//Aying Yari//
*Bátran állja a tekintetet, mely rászegeződik, egy pillanatig sem rendül meg, mintha ő lenne a legbátrabb a világban, noha még korántsem sikerült azzá kovácsolnia magát, de máris bátrabb, mint aminek nézik, vélik. Némán, csendesen tekint vissza a nőre, méri fel a vele szemben állót, nézi a mosolyt, amely kiül az arcára. A kérdésre bújik vissza nemrég felforgatott gondolatai közé, szűri át azt, mintha csak egy adathalmaz lenne, de végül csak a fejét rázza meg.*
- Eddig a pillanatig nem. * -pontosít a válaszán, a tegezésen pedig nem akad fenn, nem is veszi számon. Nem kérte soha senkitől, egyedül ő az, aki így nyit, majd úgy folytatja, ahogyan a másik fél megkívánja. Többet viszont nem remél, hogy kapni fog, illetve, hogy beszédbe elegyedhet vele, így kis meglepetésként éri az, hogy ha úgy akarja, mégis tudhat róla többet, mint a látványa. A megszólításra elmosolyodik, noha az ő mosolyában nincs gúny, csak jót mulat, ahogyan a másik nevezi. A pukedlit figyelve, ő maga is viszonozza, miközben fejet hajt a másik előtt, ahogyan azt tanulta, és ahogyan nem is kedveli a dolgot, most viszont, számára ez már egy móka csupán, ahogy a másik elkezdte. Olyan, mint a lavina.*
- Sok dologra mondták már, hogy nem nekem való, de mégis itt vagyok még, és nem futottam világgá ijedtemben.*- utal a számára egyik kedvelt történetre, ahol egy távolabbi, mesés helyről és annak veszélyeiről, fenevadairól olvasott, élvezettel. Az ugyan nem olyan valós, mint a kések, melyet lát, de továbbra sincs benne félelem, még a kijelentés ellenére sem, amelynek hallatán csak az emlegetett eszközök felé tekint, majd vissza a nőre.*
- Akkor lehet, hogy még érdekesebb. Egy kenyérszelő kés a cselédeknek való.* - igaz, ami igaz, egy kenyérszeletelőre nem figyelne így fel, hiszen már ismert számára, és cseppet sem olyan fegyver, amellyel ilyesmit lehetne művelni. De a nő már fordul is, mintha nemrég elhangzott szavai mit sem érnének, nem élve vele, nem tartana be, de egyhamar megtorpan, és felé fordul, melynek igencsak megörül. Meg sem hallgatja, mit mond a másik, máris felé lépdel, majd, a nyílt fenyegetésre vállat von, egy pillanatra felfedve a benne élő, egyszerű, kalandor lelket.*
- Csak ne látható helyen, hogy a legszebb ruhámban temethessenek. *-mosolyog szelíden a nő felé, hiszen nem lábatlankodni akar, csupán hallgatni, amit olyannyira szeret. Mások élete, amelyről csak képzeleghet.
Követi tehát a fogadóba, minden szívfájdalom nélkül, otthagyva a főteret. Betérve körbetekint, hogy hova került, de végig a nő mögött marad, lassan lépked, hogy ne ütközzön ismét belé. Egy pillanatra viszont, megragadja a vezetést, megállva, a nő karját finoman érintve vonja magára a figyelmet, és mutat egy számukra megfelelő, üres asztal felé. A kérdést csak később fogja fel, miközben elindul a hely felé, de megállva fordul a másik felé, fejet hajtva ismét, de most már csak a megszokott formalitás miatt.*
- Nem vagyok Hercegnőcske, a nevem Mylene. Az öné pedig...? *- érdeklődik a neve felől, majd a kérdést kicsit napolva lép az asztalhoz, foglal helyet, hogy biztos legyen a kettejük helye. Miután a nő is csatlakozott hozzá, csak akkor hozza fel ismét azt, hogy miért is szegődött a nyomába ilyen könnyedén. Nem is sejtik otthon, megint mibe keveredik, de jobb is, amiről nem tudnak, az nem fáj.*
- Csak egy kis levegőre vágytam, ennyi az egész. Szeretek erre sétálni, mert a könyvek között ücsörögve fele ennyire sem lenne izgalmas az egész.* - hallgatja el a tényt, hogy ezzel is inkább a szülők orra alá készül borsot törni, de nem is szükséges megemlíteni azt. Még nem.*
A hozzászólást Emphus Engora (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2013.08.07 13:08:02, a következő indokkal:
Múlt helyett jelen idő.