Külső területek - Kikötői erdőség
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Szántóföldek (új) Dokkok és kikötő (új) | Kikötői erdőség | Tharg birtokok (új) Krenkataur barlangrendszer (új) |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 80 (4041. - 4052. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
4052. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-09-02 21:17:17
Üzenet elküldve: 2026-09-02 21:17:17
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 506
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 506
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Süket füledre talál vallomásom//
*A Szántóföldeket maga mögött hagyva Norennar útja hamarosan ismét fák közé vezet. Bár a fák között valahogy nagyobb biztonságban érzi magát, mégis érzékei nem lankadnak egy pillanatra se. Elvégre tudja jól, hogy a nyílt terep hiánya nem csak annak kedvez, aki látatlanul szeretne utazni, hanem annak is, aki szeretne azon rajta ütni, aki látatlanul szeretne utazni.
Léptei halkabbá válnak, tekintete rendszeresen végigjárja az aljnövényzetet és a fák közötti árnyékokat. Nem csupán maga elé néz. Nyomokat keres. Letört ágakat, frissen taposott földet, bármit, ami arra utalhat, hogy nincs egyedül. Az orkok közelségének tudata itt már nehezen söpörhető félre. Norennar egyik keze időnként önkéntelenül is kardja markolatára téved, miközben továbbhalad. Nem áll szándékában harcot keresni. Most kivételesen még pénzért sem. Egyetlen egy célja maradt, hogy helyrehozza baklövését, addig amíg még módjában áll. Ehhez pedig lehetőleg mielőbb szeretne eljutni a feketeséghez, mielőtt valami zöldbőrű eldönti helyette, hogy erre már nem lesz lehetősége. Így aztán óvatosan, a vadász megszokott figyelmével halad tovább a Kikötő irányába.*
*A Szántóföldeket maga mögött hagyva Norennar útja hamarosan ismét fák közé vezet. Bár a fák között valahogy nagyobb biztonságban érzi magát, mégis érzékei nem lankadnak egy pillanatra se. Elvégre tudja jól, hogy a nyílt terep hiánya nem csak annak kedvez, aki látatlanul szeretne utazni, hanem annak is, aki szeretne azon rajta ütni, aki látatlanul szeretne utazni.
Léptei halkabbá válnak, tekintete rendszeresen végigjárja az aljnövényzetet és a fák közötti árnyékokat. Nem csupán maga elé néz. Nyomokat keres. Letört ágakat, frissen taposott földet, bármit, ami arra utalhat, hogy nincs egyedül. Az orkok közelségének tudata itt már nehezen söpörhető félre. Norennar egyik keze időnként önkéntelenül is kardja markolatára téved, miközben továbbhalad. Nem áll szándékában harcot keresni. Most kivételesen még pénzért sem. Egyetlen egy célja maradt, hogy helyrehozza baklövését, addig amíg még módjában áll. Ehhez pedig lehetőleg mielőbb szeretne eljutni a feketeséghez, mielőtt valami zöldbőrű eldönti helyette, hogy erre már nem lesz lehetősége. Így aztán óvatosan, a vadász megszokott figyelmével halad tovább a Kikötő irányába.*
4051. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-26 06:51:54
Üzenet elküldve: 2026-08-26 06:51:54
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 6
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 6
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Minden további nehézség nélkül vág át a szántóföldeken. Magában elkönyveli, beérve a kikötőbe gazdag áldozatot illik bemutatni az Arctalannak és Teysusnak is, amúgy is itt lenne az ideje. Némi megkönnyebbülés mellett hálát érez, s talán némi nyugtalanságot is. Az izmai akárcsak szelleme elcsigázott, kényelmetlen cipő módjára nyomja a zsigeri honvágy. Az éjszaka alatt sem állt meg igazán, ha mégis, azt kizárólag pihenéssel, de semmiképp sem alvással töltötte. Nem való neki az erdei, gyalogos élet, ezt maga is belátja.
A lábai sajognak, vízhólyagosra törte a kutyagolás, szép ruhájának szegélyét az út vékony pora üli meg vastag sávban. Gondolataiban már a Sellő dézsáiban mártózik, illatos olajokkal kenegetteti át magát és puha derékaljal maga alatt piheni ki az elmúlt évek fáradalmait. De ahhoz először oda kell érni.
A rengeteg ritkulni kezd, szálas törzsei betekintést engednek a tengerre. A sirályok magasan szállnak, a só itatta friss levegő szinte marja a tüdejét a városihoz képest, míg a végtelen kékség zúgása kimossa füléből és elméjéből minden fáradtságát és gondját.
Hazaért.*
A lábai sajognak, vízhólyagosra törte a kutyagolás, szép ruhájának szegélyét az út vékony pora üli meg vastag sávban. Gondolataiban már a Sellő dézsáiban mártózik, illatos olajokkal kenegetteti át magát és puha derékaljal maga alatt piheni ki az elmúlt évek fáradalmait. De ahhoz először oda kell érni.
A rengeteg ritkulni kezd, szálas törzsei betekintést engednek a tengerre. A sirályok magasan szállnak, a só itatta friss levegő szinte marja a tüdejét a városihoz képest, míg a végtelen kékség zúgása kimossa füléből és elméjéből minden fáradtságát és gondját.
Hazaért.*
4050. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-23 15:23:46
Üzenet elküldve: 2026-08-23 15:23:46
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 506
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 506
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*A Sors, a Végzet és az istenek emlegetése láthatóan nem talál termékeny talajra Norennarnál. Arca ugyanolyan érdektelen marad, mintha Amselyë az időjárásról tartana hosszú értekezést. Nem hisz egyikben sem. Az istenekben legfeljebb annyira, amennyire egy kardban: létezhetnek, lehet hatalmuk, de ettől még nem tartozik nekik semmivel. A Végzet pedig különösen kényelmes magyarázatnak tűnik azok számára, akik szeretnék mások döntéseit is megmagyarázni helyettük. Aztán elhangzik a neve.
Szürke tekintete egy pillanatra megállapodik a nőn. Semmi látványos. Egy apró rándulás csupán a szem körül, amit akár a kialvatlanság számlájára is lehetne írni. Mégis kellemetlenül érinti. Maga sem tudná megmondani, miért. Talán azért, mert Amselyë szájából egészen máshogy hangzik, mint kellene. Mintha a boszorka nem egyszerűen kimondaná, hanem megízlelné a nevet.
Válasz helyett inkább folytatja a készülődést.
A mérgezéssel kapcsolatos magyarázat közben végül tarkójához emeli kezét, és néhányszor megvakarja azt. Az ostobát még szó nélkül hagyja. A hasznosnál már oldalra pillant. A bolondnál szemei egy pillanatra összeszűkülnek. Mire pedig Amselyë eljut odáig, hogy közölje vele, mennyire jól szórakozott, Norennar hosszú sóhajjal engedi le kezét.*
- Micsoda szerencsém van...
*Jegyzi meg annyi cinizmussal, hogy abból kettőjüknek is bőven jutna. Ezek szerint egyetlen éjszaka alatt sikerült ostobából hasznos bolonddá előlépnie. Igazán figyelemreméltó teljesítmény.
A boszorka aztán elindul. Norennar nem követi rögtön. A köntös alatt rejlő csodák említésére egyik szemöldöke ismét a magasba kúszik, majd szája lassan félrehúzódik. Tekintete néhány pillanatig Amselyë távolodó alakján időzik.
Maradhatna.
Sőt, minden józan érv ezt diktálná. Az éjszaka folyamán elkábították, meglopták a vérétől, majdnem eszméletlenre mérgezték, és mindennek tetejében még arra is sikerült rávenni, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyekre józanul aligha lenne büszke. Ennél több indok ritkán kell ahhoz, hogy valakit az ellenkező irányba engedjen távozni.
Csakhogy ott a kíváncsiság. A kíváncsiság ami egyszer még a sírba viszi.*
- Nem érdekelnek a csodáid... *Szól végül Amselyë után szárazon. Kardját visszacsúsztatja a hüvelyébe, majd igazít egyet a felszerelésén.* - Az viszont igen, hogy igazat beszélsz-e.
*Ezzel végül megindul utána. Nem siet különösebben, de hosszú lépteivel hamar elkezdi ledolgozni a köztük lévő távolságot.*
*A Sors, a Végzet és az istenek emlegetése láthatóan nem talál termékeny talajra Norennarnál. Arca ugyanolyan érdektelen marad, mintha Amselyë az időjárásról tartana hosszú értekezést. Nem hisz egyikben sem. Az istenekben legfeljebb annyira, amennyire egy kardban: létezhetnek, lehet hatalmuk, de ettől még nem tartozik nekik semmivel. A Végzet pedig különösen kényelmes magyarázatnak tűnik azok számára, akik szeretnék mások döntéseit is megmagyarázni helyettük. Aztán elhangzik a neve.
Szürke tekintete egy pillanatra megállapodik a nőn. Semmi látványos. Egy apró rándulás csupán a szem körül, amit akár a kialvatlanság számlájára is lehetne írni. Mégis kellemetlenül érinti. Maga sem tudná megmondani, miért. Talán azért, mert Amselyë szájából egészen máshogy hangzik, mint kellene. Mintha a boszorka nem egyszerűen kimondaná, hanem megízlelné a nevet.
Válasz helyett inkább folytatja a készülődést.
A mérgezéssel kapcsolatos magyarázat közben végül tarkójához emeli kezét, és néhányszor megvakarja azt. Az ostobát még szó nélkül hagyja. A hasznosnál már oldalra pillant. A bolondnál szemei egy pillanatra összeszűkülnek. Mire pedig Amselyë eljut odáig, hogy közölje vele, mennyire jól szórakozott, Norennar hosszú sóhajjal engedi le kezét.*
- Micsoda szerencsém van...
*Jegyzi meg annyi cinizmussal, hogy abból kettőjüknek is bőven jutna. Ezek szerint egyetlen éjszaka alatt sikerült ostobából hasznos bolonddá előlépnie. Igazán figyelemreméltó teljesítmény.
A boszorka aztán elindul. Norennar nem követi rögtön. A köntös alatt rejlő csodák említésére egyik szemöldöke ismét a magasba kúszik, majd szája lassan félrehúzódik. Tekintete néhány pillanatig Amselyë távolodó alakján időzik.
Maradhatna.
Sőt, minden józan érv ezt diktálná. Az éjszaka folyamán elkábították, meglopták a vérétől, majdnem eszméletlenre mérgezték, és mindennek tetejében még arra is sikerült rávenni, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyekre józanul aligha lenne büszke. Ennél több indok ritkán kell ahhoz, hogy valakit az ellenkező irányba engedjen távozni.
Csakhogy ott a kíváncsiság. A kíváncsiság ami egyszer még a sírba viszi.*
- Nem érdekelnek a csodáid... *Szól végül Amselyë után szárazon. Kardját visszacsúsztatja a hüvelyébe, majd igazít egyet a felszerelésén.* - Az viszont igen, hogy igazat beszélsz-e.
*Ezzel végül megindul utána. Nem siet különösebben, de hosszú lépteivel hamar elkezdi ledolgozni a köztük lévő távolságot.*
4049. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-22 17:30:26
Üzenet elküldve: 2026-08-22 17:30:26
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
-Ki mondta, hogy nem fogsz? -*a kérdésre adott válasz legalább olyan éllel csendül, mint a feltett kérdés.*- Elkísérsz, Temetetlen. Tartozol ennyivel. Nem nekem, az Isteneknek, a Végzetnek, a Sorsnak…hívd annak, aminek akarod. Túlságosan sokat vettél el ahhoz, hogy visszautasítsd azt, hogy adj. Nem engedheted meg magadnak, érted-e, amit mondok neked, Norennar?
*Rövidke ismeretségük alatt először ejti ki a férfi nevét. A boszorka szájából a név vészes utócsengéssel hat, mintha csak átkot ejtene. Vagy legalább szitkot.
Roppanó térddel egyenesedik fel, végezetül övét köti derekára. Vaskos haját egyetlen varkocsba fonja, így pillant a kétkedő mélységire.*
-Ne legyél ostoba, ha meg akarnálak mérgezni már az éjszaka alatt megtehettem volna. -*a zsebére lapogat, melyben saját pipája lapul.*-Élve több hasznod veszem. Az éjszaka elején még csak egy ostoba férfinek gondoltalak, pirkadatra jobb belátásra térítettél. Már nem csak ostobának tartalak, hasznosnak is. Mint említettem, felkeltetted az érdeklődésem. Ha nem is vagy ostoba, bolond mindenképp. Nem sokan mernek földhöz vágni, a legtöbbjüknek az ereje sincs hozzá. Haragudnom kéne rád, de emiatt nem igazán tudok. Jól szórakoztam. Úgy hiszem, túlságosan is jól. Alacsony lett a küszöb, úgy tűnik.
*Utóbbi megjegyzés inkább magának szól, mint a sötételfnek. Határozott léptekkel halad el mellette, miután úgy ítéli meg, mindent összeszedett. Jó pár lépésre előrébb torpan csak meg.*
-Mire vársz, Temetetlen. Kíváncsi teremtménynek tűnsz, talán a köntösömet alatt rejlő csodákon túl is tudok neked olyat mutatni, ami felkeltheti az érdeklődésed.
*A boszorka mindössze egy pillanatra torpan meg, míg kihívó szavait elhinti. Ha amannak magjai táptalajra találnak és szárba szökkennek jó, ha meddő talajra hullanak, az sem jelent számára különösebb szívfájdalmat, úgy útját egyedül folytatja tovább. Akárhogy is, ideje útra kelnie, az ikrek nem várhatnak tovább.*
-Ki mondta, hogy nem fogsz? -*a kérdésre adott válasz legalább olyan éllel csendül, mint a feltett kérdés.*- Elkísérsz, Temetetlen. Tartozol ennyivel. Nem nekem, az Isteneknek, a Végzetnek, a Sorsnak…hívd annak, aminek akarod. Túlságosan sokat vettél el ahhoz, hogy visszautasítsd azt, hogy adj. Nem engedheted meg magadnak, érted-e, amit mondok neked, Norennar?
*Rövidke ismeretségük alatt először ejti ki a férfi nevét. A boszorka szájából a név vészes utócsengéssel hat, mintha csak átkot ejtene. Vagy legalább szitkot.
Roppanó térddel egyenesedik fel, végezetül övét köti derekára. Vaskos haját egyetlen varkocsba fonja, így pillant a kétkedő mélységire.*
-Ne legyél ostoba, ha meg akarnálak mérgezni már az éjszaka alatt megtehettem volna. -*a zsebére lapogat, melyben saját pipája lapul.*-Élve több hasznod veszem. Az éjszaka elején még csak egy ostoba férfinek gondoltalak, pirkadatra jobb belátásra térítettél. Már nem csak ostobának tartalak, hasznosnak is. Mint említettem, felkeltetted az érdeklődésem. Ha nem is vagy ostoba, bolond mindenképp. Nem sokan mernek földhöz vágni, a legtöbbjüknek az ereje sincs hozzá. Haragudnom kéne rád, de emiatt nem igazán tudok. Jól szórakoztam. Úgy hiszem, túlságosan is jól. Alacsony lett a küszöb, úgy tűnik.
*Utóbbi megjegyzés inkább magának szól, mint a sötételfnek. Határozott léptekkel halad el mellette, miután úgy ítéli meg, mindent összeszedett. Jó pár lépésre előrébb torpan csak meg.*
-Mire vársz, Temetetlen. Kíváncsi teremtménynek tűnsz, talán a köntösömet alatt rejlő csodákon túl is tudok neked olyat mutatni, ami felkeltheti az érdeklődésed.
*A boszorka mindössze egy pillanatra torpan meg, míg kihívó szavait elhinti. Ha amannak magjai táptalajra találnak és szárba szökkennek jó, ha meddő talajra hullanak, az sem jelent számára különösebb szívfájdalmat, úgy útját egyedül folytatja tovább. Akárhogy is, ideje útra kelnie, az ikrek nem várhatnak tovább.*
4048. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-22 11:29:39
Üzenet elküldve: 2026-08-22 11:29:39
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 506
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 506
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Norennar a felszólításra vonakodva vonja fel egyik szemöldökét. Néhány hosszú másodpercig mozdulatlanul áll a nő előtt, mintha pusztán dacból fontolgatná, hogy állva marad. Végül elhúzza a száját, majd kelletlenül leereszkedik a fűbe. Kardját maga mellett tartja, ép kezének ujjai továbbra is a markolat köré fonódnak.*
- Ki mondta, hogy elkísérlek?
*Veti oda szárazon. Nem vár választ. Sérült karját ismét a boszorka felé nyújtja, aztán figyeli, ahogy Amselyë munkához lát. Az első érintéseknél még szinte mereven tartja magát. Tekintete hol az ügyes ujjakra, hol a nő arcára vándorol. Látja rajta a gyakorlottságot. A mozdulatok túl biztosak ahhoz, hogy rögtönözze őket. Ez valamelyest megnyugtatná, ha nem éppen az a nő matatna a nyílt sebe körül, aki nemrég elkábította, megvágta és majd két fiolát megtöltött a vérével. Amikor a por a vágásba kerül, Norennar egész alkarja megfeszül. Előbb felszisszen, majd orra alatt ocsmány és az isteneket felettébb káromló megjegyzést tesz. Ujjai ösztönösen erősebben szorulnak a kard markolatára. Az égető érzést hamarosan zsibbadás követi, ettől azonban nem lesz sokkal nyugodtabb. Éppen ellenkezőleg. Szürkéi gyanakodva siklanak a sebről az előbb használt zacskóra.
Ennek ellenére nem rántja vissza a karját. A vérzés valóban lassulni kezd, a zsibbadás pedig egyelőre nem terjed tovább. Hagyja hát dolgozni. A gyógynövényes gyolcs felkerül a sebre, Amselyë ujjai pedig rövidesen az utolsó réteget is eligazítják.
Az ezzel kapcsolatos utasításokat hallva, Norennar némán bólint. Amikor a boszorka nekilát összeszedni szétszóródott holmiját, ő sem marad tovább a földön. Lassan feltápászkodik. A világ egy pillanatra kellemetlenül megbillen körülötte, ezért megáll, míg ismét biztosnak érzi lába alatt a talajt. Csak ezután lát neki a felszerelésének.
Egyenként csatolja vissza a korábban lehámozott páncéldarabokat. A szíjak most valahogy makacsabbnak tűnnek, mint máskor, de némi bajlódás után mindegyik visszakerül a helyére. Ezután a tábortűz maradványaihoz lép. Tekintete néhány pillanatig kutat a letaposott fűben, mígnem megtalálja azt, ami láthatóan jobban foglalkoztatja, mint bármi más.
A pipáját.
Felveszi, végigfuttatja rajta hüvelykujját, majd elégedett sóhaj hagyja el ajkait. Legalább ez túlélte az éjszakát. Zsebe mélyére süllyeszti, s mintha ezzel saját nyugalmának egy apró darabját is sikerülne visszaszereznie.
A bensőséges pillanatot egy újabb felettébb érdekes kérdés szakítja félbe. Norennar feje azonnal Amselyë felé fordul. Tekintete előbb a nőre, aztán a kezében tartott tűkre siklik. Szemöldöke lassan megemelkedik, azonban a csípős megjegyzések ezúttal sem találnak utat a nagyvilágba.
A következő kérdés hallatán már a másik szemöldöke is csatlakozik az elsőhöz. Norennar arcán lassan olyan grimasz jelenik meg, amely valahol a hitetlenkedés és a mélységes fáradtság között helyezkedik el. Némán hallgatja végig a nőt. Egy darabig erősen fontolgatja, hogy egyszerűen nem válaszol a feltett kérdésekre. Aztán szemei lassan összeszűkülnek. Lenéz a frissen bekötözött karjára, s hosszasan pásztázza azt. Végül szürkéi unottan vetülnek ismét a nőre.*
- Ugye nem?
*Hangja legalább annyira unott, mint a tekintete. Láthatóan kezd elege lenni ezekből a játékokból. Norennar lehunyja szemét, majd hosszú, fájdalmas sóhajjal fújja ki a levegőt.*
- Vagy ha igen, remélem legalább gyorsan ölő...
*Norennar a felszólításra vonakodva vonja fel egyik szemöldökét. Néhány hosszú másodpercig mozdulatlanul áll a nő előtt, mintha pusztán dacból fontolgatná, hogy állva marad. Végül elhúzza a száját, majd kelletlenül leereszkedik a fűbe. Kardját maga mellett tartja, ép kezének ujjai továbbra is a markolat köré fonódnak.*
- Ki mondta, hogy elkísérlek?
*Veti oda szárazon. Nem vár választ. Sérült karját ismét a boszorka felé nyújtja, aztán figyeli, ahogy Amselyë munkához lát. Az első érintéseknél még szinte mereven tartja magát. Tekintete hol az ügyes ujjakra, hol a nő arcára vándorol. Látja rajta a gyakorlottságot. A mozdulatok túl biztosak ahhoz, hogy rögtönözze őket. Ez valamelyest megnyugtatná, ha nem éppen az a nő matatna a nyílt sebe körül, aki nemrég elkábította, megvágta és majd két fiolát megtöltött a vérével. Amikor a por a vágásba kerül, Norennar egész alkarja megfeszül. Előbb felszisszen, majd orra alatt ocsmány és az isteneket felettébb káromló megjegyzést tesz. Ujjai ösztönösen erősebben szorulnak a kard markolatára. Az égető érzést hamarosan zsibbadás követi, ettől azonban nem lesz sokkal nyugodtabb. Éppen ellenkezőleg. Szürkéi gyanakodva siklanak a sebről az előbb használt zacskóra.
Ennek ellenére nem rántja vissza a karját. A vérzés valóban lassulni kezd, a zsibbadás pedig egyelőre nem terjed tovább. Hagyja hát dolgozni. A gyógynövényes gyolcs felkerül a sebre, Amselyë ujjai pedig rövidesen az utolsó réteget is eligazítják.
Az ezzel kapcsolatos utasításokat hallva, Norennar némán bólint. Amikor a boszorka nekilát összeszedni szétszóródott holmiját, ő sem marad tovább a földön. Lassan feltápászkodik. A világ egy pillanatra kellemetlenül megbillen körülötte, ezért megáll, míg ismét biztosnak érzi lába alatt a talajt. Csak ezután lát neki a felszerelésének.
Egyenként csatolja vissza a korábban lehámozott páncéldarabokat. A szíjak most valahogy makacsabbnak tűnnek, mint máskor, de némi bajlódás után mindegyik visszakerül a helyére. Ezután a tábortűz maradványaihoz lép. Tekintete néhány pillanatig kutat a letaposott fűben, mígnem megtalálja azt, ami láthatóan jobban foglalkoztatja, mint bármi más.
A pipáját.
Felveszi, végigfuttatja rajta hüvelykujját, majd elégedett sóhaj hagyja el ajkait. Legalább ez túlélte az éjszakát. Zsebe mélyére süllyeszti, s mintha ezzel saját nyugalmának egy apró darabját is sikerülne visszaszereznie.
A bensőséges pillanatot egy újabb felettébb érdekes kérdés szakítja félbe. Norennar feje azonnal Amselyë felé fordul. Tekintete előbb a nőre, aztán a kezében tartott tűkre siklik. Szemöldöke lassan megemelkedik, azonban a csípős megjegyzések ezúttal sem találnak utat a nagyvilágba.
A következő kérdés hallatán már a másik szemöldöke is csatlakozik az elsőhöz. Norennar arcán lassan olyan grimasz jelenik meg, amely valahol a hitetlenkedés és a mélységes fáradtság között helyezkedik el. Némán hallgatja végig a nőt. Egy darabig erősen fontolgatja, hogy egyszerűen nem válaszol a feltett kérdésekre. Aztán szemei lassan összeszűkülnek. Lenéz a frissen bekötözött karjára, s hosszasan pásztázza azt. Végül szürkéi unottan vetülnek ismét a nőre.*
- Ugye nem?
*Hangja legalább annyira unott, mint a tekintete. Láthatóan kezd elege lenni ezekből a játékokból. Norennar lehunyja szemét, majd hosszú, fájdalmas sóhajjal fújja ki a levegőt.*
- Vagy ha igen, remélem legalább gyorsan ölő...
4047. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-21 21:24:58
Üzenet elküldve: 2026-08-21 21:24:58
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
-Sosem fogod megismerni az igazi arcom, Temetetlen. Hét élet sem lenne elég rá.
*”Ez csak vér”. Avatatlan kézben az, ám azéban, aki ismeri annak titkait lehet halálos fegyver vagy ritka gyógyír. *
-Ha nem hiányzik neked, nem értem hát miért csinálsz belőle ekkora ügyet.
*Rosszallóan horkant a felkínált kézre, s a hozzá társuló szavakra, vékony szemöldöke magasra kúszik, de már nem ellenkezik. Hegyes nyelve végigfut az erősen megkopott, fogakra felkent fekete mázon, a fűbe guggol.*
-Ülj le. Nem tudlak állva ellátni, ha állsz, erősebben folyik a véred. Azt mondtad a Szántó veszélyes. Én nem fogom tudni megvédeni magunkat, neked kell. Bába vagyok, nem harcos. Egyetlen orkot sem fogok tudni meghatni az ügyes ujjakkal.
*Hosszú tenyerével maga elé int, térdeit a fűbe fekteti, sorra kezdi összeszedni a porokat, tégelyeket. Ha az elf helyet foglal, nem húzza az időt. Annak combja mellé halmozza a szükséges eszközöket. Először finom anyagú kendő kerül elő köntösének redői közül, azzal itatja fel a kart maszatolt vért. Az ujjai ügyesek, mozdulatai tapasztalatról árulkodnak. Hamarosan por kerül elő az egyik tasakocskából, Vérfű és Észak reménye, talán némi Napos Tymkol is van benne, bár valószínűleg az elf nem ismeri fel a keveréket. Az asszony a vágásra hinti a szert. A por élesen csíp, szinte éget, aztán különös zsibbadás ül a seb köré. Mire az érzés tompulni kezd, a vérzés jócskán megritkul.
A vérzés csillapodása után sem kapkodja el munkáját. Megvárja, amíg a por megteszi a dolgát, csak aztán nyúl a másik zacskóhoz. Abból vékony, puha anyagú rongy kerül elő. A gyolcsot már előre kifőzhette, s valamilyen erős gyógynövényes tinktúrába áztatva tartotta készenlétben: kesernyés, fanyar illata még így is kiérződik rajta.
Gyakorlott mozdulatokkal tekeri a seb köré, nem túl szorosan, épp csak annyira, hogy a kötés a helyén maradjon. Ujjai eközben egyszer sem bizonytalanodnak el.*
-Egy ideig ne szedd le. -*jegyzi meg finoman koppintva a kötés aljára, miután az utolsó réteget is eligazítja.*-Ha átázik, szólsz. Ha lüktetni kezd, szintén.
*Csak ezután kezd összeszeledőzködni.
A földön heverő zacskók, rongydarabok, üvegcsék és még kitudja milyen apróságok sorra kerülnek vissza a köntös zsebeibe. Egyesével szedi őket össze, szemmel láthatóan pontosan tudva, minek hol a helye. Az egyik apró tárgyat két ujjal csippenti fel, a következőt már a köntöse belső redőjébe süllyeszti, azonban a tűknél megtorpan.
Óvatosan nyúl értük, egyenként szedi őket össze, csak aztán sandít lopva Norennar felé.*
-Nem szúrtad meg magad velük?
*A kérdés egyszerűnek hangzik, de a kígyó tekintet egy pillanatra sem mozdul el a hamuszín arcról. Aztán mintha saját magának válaszolna, halkan hümment.*
-Nem…ha így lett volna, már tudnék róla.
*Újabb tű kerül a helyére, mielőtt folytatná.*
-Mennyire bírod a mérgeket? -*mintha érdeklődés csillanna a hasított pupillákban.*-Úgy értem…mit művel veled egy adag, amitől egy átlagos ember már a padlót kaparná? Gyakran betegszel meg? Láz, fertőzés, gyulladás? Vagy csak olyan szerencsés alak vagy, akit minden nyavalya messziről elkerül?
*A következő zacskót is elteszi, aztán egy pillanatra végignéz a még ott maradt holmikon. Mintha ellenőrizné, semmit sem hagyott-e ott. Mindent elpakolt, annak ellenére, a sötételf feladata lett volna. *
-Tudsz járni, vagy adjak neked valamit enni?
-Sosem fogod megismerni az igazi arcom, Temetetlen. Hét élet sem lenne elég rá.
*”Ez csak vér”. Avatatlan kézben az, ám azéban, aki ismeri annak titkait lehet halálos fegyver vagy ritka gyógyír. *
-Ha nem hiányzik neked, nem értem hát miért csinálsz belőle ekkora ügyet.
*Rosszallóan horkant a felkínált kézre, s a hozzá társuló szavakra, vékony szemöldöke magasra kúszik, de már nem ellenkezik. Hegyes nyelve végigfut az erősen megkopott, fogakra felkent fekete mázon, a fűbe guggol.*
-Ülj le. Nem tudlak állva ellátni, ha állsz, erősebben folyik a véred. Azt mondtad a Szántó veszélyes. Én nem fogom tudni megvédeni magunkat, neked kell. Bába vagyok, nem harcos. Egyetlen orkot sem fogok tudni meghatni az ügyes ujjakkal.
*Hosszú tenyerével maga elé int, térdeit a fűbe fekteti, sorra kezdi összeszedni a porokat, tégelyeket. Ha az elf helyet foglal, nem húzza az időt. Annak combja mellé halmozza a szükséges eszközöket. Először finom anyagú kendő kerül elő köntösének redői közül, azzal itatja fel a kart maszatolt vért. Az ujjai ügyesek, mozdulatai tapasztalatról árulkodnak. Hamarosan por kerül elő az egyik tasakocskából, Vérfű és Észak reménye, talán némi Napos Tymkol is van benne, bár valószínűleg az elf nem ismeri fel a keveréket. Az asszony a vágásra hinti a szert. A por élesen csíp, szinte éget, aztán különös zsibbadás ül a seb köré. Mire az érzés tompulni kezd, a vérzés jócskán megritkul.
A vérzés csillapodása után sem kapkodja el munkáját. Megvárja, amíg a por megteszi a dolgát, csak aztán nyúl a másik zacskóhoz. Abból vékony, puha anyagú rongy kerül elő. A gyolcsot már előre kifőzhette, s valamilyen erős gyógynövényes tinktúrába áztatva tartotta készenlétben: kesernyés, fanyar illata még így is kiérződik rajta.
Gyakorlott mozdulatokkal tekeri a seb köré, nem túl szorosan, épp csak annyira, hogy a kötés a helyén maradjon. Ujjai eközben egyszer sem bizonytalanodnak el.*
-Egy ideig ne szedd le. -*jegyzi meg finoman koppintva a kötés aljára, miután az utolsó réteget is eligazítja.*-Ha átázik, szólsz. Ha lüktetni kezd, szintén.
*Csak ezután kezd összeszeledőzködni.
A földön heverő zacskók, rongydarabok, üvegcsék és még kitudja milyen apróságok sorra kerülnek vissza a köntös zsebeibe. Egyesével szedi őket össze, szemmel láthatóan pontosan tudva, minek hol a helye. Az egyik apró tárgyat két ujjal csippenti fel, a következőt már a köntöse belső redőjébe süllyeszti, azonban a tűknél megtorpan.
Óvatosan nyúl értük, egyenként szedi őket össze, csak aztán sandít lopva Norennar felé.*
-Nem szúrtad meg magad velük?
*A kérdés egyszerűnek hangzik, de a kígyó tekintet egy pillanatra sem mozdul el a hamuszín arcról. Aztán mintha saját magának válaszolna, halkan hümment.*
-Nem…ha így lett volna, már tudnék róla.
*Újabb tű kerül a helyére, mielőtt folytatná.*
-Mennyire bírod a mérgeket? -*mintha érdeklődés csillanna a hasított pupillákban.*-Úgy értem…mit művel veled egy adag, amitől egy átlagos ember már a padlót kaparná? Gyakran betegszel meg? Láz, fertőzés, gyulladás? Vagy csak olyan szerencsés alak vagy, akit minden nyavalya messziről elkerül?
*A következő zacskót is elteszi, aztán egy pillanatra végignéz a még ott maradt holmikon. Mintha ellenőrizné, semmit sem hagyott-e ott. Mindent elpakolt, annak ellenére, a sötételf feladata lett volna. *
-Tudsz járni, vagy adjak neked valamit enni?
4046. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-21 20:02:45
Üzenet elküldve: 2026-08-21 20:02:45
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
-Ember vagyok, úgy hiszem. Vagyis…annak születtem, annyi bizonyos.
*Merle a „lányod is lehetnék” hallatán egy pillanatra teljesen mozdulatlanná válik. A pipa a szája sarkában marad, ujjai megállnak a szárán. Nem azért, mintha különösebben meglepné a gondolat, inkább úgy fest, mintha a fejében valami nagyon régi, nagyon elfeledett polcon igyekezne kutakodni.*
- Lehetnél…-*mélázik el, hangja elnyújtott, gondolkodó, ám egész egyszerűen közli a tényt, még aprót bólint is hozzá.*- De akkor bajban lennénk, mert én nem emlékszem, hogy lenne ilyen idős leányom. Bár...volt egy vad korszakom.
*Elhallgat. Tekintete végigfut Krestviren, a rókás arcon, a sötét hajon, aztán valahol a lány válla fölött megállapodik egy ponton.*
- Érdekesnek gondolom azt, hogy elveszítetted az emlékeid. Az ember könnyen elfelejt olyan dolgokat, amikre nem akar emlékezni. Ilyen az ember feje. Kicsit, mint az erdő. Mindent betakar valamivel. Mohával, avarral, gyökerekkel. Aztán egyszer csak előkerül valami, és azt hiszed, új. Pedig csak elfeledkeztél róla. Nem félsz tőle, hogy jártodban-léptedben visszajön minden? Vagy vágyod, hogy visszajöjjön?
*Egy újabb slukkot szív a pipából. Ezúttal azonban nem azonnal fújja ki a füstöt. Csak tartja egy ideig, mintha azzal együtt a gondolatot is bent tudná tartani.*
- Ne siessünk azzal, hogy a lányom vagy. A húgomnak már előbb neveztelek, aztán annak is mi lett a vége! -*vidáman koppint a levegőbe mutatóujjával, tekintete a manóra vándorol.*-És te? Te sem emlékszel semmire, vagy utólag szegődtél a leányhoz?
*A szakálla alatt megjelenik valami halvány mosolyféle.*
- Tudod mit, leány? Ha már a családomhoz tartozol, igazából teljesen mindegy, minek nevezlek. Az erdőben nem az számít, melyik ágon nőttél ki, hanem hogy melyik gyökérből táplálkozol.
*Kilencedik erre valószínűleg már készülne valamilyen megjegyzéssel, de Merle most nem néz rá. A figyelmét ugyanis ismét a bogár köti le. Az állat időközben elérte a zsenge hajtást, és komótosan metszeni kezdi azt. Merle hunyorogva követi a mozdulatait, majd kissé előrébb hajol.*
- Nézzed csak...! -*Most nem a pipával mutat. Szabad kezének egyik ujjával óvatosan az ág felé int.*
- Nem eszi meg. Levágja. -*Egy pillanatig figyeli, ahogy a rovar újra és újra ráharap a hajtásra.*- Ez érdekes!
*Majd Krestvir felé fordul.*
- Nem véletlenül hordja a gombákat sem. Ezek a kis jószágok általában tudják, mit csinálnak. Ha egy növényt ilyen helyen metsz, annak oka van.
*Egy újabb pillantás az erdő mélye felé.* - Talán valami beteg benne. Vagy valami van alatta.
*Merle lassan kiegyenesedik, majd a sarlója nyelére teszi a kezét. Nem húzza elő, csak ösztönösen megérinti.*
- Ha a hegyek felé tartotok, akkor nem árt figyelni az erdőt. Nem minden ösvény azért vezet valahová, mert arra érdemes menni.
*A kikötő felől érkező kérdésre végül visszafordítja a fejét Krestvir felé.*
- A Kikötőből? Nem, nem feltétlenül, de vezetett arra felé is az utam. - *elgondolkodva vonja meg a vállait, pipája szárával a mögöttük húzódó erdő irányába bök.* - Többször is jártam, mint szerettem volna. A kikötőben túl sok az ember, túl kevés a fa, és mindenki úgy néz rád, mintha valamit el akarnál venni tőle.
*Rövid szünetet tart, mélyet szusszant, megadóan biccent.*
- Néha igazuk van. Nem való az a hely jólelkű embernek, ne menj arra, leány. Én az erdőből jöttem, nem a Kikötőből. Most pedig...- *elhallgat, és újra a hegyek irányába néz.*- ...lehet, hogy egy darabig veletek tartok. Meg aztán, ha tényleg a családom vére vagy, akkor talán nem árt, ha valaki figyel rád az út során!
*Mintha csak most jutna eszébe valami, kissé oldalra billenti a fejét.*
- És ha nem vagy az, akkor is.
*Merle végül a pipájával ismét az ösvény felé int, majd ha a másik is úgy ítéli meg, megindul az ösvényen, de nem előzi meg őket jelentősen. Inkább úgy halad, hogy Krestvir és Kilencedik mellett, kissé oldalra maradva követni tudja őket. A figyelme azonban időről időre visszatér a fákra, a növényekre és az állatok apró mozgásaira, mintha az erdő valami olyasmit mondana neki, amit az emberektől még nem hallott, és talán most először nem bánja, hogy valaki más is hallgatózik mellette.*
-Ember vagyok, úgy hiszem. Vagyis…annak születtem, annyi bizonyos.
*Merle a „lányod is lehetnék” hallatán egy pillanatra teljesen mozdulatlanná válik. A pipa a szája sarkában marad, ujjai megállnak a szárán. Nem azért, mintha különösebben meglepné a gondolat, inkább úgy fest, mintha a fejében valami nagyon régi, nagyon elfeledett polcon igyekezne kutakodni.*
- Lehetnél…-*mélázik el, hangja elnyújtott, gondolkodó, ám egész egyszerűen közli a tényt, még aprót bólint is hozzá.*- De akkor bajban lennénk, mert én nem emlékszem, hogy lenne ilyen idős leányom. Bár...volt egy vad korszakom.
*Elhallgat. Tekintete végigfut Krestviren, a rókás arcon, a sötét hajon, aztán valahol a lány válla fölött megállapodik egy ponton.*
- Érdekesnek gondolom azt, hogy elveszítetted az emlékeid. Az ember könnyen elfelejt olyan dolgokat, amikre nem akar emlékezni. Ilyen az ember feje. Kicsit, mint az erdő. Mindent betakar valamivel. Mohával, avarral, gyökerekkel. Aztán egyszer csak előkerül valami, és azt hiszed, új. Pedig csak elfeledkeztél róla. Nem félsz tőle, hogy jártodban-léptedben visszajön minden? Vagy vágyod, hogy visszajöjjön?
*Egy újabb slukkot szív a pipából. Ezúttal azonban nem azonnal fújja ki a füstöt. Csak tartja egy ideig, mintha azzal együtt a gondolatot is bent tudná tartani.*
- Ne siessünk azzal, hogy a lányom vagy. A húgomnak már előbb neveztelek, aztán annak is mi lett a vége! -*vidáman koppint a levegőbe mutatóujjával, tekintete a manóra vándorol.*-És te? Te sem emlékszel semmire, vagy utólag szegődtél a leányhoz?
*A szakálla alatt megjelenik valami halvány mosolyféle.*
- Tudod mit, leány? Ha már a családomhoz tartozol, igazából teljesen mindegy, minek nevezlek. Az erdőben nem az számít, melyik ágon nőttél ki, hanem hogy melyik gyökérből táplálkozol.
*Kilencedik erre valószínűleg már készülne valamilyen megjegyzéssel, de Merle most nem néz rá. A figyelmét ugyanis ismét a bogár köti le. Az állat időközben elérte a zsenge hajtást, és komótosan metszeni kezdi azt. Merle hunyorogva követi a mozdulatait, majd kissé előrébb hajol.*
- Nézzed csak...! -*Most nem a pipával mutat. Szabad kezének egyik ujjával óvatosan az ág felé int.*
- Nem eszi meg. Levágja. -*Egy pillanatig figyeli, ahogy a rovar újra és újra ráharap a hajtásra.*- Ez érdekes!
*Majd Krestvir felé fordul.*
- Nem véletlenül hordja a gombákat sem. Ezek a kis jószágok általában tudják, mit csinálnak. Ha egy növényt ilyen helyen metsz, annak oka van.
*Egy újabb pillantás az erdő mélye felé.* - Talán valami beteg benne. Vagy valami van alatta.
*Merle lassan kiegyenesedik, majd a sarlója nyelére teszi a kezét. Nem húzza elő, csak ösztönösen megérinti.*
- Ha a hegyek felé tartotok, akkor nem árt figyelni az erdőt. Nem minden ösvény azért vezet valahová, mert arra érdemes menni.
*A kikötő felől érkező kérdésre végül visszafordítja a fejét Krestvir felé.*
- A Kikötőből? Nem, nem feltétlenül, de vezetett arra felé is az utam. - *elgondolkodva vonja meg a vállait, pipája szárával a mögöttük húzódó erdő irányába bök.* - Többször is jártam, mint szerettem volna. A kikötőben túl sok az ember, túl kevés a fa, és mindenki úgy néz rád, mintha valamit el akarnál venni tőle.
*Rövid szünetet tart, mélyet szusszant, megadóan biccent.*
- Néha igazuk van. Nem való az a hely jólelkű embernek, ne menj arra, leány. Én az erdőből jöttem, nem a Kikötőből. Most pedig...- *elhallgat, és újra a hegyek irányába néz.*- ...lehet, hogy egy darabig veletek tartok. Meg aztán, ha tényleg a családom vére vagy, akkor talán nem árt, ha valaki figyel rád az út során!
*Mintha csak most jutna eszébe valami, kissé oldalra billenti a fejét.*
- És ha nem vagy az, akkor is.
*Merle végül a pipájával ismét az ösvény felé int, majd ha a másik is úgy ítéli meg, megindul az ösvényen, de nem előzi meg őket jelentősen. Inkább úgy halad, hogy Krestvir és Kilencedik mellett, kissé oldalra maradva követni tudja őket. A figyelme azonban időről időre visszatér a fákra, a növényekre és az állatok apró mozgásaira, mintha az erdő valami olyasmit mondana neki, amit az emberektől még nem hallott, és talán most először nem bánja, hogy valaki más is hallgatózik mellette.*
4045. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-19 08:48:49
Üzenet elküldve: 2026-08-19 08:48:49
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Tenyere végül ottmarad a lány vállán, mintha csak azt akarná ellenőrizni-tudni, hogy az csupán nyugodtan alszik, és nem megint túlzó delíriumba süppedve küzd valami olyannal, amit csak maga lát.
A tűzbe bámul, közben az erdőt füleli; nem ez az első alkalom, hogy éjszaka őrködik, nagyon is jól tudja, hogy mire figyeljen. Tudja: amíg az éjszaka halkan fel-felpittyegő madarak hangját hallja, a baglyok néha felhangzó pörlekedését, és kicsivel arrébb a nyúlra vadászó rókák vihogását, addig nincs baj. Akkor lesz baj, amikor ezek a hangok megszűnnek, mert az azt jelenti, hogy az állatok is meghúzzák magukat az előtt, aki a környéken ólálkodik.
A kékfüst már rég eloszlott a levegőben, és csak most érzi igazán, hogy milyen szívesen beleszippantana még egyszer. Fáradt - izmai érzik az egész napos menetelést, és bár ehhez szokva van és általában nem is érdekli, most mégis jól esne kissé az a lebegés, amit a pipafüst vált ki. A lebegés.. és a könnyűség.. mert mellkasán a súly hol több, hol kevesebb a nap folyamán, de összességében mégis csak talán több, mint azt ép eszének maradék szálaiba kapaszkodva el tudná viselni. Nehéz megállnia, hogy nyugodtnak tűnjön a lány előtt, hogy ne látszódjon rajta, hogy odabent mi marcangolja, de úgy sejti, hogy Thalyssa egészen máshogy állna a dologhoz, és egészen másfajta gyógyírt is adna rá, mint amire valójában talán szüksége lenne. Másmilyen gyógyírt.. teát, vagy pipát, ahogy eddig is. És ezekkel is mire ment?! A tea ugyan kimosta belőle a gondokat és gondolatokat, de minden mást is, a füst pedig.. Önkéntelen mozdulattal nyalja meg alsó ajkát a füst gondolatára. Talán mégis bele kellett volna szívnia a pipába..?
Az éj sötét és telve van borzalmakkal, de nem ezen a környéken, nem itt, és nem most. Az éj csupán sötét és nyugodt, a csillagos égbolt pedig úgy gördül át felettük egyik oldaláról a másikra, hogy közben nem éri őket semmilyen bántódás.
A tűz maradéka is önmagába omlik már, vékony fehér füstkígyót fektet a hajnali szél hátára, és még mindig ébren van. Fáradt. Már nem csak testében de fejében is, szeme alá karikákat húz a kialvatlanság; de bírja még. Bírja, mert ez a dolga: vigyáz a lányra, a lány nyugalmára. Nyugalmára? Hiszen vagy fertályórája csak mocorog álmában és nyögdös. Kíváncsi lenne, hogy mit álmodik. Azt mondta neki, hogy a jövőbe lát az álmain keresztül. Most is azt látja? Kivel s mit élhet meg most odaát, ahová csak a szellem tud átjárni? Amikor a néha fel-felhangzó nyöszörgés szótöredékeket kezd formálni, és azokból a töredékekből a saját nevét hallja ki, szemei elkerekednek. Ó! Ó..! Thalyssára néz a lassan kékülő sötétségben. Megint.. olyan álmai lennének? Óvatosan húzza el a kezét a lány válláról.*
- Ébredj! *-szinte rekedt a hangja attól, hogy nem használta egy ideje-* Ébredj!
*Hangja elér a lány tudatáig és felhúzza azt az álomból; figyeli ahogy Thalyssa felül, és kapcsolódik a valósággal. Üresnek ható tekintettel viszonozza a szinte ingerült pillantást. Felőle akár haragudhat is rá..! Hajnal van. Keljen. Ne álmodjon butaságokat. Pláne ne vele.
Nem foglalkozik azzal, hogy Thalyssa miként szedi magát össze; a maga részéről feláll, és megroppantja elgémberedett derekát, hátát. Tenyérrel megdörgöli arcát -a hegre figyelve- hogy kissé felfrissítse magát, majd kényelmes mozdulatokkal tenni-venni kezd. Bár nem kérdez rá, hogy mit álmodott a lány, az mégis elmondja neki. Rosszat, azt állítja. Rosszat álmodott. Van-e joga megkérdőjelezni ezt?
Rárugdossa a kikapart földet a csöndesen parázsló maradékára a tűznek, és alaposan le is tapossa azt, hogy ne történjen semmi visszafordíthatatlan, miután itt hagyják alkalmi táborhelyüket.
Kérdés nélkül veszi magához a csomagokat, látja Thalyssán hogy fáradt és nyúzott. Maga is az, de ezt senki se kérdezte, és senkit se érdekel, saját magát sem különösebben. Volt már rosszabb! Gondolataiba merül, azok épp annyira lomhák, mint a lépteik. Mit meg nem adna most egy tál raguért, valódi hússal, burgonyával és répával zsúfolt, sűrű raguért, friss kenyérkével..! Egy tálnyit meg tudna enni. Kettőt is! Utána aludna.. A gondolattól szinte leragadnak a szemei, de észreveszi magát, ahogy csizmaorra megbotlik egy kavicsban. Mélyre szívja a levegőt, felszegi a fejét, és emlékezteti magát hogy hol van és mit csinál. A dolog működik. Egyelőre.
Mire elérik a dokkokat, már saját magának sem tud hazudni. Kegyetlenül fáradtnak érzi magát, és fejében kíméletlenül lüktet a fájdalom a kialvatlanságtól. Csak attól? Kinek akar hazudni..? A feje azért is lüktet ennyire, mert kívánja, AKARJA érezni azt a pipafüstöt..! Egészen biztos benne, hogy attól felfrissülne, jobban érezné magát, és izmai sajgását, feje kótyagosságát úgy eltűntetné két-három mélyre szívott slukk, mintha csak elfújnák azokat.*
- Én is éhes vagyok..! *-sóhaja halk, de nem panaszos. Óvatosan kerüli, hogy ráhelyeseljen arra, hogy a lány szaglik, pedig tényleg így van, most valahogy túlérzékenynek tűnő orrát néha meg-megüti Thalyssa testének kipárolgása, és ettől még ingerültebbnek érzi magát egy-egy pillanatra. Nem tudja, hogy ez az éhség miatt van-e, vagy a kialvatlanság miatt, vagy.. vagy valami egészen más miatt.*
//Különös fiú//
*Tenyere végül ottmarad a lány vállán, mintha csak azt akarná ellenőrizni-tudni, hogy az csupán nyugodtan alszik, és nem megint túlzó delíriumba süppedve küzd valami olyannal, amit csak maga lát.
A tűzbe bámul, közben az erdőt füleli; nem ez az első alkalom, hogy éjszaka őrködik, nagyon is jól tudja, hogy mire figyeljen. Tudja: amíg az éjszaka halkan fel-felpittyegő madarak hangját hallja, a baglyok néha felhangzó pörlekedését, és kicsivel arrébb a nyúlra vadászó rókák vihogását, addig nincs baj. Akkor lesz baj, amikor ezek a hangok megszűnnek, mert az azt jelenti, hogy az állatok is meghúzzák magukat az előtt, aki a környéken ólálkodik.
A kékfüst már rég eloszlott a levegőben, és csak most érzi igazán, hogy milyen szívesen beleszippantana még egyszer. Fáradt - izmai érzik az egész napos menetelést, és bár ehhez szokva van és általában nem is érdekli, most mégis jól esne kissé az a lebegés, amit a pipafüst vált ki. A lebegés.. és a könnyűség.. mert mellkasán a súly hol több, hol kevesebb a nap folyamán, de összességében mégis csak talán több, mint azt ép eszének maradék szálaiba kapaszkodva el tudná viselni. Nehéz megállnia, hogy nyugodtnak tűnjön a lány előtt, hogy ne látszódjon rajta, hogy odabent mi marcangolja, de úgy sejti, hogy Thalyssa egészen máshogy állna a dologhoz, és egészen másfajta gyógyírt is adna rá, mint amire valójában talán szüksége lenne. Másmilyen gyógyírt.. teát, vagy pipát, ahogy eddig is. És ezekkel is mire ment?! A tea ugyan kimosta belőle a gondokat és gondolatokat, de minden mást is, a füst pedig.. Önkéntelen mozdulattal nyalja meg alsó ajkát a füst gondolatára. Talán mégis bele kellett volna szívnia a pipába..?
Az éj sötét és telve van borzalmakkal, de nem ezen a környéken, nem itt, és nem most. Az éj csupán sötét és nyugodt, a csillagos égbolt pedig úgy gördül át felettük egyik oldaláról a másikra, hogy közben nem éri őket semmilyen bántódás.
A tűz maradéka is önmagába omlik már, vékony fehér füstkígyót fektet a hajnali szél hátára, és még mindig ébren van. Fáradt. Már nem csak testében de fejében is, szeme alá karikákat húz a kialvatlanság; de bírja még. Bírja, mert ez a dolga: vigyáz a lányra, a lány nyugalmára. Nyugalmára? Hiszen vagy fertályórája csak mocorog álmában és nyögdös. Kíváncsi lenne, hogy mit álmodik. Azt mondta neki, hogy a jövőbe lát az álmain keresztül. Most is azt látja? Kivel s mit élhet meg most odaát, ahová csak a szellem tud átjárni? Amikor a néha fel-felhangzó nyöszörgés szótöredékeket kezd formálni, és azokból a töredékekből a saját nevét hallja ki, szemei elkerekednek. Ó! Ó..! Thalyssára néz a lassan kékülő sötétségben. Megint.. olyan álmai lennének? Óvatosan húzza el a kezét a lány válláról.*
- Ébredj! *-szinte rekedt a hangja attól, hogy nem használta egy ideje-* Ébredj!
*Hangja elér a lány tudatáig és felhúzza azt az álomból; figyeli ahogy Thalyssa felül, és kapcsolódik a valósággal. Üresnek ható tekintettel viszonozza a szinte ingerült pillantást. Felőle akár haragudhat is rá..! Hajnal van. Keljen. Ne álmodjon butaságokat. Pláne ne vele.
Nem foglalkozik azzal, hogy Thalyssa miként szedi magát össze; a maga részéről feláll, és megroppantja elgémberedett derekát, hátát. Tenyérrel megdörgöli arcát -a hegre figyelve- hogy kissé felfrissítse magát, majd kényelmes mozdulatokkal tenni-venni kezd. Bár nem kérdez rá, hogy mit álmodott a lány, az mégis elmondja neki. Rosszat, azt állítja. Rosszat álmodott. Van-e joga megkérdőjelezni ezt?
Rárugdossa a kikapart földet a csöndesen parázsló maradékára a tűznek, és alaposan le is tapossa azt, hogy ne történjen semmi visszafordíthatatlan, miután itt hagyják alkalmi táborhelyüket.
Kérdés nélkül veszi magához a csomagokat, látja Thalyssán hogy fáradt és nyúzott. Maga is az, de ezt senki se kérdezte, és senkit se érdekel, saját magát sem különösebben. Volt már rosszabb! Gondolataiba merül, azok épp annyira lomhák, mint a lépteik. Mit meg nem adna most egy tál raguért, valódi hússal, burgonyával és répával zsúfolt, sűrű raguért, friss kenyérkével..! Egy tálnyit meg tudna enni. Kettőt is! Utána aludna.. A gondolattól szinte leragadnak a szemei, de észreveszi magát, ahogy csizmaorra megbotlik egy kavicsban. Mélyre szívja a levegőt, felszegi a fejét, és emlékezteti magát hogy hol van és mit csinál. A dolog működik. Egyelőre.
Mire elérik a dokkokat, már saját magának sem tud hazudni. Kegyetlenül fáradtnak érzi magát, és fejében kíméletlenül lüktet a fájdalom a kialvatlanságtól. Csak attól? Kinek akar hazudni..? A feje azért is lüktet ennyire, mert kívánja, AKARJA érezni azt a pipafüstöt..! Egészen biztos benne, hogy attól felfrissülne, jobban érezné magát, és izmai sajgását, feje kótyagosságát úgy eltűntetné két-három mélyre szívott slukk, mintha csak elfújnák azokat.*
- Én is éhes vagyok..! *-sóhaja halk, de nem panaszos. Óvatosan kerüli, hogy ráhelyeseljen arra, hogy a lány szaglik, pedig tényleg így van, most valahogy túlérzékenynek tűnő orrát néha meg-megüti Thalyssa testének kipárolgása, és ettől még ingerültebbnek érzi magát egy-egy pillanatra. Nem tudja, hogy ez az éhség miatt van-e, vagy a kialvatlanság miatt, vagy.. vagy valami egészen más miatt.*
4044. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-19 08:44:46
Üzenet elküldve: 2026-08-19 08:44:46
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 506
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 506
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Norennar a parancsoló hangra sem mozdul. Tekintete ellenben követi a boszorka minden rezdülését. A kapkodó mozdulatokat, az ingerülten meghúzott kötőket, a horizont felé vetett pillantásokat. Valami megváltozott. Az a nő, aki néhány perccel korábban még nevetve nézett szembe kardja hegyével, s minden helyzetet vérfagyasztó nyugalommal kontrolált, most láthatóan versenyt fut az idővel. A mélységi nem tudja eldönteni, hogy mindez újabb játék-e, vagy most látja először valóban kizökkenni a másikat szerepéből.
Az üvegcséhez indul. Nem siet. Nem is kér engedélyt. Ha Amselyë megpróbálna közé és a fiola közé kerülni, egyszerűen félrelökné az útból, szükség esetén ismét a földre küldve őt. Most nincs kedve újabb játszmához. Lehajol, ujjai közé fogja az apró üveget, majd felegyenesedve a hajnal első fényében tartja maga elé.
A vörös folyadék lustán mozdul benne. Az övé.
Norennar arcán enyhe undor jelenik meg. Nem magától a vértől. Abból látott már annyit, hogy rég elveszítse számára minden különlegességét. Sokkal inkább attól, hogy valaki úgy vett el belőle egy darabot, hogy ő közben magatehetetlenül feküdt mellette. Halkan felsóhajt, majd a fiolát minden különösebb ceremónia nélkül az övére erősített egyik táskába süllyeszti. Csak ezután pillant oldalra a boszorkára.*
- Ez lenne az igazi arcod, boszorka?
*Finom gúny bujkál a rekedt hangban. Tekintete röviden végigjárja a másikat, mintha az imént látott türelmetlenség nyomait keresné rajta.*
- Ez csak vér.
*Száraz kijelentés. Norennar lepillant sérült alkarjára. Az újabb vörös csepp lassan végigfut a hamuszürke bőrön.*
- Semmi különleges nincs benne. Pláne az enyémben. A Sivatagos pusztától a Füves pusztáig megtalálod mindenhol. Folyt eleget.
*Talán éppen ezért nem érti Amselyë lelkesedését. Vér az vér. Azzal viszont tisztában van, hogy a sötét isten követői kezében, a vér valami olyasmi amivel hatalmat nyerhetnek az áldozataik felett, azonban ha a nő valóban Sa'Terethet szolgálná, akkor az egyikük már jó eséllyel nem élne. Akárhogy is, az jobban foglalkoztatja hősünk, hogy a nő mit vél felfedezni benne, amit ő maga nem.
A gondolatot újabb lüktetés szakítja félbe. Norennar állkapcsa megfeszül. A szédülés sem múlt el. Éppen ellenkezőleg. Most, hogy az adrenalin utolsó maradványai is kezdenek kikopni belőle, egyre kellemetlenebbül érzékeli saját állapotát. A kard súlya is nagyobbnak tűnik, mint néhány perccel korábban. Végül a pengét maga előtt a földbe szúrja. Nem engedi el.
Ép kezének ujjai továbbra is a markolat köré fonódnak, miközben sérült karját lassan kinyújtja Amselyë felé. A mozdulatban nincs bizalom. Inkább valamiféle kelletlen belátás. Egy kézzel aligha tudná rendesen bekötni a sebet, a nő pedig legalább állítása szerint pontosan ért az ilyesmihez.*
- Nem fogom erre pazarolni a gyógyitalaimat. Szóval láss hozzá!
*Morran rá, majd szürke tekintete jelentőségteljesen lesiklik a felkínált karról saját, továbbra is markolaton nyugvó kezére.*
*Norennar a parancsoló hangra sem mozdul. Tekintete ellenben követi a boszorka minden rezdülését. A kapkodó mozdulatokat, az ingerülten meghúzott kötőket, a horizont felé vetett pillantásokat. Valami megváltozott. Az a nő, aki néhány perccel korábban még nevetve nézett szembe kardja hegyével, s minden helyzetet vérfagyasztó nyugalommal kontrolált, most láthatóan versenyt fut az idővel. A mélységi nem tudja eldönteni, hogy mindez újabb játék-e, vagy most látja először valóban kizökkenni a másikat szerepéből.
Az üvegcséhez indul. Nem siet. Nem is kér engedélyt. Ha Amselyë megpróbálna közé és a fiola közé kerülni, egyszerűen félrelökné az útból, szükség esetén ismét a földre küldve őt. Most nincs kedve újabb játszmához. Lehajol, ujjai közé fogja az apró üveget, majd felegyenesedve a hajnal első fényében tartja maga elé.
A vörös folyadék lustán mozdul benne. Az övé.
Norennar arcán enyhe undor jelenik meg. Nem magától a vértől. Abból látott már annyit, hogy rég elveszítse számára minden különlegességét. Sokkal inkább attól, hogy valaki úgy vett el belőle egy darabot, hogy ő közben magatehetetlenül feküdt mellette. Halkan felsóhajt, majd a fiolát minden különösebb ceremónia nélkül az övére erősített egyik táskába süllyeszti. Csak ezután pillant oldalra a boszorkára.*
- Ez lenne az igazi arcod, boszorka?
*Finom gúny bujkál a rekedt hangban. Tekintete röviden végigjárja a másikat, mintha az imént látott türelmetlenség nyomait keresné rajta.*
- Ez csak vér.
*Száraz kijelentés. Norennar lepillant sérült alkarjára. Az újabb vörös csepp lassan végigfut a hamuszürke bőrön.*
- Semmi különleges nincs benne. Pláne az enyémben. A Sivatagos pusztától a Füves pusztáig megtalálod mindenhol. Folyt eleget.
*Talán éppen ezért nem érti Amselyë lelkesedését. Vér az vér. Azzal viszont tisztában van, hogy a sötét isten követői kezében, a vér valami olyasmi amivel hatalmat nyerhetnek az áldozataik felett, azonban ha a nő valóban Sa'Terethet szolgálná, akkor az egyikük már jó eséllyel nem élne. Akárhogy is, az jobban foglalkoztatja hősünk, hogy a nő mit vél felfedezni benne, amit ő maga nem.
A gondolatot újabb lüktetés szakítja félbe. Norennar állkapcsa megfeszül. A szédülés sem múlt el. Éppen ellenkezőleg. Most, hogy az adrenalin utolsó maradványai is kezdenek kikopni belőle, egyre kellemetlenebbül érzékeli saját állapotát. A kard súlya is nagyobbnak tűnik, mint néhány perccel korábban. Végül a pengét maga előtt a földbe szúrja. Nem engedi el.
Ép kezének ujjai továbbra is a markolat köré fonódnak, miközben sérült karját lassan kinyújtja Amselyë felé. A mozdulatban nincs bizalom. Inkább valamiféle kelletlen belátás. Egy kézzel aligha tudná rendesen bekötni a sebet, a nő pedig legalább állítása szerint pontosan ért az ilyesmihez.*
- Nem fogom erre pazarolni a gyógyitalaimat. Szóval láss hozzá!
*Morran rá, majd szürke tekintete jelentőségteljesen lesiklik a felkínált karról saját, továbbra is markolaton nyugvó kezére.*
4043. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-19 08:24:32
Üzenet elküldve: 2026-08-19 08:24:32
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 160
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 160
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*A babusgatásra nem ébred meg. Az igazsághoz hozzátartozik, Thalyssa semmire sem ébred meg a Holdköd után. Ha vaddisznó csörtetne el mellettük sem zavarná
Az, hogy Nardem alszik-e, tudatán kívülre kerül. Ő alszik. És álmodik. Kuszát, sötétet, nyomottat, fémízűt. A helyszínek villózva váltakoznak, akárcsak a képek, melyek azokat kísérik. Hol a rúnákat látja, hol a kifacsarodott törzseket, máskor magas, obszidián áldozó oltárokat, groteszk alakokat, még groteszkebb faragványokat. Testeket…
Tengernyi vértelen, színtelen testet, ahogy egyre csak menetelnek kérlelhetetlenül előre. Opálos tekintetük a semmibe mered, szemhéjaik egyre hiányoznak, testükbe sűrűn, sötét rúnákat kanyarítottak gondos pengék. Ő is egy közülük. Nardem is, apácska is… Mindenki, akit valaha ismert, akit valaha szeretett. Az ég vörösen, zölden, sötéten és fényesen villog, a háttérben lovak nyerítenek panaszosan, csata zaja zeng. Sikítások.
Női sikítások, férfi jajveszékelés, gyermek sírás. Aztán hirtelen elhallgat minden. Semmi sem lesz. Sem fény, sem sötétség, kizárólag hideg. Embertelenül hideg…
A lány érzi, ahogy vacog. Ahogy a fogai összekoccannak, izmait rázza a fagy. Ujjai, tagjai gémberedettek, lélegzete nehézkes, hörgő, szörcsögő. Lepillant magára, a mellkasára. Hosszúnyelű tőr markolatát látja, s egyujjnyi acélt, ahogy mellkasának bal oldalába fúródik. A fehér, áldozó köntöst elfutja a vér, vörösen virágzik. A tőr nem az övé. A markolat ismerős számára, egyszerű, bőrrel körbetekert. Összeszorítja a szemét, ismét kinyitja, ám az álomból nem kel fel. A tőr mélyebbre hatol a bőrében, szinte belereccsen, ahogy áthatol az anyagon, a húson, az inakon és az izmon. A lélegzete elakad, véráztatta kezével a tőrt markoló férfi csuklójára fog. Megrogy.
Felpillant az arcra.
Az ismerős, egykoron meleg barna tekintet, most ridegen mered rá vissza. A markáns arc megfeszül, a keresztezett vágás alatt táncolnak az izmok. Színtiszta gyűlölettel pillant le rá a férfi.*
-Nardem…
*A hangja elhaló, karcos. Megismétli a nevet jóval hangosabban. Ekkor szólnak vissza. Egészen távolról, egészen hátulról. A hang kiszakítja álmából, kényelmetlenül tépve vissza a valóságba. Reggel van.
A madarak halkan csiripelnek, a fény szórtan szűrődve veti pettyeit rájuk a lombokon át. Felnyomja magát ültében, elgémberedett végtagjait lomhán mozgatja át. Az izzadtságtól halántékára, tarkójára tapad a haja. A felemás tekintet már-már ingerülten, zaklatottan állapodik meg a katonán. Még mindig élénken él benne az emlék, az álom. Önkéntelenül is a mellkasára simít, a szúrás helyére, majd lopva félrehúzza a köntösét, így győződve meg róla, a bőr érintetlen. Régi heg húzódik a sűrű rúnák alatt, de újat nem lát. Tehát csak álmodta. Akármennyire intenzíven és éberen is tette.
Saját szaga megcsapja, melyet fintorogva fogad. Rosszallóan ingatja meg a fejét, így tápászkodik fel. A nehéz bundát öblös csapkodással szellőzteti meg, igyekezve minden növényt és bogarat kirázni belőle, hogy aztán vállára kanyarítsa.*
-Rosszat álmodtam csak. -*jegyzi meg jóval csöndesebben, fejével előre int.*-Induljunk, nem akarok sokáig itt lenni. Majd megreggelizünk a dokkok között.
*Röviden pakol össze. Lady Lwydet gondosan rejti el a bunda legféltetettebb zsebeinek egyikébe, a pipája mellé, hogy aztán nekiindulhassanak.
A léptei lassúak, elcsigázottak, fáradtak. Az izmai sajognak az eltelt napok megerőltetett tempójától, a feje csak úgy zsibong. Érzi a teakeverék hiányát, ahogy a pipadohányét is. Jóval fáradtabb, jóval ingerlékenyebb. Ráadásul aludni sem tud. Valahányszor lehunyja a szemeit kísértik.
Az út hátralevő részén nem mond semmit. Csöndesen telik, némán, lassan csoszogva. A rengeteg egyre csak ritkul, míg végül meg nem hallják a sirály rikoltásokat. Hamarosan a tenger látványa is eléjük tárul a messziségben.
Thalyssa egy pillanatra megtorpan. Mélyre szívja tüdejében a sós levegőt, szemeit lehunyja, kiélvezi. Sohasem hitte volna, hogy egyszer még otthonaként gondol a kikötőre, azonban indokolatlan mód, valahogy úgy érzi, hazaérkezett.*
//Különös fiú//
*A babusgatásra nem ébred meg. Az igazsághoz hozzátartozik, Thalyssa semmire sem ébred meg a Holdköd után. Ha vaddisznó csörtetne el mellettük sem zavarná
Az, hogy Nardem alszik-e, tudatán kívülre kerül. Ő alszik. És álmodik. Kuszát, sötétet, nyomottat, fémízűt. A helyszínek villózva váltakoznak, akárcsak a képek, melyek azokat kísérik. Hol a rúnákat látja, hol a kifacsarodott törzseket, máskor magas, obszidián áldozó oltárokat, groteszk alakokat, még groteszkebb faragványokat. Testeket…
Tengernyi vértelen, színtelen testet, ahogy egyre csak menetelnek kérlelhetetlenül előre. Opálos tekintetük a semmibe mered, szemhéjaik egyre hiányoznak, testükbe sűrűn, sötét rúnákat kanyarítottak gondos pengék. Ő is egy közülük. Nardem is, apácska is… Mindenki, akit valaha ismert, akit valaha szeretett. Az ég vörösen, zölden, sötéten és fényesen villog, a háttérben lovak nyerítenek panaszosan, csata zaja zeng. Sikítások.
Női sikítások, férfi jajveszékelés, gyermek sírás. Aztán hirtelen elhallgat minden. Semmi sem lesz. Sem fény, sem sötétség, kizárólag hideg. Embertelenül hideg…
A lány érzi, ahogy vacog. Ahogy a fogai összekoccannak, izmait rázza a fagy. Ujjai, tagjai gémberedettek, lélegzete nehézkes, hörgő, szörcsögő. Lepillant magára, a mellkasára. Hosszúnyelű tőr markolatát látja, s egyujjnyi acélt, ahogy mellkasának bal oldalába fúródik. A fehér, áldozó köntöst elfutja a vér, vörösen virágzik. A tőr nem az övé. A markolat ismerős számára, egyszerű, bőrrel körbetekert. Összeszorítja a szemét, ismét kinyitja, ám az álomból nem kel fel. A tőr mélyebbre hatol a bőrében, szinte belereccsen, ahogy áthatol az anyagon, a húson, az inakon és az izmon. A lélegzete elakad, véráztatta kezével a tőrt markoló férfi csuklójára fog. Megrogy.
Felpillant az arcra.
Az ismerős, egykoron meleg barna tekintet, most ridegen mered rá vissza. A markáns arc megfeszül, a keresztezett vágás alatt táncolnak az izmok. Színtiszta gyűlölettel pillant le rá a férfi.*
-Nardem…
*A hangja elhaló, karcos. Megismétli a nevet jóval hangosabban. Ekkor szólnak vissza. Egészen távolról, egészen hátulról. A hang kiszakítja álmából, kényelmetlenül tépve vissza a valóságba. Reggel van.
A madarak halkan csiripelnek, a fény szórtan szűrődve veti pettyeit rájuk a lombokon át. Felnyomja magát ültében, elgémberedett végtagjait lomhán mozgatja át. Az izzadtságtól halántékára, tarkójára tapad a haja. A felemás tekintet már-már ingerülten, zaklatottan állapodik meg a katonán. Még mindig élénken él benne az emlék, az álom. Önkéntelenül is a mellkasára simít, a szúrás helyére, majd lopva félrehúzza a köntösét, így győződve meg róla, a bőr érintetlen. Régi heg húzódik a sűrű rúnák alatt, de újat nem lát. Tehát csak álmodta. Akármennyire intenzíven és éberen is tette.
Saját szaga megcsapja, melyet fintorogva fogad. Rosszallóan ingatja meg a fejét, így tápászkodik fel. A nehéz bundát öblös csapkodással szellőzteti meg, igyekezve minden növényt és bogarat kirázni belőle, hogy aztán vállára kanyarítsa.*
-Rosszat álmodtam csak. -*jegyzi meg jóval csöndesebben, fejével előre int.*-Induljunk, nem akarok sokáig itt lenni. Majd megreggelizünk a dokkok között.
*Röviden pakol össze. Lady Lwydet gondosan rejti el a bunda legféltetettebb zsebeinek egyikébe, a pipája mellé, hogy aztán nekiindulhassanak.
A léptei lassúak, elcsigázottak, fáradtak. Az izmai sajognak az eltelt napok megerőltetett tempójától, a feje csak úgy zsibong. Érzi a teakeverék hiányát, ahogy a pipadohányét is. Jóval fáradtabb, jóval ingerlékenyebb. Ráadásul aludni sem tud. Valahányszor lehunyja a szemeit kísértik.
Az út hátralevő részén nem mond semmit. Csöndesen telik, némán, lassan csoszogva. A rengeteg egyre csak ritkul, míg végül meg nem hallják a sirály rikoltásokat. Hamarosan a tenger látványa is eléjük tárul a messziségben.
Thalyssa egy pillanatra megtorpan. Mélyre szívja tüdejében a sós levegőt, szemeit lehunyja, kiélvezi. Sohasem hitte volna, hogy egyszer még otthonaként gondol a kikötőre, azonban indokolatlan mód, valahogy úgy érzi, hazaérkezett.*
4042. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-18 21:01:55
Üzenet elküldve: 2026-08-18 21:01:55
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
-Az életem nem a tiéd, hogy rendelkezz felette. Egy valaki dönthet arról, mikor pusztulok el, az pedig az istenem. Te -*bök csontos mutatóujjával a mélységi irányába*-Nem. Akkor múlok ki, mikor Caerun úgy kívánja, hogy magához szólít. Nem előbb.
*Kifejezéstelen arccal követi tekintete a vizslató szempár útját, majd a kezekét, melyek kérlelhetetlenül kezdik rázni a köntöst. A csontos mellkas nagyot emelkedik, ahogy éleset szusszant. Magában azt kívánja, bárcsak kicsapta volna a férfi szemét a nehéz köntös, legalább az egyiket.
De a mélységi úgy tűnik legalább annyira az istenei kegyeltje, mint Amsel a sajátjáé. A férfi némán, összepréselt ajkakkal figyeli a kopottas fűbe hulló kincseket, majd fakó tekintetével a boszorkára pillant. Ha Norennar meg is tartotta szavait és véleményét, a nő nem. Megjegyzéseit nem rejti véka alá, ahogy elégedettlenségét sem.*
-Mégis mit vártál, mit fogsz találni? Az ártatlanságod már rég oda, becsületed meg soha nem is volt.
*A köntös a lábai előtt landol. A boszorka jó egy lépés távolságban áll tőle, nyaka egészen vörös a szorítás nyomán, akárcsak csontos vállai, melyek pillanatokkal ezelőtt még a kemény földhöz csapódtak.
Lábujjaival mar a nehéz anyagra, fél lábon áll, a másikkal kézig húzza a ruhadarabot, kissé berogyaszt. Tekintetét nem veszi le a selfről, így bújik vissza a köntösbe, majd kezd vak gombolgatásba.*
-Szedd fel a dolgaim, ha már a földre szórtad. Nem fogok hajlongani előtted, amilyen szeszélyes vagy még le találod csapni a fejem.
*Aztán a vérrel teli fiolákra terelődik a figyelem és a szó is. A nő fájdalmasan egyenesre húzza magát, vállai hátrébb csúsznak, állát egészen felszegi, így bontakozik ki teljes, sudár, büszke alakja. Szemei laposan nyílnak, úgy sandít a kardforgatóra. A szürke szemek rátalálhatnak a kígyótekintetre, nem kerüli őket. Soha sem tette.*
-Bizonyosan megtetszettél nekem. Elvéve a véredet megbabonázlak, megkötlek és a szolgámmá teszlek. Elveszem a véred, elveszem a magod, minden örömöd és szenvedélyed, mikor kiüresedett vázzá lettél -*valamivel közelebb hajol, szinte sziszeg a fogai között*- oltárra fektetlek és feláldozlak az isteneknek. Hiszen vágyod a halált, Temetetlen. Sóvárogsz utána. Keresed, óhajtod….Akarod.
*Az utolsó szót szinte maguk közé köpi. Orrcimpái ingerülten tágulnak ki, a kígyó szemek a lassan fénylő horizont irányába kúsznak.*
-Elkésünk. El fogunk késni. Ülj le, ÜLJ LE MÁR!
*A hangja egyszeriben válik parancsolóvá, ellentmondást nem tűrővé. Ingerülten tépi összébb magán a köntöst, nem várt erővel ránt a kötőkön, hogy aztán elsiessen a távolabbra dobált páncél elemekért. Sorra ejti a fa tövébe őket, ahol eddig Norennallal töltötték pásztoridejüket.*
-Nem vagyok szörnyeteg, nincs szükségem az életedre. Egyelőre nincs. Elláttam volna a kezed, ha nem döntesz úgy, hogy földhöz vágsz. Vonzz a véred és vonzol te magad is, mert különlegesnek látlak. Mint bebizonyítottad, valóban az vagy. Soha senki sem tért magához ilyen gyorsan a füstből. Úgy hiszem, hogy hasznos hozzávalója lesz a véred a főzeteimnek, ezért vettem el tőled. Nem gondoltam, hogy magadtól is odaadnád…. És hogy őszinte legyek arra sem gondoltam, hogy elkérem tőled. Van neked még elég belőle. Mármint lenne, ha nem pazarolnád. Na, mutasd ide, had lássam el, mielőtt bajod lesz. Ne nézz így rám, nem foglak bántani… te tudod a legjobban, ha egymás halálát kívánnánk már nem élnénk.
-Az életem nem a tiéd, hogy rendelkezz felette. Egy valaki dönthet arról, mikor pusztulok el, az pedig az istenem. Te -*bök csontos mutatóujjával a mélységi irányába*-Nem. Akkor múlok ki, mikor Caerun úgy kívánja, hogy magához szólít. Nem előbb.
*Kifejezéstelen arccal követi tekintete a vizslató szempár útját, majd a kezekét, melyek kérlelhetetlenül kezdik rázni a köntöst. A csontos mellkas nagyot emelkedik, ahogy éleset szusszant. Magában azt kívánja, bárcsak kicsapta volna a férfi szemét a nehéz köntös, legalább az egyiket.
De a mélységi úgy tűnik legalább annyira az istenei kegyeltje, mint Amsel a sajátjáé. A férfi némán, összepréselt ajkakkal figyeli a kopottas fűbe hulló kincseket, majd fakó tekintetével a boszorkára pillant. Ha Norennar meg is tartotta szavait és véleményét, a nő nem. Megjegyzéseit nem rejti véka alá, ahogy elégedettlenségét sem.*
-Mégis mit vártál, mit fogsz találni? Az ártatlanságod már rég oda, becsületed meg soha nem is volt.
*A köntös a lábai előtt landol. A boszorka jó egy lépés távolságban áll tőle, nyaka egészen vörös a szorítás nyomán, akárcsak csontos vállai, melyek pillanatokkal ezelőtt még a kemény földhöz csapódtak.
Lábujjaival mar a nehéz anyagra, fél lábon áll, a másikkal kézig húzza a ruhadarabot, kissé berogyaszt. Tekintetét nem veszi le a selfről, így bújik vissza a köntösbe, majd kezd vak gombolgatásba.*
-Szedd fel a dolgaim, ha már a földre szórtad. Nem fogok hajlongani előtted, amilyen szeszélyes vagy még le találod csapni a fejem.
*Aztán a vérrel teli fiolákra terelődik a figyelem és a szó is. A nő fájdalmasan egyenesre húzza magát, vállai hátrébb csúsznak, állát egészen felszegi, így bontakozik ki teljes, sudár, büszke alakja. Szemei laposan nyílnak, úgy sandít a kardforgatóra. A szürke szemek rátalálhatnak a kígyótekintetre, nem kerüli őket. Soha sem tette.*
-Bizonyosan megtetszettél nekem. Elvéve a véredet megbabonázlak, megkötlek és a szolgámmá teszlek. Elveszem a véred, elveszem a magod, minden örömöd és szenvedélyed, mikor kiüresedett vázzá lettél -*valamivel közelebb hajol, szinte sziszeg a fogai között*- oltárra fektetlek és feláldozlak az isteneknek. Hiszen vágyod a halált, Temetetlen. Sóvárogsz utána. Keresed, óhajtod….Akarod.
*Az utolsó szót szinte maguk közé köpi. Orrcimpái ingerülten tágulnak ki, a kígyó szemek a lassan fénylő horizont irányába kúsznak.*
-Elkésünk. El fogunk késni. Ülj le, ÜLJ LE MÁR!
*A hangja egyszeriben válik parancsolóvá, ellentmondást nem tűrővé. Ingerülten tépi összébb magán a köntöst, nem várt erővel ránt a kötőkön, hogy aztán elsiessen a távolabbra dobált páncél elemekért. Sorra ejti a fa tövébe őket, ahol eddig Norennallal töltötték pásztoridejüket.*
-Nem vagyok szörnyeteg, nincs szükségem az életedre. Egyelőre nincs. Elláttam volna a kezed, ha nem döntesz úgy, hogy földhöz vágsz. Vonzz a véred és vonzol te magad is, mert különlegesnek látlak. Mint bebizonyítottad, valóban az vagy. Soha senki sem tért magához ilyen gyorsan a füstből. Úgy hiszem, hogy hasznos hozzávalója lesz a véred a főzeteimnek, ezért vettem el tőled. Nem gondoltam, hogy magadtól is odaadnád…. És hogy őszinte legyek arra sem gondoltam, hogy elkérem tőled. Van neked még elég belőle. Mármint lenne, ha nem pazarolnád. Na, mutasd ide, had lássam el, mielőtt bajod lesz. Ne nézz így rám, nem foglak bántani… te tudod a legjobban, ha egymás halálát kívánnánk már nem élnénk.
4041. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-17 07:58:40
Üzenet elküldve: 2026-08-17 07:58:40
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 506
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 506
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Norennar szeme különös fénnyel villan meg a boszorka szavaira. Szájának egyik sarka lassan felfelé húzódik, ám az arcára kiülő félmosoly már inkább emlékeztet grimaszra, mint bármi jókedvből fakadó gesztusra. A kard hegye továbbra is rendületlenül a nő felé mutat.*
- Innen nézve nagyon is dönthetek. *Veti oda neki.* - Többek közt a tiéd felett is, boszorka.
*Hangjában ezúttal már tisztán kihallható az ingerültség, bármennyire is próbálja azt a megszokott közönye mögé rejteni. A következő megjegyzésre aztán eltűnik arcáról a torz félmosoly. Elhúzza a száját, tekintete pedig egy árnyalattal komorabbá válik. Szó mi szó, kevés örömét leli abban, hogy a nő ilyen könnyedén emlékezteti arra, mennyire készségesen sétált bele abba a bizonyos csapdába. Még kevésbé tetszik neki, hogy alig néhány perce mindez valóban egészen más fényben tűnt fel előtte.
Amikor az öv végül a lábai előtt landol, Norennar lepillant rá. Nem hajol le érte. A kard sem mozdul. Szürkéi gyorsan végigjárják a tőrt, a zacskókat és minden egyebet, amit a bőrszíj magán hordoz, időnként fel-felpillantva annak gazdájára. Semmi ismerős. Semmi, amit a magáénak vélne. Figyelme ezért hamarosan ismét teljes egészében a boszorkára irányul.
A köntös lassan szétnyílik. Norennar tekintete akaratlanul is követi a mozdulatot. Ezúttal sincs benne annyi önuralom, hogy egyszerűen a nő arcán tartsa a szemét. Szürkéi végigjárják az inas testet, a vértelen bőrt és az azon végigfutó sötét rúnákat. Egyszerre találja különösnek, nyugtalanítónak és valami nehezen megfogalmazható módon vonzónak a látványt. Éppen ez az ellentmondás tartja rajta pillantását néhány másodperccel tovább annál, mint amennyit jelen helyzetben indokoltnak tartana.
Aztán repül a köntös.
Norennar későn reagál. Félrehajol ugyan, de jelenlegi állapotában a mozdulat korántsem olyan gyors, mint amilyen normális körülmények között lenne. A súlyos anyag így is a szabad karjához tartozó vállán csattan. Meglepően nagyot üt. A mélységi rosszalló pillantást vet rá a szeme sarkából, majd válláról lekapva megrázza. Kardja közben továbbra is a nő felé mutat.
A köntösből mindenféle különös kacat záporozik a földre. Faragott csontok. Kövek. Rúnákkal vésett fakérgek. Néhány érme. Egy-két tű. Norennar először értetlenül követi szemével a szétszóródó holmikat, majd lassan felpillant Amselyëre. Arckifejezése önmagában felér egy megjegyzéssel, de ezúttal szavait megtartja magának.
Újra megrázza a ruhadarabot. Semmi. Legalábbis semmi, amit keres.
A köntöst végül odahajítja a nő lábai elé. Már emelné vissza tekintetét, amikor valami megcsillan a fűben. Apró üvegcse. Néhány lépésnyire hever tőle. Lezárva.
Benne vörös folyadék.
Norennar mozdulatlanná dermed.
Nem kell közelebb mennie hozzá. Ezer közül is felismerné. Friss vér.
Tekintete lassan elsötétül. A kard hegye elmozdul Amselyëről, de csak annyi időre, hogy a fiola felé bökjön vele. Sérült alkarja eközben újabbat lüktet, a vér továbbra is vékony csíkban fut végig rajta. Most már egészen más jelentést kap a vágás.*
- Vérzek bizony.
*Hangjából eltűnik az előbbi ingerültség nagy része. Ami marad, az sokkal hidegebb.*
- Azt viszont nem tudom, miért.
*Szürke szemei ismét a kígyótekintetet keresik. A penge hegye lassan visszaemelkedik a nő irányába.*
- Felvilágosítanál engem, boszorka, hogy mégis mire kellett a vérem?
*Rövid szünetet tart. Homlokán újabb verejtékcsepp jelenik meg, de a kard továbbra sem remeg.*
- Nem ajánlom, hogy mellébeszélj. Nem csak a te türelmed kezd fogyni.
*Norennar szeme különös fénnyel villan meg a boszorka szavaira. Szájának egyik sarka lassan felfelé húzódik, ám az arcára kiülő félmosoly már inkább emlékeztet grimaszra, mint bármi jókedvből fakadó gesztusra. A kard hegye továbbra is rendületlenül a nő felé mutat.*
- Innen nézve nagyon is dönthetek. *Veti oda neki.* - Többek közt a tiéd felett is, boszorka.
*Hangjában ezúttal már tisztán kihallható az ingerültség, bármennyire is próbálja azt a megszokott közönye mögé rejteni. A következő megjegyzésre aztán eltűnik arcáról a torz félmosoly. Elhúzza a száját, tekintete pedig egy árnyalattal komorabbá válik. Szó mi szó, kevés örömét leli abban, hogy a nő ilyen könnyedén emlékezteti arra, mennyire készségesen sétált bele abba a bizonyos csapdába. Még kevésbé tetszik neki, hogy alig néhány perce mindez valóban egészen más fényben tűnt fel előtte.
Amikor az öv végül a lábai előtt landol, Norennar lepillant rá. Nem hajol le érte. A kard sem mozdul. Szürkéi gyorsan végigjárják a tőrt, a zacskókat és minden egyebet, amit a bőrszíj magán hordoz, időnként fel-felpillantva annak gazdájára. Semmi ismerős. Semmi, amit a magáénak vélne. Figyelme ezért hamarosan ismét teljes egészében a boszorkára irányul.
A köntös lassan szétnyílik. Norennar tekintete akaratlanul is követi a mozdulatot. Ezúttal sincs benne annyi önuralom, hogy egyszerűen a nő arcán tartsa a szemét. Szürkéi végigjárják az inas testet, a vértelen bőrt és az azon végigfutó sötét rúnákat. Egyszerre találja különösnek, nyugtalanítónak és valami nehezen megfogalmazható módon vonzónak a látványt. Éppen ez az ellentmondás tartja rajta pillantását néhány másodperccel tovább annál, mint amennyit jelen helyzetben indokoltnak tartana.
Aztán repül a köntös.
Norennar későn reagál. Félrehajol ugyan, de jelenlegi állapotában a mozdulat korántsem olyan gyors, mint amilyen normális körülmények között lenne. A súlyos anyag így is a szabad karjához tartozó vállán csattan. Meglepően nagyot üt. A mélységi rosszalló pillantást vet rá a szeme sarkából, majd válláról lekapva megrázza. Kardja közben továbbra is a nő felé mutat.
A köntösből mindenféle különös kacat záporozik a földre. Faragott csontok. Kövek. Rúnákkal vésett fakérgek. Néhány érme. Egy-két tű. Norennar először értetlenül követi szemével a szétszóródó holmikat, majd lassan felpillant Amselyëre. Arckifejezése önmagában felér egy megjegyzéssel, de ezúttal szavait megtartja magának.
Újra megrázza a ruhadarabot. Semmi. Legalábbis semmi, amit keres.
A köntöst végül odahajítja a nő lábai elé. Már emelné vissza tekintetét, amikor valami megcsillan a fűben. Apró üvegcse. Néhány lépésnyire hever tőle. Lezárva.
Benne vörös folyadék.
Norennar mozdulatlanná dermed.
Nem kell közelebb mennie hozzá. Ezer közül is felismerné. Friss vér.
Tekintete lassan elsötétül. A kard hegye elmozdul Amselyëről, de csak annyi időre, hogy a fiola felé bökjön vele. Sérült alkarja eközben újabbat lüktet, a vér továbbra is vékony csíkban fut végig rajta. Most már egészen más jelentést kap a vágás.*
- Vérzek bizony.
*Hangjából eltűnik az előbbi ingerültség nagy része. Ami marad, az sokkal hidegebb.*
- Azt viszont nem tudom, miért.
*Szürke szemei ismét a kígyótekintetet keresik. A penge hegye lassan visszaemelkedik a nő irányába.*
- Felvilágosítanál engem, boszorka, hogy mégis mire kellett a vérem?
*Rövid szünetet tart. Homlokán újabb verejtékcsepp jelenik meg, de a kard továbbra sem remeg.*
- Nem ajánlom, hogy mellébeszélj. Nem csak a te türelmed kezd fogyni.
4040. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-16 20:58:21
Üzenet elküldve: 2026-08-16 20:58:21
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
-Ki vagy te, hogy a szántók felett károgj a végítéletről? Egy senki. Senki sem vagy. Nem dönthetsz életek felett. -*veti szigorúan, élesen a másiknak. Állával int annak irányába, ajkai megfeszülnek a mozdulatban, tekintete hamarosan a pengére vándorol.*-Hogy mi lesz a szántókon idővel irreleváns. A gyermekek úton vannak, háború ide, ork hordák oda.
*Ha észre is veszi a diszkréten csordogáló vért, vagy annak hatását sem reagál. A felszólítást is végighallgatja egészen szelíden, pontosan úgy, mint aki nem képes komolyan venni a helyzetet, ahogyan a férfit sem.
Telt ajkai egyre szélesebb mosolyra húzódnak, szórakozottan szívja meg a fogát, így ciccent egyet, végül alig észrevehetően ingatja meg szép fejét. Egészen kedélyes, nem zavarja a felé nyúló acél.*
-Ha annyira izgat mit rejt a köntösöm, nézd meg magad, Temetetlen. Emlékeim szerint eddig is nagy rajongója voltál, hát még annak, ami alatta van.
*Haját két ujjal simítja hátra egészen kimérten az útból, hogy amaz vállai mögé kerüljön. Mélyre szívja a levegőt, a mellkasa magasra emelkedik, végül aprót ráz a fején. Ujjai rutinosan találnak először a derekán lógó övre, melyen tőre és különböző apró zacskói lógnak. Azt oldja le, hogy laza csuklómozdulattal dobhassa a sötételf lába elé. Ezt követi a köntös szorosra húzott zsinórja, mely egybe tartja amazt, végül az oldalán rejtett gombok, amik helyén tartják az anyagot. A nehéz bársony függönyként nyílik szét felfedve mindent, ami alatta lapul.
A boszorka inas testét sötétlő rúnák tarkítják, csontjai és izmai sziluettje átsejlik a vértelen bőr alatt. Nincs benne szégyen, nincs mire. A köntöst könnyed mozdulattal fordítja le magáról, hogy aztán teljes erejéből, ingerülten vághassa ugyanazzal a lendülettel a férfihoz, igyekezve annak arcát megcélozni.
A ruhadarab nehezebb, mint amilyennek tűnik. A pillanatban, ahogy a másikon csattan megzörren, koccan. A finom csörgés adhatja a másik tudtára, a tökéletesen szabott és varrt tengernyi rétegbe rejtett több tucatnyi kisebb-nagyobb zsebecskében igazi kincsecskék lapulhatnak.
Kettejük látványa akár szórakoztató is lehetne idegen szem számára. A boszorka mérhetetlen nyugalommal áll istene adta kosztümében a mélységi előtt, porcelán arcára mindössze a türelmetlenség apró árnyéka ül ki, mely leginkább a homlokán átfutó, egyre mélyülő ráncokban manifesztálódik. A derékig érő ébenfekete haj az első mozdulatnál előre hullik, így ad némi takarást tulajdonosának. A nő kézfejét előre nyújtva, kecses mozdulattal ír le pár kört, így jelezve a másiknak, a kutakodásával ideje sietnie.
Tekintete egyre csak a sérült kézre vándorol, megállapodik rajta.*
-Te máshogy működsz, mint a legtöbb. Talán gyorsabban folyik a véred. -*jegyzi meg csöndesen.*-Talán le kéne ülnöd, egészen elsápadtál. Márhogy… magadhoz képest.
-Ki vagy te, hogy a szántók felett károgj a végítéletről? Egy senki. Senki sem vagy. Nem dönthetsz életek felett. -*veti szigorúan, élesen a másiknak. Állával int annak irányába, ajkai megfeszülnek a mozdulatban, tekintete hamarosan a pengére vándorol.*-Hogy mi lesz a szántókon idővel irreleváns. A gyermekek úton vannak, háború ide, ork hordák oda.
*Ha észre is veszi a diszkréten csordogáló vért, vagy annak hatását sem reagál. A felszólítást is végighallgatja egészen szelíden, pontosan úgy, mint aki nem képes komolyan venni a helyzetet, ahogyan a férfit sem.
Telt ajkai egyre szélesebb mosolyra húzódnak, szórakozottan szívja meg a fogát, így ciccent egyet, végül alig észrevehetően ingatja meg szép fejét. Egészen kedélyes, nem zavarja a felé nyúló acél.*
-Ha annyira izgat mit rejt a köntösöm, nézd meg magad, Temetetlen. Emlékeim szerint eddig is nagy rajongója voltál, hát még annak, ami alatta van.
*Haját két ujjal simítja hátra egészen kimérten az útból, hogy amaz vállai mögé kerüljön. Mélyre szívja a levegőt, a mellkasa magasra emelkedik, végül aprót ráz a fején. Ujjai rutinosan találnak először a derekán lógó övre, melyen tőre és különböző apró zacskói lógnak. Azt oldja le, hogy laza csuklómozdulattal dobhassa a sötételf lába elé. Ezt követi a köntös szorosra húzott zsinórja, mely egybe tartja amazt, végül az oldalán rejtett gombok, amik helyén tartják az anyagot. A nehéz bársony függönyként nyílik szét felfedve mindent, ami alatta lapul.
A boszorka inas testét sötétlő rúnák tarkítják, csontjai és izmai sziluettje átsejlik a vértelen bőr alatt. Nincs benne szégyen, nincs mire. A köntöst könnyed mozdulattal fordítja le magáról, hogy aztán teljes erejéből, ingerülten vághassa ugyanazzal a lendülettel a férfihoz, igyekezve annak arcát megcélozni.
A ruhadarab nehezebb, mint amilyennek tűnik. A pillanatban, ahogy a másikon csattan megzörren, koccan. A finom csörgés adhatja a másik tudtára, a tökéletesen szabott és varrt tengernyi rétegbe rejtett több tucatnyi kisebb-nagyobb zsebecskében igazi kincsecskék lapulhatnak.
Kettejük látványa akár szórakoztató is lehetne idegen szem számára. A boszorka mérhetetlen nyugalommal áll istene adta kosztümében a mélységi előtt, porcelán arcára mindössze a türelmetlenség apró árnyéka ül ki, mely leginkább a homlokán átfutó, egyre mélyülő ráncokban manifesztálódik. A derékig érő ébenfekete haj az első mozdulatnál előre hullik, így ad némi takarást tulajdonosának. A nő kézfejét előre nyújtva, kecses mozdulattal ír le pár kört, így jelezve a másiknak, a kutakodásával ideje sietnie.
Tekintete egyre csak a sérült kézre vándorol, megállapodik rajta.*
-Te máshogy működsz, mint a legtöbb. Talán gyorsabban folyik a véred. -*jegyzi meg csöndesen.*-Talán le kéne ülnöd, egészen elsápadtál. Márhogy… magadhoz képest.
4039. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-16 14:48:58
Üzenet elküldve: 2026-08-16 14:48:58
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*A hangnem változása, és a név -az újra és újra elhangzó név, amiről a lánynak tudnia sem lenne szabad..!- megüti a fülét. Szemöldökei között halvány árkok születnek erre válaszul, s ezek tovább mélyülnek, ahogy a lány konok-komoly arcára néz szeme sarkából. Kezd elege lenni kissé abból, hogy Thalyssa úgy beszél vele, mintha a fejében csupán két gombolyag vatta lenne, annak dacára, hogy egynéhány nappal ezelőtt jelezte neki, hogy erre nincs szükség. Nem is szólal meg inkább válaszul a kérdésre, attól tart hogy valami olyat -is- mondana aminek nem lenne most sem helye sem ideje kettejük között, csupán halkan morog valamit torokhangún. Tenyerével megdörgöli csupasz fejét, és inkább előre fordul, az eléjük-alájuk feszülő ösvényt nézi, az ösvény mellett jobbról-balról elterülő szántókat, susnyást és árkokat. Mert ez a dolga, nézni és látni, figyelni, óvni, és.. szolgálni, ugyebár. Semmi több. Semmi több.
Nem ért egyet Thalyssával azt illetőn, hogy akkor verjenek tábort amikor a nap már alászállóban van, de Thalyssa nem kérdezi ki a véleményét, neki magának meg nincs ingere arra, hogy megossza azt a lánnyal kéretlenül. Grimbauld hangját hallja a fejében, ahogy volt társa tanítgatni próbálja a vadonban való túlélés legalapabb szabályaira. Például arra, hogy sose várjon a legutolsó pillanatig a táborveréssel, mert kevés annál rosszabb dolog van, mint úgy kialakítani a megfelelő helyet, hogy az ember egyre és egyre kevesebbet lát. Többszörösen is igaznak tartja ezt a dolgot úgy, hogy már az erdőségben vannak, ahol a fák törzse egyre többet és többet fog fel és szűr meg az amúgy is vékonnyá váló fényből. Dacosan szorítja össze a száját, és a tőle telhető leggyorsabban dolgozik.
A megfelelő hely megtalálásához még épp elég a fény. Alaposan megnézi a talajt, hogy ne valami hangyabolyba dobja le holmijukat; majd a hullott levelektől és ágaktól megtisztít egy ötször-öt lépésnyi területet. Nem hiányzik, hogy magukra gyújtsák az erdőt. A rendelkezésére álló eszközökkel -ami kimerül egy csuklóvastagságú, félig elhasadt ágból, szegény ember azzal él, amije van- ás egy kisebb gödröt, hogy abba tudjon majd tüzet rakni a lány, majd csigavonalban haladva körbejárja táborhelyüket, hogy gyújtósnak jó szárazabb, vékony ágakat találjon, s vastagabbakat is, mikorra már éhes lesz a tűz. Jó ölnyit összegyűjt ezekből, s minden finomkodás nélkül veti azt a földre a gödör mellé. Előhalássza az egyik elrakott kovakövet, majd hosszútőrével együtt nyomja azt a lány kezébe, hogy az a szikravetéssel foglalkozhasson, míg maga körbenéz kicsit távolabb is.
Természetesen semmit sem talál.
Miért is találna?
A sötét egyre sűrűbb lesz a fák alatt, csápokat nyújtogat a bokrok alatt, és ha valaha volt is vad a környéken, hát az már árkon-bokron túl van a táborhely felől érződő csípős füstszag hatására. Na és ha rá is akadna egy nyúlra vagy őzfélére, mihez kezdene vele? Ráijeszt? Íj nélkül nem sokra menne ilyen esetben. Bár talán íjjal sem. Sosem tudott jól lőni.
Üres kézzel tér vissza jó fertályóra múlva a kis tisztásukra, amelynek határait a lobogó tűz fénye jelöli ki. Nem tetszik neki ez így. Megint hallja a fejében Grimbauld hangját, ahogy az épp arról beszél neki, hogy ilyen nyílt tüzet csak akkor rakjon az utazó, ha barátságos területen van, vagy a halálát keresi. Kissé elhúzza a száját, de még mindig nincs sok kedve beszélni Thalyssával, így szótlanul ül csak le, szemben a lánnyal, a tűz átellenes oldalán. Ránéz az intéssel kínált ételre, és bár gyomra kegyetlenül kordul egyet, nem nyúl semmiért, ami arra a kendőre van pakolva. Lerugná csizmáit hogy kényelmesebben üljön, de magán hagyja azokat, úgy hajtja lábait szokása szerint perecbe. Fegyverövét leoldja és úgy teszi maga mellé, hogy bármikor elérhesse kardját. Szeme sarkából néz a mellételepedő lányra.*
- Tudom, hogy nem mérgezett. *-hangja kissé reszelős az órákig tartó szótlanságtól-* Minek mérgeznél meg? Szükséged van rám.
*Vállat von.
Csak kinyúl, magához vesz egy marék bogyót, és lassan, apránként szopogatja el azokat, hogy savanykás levük felfrissítse száját és torkát. Mikor az elfogy, csak akkor nyúl az egyik tojásért. Természetesen apró dirib-darab szilánkokban jön le róla a héja, hogy legszívesebben belevágná a tűzbe az egészet, mire nagynehezen megpucolgatja vaskos ujjaival. Míg a tojással vacakol, szeme sarkából a lányt figyeli, ahogy az lekucorodik mellé, és elővesz.. elővesz egy babát? Keze lejjebb ereszkedik a tojással való küzdelem közben a meglepetéstől. Sosem gondolta volna, hogy Thalyssa még babát fogdos magához esténként. Milyen idősnek is tippelte a lányt a legelső napon, amikor megismerte őt? Lehet, hogy még annál is fiatalabb? Szájába veszi a megpucolt tojást, s bár majd megfúl tőle, elrágja azt. Foga alatt apró tojáshéj-darabkák csikorognak közben.
Érzi a combjának nyomódó fejet, nem húzódik el az érintés elől.*
- Nem olyan könnyű.. elpusztítani engem. *-elhúzza a száját kissé, a köréjük gyűlő félhomályban az arcán húzódó gyógyulófélben lévő heg most egészen sötétnek látszik, s szinte megvonaglik a fintortól. Ujjai közé csippent egy darab szárított húst, majd szájába veszi azt, és nyálával áztatni-szívogatni kezdi azt, hogy megpuhuljon.
Csönd van. Most egyiküknek sincs kedve beszélni.
Oldalra biccenti a fejét, úgy hallgatja de nem nézi ahogy Thalyssa motoszkál valamivel. A felé kúszó, túlzottan is ismerős aromájú füstre néz csak oda. A pipa! Tehát mégsem dobott ki mindent a lány..! Megnyalja alsó ajkát, a mozdulat ösztönös, nem a szárított húsról odatapadt sónak szól. Orrcimpái megremegnek ahogy a füstbe szippant, és gyomortájékon szinte húzást érez, amikor Thalyssa elé tartja a pipát. Annyira jól esne most beleszívni..! Szinte érzi, ahogy mellkasa összeszorul a vágytól. Mégis elfordítja, és kissé megrázza a fejét. Csak ezután jön rá, hogy ezt Thalyssa aligha látta, így felemeli kezét, és csupán ujjheggyel érintve a lány csuklóját tolja el maga elől a pipát kínáló kezet.
Úgy kap a friss levegő után egy pillanatra, mintha többmérföldes futással végzett volna.
Inkább újra fogai közé szorítja a szárított húst, s megpróbálja elrágni azt. Még mindig nem sikerül, de legalább leköti magát vele.
Hallja ahogy Thalyssa lélegzete lassabbá és nyugodtabbá válik miután kimotyorássza magát, de nem tudja, hogy a lány alszik-e. Keze ösztönös-önkéntelen mozdulattal találja meg a lány fejét, hogy végigsimítson rajta; a mozdulat semmit sem kér és semmit sem közöl. Egyszerűen csak egyszerű; annyit jelent, hogy ott van Thalyssa mellett, nem többet.
Hagyja, hogy a lány elszenderedjen, maga még egész ébernek érzi magát, és erre szüksége is van - a kis tábortűz távoltartja a kisvadak nagy részét, ám a nagyvadak kis részét szinte biztosan idevonzza majd. Rosszabb esetben mást is, és szeretne készen állni egy ilyen nem kívánt helyzetre.
Belehallgat éjszakai erdő csöndjébe, beleszippant a még mindig körülöttük ólálkodó kék füst maradékába, és újra megsimítja a lány fejét-vállát.
Aludjon csak..! Ő majd őrzi az álmát.*
//Különös fiú//
*A hangnem változása, és a név -az újra és újra elhangzó név, amiről a lánynak tudnia sem lenne szabad..!- megüti a fülét. Szemöldökei között halvány árkok születnek erre válaszul, s ezek tovább mélyülnek, ahogy a lány konok-komoly arcára néz szeme sarkából. Kezd elege lenni kissé abból, hogy Thalyssa úgy beszél vele, mintha a fejében csupán két gombolyag vatta lenne, annak dacára, hogy egynéhány nappal ezelőtt jelezte neki, hogy erre nincs szükség. Nem is szólal meg inkább válaszul a kérdésre, attól tart hogy valami olyat -is- mondana aminek nem lenne most sem helye sem ideje kettejük között, csupán halkan morog valamit torokhangún. Tenyerével megdörgöli csupasz fejét, és inkább előre fordul, az eléjük-alájuk feszülő ösvényt nézi, az ösvény mellett jobbról-balról elterülő szántókat, susnyást és árkokat. Mert ez a dolga, nézni és látni, figyelni, óvni, és.. szolgálni, ugyebár. Semmi több. Semmi több.
Nem ért egyet Thalyssával azt illetőn, hogy akkor verjenek tábort amikor a nap már alászállóban van, de Thalyssa nem kérdezi ki a véleményét, neki magának meg nincs ingere arra, hogy megossza azt a lánnyal kéretlenül. Grimbauld hangját hallja a fejében, ahogy volt társa tanítgatni próbálja a vadonban való túlélés legalapabb szabályaira. Például arra, hogy sose várjon a legutolsó pillanatig a táborveréssel, mert kevés annál rosszabb dolog van, mint úgy kialakítani a megfelelő helyet, hogy az ember egyre és egyre kevesebbet lát. Többszörösen is igaznak tartja ezt a dolgot úgy, hogy már az erdőségben vannak, ahol a fák törzse egyre többet és többet fog fel és szűr meg az amúgy is vékonnyá váló fényből. Dacosan szorítja össze a száját, és a tőle telhető leggyorsabban dolgozik.
A megfelelő hely megtalálásához még épp elég a fény. Alaposan megnézi a talajt, hogy ne valami hangyabolyba dobja le holmijukat; majd a hullott levelektől és ágaktól megtisztít egy ötször-öt lépésnyi területet. Nem hiányzik, hogy magukra gyújtsák az erdőt. A rendelkezésére álló eszközökkel -ami kimerül egy csuklóvastagságú, félig elhasadt ágból, szegény ember azzal él, amije van- ás egy kisebb gödröt, hogy abba tudjon majd tüzet rakni a lány, majd csigavonalban haladva körbejárja táborhelyüket, hogy gyújtósnak jó szárazabb, vékony ágakat találjon, s vastagabbakat is, mikorra már éhes lesz a tűz. Jó ölnyit összegyűjt ezekből, s minden finomkodás nélkül veti azt a földre a gödör mellé. Előhalássza az egyik elrakott kovakövet, majd hosszútőrével együtt nyomja azt a lány kezébe, hogy az a szikravetéssel foglalkozhasson, míg maga körbenéz kicsit távolabb is.
Természetesen semmit sem talál.
Miért is találna?
A sötét egyre sűrűbb lesz a fák alatt, csápokat nyújtogat a bokrok alatt, és ha valaha volt is vad a környéken, hát az már árkon-bokron túl van a táborhely felől érződő csípős füstszag hatására. Na és ha rá is akadna egy nyúlra vagy őzfélére, mihez kezdene vele? Ráijeszt? Íj nélkül nem sokra menne ilyen esetben. Bár talán íjjal sem. Sosem tudott jól lőni.
Üres kézzel tér vissza jó fertályóra múlva a kis tisztásukra, amelynek határait a lobogó tűz fénye jelöli ki. Nem tetszik neki ez így. Megint hallja a fejében Grimbauld hangját, ahogy az épp arról beszél neki, hogy ilyen nyílt tüzet csak akkor rakjon az utazó, ha barátságos területen van, vagy a halálát keresi. Kissé elhúzza a száját, de még mindig nincs sok kedve beszélni Thalyssával, így szótlanul ül csak le, szemben a lánnyal, a tűz átellenes oldalán. Ránéz az intéssel kínált ételre, és bár gyomra kegyetlenül kordul egyet, nem nyúl semmiért, ami arra a kendőre van pakolva. Lerugná csizmáit hogy kényelmesebben üljön, de magán hagyja azokat, úgy hajtja lábait szokása szerint perecbe. Fegyverövét leoldja és úgy teszi maga mellé, hogy bármikor elérhesse kardját. Szeme sarkából néz a mellételepedő lányra.*
- Tudom, hogy nem mérgezett. *-hangja kissé reszelős az órákig tartó szótlanságtól-* Minek mérgeznél meg? Szükséged van rám.
*Vállat von.
Csak kinyúl, magához vesz egy marék bogyót, és lassan, apránként szopogatja el azokat, hogy savanykás levük felfrissítse száját és torkát. Mikor az elfogy, csak akkor nyúl az egyik tojásért. Természetesen apró dirib-darab szilánkokban jön le róla a héja, hogy legszívesebben belevágná a tűzbe az egészet, mire nagynehezen megpucolgatja vaskos ujjaival. Míg a tojással vacakol, szeme sarkából a lányt figyeli, ahogy az lekucorodik mellé, és elővesz.. elővesz egy babát? Keze lejjebb ereszkedik a tojással való küzdelem közben a meglepetéstől. Sosem gondolta volna, hogy Thalyssa még babát fogdos magához esténként. Milyen idősnek is tippelte a lányt a legelső napon, amikor megismerte őt? Lehet, hogy még annál is fiatalabb? Szájába veszi a megpucolt tojást, s bár majd megfúl tőle, elrágja azt. Foga alatt apró tojáshéj-darabkák csikorognak közben.
Érzi a combjának nyomódó fejet, nem húzódik el az érintés elől.*
- Nem olyan könnyű.. elpusztítani engem. *-elhúzza a száját kissé, a köréjük gyűlő félhomályban az arcán húzódó gyógyulófélben lévő heg most egészen sötétnek látszik, s szinte megvonaglik a fintortól. Ujjai közé csippent egy darab szárított húst, majd szájába veszi azt, és nyálával áztatni-szívogatni kezdi azt, hogy megpuhuljon.
Csönd van. Most egyiküknek sincs kedve beszélni.
Oldalra biccenti a fejét, úgy hallgatja de nem nézi ahogy Thalyssa motoszkál valamivel. A felé kúszó, túlzottan is ismerős aromájú füstre néz csak oda. A pipa! Tehát mégsem dobott ki mindent a lány..! Megnyalja alsó ajkát, a mozdulat ösztönös, nem a szárított húsról odatapadt sónak szól. Orrcimpái megremegnek ahogy a füstbe szippant, és gyomortájékon szinte húzást érez, amikor Thalyssa elé tartja a pipát. Annyira jól esne most beleszívni..! Szinte érzi, ahogy mellkasa összeszorul a vágytól. Mégis elfordítja, és kissé megrázza a fejét. Csak ezután jön rá, hogy ezt Thalyssa aligha látta, így felemeli kezét, és csupán ujjheggyel érintve a lány csuklóját tolja el maga elől a pipát kínáló kezet.
Úgy kap a friss levegő után egy pillanatra, mintha többmérföldes futással végzett volna.
Inkább újra fogai közé szorítja a szárított húst, s megpróbálja elrágni azt. Még mindig nem sikerül, de legalább leköti magát vele.
Hallja ahogy Thalyssa lélegzete lassabbá és nyugodtabbá válik miután kimotyorássza magát, de nem tudja, hogy a lány alszik-e. Keze ösztönös-önkéntelen mozdulattal találja meg a lány fejét, hogy végigsimítson rajta; a mozdulat semmit sem kér és semmit sem közöl. Egyszerűen csak egyszerű; annyit jelent, hogy ott van Thalyssa mellett, nem többet.
Hagyja, hogy a lány elszenderedjen, maga még egész ébernek érzi magát, és erre szüksége is van - a kis tábortűz távoltartja a kisvadak nagy részét, ám a nagyvadak kis részét szinte biztosan idevonzza majd. Rosszabb esetben mást is, és szeretne készen állni egy ilyen nem kívánt helyzetre.
Belehallgat éjszakai erdő csöndjébe, beleszippant a még mindig körülöttük ólálkodó kék füst maradékába, és újra megsimítja a lány fejét-vállát.
Aludjon csak..! Ő majd őrzi az álmát.*
4038. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-16 00:54:27
Üzenet elküldve: 2026-08-16 00:54:27
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 160
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 160
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
-Mi van veled, megcsípett valami? Mit botladozol?! Rosszul vagy? Szédülsz?! -*förmed a bukdácsoló katonára, gyanakodva méregeti annak lábait, majd arcát, változást, bénulást keresve.*
*A lilás képet látva a vörös szemöldök magasra, szinte egyetlen csíkba szalad össze, homlokát ráncolva ingatja a fejét.*
-Jobb, ha tudod fiú, nem halhatsz meg, mert szükségem van rád. Ha úgy teszel, akkor sem lesz nyugtod. Nem hagyom neked. Halálodban is engem fogsz szolgálni. Megígérted, hogy megvédesz, meg fogsz hát védeni. Érted-e, amit mondok neked, Naar?
*Az arckifejezése hirtelen válik komollyá, a mosoly, a nevetés és a kedélyesség egyetlen szempillantás alatt elillan, helyét átveszi a szigorú, már-már fenyegető tekintet, mellyel a zsoldost méregeti.
Valahogy megváltozik a hangulat, a dinamika is. Ezekután csöndesen haladnak át a szántókon, hogy aztán elnyelje alakjukat az erdő egyre sűrűsödő rengetege.
Az éjszaka is ott talál rájuk. A lemenő nap első sugarainál Thalyssa a barlangoktól nem messze ver tábort. Vagyis… inkább veret. A tüzet maga rakja, bár a venyigét nem ő gyűjti, arra Nardemet küldi el. Aztán ismét elküldi. Kerítsen valamit, ha enni akar, de ne csatangoljon messzire.
Kifogás csupán, időt kíván nyerni magának, hogy előkészüljön. Mire Nardem visszaér, szélesre hajtott kendő várja, szárított hússal, keményre sütött kenyérrel, tucatnyi marok bogyóval és a korábban, általa talált tojásokkal, melyet előre főzött a lány. Thalyssa a bundáján ül, hátát az egyik fatörzsnek vetve figyeli a tüzet és a visszaérkező zsoldost. Arcát narancsosra festik a lángok, térdeit magasra húzza, úgy kuporog. Szájzugában a szépen faragott pipa fityeg, ám egyelőre nem füstölög. Csontos baljával nagyvonalúan int a szépen terített kendő irányába, majd állával is afelé bök. Még mindig szűkszavű. Magához képest biztosan.
Megvárja, hogy leüljön mellé a másik, ha amaz távolabb foglal tőle helyet, hát nem rest, közelebb húzódik. Most maga is perecbe hajtja a lábát, mint ahogy a férfitől látta megannyiszor, térdét az övének nyomja. Továbbra is a tüzet nézi, ajkai között a pipa faragott csutoráját ízlelgeti.*
-Nem mérgeztem meg, nyugodtan megeheted. Neked hoztam, azóta tudom, hogy örömöd leled az ételben, mióta felköltöttel csak azért, mert éhes voltál. Tudtam, hogy hosszú lesz az út, nehéz lesz mindkettőnknek.
*Ha megkínálják, megingatja a fejét. Ismét csak legyint, a pipáját félrerakja. A bunda kiterítve elég hosszú és széles is ahhoz, hogy a lánytest kényelmesen elférjen rajta, ha összehúzza magát. Rejtett zsebeiből maroknál kicsivel nagyobb, viseltes baba kerül elő. Anyagában megsárgult, foszlott, groteszk arcú rongyjáték. Az alálógó, megfakult hamuszürke rongytenger, mely a hajat hivatott reprezentálni olcsó gyolcsból hasított, ezüstszín ruhája gondosan hozzáöltve a testéhez. Thalyssa kuporodva húzza kicsire magát, szinte hóna alá veszi a rongybabát, kézfejével markolva öleli amazt, egészen közel húzva a szívére, bőréhez szorítva. Feje búbját a katona combjának nyomja, úgy nézi a tüzet.*
-Nem fogok tőled bocsánatot kérni azért, amit mondtam, mert nem hazudtam neked. Másom sincs, csak te. Ha te elpusztulsz, egyedül maradok…megint. Nem akarok egyedül maradni.
*Pontosabban kettesben az ő istenével és annak minden álmával.
Némán hallgatja a tűz pattogását, az erdő neszeit és Nardemet, ahogy lassan ropog a foga alatt a kétszersült, vagy serceg a foggal eltépett szárított hús. Mérhetetlenül fáradtnak érzi magát, a teste húzza, ám az elméje túlságosan is élénk. Úgy érzi, valami leírhatatlan, ismeretlen egyre csak vonzza, húzza zsigereiben. Érzi magában a várakozást, a feszültséget.
A pipára gondol ismét. Nem tudja megállni. Mellkasához fekteti a babát, így szabad kezeivel rövid matatás után megtölti a tulipánformát, hogy hamarosan már a vékony vonalú halványkék füstöcske peckesen kígyózhasson az éjszakai égbolt irányába. Thalyssa mélyet szív a Holdködből, elégedett, reszketeg sóhajjal fújja ki. Elméjét átadja a kényelmes, üres zsibbadásnak.
Gondolkodás nélkül nyújtja fel Nardem ajkai irányába a pipát, megosztva vele is a megkönnyebbülést, ám szót nem pocsékol rá.
Jó pár pöfékeléssel később dünnyög csak valamit arról, miszerint holnap már a kikötőben lesznek, majd holnaptól pipázni sem fog-vagy fognak. Az új nappal új Nap is virrad. Majd ráérnek akkor mindent elölről kezdeni, de ahhoz fontos a pihentető alvás.
Másra sem lenne szükségük, csak egy jó alvásra.*
//Különös fiú//
-Mi van veled, megcsípett valami? Mit botladozol?! Rosszul vagy? Szédülsz?! -*förmed a bukdácsoló katonára, gyanakodva méregeti annak lábait, majd arcát, változást, bénulást keresve.*
*A lilás képet látva a vörös szemöldök magasra, szinte egyetlen csíkba szalad össze, homlokát ráncolva ingatja a fejét.*
-Jobb, ha tudod fiú, nem halhatsz meg, mert szükségem van rád. Ha úgy teszel, akkor sem lesz nyugtod. Nem hagyom neked. Halálodban is engem fogsz szolgálni. Megígérted, hogy megvédesz, meg fogsz hát védeni. Érted-e, amit mondok neked, Naar?
*Az arckifejezése hirtelen válik komollyá, a mosoly, a nevetés és a kedélyesség egyetlen szempillantás alatt elillan, helyét átveszi a szigorú, már-már fenyegető tekintet, mellyel a zsoldost méregeti.
Valahogy megváltozik a hangulat, a dinamika is. Ezekután csöndesen haladnak át a szántókon, hogy aztán elnyelje alakjukat az erdő egyre sűrűsödő rengetege.
Az éjszaka is ott talál rájuk. A lemenő nap első sugarainál Thalyssa a barlangoktól nem messze ver tábort. Vagyis… inkább veret. A tüzet maga rakja, bár a venyigét nem ő gyűjti, arra Nardemet küldi el. Aztán ismét elküldi. Kerítsen valamit, ha enni akar, de ne csatangoljon messzire.
Kifogás csupán, időt kíván nyerni magának, hogy előkészüljön. Mire Nardem visszaér, szélesre hajtott kendő várja, szárított hússal, keményre sütött kenyérrel, tucatnyi marok bogyóval és a korábban, általa talált tojásokkal, melyet előre főzött a lány. Thalyssa a bundáján ül, hátát az egyik fatörzsnek vetve figyeli a tüzet és a visszaérkező zsoldost. Arcát narancsosra festik a lángok, térdeit magasra húzza, úgy kuporog. Szájzugában a szépen faragott pipa fityeg, ám egyelőre nem füstölög. Csontos baljával nagyvonalúan int a szépen terített kendő irányába, majd állával is afelé bök. Még mindig szűkszavű. Magához képest biztosan.
Megvárja, hogy leüljön mellé a másik, ha amaz távolabb foglal tőle helyet, hát nem rest, közelebb húzódik. Most maga is perecbe hajtja a lábát, mint ahogy a férfitől látta megannyiszor, térdét az övének nyomja. Továbbra is a tüzet nézi, ajkai között a pipa faragott csutoráját ízlelgeti.*
-Nem mérgeztem meg, nyugodtan megeheted. Neked hoztam, azóta tudom, hogy örömöd leled az ételben, mióta felköltöttel csak azért, mert éhes voltál. Tudtam, hogy hosszú lesz az út, nehéz lesz mindkettőnknek.
*Ha megkínálják, megingatja a fejét. Ismét csak legyint, a pipáját félrerakja. A bunda kiterítve elég hosszú és széles is ahhoz, hogy a lánytest kényelmesen elférjen rajta, ha összehúzza magát. Rejtett zsebeiből maroknál kicsivel nagyobb, viseltes baba kerül elő. Anyagában megsárgult, foszlott, groteszk arcú rongyjáték. Az alálógó, megfakult hamuszürke rongytenger, mely a hajat hivatott reprezentálni olcsó gyolcsból hasított, ezüstszín ruhája gondosan hozzáöltve a testéhez. Thalyssa kuporodva húzza kicsire magát, szinte hóna alá veszi a rongybabát, kézfejével markolva öleli amazt, egészen közel húzva a szívére, bőréhez szorítva. Feje búbját a katona combjának nyomja, úgy nézi a tüzet.*
-Nem fogok tőled bocsánatot kérni azért, amit mondtam, mert nem hazudtam neked. Másom sincs, csak te. Ha te elpusztulsz, egyedül maradok…megint. Nem akarok egyedül maradni.
*Pontosabban kettesben az ő istenével és annak minden álmával.
Némán hallgatja a tűz pattogását, az erdő neszeit és Nardemet, ahogy lassan ropog a foga alatt a kétszersült, vagy serceg a foggal eltépett szárított hús. Mérhetetlenül fáradtnak érzi magát, a teste húzza, ám az elméje túlságosan is élénk. Úgy érzi, valami leírhatatlan, ismeretlen egyre csak vonzza, húzza zsigereiben. Érzi magában a várakozást, a feszültséget.
A pipára gondol ismét. Nem tudja megállni. Mellkasához fekteti a babát, így szabad kezeivel rövid matatás után megtölti a tulipánformát, hogy hamarosan már a vékony vonalú halványkék füstöcske peckesen kígyózhasson az éjszakai égbolt irányába. Thalyssa mélyet szív a Holdködből, elégedett, reszketeg sóhajjal fújja ki. Elméjét átadja a kényelmes, üres zsibbadásnak.
Gondolkodás nélkül nyújtja fel Nardem ajkai irányába a pipát, megosztva vele is a megkönnyebbülést, ám szót nem pocsékol rá.
Jó pár pöfékeléssel később dünnyög csak valamit arról, miszerint holnap már a kikötőben lesznek, majd holnaptól pipázni sem fog-vagy fognak. Az új nappal új Nap is virrad. Majd ráérnek akkor mindent elölről kezdeni, de ahhoz fontos a pihentető alvás.
Másra sem lenne szükségük, csak egy jó alvásra.*
4037. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-31 09:30:46
Üzenet elküldve: 2026-07-31 09:30:46
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 506
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 506
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Norennar egy tapodtat sem mozdul. A kard hegye rendületlenül követi a boszorka minden mozdulatát, ahogy az komótosan feltápászkodik, eligazítja köntösét és úgy tesz, mintha az iménti összecsapás csupán jelentéktelen közjáték lett volna. A mélységi szürke tekintete végig a nőn pihen. Nem csupán nézi. Figyeli. A kezét. A csípőjét. A köntös redőit. Minden apró mozdulatot, amely mögött újabb trükk lapulhat. A felszerelésére tett megjegyzés hallatán a szeme sem rebben. Arca rezzenéstelen marad, mintha meg sem hallotta volna a szavakat. Csak áll ott, a pengét változatlanul a nőre szegezve. Lassan azonban valami megváltozik benne. Az adrenalin, amely eddig szinte izzásig hevítette izmait, apránként engedni kezd. A vadállati feszültség helyét nem nyugalom veszi át, hanem valami sokkal kellemetlenebb. Az alkarján ejtett vágásból továbbra is egyenletesen csorog a vér. Már nem csupán látja. Érzi is. Minden egyes cseppet. A lüktető fájdalmat. A sajgást. A szédülés első, alig észrevehető hullámát.
Egyetlen verejtékcsepp gördül végig a halántékán. Nem törli le. A kardot tartó kéz nem remeg meg. Ahogyan az arca sem árul el semmit abból, hogy a teste lassan kezdi benyújtani a számlát az elmúlt percekért. Hallgatja a boszorka szavait s szája sarka lassan megrándul. Kifejezéstelen arcára egy undorral teli fintor költözik.*
- A szántókon aligha fogsz bármit a világra csalni. Nemsokára nem marad ott más, csak füst... hamu... és vér.
*Hangja csendes. Rekedt. Olyan természetességgel mondja ki, mintha nem jóslat lenne, csupán egy már eldöntött tény. Újra végigméri a nőt. Ezúttal sem a tekintetét keresve. Szürkéi hosszabban időznek a boszorkány köntösén. A redőkön. A ruházat bármely részén, ahol valami eltűnhet vagy megbújhat.
Éles fájdalom hasít végig sérült alkarján. Halkan felmordul. Nem a nőre. Inkább önmagára. Egy pillanatra erősebben szorít rá a kard markolatára, mielőtt ismét megszólalna.*
- Azt ajánlom, bármit is rejtegetsz a ruhád alatt, vagy épp abban... *Tekintete egyetlen pillanatra sem hagyja el Amselyët.* - Pakold ki magad elé. Főként, ha az az enyém.
*A kard hegye alig észrevehetően megemelkedik, egyenesen a nő mellkasára mutatva.*
- Különben az ikrek bába nélkül jönnek a világra.
*Norennar egy tapodtat sem mozdul. A kard hegye rendületlenül követi a boszorka minden mozdulatát, ahogy az komótosan feltápászkodik, eligazítja köntösét és úgy tesz, mintha az iménti összecsapás csupán jelentéktelen közjáték lett volna. A mélységi szürke tekintete végig a nőn pihen. Nem csupán nézi. Figyeli. A kezét. A csípőjét. A köntös redőit. Minden apró mozdulatot, amely mögött újabb trükk lapulhat. A felszerelésére tett megjegyzés hallatán a szeme sem rebben. Arca rezzenéstelen marad, mintha meg sem hallotta volna a szavakat. Csak áll ott, a pengét változatlanul a nőre szegezve. Lassan azonban valami megváltozik benne. Az adrenalin, amely eddig szinte izzásig hevítette izmait, apránként engedni kezd. A vadállati feszültség helyét nem nyugalom veszi át, hanem valami sokkal kellemetlenebb. Az alkarján ejtett vágásból továbbra is egyenletesen csorog a vér. Már nem csupán látja. Érzi is. Minden egyes cseppet. A lüktető fájdalmat. A sajgást. A szédülés első, alig észrevehető hullámát.
Egyetlen verejtékcsepp gördül végig a halántékán. Nem törli le. A kardot tartó kéz nem remeg meg. Ahogyan az arca sem árul el semmit abból, hogy a teste lassan kezdi benyújtani a számlát az elmúlt percekért. Hallgatja a boszorka szavait s szája sarka lassan megrándul. Kifejezéstelen arcára egy undorral teli fintor költözik.*
- A szántókon aligha fogsz bármit a világra csalni. Nemsokára nem marad ott más, csak füst... hamu... és vér.
*Hangja csendes. Rekedt. Olyan természetességgel mondja ki, mintha nem jóslat lenne, csupán egy már eldöntött tény. Újra végigméri a nőt. Ezúttal sem a tekintetét keresve. Szürkéi hosszabban időznek a boszorkány köntösén. A redőkön. A ruházat bármely részén, ahol valami eltűnhet vagy megbújhat.
Éles fájdalom hasít végig sérült alkarján. Halkan felmordul. Nem a nőre. Inkább önmagára. Egy pillanatra erősebben szorít rá a kard markolatára, mielőtt ismét megszólalna.*
- Azt ajánlom, bármit is rejtegetsz a ruhád alatt, vagy épp abban... *Tekintete egyetlen pillanatra sem hagyja el Amselyët.* - Pakold ki magad elé. Főként, ha az az enyém.
*A kard hegye alig észrevehetően megemelkedik, egyenesen a nő mellkasára mutatva.*
- Különben az ikrek bába nélkül jönnek a világra.
4036. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-26 17:40:30
Üzenet elküldve: 2026-07-26 17:40:30
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1094
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1094
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A kérdésére adott választ egy biccentéssel elfogadja. Ha magyarázatot nem is kap, érdekesnek találja a kulturális "jelenséget".
A következőkben aztán a férfi megint elég zavarosan beszél, és Krestvirben kezd előjönni az a gyanú, hogy talán a közös nyelvvel küzd a másik, azért tűnik összeszedetlennek.*
- Ezeket a családi kapcsolatokat más szavakkal jelzik, ha akarod, megtanítom neked. - *Ajánlja előzékenyen.*
- Egyébként mi a fajod? Embernek néztelek... - *Kérdez vissza, mert a hosszú élet említésére elbizonytalanodott, hogy jól ítélte-e meg a másik hovatartozását. Esetleg fél-elf volna?*
- Hm... Bár viszonyítás kérdése, gondolom. - *Gondolkodik aztán hangosan, megfeledkezve róla, hogy a másik aligha tudja követni a gondolatmenetét, ha belső beszéde egy része viszont bent is maradt.
De arra gondol, hogy az emberek élete az elfekéhez mérten talán rövidnek tűnhet, ám lehet, hogy a férfi más fajokhoz viszonyította az ő várható élethosszukat. Talán ahonnan ő jön, ott a kurtább életű fajok vannak túlsúlyban...*
- Ez is egy lehetőség. - *Hajt fejet egyetértőn Merle felvetésére, hogy akár csak az alélt testét is idehozhatták. Részéről akár még a közelében is lehetett, aki ezt tette, ő ugyan nem tudná megmondani, mert első ösztöne a futás volt, a lakott vidék keresése. Nem nézett körül, nem igyekezett nyomokat keresni, vagy megjegyezni a helyet, ahol magához tért. Így elég nehéz visszakövetni a történteket. És egyéb módját sem tudja annak, hogy bármit is kiderítsen a múltjáról.
A férfi aztán ismét elég bizonytalannak tűnik, ám Krestvirt ez most megnyugtatja, mert ezt a választ legalább el tudja hinni őszintének.
Érteni ugyan nem egészen érti, miért tekintene rokonának valakit pusztán a hasonlóság miatt, vagy hogy mit is takar ez pontosan a férfi esetén. Bár az ölelésből szerető odafigyelésre és közvetlenségre tud következtetni. Abban viszont nem biztos, hogy ezt ő szeretné-e. De tekintve, hogy Merle azóta nem lépte át a határait, nem tiltakozik a testvéri hozzáállás ellen.*
- Úgy akár a lányod is lehetnék, nem? - *Veti föl, és rókaképén mintha valami valódibb csintalanság sejlene föl, bár nem egyszerű észrevenni.*
- Semmi. Csak látni szeretném. Vándorok vagyunk. - *Feleli egyszerűen.*
- Te a kikötőből jössz?
*A kérdésére adott választ egy biccentéssel elfogadja. Ha magyarázatot nem is kap, érdekesnek találja a kulturális "jelenséget".
A következőkben aztán a férfi megint elég zavarosan beszél, és Krestvirben kezd előjönni az a gyanú, hogy talán a közös nyelvvel küzd a másik, azért tűnik összeszedetlennek.*
- Ezeket a családi kapcsolatokat más szavakkal jelzik, ha akarod, megtanítom neked. - *Ajánlja előzékenyen.*
- Egyébként mi a fajod? Embernek néztelek... - *Kérdez vissza, mert a hosszú élet említésére elbizonytalanodott, hogy jól ítélte-e meg a másik hovatartozását. Esetleg fél-elf volna?*
- Hm... Bár viszonyítás kérdése, gondolom. - *Gondolkodik aztán hangosan, megfeledkezve róla, hogy a másik aligha tudja követni a gondolatmenetét, ha belső beszéde egy része viszont bent is maradt.
De arra gondol, hogy az emberek élete az elfekéhez mérten talán rövidnek tűnhet, ám lehet, hogy a férfi más fajokhoz viszonyította az ő várható élethosszukat. Talán ahonnan ő jön, ott a kurtább életű fajok vannak túlsúlyban...*
- Ez is egy lehetőség. - *Hajt fejet egyetértőn Merle felvetésére, hogy akár csak az alélt testét is idehozhatták. Részéről akár még a közelében is lehetett, aki ezt tette, ő ugyan nem tudná megmondani, mert első ösztöne a futás volt, a lakott vidék keresése. Nem nézett körül, nem igyekezett nyomokat keresni, vagy megjegyezni a helyet, ahol magához tért. Így elég nehéz visszakövetni a történteket. És egyéb módját sem tudja annak, hogy bármit is kiderítsen a múltjáról.
A férfi aztán ismét elég bizonytalannak tűnik, ám Krestvirt ez most megnyugtatja, mert ezt a választ legalább el tudja hinni őszintének.
Érteni ugyan nem egészen érti, miért tekintene rokonának valakit pusztán a hasonlóság miatt, vagy hogy mit is takar ez pontosan a férfi esetén. Bár az ölelésből szerető odafigyelésre és közvetlenségre tud következtetni. Abban viszont nem biztos, hogy ezt ő szeretné-e. De tekintve, hogy Merle azóta nem lépte át a határait, nem tiltakozik a testvéri hozzáállás ellen.*
- Úgy akár a lányod is lehetnék, nem? - *Veti föl, és rókaképén mintha valami valódibb csintalanság sejlene föl, bár nem egyszerű észrevenni.*
- Semmi. Csak látni szeretném. Vándorok vagyunk. - *Feleli egyszerűen.*
- Te a kikötőből jössz?
4035. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-26 16:46:08
Üzenet elküldve: 2026-07-26 16:46:08
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Ujjai csak akkor engednek a tőr markolatán, mikor tüdeje a földdel találkozik. Az ütközésre még a lélegzete is benn akad, elfuló hangon nyekken, a földön marad.
Az mélységi sebesen kúszik le róla, hogy a sűrű aljnövényzetben megtalálhassa a kardját, majd hüvelyéből kivonva rászegezhesse.
A boszorka örökkévalóságnak tűnő pillanatig hever, az eget bámulja. Világosabb, mint volt. Hamarosan pirkad. Lomhán nyomja fel magát ülésbe, derekára visszacsúsztatja a díszes tőrt, tompán felköhög. Nem vazartatja magát, kényelmesen rendezi vissza a köntöst a mellrésznél, amazt ismét szorosan fogva, hogy aztán vörösödő nyakára dörzsöljön. Ajkai éles félmosolyra húzódnak, egyszerre bujkál benne elismerés és megvetés. A férfi vére még mindig elkent, halványló foltot hagyott a nő állán, szemein erősen megfolyt a fekete festék. Nehézkesen tápászkodik fel, mit sem törődve a rászegeződő acéllal, nyakát óvatosan jobbra, majd balra billenti. A csigolyák megadóan roppannak, a nő tompán nyög.*
-Fiúcskák és az ő kardocskáik.
*A kígyótekintet egészen fáradtan, már-már lemondóan méri végig a férfit, annak fegyverét.*
-Talán tényleg nem látok szart sem, de te észrevehetnéd, a felszerelésed többi része amott van. -*mutatóujjával könnyedén int a fák irányába.*-Nem tudtam hogyan kell levenni, megmérgeltem magam, úgyhogy miután sikerült, dühömben elhajítottam. Mondtam neked, hogy vetkőzz le, könnyebb lett volna mindkettőnknek.
*Ha fenyegetve is van az élete, a boszorka nem úgy tűnik, mint aki komolyan veszi. Hogy a halálra való vakság önnön vakmerősége, vallási fanatizmusa, vagy epekedő vágyából fakad, arra csak hosszabb, tábortűz melletti beszélgetések adhatnának választ. A jelen pillanat nem fog.*
-Élvezek veled lenni Temetetlen, bakfis koromban mulattam hasonlóan jól, de mint említettem, pirkadattal máshová szólít a dolgom. Úgyhogy, ha úgy döntenél, hogy indulhatunk. -*jelentőségteljes pillantással méri végig a másikat,fejét lentebb billenti, szemöldöke megrándul*- Az első nap sugarai a szántókra szólítanak, ikreket kell napvilágra csalni. A halál a válladon ül, a kiontott életek vállig festi feketére a kezeid. Itt az ideje, hogy valamit visszaadj onnan, ahonnan elveszel. A dolog végeztével játszhatsz még velem, ha a kedved úgy tartja, de a kötelesség az első.
*Egyelőre nem mozdul, Köntösének ujjaival kimérten töröl a szemei alá, így próbálva rendezettebbé húzni a megfolyt festéket, majd hajából kezdi kiszedegetni a bele ragadt növényeket.*
*Ujjai csak akkor engednek a tőr markolatán, mikor tüdeje a földdel találkozik. Az ütközésre még a lélegzete is benn akad, elfuló hangon nyekken, a földön marad.
Az mélységi sebesen kúszik le róla, hogy a sűrű aljnövényzetben megtalálhassa a kardját, majd hüvelyéből kivonva rászegezhesse.
A boszorka örökkévalóságnak tűnő pillanatig hever, az eget bámulja. Világosabb, mint volt. Hamarosan pirkad. Lomhán nyomja fel magát ülésbe, derekára visszacsúsztatja a díszes tőrt, tompán felköhög. Nem vazartatja magát, kényelmesen rendezi vissza a köntöst a mellrésznél, amazt ismét szorosan fogva, hogy aztán vörösödő nyakára dörzsöljön. Ajkai éles félmosolyra húzódnak, egyszerre bujkál benne elismerés és megvetés. A férfi vére még mindig elkent, halványló foltot hagyott a nő állán, szemein erősen megfolyt a fekete festék. Nehézkesen tápászkodik fel, mit sem törődve a rászegeződő acéllal, nyakát óvatosan jobbra, majd balra billenti. A csigolyák megadóan roppannak, a nő tompán nyög.*
-Fiúcskák és az ő kardocskáik.
*A kígyótekintet egészen fáradtan, már-már lemondóan méri végig a férfit, annak fegyverét.*
-Talán tényleg nem látok szart sem, de te észrevehetnéd, a felszerelésed többi része amott van. -*mutatóujjával könnyedén int a fák irányába.*-Nem tudtam hogyan kell levenni, megmérgeltem magam, úgyhogy miután sikerült, dühömben elhajítottam. Mondtam neked, hogy vetkőzz le, könnyebb lett volna mindkettőnknek.
*Ha fenyegetve is van az élete, a boszorka nem úgy tűnik, mint aki komolyan veszi. Hogy a halálra való vakság önnön vakmerősége, vallási fanatizmusa, vagy epekedő vágyából fakad, arra csak hosszabb, tábortűz melletti beszélgetések adhatnának választ. A jelen pillanat nem fog.*
-Élvezek veled lenni Temetetlen, bakfis koromban mulattam hasonlóan jól, de mint említettem, pirkadattal máshová szólít a dolgom. Úgyhogy, ha úgy döntenél, hogy indulhatunk. -*jelentőségteljes pillantással méri végig a másikat,fejét lentebb billenti, szemöldöke megrándul*- Az első nap sugarai a szántókra szólítanak, ikreket kell napvilágra csalni. A halál a válladon ül, a kiontott életek vállig festi feketére a kezeid. Itt az ideje, hogy valamit visszaadj onnan, ahonnan elveszel. A dolog végeztével játszhatsz még velem, ha a kedved úgy tartja, de a kötelesség az első.
*Egyelőre nem mozdul, Köntösének ujjaival kimérten töröl a szemei alá, így próbálva rendezettebbé húzni a megfolyt festéket, majd hajából kezdi kiszedegetni a bele ragadt növényeket.*
4034. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-22 16:13:44
Üzenet elküldve: 2026-07-22 16:13:44
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 506
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 506
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*A szürke ujjak az ösztönöknek engedelmeskedve továbbra is gyilkos módon szorítják a nő torkát, miközben a rideg szürke tekintet egyenesen a kígyószemekbe fúrja magát. A mélységi nem mérlegel, nem gondolkodik, csak engedelmeskedik saját rosszabbik énjének. Vadul fújtat, halkan morog, vicsorog. Akárcsak egy valódi sebzett vadállat. A felszólítás mit sem ér. Mintha teljesen elsuhanna a hosszúkás fülek mellett. Azonban ha a szavak nem is, a tettek működnek. Amikor a nő körmei a bőrébe vájnak, az újabb éles fájdalom hatására ujjaiba új erő költözik. A szorítás erősödik a mélységi pedig mást sem lát lelki szemei előtt, hogy a vékony nyak egy hangos roppanással lassan feladja, s a boszorkány végleg kileheli a lelkét. A gondolat szórakoztatja hősünket – legalábbis azt a részét biztosan, amelyik átvette a kontrolt teste felett – az azonban már kevésbé, hogy úgy fest a másik fél ezt nagyon is élvezi. Ahogy a mélységi vére mondhatni rúzsként kerül a nő ajkaira, a férfi ujjai először engednek a nő vékony nyaka körül, s a vegytiszta haragtól fűtött arcon először jelenik meg egyfajta halovány undorodó fintor. A gyilkos tekintet a kígyószemekről a vértől vörös ajkakra irányul s a vicsorgás is alább marad, hogy megformálják az első szót eszméletének visszaszerzése óta, azonban azt belé fojta a nevetés. Az az istentelen nevetés, melytől valószínűleg a hideg futkosna a hátán, ha az elméje épp nyugodt lenne. Azonban a nőnek nincs ekkora szerencséje. A gyilkos tekintet szelídül, de félelmet nem tükrözik. Sokkal inkább mintha elemezné a már-már démoni vonaglsást. Közben az ujjai ismét megfeszülnek, hogy amennyire csak tudja egy helyben tartsa a nőt.
Ahogy a hosszúkás körmöket ismét a bőrén érzi, ahogy azok játékos lassúsággal lépdelnek egyre feljebb, a szürke szempár követi az útjukat. Nem szab gátat. Hagyja, hogy az ujjak a tarkójához simuljanak, s az ezt követően elhangzottak után pedig a mélységi arcára egyfajta különös már-már elégedettnek ható mosoly költözik. A szorítás enged, keze finoman lejjebb csusszan a nő kulccsontjáig, ő pedig közelebb hajol, egészen a nő füléhez.*
- Szart se látsz.
*Sziszegi vissza hangjában erős undorral. Ezt egy hirtelen mozdulatsor követi, mely abból indul, hogy hősünk hátrébb sebesen hátrébb hajol, mjad szorít rá ismét a nőre úgy, hogy a körmei annak bőrébe vájjanak, s így húzza őt magával, épp csak annyira, hogy a lapockája is elemelkedjen a földtől, ha akarja, ha nem, hogy aztán a mélységi ismét teljes erejét bevetve vágja a földhöz a nőt úgy, hogy azt lehetőleg ezúttal ne találja a drága túl szórakoztatónak. Ezt követően pedig elengedi a másikat, feláll és hátrál valamennyit. Tekintetét gyorsan végigfuttatja a környezetén, a kardja után kutatva, s ha rálel, akkor nem rest azt kihúzni a hüvelyéből, hogy a remélhetőleg még mindig a földön fetrengő boszorkára szegezze azt.*
- Nem mész innen sehova, míg én úgy nem döntöttem.
*A szürke ujjak az ösztönöknek engedelmeskedve továbbra is gyilkos módon szorítják a nő torkát, miközben a rideg szürke tekintet egyenesen a kígyószemekbe fúrja magát. A mélységi nem mérlegel, nem gondolkodik, csak engedelmeskedik saját rosszabbik énjének. Vadul fújtat, halkan morog, vicsorog. Akárcsak egy valódi sebzett vadállat. A felszólítás mit sem ér. Mintha teljesen elsuhanna a hosszúkás fülek mellett. Azonban ha a szavak nem is, a tettek működnek. Amikor a nő körmei a bőrébe vájnak, az újabb éles fájdalom hatására ujjaiba új erő költözik. A szorítás erősödik a mélységi pedig mást sem lát lelki szemei előtt, hogy a vékony nyak egy hangos roppanással lassan feladja, s a boszorkány végleg kileheli a lelkét. A gondolat szórakoztatja hősünket – legalábbis azt a részét biztosan, amelyik átvette a kontrolt teste felett – az azonban már kevésbé, hogy úgy fest a másik fél ezt nagyon is élvezi. Ahogy a mélységi vére mondhatni rúzsként kerül a nő ajkaira, a férfi ujjai először engednek a nő vékony nyaka körül, s a vegytiszta haragtól fűtött arcon először jelenik meg egyfajta halovány undorodó fintor. A gyilkos tekintet a kígyószemekről a vértől vörös ajkakra irányul s a vicsorgás is alább marad, hogy megformálják az első szót eszméletének visszaszerzése óta, azonban azt belé fojta a nevetés. Az az istentelen nevetés, melytől valószínűleg a hideg futkosna a hátán, ha az elméje épp nyugodt lenne. Azonban a nőnek nincs ekkora szerencséje. A gyilkos tekintet szelídül, de félelmet nem tükrözik. Sokkal inkább mintha elemezné a már-már démoni vonaglsást. Közben az ujjai ismét megfeszülnek, hogy amennyire csak tudja egy helyben tartsa a nőt.
Ahogy a hosszúkás körmöket ismét a bőrén érzi, ahogy azok játékos lassúsággal lépdelnek egyre feljebb, a szürke szempár követi az útjukat. Nem szab gátat. Hagyja, hogy az ujjak a tarkójához simuljanak, s az ezt követően elhangzottak után pedig a mélységi arcára egyfajta különös már-már elégedettnek ható mosoly költözik. A szorítás enged, keze finoman lejjebb csusszan a nő kulccsontjáig, ő pedig közelebb hajol, egészen a nő füléhez.*
- Szart se látsz.
*Sziszegi vissza hangjában erős undorral. Ezt egy hirtelen mozdulatsor követi, mely abból indul, hogy hősünk hátrébb sebesen hátrébb hajol, mjad szorít rá ismét a nőre úgy, hogy a körmei annak bőrébe vájjanak, s így húzza őt magával, épp csak annyira, hogy a lapockája is elemelkedjen a földtől, ha akarja, ha nem, hogy aztán a mélységi ismét teljes erejét bevetve vágja a földhöz a nőt úgy, hogy azt lehetőleg ezúttal ne találja a drága túl szórakoztatónak. Ezt követően pedig elengedi a másikat, feláll és hátrál valamennyit. Tekintetét gyorsan végigfuttatja a környezetén, a kardja után kutatva, s ha rálel, akkor nem rest azt kihúzni a hüvelyéből, hogy a remélhetőleg még mindig a földön fetrengő boszorkára szegezze azt.*
- Nem mész innen sehova, míg én úgy nem döntöttem.
4033. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-18 17:33:23
Üzenet elküldve: 2026-07-18 17:33:23
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Az első fiola megtelik, parafával zárja le, majd a zsebébe rejti. Ugyan így történik a másodikkal is, ám Amsel mohó. Túlságosan is hagyja, hogy eluralkodjon rajta az „emberi” természet. Ez okozza a vesztét.
Nagyot dobban a szíve, mikor látja a szemhéjakat felpattanni, reflexszerűen húzódna hátrébb, ám a mélységi gyorsabb. Ahogy elkapja a férfi a kezét nem ellenkezik, a csavarásnak is enged, így a tőr könnyedén hullik ki a kezéből, tompán koppanva mellette.
Nem várt erővel és gyorsasággal sodorják a földre, a szürke kéz vasmarokkal mar a vékony torokra, egyenesen a talajnak szegezve. A feje, akárcsak korábban a tőr koppan a növényzeten. A szíve dobog, majd kiugrik a helyéről, bár az inkább szól a hirtelen mozdulatoknak és meglepettségnek, mint a félelemnek.
A kígyó szemek összébb szűkülnek, ahogy a megfeszülő arcot figyelik, a testet, ahogy felé magasodik, a mellkast, ahogy emelkedik és süllyed az indulattól. A boszorka reakciója nem várt. Szárazon, tompán, karcosan szólítja fel a másikat, mintha birtokolná, a tulajdona lenne.*
-Erősebben.
*A szavait nehezen préseli, de úgy tűnik, egészen engedelmesen fekszik ott, ahová lenyomták. Az ellenkezésnek, vagy ágállásnak semmi nyoma, a nőt úgy tűnik szórakoztatja a kialakult helyzet. Jobbjával a torkát szorító kéz csuklójára fog, körmeit a bőrbe mélyeszti. Fejét valamivel hátrébb szegi, mellkasa megfeszül, ahogy a vékony, szivárgó csík megindul az irányába. Az eddig markoló kezének hüvelykjével egészen szelíden simít végig a vér útján, hogy aztán elhúzva azt az ajkai közé emelhesse. Amaz vörösre festi a száját, a fekete fogakat, ám mindössze egyetlen pillanatra. A nő éles nyelvét végigfuttatja rajuk, így tisztítva le őket. A fogára húzott fekete máz alatt felsejlik a természetellenesen fehér alap, a hegyeskés fogak vidáman villannak, ahogy a nő nevetésbe tör ki.
A csontos vállak csak úgy rázkódnak a kacagásban, a szemei a szorítástól és a vidámságtól egészen könnyeznek. A nevetés egyre hangosabb, egyre kontrollvesztettebb, már-már hisztérikus. A térdeit felhúzza, ám semmi gyanús nincs benne, hiszen egész testében rázkódik ahogy kacag, amaz feszül a férfi keze alatt. Így talán az sem tűnhet fel a másiknak, hogy a korábban leejtett tőr most nincs az a dús növényzetben. Hogyan is lehetne, hiszen amaz már a boszorka talpa alatt lapul, míg markolata szabad kezének ujjai közé simul. Mivel másik keze egészen alatta lapul a nagy kacagásban, így az ármány takarásban van.
A látható keze visszavándorol a torkát markolóra, a nevetés is lassan hal el, de a kedélyesség közel sem. A főzetekkel kikeményített, hosszú, mandula körmök már-már játékosan lépdelnek fel a szürke alkaron, hogy végül a tarkójára igyekezzen simítani a tenyerét, abba akaszkodva.*
-A Temetetlen megelevenedett. Sőt, talán még sosem volt ennél elevenebb. Látom, hogy mit akarsz. Vedd el. -*búgva sziszeg, a kígyó szemek a másikéba fúródnak. Már-már csábítónak, kínálkozónak hatnak. Szemöldökét megemeli kissé, megbiccenti a fejét, mintha csak biztatná a mélységit. Az idő őt szolgálja, ahogy a tapasztalat is. Nem egyszer került hasonló helyzetbe, ám mindnek ugyan az volt a vége.
A csontmarkolat készségesen simul az ujjaihoz a nehéz anyag és csontos test megadó takarásában, csak arra várva, hogy a gazdája a megfelelő pillanatban ismét vérbe márthassa azt.*
-Vedd el, vagy eressz utamra. Közel jár a pirkadat, a dolgom hamarosan máshová szólít.
*Az első fiola megtelik, parafával zárja le, majd a zsebébe rejti. Ugyan így történik a másodikkal is, ám Amsel mohó. Túlságosan is hagyja, hogy eluralkodjon rajta az „emberi” természet. Ez okozza a vesztét.
Nagyot dobban a szíve, mikor látja a szemhéjakat felpattanni, reflexszerűen húzódna hátrébb, ám a mélységi gyorsabb. Ahogy elkapja a férfi a kezét nem ellenkezik, a csavarásnak is enged, így a tőr könnyedén hullik ki a kezéből, tompán koppanva mellette.
Nem várt erővel és gyorsasággal sodorják a földre, a szürke kéz vasmarokkal mar a vékony torokra, egyenesen a talajnak szegezve. A feje, akárcsak korábban a tőr koppan a növényzeten. A szíve dobog, majd kiugrik a helyéről, bár az inkább szól a hirtelen mozdulatoknak és meglepettségnek, mint a félelemnek.
A kígyó szemek összébb szűkülnek, ahogy a megfeszülő arcot figyelik, a testet, ahogy felé magasodik, a mellkast, ahogy emelkedik és süllyed az indulattól. A boszorka reakciója nem várt. Szárazon, tompán, karcosan szólítja fel a másikat, mintha birtokolná, a tulajdona lenne.*
-Erősebben.
*A szavait nehezen préseli, de úgy tűnik, egészen engedelmesen fekszik ott, ahová lenyomták. Az ellenkezésnek, vagy ágállásnak semmi nyoma, a nőt úgy tűnik szórakoztatja a kialakult helyzet. Jobbjával a torkát szorító kéz csuklójára fog, körmeit a bőrbe mélyeszti. Fejét valamivel hátrébb szegi, mellkasa megfeszül, ahogy a vékony, szivárgó csík megindul az irányába. Az eddig markoló kezének hüvelykjével egészen szelíden simít végig a vér útján, hogy aztán elhúzva azt az ajkai közé emelhesse. Amaz vörösre festi a száját, a fekete fogakat, ám mindössze egyetlen pillanatra. A nő éles nyelvét végigfuttatja rajuk, így tisztítva le őket. A fogára húzott fekete máz alatt felsejlik a természetellenesen fehér alap, a hegyeskés fogak vidáman villannak, ahogy a nő nevetésbe tör ki.
A csontos vállak csak úgy rázkódnak a kacagásban, a szemei a szorítástól és a vidámságtól egészen könnyeznek. A nevetés egyre hangosabb, egyre kontrollvesztettebb, már-már hisztérikus. A térdeit felhúzza, ám semmi gyanús nincs benne, hiszen egész testében rázkódik ahogy kacag, amaz feszül a férfi keze alatt. Így talán az sem tűnhet fel a másiknak, hogy a korábban leejtett tőr most nincs az a dús növényzetben. Hogyan is lehetne, hiszen amaz már a boszorka talpa alatt lapul, míg markolata szabad kezének ujjai közé simul. Mivel másik keze egészen alatta lapul a nagy kacagásban, így az ármány takarásban van.
A látható keze visszavándorol a torkát markolóra, a nevetés is lassan hal el, de a kedélyesség közel sem. A főzetekkel kikeményített, hosszú, mandula körmök már-már játékosan lépdelnek fel a szürke alkaron, hogy végül a tarkójára igyekezzen simítani a tenyerét, abba akaszkodva.*
-A Temetetlen megelevenedett. Sőt, talán még sosem volt ennél elevenebb. Látom, hogy mit akarsz. Vedd el. -*búgva sziszeg, a kígyó szemek a másikéba fúródnak. Már-már csábítónak, kínálkozónak hatnak. Szemöldökét megemeli kissé, megbiccenti a fejét, mintha csak biztatná a mélységit. Az idő őt szolgálja, ahogy a tapasztalat is. Nem egyszer került hasonló helyzetbe, ám mindnek ugyan az volt a vége.
A csontmarkolat készségesen simul az ujjaihoz a nehéz anyag és csontos test megadó takarásában, csak arra várva, hogy a gazdája a megfelelő pillanatban ismét vérbe márthassa azt.*
-Vedd el, vagy eressz utamra. Közel jár a pirkadat, a dolgom hamarosan máshová szólít.
2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4033-4052