vissza. Nem áll meg az ajtóban, s mivel nem kérik erre, nem is igyekszik segítő kezet nyújtani. Persze most sem érzi magát hasznosabbnak, csak áll, egyik lábáról másikra helyezve testsúlyát, feleslegessége és tehetetlensége csak tovább szítja a feszültséget, amit a friss varrat sajgása okoz benne.*
- Nem tudom. Nagyjából.. egy órája. Talán régebben. *-nehezen tudja megtippelni hogy mennyi idő telt el azóta hogy megébredt, itt, az ingoványban nem tud az árnyékokra támaszkodni. Sosem volt jó abban, hogy hogyan igazodjon el a vadonban egyedül. Közelebb lép, szótlanul nyújtja a kezét a vízzel teli vödörért, hogy ne a lány bajlódjon vele. Az elutasító morranás egyszerre lepi meg és bosszantja fel kissé. Lusta, látványos mozdulattal fonja össze mellkasa előtt a karjait, a tartás egyértelmű üzenetet közöl. Nem érez elégtételt, amikor a kiloccsanó vizet látja, de nem mulasztja el elkapni Thalyssa tekintetét, ahogy az felé sandít.
A lányt figyeli, ahogy az saját rutinja keretein belül tesz-vesz, és most még ez is feszültebbé teszi; hiszen neki abban a rutinban nincs helye, és most nincs is több haszna, mint valami sarokba állított tárgynak. Utálja a haszontalanság érzését.*
- Nem. Csak sajog kicsit. De csak itt.. *-ujjhegyével mutatja a varratokat, de nem ér hozzájuk.-* Egyébként sokkal jobb, mint előtte volt.
*Ez persze nem meglepő, tekintve, hogy a seb miféle ellátásban részesült akkor, mikor magának intézte, és milyenben akkor, amikor a lány.
Elunja a csak-úgy ácsorgást, és hátával a falnak dől az ajtó mellett. Félig maga alá húzza a lábait, mintha csak várakozna valamire, közben a lány dohogását hallgatja. Szemöldökei állása árulja el, hogy eltöpreng a többin, azon, hogy miért is lehet veszélyes egyedül maradni a gondolataival. Hamar rájön. Eszébe jut az érzés, ami a városban kísérte: mintha szemek figyelnék. Mintha sivalkodást hallott volna. Fintor fut át ajkán, hogy egy pillanat múlva újra kissé unott arccal nézze a lányt. Nem fordítja el a tekintetét ahogy az leveszi a köntösét, nem azonnal. Akkor fordítja csak el tekintetét amikor rajtakapja saját magát. Ujjaira néz, a körmei alatt csúfló koszra, aprót bólint a melegforrás ötletére. Bár neki magának a hideg folyóvíz is éppannyira jó, csak.. hideg.
Kíváncsian néz fel, ahogy Thalyssa az erdőn túli kúriát említi, majd egy pillanatra szinte elnyílik a szája, ahogy a lány a táncot említi. Maga nem az a fajta ember akinek az agytekervényei fondorlatokra képesek vagy kifinomult munkára, de ösztönösen megérti, hogy miféle táncról beszél a lány. Nyelvével kissé megnedvesíti alsó ajkát. Érdekes, gondolja.
A tűzbe néz ahogy észreveszi hogy a lány őt nézi. Nem érzi magát kényelmetlenül a dologtól, de megóvná magát Thalyssa éles nyelvétől és megjegyzéseitől, hiszen már nem is egyszer ripakodott rá, hogy ne nézegesse őt. Csak szeme sarkából követi a lány mozdulatait amivel az megtömi a pipát. Nyel egyet. Szinte érzi szájában a füs aromáját, tudja, hogy az milyen tiszta és nyugodt álmot tud hozni, és most úgy érzi, hogy örülne annak a lebegésnek. Mégis, ha arra gondol, hogy beleszív a pipába és feladja mostani, éles gondolatait a nyugalomért cserébe, berzenkedni kezd a dologtól. A pipát nézi. A gyújtatlan, hideg pipát. Nehezen, de elfordítja a tekintetét róla. És aztán a lányról is, teljesen, ahogy az mosdani kezd; noha az nem teljes testét füröszti most, csak lábait.
Akkor néz vissza az akkor már a vacokban ülő Thalyssára, amikor az megszólal, megszólítja. Halk torokhangú morranással reagál arra, hogy a lány egyszerűnek nevezi őt. Arcán egy pillanatra megfeszül a varratok sora, összefonja maga előtt karjait. Akkor sem engedi le azokat, amikor a kékes füstfelhőt magával húzó lány megáll előtte. Belenéz Thalyssa szemeibe, azokba a felemás, fura szemekbe.
Egy pillanatig makacsul összeszorítja ajkait ahogy a pipa szárát odakínálja neki a lány, majd orrába kúszik a kék füst, és érzi, hogy valami megremeg a mellkasában tőle. Végül csak elfogadja a pipát. Fejében a bosszúság és egyfajta elégedettség keveredik fura eleggyé; ahogy aprót szippant a pipán, a füst íze mellett valami mást, édeskéset is érez. Hirtelen nem is jön rá, hogy mi lehet az. Leszívja a füstöt, szemhéjai lejjebb ereszkednek az érzéstől, majd felnéz, ahogy Thalyssa megérinti. Fura és idegen neki az érintés, de hagyja; nem érzi magát fenyegetve tőle, sőt, a dolog még kissé talán szórakoztatja is. Vagy csak a füst kezd az idegei köré tekeredni puhán..? Pöffent egyet. Figyeli a szavakat, azok finoman találnak utat fülén át agyáig, és a kékes tompaságon át nincs ereje megkérdőjelezni azokat. Érzi arcán a lány tenyereit, de nem húzza el a fejét - saját maga is meglepődik azon, hogy az érintést mennyire kellemesnek találja most, és szinte odasimítja arcát a hűvös ujjakhoz. Szüksége van erre most, hogy lenyugodhasson. Szüksége..? Szüksége.. Orrcimpái megremegnek, szemhéjai ismét lejjebb ereszkednek. Aprót pöffent a füstből. Kellemes az érintés. Egészen.. otthonos. A mellkasa előtt összefont karjai ellazulnak, korábbi sértődöttsége feloldódik; hiszen miért is haragudna Thalyssára? A lánynak igaza van. Ő foglalkozik vele, gondoskodik róla..! Félig hunyt szemeivel viszonozza a lány tekintetét, nem fordítja el arcát, átadja magát a másiknak. Aprót pöffent a füstből.
Hagyja, hogy a lány vezesse, bosszúsága és feszültsége ott marad a falnál az ajtó mellett. Leereszkedik az újraszőtt vacokba, lábait perecbe fonja, derekát nekitámasztja a bundának. Tompán csillogó szemmel néz fel a lányra ahogy az ismét megszólal, a szavai meglepik, halkan horkant fel, mintha csak nevetni kívánna. Még hogy örömházi asszonyok..!*
- Tehát kurvának nézel, *-hangja kissé tompán tör elő a pipa mögül. Kiveszi azt szájából, és Thalyssa felé nyújtja-* vagy olyannak, aki a maga fajtáját kedveli. Egyik sem vagyok.
*Hátrahajtja a fejét, megtámasztja azt a falon maga mögött, úgy néz fel a vörösre. Ha így nézi őt, alulról, egészen a kedvét leli benne. Elhessegeti a gondolatot magától.*
- A tetvekkel és bolhákkal nem szívesen közösködöm. *-aprót bólint hátraszegett fejével-* Ráadásul könnyebb is letakarítanom magamról a mocskot, ha az nem tud miben megtapadni. Ha hatokig kint vagy.. *-keze tétova intésével befogja az ingoványt a kunyhó körül-* ..ezek sokat számítanak.
*Lustán pislant.*
- Holnap megint le akarom húzni magam. Viszketek tőle. *-magát is meglepi az őszintesége, talán a füst az oka, nem tudja.-* Megengedem, hogy utána is megfogdoss. Feltűnt, hogy szereted csinálni.
//Különös fiú//
*Nem tudja, hogy pontosan mennyi idő telik el azzal, hogy az ajtóban ül. Az biztos, hogy lelógó lábát egészen elnyomja a keret pereme. Fejéből egészen kitisztul a pipafüst, a frissen varrt seb folyamatos sajgása kissé feszültté teszi. Sután áll fel zsibbadt lábával, fel-alá téblábol a kunyhóban; nem tud mit kezdeni magával így, egyedül, ezen a számára idegen helyen. A vacokba dobja a pokrócot, visszaveszi az inget. Iszik. Megbökdös pár felakasztott gyógynövény-csomót. Érzése szerint mindezzel alig telik el némi idő.
Már ott tart, hogy gondolatban azt tervezi: mit tudna elemelni a kunyhóból -lehetőleg feltűnés nélkül-, hogy abból hurkot vagy csapdát csinálhasson, amit kicsit arrébb felállíthat valahol. Hátha elkaphat valamit, aminek a testét toll vagy szőr borítja, s a tűz fölött zsírjára süthetné..! De a tervezésen nem jut túl, az egymásnak feleselgető madarak hangjának hiányát veszi először észre, majd zaj üti meg a fülét.
Hamar rájön, hogy a lány tért vissza. Nem áll meg az ajtóban, s mivel nem kérik erre, nem is igyekszik segítő kezet nyújtani. Persze most sem érzi magát hasznosabbnak, csak áll, egyik lábáról másikra helyezve testsúlyát, feleslegessége és tehetetlensége csak tovább szítja a feszültséget, amit a friss varrat sajgása okoz benne.*
- Nem tudom. Nagyjából.. egy órája. Talán régebben. *-nehezen tudja megtippelni hogy mennyi idő telt el azóta hogy megébredt, itt, az ingoványban nem tud az árnyékokra támaszkodni. Sosem volt jó abban, hogy hogyan igazodjon el a vadonban egyedül. Közelebb lép, szótlanul nyújtja a kezét a vízzel teli vödörért, hogy ne a lány bajlódjon vele. Az elutasító morranás egyszerre lepi meg és bosszantja fel kissé. Lusta, látványos mozdulattal fonja össze mellkasa előtt a karjait, a tartás egyértelmű üzenetet közöl. Nem érez elégtételt, amikor a kiloccsanó vizet látja, de nem mulasztja el elkapni Thalyssa tekintetét, ahogy az felé sandít.
A lányt figyeli, ahogy az saját rutinja keretein belül tesz-vesz, és most még ez is feszültebbé teszi; hiszen neki abban a rutinban nincs helye, és most nincs is több haszna, mint valami sarokba állított tárgynak. Utálja a haszontalanság érzését.*
- Nem. Csak sajog kicsit. De csak itt.. *-ujjhegyével mutatja a varratokat, de nem ér hozzájuk.-* Egyébként sokkal jobb, mint előtte volt.
*Ez persze nem meglepő, tekintve, hogy a seb miféle ellátásban részesült akkor, mikor magának intézte, és milyenben akkor, amikor a lány.
Elunja a csak-úgy ácsorgást, és hátával a falnak dől az ajtó mellett. Félig maga alá húzza a lábait, mintha csak várakozna valamire, közben a lány dohogását hallgatja. Szemöldökei állása árulja el, hogy eltöpreng a többin, azon, hogy miért is lehet veszélyes egyedül maradni a gondolataival. Hamar rájön. Eszébe jut az érzés, ami a városban kísérte: mintha szemek figyelnék. Mintha sivalkodást hallott volna. Fintor fut át ajkán, hogy egy pillanat múlva újra kissé unott arccal nézze a lányt. Nem fordítja el a tekintetét ahogy az leveszi a köntösét, nem azonnal. Akkor fordítja csak el tekintetét amikor rajtakapja saját magát. Ujjaira néz, a körmei alatt csúfló koszra, aprót bólint a melegforrás ötletére. Bár neki magának a hideg folyóvíz is éppannyira jó, csak.. hideg.
Kíváncsian néz fel, ahogy Thalyssa az erdőn túli kúriát említi, majd egy pillanatra szinte elnyílik a szája, ahogy a lány a táncot említi. Maga nem az a fajta ember akinek az agytekervényei fondorlatokra képesek vagy kifinomult munkára, de ösztönösen megérti, hogy miféle táncról beszél a lány. Nyelvével kissé megnedvesíti alsó ajkát. Érdekes, gondolja.
A tűzbe néz ahogy észreveszi hogy a lány őt nézi. Nem érzi magát kényelmetlenül a dologtól, de megóvná magát Thalyssa éles nyelvétől és megjegyzéseitől, hiszen már nem is egyszer ripakodott rá, hogy ne nézegesse őt. Csak szeme sarkából követi a lány mozdulatait amivel az megtömi a pipát. Nyel egyet. Szinte érzi szájában a füs aromáját, tudja, hogy az milyen tiszta és nyugodt álmot tud hozni, és most úgy érzi, hogy örülne annak a lebegésnek. Mégis, ha arra gondol, hogy beleszív a pipába és feladja mostani, éles gondolatait a nyugalomért cserébe, berzenkedni kezd a dologtól. A pipát nézi. A gyújtatlan, hideg pipát. Nehezen, de elfordítja a tekintetét róla. És aztán a lányról is, teljesen, ahogy az mosdani kezd; noha az nem teljes testét füröszti most, csak lábait.
Akkor néz vissza az akkor már a vacokban ülő Thalyssára, amikor az megszólal, megszólítja. Halk torokhangú morranással reagál arra, hogy a lány egyszerűnek nevezi őt. Arcán egy pillanatra megfeszül a varratok sora, összefonja maga előtt karjait. Akkor sem engedi le azokat, amikor a kékes füstfelhőt magával húzó lány megáll előtte. Belenéz Thalyssa szemeibe, azokba a felemás, fura szemekbe.
Egy pillanatig makacsul összeszorítja ajkait ahogy a pipa szárát odakínálja neki a lány, majd orrába kúszik a kék füst, és érzi, hogy valami megremeg a mellkasában tőle. Végül csak elfogadja a pipát. Fejében a bosszúság és egyfajta elégedettség keveredik fura eleggyé; ahogy aprót szippant a pipán, a füst íze mellett valami mást, édeskéset is érez. Hirtelen nem is jön rá, hogy mi lehet az. Leszívja a füstöt, szemhéjai lejjebb ereszkednek az érzéstől, majd felnéz, ahogy Thalyssa megérinti. Fura és idegen neki az érintés, de hagyja; nem érzi magát fenyegetve tőle, sőt, a dolog még kissé talán szórakoztatja is. Vagy csak a füst kezd az idegei köré tekeredni puhán..? Pöffent egyet. Figyeli a szavakat, azok finoman találnak utat fülén át agyáig, és a kékes tompaságon át nincs ereje megkérdőjelezni azokat. Érzi arcán a lány tenyereit, de nem húzza el a fejét - saját maga is meglepődik azon, hogy az érintést mennyire kellemesnek találja most, és szinte odasimítja arcát a hűvös ujjakhoz. Szüksége van erre most, hogy lenyugodhasson. Szüksége..? Szüksége.. Orrcimpái megremegnek, szemhéjai ismét lejjebb ereszkednek. Aprót pöffent a füstből. Kellemes az érintés. Egészen.. otthonos. A mellkasa előtt összefont karjai ellazulnak, korábbi sértődöttsége feloldódik; hiszen miért is haragudna Thalyssára? A lánynak igaza van. Ő foglalkozik vele, gondoskodik róla..! Félig hunyt szemeivel viszonozza a lány tekintetét, nem fordítja el arcát, átadja magát a másiknak. Aprót pöffent a füstből.
Hagyja, hogy a lány vezesse, bosszúsága és feszültsége ott marad a falnál az ajtó mellett. Leereszkedik az újraszőtt vacokba, lábait perecbe fonja, derekát nekitámasztja a bundának. Tompán csillogó szemmel néz fel a lányra ahogy az ismét megszólal, a szavai meglepik, halkan horkant fel, mintha csak nevetni kívánna. Még hogy örömházi asszonyok..!*
- Tehát kurvának nézel, *-hangja kissé tompán tör elő a pipa mögül. Kiveszi azt szájából, és Thalyssa felé nyújtja-* vagy olyannak, aki a maga fajtáját kedveli. Egyik sem vagyok.
*Hátrahajtja a fejét, megtámasztja azt a falon maga mögött, úgy néz fel a vörösre. Ha így nézi őt, alulról, egészen a kedvét leli benne. Elhessegeti a gondolatot magától.*
- A tetvekkel és bolhákkal nem szívesen közösködöm. *-aprót bólint hátraszegett fejével-* Ráadásul könnyebb is letakarítanom magamról a mocskot, ha az nem tud miben megtapadni. Ha hatokig kint vagy.. *-keze tétova intésével befogja az ingoványt a kunyhó körül-* ..ezek sokat számítanak.
*Lustán pislant.*
- Holnap megint le akarom húzni magam. Viszketek tőle. *-magát is meglepi az őszintesége, talán a füst az oka, nem tudja.-* Megengedem, hogy utána is megfogdoss. Feltűnt, hogy szereted csinálni.
2433. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-07-25 23:32:26
Üzenet elküldve: 2026-07-25 23:32:26
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Ha tisztában lenne vele mennyire pontosan és tökéletesen számolt valószínűleg nagyon büszke volna magára. De nincs tudatában, így szerénysége is megmarad.
A katona hamarosan evezők egyenletes csapásának zaját vélheti felfedezni. Belátható időn belül a finom ködben feldereng a vörös hajkorona is. A lány egyenletesen siklik, előtte tömött zsák és egy vödör, benne tiszta víz.
A csónak nesztelenül siklik a gyökerek közé, a lány rutinosan köti ki, hogy aztán az alálógó kötélre erősíthesse sorra a csomagokat. Ahogy legutóbb a katonát húzta fel, hasonlóan teszi most a vízzel, majd a növényekkel. Sorra mászik, hogy biztos, elérhető ágra akassza, végül maga is felkúszik a szegényes otthonba, hogy annak már küszöbéről húzza be a zsákmányt.*
-Felébredtél! -*konstatálja fáradt, elcsigázott hangon.*-Mikor ébredtél fel?
*A vödröt dőlöngélő, totyogó lépésekkel cipeli a hordóhoz, ha felajánlja is segítségét a férfi, élesen elutasítja. Nyögve pipiskedik vele, testét használja támasznak, annak dönti a nehéz vödröt, hogy aztán derekának apró taszításával megbillentse. A víz puhán loccsal az alatta heverő víztömegbe -és egy kevés a padlóra is-. Thalyssa talppal rugdal párat a tócsára, így maszatolva, söprögetbe el, csak aztán sandít a másikra, azt figyelve, láthatta-e.
Keskeny vállait megrántja. Ha látta is, nem számít.
Az egyik ládában kutakodni kezd, hogy aztán világos, foltozott lepedőt húzzon elő. Amazt a kunyhó távolabbi, szárazabb sarkába teríti, arra rendezi sorra, csokrocskákba az aznapi zsákmányt.*
-Hogy van az arcod? Nem éget? Lüktet?
*Nem néz rá, a földön térdel, továbbra is a növényeket rendezi.*
-Gyűlölöm ezt a helyet...kicsi, nyirkos...dohos. túl sok víz van benne és a tárgyak is undorítóak. Mások levetett mocska. De kezdetnek jó. -*hátrapillant a férfire, megvonja a vállait.*-És itt biztonságos. Elfed a láp és az ingovány, ritka a látogató. Félnek az emberek ettől a helytől, a szellemektől, a lidércektől, a hiedelmektől, de leginkább csak maguktól. Mert tudod, itt az ember gyakran kettesben marad önmagával és a gondolataival.-*saját halántékára kopogtat mutatóujjával*-az a legveszélyesebb.
*Beszél. Magához képest elég sokat, elég kedélyesen, dehát ilyen az, amikor fáradt. Ráadásul a katona nélkül egészen magányos volt. Az igazság az, mióta idekerült, erre a földre lépett, azóta magányosnak érezte magát. Aztán jobban belegondol...talán mindig is egyedül volt, ezért kérte azt, amit kapott és ezért kapta azt, amit soha sem kért.
Merthogy az övéi mindig kapnak valamit azért, ha adnak valamit. Egy kevés vér -egy kevés képesség. Egy kevéssel több vér- több ajándék. És ha valaki egész sokat ad? Mondjuk...mindet? Nos, akkor részesül a legnagyobb kegyben.
Thalyssa azt kérte, ne legyen egyedül. Barátokat kért, nem akarta azt, hogy magányos legyen. Ám az ő istene szereti a tréfákat soha sem azt adja, amit kérnek. A lány képessége a természet manipulálása lett. Szeretett babázni, így "babákat" kezdett készíteni abból, melyet az erdő adott. Indák, botok, füvek és csontok...
Csontok. Nem feltétlenül csak állatiak, hiszen ahol háború van, ott halottak is lesznek, Thalyssa otthonában pedig az dúlt. Talán még most is. Ezt a képességet veszítette el, mikor ide jött. Ezt és az ő istenét.
Az entitásra ismét rátalált, talán az erejére is rá fog. Vagy...valami hasonlóra.
Felegyenesedik, fáradtan emeli le a válláról a szépen hímzett köntöst, így marad alsóruházatában. Lapolt, oldalkötős ing, rövidre szabott alsónadrág. A meztelen, mocskos talpak puhán, mélyen döngenek a léptei alatt, ahogy a tűzhöz lép. Meggyújtja, vizet rak fel főni, majd a zöldségek, herbáliák tisztításának, aprításának lát neki.*
-Találtam egy melegforrást, holnap elmegyünk oda, kimosakszunk. Viszonylag tiszta ott a víz is. Meg kell mosnom a hajam, téged is le kell csutakolni. -*kézfejével lazán legyint a másik irányába, de felé nem néz.*-Nem lenne jó, ha megkoszosodnánk. Nem sok hely van itt fürdésre alkalmas, a fogadókon és hideg patakokon kívül. A legközelebbi talán jó fél napra van. Egy kúriá az erdőn túl...díszes, gazdag. Mételyezett. Majd amazt is meglátogatjuk egyszer a kikötővel együtt...aztán táncolunk. De az még messze van. Addig még sokféle táncot és még több táncost kell megismerni.
*A lány hangjának éléből kihallani, a táncnak legalább olyan kétes csengése van, mint ahogy a "Katonát" ejti. Ajkára csúfondáros, kárörvendő mosoly kúszik. Ugyan ilyet láthatott Nardem mikor amannak mellkasát vizslatta a lány, bár gondolatai között átvágott torkú felderítők hevertek. A hanglejtésből és a mosolyból könnyen kiolvasható, a kikötői táncmulatság is bíbor palástot öltene, ha a rőt boszorkafiókán múlna.
A kondér felé fordul, nekilát a rotyogó levesbe mindenféle, addig tisztított zöldséget és gyógynövényeket sodorni. A tűz felett áll, úgy pillant hosszan a férfire, csak aztán lép a pipája irányába. Kényelmesen tömi meg a köntös zsebéből előkerülő apró szütyő tartalmával, szájába biggyeszti azt, ám egyelőre még nem gyújtja meg. Tiszta vizet mer a lavorba, leül a korábban kötszeresnek használt székre, úgy kezdi mosni a lábát.
Miután tisztára suvickolta, megtörölgeti a talpát használt vizet kilöttyinti az ablakon, csak aztán ül be a saját fészkébe. A katonáét nézi, elgondolkodik azon, hogy egybe kéne fonnia a kettőt.*
-Gondolkodtam azon, amit mondtál nekem, Nardem.
*A hangja csöndesen, karcosan csendül, de a férfire nem néz. Kimászik a vackából, gondos mozdulatokkal kezdi szétbontani a két fekvőhely puha kötéseit, hogy lassan egyetlen egy, jóval öblösebb születhessen a kezei alatt.*
-Tévedésben vagy, ha azt gondolod, én kívánom, hogy te bármit higgy. Vagy gondolj...Sokkal egyszerűbb a természeted, mint amilyennek hiszed magad.
*A lány felé fordul, felegyenesedik az elkészült fekvőhely mellől. A fészeknek magas peremer font, az alja puhán emelkedik ki a belé halmozott rongyokban. A pipát meggyújtja, gondos pöfékeléssel izzítja fel, csak aztán sétál a katona elé. Az eddig ajkaiban fityegő tulipánformát most a férfi ajkai közé biggyeszti, így lopva rá a vörösbogyó ízű zsírból is, melyel sajátját színezi, puhítja.
Thalyssa gondoskodó mozdulattal simogatja le a ráncokat a széles mellkasom feszülő, viseltes ingről, két kézzel markol a férfi karjaira mintha csak az erejét mérné fel. Talán úgy is teszi.*
-Nem hiszek semmit. Tudok. Tudom, hogy szükséged van rám, mert az enyém vagy. -*a rúnázott tenyerek hűvös lepkeérintéssel simulnak a borostás arcra, gondosan fogják közre. A felemás tekintet már-már meleg, szívéjes villanással fürkészi a férfit.*- Ki másé is lehetnél Nordem, hiszen senkinek sem kellesz. Senki sem vigyáz rád, senki sem vár haza. Soha nem is várt, mert a te otthonod itt van, ott, ahol én vagyok. Én vagyok az otthonod, mert Caerun így rendelte. Megérkeztél.
*Tekintetét mélyre fúrja a másik szemeiben, mintha csak a lelkét igyekezne megragadni, abba kapaszkodni. Szavai ártatlanul búgnak, őszintén, hihetőn, tökéletesen kiegészítve a kékes pipafüst bársonyos ölelését. Hagyja, hogy a katona eleget pöfékeljen a dohányból, csak aztán vezeti a fészekhez. Leülteti őt, háta mögé rendezi a bundát. Ebből tudhatja, hamarosan esznek.*
-Tetszel nekem, annak ellenére, hogy férfi vagy. Kedvem lelem abban, hogy tisztának tűnsz. Nincs szőröd, pont mint az örömházi asszonyoknak. Miért nincs? Tán...félsz a tetvektől? Vagy a szőrösöket szereted? Sok katona így tesz! Több is, mint hinnéd!
//Különös fiú//
*Ha tisztában lenne vele mennyire pontosan és tökéletesen számolt valószínűleg nagyon büszke volna magára. De nincs tudatában, így szerénysége is megmarad.
A katona hamarosan evezők egyenletes csapásának zaját vélheti felfedezni. Belátható időn belül a finom ködben feldereng a vörös hajkorona is. A lány egyenletesen siklik, előtte tömött zsák és egy vödör, benne tiszta víz.
A csónak nesztelenül siklik a gyökerek közé, a lány rutinosan köti ki, hogy aztán az alálógó kötélre erősíthesse sorra a csomagokat. Ahogy legutóbb a katonát húzta fel, hasonlóan teszi most a vízzel, majd a növényekkel. Sorra mászik, hogy biztos, elérhető ágra akassza, végül maga is felkúszik a szegényes otthonba, hogy annak már küszöbéről húzza be a zsákmányt.*
-Felébredtél! -*konstatálja fáradt, elcsigázott hangon.*-Mikor ébredtél fel?
*A vödröt dőlöngélő, totyogó lépésekkel cipeli a hordóhoz, ha felajánlja is segítségét a férfi, élesen elutasítja. Nyögve pipiskedik vele, testét használja támasznak, annak dönti a nehéz vödröt, hogy aztán derekának apró taszításával megbillentse. A víz puhán loccsal az alatta heverő víztömegbe -és egy kevés a padlóra is-. Thalyssa talppal rugdal párat a tócsára, így maszatolva, söprögetbe el, csak aztán sandít a másikra, azt figyelve, láthatta-e.
Keskeny vállait megrántja. Ha látta is, nem számít.
Az egyik ládában kutakodni kezd, hogy aztán világos, foltozott lepedőt húzzon elő. Amazt a kunyhó távolabbi, szárazabb sarkába teríti, arra rendezi sorra, csokrocskákba az aznapi zsákmányt.*
-Hogy van az arcod? Nem éget? Lüktet?
*Nem néz rá, a földön térdel, továbbra is a növényeket rendezi.*
-Gyűlölöm ezt a helyet...kicsi, nyirkos...dohos. túl sok víz van benne és a tárgyak is undorítóak. Mások levetett mocska. De kezdetnek jó. -*hátrapillant a férfire, megvonja a vállait.*-És itt biztonságos. Elfed a láp és az ingovány, ritka a látogató. Félnek az emberek ettől a helytől, a szellemektől, a lidércektől, a hiedelmektől, de leginkább csak maguktól. Mert tudod, itt az ember gyakran kettesben marad önmagával és a gondolataival.-*saját halántékára kopogtat mutatóujjával*-az a legveszélyesebb.
*Beszél. Magához képest elég sokat, elég kedélyesen, dehát ilyen az, amikor fáradt. Ráadásul a katona nélkül egészen magányos volt. Az igazság az, mióta idekerült, erre a földre lépett, azóta magányosnak érezte magát. Aztán jobban belegondol...talán mindig is egyedül volt, ezért kérte azt, amit kapott és ezért kapta azt, amit soha sem kért.
Merthogy az övéi mindig kapnak valamit azért, ha adnak valamit. Egy kevés vér -egy kevés képesség. Egy kevéssel több vér- több ajándék. És ha valaki egész sokat ad? Mondjuk...mindet? Nos, akkor részesül a legnagyobb kegyben.
Thalyssa azt kérte, ne legyen egyedül. Barátokat kért, nem akarta azt, hogy magányos legyen. Ám az ő istene szereti a tréfákat soha sem azt adja, amit kérnek. A lány képessége a természet manipulálása lett. Szeretett babázni, így "babákat" kezdett készíteni abból, melyet az erdő adott. Indák, botok, füvek és csontok...
Csontok. Nem feltétlenül csak állatiak, hiszen ahol háború van, ott halottak is lesznek, Thalyssa otthonában pedig az dúlt. Talán még most is. Ezt a képességet veszítette el, mikor ide jött. Ezt és az ő istenét.
Az entitásra ismét rátalált, talán az erejére is rá fog. Vagy...valami hasonlóra.
Felegyenesedik, fáradtan emeli le a válláról a szépen hímzett köntöst, így marad alsóruházatában. Lapolt, oldalkötős ing, rövidre szabott alsónadrág. A meztelen, mocskos talpak puhán, mélyen döngenek a léptei alatt, ahogy a tűzhöz lép. Meggyújtja, vizet rak fel főni, majd a zöldségek, herbáliák tisztításának, aprításának lát neki.*
-Találtam egy melegforrást, holnap elmegyünk oda, kimosakszunk. Viszonylag tiszta ott a víz is. Meg kell mosnom a hajam, téged is le kell csutakolni. -*kézfejével lazán legyint a másik irányába, de felé nem néz.*-Nem lenne jó, ha megkoszosodnánk. Nem sok hely van itt fürdésre alkalmas, a fogadókon és hideg patakokon kívül. A legközelebbi talán jó fél napra van. Egy kúriá az erdőn túl...díszes, gazdag. Mételyezett. Majd amazt is meglátogatjuk egyszer a kikötővel együtt...aztán táncolunk. De az még messze van. Addig még sokféle táncot és még több táncost kell megismerni.
*A lány hangjának éléből kihallani, a táncnak legalább olyan kétes csengése van, mint ahogy a "Katonát" ejti. Ajkára csúfondáros, kárörvendő mosoly kúszik. Ugyan ilyet láthatott Nardem mikor amannak mellkasát vizslatta a lány, bár gondolatai között átvágott torkú felderítők hevertek. A hanglejtésből és a mosolyból könnyen kiolvasható, a kikötői táncmulatság is bíbor palástot öltene, ha a rőt boszorkafiókán múlna.
A kondér felé fordul, nekilát a rotyogó levesbe mindenféle, addig tisztított zöldséget és gyógynövényeket sodorni. A tűz felett áll, úgy pillant hosszan a férfire, csak aztán lép a pipája irányába. Kényelmesen tömi meg a köntös zsebéből előkerülő apró szütyő tartalmával, szájába biggyeszti azt, ám egyelőre még nem gyújtja meg. Tiszta vizet mer a lavorba, leül a korábban kötszeresnek használt székre, úgy kezdi mosni a lábát.
Miután tisztára suvickolta, megtörölgeti a talpát használt vizet kilöttyinti az ablakon, csak aztán ül be a saját fészkébe. A katonáét nézi, elgondolkodik azon, hogy egybe kéne fonnia a kettőt.*
-Gondolkodtam azon, amit mondtál nekem, Nardem.
*A hangja csöndesen, karcosan csendül, de a férfire nem néz. Kimászik a vackából, gondos mozdulatokkal kezdi szétbontani a két fekvőhely puha kötéseit, hogy lassan egyetlen egy, jóval öblösebb születhessen a kezei alatt.*
-Tévedésben vagy, ha azt gondolod, én kívánom, hogy te bármit higgy. Vagy gondolj...Sokkal egyszerűbb a természeted, mint amilyennek hiszed magad.
*A lány felé fordul, felegyenesedik az elkészült fekvőhely mellől. A fészeknek magas peremer font, az alja puhán emelkedik ki a belé halmozott rongyokban. A pipát meggyújtja, gondos pöfékeléssel izzítja fel, csak aztán sétál a katona elé. Az eddig ajkaiban fityegő tulipánformát most a férfi ajkai közé biggyeszti, így lopva rá a vörösbogyó ízű zsírból is, melyel sajátját színezi, puhítja.
Thalyssa gondoskodó mozdulattal simogatja le a ráncokat a széles mellkasom feszülő, viseltes ingről, két kézzel markol a férfi karjaira mintha csak az erejét mérné fel. Talán úgy is teszi.*
-Nem hiszek semmit. Tudok. Tudom, hogy szükséged van rám, mert az enyém vagy. -*a rúnázott tenyerek hűvös lepkeérintéssel simulnak a borostás arcra, gondosan fogják közre. A felemás tekintet már-már meleg, szívéjes villanással fürkészi a férfit.*- Ki másé is lehetnél Nordem, hiszen senkinek sem kellesz. Senki sem vigyáz rád, senki sem vár haza. Soha nem is várt, mert a te otthonod itt van, ott, ahol én vagyok. Én vagyok az otthonod, mert Caerun így rendelte. Megérkeztél.
*Tekintetét mélyre fúrja a másik szemeiben, mintha csak a lelkét igyekezne megragadni, abba kapaszkodni. Szavai ártatlanul búgnak, őszintén, hihetőn, tökéletesen kiegészítve a kékes pipafüst bársonyos ölelését. Hagyja, hogy a katona eleget pöfékeljen a dohányból, csak aztán vezeti a fészekhez. Leülteti őt, háta mögé rendezi a bundát. Ebből tudhatja, hamarosan esznek.*
-Tetszel nekem, annak ellenére, hogy férfi vagy. Kedvem lelem abban, hogy tisztának tűnsz. Nincs szőröd, pont mint az örömházi asszonyoknak. Miért nincs? Tán...félsz a tetvektől? Vagy a szőrösöket szereted? Sok katona így tesz! Több is, mint hinnéd!
2432. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-07-25 08:02:59
Üzenet elküldve: 2026-07-25 08:02:59
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Maga nem sokat észlel abból, hogy Thalyssa milyen álmot él át, vagy mennyire mély az alvása -hogy is lenne erre képes?-, csupán annyit tud, hogy alig lökdösi meg lábfejével a lány combját, annak szemei szinte azonnal tágra is nyílnak. Ha nem látná az első pár pislogást, könnyen hinné azt, hogy a lány nem is aludt, csupán úgy tett. Nem szólítja meg őt, csupán csöndesen figyeli. Tekintete találkozik amaz felemás szemeivel ahogy a lány felnéz rá, még van egy szívdobbanásnyi ideje arra, hogy lássa bennük a szétfoszló álom maradékát.
Fejét kissé oldalra dönti ahogy Thalyssa valamit rábrekeg, nem érti meg a szavakat. Nem kérdez rá, hogy mit jelentenek. Nem azért, mert nem érdekli, hanem mert az arra következőket már képes felfogni maga is.*
- De hát mindjárt pirkad! *-a panaszos-dühös kifakadásra adott válasza szinte értetlenkedő hangon érkezik. Elképzelni nem tudja, hogy miért lenne jó bárkinek elpazarolnia az idejét arra, hogy csak úgy aludjon. Már az is zavarja kissé, hogy maga legalább egy, de inkább két napig fetrengett a másik vacokban; de ezt legalább képes elfogadni, hiszen testét sebláz emésztette.
Figyeli a lány forgolódását, majd csapkodását-rugdosását. Nem is kell távolabb mennie, a vörös minden próbálkozása elkerüli őt. Kissé szórakoztatja a látvány, nyúzott-borostás arcán a pirkadat benti mosott szürkeségében halványan feldereng valami mosolyféle. Mikor a fintorgást és a fennhangon érkező, szavak nélkül is tökéletesen érthető méltatlankodást is megkapja, egy pillanatra elgondolkozik: hány éves lehet a másik? Hiszen egészen kis gyermekek viselkedhetnek így. A szinte komor, morcos arcélt fürkészi ahogy Thalyssa kénytelenkedve felkeL A gyermekkor puhaságát, a kamaszkor élességét, a leánykor bujaságát keresi rajta. Végül magában besaccolja a lány korát. Nem mintha az bármit is számítana itt és most.
Nesztelenül lépdelve és biztos távot tartva követi Thalyssát a kunyhó szívéhez, majd kicsit arrébb megállva figyeli őt tovább. Nem érez késztetést arra, hogy kivegye a lány kezéből a munkáját, hiszen fogalma sincs arról, hogy az mivel mit készül tenni. Nem ismeri a rutinját, a szokásait. Nem ismeri őt. Valójában abban sem biztos, hogy mennyire akar ezen változtatni; tervei között nem szerepel hosszú távú maradás. Hogy saját békéjét tartja szem előtt ezzel a döntéssel, vagy a vörös biztonságát, arra nem tudna válaszolni.
Tartása nem változik, csak tekintete lesz élénkebb ahogy Thalyssa a növényekkel kezd megint bíbelődni. Sajnos szinte azonnal rá kell jönnie, hogy az elmúlt néhány perc alatt nem lett önmagától tudósa a herbáliáknak. Hiába látja, hogy miből és mennyi kerül a csuprokba, ha nem tudja, hogy azok mire és miért valók. A lány ugyanolyan könnyedén készíthet édeskés teát ami megnyugtatja a gyomrot, vagy épp kesernyéset, ami felkorbácsolja azt. Ajkain fintor árnya suhan át. Míg Thalyssa a polcnál keresgél, addig az asztalt fürkészi. Akkor fordul csak újra a lány felé, amikor annak hangja a kunyhó csöndjébe csattan. Egy hosszúra, kényelmetlenül hosszúra nyúlt pillanat erejéig szabad-fél szemének tekintete a lányéba akaszkodik, mintha csak szavak nélkül próbálná közölni vele, hogy mi a különbség egy kutya és egy ember között; majd lenéz magára, a hanyagul összehúzott pokróc által takart testére.*
- Számít ez még bármit? *-kérdése talán nem is a lánynak szól, hanem csak úgy, önmagában akarja hagyni azt. Nem is különösebben kapkod azért, hogy kaftánszorosra húzza magán a pokrócot. Thalyssa mellé lép, majd magától értetődő természetességgel és könnyedséggel veszi le a jelzett tárolóedényt, és utána a másikat is. Hogy dúlna-fúlna eközben? Nagyobb butaságot nem is lehetne állítani. Teljesen nyugodt. Saját maga számára is meglepő a dolog, különben. Úgy sejti, hogy nyugodtságának köze lehet a tegnap este megivott teához, vagy a füsthöz, amit a lány szívatott meg vele; bár meg nem tudná mondani, hogy melyik a felelős érte ténylegesen. Nem véletlenül figyelte annyira élénken, hogy mit is tömköd a csuprokba vendéglátója.
Jobb dolog híján ott marad a polc mellett, és onnan figyeli tovább a reggeli készülődést. Karjait összefonja mellkasa előtt, ujjai ösztönösen dörgölik meg bőrét, ahol az viszket az újraserkedő szőrétől. Tényleg muszáj lesz újra végigberetválnia a testét. Ki nem állhatja ezt az érzést.
Fejét kissé félrebiccentve néz az elé álló vörösre -a mozdulata eközben felettébb emlékeztet egy verébre vagy fajdmadárra; veszettül zavarja a látását zavaró kötés!-, lesandít a megrázott ökölre. Könnyű lenne félreérteni a gesztust valami egészen másra és gorombára, de úgy sejti, most kivételesen nem ilyesmi állhat a háttérben. Tenyerét az ököl alá igazítja, majd ujjait szorosan összeszorítja, ahogy Thalyssa beleszórja a mandulákat. Egészen felderül a dologtól. Hiszen a mandulát ismeri! Bár ilyen mézeset még sosem evett, csak amolyan simát. Megkóstol egyet, azt hirtelen szinte túl édesnek érzi, de nem annyira, hogy ne ropogtassa el jóízűn a szemet. Majd a következőt, és a rá következőt is.. gyomra követelőzőn kordul egyet, mintha előre tudná, hogy mi vár rá.
Nem egészen érti, hogy Thalyssa miért akarja, hogy megint a vacokba üljön le ha enni készülnek, hát a maga részéről csak úgy a földre is leülne a tányérral, mit bánja már, csak ehessen..! De értetlenkedése süket fülekre és vak szemekre talál. Inkább nem is ellenkezik, hiszen mi van, ha azzal úgy felmérgelé az amúgy is hirtelennek tűnő lányt, hogy végül oda se adja neki a kását?!
De végül csak megkapja. Forró az még, és különös ízű a belérakott növényektől, nem olyan, mint amihez szokva van. De a faragott kanál szinte meg sem áll a kezében, ahogy apró falatról apró falatra eltünteti azt. Szabad szeme a tányérra irányul. Hogy azt látja-e, vagy a gondolataiban van elmerülve, azt rajta kívül élő ember meg nem mondaná. Meg is lepődik, amikor a lány ráförmed, hogy ne bámulja a lábát.*
- Egészen eddig az eszembe sem jutott. *-hangja őszinte, a kanál most először megpihen a tányér széléhez szorítva. Nem a nevezett testrészre fordul a tekintete, de Thalyssa arcára; fürkészőn nézi, majd fejét rezzenésszerűn megrázva fordul vissza a kásához. Nem sokat foglalkozik azzal sem, hogy a lány miért nyúlkál s miért nem; mikor az első pár ajándék mandulaszemet megkapja a kásájába, ismét megörül egy pillanatra.
Mire elfogy a kása, kellemesen el is telik a gyomra vele; a meleg étel és a tűz pattogása egészen eltompítják, s jólesőn hagyja átgördülni maga felett az érzést. Nem szenderedik el, pláne nem ilyen hamar, de megrezdül, ahogy a pokróc alá valami hűvöset érez befurakodni. Halkan felmorran ahogy odanéz, de nem száműzi Thalyssa lábát. Ahogy a lány sem volt irigy, úgy maga sem az; a természet legegyszerűbb, cserén alapuló üzletét kötik hát meg szótlanul. A kapott manduláért és kásáért testének melegével fizet. Neki magának még így is jut belőle bőven. Az sem érdekli, ha a lányt megüti a guta attól hogy mit lát vagy mit nem, a pokrócot úgy igazgatja el magán -magukon-, hogy az egészen térdig betakarhassa Thalyssa lábát. Nem idegen tőle ez egyébként sem. Ha olyan helyen vertek tábort a társaikkal, ahol nem volt ajánlatos tüzet gyújtani hogy észre ne vegyék őket, mindig egy csomóban aludtak. Ez sem sokkal különb.
Nem tudná határozottan megmondani, hogy végül tényleg elszenderedik-e vagy sem, de érzése szerint alig pár perc telik el addig, míg újra mozgást nem érez. Lusta mozdulattal néz fel, csak tekintetével követi a lányt. Elfogadja tőle a csuprot, de nem kortyol bele azonnal. Még csak nem is azt várja, hogy a lány igyon először. Inkább csak azt mérlegeli, hogy valóban szüksége van-e arra a tompaságra, amivel sejtése szerint a főzet ajándékozná meg. Akkor dönt úgy, hogy igen, szüksége van rá, amikor Thalyssa felvázolja előtte a nap tervét. Megborzong a gondolattól, hogy a lány össze akarja varrni a sebét. Élénken emlékszik arra, amikor saját magának csinálta ezt meg, vaskos, vászonhoz való tűvel, és a szükségesnél jóval durvább sodrású vastag cérnával. Ajkához emeli a csuprot, és úgy issza ki a tartalmát, mintha abban nem torokmeleg főzet lenne, hanem aljasra égetett szesz.
Ezután hagyja, hogy Thalyssa kezelésbe vegye. Minek ellenkezne? Bár néha fel-fellángol hisztije, a lány kétségkívül gondosan bánik vele, és nem lenne értelme tagania azt sem, hogy sebláza elmúlta, és az arcán keresztbe húzódó seb sajgásának tompulása mind neki köszönhető. Így hát arcát engedelmesen úgy fordítja, hogy azzal a vörös minél könnyebben tudjon dolgozni. Mivel mást úgy sem lát most, így közvetlen közelről nézi Thalyssát. Innen zavartalanul látja a legapróbb részleteket is, sőt -hacsak nem képzelődik máris-, orrában érzi a lányból áradó édeskés-nehézkes, különös illatot. Mintha valaki az erdei avar illatába egy kis gyantát kevert volna, s ahhoz is hozzáadott volna még valamit, amit fel sem ismer. Akkor csukja csak be szemeit, amikor a lány épp a sebből húzza ki a kissé beletapadt kötést. A levegő mélyre szalad mellkasában az érzéstől, de némi hunyorgáson túl próbál nem rángatózni és akadályozni a folyamatot. Akkor könnyebbül csak meg kissé, ahogy a friss kötésbe kent hűvöskés paszta a bőrére simulva enyhíti a friss, meleg sajgást. Kivételesen nem igyekszik tekintetével követni a tőle ellépő lányt.
Akkor kapja csak fel a fejét, amikor Thalyssa bedobja az ajtón a jócska pakkot. Akkor feláll, és lagymatag kíváncsisággal lép közelebb. Tűnődve rábólint a tényre, hogy a megkárosított parasztok valószínűleg helybenhagyták volna a tolvajt, de egyébként szótlanul figyeli, ahogy Thalyssa a ruhák közé túr, majd elé szór közülük néhányat. Áh! Tehát ez a válasz a kérdésre, ami korábban született benne. Lehajol a számára kinézett darabokért, ujjai között tartva méregeti azokat. Fehér ing..? Ezen a környéken..? Szinte hallja, hogy a távolban felsírnak a mosóasszonyok. Végül egyszerűen csak vállat von, és elfogadja a tényt, hogy a tisztaság színében kell parádéznia.
Ahogy korábban, most sem jut eszébe az, hogy Thalyssát bámulja öltözés közben. Épp eléggé leköti az, hogy a számára kinézett ruhadarabokat magára vegye. A lány förmedése ismét váratlanul éri, és épp emiatt is fordítja oda arcát.*
- Én nem is.. eh..! *-inkább jó látványosan hátat fordít. Mire felöltözik és felhajtogatja az ing ujját könyökhajlatig, a lány már végez; eltölt némi időt azzal hogy megtalálja csizmáját, de ezt végül nem sikerül előkerítenie. Mire feladja a keresést, Thalyssa már odakint-odalent van. Az ajtóhoz lépve kinéz rajta, szerencsére a tériszony berzenkedése még mindig elkerüli. A lány hívogatón felé nyújtott karjai szórakoztatják, lelki szemei előtt felrémlik a kép, hogy a lányra ugorva szétlapítja őt saját súlyával. Megrázza a fejét.*
- Én meg nagyon nehéz, hozzád képest.
*Végül viszonylag ügyesen, magasságát és erejét kihasználva jut le a kunyhóból. Szinte kecsesen huppan a nedves földre, csak hogy egyből rá is taposson valamire, ami talpa alatt hidegen, idegesen és idegenül kezd fickándozni. Viszolyogva húzza arrébb a lábát, csak hogy egy pillanatra láthassa, ahogy egy aprócska gyík, vagy valami hasonló iszkol el a közeléből. Hiányzik neki a csizmája. A félrevetett ruháira néz, de nem akaródzna neki visszavenni azokat, miután azok ki-tudja-mióta idelent voltak. A fene tudja, mi költözhetett azóta beléjük..!
Csónakban ült már párszor, noha nem sokszor; így kissé bizonytalanul imbolyogva keresi benne a helyét miután beszáll, s mire megtalálja, egészen biztos benne, hogy nem csak a vízi alkalmatosság miatt miatt tréfálkozik vele egyensúlya. A lány, és az ő teája..! A csónak orra felé fordulva találja meg végül a helyét, Thalyssának csupán hátát mutatva. Egészen megörül annak, hogy megtalálja fegyvereit a lábai alatt, noha öröme hamar elmúlik, ahogy ujjai a kardhüvelyre simulnak. Már rég el kellett volna dobnia ezt a fegyvert! Inkább a tőrt emeli fel, annak hosszú pengéje engedelmesen tokjába simulva várja, hogy használják. Nem húzza elő, csak úgy fogdossa azt, ujjai között tartja, súlyával játszik, amíg a csónak halkan siklik a vízen. A tea egyre jobban bódítja ahogy ereibe szivárog gyomrából, megint nyugodtnak és békésnek érzi magát. Nem is olyan rossz csupán utasnak lenni egy csónakban!
Válla fölött fordítja hátra arcát, ahogy Thalyssa végül megtöri a közéjük ült csöndet. Az elhangzó kérdést helyénvalónak tartja, hiszen maga is gondolkozott már pontosan ugyanezen. Kissé megrázza a fejét.*
- Nem. Még nem jöttem rá. *-picit még jobban hátra csavarja a fejét, mintha csak annak a különös, felemás tekintetnek a villanását akarná elkapni.-* Miért, mi vagy?
*Nem számít rá, hogy valóban választ is kap a kérdésre. Márpedig kap! Óvatosan ficeregve, hogy ne billentse meg a csónakot, szembefordul a lánnyal. Könyökeivel megtámaszkodik combján, s így, kissé előre hajolva hallgatja a lánytól szokatlan színezetű szavakat, amelyekben most nyoma sincs annak a fajta gyerekességnek, amelyet Thalyssa sikeresen megvillantott már párszor.
Bár nem szokványos módon előadott alkut hall, felismeri azt, és megérti, hogy mit akar a lány. Ujjai között még mindig lustán forgatja a tőrt; tekintete Thalyssa arcát fürkészi. Végül aprót szív orrán, és fejét kissé lehorgasztva bólint egyet.*
- Értem, amit mondasz. Neked szükséged van rám. És azt akarod hogy azt higgyem, nekem is szükségem van terád. *-a tőr egyre csak forog ujjai között. Még mindig hüvelyében van, de hát mennyi időbe telne kirántani azt onnan, ha úgy döntene, hogy még sincs szüksége senkire?-* Nem tudom, hogy nekem szükségem van-e rád. De segítettél rajtam, pedig én nem is kértem. Ezzel tartozást róttál rám.
*A tőr tompán puffan Thalyssa lábai között, ahogy a csónak padlójára veti azt.*
- Nem szeretek tartozni. Letudom ami rám esik, és utána, *-hunyorogva keresi a lány tekintetét-* utána meglátjuk, melyikünknek van még szüksége a másikra.
*Ezután nem is nagyon szól többet. Thalyssa a csónakban hagyja ahogy maga jön-megy kosarával, és nem ellenkezik emiatt. Lustán elnyúlik a lassan ringó készségben, félig könyököl, félig ül; tekintetével követi csak a szemei elől hol eltűnő, majd újra megjelenő vöröst. Töpreng. Azon gondolkozik amit Thalyssa mondott. És hogy vajon neki magának mennyire van szüksége a lányra..? Most - igen. Persze! Amíg az gyógyítja és gondoskodik róla, addig kétségtelenül kapóra jön a társasága. Na és utána..? Mi lesz akkor, ha megismétlődik az, ami..? A gondolattól csak nyelni tud egyet, de a tea által rábocsájtott tompaság nem engedi, hogy mélyebben belényilalljon az az érzés, ami pár nappal ezelőtt annyira marcangolta. Tulajdonképpen, gondolja, nem is olyan rossz ez a tea..!
A visszaúton nem igyekszik kivenni Thalyssa kezéből az evezőt. Ilyesmiről nem volt szó az alkujukban. Persze ha a lány megkérné rá, hogy evezzen helyette, megtenné. Akkor segít csak szó- és kérés nélkül, amikor már a kunyhó alá érnek. A csónak orrát egy határozott rántással húzza fel a szárazabb partszakaszra, hogy a jármű ne sodródjon el, és -hacsak Thalyssa rá nem üt a kezére- felveszi a teliszedett kosarat is. Neki magának ez igazán semmiség, de a lánynak csak könnyebb lesz üres kézzel felmásznia a kunyhóba.
Amikor már odafent vannak, ismét a háttérbe húzódik kissé, amíg a lány a vándorebéddel foglalkozik. A kosarat lerakja oda, ahol a lánynak megfelel, maga pedig, hogy ne legyen útban, arra a vacokra kuporodik le, amit a jelek szerint megörökölt a lánytól. Mindketten csöndben vannak, és ez jó így, nem bánja. Az ebédet is csöndesen költik el. Míg eszik, húsról álmodozik: szaftos falatokról, rajtuk füst, só és fűszerek ízével, húsról, ami segít izmainak megtartani önmagukat. Arra jut, hogy előbb-utóbb muszáj lesz vadásznia vagy csapdát vetnie, ha már úgy hozta az élet, hogy egy-két napnál tovább marad itt.
Ezután érkeznek el ahhoz a ponthoz, amitől már reggel óta gyűlt az ideges feszültség a mellkasában, ha csak eszébe jutott amit a lány előirányzott. Leül oda, ahova utasítják, váratlanul éri, amikor Thalyssa a korábbinál is közelebb húzódik hozzá. Nem szól semmit, csak az ajkai feszülnek meg kissé; de az sem a másiknak szól, hanem annak, ami előttük áll. Engedelmesen, noha nem lelkesen fordítja ismét fejét úgy hogy az kéz alá essen; ujjai megtalálják a szék szélét, és rászorulnak.
Szó nélkül tűri, amit a lány művel vele, nem rángatja el a fejét, nem sziszeg vagy káromkodik. De állkapcsa úgy szorul össze, hogy fogai szinte belesajdulnak, és ujjai úgy szorítják a széket a combjai takarásában, hogy egészen elfehérednek. Nem is a tű szúrása kellemetlen - fáj az is, persze, de az csak egy gyorsan múló dolog. A cérna! A húzás, ahogy a sebszélek egymáshoz igazodnak, a folyamatosan, szinte égőn feszülő érzés a húsában, ahol az idegen anyag játssza az urat. Az érzéstől akarva-akaratlanul is könny szökik a szemébe, nem tehet róla, s ha a lány szóvá is merné ezt tenni, hát a válaszában nem sok köszönet lenne. De Thalyssa nem foglalkozik ezzel - hogy tapintatból, vagy csak mert egészen egyszerűen nem érdekli, nem tudja. Nem is számít. Ami számít az az, hogy a tű végül befejezi táncát húsában, s csak az idegen anyag folyamatos feszülése marad hátra utána. Reszkető, hosszú sóhajjal könnyebbül meg, ahogy véget ér a dolog.
Most kivételesen cseppnyi ellenkezés sincs benne, hogy már megint a vacokba kell kuporodnia. Ingét leveszi és félreveti hogy kényelmesebben legyen, a pokrócot húzza magára helyette. A különös, virágformára faragott pipa után már önként nyúl, miután a lány aprókat szívogatva meggyújtja azt. Úgy érzi, hogy most tényleg szüksége van az aromás füstre, a bódulatra amit okoz, a semmire, amit hoz. Mélyre szívja és lent tartja a füstöt amíg csak tüdeje szinte parázslani nem kezd tőle, majd lassan és megkönnyebbülten fújja ki azt. Még kettőt, kisebbet szív belőle, s utána önként adja a pipát vissza a lánynak, mielőtt az valószínűleg amúgy is kicsavarta volna ujjai közül. A vacokban ülve felnéz rá, most már kivételesen két szemmel, és így is végigméri őt. Az arcánál elidőzik kissé, mintha csak a vonásait fürkészné.
Végül hanyatt dől, magára igazítja a pokrócot, és hagyja, hogy a leszívott füst maradéka ereibe szivárogva könnyűvé tegye a testét és elméjét. Már egészen el is múlt tőle a friss varrás sajgása. Jobb karját feje alá hajtja, miközben a vacok vízen úszó tavirózsaként kezd lassú pörgésbe dereka alatt; tompuló gondolatai egyre nehezebben megfoghatóvá válnak, míg végül feladja a küzdelmet azért, hogy megtartsa őket.
Elalszik.
Nem tudja mennyivel később ébred, hunyorogva néz a kintről beszűrődő késődélutáni fénybe. Fejét még kábának érzi, a füst bódulata nem tisztult ki teljesen a testéből. Szomjasnak érzi magát, így felül; meg kell támaszkodnia egy pillanatra, ahogy a kunyhó meglódul körülötte. Rájön, hogy Thalyssa nincs idebent, és nem tudja, hogy merre lehet. Felötlik benne, hogy talán órák óta egyedül van már itt, talán csak öt perce. Végül arra jut, hogy ez nem számít, és most nem is érdekli. Taplószáraznak érzett nyelvvel cuppant párat, majd kissé botorkáló léptekkel megy a kunyhó szívéhez. Reggel megfigyelte, és még most is emlékszik rá, hogy miből merte a friss vizet a lány; az egyik csuporba önt belőle, majd hosszan és jóízűn iszik, mintha eddig még sose tette volna. Mindig is ilyen finom volt a víz? Miután ivott, a vacokra néz. Az szinte csábítja vissza, és hajlana rá, hogy újra lekucorodjon oda, de nem akar aludni, mindig csak aludni! Hát micsoda pazarlása az a napnak..! Bár.. igazából fogalma sincs, mi mást is kezdhetne most magával.
Végül a kunyhó ajtajába ül le, a hátára-vállaira terített pokrócba burkolózva. Bal lábát maga alá húzza, jobb lába kilóg az ajtón az alant elterülő térségbe. Hátát-vállát az ajtófélfának veti, és lustán pislogva nézi az innen csak belátható részét a lápos-ingoványos tájnak. Hallgatja, ahogy a kabócák lassan rákezdenek szokott zajongásukra; valahol arrébb két madár feleselget egymásnak dallamosan. A friss levegő segít kitisztítania fejét, és a tisztasággal együtt megérkezik sebének sajgása is. Nagyon szívesen megtapogatná-megvakarná a varratot, de inkább nem nyúl hozzá; se nem ostoba, se nem négy nyarat látott gyermek, ki nem képes erőt venni magán. Kissé meglóbálja kilógó lábát, belehallgatózik az ingovány élettel és zajjal teli csöndjébe, arra kíváncsian: mikor hallja meg azt a halk kopogást és csobbanásokat, amik Thalyssa érkeztét jelzik.*
//Különös fiú//
*Maga nem sokat észlel abból, hogy Thalyssa milyen álmot él át, vagy mennyire mély az alvása -hogy is lenne erre képes?-, csupán annyit tud, hogy alig lökdösi meg lábfejével a lány combját, annak szemei szinte azonnal tágra is nyílnak. Ha nem látná az első pár pislogást, könnyen hinné azt, hogy a lány nem is aludt, csupán úgy tett. Nem szólítja meg őt, csupán csöndesen figyeli. Tekintete találkozik amaz felemás szemeivel ahogy a lány felnéz rá, még van egy szívdobbanásnyi ideje arra, hogy lássa bennük a szétfoszló álom maradékát.
Fejét kissé oldalra dönti ahogy Thalyssa valamit rábrekeg, nem érti meg a szavakat. Nem kérdez rá, hogy mit jelentenek. Nem azért, mert nem érdekli, hanem mert az arra következőket már képes felfogni maga is.*
- De hát mindjárt pirkad! *-a panaszos-dühös kifakadásra adott válasza szinte értetlenkedő hangon érkezik. Elképzelni nem tudja, hogy miért lenne jó bárkinek elpazarolnia az idejét arra, hogy csak úgy aludjon. Már az is zavarja kissé, hogy maga legalább egy, de inkább két napig fetrengett a másik vacokban; de ezt legalább képes elfogadni, hiszen testét sebláz emésztette.
Figyeli a lány forgolódását, majd csapkodását-rugdosását. Nem is kell távolabb mennie, a vörös minden próbálkozása elkerüli őt. Kissé szórakoztatja a látvány, nyúzott-borostás arcán a pirkadat benti mosott szürkeségében halványan feldereng valami mosolyféle. Mikor a fintorgást és a fennhangon érkező, szavak nélkül is tökéletesen érthető méltatlankodást is megkapja, egy pillanatra elgondolkozik: hány éves lehet a másik? Hiszen egészen kis gyermekek viselkedhetnek így. A szinte komor, morcos arcélt fürkészi ahogy Thalyssa kénytelenkedve felkeL A gyermekkor puhaságát, a kamaszkor élességét, a leánykor bujaságát keresi rajta. Végül magában besaccolja a lány korát. Nem mintha az bármit is számítana itt és most.
Nesztelenül lépdelve és biztos távot tartva követi Thalyssát a kunyhó szívéhez, majd kicsit arrébb megállva figyeli őt tovább. Nem érez késztetést arra, hogy kivegye a lány kezéből a munkáját, hiszen fogalma sincs arról, hogy az mivel mit készül tenni. Nem ismeri a rutinját, a szokásait. Nem ismeri őt. Valójában abban sem biztos, hogy mennyire akar ezen változtatni; tervei között nem szerepel hosszú távú maradás. Hogy saját békéjét tartja szem előtt ezzel a döntéssel, vagy a vörös biztonságát, arra nem tudna válaszolni.
Tartása nem változik, csak tekintete lesz élénkebb ahogy Thalyssa a növényekkel kezd megint bíbelődni. Sajnos szinte azonnal rá kell jönnie, hogy az elmúlt néhány perc alatt nem lett önmagától tudósa a herbáliáknak. Hiába látja, hogy miből és mennyi kerül a csuprokba, ha nem tudja, hogy azok mire és miért valók. A lány ugyanolyan könnyedén készíthet édeskés teát ami megnyugtatja a gyomrot, vagy épp kesernyéset, ami felkorbácsolja azt. Ajkain fintor árnya suhan át. Míg Thalyssa a polcnál keresgél, addig az asztalt fürkészi. Akkor fordul csak újra a lány felé, amikor annak hangja a kunyhó csöndjébe csattan. Egy hosszúra, kényelmetlenül hosszúra nyúlt pillanat erejéig szabad-fél szemének tekintete a lányéba akaszkodik, mintha csak szavak nélkül próbálná közölni vele, hogy mi a különbség egy kutya és egy ember között; majd lenéz magára, a hanyagul összehúzott pokróc által takart testére.*
- Számít ez még bármit? *-kérdése talán nem is a lánynak szól, hanem csak úgy, önmagában akarja hagyni azt. Nem is különösebben kapkod azért, hogy kaftánszorosra húzza magán a pokrócot. Thalyssa mellé lép, majd magától értetődő természetességgel és könnyedséggel veszi le a jelzett tárolóedényt, és utána a másikat is. Hogy dúlna-fúlna eközben? Nagyobb butaságot nem is lehetne állítani. Teljesen nyugodt. Saját maga számára is meglepő a dolog, különben. Úgy sejti, hogy nyugodtságának köze lehet a tegnap este megivott teához, vagy a füsthöz, amit a lány szívatott meg vele; bár meg nem tudná mondani, hogy melyik a felelős érte ténylegesen. Nem véletlenül figyelte annyira élénken, hogy mit is tömköd a csuprokba vendéglátója.
Jobb dolog híján ott marad a polc mellett, és onnan figyeli tovább a reggeli készülődést. Karjait összefonja mellkasa előtt, ujjai ösztönösen dörgölik meg bőrét, ahol az viszket az újraserkedő szőrétől. Tényleg muszáj lesz újra végigberetválnia a testét. Ki nem állhatja ezt az érzést.
Fejét kissé félrebiccentve néz az elé álló vörösre -a mozdulata eközben felettébb emlékeztet egy verébre vagy fajdmadárra; veszettül zavarja a látását zavaró kötés!-, lesandít a megrázott ökölre. Könnyű lenne félreérteni a gesztust valami egészen másra és gorombára, de úgy sejti, most kivételesen nem ilyesmi állhat a háttérben. Tenyerét az ököl alá igazítja, majd ujjait szorosan összeszorítja, ahogy Thalyssa beleszórja a mandulákat. Egészen felderül a dologtól. Hiszen a mandulát ismeri! Bár ilyen mézeset még sosem evett, csak amolyan simát. Megkóstol egyet, azt hirtelen szinte túl édesnek érzi, de nem annyira, hogy ne ropogtassa el jóízűn a szemet. Majd a következőt, és a rá következőt is.. gyomra követelőzőn kordul egyet, mintha előre tudná, hogy mi vár rá.
Nem egészen érti, hogy Thalyssa miért akarja, hogy megint a vacokba üljön le ha enni készülnek, hát a maga részéről csak úgy a földre is leülne a tányérral, mit bánja már, csak ehessen..! De értetlenkedése süket fülekre és vak szemekre talál. Inkább nem is ellenkezik, hiszen mi van, ha azzal úgy felmérgelé az amúgy is hirtelennek tűnő lányt, hogy végül oda se adja neki a kását?!
De végül csak megkapja. Forró az még, és különös ízű a belérakott növényektől, nem olyan, mint amihez szokva van. De a faragott kanál szinte meg sem áll a kezében, ahogy apró falatról apró falatra eltünteti azt. Szabad szeme a tányérra irányul. Hogy azt látja-e, vagy a gondolataiban van elmerülve, azt rajta kívül élő ember meg nem mondaná. Meg is lepődik, amikor a lány ráförmed, hogy ne bámulja a lábát.*
- Egészen eddig az eszembe sem jutott. *-hangja őszinte, a kanál most először megpihen a tányér széléhez szorítva. Nem a nevezett testrészre fordul a tekintete, de Thalyssa arcára; fürkészőn nézi, majd fejét rezzenésszerűn megrázva fordul vissza a kásához. Nem sokat foglalkozik azzal sem, hogy a lány miért nyúlkál s miért nem; mikor az első pár ajándék mandulaszemet megkapja a kásájába, ismét megörül egy pillanatra.
Mire elfogy a kása, kellemesen el is telik a gyomra vele; a meleg étel és a tűz pattogása egészen eltompítják, s jólesőn hagyja átgördülni maga felett az érzést. Nem szenderedik el, pláne nem ilyen hamar, de megrezdül, ahogy a pokróc alá valami hűvöset érez befurakodni. Halkan felmorran ahogy odanéz, de nem száműzi Thalyssa lábát. Ahogy a lány sem volt irigy, úgy maga sem az; a természet legegyszerűbb, cserén alapuló üzletét kötik hát meg szótlanul. A kapott manduláért és kásáért testének melegével fizet. Neki magának még így is jut belőle bőven. Az sem érdekli, ha a lányt megüti a guta attól hogy mit lát vagy mit nem, a pokrócot úgy igazgatja el magán -magukon-, hogy az egészen térdig betakarhassa Thalyssa lábát. Nem idegen tőle ez egyébként sem. Ha olyan helyen vertek tábort a társaikkal, ahol nem volt ajánlatos tüzet gyújtani hogy észre ne vegyék őket, mindig egy csomóban aludtak. Ez sem sokkal különb.
Nem tudná határozottan megmondani, hogy végül tényleg elszenderedik-e vagy sem, de érzése szerint alig pár perc telik el addig, míg újra mozgást nem érez. Lusta mozdulattal néz fel, csak tekintetével követi a lányt. Elfogadja tőle a csuprot, de nem kortyol bele azonnal. Még csak nem is azt várja, hogy a lány igyon először. Inkább csak azt mérlegeli, hogy valóban szüksége van-e arra a tompaságra, amivel sejtése szerint a főzet ajándékozná meg. Akkor dönt úgy, hogy igen, szüksége van rá, amikor Thalyssa felvázolja előtte a nap tervét. Megborzong a gondolattól, hogy a lány össze akarja varrni a sebét. Élénken emlékszik arra, amikor saját magának csinálta ezt meg, vaskos, vászonhoz való tűvel, és a szükségesnél jóval durvább sodrású vastag cérnával. Ajkához emeli a csuprot, és úgy issza ki a tartalmát, mintha abban nem torokmeleg főzet lenne, hanem aljasra égetett szesz.
Ezután hagyja, hogy Thalyssa kezelésbe vegye. Minek ellenkezne? Bár néha fel-fellángol hisztije, a lány kétségkívül gondosan bánik vele, és nem lenne értelme tagania azt sem, hogy sebláza elmúlta, és az arcán keresztbe húzódó seb sajgásának tompulása mind neki köszönhető. Így hát arcát engedelmesen úgy fordítja, hogy azzal a vörös minél könnyebben tudjon dolgozni. Mivel mást úgy sem lát most, így közvetlen közelről nézi Thalyssát. Innen zavartalanul látja a legapróbb részleteket is, sőt -hacsak nem képzelődik máris-, orrában érzi a lányból áradó édeskés-nehézkes, különös illatot. Mintha valaki az erdei avar illatába egy kis gyantát kevert volna, s ahhoz is hozzáadott volna még valamit, amit fel sem ismer. Akkor csukja csak be szemeit, amikor a lány épp a sebből húzza ki a kissé beletapadt kötést. A levegő mélyre szalad mellkasában az érzéstől, de némi hunyorgáson túl próbál nem rángatózni és akadályozni a folyamatot. Akkor könnyebbül csak meg kissé, ahogy a friss kötésbe kent hűvöskés paszta a bőrére simulva enyhíti a friss, meleg sajgást. Kivételesen nem igyekszik tekintetével követni a tőle ellépő lányt.
Akkor kapja csak fel a fejét, amikor Thalyssa bedobja az ajtón a jócska pakkot. Akkor feláll, és lagymatag kíváncsisággal lép közelebb. Tűnődve rábólint a tényre, hogy a megkárosított parasztok valószínűleg helybenhagyták volna a tolvajt, de egyébként szótlanul figyeli, ahogy Thalyssa a ruhák közé túr, majd elé szór közülük néhányat. Áh! Tehát ez a válasz a kérdésre, ami korábban született benne. Lehajol a számára kinézett darabokért, ujjai között tartva méregeti azokat. Fehér ing..? Ezen a környéken..? Szinte hallja, hogy a távolban felsírnak a mosóasszonyok. Végül egyszerűen csak vállat von, és elfogadja a tényt, hogy a tisztaság színében kell parádéznia.
Ahogy korábban, most sem jut eszébe az, hogy Thalyssát bámulja öltözés közben. Épp eléggé leköti az, hogy a számára kinézett ruhadarabokat magára vegye. A lány förmedése ismét váratlanul éri, és épp emiatt is fordítja oda arcát.*
- Én nem is.. eh..! *-inkább jó látványosan hátat fordít. Mire felöltözik és felhajtogatja az ing ujját könyökhajlatig, a lány már végez; eltölt némi időt azzal hogy megtalálja csizmáját, de ezt végül nem sikerül előkerítenie. Mire feladja a keresést, Thalyssa már odakint-odalent van. Az ajtóhoz lépve kinéz rajta, szerencsére a tériszony berzenkedése még mindig elkerüli. A lány hívogatón felé nyújtott karjai szórakoztatják, lelki szemei előtt felrémlik a kép, hogy a lányra ugorva szétlapítja őt saját súlyával. Megrázza a fejét.*
- Én meg nagyon nehéz, hozzád képest.
*Végül viszonylag ügyesen, magasságát és erejét kihasználva jut le a kunyhóból. Szinte kecsesen huppan a nedves földre, csak hogy egyből rá is taposson valamire, ami talpa alatt hidegen, idegesen és idegenül kezd fickándozni. Viszolyogva húzza arrébb a lábát, csak hogy egy pillanatra láthassa, ahogy egy aprócska gyík, vagy valami hasonló iszkol el a közeléből. Hiányzik neki a csizmája. A félrevetett ruháira néz, de nem akaródzna neki visszavenni azokat, miután azok ki-tudja-mióta idelent voltak. A fene tudja, mi költözhetett azóta beléjük..!
Csónakban ült már párszor, noha nem sokszor; így kissé bizonytalanul imbolyogva keresi benne a helyét miután beszáll, s mire megtalálja, egészen biztos benne, hogy nem csak a vízi alkalmatosság miatt miatt tréfálkozik vele egyensúlya. A lány, és az ő teája..! A csónak orra felé fordulva találja meg végül a helyét, Thalyssának csupán hátát mutatva. Egészen megörül annak, hogy megtalálja fegyvereit a lábai alatt, noha öröme hamar elmúlik, ahogy ujjai a kardhüvelyre simulnak. Már rég el kellett volna dobnia ezt a fegyvert! Inkább a tőrt emeli fel, annak hosszú pengéje engedelmesen tokjába simulva várja, hogy használják. Nem húzza elő, csak úgy fogdossa azt, ujjai között tartja, súlyával játszik, amíg a csónak halkan siklik a vízen. A tea egyre jobban bódítja ahogy ereibe szivárog gyomrából, megint nyugodtnak és békésnek érzi magát. Nem is olyan rossz csupán utasnak lenni egy csónakban!
Válla fölött fordítja hátra arcát, ahogy Thalyssa végül megtöri a közéjük ült csöndet. Az elhangzó kérdést helyénvalónak tartja, hiszen maga is gondolkozott már pontosan ugyanezen. Kissé megrázza a fejét.*
- Nem. Még nem jöttem rá. *-picit még jobban hátra csavarja a fejét, mintha csak annak a különös, felemás tekintetnek a villanását akarná elkapni.-* Miért, mi vagy?
*Nem számít rá, hogy valóban választ is kap a kérdésre. Márpedig kap! Óvatosan ficeregve, hogy ne billentse meg a csónakot, szembefordul a lánnyal. Könyökeivel megtámaszkodik combján, s így, kissé előre hajolva hallgatja a lánytól szokatlan színezetű szavakat, amelyekben most nyoma sincs annak a fajta gyerekességnek, amelyet Thalyssa sikeresen megvillantott már párszor.
Bár nem szokványos módon előadott alkut hall, felismeri azt, és megérti, hogy mit akar a lány. Ujjai között még mindig lustán forgatja a tőrt; tekintete Thalyssa arcát fürkészi. Végül aprót szív orrán, és fejét kissé lehorgasztva bólint egyet.*
- Értem, amit mondasz. Neked szükséged van rám. És azt akarod hogy azt higgyem, nekem is szükségem van terád. *-a tőr egyre csak forog ujjai között. Még mindig hüvelyében van, de hát mennyi időbe telne kirántani azt onnan, ha úgy döntene, hogy még sincs szüksége senkire?-* Nem tudom, hogy nekem szükségem van-e rád. De segítettél rajtam, pedig én nem is kértem. Ezzel tartozást róttál rám.
*A tőr tompán puffan Thalyssa lábai között, ahogy a csónak padlójára veti azt.*
- Nem szeretek tartozni. Letudom ami rám esik, és utána, *-hunyorogva keresi a lány tekintetét-* utána meglátjuk, melyikünknek van még szüksége a másikra.
*Ezután nem is nagyon szól többet. Thalyssa a csónakban hagyja ahogy maga jön-megy kosarával, és nem ellenkezik emiatt. Lustán elnyúlik a lassan ringó készségben, félig könyököl, félig ül; tekintetével követi csak a szemei elől hol eltűnő, majd újra megjelenő vöröst. Töpreng. Azon gondolkozik amit Thalyssa mondott. És hogy vajon neki magának mennyire van szüksége a lányra..? Most - igen. Persze! Amíg az gyógyítja és gondoskodik róla, addig kétségtelenül kapóra jön a társasága. Na és utána..? Mi lesz akkor, ha megismétlődik az, ami..? A gondolattól csak nyelni tud egyet, de a tea által rábocsájtott tompaság nem engedi, hogy mélyebben belényilalljon az az érzés, ami pár nappal ezelőtt annyira marcangolta. Tulajdonképpen, gondolja, nem is olyan rossz ez a tea..!
A visszaúton nem igyekszik kivenni Thalyssa kezéből az evezőt. Ilyesmiről nem volt szó az alkujukban. Persze ha a lány megkérné rá, hogy evezzen helyette, megtenné. Akkor segít csak szó- és kérés nélkül, amikor már a kunyhó alá érnek. A csónak orrát egy határozott rántással húzza fel a szárazabb partszakaszra, hogy a jármű ne sodródjon el, és -hacsak Thalyssa rá nem üt a kezére- felveszi a teliszedett kosarat is. Neki magának ez igazán semmiség, de a lánynak csak könnyebb lesz üres kézzel felmásznia a kunyhóba.
Amikor már odafent vannak, ismét a háttérbe húzódik kissé, amíg a lány a vándorebéddel foglalkozik. A kosarat lerakja oda, ahol a lánynak megfelel, maga pedig, hogy ne legyen útban, arra a vacokra kuporodik le, amit a jelek szerint megörökölt a lánytól. Mindketten csöndben vannak, és ez jó így, nem bánja. Az ebédet is csöndesen költik el. Míg eszik, húsról álmodozik: szaftos falatokról, rajtuk füst, só és fűszerek ízével, húsról, ami segít izmainak megtartani önmagukat. Arra jut, hogy előbb-utóbb muszáj lesz vadásznia vagy csapdát vetnie, ha már úgy hozta az élet, hogy egy-két napnál tovább marad itt.
Ezután érkeznek el ahhoz a ponthoz, amitől már reggel óta gyűlt az ideges feszültség a mellkasában, ha csak eszébe jutott amit a lány előirányzott. Leül oda, ahova utasítják, váratlanul éri, amikor Thalyssa a korábbinál is közelebb húzódik hozzá. Nem szól semmit, csak az ajkai feszülnek meg kissé; de az sem a másiknak szól, hanem annak, ami előttük áll. Engedelmesen, noha nem lelkesen fordítja ismét fejét úgy hogy az kéz alá essen; ujjai megtalálják a szék szélét, és rászorulnak.
Szó nélkül tűri, amit a lány művel vele, nem rángatja el a fejét, nem sziszeg vagy káromkodik. De állkapcsa úgy szorul össze, hogy fogai szinte belesajdulnak, és ujjai úgy szorítják a széket a combjai takarásában, hogy egészen elfehérednek. Nem is a tű szúrása kellemetlen - fáj az is, persze, de az csak egy gyorsan múló dolog. A cérna! A húzás, ahogy a sebszélek egymáshoz igazodnak, a folyamatosan, szinte égőn feszülő érzés a húsában, ahol az idegen anyag játssza az urat. Az érzéstől akarva-akaratlanul is könny szökik a szemébe, nem tehet róla, s ha a lány szóvá is merné ezt tenni, hát a válaszában nem sok köszönet lenne. De Thalyssa nem foglalkozik ezzel - hogy tapintatból, vagy csak mert egészen egyszerűen nem érdekli, nem tudja. Nem is számít. Ami számít az az, hogy a tű végül befejezi táncát húsában, s csak az idegen anyag folyamatos feszülése marad hátra utána. Reszkető, hosszú sóhajjal könnyebbül meg, ahogy véget ér a dolog.
Most kivételesen cseppnyi ellenkezés sincs benne, hogy már megint a vacokba kell kuporodnia. Ingét leveszi és félreveti hogy kényelmesebben legyen, a pokrócot húzza magára helyette. A különös, virágformára faragott pipa után már önként nyúl, miután a lány aprókat szívogatva meggyújtja azt. Úgy érzi, hogy most tényleg szüksége van az aromás füstre, a bódulatra amit okoz, a semmire, amit hoz. Mélyre szívja és lent tartja a füstöt amíg csak tüdeje szinte parázslani nem kezd tőle, majd lassan és megkönnyebbülten fújja ki azt. Még kettőt, kisebbet szív belőle, s utána önként adja a pipát vissza a lánynak, mielőtt az valószínűleg amúgy is kicsavarta volna ujjai közül. A vacokban ülve felnéz rá, most már kivételesen két szemmel, és így is végigméri őt. Az arcánál elidőzik kissé, mintha csak a vonásait fürkészné.
Végül hanyatt dől, magára igazítja a pokrócot, és hagyja, hogy a leszívott füst maradéka ereibe szivárogva könnyűvé tegye a testét és elméjét. Már egészen el is múlt tőle a friss varrás sajgása. Jobb karját feje alá hajtja, miközben a vacok vízen úszó tavirózsaként kezd lassú pörgésbe dereka alatt; tompuló gondolatai egyre nehezebben megfoghatóvá válnak, míg végül feladja a küzdelmet azért, hogy megtartsa őket.
Elalszik.
Nem tudja mennyivel később ébred, hunyorogva néz a kintről beszűrődő késődélutáni fénybe. Fejét még kábának érzi, a füst bódulata nem tisztult ki teljesen a testéből. Szomjasnak érzi magát, így felül; meg kell támaszkodnia egy pillanatra, ahogy a kunyhó meglódul körülötte. Rájön, hogy Thalyssa nincs idebent, és nem tudja, hogy merre lehet. Felötlik benne, hogy talán órák óta egyedül van már itt, talán csak öt perce. Végül arra jut, hogy ez nem számít, és most nem is érdekli. Taplószáraznak érzett nyelvvel cuppant párat, majd kissé botorkáló léptekkel megy a kunyhó szívéhez. Reggel megfigyelte, és még most is emlékszik rá, hogy miből merte a friss vizet a lány; az egyik csuporba önt belőle, majd hosszan és jóízűn iszik, mintha eddig még sose tette volna. Mindig is ilyen finom volt a víz? Miután ivott, a vacokra néz. Az szinte csábítja vissza, és hajlana rá, hogy újra lekucorodjon oda, de nem akar aludni, mindig csak aludni! Hát micsoda pazarlása az a napnak..! Bár.. igazából fogalma sincs, mi mást is kezdhetne most magával.
Végül a kunyhó ajtajába ül le, a hátára-vállaira terített pokrócba burkolózva. Bal lábát maga alá húzza, jobb lába kilóg az ajtón az alant elterülő térségbe. Hátát-vállát az ajtófélfának veti, és lustán pislogva nézi az innen csak belátható részét a lápos-ingoványos tájnak. Hallgatja, ahogy a kabócák lassan rákezdenek szokott zajongásukra; valahol arrébb két madár feleselget egymásnak dallamosan. A friss levegő segít kitisztítania fejét, és a tisztasággal együtt megérkezik sebének sajgása is. Nagyon szívesen megtapogatná-megvakarná a varratot, de inkább nem nyúl hozzá; se nem ostoba, se nem négy nyarat látott gyermek, ki nem képes erőt venni magán. Kissé meglóbálja kilógó lábát, belehallgatózik az ingovány élettel és zajjal teli csöndjébe, arra kíváncsian: mikor hallja meg azt a halk kopogást és csobbanásokat, amik Thalyssa érkeztét jelzik.*
2431. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-07-23 20:44:03
Üzenet elküldve: 2026-07-23 20:44:03
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Szalad. Egyre csak fut a törzsükben kifacsarodott, meggörnyedt fák között. Orrát ellepi a rothadás szaga, a mételyé, a halálé. Alig lát maga elé, egyre sűrűsödik a köd előtte. Lábai egyre nehezebben mozognak, a sűrű sarat valami más, jóval melegebb, ragacsosabb váltja fel.
Lepillant.
Lábszárait vörösre festi a vér, melyben gázol. Körülötte a hasadékokból bugyog, csordogál a vöröslő patakocska. Vérzik a liget.
Hirtelen torpan meg. Szíve a torkában ver, gyomra gyűszűnyire húzódik. Fájóan izzanak a rúnák a testén, mintha kiválni készülnének bőréből. Minden izma megfeszül. A ködből tölgymagas sziluett bontakozik ki lomhán, lassan. Először csak az agancsok emelkednek elő, ám amazok nem tűnnek úgy, hogy közelednek, inkább mintha magából a ködből születnének. Az elágazó, groteszk agancskorona természetellenes ívben nyúlik az ég felé, mintha megszilárdult, megkövült villámok tucatjai volna. A rajtuk végigfutó repedésekből sűrű, feketébe hajló vér csöpög hangtalanul a vörös iszapba.
Thalyssa szíve nagyot dobban, az iszonyattól hátratántorodik, ám a sarka megcsúszik a véráztatta talajon, egyensúlyát elvesztve zuhan térdre. A becsapódás tompa cuppanással nyeli el a hangot, mintha. Előre nyúl, ott támaszt meg, ám a karjai könyékig süllyednek a langyos, sűrű vérben. Ösztönösen rántaná el a kezét, de a folyadék nyúlós szálakkal kapaszkodik az ujjai közé, alkarjára tapadva, nem akarva engedni. Ahogy felpillant ismét, az entitás közelebb van, egészen közel.
Pedig…nem látta mozogni!
A köd egyszeriben, lepelként hull le az erdei istenségről. Az emberi mellkas márványszerű fehérsége élesen elüt a rothadó kert fáinak sötétségétől. Izmai tökéletesek, mégis visszataszítóak, túlságosan is tökéletesek, hibátlanok. Ám a bordák alatt a hamuszürke test, s annak magasra tartott karjaiból nyúló, veszélyesen hegyesedő agancsok alatt a lény teste valamiféle torz, amorf, állati formába olvad. Hosszú, szarvasszerű lábak hordozzák a súlyát, míg mellkas alól két, természetellenesen hosszú emberi kar lóg alá élettelenül. Ujjai szinte végigsimítanak a vértől csillogó földen, ahogy a lény kushad.
És…ahol arcnak kéne lennie… ott csak a sötétség tátong.
Nem árnyék vagy üresség, annál valami ezerszer mélyebb, kortalanabb, borzalmasabb. A fekete hasadék, amely úgy nyeli el maga körül a fényt, mintha a világ törvényei rá nem lennének érvényesek. Mélyén két parányi vörös pont izzik mozdulatlanul.
Thalyssa egész teste megfeszül. Menekülni vágyik, de nem tud. Nem viszi a lába. Sikítana, de arra sem képes. Beléfojtották a szót.
A rúnái elviselhetetlenül égetik a bőrét. Nem egyszerű fájdalomról van szó, inkább olyan ez, mintha valaki belülről igyekezne letépni őket róla. A felismerés lassan, kegyetlenül kúszik az elméjébe.
Istene rátalált, meglátta őt. Tudja, hogy itt van, többé nem bújhat el előle. Áldoznia kell. Ám valami nem egyértelmű számára. Mindig azt tanulták mestereiktől, istenük minden esetben a számukra legkedvesebb személy alakjában jelenik meg. Máshogy nem is tenné meg, hiszen látványa annyira borzalmas, hogy ismert legendáik szerint aki valaha megpillantotta már, az menten elveszítette az eszét. Egyetlen halandó sem pillanthat közvetlenül, következmények nélkül Ezért sem igazán érti, ő miért teheti. Miért kell látnia ezt az alakot? Miért nem kap kegyelmet, mit vétett?
Vagy…inkább…ez a nagy kegy? Mivel szolgált rá?
A gyomra összerándul a gondolatra, lábai megmoccannak. Megfordul a fejében, hogy fellöki magát talpra és elfut, ám nem képes rá, egyszerűen nem viszi a lába. Újra és újra próbálja, sikertelenül.
Az agancsos egy lépést tesz, közelebb, ám annak nincs hangja. Nem reccsen ág, nem loccsan vér, mégis olyan, mintha az egész Vérkert beleremegne közeledésébe. A kifacsarodott fák törzsei lassan hajolnak felé, mintha csak a tiszteletet adnák meg a lénynek. A köd örvényleni kezd körülötte, a vérpatakok irányai megválotoznak, egyenesen amannak lábai irányába fojdogálva. Megismerték teremtőjüket.
Caerun megtorpan előtte. Olyan közel, hogy Thalyssa érzi a belőle áradó hideget. Rothadást és halált nem, annál valami sokkal régebbit, talán olyasféle ürességet, mely még a világ születése előtt létezhetett.
A lény lassan hajol le hozzá, istentelen agancsainak árnyéka teljesen elfedi. Az arctalan, fekete, testből nyíló hasadék egészen beborítja a látóterét, mélyén a két, parázsló pont egyenest rászegeződik. Nincs tekintete, mégis úgy érzi, mintha minden porcikáját egyszerre vizsgálná. Nem csak a testét, a gondolatait, az emlékeit, a félelmeit, az összes hazugságát, a kételyeit, a kimondatlan gondolatait és titkait. Az elevenjébe lát.
Aztán a hasadék szétnyílik. Nem úgy, mint egy száj, inkább úgy, mintha maga a valóság repedne ketté, ám odabent nincs nyelv, torok és fogak sem. Csak és kizárólag a végtelen feketeség.
A vörös pontok egy pillanatra mélyebbre süllyednek benne, majd valami megmozdul odalent. Lassan, egészen lassan, sűrűn…kontrolláltan. Mintha kátrány kezdene felbugyogni a föld felszínéről, úgy tör elő következő pillanatban a fekete vér a sötét nyílásból. Nem fröccsen, nem is spriccel, lomhán, megállíthatatlanul ömlik kifelé, akár a túlcsorduló folyó, egyenesen az alatta térdelő lányra. Thalyssa ösztönösen fordítaná el a fejét, ám nem tudja. Egyszerűen nem képes rá, nem engedelmeskednek neki az izmai.
Az első hullám az arcát éri, sűrű maszkként fedi el, fojtja le. A máz forró, égetően, már-már elviselhetetlenül. Hiába szorítja a szemhéjait, amaz mindenhová berágja magát. A szemeibe, az orrába, a szájába, a tüdejébe.
Minden elsötétül. A lélegzet nehéz, idegennek hat saját, kapkodó lélegzete. A sűrű, szurkos folyadék belülről fedi be akár egy erős szövésű takaró egyaránt fojtva érzékeit és életfunkcióit. A sötétség zsigerig rágja belé magát, a bőre alá, felkúszva az ereiben, végigégetve a rúnákat, melyek vakító fájdalommal lobbannal fel. Ő mégsem hall semmit. A saját szívverését sem. Minden elsötétül, elcsöndesedik. Nincs irány, nincs idő, nincs test, neve sincs…nincs semmi. Nem marad más, csak a feketeség.
Hirtelen rázkódik meg minden, elviselhetetlen, fájdítóan erős sípolást hall. Kezeit ösztönösen rántja a füleire, ám a mennydörgésszerű parancs túlharsogja szerény védelmét. Olyan, mintha a fejében csendülne fel a roppant ismerős, mégis ismeretlen hang.
„Ideje Indulni”.
Thalyssa vakon forog jobbra, balra, keresi a hang forrását. Hirtelen lökést érez a combja irányából, határozottat, erős taszítást. A hang ismét felharsan, jóval ingerültebben, ezernyi sikolyként, halálhörgésként.
„IDEJE INDULNI“.
A lány megrándul. Egész testében teszi, úgy pattannak ki a szemei, mintha sosem aludt volna. Vakon pislog párat, ujjai görcsösen feszülnek a ökölbe, olyan erővel szorítva, hogy a puha bőrt felsértve a vére is kiserken. Nem ez az első és az utolsó alkalom sem, gyakran megesik a boszorkányfiókával. Alig érzékelhetően reszket, az álomtól még mindig ittasan, hideg verejtékkel a tarkóján mered fel a felette magasodó alakra.
Felrémlik az álma, felrémlik az istene. Amaz is így magasodott felette. Mélyet, ingerültet szusszant, kézfejével hanyagul rátöröl a tarkójára tapadt nedves hajra és bőrre, csak aztán fintorodik el. Lepillant a combjára, kelletlenül rádörzsölget.*
-Már egész rég nem.
*A hangja még karcos az álomtól, állítását szinte csak tátogja maga elé, anyanyelvén. Fejét egészen hátra dönti, úgy néz fel a másikra, már jóval hangosabban, érthetőbben, a közös nyelven fakad ki.*
-Mit akarsz már, hagyjál aludni!
*Nyekkenve, látványosan vágja vissza magát a fészekbe, ingerülten cibálja a vállára a farkasbőrt, egészen apróra kuporodik, de a katona csak nem tágít felőle. A szíve hevesen ver, zavarja, hogy fölötte állnak. Mint valami kísértet.
Mérgesen dobja magát a másik irányba, sanda, lapos pislogással konstatálja, a fészek mellette üres, így nem szellem kísérti. A katona az.
Végül örökkévalóságnak tűnő pillanatokkal később felnyomja magát ülésbe, orrát ráncolja, száját nagyra tátva fúj a férfi felé, hasonlóan, mint ahogy akkor tette, mikor amaz eszméletlenül rázuhant. Gyengébb tenyerével nyitottan igyekszik a másik combjára vágni, de nem éri el, ezért megpróbál felé rúgni, de az sem ér célt, ahhoz is túl távol áll. Valamivel közelebb csusszan, úgy rúg még egyet a levegőbe a sípcsontja irányába, de az is túl távolinak bizonyul.*
-GWHÁÁÁHHHH! -*artikulálatlan, mérges kiáltással ismétli meg a grimasz-fújás véleménynyilvánítást, ám másodjára már feltápászkodik. Mogorván, görnyedt vállal csoszog ide-oda, hasonlóan a férfihez maga is palástban, vállán a bundával. Egész szórakoztató látványt nyújt, tekintve, elvész a prém alatt. Pipaszár lábai groteszk, csirkére emlékeztető mód, szinte világítanak a félhomályban, haja még kuszábban ágaskodik a szélrózsa minden irányába. A mozdulatok amiket egyre csak ismétel rutinosak, zsigeriek. Vizet mer, tüzet gyűjt hogy aztán felrakja forrni, majd szöszölésbe kezd a növényeivel. A még tegnap ellötykölt csuprokat sorra fordítja fel az asztalkán, hogy azokat ismét növényekkel bélelje ki. Aztán a polcok egyikéhez lép. Egészen magasan lezárt tetejű övegek sorakoznak. A székre sandít, ám azon most a kötéscseréhez előkészített dolgok hevernek.
Ismét felpillant a polcra. Lábujjhegyre pipiskedik, fél kézzel megmarkolja az egyik elemet, másikkal magasra nyúlva kezd ugrálni, hátha sikerül elérnie, megbillentenie, sikertelenül. Mérgesen szusszant, a nagy ugrálásba még ki is pirul. Szemei villannak, élesen fordul hátra, hogy aztán mindkettő a katonán állapodjon meg. Orrot ráncol, felsőajkát enyhén felhúzza, így villantja irányába a fogait. Mintha mérgelné az, hogy a férfi ekkorára nőtt.
Mérgeli is!*
-Ne csak tátsd azt a málé szádat, vedd azt le már! -*vehemensen bök a csuprocska felé*-És húzd össze magadon azt a pokrócot rendesen, veled ellentétben én nem vagyok vak!
*Karba font kezekkel áll, megvárja, míg lekerül a csupor, aztán utasít egy másik után is. Nem bánja, ha dúl-fúl a katona, jelenleg ő is azt teszi. A tűz vidáman lobog, ismét lomhán narancsosra festve a házikót. A csuprok a zsúfolt asztalkán koppannak, a lány az egyikből gondosan mér ki egy kevés őrleményt egy lábosba, a másikat egyelőre zárva hagyja. A víz lassan bugyogni kezd, abból mér a porhoz, s leforrázza a növényeket a csuprocskákban és a seböblítéshez is.
Most a pépet rakja a tűz felé, lomhán keverget rá, hogy aztán könnyednek tűnő mozdulattal morzsolja bele fűszereit, féltve őrzött magjait és az ízeket. A mozdulatai könnyednek tűnnek, kecsesnek, mintha különös táncot figyelhetne Nardem. A második csuporba belemarkol, közelebb lép a férfihez, kelletlenül, ingerülten nyomja elé a kezét. Horkant, megrántja a levegőben saját öklét, így jelezve, a másiknak illene kinyitnia sajátját és tartani a tenyerét. Ha úgy tesz, apró marék égetett, mézbe forgatott, ragacsos mandula hullik alá. Hasonló marékkal vesz el a lány is, míg sorra nyomja az arcába az elkészült, megpöfögtetett kását kiméri egyetlen tányérjába, a maradékot az apró lábosból ő maga fogja elfalatozni.
Visszautasítja a fészekbe a katonát, ha amaz leült és betakarózott kelletlenül veti le fél kézzel a bundát, hogy aztán mögé dobhassa. Elrendezi, csak aztán ül le mellé, már a kásákkal. Először a férfiét adja oda, annak ölébe csúsztatja finoman, csak aztán húzza magához sajátját. Hátát maga is a falnak veti, térdeit felhúzza, ölébe rongyot rak, azzal öleli körbe az átforrósodott vasat. Némán, mogorván falatozik, lomhán nyomva magába a reggelit.
Combközépig érő, szebb napokat is látott férfi tunikát visel, alatta erősen combközép felé szabott, foszlott szegélyű vászonnadrágocskát visel. Lábait, akár csak kezeit spirálisan felfutó rúnák tucatjai csipkézik, többsége vöröses, barnás. Az eltelt évben szerezhette őket.*
-Ne bámuld a lábam, nem engedtem meg! -*morran a férfire mogorván, térdét tüntetőlegesen billenti odébb, de mozdulni nem mozdul. Vagyis nem az irányába. Félreteszi az öléből a félig megevett kását, hogy aztán a mandulát rejtő csupor után nyúljon. Amazt húzza vissza magához, féltőn öleli fél kézzel a testéhez, míg a másikkal már-már alkarig elmerül, úgy kotorászik.*
*Mogorva, de nem irigy, így olykor-olykor a katona kásájába is potyogtat párat. Végül mikor elfogy az is, leteszi maga mellé az üres csuprot. Tenyereire párat rányal, csak aztán törölgeti a mellkasán lógó anyagba őket, hogy aztán karjait keresztbe fonva egymáson dőljön egészen a falnak. Nem zavartatja magát, hűvös lábfejeit megkísérli a katona takarója alá fúrni, így keresve meleget.
Egy fertályórát tölthetnek egymás mellett, csöndben. Csak a tűz pattogását hallgatják, s az ébredező láp beszűrődő, tompa zaját. Végül a lány szakítja meg az idillt. Feltápászkodik, magához veszi a teákat. Az egyik csuprot a férfi kapja meg, a másikat ő maga. Sajátját lomhán kortyolja, egyre csak a férfire sandítva. A kötését nézi, amaz piszkálta-e. Érintetlennek tűnik.*
-Kicseréljük a kötésed és felöltözöl. Ha elég erős vagy ahhoz, hogy állj, ahhoz is elég erős leszel, hogy ülj. Ma velem tartasz a lápba, új növényekre lesz szükség. Aztán hazahozlak, megpihensz, én pedig megvarrom az arcod.
*Így aztán úgy is tesz, ahogy mondta. Minden esetleges tiltakozás ellenére kötést cserél. Megtisztítja a kezét, úgy, ahogy Apácskától tanulha, hogy aztán hűvösen, de precíz óvatossággal már-már gondoskodóan tekerje le a kötést a férfiről. Elégedetten konstatálja, a seb egészen kitisztult, nem gyulladt vissza. Bár a vágás mély, de egészséges, már amennyire az lehet. A lány közel hajol a férfihez, úgy szemléli művét, így amaz is jól szemügyre veheti az idegent, annak szeplős arcát, vörösesszőke szempilláit, gondosan formázott, vékonyan ívelő szemöldökét, vagy azokat a felemás íriszeket, amik olyan nagy érdeklődéssel fürkészik a képét.
Hamarosan ismét felkerül az új, tiszta kötés. Csak aztán tűnik el a lány, hogy fürge, gyíkokat megszégyenítő ügyességgel tűnjön el a bejáratnál. Hosszú pillanatokkal később jókora zsák repül be a nyitott ajtón, tompán puffan. Pillanatokkal később a rőt üstök is feltűnik. Halkan zihálva mászik be, négykézláb a padlón fúj egy nagyot, hogy aztán szétnyitva a zsák száját kezdjen kutakodni.*
-Ezeket loptam! -*jelenti be mindenféle szégyen nélkül, kifejezetten büszkén.*-A határban a parasztoktól, mikor kiteregették száradni. Nagyon futottam, mert ha meglátnak úgy megvernek, kiütik az összes okosságot innen! -*saját halántékára kopogtat.*
*Rövid felmérést követően tiszta fehér inget és egy szürke, egyszerű szövésű vászonnadrágot dob a férfi elé. Lábszárban tán egy kicsit kurta lesz, karban is csukló felé érhet majd, de jobb, mint a semmi.
Thalyssa a sarokba vonul, úgy bújik el amennyire tud saját köntöseivel, ruháival.*
-Ne nézzél, mert kinyomom a szemedet! FORDULJÁL EL! NE NÉZZÉL! -*förmed a katonára, ha néz amaz, ha nem!*
*Végül guggolásban, kuporgásban, igazán gyorsan és diszkréten vedlik át erdei ruhájába, s sokzsebes köntösébe. Be kell látnia, ideje paravánt szerezni, amely némi privát szférát ad számára. Míg maga is átöltözik, addig a férfinek is van ideje magát rendezni. A tüzet égni hagyja, majd kialszik az magától, karjára öblös fenekű kosarat akaszt, úgy várakozik egy darabig, hogy aztán előre menjen.
A csónakból kidobja a fa vaskos gyökereire a férfi ruháit, az evezővel igazgat rajta egy keveset, hogy szellőzzön. Mikor meglátja a katonát az ajtóban az evezőt a csónak fenekére ejti, vékony karjait magasra emeli, biztatóan mozgatja meg az ujjait.*
-Ugorjál le, elkaplak! Én nagyon erős vagyok, gyere!
*A helyzet pikantériája nem is az, ahogy a boszkorkányfióka csalja a férfit, hanem a tény, miszerint a lány elhiszi, valóban el tudná kapni a férfit.
Hogy pontosan hogyan érkezik le Nardem, Thalyssa számára rejtély. Ügyesebben, mint várta, gyorsabban is, bár még egészen bizonytalanul. A lány kapaszkodik az egyik gyökérbe, míg a katona bemászik és helyet foglal, csak aztán ül le hátulra, a csónak végébe, onnan tervezve irányítani. *
-Ülj előrébb, nehéz vagy.
*Nagyjából a csónak feléig navigálja, valamivel kicsit előrébb. Lomhán tolja el magukat a rejtekből, hogy aztán lassú, lomha merítésekkel induljanak meg. Csordogálnak, így a férfinek van ideje mindent megnézni, magába szívni. A pengéi előtte hevernek, érintetlenül. Két fertályórányi néma evezést követően, egészen a mocsár szívében szólal csak meg.*
-Tudod-e, hogy mi vagyok én, Katona…?
*Most először a katona nem csendül úgy, mintha szitok lenne. Kiejtése tétova, már-már bizonytalan. Időt hagy a férfinek, hogy megfontolja a válaszát. Mélyre szívja a levegőt, kiemeli az evezőt a vízből, hagyja, hogy a lomha áramlat sodorja őket tovább.*
-Fontos tudnod valamit, Nardem. Én a tükröd vagyok, csak azt fogod kapni tőlem, amit te adsz nekem. Jól leszel tartva, míg jól viseled magad, de a pillanatban, mikor az életemre törsz, ezer háború haragjával és fájdalmával torlom meg. Van rosszabb a halálnál, te pedig megfogod ismerni, ha csak megfordul a fejedben, hogy tűzzel, vassal, vagy sóval árts nekem.
*A hangja jóval érettebbnek, felnőttesebbnek, mélyebbnek hat, ahogy beszél. A szavait lassan ejti, ha nem látja az ember akár azt is hihetné felnőtt nő beszél. A jelentése mondandójának semmiképp sem utal gyermekre.*
-De míg jó vagy velem, én is jó leszek veled. A te dolgod az, hogy megerősödj és megóvj engem, míg én is így teszek. Te engem fogsz szolgálni, én pedig a te javad, mert nekem csak akkor lehet jó, ha te jól vagy és elégedett. Hűséggel fizetsz nekem én pedig olyasmivel fogok, amivel még senki neked. Érted-e amit mondok neked?
*Hagy neki időt, hogy feldolgozza a hallottakat, megválaszolja amazt. A reggelt, kora délelőttig odakint töltik. Hol vizen, hol szárazon. A katonát meghagyja, had üljön a csónakban. Dél környékére a kosár is megtelik, így útjuk visszavezethet a viskóba.
Ebédjük ismét vándorebéd. Már Thalyssa is unja, ám ez a legegyszerűbb és leglaktatóbb étel, amit meg tud főzni az adott lehetőségek tükrében. Majd idővel bővül a varieté, gondolja legalább is.
Ebéd után a székre parancsolja a katonát, hogy rövid, de annál precízebb előkészület után a combjai közé fúrva magát ösztökélje fejének hátrabiccentésére. A sebvarrás gyors, precíz mozdulatokkal megy végbe. Thalyssa tudja, hogy mit csinál, elég gyakorlatot szerzett benne. Végül csonttőrével metszi el a cérnát, elégedetten biccent. Ha volt is rosszallás, neheztelés, nem vette magára, de megállni sem állt meg. Minél előbb túlesik rajta a férfi, annál jobb.
Jutalma a pipafüst és mély, álomtalan semmi. Thalyssa egészen addig vár, míg Nardem álomra nem szenderül, csak aztán hagyja magára. Visszamegy gyűjtögetni, ám jóval távolabb, mint ameddig a sérült katonával eljutott. Bár igyekszik, minden bizonnyal csak alkonyat előtt fog visszaérni.*
//Különös fiú//
*Szalad. Egyre csak fut a törzsükben kifacsarodott, meggörnyedt fák között. Orrát ellepi a rothadás szaga, a mételyé, a halálé. Alig lát maga elé, egyre sűrűsödik a köd előtte. Lábai egyre nehezebben mozognak, a sűrű sarat valami más, jóval melegebb, ragacsosabb váltja fel.
Lepillant.
Lábszárait vörösre festi a vér, melyben gázol. Körülötte a hasadékokból bugyog, csordogál a vöröslő patakocska. Vérzik a liget.
Hirtelen torpan meg. Szíve a torkában ver, gyomra gyűszűnyire húzódik. Fájóan izzanak a rúnák a testén, mintha kiválni készülnének bőréből. Minden izma megfeszül. A ködből tölgymagas sziluett bontakozik ki lomhán, lassan. Először csak az agancsok emelkednek elő, ám amazok nem tűnnek úgy, hogy közelednek, inkább mintha magából a ködből születnének. Az elágazó, groteszk agancskorona természetellenes ívben nyúlik az ég felé, mintha megszilárdult, megkövült villámok tucatjai volna. A rajtuk végigfutó repedésekből sűrű, feketébe hajló vér csöpög hangtalanul a vörös iszapba.
Thalyssa szíve nagyot dobban, az iszonyattól hátratántorodik, ám a sarka megcsúszik a véráztatta talajon, egyensúlyát elvesztve zuhan térdre. A becsapódás tompa cuppanással nyeli el a hangot, mintha. Előre nyúl, ott támaszt meg, ám a karjai könyékig süllyednek a langyos, sűrű vérben. Ösztönösen rántaná el a kezét, de a folyadék nyúlós szálakkal kapaszkodik az ujjai közé, alkarjára tapadva, nem akarva engedni. Ahogy felpillant ismét, az entitás közelebb van, egészen közel.
Pedig…nem látta mozogni!
A köd egyszeriben, lepelként hull le az erdei istenségről. Az emberi mellkas márványszerű fehérsége élesen elüt a rothadó kert fáinak sötétségétől. Izmai tökéletesek, mégis visszataszítóak, túlságosan is tökéletesek, hibátlanok. Ám a bordák alatt a hamuszürke test, s annak magasra tartott karjaiból nyúló, veszélyesen hegyesedő agancsok alatt a lény teste valamiféle torz, amorf, állati formába olvad. Hosszú, szarvasszerű lábak hordozzák a súlyát, míg mellkas alól két, természetellenesen hosszú emberi kar lóg alá élettelenül. Ujjai szinte végigsimítanak a vértől csillogó földen, ahogy a lény kushad.
És…ahol arcnak kéne lennie… ott csak a sötétség tátong.
Nem árnyék vagy üresség, annál valami ezerszer mélyebb, kortalanabb, borzalmasabb. A fekete hasadék, amely úgy nyeli el maga körül a fényt, mintha a világ törvényei rá nem lennének érvényesek. Mélyén két parányi vörös pont izzik mozdulatlanul.
Thalyssa egész teste megfeszül. Menekülni vágyik, de nem tud. Nem viszi a lába. Sikítana, de arra sem képes. Beléfojtották a szót.
A rúnái elviselhetetlenül égetik a bőrét. Nem egyszerű fájdalomról van szó, inkább olyan ez, mintha valaki belülről igyekezne letépni őket róla. A felismerés lassan, kegyetlenül kúszik az elméjébe.
Istene rátalált, meglátta őt. Tudja, hogy itt van, többé nem bújhat el előle. Áldoznia kell. Ám valami nem egyértelmű számára. Mindig azt tanulták mestereiktől, istenük minden esetben a számukra legkedvesebb személy alakjában jelenik meg. Máshogy nem is tenné meg, hiszen látványa annyira borzalmas, hogy ismert legendáik szerint aki valaha megpillantotta már, az menten elveszítette az eszét. Egyetlen halandó sem pillanthat közvetlenül, következmények nélkül Ezért sem igazán érti, ő miért teheti. Miért kell látnia ezt az alakot? Miért nem kap kegyelmet, mit vétett?
Vagy…inkább…ez a nagy kegy? Mivel szolgált rá?
A gyomra összerándul a gondolatra, lábai megmoccannak. Megfordul a fejében, hogy fellöki magát talpra és elfut, ám nem képes rá, egyszerűen nem viszi a lába. Újra és újra próbálja, sikertelenül.
Az agancsos egy lépést tesz, közelebb, ám annak nincs hangja. Nem reccsen ág, nem loccsan vér, mégis olyan, mintha az egész Vérkert beleremegne közeledésébe. A kifacsarodott fák törzsei lassan hajolnak felé, mintha csak a tiszteletet adnák meg a lénynek. A köd örvényleni kezd körülötte, a vérpatakok irányai megválotoznak, egyenesen amannak lábai irányába fojdogálva. Megismerték teremtőjüket.
Caerun megtorpan előtte. Olyan közel, hogy Thalyssa érzi a belőle áradó hideget. Rothadást és halált nem, annál valami sokkal régebbit, talán olyasféle ürességet, mely még a világ születése előtt létezhetett.
A lény lassan hajol le hozzá, istentelen agancsainak árnyéka teljesen elfedi. Az arctalan, fekete, testből nyíló hasadék egészen beborítja a látóterét, mélyén a két, parázsló pont egyenest rászegeződik. Nincs tekintete, mégis úgy érzi, mintha minden porcikáját egyszerre vizsgálná. Nem csak a testét, a gondolatait, az emlékeit, a félelmeit, az összes hazugságát, a kételyeit, a kimondatlan gondolatait és titkait. Az elevenjébe lát.
Aztán a hasadék szétnyílik. Nem úgy, mint egy száj, inkább úgy, mintha maga a valóság repedne ketté, ám odabent nincs nyelv, torok és fogak sem. Csak és kizárólag a végtelen feketeség.
A vörös pontok egy pillanatra mélyebbre süllyednek benne, majd valami megmozdul odalent. Lassan, egészen lassan, sűrűn…kontrolláltan. Mintha kátrány kezdene felbugyogni a föld felszínéről, úgy tör elő következő pillanatban a fekete vér a sötét nyílásból. Nem fröccsen, nem is spriccel, lomhán, megállíthatatlanul ömlik kifelé, akár a túlcsorduló folyó, egyenesen az alatta térdelő lányra. Thalyssa ösztönösen fordítaná el a fejét, ám nem tudja. Egyszerűen nem képes rá, nem engedelmeskednek neki az izmai.
Az első hullám az arcát éri, sűrű maszkként fedi el, fojtja le. A máz forró, égetően, már-már elviselhetetlenül. Hiába szorítja a szemhéjait, amaz mindenhová berágja magát. A szemeibe, az orrába, a szájába, a tüdejébe.
Minden elsötétül. A lélegzet nehéz, idegennek hat saját, kapkodó lélegzete. A sűrű, szurkos folyadék belülről fedi be akár egy erős szövésű takaró egyaránt fojtva érzékeit és életfunkcióit. A sötétség zsigerig rágja belé magát, a bőre alá, felkúszva az ereiben, végigégetve a rúnákat, melyek vakító fájdalommal lobbannal fel. Ő mégsem hall semmit. A saját szívverését sem. Minden elsötétül, elcsöndesedik. Nincs irány, nincs idő, nincs test, neve sincs…nincs semmi. Nem marad más, csak a feketeség.
Hirtelen rázkódik meg minden, elviselhetetlen, fájdítóan erős sípolást hall. Kezeit ösztönösen rántja a füleire, ám a mennydörgésszerű parancs túlharsogja szerény védelmét. Olyan, mintha a fejében csendülne fel a roppant ismerős, mégis ismeretlen hang.
„Ideje Indulni”.
Thalyssa vakon forog jobbra, balra, keresi a hang forrását. Hirtelen lökést érez a combja irányából, határozottat, erős taszítást. A hang ismét felharsan, jóval ingerültebben, ezernyi sikolyként, halálhörgésként.
„IDEJE INDULNI“.
A lány megrándul. Egész testében teszi, úgy pattannak ki a szemei, mintha sosem aludt volna. Vakon pislog párat, ujjai görcsösen feszülnek a ökölbe, olyan erővel szorítva, hogy a puha bőrt felsértve a vére is kiserken. Nem ez az első és az utolsó alkalom sem, gyakran megesik a boszorkányfiókával. Alig érzékelhetően reszket, az álomtól még mindig ittasan, hideg verejtékkel a tarkóján mered fel a felette magasodó alakra.
Felrémlik az álma, felrémlik az istene. Amaz is így magasodott felette. Mélyet, ingerültet szusszant, kézfejével hanyagul rátöröl a tarkójára tapadt nedves hajra és bőrre, csak aztán fintorodik el. Lepillant a combjára, kelletlenül rádörzsölget.*
-Már egész rég nem.
*A hangja még karcos az álomtól, állítását szinte csak tátogja maga elé, anyanyelvén. Fejét egészen hátra dönti, úgy néz fel a másikra, már jóval hangosabban, érthetőbben, a közös nyelven fakad ki.*
-Mit akarsz már, hagyjál aludni!
*Nyekkenve, látványosan vágja vissza magát a fészekbe, ingerülten cibálja a vállára a farkasbőrt, egészen apróra kuporodik, de a katona csak nem tágít felőle. A szíve hevesen ver, zavarja, hogy fölötte állnak. Mint valami kísértet.
Mérgesen dobja magát a másik irányba, sanda, lapos pislogással konstatálja, a fészek mellette üres, így nem szellem kísérti. A katona az.
Végül örökkévalóságnak tűnő pillanatokkal később felnyomja magát ülésbe, orrát ráncolja, száját nagyra tátva fúj a férfi felé, hasonlóan, mint ahogy akkor tette, mikor amaz eszméletlenül rázuhant. Gyengébb tenyerével nyitottan igyekszik a másik combjára vágni, de nem éri el, ezért megpróbál felé rúgni, de az sem ér célt, ahhoz is túl távol áll. Valamivel közelebb csusszan, úgy rúg még egyet a levegőbe a sípcsontja irányába, de az is túl távolinak bizonyul.*
-GWHÁÁÁHHHH! -*artikulálatlan, mérges kiáltással ismétli meg a grimasz-fújás véleménynyilvánítást, ám másodjára már feltápászkodik. Mogorván, görnyedt vállal csoszog ide-oda, hasonlóan a férfihez maga is palástban, vállán a bundával. Egész szórakoztató látványt nyújt, tekintve, elvész a prém alatt. Pipaszár lábai groteszk, csirkére emlékeztető mód, szinte világítanak a félhomályban, haja még kuszábban ágaskodik a szélrózsa minden irányába. A mozdulatok amiket egyre csak ismétel rutinosak, zsigeriek. Vizet mer, tüzet gyűjt hogy aztán felrakja forrni, majd szöszölésbe kezd a növényeivel. A még tegnap ellötykölt csuprokat sorra fordítja fel az asztalkán, hogy azokat ismét növényekkel bélelje ki. Aztán a polcok egyikéhez lép. Egészen magasan lezárt tetejű övegek sorakoznak. A székre sandít, ám azon most a kötéscseréhez előkészített dolgok hevernek.
Ismét felpillant a polcra. Lábujjhegyre pipiskedik, fél kézzel megmarkolja az egyik elemet, másikkal magasra nyúlva kezd ugrálni, hátha sikerül elérnie, megbillentenie, sikertelenül. Mérgesen szusszant, a nagy ugrálásba még ki is pirul. Szemei villannak, élesen fordul hátra, hogy aztán mindkettő a katonán állapodjon meg. Orrot ráncol, felsőajkát enyhén felhúzza, így villantja irányába a fogait. Mintha mérgelné az, hogy a férfi ekkorára nőtt.
Mérgeli is!*
-Ne csak tátsd azt a málé szádat, vedd azt le már! -*vehemensen bök a csuprocska felé*-És húzd össze magadon azt a pokrócot rendesen, veled ellentétben én nem vagyok vak!
*Karba font kezekkel áll, megvárja, míg lekerül a csupor, aztán utasít egy másik után is. Nem bánja, ha dúl-fúl a katona, jelenleg ő is azt teszi. A tűz vidáman lobog, ismét lomhán narancsosra festve a házikót. A csuprok a zsúfolt asztalkán koppannak, a lány az egyikből gondosan mér ki egy kevés őrleményt egy lábosba, a másikat egyelőre zárva hagyja. A víz lassan bugyogni kezd, abból mér a porhoz, s leforrázza a növényeket a csuprocskákban és a seböblítéshez is.
Most a pépet rakja a tűz felé, lomhán keverget rá, hogy aztán könnyednek tűnő mozdulattal morzsolja bele fűszereit, féltve őrzött magjait és az ízeket. A mozdulatai könnyednek tűnnek, kecsesnek, mintha különös táncot figyelhetne Nardem. A második csuporba belemarkol, közelebb lép a férfihez, kelletlenül, ingerülten nyomja elé a kezét. Horkant, megrántja a levegőben saját öklét, így jelezve, a másiknak illene kinyitnia sajátját és tartani a tenyerét. Ha úgy tesz, apró marék égetett, mézbe forgatott, ragacsos mandula hullik alá. Hasonló marékkal vesz el a lány is, míg sorra nyomja az arcába az elkészült, megpöfögtetett kását kiméri egyetlen tányérjába, a maradékot az apró lábosból ő maga fogja elfalatozni.
Visszautasítja a fészekbe a katonát, ha amaz leült és betakarózott kelletlenül veti le fél kézzel a bundát, hogy aztán mögé dobhassa. Elrendezi, csak aztán ül le mellé, már a kásákkal. Először a férfiét adja oda, annak ölébe csúsztatja finoman, csak aztán húzza magához sajátját. Hátát maga is a falnak veti, térdeit felhúzza, ölébe rongyot rak, azzal öleli körbe az átforrósodott vasat. Némán, mogorván falatozik, lomhán nyomva magába a reggelit.
Combközépig érő, szebb napokat is látott férfi tunikát visel, alatta erősen combközép felé szabott, foszlott szegélyű vászonnadrágocskát visel. Lábait, akár csak kezeit spirálisan felfutó rúnák tucatjai csipkézik, többsége vöröses, barnás. Az eltelt évben szerezhette őket.*
-Ne bámuld a lábam, nem engedtem meg! -*morran a férfire mogorván, térdét tüntetőlegesen billenti odébb, de mozdulni nem mozdul. Vagyis nem az irányába. Félreteszi az öléből a félig megevett kását, hogy aztán a mandulát rejtő csupor után nyúljon. Amazt húzza vissza magához, féltőn öleli fél kézzel a testéhez, míg a másikkal már-már alkarig elmerül, úgy kotorászik.*
*Mogorva, de nem irigy, így olykor-olykor a katona kásájába is potyogtat párat. Végül mikor elfogy az is, leteszi maga mellé az üres csuprot. Tenyereire párat rányal, csak aztán törölgeti a mellkasán lógó anyagba őket, hogy aztán karjait keresztbe fonva egymáson dőljön egészen a falnak. Nem zavartatja magát, hűvös lábfejeit megkísérli a katona takarója alá fúrni, így keresve meleget.
Egy fertályórát tölthetnek egymás mellett, csöndben. Csak a tűz pattogását hallgatják, s az ébredező láp beszűrődő, tompa zaját. Végül a lány szakítja meg az idillt. Feltápászkodik, magához veszi a teákat. Az egyik csuprot a férfi kapja meg, a másikat ő maga. Sajátját lomhán kortyolja, egyre csak a férfire sandítva. A kötését nézi, amaz piszkálta-e. Érintetlennek tűnik.*
-Kicseréljük a kötésed és felöltözöl. Ha elég erős vagy ahhoz, hogy állj, ahhoz is elég erős leszel, hogy ülj. Ma velem tartasz a lápba, új növényekre lesz szükség. Aztán hazahozlak, megpihensz, én pedig megvarrom az arcod.
*Így aztán úgy is tesz, ahogy mondta. Minden esetleges tiltakozás ellenére kötést cserél. Megtisztítja a kezét, úgy, ahogy Apácskától tanulha, hogy aztán hűvösen, de precíz óvatossággal már-már gondoskodóan tekerje le a kötést a férfiről. Elégedetten konstatálja, a seb egészen kitisztult, nem gyulladt vissza. Bár a vágás mély, de egészséges, már amennyire az lehet. A lány közel hajol a férfihez, úgy szemléli művét, így amaz is jól szemügyre veheti az idegent, annak szeplős arcát, vörösesszőke szempilláit, gondosan formázott, vékonyan ívelő szemöldökét, vagy azokat a felemás íriszeket, amik olyan nagy érdeklődéssel fürkészik a képét.
Hamarosan ismét felkerül az új, tiszta kötés. Csak aztán tűnik el a lány, hogy fürge, gyíkokat megszégyenítő ügyességgel tűnjön el a bejáratnál. Hosszú pillanatokkal később jókora zsák repül be a nyitott ajtón, tompán puffan. Pillanatokkal később a rőt üstök is feltűnik. Halkan zihálva mászik be, négykézláb a padlón fúj egy nagyot, hogy aztán szétnyitva a zsák száját kezdjen kutakodni.*
-Ezeket loptam! -*jelenti be mindenféle szégyen nélkül, kifejezetten büszkén.*-A határban a parasztoktól, mikor kiteregették száradni. Nagyon futottam, mert ha meglátnak úgy megvernek, kiütik az összes okosságot innen! -*saját halántékára kopogtat.*
*Rövid felmérést követően tiszta fehér inget és egy szürke, egyszerű szövésű vászonnadrágot dob a férfi elé. Lábszárban tán egy kicsit kurta lesz, karban is csukló felé érhet majd, de jobb, mint a semmi.
Thalyssa a sarokba vonul, úgy bújik el amennyire tud saját köntöseivel, ruháival.*
-Ne nézzél, mert kinyomom a szemedet! FORDULJÁL EL! NE NÉZZÉL! -*förmed a katonára, ha néz amaz, ha nem!*
*Végül guggolásban, kuporgásban, igazán gyorsan és diszkréten vedlik át erdei ruhájába, s sokzsebes köntösébe. Be kell látnia, ideje paravánt szerezni, amely némi privát szférát ad számára. Míg maga is átöltözik, addig a férfinek is van ideje magát rendezni. A tüzet égni hagyja, majd kialszik az magától, karjára öblös fenekű kosarat akaszt, úgy várakozik egy darabig, hogy aztán előre menjen.
A csónakból kidobja a fa vaskos gyökereire a férfi ruháit, az evezővel igazgat rajta egy keveset, hogy szellőzzön. Mikor meglátja a katonát az ajtóban az evezőt a csónak fenekére ejti, vékony karjait magasra emeli, biztatóan mozgatja meg az ujjait.*
-Ugorjál le, elkaplak! Én nagyon erős vagyok, gyere!
*A helyzet pikantériája nem is az, ahogy a boszkorkányfióka csalja a férfit, hanem a tény, miszerint a lány elhiszi, valóban el tudná kapni a férfit.
Hogy pontosan hogyan érkezik le Nardem, Thalyssa számára rejtély. Ügyesebben, mint várta, gyorsabban is, bár még egészen bizonytalanul. A lány kapaszkodik az egyik gyökérbe, míg a katona bemászik és helyet foglal, csak aztán ül le hátulra, a csónak végébe, onnan tervezve irányítani. *
-Ülj előrébb, nehéz vagy.
*Nagyjából a csónak feléig navigálja, valamivel kicsit előrébb. Lomhán tolja el magukat a rejtekből, hogy aztán lassú, lomha merítésekkel induljanak meg. Csordogálnak, így a férfinek van ideje mindent megnézni, magába szívni. A pengéi előtte hevernek, érintetlenül. Két fertályórányi néma evezést követően, egészen a mocsár szívében szólal csak meg.*
-Tudod-e, hogy mi vagyok én, Katona…?
*Most először a katona nem csendül úgy, mintha szitok lenne. Kiejtése tétova, már-már bizonytalan. Időt hagy a férfinek, hogy megfontolja a válaszát. Mélyre szívja a levegőt, kiemeli az evezőt a vízből, hagyja, hogy a lomha áramlat sodorja őket tovább.*
-Fontos tudnod valamit, Nardem. Én a tükröd vagyok, csak azt fogod kapni tőlem, amit te adsz nekem. Jól leszel tartva, míg jól viseled magad, de a pillanatban, mikor az életemre törsz, ezer háború haragjával és fájdalmával torlom meg. Van rosszabb a halálnál, te pedig megfogod ismerni, ha csak megfordul a fejedben, hogy tűzzel, vassal, vagy sóval árts nekem.
*A hangja jóval érettebbnek, felnőttesebbnek, mélyebbnek hat, ahogy beszél. A szavait lassan ejti, ha nem látja az ember akár azt is hihetné felnőtt nő beszél. A jelentése mondandójának semmiképp sem utal gyermekre.*
-De míg jó vagy velem, én is jó leszek veled. A te dolgod az, hogy megerősödj és megóvj engem, míg én is így teszek. Te engem fogsz szolgálni, én pedig a te javad, mert nekem csak akkor lehet jó, ha te jól vagy és elégedett. Hűséggel fizetsz nekem én pedig olyasmivel fogok, amivel még senki neked. Érted-e amit mondok neked?
*Hagy neki időt, hogy feldolgozza a hallottakat, megválaszolja amazt. A reggelt, kora délelőttig odakint töltik. Hol vizen, hol szárazon. A katonát meghagyja, had üljön a csónakban. Dél környékére a kosár is megtelik, így útjuk visszavezethet a viskóba.
Ebédjük ismét vándorebéd. Már Thalyssa is unja, ám ez a legegyszerűbb és leglaktatóbb étel, amit meg tud főzni az adott lehetőségek tükrében. Majd idővel bővül a varieté, gondolja legalább is.
Ebéd után a székre parancsolja a katonát, hogy rövid, de annál precízebb előkészület után a combjai közé fúrva magát ösztökélje fejének hátrabiccentésére. A sebvarrás gyors, precíz mozdulatokkal megy végbe. Thalyssa tudja, hogy mit csinál, elég gyakorlatot szerzett benne. Végül csonttőrével metszi el a cérnát, elégedetten biccent. Ha volt is rosszallás, neheztelés, nem vette magára, de megállni sem állt meg. Minél előbb túlesik rajta a férfi, annál jobb.
Jutalma a pipafüst és mély, álomtalan semmi. Thalyssa egészen addig vár, míg Nardem álomra nem szenderül, csak aztán hagyja magára. Visszamegy gyűjtögetni, ám jóval távolabb, mint ameddig a sérült katonával eljutott. Bár igyekszik, minden bizonnyal csak alkonyat előtt fog visszaérni.*
2430. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-07-22 13:58:31
Üzenet elküldve: 2026-07-22 13:58:31
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Szelídség? Szófogadás?
Nevetne, ha megtudná, hogy a lány szelídként és szófogadóként gondol rá.
Hitvány, fogatlan szülők sosem-akart gyermekeként az utcára kirúgva kuporgott a szennyben, kit annyiszor és addig vert szerető édesapja, az a csodálatos, iszákos ember, mígnem előbb teste, majd lelke is majd' érzéketlenné nem vált rá. Hogy ezen túl is jó lenne bármire, azt belső ösztönétől vezérelve egy zsoldosféle ismerte fel, és négy korsó sör áráért ott helyben meg is vásárolta őt édesanyjától, attól a dolgos, derék asszonytól, aki fogatlanra ütött szájával egy karaj kenyérért helyben lenyelte bárki magját. Évekig nem is látta újra ezt a kettőt, kiknek életét köszönhette; a zsoldosféle hasonlóan kemény, de legalább nem oktalanul igazságtalan irányítása alatt igénye sem volt erre. Hogy mennyire szelíd, arról talán mégis ezek tudnának a legjobban beszélni. Hiszen jóval később, már serdülőkorába lépve, emlékeitől vezérelve csak felkereste őket. A kalyiba-szerű luk, amire emlékezett, a valóságban még sötétebb és mocskosabb volt, a bent csontjára tapadó húsával, italtól tompa szemmel fetrengő két alak még csak fel sem ismerte őt. Ez cseppet sem zavarta, amikor gallyként roppantotta el szerető apja karját, és akkor sem, amikor sivalkodó anyja szájára ütött ököllel úgy, hogy annak maradék pár foga is meglazult belé. Elégtétel. Ezt érezte akkor, és igazából azóta is, ha néha erre gondol. Ami szelídség van benne mégis, az a várakozó lupusfulgur szelídsége, ami maga alá húzott lábakkal hasal a földön. Ezzel a szelídséggel nézi a gondolataiba mélázott, őt bámuló lányt.*
- Talán. *-válasza még mindig reszelős hangon érkezik, mosolya futólag rátartivá válik, majd teljesen eltűnik arcáról. Nem a leplezetlen megvetéssel odavetett katonára reagál így, nem teljesen, nem közvetlenül. Tompa-lassan úszkáló gondolatai nem segítik abban, hogy megértse: minek van itt, ha a vöröst ennyire zavarja hogy kicsoda-micsoda ő. Arra sem igen sikerült még rájönnie, hogy pontosan mi történhetett vele. Mire is emlékszik..? Artheniorban volt. A nyüzsgés sok volt neki, a lökdösődés, a zajok. Erre emlékszik, jó! Utána ködössé kezdenek válni a dolgok: az még megvan, hogy kijött a városból, de utána.. semmi. Mintha aludt, vagy megholt volna.
Kényelembe ficergi magát a háta mögé igazított bundán, fél lábát felhúzza; olyképp ül-fekszik, olyan otthonosan, mintha a tér az övé lenne, és nem amazé a másiké.
Figyel.
Figyeli a lány mozdulatait, fél szeme annak kezét követi ahogy a növényekhez nyúl. Talán ha tisztább lenne a feje, felismerné a növényeket. Talán. Nem sokat ismer, azok is elsősorban arra jók, hogy sebeket és vágásokat kezeljenek vele, esetleg segítsenek az alvásban, ha egy törött borda fájdalma túl kínzó lenne. És sosem maga gyűjtötte ezeket, mindig csak vette. Lehet, hogy hiba volt! Nem tudja, milyen növényeket választ össze az idegen.
Elmélázik. Rendesen sokkal éberebb lenne, sokkal jobban figyelne arra hogy hol van, hogy merre vannak az ajtók és ablakok, hogy mi az, amit felkapva védekezhet vagy támadhat vele szükség idején. Az nem kerüli el zsibbadt figyelmét, hogy a kardját és tőrét, sőt, tulajdonképpen egyetlen ruhadarabját sem látja a közelben, vagy valamelyik távolabbi sarokban. Hát nem csak mísz méltóságától, de mindenétől megfosztotta a lány, ahogy arra rájön.
Akkor kapja csak fel a fejét, amikor a vörös dúdolni kezd. Ismerős neki a dallam, hallotta már valahol, de nem bírná azonosítani azt. Úgy csúszik ki elméje ujjai közül, mint egy ezüstösen villanó hal, mint egy álom tompa utóképe. Ismeri ezt a dalt! De honnan? Fél szemmel előbb az orra alá dugott pipára sandít, majd felnézve a lány arcába. Csak most fedezi fel annak szemeit. Vajon mitől ilyenek neki? Orrcimpái megrezdülnek, ahogy a pipa felől gomolygó langyos pamacsokba szippant, de nem képes pontosan megmondani, hogy mi parázslik a fura, virágformára faragott készség torkában. Mereven néz a lány szemébe -a kékbe-, míg fejét előre biccentve a fogai közé veszi a pipa csutorát. Száját-torkát elönti az édeskés, őszi avarra emlékeztető aroma, tüdejében finoman égetve fordul meg a leszívott füst. Erősen küzd, hogy ne köhögjön tőle; válla aprókat rándul, ahogy a görcsösen feltörni kívánó érzés ellen viaskodik. Mikor a vörös elhúzza előle a pipát, fejét hátrabiccentve a falnak támasztja, és félig lehunyt szemhéja alól a plafont figyeli.
Nem tudja, mi lehetett a pipában, ám a füst -érzése szerint- kissé lekoptatja a Világ éleit. Fejét könnyűnek, tagjait kissé nehéznek érzi, s ettől a kettős érzéstől olyan, mintha a szoba billegni kezdene körülötte. Ez is emlékezteti valamire, gondolatai közé folyamatosan egy szó próbálja odakönyökölni magát: „csillagtenger”, de fogalma sincs, hogy az mi lehet. Halkan hümment, saját hangját hirtelen szórakoztatónak érzi; hajlít rajta egyet, s szinte nem is tudva arról hogy mit dúdol, a lánytól hallott dallam, az álmából ismert dallam egy-két hangját vulgarizálja. Csak most tűnik fel neki, hogy már nem sajog az arca a kötés alatt, s hogy testszerte érzett kisebb fájdalmai is feloldódtak. Kényelmesen és jól érzi magát. Elégedetten. Végtére is: épp kinyalják a seggét. Mi baj lehet? Arcát a visszatelepedő leány felé fordítja kissé, mélán és némán figyeli őt, ahogy a keze között a tű jár. Hirtelen eszébe jut, hogy bár kérdezte, de még mindig nem tudja, hogy igazából kicsoda ő. Most mégsem érzi úgy, hogy számítana. Hiszen puhában van és tompán éri csak a világ, egészen nem marja métely sem lelkét, sem gondolatait. Milyen csodás érzés! Mi lehetett abban a pipában..?
Majdnem elalszik ebben a félig elomlott pózban, kábaságából a lány hangja húzza vissza. Lustán néz fel, figyeli ahogy a vörös az egyik csetresszel bű-baj-lódik, szeme a lány szemébe -a barnába- néz, ahogy az apró kortyot szop a főzetből. A gondolatait körbeszövő fátyol dacára is rájön arra hogy amaz mit művel, még azelőtt, hogy az kimondaná hangosan. Bár – biztos így történik? Valójában nem merne megesküdni rá, hogy a saját gondolatait hallja, vagy csak a leányét hiszi saját belső hangjának. Különös!
Hagyja, hogy a tarkója alá nyúlva megtartsák a fejét amíg iszik. Most megint tompának és kevésnek érzi magát ahhoz, hogy akár csak ellenkezni tudjon. (Mi lehetett abban a pipában..?) Kortyol. A főzet erős és átható ízű, magától a szájába nem venne ilyet, de ellenkezni szinte képtelenül kortyol. Talán nem is akar ellenkezni. Ha a lány ártani akarna neki, már rég megtehette volna, s hozzá nem is kellett volna ennyire rafináltnak lennie.
De nem a tea számít. A lány. A lány szavai. Végre válaszolni kezd! Szeme szinte felpattan s a másik arcára tapad, úgy hallgatja őt, mintha inkább azt inná apránként, s nem a szájába beöntögetett italt. Mocsár? Ingovány? Tohonya gondolatai nem segítik abban, hogy betájolja magát. Nagyjából sikerül csupán. Elfogadja ezt is. Megtudja, hogy a lányt Thalyssának hívják. Ezt viszont nagy gonddal jegyzi meg. Szereti tudni hogy ki az, akinek ha kell, meg kell köszönnie valamit. Vagy akit -ha kell- úgy tör össze, mint egy köteg összefogott rőzsét. Ettől a gondolattól gyomra bukfencet vet, a tea és a vándorebéd íze keserűn tör torkába. A Thalyssa név mellé egy másik is gondolatai közé bukkan futólag, de most azzal a névvel nem törődik. Roppanó rőzse hangjára emlékszik. Szakadó szövet hangjára. Értetlen sikoly hangjára. Elfordítja száját a teától, elég volt belőle.*
- Nardem. *-szűri fogai között a szót-* Így hívnak. És nem felcser varrt össze.
*Még egyszer utoljára belenéz Thalyssa szemébe -a kékbe és aztán a barnába-, majd becsukja sajátját. Hagyja, hogy elfektessék, nem ellenkezik, minek? Ha megbízhat a lányban, az úgy sem vágja át a torkát. Bár ha megtenné is – baj lenne az? Futó fintor tűnik fel az arcán, de nem a kötést igazító kézre válaszul. Örökké megmarad a vágás nyoma az arcán? Jó. Legalább örökké emlékezni fog. Bár ez talán enélkül is megtörténne.
Belesüpped az ágyféle kényelmébe, a bunda melegébe, a füst és a tea tompító, zsibbasztó érzésébe. Érzi maga mellett Thalyssát, kezének érintését a bőrén. Egy pillanatra megfeszül, mintha arra számítana, hogy a meleg és puha érintést hideg és kemény követi, de semmi ilyen nem történik. Csak a vackot érzi forogni maga alatt lassú tempóval, mintha lusta folyóba esett falevélen feküdne. A lusta folyó egy hulláma, vagy talán az újra, halkan felhangzó dal végül átcsap fölötte, és tudata alábukva a sötétbe elengedi a Világot.
Nem tudja, mennyi idő múlva ébred. A lángok már nem lobognak a kis tűzhelyben, ebből úgy sejti, hogy nem hogy az éjszaka derekán, de lassan az egészén túl lehetnek. Csak a fejét forgatva néz körbe, kintről szürke fény szivárog be. Pirkadat előtt lehetnek valamennyivel. Felül, oldalában-hátában ismét érzi azt a sajgást, ami botütések nyomára emlékezteti. Az arcát takaró kötés alatt a mozdulattól fellüktet húsa, de az érzés messze van attól, amilyen korábban volt. Fejét sokkal tisztábbnak érzi; ha korábban a gyulladt sebtől láz gyötörte, hát az mostanra elmúlhatott. Gondolatai, érzései közé hallgatózik, de most valahogy odabent is csönd van. Nem igyekszik megfeszegetni emlékeit, hogy próbára tegye eme csönd törékenységét. Mi lehetett abban a pipában..?!
Oldalra fordítja fejét, sokkal jobban, mint az kényelmes lenne; a szemét takaró kötéstől bal oldalára gyakorlatilag nem lát. Nem érdekli, hogy mit mond majd a lány, a kötésnek mennie kell. Az említett lány mellette fekszik, a saját vackán. A félhomályba hunyorogva próbálja kivenni, majd értelmezni amit lát. Thalyssa a hasán fekszik, vörös haja szétterül feje körül; csípője nagyon, nagyon kényelmetlennek tűnő módon csavarodik valahogy hátra úgy, hogy átellenben lévő lába ívbe hajolva egészen hozzáér saját lábához. Egy pillanatra eltűnődik, hogy a lány él-e még, vagy agyonsújtotta valami rontás..? Mereven figyeli a hátát, és csak akkor mozdul meg újra, amikor azt emelkedni-süllyedni látja. Rámarkol az ölébe hullott bundára, majd azt átfordítja Thalyssa hátára. A tűz nélkül a kalyiba levegője egészen hűvösnek érződik, s ha a prém megőrizte-összegyűjtötte saját testmelegét, hát azzal most szolgálja bátran Thalyssa kényelmét. A kopott pokróctól nem szabadul meg, bár nem a szemérem által vezérelt a döntése. Kissé arrébb húzódik majd feláll; feje egy pillanatra jobbra majd balra húzza, lábai tétován követik a dolgot. Mióta feküdhet?
A pokrócot megforgatja magán, hátára teríti, majd dereka magasságában hanyagul összeszorítja. Még egy pillantást vet az alvó felé, majd puha léptekkel mozdul el mellőle. Nem érint meg semmit, mert semmiről sem tudja igazán hogy micsoda, s hogy csak a lányhoz tartozik-e; de megnézni gyakorlatilag mindent megnéz. A ruháit mégsem találja sehol. Egy pillanatra átfut a fején, hogy a lány talán elégette azokat, bár elképzelni sem tudja, hogy miért tehetett volna ilyet, s mit tervezhetne adni helyettük. Ahogy elhalad mellette, belenéz a vizesvödörbe is. Annak tükrében saját, fáradtnak tűnő arcát nézi, az arcát félig eltakaró kötést, az állát sötét-koszos árnyba vonó borostáját. Ez utóbbi alapján úgy számol, hogy három, legfeljebb négy napja járhatott a városban; annál egészen biztosan nem régebben. Tehát ennél kevesebb ideje lehet itt. Ez is valami, hogy legalább ennyit tud?! Felemeli balját, megérinti a kötést. Pár pillanatig játszik a gondolattal hogy leszedje a fejéről, amúgy is zavarja hogy csak fél szemére lát tőle, de végül elengedi azt.
Tovább halad. Az asztal környékén elpiszmog kicsit, fölé hajol, az ott heverő dolgokat vizsgálja jobbról-balról. Az egyre foszladozó félhomályban hiába vizsgálgatja az odarakott növényeket, ezt-azt, nem lát olyat, ami érdekelné. Jelenleg a ruhája mellett a hasa érdekli amúgy – éhes. De kizártnak tartja, hogy csak úgy vaktában bekapjon bármit is amit azon az aztalon talál; arról nem is beszélve, hogy teste húst kíván veszettül, nem pedig zöldeket! Húst! Esetleg tojást. Vagy kemény sajtot és barna kenyeret. Ha minden meg akar rohadni, akkor legalább kását, zabból és friss tejből főzve. Megingatja fejét az étel hiányát konstatálva, szeme sarkából a vörös, szétterült haj felé néz. Hát a lány mit eszik? Nem élhet mindig vándorebéden.
Végül megáll a kalyiba ajtajánál. Nincs különösebb tériszonya, de azért egy pillanatra megkapaszkodik az ajtó keretében. Hogy a fenébe hozta fel őt ide Thalyssa? A fára felépített kunyhó-szerűség nincs elérhetetlen magasságban, de jóval magasabban van annál, hogy könnyedén feljuttathassa ide. Lenéz, szinte pontosan maga alatt csónakfélét lát. Annak a hasában végre észreveszi saját ruháit, azok állásából nem nehéz kitalálnia, hogy innen dobhatták le őket. Kicsit elhúzza a száját. Na szép! Mintha tetvek vagy rüh tanyáznának benne. Egy pillanatra állára vakar a gondolattól, majd ujjai mellkasára simulnak. Már ott is érzi a bőre alól kiserkedő szőrt. Tetvek és rüh.. még mit nem! Amint megtalálja tőrét is, tesz róla, hogy a kis rohadékok ne tudjanak megkapaszkodni a testén.
Végül nem dobja el a pokrócot hogy lemásszon ruhájáért. Megfordul, hogy visszalépjen..
..megáll.
A kinti, lassan derengő hajnalba hunyorog. Miért is nem megy el? Simán lemászhatna innen, felvenné ruháit, majd elkötné a csónakot. Még azelőtt messze járhatna, hogy a lány egyáltalán megneszelné, hogy eltűnt. Tűnődve húzza végig hüvelykujját alsó ajkán. Igen, elmehetne. Na, és, hová menne? A városba nem akar, attól a helytől a hideg rázza. A Kikötőbe? Az sem különb hely. Menjen tovább – szálljon hajóra, vitesse ki magát valamelyik kisebb szigetre? Wegtorenbe? Wegtoren..! Nem is lenne rossz. Beállhatna az Arénába, kihívhatná a város bajnokát, majd az utána következő harcost és a rá következőt, és addig verné őket taknyosra, amíg valamelyik végül meg nem böki vagy vágja őt annyira, hogy fel kelljen adnia a harcot. Ez náluk egyet jelentene a halállal. Az dicső lenne! És talán valamennyire megérdemelt is. Ujjai rövid hajába túrnak, olyan érzése van, mintha a mellkasára lassan maréknyi köveket rakna valaki, apránként, egyesével. Igen, talán megérdemelné, hogy így végezze, azok után, ami.. Bár talán az illőbb lenne, ha valaki egy sötét sikátorban vágná át a torkát hátulról, egyetlen mozdulattal. Elmehetne, de hová is menne? Hiszen odakint csak egyetlen dolgot művelhetne: saját halálát űzhetné, mint felajzott férfi a szeretőjét. Na és ha itt marad? Mi várja.. itt? Thalyssa felé fordul. Még mindig nem tiszta neki, hogy kicsoda a lány, és hogy valójában miért mentette meg őt. Talán csak segíteni akart. Tartozna neki ezért érte? Ha lovag lenne, rávágná, hogy igen, tartozik. De nem lovag, soha nem is volt az, és kiröhögné azt, aki ennek az ellenkezőjét állítja.
Aprót szippant az orrán. Éhes. Éhesen nem tud értelmesen gondolkozni. Puha talppal lép vissza a vackok mellé, lenéz a még mindig kifacsart pózban aló lányra. Finoman bökdösi meg annak combját lábfejével.*
- Hé! Élsz még?
A hozzászólás írója (Nardem Olnort) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.07.22 14:08:23
//Különös fiú//
*Szelídség? Szófogadás?
Nevetne, ha megtudná, hogy a lány szelídként és szófogadóként gondol rá.
Hitvány, fogatlan szülők sosem-akart gyermekeként az utcára kirúgva kuporgott a szennyben, kit annyiszor és addig vert szerető édesapja, az a csodálatos, iszákos ember, mígnem előbb teste, majd lelke is majd' érzéketlenné nem vált rá. Hogy ezen túl is jó lenne bármire, azt belső ösztönétől vezérelve egy zsoldosféle ismerte fel, és négy korsó sör áráért ott helyben meg is vásárolta őt édesanyjától, attól a dolgos, derék asszonytól, aki fogatlanra ütött szájával egy karaj kenyérért helyben lenyelte bárki magját. Évekig nem is látta újra ezt a kettőt, kiknek életét köszönhette; a zsoldosféle hasonlóan kemény, de legalább nem oktalanul igazságtalan irányítása alatt igénye sem volt erre. Hogy mennyire szelíd, arról talán mégis ezek tudnának a legjobban beszélni. Hiszen jóval később, már serdülőkorába lépve, emlékeitől vezérelve csak felkereste őket. A kalyiba-szerű luk, amire emlékezett, a valóságban még sötétebb és mocskosabb volt, a bent csontjára tapadó húsával, italtól tompa szemmel fetrengő két alak még csak fel sem ismerte őt. Ez cseppet sem zavarta, amikor gallyként roppantotta el szerető apja karját, és akkor sem, amikor sivalkodó anyja szájára ütött ököllel úgy, hogy annak maradék pár foga is meglazult belé. Elégtétel. Ezt érezte akkor, és igazából azóta is, ha néha erre gondol. Ami szelídség van benne mégis, az a várakozó lupusfulgur szelídsége, ami maga alá húzott lábakkal hasal a földön. Ezzel a szelídséggel nézi a gondolataiba mélázott, őt bámuló lányt.*
- Talán. *-válasza még mindig reszelős hangon érkezik, mosolya futólag rátartivá válik, majd teljesen eltűnik arcáról. Nem a leplezetlen megvetéssel odavetett katonára reagál így, nem teljesen, nem közvetlenül. Tompa-lassan úszkáló gondolatai nem segítik abban, hogy megértse: minek van itt, ha a vöröst ennyire zavarja hogy kicsoda-micsoda ő. Arra sem igen sikerült még rájönnie, hogy pontosan mi történhetett vele. Mire is emlékszik..? Artheniorban volt. A nyüzsgés sok volt neki, a lökdösődés, a zajok. Erre emlékszik, jó! Utána ködössé kezdenek válni a dolgok: az még megvan, hogy kijött a városból, de utána.. semmi. Mintha aludt, vagy megholt volna.
Kényelembe ficergi magát a háta mögé igazított bundán, fél lábát felhúzza; olyképp ül-fekszik, olyan otthonosan, mintha a tér az övé lenne, és nem amazé a másiké.
Figyel.
Figyeli a lány mozdulatait, fél szeme annak kezét követi ahogy a növényekhez nyúl. Talán ha tisztább lenne a feje, felismerné a növényeket. Talán. Nem sokat ismer, azok is elsősorban arra jók, hogy sebeket és vágásokat kezeljenek vele, esetleg segítsenek az alvásban, ha egy törött borda fájdalma túl kínzó lenne. És sosem maga gyűjtötte ezeket, mindig csak vette. Lehet, hogy hiba volt! Nem tudja, milyen növényeket választ össze az idegen.
Elmélázik. Rendesen sokkal éberebb lenne, sokkal jobban figyelne arra hogy hol van, hogy merre vannak az ajtók és ablakok, hogy mi az, amit felkapva védekezhet vagy támadhat vele szükség idején. Az nem kerüli el zsibbadt figyelmét, hogy a kardját és tőrét, sőt, tulajdonképpen egyetlen ruhadarabját sem látja a közelben, vagy valamelyik távolabbi sarokban. Hát nem csak mísz méltóságától, de mindenétől megfosztotta a lány, ahogy arra rájön.
Akkor kapja csak fel a fejét, amikor a vörös dúdolni kezd. Ismerős neki a dallam, hallotta már valahol, de nem bírná azonosítani azt. Úgy csúszik ki elméje ujjai közül, mint egy ezüstösen villanó hal, mint egy álom tompa utóképe. Ismeri ezt a dalt! De honnan? Fél szemmel előbb az orra alá dugott pipára sandít, majd felnézve a lány arcába. Csak most fedezi fel annak szemeit. Vajon mitől ilyenek neki? Orrcimpái megrezdülnek, ahogy a pipa felől gomolygó langyos pamacsokba szippant, de nem képes pontosan megmondani, hogy mi parázslik a fura, virágformára faragott készség torkában. Mereven néz a lány szemébe -a kékbe-, míg fejét előre biccentve a fogai közé veszi a pipa csutorát. Száját-torkát elönti az édeskés, őszi avarra emlékeztető aroma, tüdejében finoman égetve fordul meg a leszívott füst. Erősen küzd, hogy ne köhögjön tőle; válla aprókat rándul, ahogy a görcsösen feltörni kívánó érzés ellen viaskodik. Mikor a vörös elhúzza előle a pipát, fejét hátrabiccentve a falnak támasztja, és félig lehunyt szemhéja alól a plafont figyeli.
Nem tudja, mi lehetett a pipában, ám a füst -érzése szerint- kissé lekoptatja a Világ éleit. Fejét könnyűnek, tagjait kissé nehéznek érzi, s ettől a kettős érzéstől olyan, mintha a szoba billegni kezdene körülötte. Ez is emlékezteti valamire, gondolatai közé folyamatosan egy szó próbálja odakönyökölni magát: „csillagtenger”, de fogalma sincs, hogy az mi lehet. Halkan hümment, saját hangját hirtelen szórakoztatónak érzi; hajlít rajta egyet, s szinte nem is tudva arról hogy mit dúdol, a lánytól hallott dallam, az álmából ismert dallam egy-két hangját vulgarizálja. Csak most tűnik fel neki, hogy már nem sajog az arca a kötés alatt, s hogy testszerte érzett kisebb fájdalmai is feloldódtak. Kényelmesen és jól érzi magát. Elégedetten. Végtére is: épp kinyalják a seggét. Mi baj lehet? Arcát a visszatelepedő leány felé fordítja kissé, mélán és némán figyeli őt, ahogy a keze között a tű jár. Hirtelen eszébe jut, hogy bár kérdezte, de még mindig nem tudja, hogy igazából kicsoda ő. Most mégsem érzi úgy, hogy számítana. Hiszen puhában van és tompán éri csak a világ, egészen nem marja métely sem lelkét, sem gondolatait. Milyen csodás érzés! Mi lehetett abban a pipában..?
Majdnem elalszik ebben a félig elomlott pózban, kábaságából a lány hangja húzza vissza. Lustán néz fel, figyeli ahogy a vörös az egyik csetresszel bű-baj-lódik, szeme a lány szemébe -a barnába- néz, ahogy az apró kortyot szop a főzetből. A gondolatait körbeszövő fátyol dacára is rájön arra hogy amaz mit művel, még azelőtt, hogy az kimondaná hangosan. Bár – biztos így történik? Valójában nem merne megesküdni rá, hogy a saját gondolatait hallja, vagy csak a leányét hiszi saját belső hangjának. Különös!
Hagyja, hogy a tarkója alá nyúlva megtartsák a fejét amíg iszik. Most megint tompának és kevésnek érzi magát ahhoz, hogy akár csak ellenkezni tudjon. (Mi lehetett abban a pipában..?) Kortyol. A főzet erős és átható ízű, magától a szájába nem venne ilyet, de ellenkezni szinte képtelenül kortyol. Talán nem is akar ellenkezni. Ha a lány ártani akarna neki, már rég megtehette volna, s hozzá nem is kellett volna ennyire rafináltnak lennie.
De nem a tea számít. A lány. A lány szavai. Végre válaszolni kezd! Szeme szinte felpattan s a másik arcára tapad, úgy hallgatja őt, mintha inkább azt inná apránként, s nem a szájába beöntögetett italt. Mocsár? Ingovány? Tohonya gondolatai nem segítik abban, hogy betájolja magát. Nagyjából sikerül csupán. Elfogadja ezt is. Megtudja, hogy a lányt Thalyssának hívják. Ezt viszont nagy gonddal jegyzi meg. Szereti tudni hogy ki az, akinek ha kell, meg kell köszönnie valamit. Vagy akit -ha kell- úgy tör össze, mint egy köteg összefogott rőzsét. Ettől a gondolattól gyomra bukfencet vet, a tea és a vándorebéd íze keserűn tör torkába. A Thalyssa név mellé egy másik is gondolatai közé bukkan futólag, de most azzal a névvel nem törődik. Roppanó rőzse hangjára emlékszik. Szakadó szövet hangjára. Értetlen sikoly hangjára. Elfordítja száját a teától, elég volt belőle.*
- Nardem. *-szűri fogai között a szót-* Így hívnak. És nem felcser varrt össze.
*Még egyszer utoljára belenéz Thalyssa szemébe -a kékbe és aztán a barnába-, majd becsukja sajátját. Hagyja, hogy elfektessék, nem ellenkezik, minek? Ha megbízhat a lányban, az úgy sem vágja át a torkát. Bár ha megtenné is – baj lenne az? Futó fintor tűnik fel az arcán, de nem a kötést igazító kézre válaszul. Örökké megmarad a vágás nyoma az arcán? Jó. Legalább örökké emlékezni fog. Bár ez talán enélkül is megtörténne.
Belesüpped az ágyféle kényelmébe, a bunda melegébe, a füst és a tea tompító, zsibbasztó érzésébe. Érzi maga mellett Thalyssát, kezének érintését a bőrén. Egy pillanatra megfeszül, mintha arra számítana, hogy a meleg és puha érintést hideg és kemény követi, de semmi ilyen nem történik. Csak a vackot érzi forogni maga alatt lassú tempóval, mintha lusta folyóba esett falevélen feküdne. A lusta folyó egy hulláma, vagy talán az újra, halkan felhangzó dal végül átcsap fölötte, és tudata alábukva a sötétbe elengedi a Világot.
Nem tudja, mennyi idő múlva ébred. A lángok már nem lobognak a kis tűzhelyben, ebből úgy sejti, hogy nem hogy az éjszaka derekán, de lassan az egészén túl lehetnek. Csak a fejét forgatva néz körbe, kintről szürke fény szivárog be. Pirkadat előtt lehetnek valamennyivel. Felül, oldalában-hátában ismét érzi azt a sajgást, ami botütések nyomára emlékezteti. Az arcát takaró kötés alatt a mozdulattól fellüktet húsa, de az érzés messze van attól, amilyen korábban volt. Fejét sokkal tisztábbnak érzi; ha korábban a gyulladt sebtől láz gyötörte, hát az mostanra elmúlhatott. Gondolatai, érzései közé hallgatózik, de most valahogy odabent is csönd van. Nem igyekszik megfeszegetni emlékeit, hogy próbára tegye eme csönd törékenységét. Mi lehetett abban a pipában..?!
Oldalra fordítja fejét, sokkal jobban, mint az kényelmes lenne; a szemét takaró kötéstől bal oldalára gyakorlatilag nem lát. Nem érdekli, hogy mit mond majd a lány, a kötésnek mennie kell. Az említett lány mellette fekszik, a saját vackán. A félhomályba hunyorogva próbálja kivenni, majd értelmezni amit lát. Thalyssa a hasán fekszik, vörös haja szétterül feje körül; csípője nagyon, nagyon kényelmetlennek tűnő módon csavarodik valahogy hátra úgy, hogy átellenben lévő lába ívbe hajolva egészen hozzáér saját lábához. Egy pillanatra eltűnődik, hogy a lány él-e még, vagy agyonsújtotta valami rontás..? Mereven figyeli a hátát, és csak akkor mozdul meg újra, amikor azt emelkedni-süllyedni látja. Rámarkol az ölébe hullott bundára, majd azt átfordítja Thalyssa hátára. A tűz nélkül a kalyiba levegője egészen hűvösnek érződik, s ha a prém megőrizte-összegyűjtötte saját testmelegét, hát azzal most szolgálja bátran Thalyssa kényelmét. A kopott pokróctól nem szabadul meg, bár nem a szemérem által vezérelt a döntése. Kissé arrébb húzódik majd feláll; feje egy pillanatra jobbra majd balra húzza, lábai tétován követik a dolgot. Mióta feküdhet?
A pokrócot megforgatja magán, hátára teríti, majd dereka magasságában hanyagul összeszorítja. Még egy pillantást vet az alvó felé, majd puha léptekkel mozdul el mellőle. Nem érint meg semmit, mert semmiről sem tudja igazán hogy micsoda, s hogy csak a lányhoz tartozik-e; de megnézni gyakorlatilag mindent megnéz. A ruháit mégsem találja sehol. Egy pillanatra átfut a fején, hogy a lány talán elégette azokat, bár elképzelni sem tudja, hogy miért tehetett volna ilyet, s mit tervezhetne adni helyettük. Ahogy elhalad mellette, belenéz a vizesvödörbe is. Annak tükrében saját, fáradtnak tűnő arcát nézi, az arcát félig eltakaró kötést, az állát sötét-koszos árnyba vonó borostáját. Ez utóbbi alapján úgy számol, hogy három, legfeljebb négy napja járhatott a városban; annál egészen biztosan nem régebben. Tehát ennél kevesebb ideje lehet itt. Ez is valami, hogy legalább ennyit tud?! Felemeli balját, megérinti a kötést. Pár pillanatig játszik a gondolattal hogy leszedje a fejéről, amúgy is zavarja hogy csak fél szemére lát tőle, de végül elengedi azt.
Tovább halad. Az asztal környékén elpiszmog kicsit, fölé hajol, az ott heverő dolgokat vizsgálja jobbról-balról. Az egyre foszladozó félhomályban hiába vizsgálgatja az odarakott növényeket, ezt-azt, nem lát olyat, ami érdekelné. Jelenleg a ruhája mellett a hasa érdekli amúgy – éhes. De kizártnak tartja, hogy csak úgy vaktában bekapjon bármit is amit azon az aztalon talál; arról nem is beszélve, hogy teste húst kíván veszettül, nem pedig zöldeket! Húst! Esetleg tojást. Vagy kemény sajtot és barna kenyeret. Ha minden meg akar rohadni, akkor legalább kását, zabból és friss tejből főzve. Megingatja fejét az étel hiányát konstatálva, szeme sarkából a vörös, szétterült haj felé néz. Hát a lány mit eszik? Nem élhet mindig vándorebéden.
Végül megáll a kalyiba ajtajánál. Nincs különösebb tériszonya, de azért egy pillanatra megkapaszkodik az ajtó keretében. Hogy a fenébe hozta fel őt ide Thalyssa? A fára felépített kunyhó-szerűség nincs elérhetetlen magasságban, de jóval magasabban van annál, hogy könnyedén feljuttathassa ide. Lenéz, szinte pontosan maga alatt csónakfélét lát. Annak a hasában végre észreveszi saját ruháit, azok állásából nem nehéz kitalálnia, hogy innen dobhatták le őket. Kicsit elhúzza a száját. Na szép! Mintha tetvek vagy rüh tanyáznának benne. Egy pillanatra állára vakar a gondolattól, majd ujjai mellkasára simulnak. Már ott is érzi a bőre alól kiserkedő szőrt. Tetvek és rüh.. még mit nem! Amint megtalálja tőrét is, tesz róla, hogy a kis rohadékok ne tudjanak megkapaszkodni a testén.
Végül nem dobja el a pokrócot hogy lemásszon ruhájáért. Megfordul, hogy visszalépjen..
..megáll.
A kinti, lassan derengő hajnalba hunyorog. Miért is nem megy el? Simán lemászhatna innen, felvenné ruháit, majd elkötné a csónakot. Még azelőtt messze járhatna, hogy a lány egyáltalán megneszelné, hogy eltűnt. Tűnődve húzza végig hüvelykujját alsó ajkán. Igen, elmehetne. Na, és, hová menne? A városba nem akar, attól a helytől a hideg rázza. A Kikötőbe? Az sem különb hely. Menjen tovább – szálljon hajóra, vitesse ki magát valamelyik kisebb szigetre? Wegtorenbe? Wegtoren..! Nem is lenne rossz. Beállhatna az Arénába, kihívhatná a város bajnokát, majd az utána következő harcost és a rá következőt, és addig verné őket taknyosra, amíg valamelyik végül meg nem böki vagy vágja őt annyira, hogy fel kelljen adnia a harcot. Ez náluk egyet jelentene a halállal. Az dicső lenne! És talán valamennyire megérdemelt is. Ujjai rövid hajába túrnak, olyan érzése van, mintha a mellkasára lassan maréknyi köveket rakna valaki, apránként, egyesével. Igen, talán megérdemelné, hogy így végezze, azok után, ami.. Bár talán az illőbb lenne, ha valaki egy sötét sikátorban vágná át a torkát hátulról, egyetlen mozdulattal. Elmehetne, de hová is menne? Hiszen odakint csak egyetlen dolgot művelhetne: saját halálát űzhetné, mint felajzott férfi a szeretőjét. Na és ha itt marad? Mi várja.. itt? Thalyssa felé fordul. Még mindig nem tiszta neki, hogy kicsoda a lány, és hogy valójában miért mentette meg őt. Talán csak segíteni akart. Tartozna neki ezért érte? Ha lovag lenne, rávágná, hogy igen, tartozik. De nem lovag, soha nem is volt az, és kiröhögné azt, aki ennek az ellenkezőjét állítja.
Aprót szippant az orrán. Éhes. Éhesen nem tud értelmesen gondolkozni. Puha talppal lép vissza a vackok mellé, lenéz a még mindig kifacsart pózban aló lányra. Finoman bökdösi meg annak combját lábfejével.*
- Hé! Élsz még?
A hozzászólás írója (Nardem Olnort) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.07.22 14:08:23
2429. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-07-21 22:42:38
Üzenet elküldve: 2026-07-21 22:42:38
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 162
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Kedvére van a katona szelídsége, szófogadása. Tetszik neki a gondolat, hogy valami nála sokkal erősebbet, veszélyesebbet hajthat akarata alá. Fejét hátrébb billenti, pilláit egész lesüti, azok alól méri végig a pőre, edzett testet, arra gondolva miféle pusztítást képes végezni ereje teljében egy ilyen szörnyeteg.
Mert a napbarnított bőrön átfutó megannyi ezüstös heg és a sötét között megbúvó deres hajszálak kalandos életről árulkodnak. Arról, és megannyi, kioltott életről.
Más oka nem is lehetne annak, hogy Caerun hozzá vezette a férfit. Minden erdeinek szüksége van egy szörnyetegre, valakire, aki helyette…öl.
Vagy áldoz, tisztogat, takarít, bevégzi az agancsos istenség akaratát. Nevezzük akárhogy is, nem fog szépíteni a végkimenetelen. Akik veszélyeztetik az erdei entitást, vagy annak szolgáit, azoknak veszniük kell. S mivel papnői -boszorkái- önkényesen nem rendelkezhetnek életek felett, kiskapukat kell keresni. Erkölcstelen, önérzet nélküli hidegvérű „Kiskapukat”.
Lelki szemei régi otthona lebeg, annak sudár fái, melyek körbe ölelik a tisztást. Az ő tisztását. Annak magas aljnövényzete, a zöldellő fű között megbúvó ezernyi, fehéren világító százszorszépei. A két felderítő katona. Az egyik kizsigerelve, arccal előre a virágok között, a másik -a harapósabb- Nardem karjaiban. Csontig vágott torokkal, erősen feszített fejjel, bugyogó vörösségbe öltzötetve, tekintetében rémülettel. Hasonlóval, mint ami a lányéban volt, mikor felé erőltette magát.
A képre mélyen szívja be a levegőt, vágyakozva harap alsóajkába, fogaival alig észrevehetően, elcsigázottan morzsol a puha húsra, orrán élesen szívja be a levegőt, mellkasa aprót emelkedik. A probléma ezzel csak az, tekintete még mindig a csupasz mellkason réved, így egészen félreérthető a látvány.
A katona kérdést tesz fel. Nem is egyet. Thalyssa tudatáig azonban csak az utolsó jut el. Réveteg revansfantáziájából szatírságának firtatása rántja ki. A világos, sűrű pillák zavartan rebbennek egy szívdobbanásnyi időre, a lány halovány, pettyes arcát elfutja a vér, azonban zavar, vagy pironkodás helyett düh a férfi jussa.*
-Persze, hogy nem haragudnál, hálás lennél az isteneidnek, ha ilyen szép lány érintene, Katona!
*A hanghordozása vehemens, állát egészen magasra szegi, orra ráncba szalad a fintorban, amivel kíséri a gesztust. Az utolsó szót megvetéssel, undorral köpi. Mint ahogy minden egyes alkalommal teszi, ha egyenruhás kardforgatókról van szó.
Nardem azonban ha elég szemfüles, rájöhet, bizony….a feltett kérdésre nem kapott választ.
Az erdei egészen lesajnálóan méri végig a másikat, csak aztán nyomja fel magát talpra. Az ételes csetrest a mosogatásra tartott vödörbe ejti, hogy aztán vizet rakjon fel főni. Az aprócska asztalhoz lép, a plafonról lógatott és üvegbe porított növényekkel kezd babrálni. Szüretének végén az összegyűjtött és kevert növényeket az ivócsuprocskákba halmozza, készen leforrázni őket. Sajnálkozva pillant végig a szegényes berendezésen. Be kell mennie a városba, meg kell látogatnia a piacot, hogy pár új dolgot vegyen. A többi remeteházból beszerzett, hátrahagyott eszközök nem rosszak, de a jótól nagyon bessze vannak. Többségük csorba, kopott, törött. A feladataikat még ellátják, de nincs bennük öröm. Ráadásul szüksége van egy mozsárra.
Azt egyelőre nem talált sehol.
Felemás tekintete a katonára téved. Feltáplálja, megerősíti, aztán elmegy a városba. Egyelőre nem hagyhatja egyedül, a férfi pedig nem elég erős, hogy elkísérje. Ezzel az arccal, a sérülésével semmiképpen.
Dúdolva sürög-forog, otthonosan mozog. Ugyanazt a dalt dúdolja önnyugtatásra, míg a házimunkát végzi sebes kézzel. Végül a rotyogó vizesedényt szoknyájának szegélyével emeli le a tűz felől, hogy aztán óvatosan leforrázhassa a csuprokban lévő növényeket. A forróvíz maradékját félreteszi, később jó lesz az még tisztálkodni, ha meglangyosul.
Közelebb lép a sebhelyeshez, lehajolva emeli meg a pipáját, amazt is a férfi szájához tartja.*
-Szívd meg. -*utasítja ellentmondást nemtűrőn.*
*Szelíden vár, amíg megteszi a férfi, ha nem, hát maga szív rá, hogy egészen közelről fújhassa a másikra azt. Mindössze három-négy szippantást enged neki, annyit nem, hogy önkívületig kábuljon, de annyit igen, hogy teljesen eltompítsa, elvegye a fájdalmát.
Hamarosan a füvekkel kibélelt ivócsuprokkal tér vissza, mindkettőt a kopottas padlóra teszi, úgy kuporodik a katona mellé. A pipára visszateszi a tetőt, így fojtva le teljesen, kialvásra késztetve, ismét ölébe húzza a kézimunkát, úgy folytatja az egyenletes öltögetést. Szépen dolgozik. A munka pontos, részletes, a legtöbb kisasszonynak, s talán még a hímzőműhelyek kézműves mesterei is megirigyelnék.*
-Miután megittad a teát visszafektetlek, előbb nem. -*jegyzi meg csöndesen, de nem néz a másikra.*- Jót is tesz a vérednek, ha nem fekszel folyton. Fentebb van a szíved így mint te magad, dolgoznia kell. -*saját mellkasára kopogtat mutatóujjával. Apácska szavait ismétli. Az öltésekbe belemerül, a dúdolást folytatja. Hosszú, mélázó percek telnek el, mikor ismételten félreteszi a köntöst, hogy visszatérjen térdelő pozíciójába, térdeit ismét az ismeretlennek nyomva. Hogy véletlen a kontaktus, dominanciát igyekszik kifejezni, vagy a kézhezszoktatás része, nehéz lenne megmondani.
Az ivócsuprocskát az ajkaihoz emeli, azok némán, alig észrevehetően mozdulnak. Nyílnak és összezárulnak. Épp úgy olvashat rá, mint ahogy megfújkálhatja a gőzölgő italt. Ezt követően futólag a szájához emeli, aprót kortyolva belőle. Mindezt a katona szeme láttára teszi, végig farkasszemet nézve vele.
Csak aztán csúsztatja tenyerét ismét a másik tarkója alá, valamivel fentebb emelve így, segítve az iváshoz felveendő testtartást, pozíciót. A tenyere hűvös, az érintése finom, lepkeszerű. *
-Előkóstoltam neked, hogy tudd, nem mérgezlek meg. -*magyaráz kimérten, csak aztán emeli a csuprot a férfi ajkaihoz. Aprólékosan, kortyról-kortyra itatja egészen addig, míg amaz elfogadja.*
-A mocsárban. Az ingoványosban. Itt biztonságos. A nevem…Thalyssa. A barátaim Lyssinek hívnak, de te nem vagy a barátom, úgyhogy csak Thalyssának hívhatsz. És neked mi a neved? Nem érdekel, hogyan szólítanak a barátaid. -*siet leszögezni. Azt már nem teszi hozzá, ha nem tetszik neki a másik neve, bizony hamarosan újat fog kapni. Pontosan úgy, mint ahogy az ő Sós-apácskájával is megtörtént.*
-A válaszútnál találtál rám, készen arra, hogy találkozz az isteneiddel. Még nem jött el az időd, elhoztalak hát, kitisztítottam a sebed az arcodon. -*állával a fehérlő kötés alatt húzódó hosszanti vágás felé bök.*-Amit kellett megnyitottam, megjavítottam. A felcseretek nagyon csúnyán húzta össze a sebedet, mocskosan… egy gyerek is szebben ölt. -*fejet ingat, félreteszi a csuprot, ahogy amaz kiürül. Felszabadult kezeivel immáron a katonát igyekszik vízszintesbe igazgatni.*-Caerun akarata szerint össze fogsz forrni, de a nyomát nem tudom eltüntetni. Az mindig az arcodon fog maradni.
*Ha amaz elfeküdt, ismét igazít a kötésen, csak aztán takarja vissza a bundával. A mozdulatai gondoskodóak, már-már szeretetteljesek. Ujjaival precízen dugdossa a katona oldala alá a bunda szegélyeit, csak aztán ül vissza a feje mellé. Néha saját csuprába kortyolgat, úgy öltöget.*
-Későre jár, Katona. Holnap új napra ébredsz, erősebb is leszel. Aludj és gyűjtsd az akaratod, meg a kitartásod, mert…szükséged lesz rá.
*Röpke pillantást vet a másikra, kézfejét amannak nyakához, homlokához érinti. Ha nyirkos is, nem forró. Jó jel.
Apró mosoly fut át az arcán, elégedett, vidám. Caerun megtartja az ő szörnyét.
A Szörnyet.
A pislákoló, hangulatos tűz mellett öltöget monoton mód. Az árnyékok egyre csak táncolnak. Ismét belekezd dalába, halkan, simogatóan, elszenderedésre csábítón, alvásba csalva a katonát, aki a megitt tea és pipafüst miatt talán pirkadatig magához sem tér.
Jóesetben nem.*
//Különös fiú//
*Kedvére van a katona szelídsége, szófogadása. Tetszik neki a gondolat, hogy valami nála sokkal erősebbet, veszélyesebbet hajthat akarata alá. Fejét hátrébb billenti, pilláit egész lesüti, azok alól méri végig a pőre, edzett testet, arra gondolva miféle pusztítást képes végezni ereje teljében egy ilyen szörnyeteg.
Mert a napbarnított bőrön átfutó megannyi ezüstös heg és a sötét között megbúvó deres hajszálak kalandos életről árulkodnak. Arról, és megannyi, kioltott életről.
Más oka nem is lehetne annak, hogy Caerun hozzá vezette a férfit. Minden erdeinek szüksége van egy szörnyetegre, valakire, aki helyette…öl.
Vagy áldoz, tisztogat, takarít, bevégzi az agancsos istenség akaratát. Nevezzük akárhogy is, nem fog szépíteni a végkimenetelen. Akik veszélyeztetik az erdei entitást, vagy annak szolgáit, azoknak veszniük kell. S mivel papnői -boszorkái- önkényesen nem rendelkezhetnek életek felett, kiskapukat kell keresni. Erkölcstelen, önérzet nélküli hidegvérű „Kiskapukat”.
Lelki szemei régi otthona lebeg, annak sudár fái, melyek körbe ölelik a tisztást. Az ő tisztását. Annak magas aljnövényzete, a zöldellő fű között megbúvó ezernyi, fehéren világító százszorszépei. A két felderítő katona. Az egyik kizsigerelve, arccal előre a virágok között, a másik -a harapósabb- Nardem karjaiban. Csontig vágott torokkal, erősen feszített fejjel, bugyogó vörösségbe öltzötetve, tekintetében rémülettel. Hasonlóval, mint ami a lányéban volt, mikor felé erőltette magát.
A képre mélyen szívja be a levegőt, vágyakozva harap alsóajkába, fogaival alig észrevehetően, elcsigázottan morzsol a puha húsra, orrán élesen szívja be a levegőt, mellkasa aprót emelkedik. A probléma ezzel csak az, tekintete még mindig a csupasz mellkason réved, így egészen félreérthető a látvány.
A katona kérdést tesz fel. Nem is egyet. Thalyssa tudatáig azonban csak az utolsó jut el. Réveteg revansfantáziájából szatírságának firtatása rántja ki. A világos, sűrű pillák zavartan rebbennek egy szívdobbanásnyi időre, a lány halovány, pettyes arcát elfutja a vér, azonban zavar, vagy pironkodás helyett düh a férfi jussa.*
-Persze, hogy nem haragudnál, hálás lennél az isteneidnek, ha ilyen szép lány érintene, Katona!
*A hanghordozása vehemens, állát egészen magasra szegi, orra ráncba szalad a fintorban, amivel kíséri a gesztust. Az utolsó szót megvetéssel, undorral köpi. Mint ahogy minden egyes alkalommal teszi, ha egyenruhás kardforgatókról van szó.
Nardem azonban ha elég szemfüles, rájöhet, bizony….a feltett kérdésre nem kapott választ.
Az erdei egészen lesajnálóan méri végig a másikat, csak aztán nyomja fel magát talpra. Az ételes csetrest a mosogatásra tartott vödörbe ejti, hogy aztán vizet rakjon fel főni. Az aprócska asztalhoz lép, a plafonról lógatott és üvegbe porított növényekkel kezd babrálni. Szüretének végén az összegyűjtött és kevert növényeket az ivócsuprocskákba halmozza, készen leforrázni őket. Sajnálkozva pillant végig a szegényes berendezésen. Be kell mennie a városba, meg kell látogatnia a piacot, hogy pár új dolgot vegyen. A többi remeteházból beszerzett, hátrahagyott eszközök nem rosszak, de a jótól nagyon bessze vannak. Többségük csorba, kopott, törött. A feladataikat még ellátják, de nincs bennük öröm. Ráadásul szüksége van egy mozsárra.
Azt egyelőre nem talált sehol.
Felemás tekintete a katonára téved. Feltáplálja, megerősíti, aztán elmegy a városba. Egyelőre nem hagyhatja egyedül, a férfi pedig nem elég erős, hogy elkísérje. Ezzel az arccal, a sérülésével semmiképpen.
Dúdolva sürög-forog, otthonosan mozog. Ugyanazt a dalt dúdolja önnyugtatásra, míg a házimunkát végzi sebes kézzel. Végül a rotyogó vizesedényt szoknyájának szegélyével emeli le a tűz felől, hogy aztán óvatosan leforrázhassa a csuprokban lévő növényeket. A forróvíz maradékját félreteszi, később jó lesz az még tisztálkodni, ha meglangyosul.
Közelebb lép a sebhelyeshez, lehajolva emeli meg a pipáját, amazt is a férfi szájához tartja.*
-Szívd meg. -*utasítja ellentmondást nemtűrőn.*
*Szelíden vár, amíg megteszi a férfi, ha nem, hát maga szív rá, hogy egészen közelről fújhassa a másikra azt. Mindössze három-négy szippantást enged neki, annyit nem, hogy önkívületig kábuljon, de annyit igen, hogy teljesen eltompítsa, elvegye a fájdalmát.
Hamarosan a füvekkel kibélelt ivócsuprokkal tér vissza, mindkettőt a kopottas padlóra teszi, úgy kuporodik a katona mellé. A pipára visszateszi a tetőt, így fojtva le teljesen, kialvásra késztetve, ismét ölébe húzza a kézimunkát, úgy folytatja az egyenletes öltögetést. Szépen dolgozik. A munka pontos, részletes, a legtöbb kisasszonynak, s talán még a hímzőműhelyek kézműves mesterei is megirigyelnék.*
-Miután megittad a teát visszafektetlek, előbb nem. -*jegyzi meg csöndesen, de nem néz a másikra.*- Jót is tesz a vérednek, ha nem fekszel folyton. Fentebb van a szíved így mint te magad, dolgoznia kell. -*saját mellkasára kopogtat mutatóujjával. Apácska szavait ismétli. Az öltésekbe belemerül, a dúdolást folytatja. Hosszú, mélázó percek telnek el, mikor ismételten félreteszi a köntöst, hogy visszatérjen térdelő pozíciójába, térdeit ismét az ismeretlennek nyomva. Hogy véletlen a kontaktus, dominanciát igyekszik kifejezni, vagy a kézhezszoktatás része, nehéz lenne megmondani.
Az ivócsuprocskát az ajkaihoz emeli, azok némán, alig észrevehetően mozdulnak. Nyílnak és összezárulnak. Épp úgy olvashat rá, mint ahogy megfújkálhatja a gőzölgő italt. Ezt követően futólag a szájához emeli, aprót kortyolva belőle. Mindezt a katona szeme láttára teszi, végig farkasszemet nézve vele.
Csak aztán csúsztatja tenyerét ismét a másik tarkója alá, valamivel fentebb emelve így, segítve az iváshoz felveendő testtartást, pozíciót. A tenyere hűvös, az érintése finom, lepkeszerű. *
-Előkóstoltam neked, hogy tudd, nem mérgezlek meg. -*magyaráz kimérten, csak aztán emeli a csuprot a férfi ajkaihoz. Aprólékosan, kortyról-kortyra itatja egészen addig, míg amaz elfogadja.*
-A mocsárban. Az ingoványosban. Itt biztonságos. A nevem…Thalyssa. A barátaim Lyssinek hívnak, de te nem vagy a barátom, úgyhogy csak Thalyssának hívhatsz. És neked mi a neved? Nem érdekel, hogyan szólítanak a barátaid. -*siet leszögezni. Azt már nem teszi hozzá, ha nem tetszik neki a másik neve, bizony hamarosan újat fog kapni. Pontosan úgy, mint ahogy az ő Sós-apácskájával is megtörtént.*
-A válaszútnál találtál rám, készen arra, hogy találkozz az isteneiddel. Még nem jött el az időd, elhoztalak hát, kitisztítottam a sebed az arcodon. -*állával a fehérlő kötés alatt húzódó hosszanti vágás felé bök.*-Amit kellett megnyitottam, megjavítottam. A felcseretek nagyon csúnyán húzta össze a sebedet, mocskosan… egy gyerek is szebben ölt. -*fejet ingat, félreteszi a csuprot, ahogy amaz kiürül. Felszabadult kezeivel immáron a katonát igyekszik vízszintesbe igazgatni.*-Caerun akarata szerint össze fogsz forrni, de a nyomát nem tudom eltüntetni. Az mindig az arcodon fog maradni.
*Ha amaz elfeküdt, ismét igazít a kötésen, csak aztán takarja vissza a bundával. A mozdulatai gondoskodóak, már-már szeretetteljesek. Ujjaival precízen dugdossa a katona oldala alá a bunda szegélyeit, csak aztán ül vissza a feje mellé. Néha saját csuprába kortyolgat, úgy öltöget.*
-Későre jár, Katona. Holnap új napra ébredsz, erősebb is leszel. Aludj és gyűjtsd az akaratod, meg a kitartásod, mert…szükséged lesz rá.
*Röpke pillantást vet a másikra, kézfejét amannak nyakához, homlokához érinti. Ha nyirkos is, nem forró. Jó jel.
Apró mosoly fut át az arcán, elégedett, vidám. Caerun megtartja az ő szörnyét.
A Szörnyet.
A pislákoló, hangulatos tűz mellett öltöget monoton mód. Az árnyékok egyre csak táncolnak. Ismét belekezd dalába, halkan, simogatóan, elszenderedésre csábítón, alvásba csalva a katonát, aki a megitt tea és pipafüst miatt talán pirkadatig magához sem tér.
Jóesetben nem.*
2428. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-07-19 20:54:06
Üzenet elküldve: 2026-07-19 20:54:06
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Türelmetlen mozdulattal rázza le kezéről a leány kezét, hogy arcához nyúlva…
Nem, dehogy képes erre.
Alig tudja mozgatni kezét, gyengének érzi magát, mint egy egész napos erőltetett menet után, amikor a nap és a forróság kiszívja tagjai utolsó csepp erejét is, hogy aztán aszott bábként hagyja őt magára. Az érzés megdöbbenti és feldühíti, de dühe jóval tompább, mint ami ahhoz kéne, hogy áttörhesse vele a fáradtság falát. Felnéz a leány arcára, vonásait fürkészi. Nem ismeri fel őt. Annyit azonnal lát rajta hogy nem ork, vagy más fajzat. Talán, legalábbis ami ez utóbbit illeti.
Az evés említésére gyomra önkéntelenül is megkordul. Mióta lehet itt? Mióta nem evett? A bensőjét marcangoló érzés alapján túl rég. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért nincs annyi ereje sem, hogy ellene szegüljön a leánynak. Csak bólint válaszul, az is épp elég drága mozdulat. Hiszen vizet kérnie is micsoda küzdelem volt!
Próbál felülni magától, persze hogy nem sikerül. Halkan felnyög ahogy a leány segít neki ebben; izmait merevnek érzi, testszerte olyan sajgás gyötri, mintha husánggal verték volna el. Mégis mi történt vele? Hogy került ide? Hol van ez az itt? Megborzong a bunda melege nélkül. A mellé kucorodó leányra néz, kinyitja száját hogy kérdezzen, de egy kanalat nyomnak ajkai közé. Nem tudja mivel akarják megetetni, és kérdései amúgy is fontosabbak most. Elfordítja fejét, de a kanáltól képtelen szabadulni. Felmordul a fenyegetésre válaszul, csak egy szemmel tud szúrósan nézni. Mi van a másik szemével? Miért van letakarva? Mi van az arcával? Nem érzi forrónak és feszülőnek a varratot. Ismét érzi a lusta dühöt, mintha vastag homokréteg alól parázslana.
Tehetetlen. Engedelmeskedik. Eszik.
A második falat után már önként nyitja száját, mint egy madárfióka. A kellemesen meleg étel finomabb mint bármi, amit valaha evett. Pedig hús sincs benne! Tényleg veszettül éhes lehetett már.
Mire az utolsó falatot is lenyeli, határozottan jobban érzi magát. Nem is olyan rossz ez a.. vándorebéd. Nem ér fel egy fácánnal, de el lehet lenni vele. Feje hátrarezdül ahogy a leány felé nyúl, tarkója szinte koppan a deszkafalon, aminek támaszkodik. Talán semmi oka sincs arra, hogy bizalmatlan legyen, talán nagyon is sok oka van rá. Hiszen más sincs benne, csak kérdés! És az az egyetlen válasz, amit kap, semmire se elég, semmire se jó. Aprót nyel, megköszörüli torkát. Ideje, hogy megtudjon mindent!*
- Köszönöm. *-kissé reszelős hangján mégis csak ennyit mond. Bárhol is legyen, bárki is legyen a leány, nem hagyta őt megdögölni az út szélén. Körbenéz - így hogy ül, és nem dugdosnak ételt a szájába, képes erre is.
Szeme ugrálva áll meg apró részleteken ahogy nagyjából felméri a kunyhót, vagy akármi is legyen ez. A hely nem sokat árul el neki arról, hogy hol is van. Ezután a leányt bámulja meg nyíltan és kíváncsin. Fiatalnak nézi. Egyedül van vajon? Ő hozta ide? Lenéz magára, az ölébe gyűrődött régi pokrócra, saját fedetlen mellkasára. Már könnyebben mozog a keze ahogy a pokróc alá nyúl, saját pőre bőrét érinti. Szemöldöke megrezdül, majd visszanéz a leányra.*
- Otthon..? *-még reszelős a hangja, de minden egyes kiejtett szóval veszít érdességéből.-* Hol ez az.. otthon? És ki vagy te?
*Fészkelődik a háta mögé tűrt bundán egy kicsit. Szinte érzi, ahogy az étel vérré válik testében.*
- Megfogdostál? *-nyúzott arcán idegennek hat az árnyékszerű mosolyféleség, ami felfelé húzza szájzugait-* Nem haragszok meg érte, ha igen.
A hozzászólás írója (Nardem Olnort) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.07.19 21:19:12
//Különös fiú//
*Türelmetlen mozdulattal rázza le kezéről a leány kezét, hogy arcához nyúlva…
Nem, dehogy képes erre.
Alig tudja mozgatni kezét, gyengének érzi magát, mint egy egész napos erőltetett menet után, amikor a nap és a forróság kiszívja tagjai utolsó csepp erejét is, hogy aztán aszott bábként hagyja őt magára. Az érzés megdöbbenti és feldühíti, de dühe jóval tompább, mint ami ahhoz kéne, hogy áttörhesse vele a fáradtság falát. Felnéz a leány arcára, vonásait fürkészi. Nem ismeri fel őt. Annyit azonnal lát rajta hogy nem ork, vagy más fajzat. Talán, legalábbis ami ez utóbbit illeti.
Az evés említésére gyomra önkéntelenül is megkordul. Mióta lehet itt? Mióta nem evett? A bensőjét marcangoló érzés alapján túl rég. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért nincs annyi ereje sem, hogy ellene szegüljön a leánynak. Csak bólint válaszul, az is épp elég drága mozdulat. Hiszen vizet kérnie is micsoda küzdelem volt!
Próbál felülni magától, persze hogy nem sikerül. Halkan felnyög ahogy a leány segít neki ebben; izmait merevnek érzi, testszerte olyan sajgás gyötri, mintha husánggal verték volna el. Mégis mi történt vele? Hogy került ide? Hol van ez az itt? Megborzong a bunda melege nélkül. A mellé kucorodó leányra néz, kinyitja száját hogy kérdezzen, de egy kanalat nyomnak ajkai közé. Nem tudja mivel akarják megetetni, és kérdései amúgy is fontosabbak most. Elfordítja fejét, de a kanáltól képtelen szabadulni. Felmordul a fenyegetésre válaszul, csak egy szemmel tud szúrósan nézni. Mi van a másik szemével? Miért van letakarva? Mi van az arcával? Nem érzi forrónak és feszülőnek a varratot. Ismét érzi a lusta dühöt, mintha vastag homokréteg alól parázslana.
Tehetetlen. Engedelmeskedik. Eszik.
A második falat után már önként nyitja száját, mint egy madárfióka. A kellemesen meleg étel finomabb mint bármi, amit valaha evett. Pedig hús sincs benne! Tényleg veszettül éhes lehetett már.
Mire az utolsó falatot is lenyeli, határozottan jobban érzi magát. Nem is olyan rossz ez a.. vándorebéd. Nem ér fel egy fácánnal, de el lehet lenni vele. Feje hátrarezdül ahogy a leány felé nyúl, tarkója szinte koppan a deszkafalon, aminek támaszkodik. Talán semmi oka sincs arra, hogy bizalmatlan legyen, talán nagyon is sok oka van rá. Hiszen más sincs benne, csak kérdés! És az az egyetlen válasz, amit kap, semmire se elég, semmire se jó. Aprót nyel, megköszörüli torkát. Ideje, hogy megtudjon mindent!*
- Köszönöm. *-kissé reszelős hangján mégis csak ennyit mond. Bárhol is legyen, bárki is legyen a leány, nem hagyta őt megdögölni az út szélén. Körbenéz - így hogy ül, és nem dugdosnak ételt a szájába, képes erre is.
Szeme ugrálva áll meg apró részleteken ahogy nagyjából felméri a kunyhót, vagy akármi is legyen ez. A hely nem sokat árul el neki arról, hogy hol is van. Ezután a leányt bámulja meg nyíltan és kíváncsin. Fiatalnak nézi. Egyedül van vajon? Ő hozta ide? Lenéz magára, az ölébe gyűrődött régi pokrócra, saját fedetlen mellkasára. Már könnyebben mozog a keze ahogy a pokróc alá nyúl, saját pőre bőrét érinti. Szemöldöke megrezdül, majd visszanéz a leányra.*
- Otthon..? *-még reszelős a hangja, de minden egyes kiejtett szóval veszít érdességéből.-* Hol ez az.. otthon? És ki vagy te?
*Fészkelődik a háta mögé tűrt bundán egy kicsit. Szinte érzi, ahogy az étel vérré válik testében.*
- Megfogdostál? *-nyúzott arcán idegennek hat az árnyékszerű mosolyféleség, ami felfelé húzza szájzugait-* Nem haragszok meg érte, ha igen.
A hozzászólás írója (Nardem Olnort) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.07.19 21:19:12
2427. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2026-07-19 16:22:35
Üzenet elküldve: 2026-07-19 16:22:35
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Ettvallder nem tesz semmilyen olyan megjegyzést, mely nem lenne helyénvaló és bölcsen nem nyúl semmihez sem. A boszorka elkönyveli magában a hegyesfülű egészen okosnak.
Ezért, és csak az istenek tudják milyen más indíttatásból, de nem okoz kárt benne. Sőt, mi több, még talán valahol mélyen élvezi is a társaságát, legalább is erre az egy éjszakára.
No nem úgy.
A tea csinos kis ivóalkalmatosságokba kerül kiöntésre, a csuprocskákba egyszerű, de elegáns mintát kanyarítottak ügyes kezek, csak aztán égették ki a mázazott agyagot. A tea földes, erdei, enyhén gyümölcsös jegyekben játszik, ám mindenképp frissítő.
Pirkadatig beszélget a harcossal a város és környék nagy történéseiről, a világ dolgairól, gondolatokról, melyeket kizárólag poharazgatás közben lehet megfogalmazni, hogy aztán a felkelő nap első sugaraival útjára engedje. Kedvezményt téve neki kinavigálja a vizes ingoványból, hogy aztán ladikjából kisegítve váljon el útjuk ott, ahol találkozott. A boszorka visszaszáll a csónakba, hogy sziluettjét hamarosan elnyelje a ködös, rothadás ölelte ingovány, így hagyva magára Ettvallder Skyyt.*
*Ettvallder nem tesz semmilyen olyan megjegyzést, mely nem lenne helyénvaló és bölcsen nem nyúl semmihez sem. A boszorka elkönyveli magában a hegyesfülű egészen okosnak.
Ezért, és csak az istenek tudják milyen más indíttatásból, de nem okoz kárt benne. Sőt, mi több, még talán valahol mélyen élvezi is a társaságát, legalább is erre az egy éjszakára.
No nem úgy.
A tea csinos kis ivóalkalmatosságokba kerül kiöntésre, a csuprocskákba egyszerű, de elegáns mintát kanyarítottak ügyes kezek, csak aztán égették ki a mázazott agyagot. A tea földes, erdei, enyhén gyümölcsös jegyekben játszik, ám mindenképp frissítő.
Pirkadatig beszélget a harcossal a város és környék nagy történéseiről, a világ dolgairól, gondolatokról, melyeket kizárólag poharazgatás közben lehet megfogalmazni, hogy aztán a felkelő nap első sugaraival útjára engedje. Kedvezményt téve neki kinavigálja a vizes ingoványból, hogy aztán ladikjából kisegítve váljon el útjuk ott, ahol találkozott. A boszorka visszaszáll a csónakba, hogy sziluettjét hamarosan elnyelje a ködös, rothadás ölelte ingovány, így hagyva magára Ettvallder Skyyt.*
1087-1106 , 1107-1126 , 1127-1146 , 1147-1166 , 1167-1186 , 1187-1206 , 1207-1226 , 1227-1246 , 1247-1266 , 1267-1286 , 1287-1306 , 1307-1326 , 1327-1346 , 1347-1366 , 1367-1386 , 1387-1406 , 1407-1426 , 1427-1446 , 1447-1466 , 1467-1486 , 1487-1506 , 1507-1526 , 1527-1546 , 1547-1566 , 1567-1586 , 1587-1606 , 1607-1626 , 1627-1646 , 1647-1666 , 1667-1686 , 1687-1706 , 1707-1726 , 1727-1746 , 1747-1766 , 1767-1786 , 1787-1806 , 1807-1826 , 1827-1846 , 1847-1866 , 1867-1886 , 1887-1906 , 1907-1926 , 1927-1946 , 1947-1966 , 1967-1986 , 1987-2006 , 2007-2026 , 2027-2046 , 2047-2066 , 2067-2086 , 2087-2106 , 2107-2126 , 2127-2146 , 2147-2166 , 2167-2186 , 2187-2206 , 2207-2226 , 2227-2246 , 2247-2266 , 2267-2286 , 2287-2306 , 2307-2326 , 2327-2346 , 2347-2366 , 2367-2386 , 2387-2406 , 2407-2426 , 2427-2446