// Moy Befe //
*Külső szemlélő talán groteszknek találná a látványt: egyik oldalon a fiatal, szőke, karcsú leány, kecses íjjal, az asztal túlfelén pedig az idős, kopaszodó, nagydarab férfi, böhöm bárddal és szigonnyal. Lyn is megmosolyogja kettejük érdekesnek bizonyuló paradoxonját, s egyre kíváncsibb, vajon mi ösztönözhette Moyt arra, hogy megszólítsa.
A kézcsók és a koccintás meglepi, de nincs ellenére a férfi közvetlensége, valamiért mosolyt csal az arcára a szokottnál nagyobb hangerő is. Aprót kortyol a vajsöréből, míg hallgatja.*
- Ó, köszönöm *szúrja közbe halkan, a "különlegesen csinos nő" kellemesen cirógatja az egóját, habár mostanában - társaság híján - nem sokan bókoltak neki, leszámítva azt a pimasz utcakölyköt a minap, aki mindenáron pénzt akart kicsikarni belőle. Kapott pár csengő aranyat, de nem a nagyszájúságáért.*
- Nem fújtak szelek, a két lábamon jöttem. Vándorúton vagyok, évek óta koptatom Lanawin földjét új tájak felfedezése, új kalandok átélése, új ismeretek megszerzése céljából. Még kislányként jártam Artheniorban. Meglep, évtizedek alatt mily keveset változott *pillant körbe a fogadóban, mintha csak azt próbálná elképzelni, akik most itt bent ülnek, hogy nézhettek ki pár évtizeddel ezelőtt, mi mindent élhettek át, hol volt épp a helyük a világban. Lila szemei csak akkor vándorolnak vissza Moyra, amikor kezd gyanússá válni a vizslatása. A magyarázat akaratlan is megnevetteti.*
- Ha ilyen szépeket mondasz, a végén még elpirulok, vagy esetleg megárt... Nem szerencsés dolog egy amúgy is hiú nő hiúságát tovább táplálni *Mindig is nagy volt az önbizalma, ám ezzel gyermekkora óta tisztában van, s feltehetőleg azon kevesek közé tartozik, akik ismerik önmaguk minden rossz tulajdonságát, s így fogadják el lényüket, vagy igyekeznek változtatni rajta.
Mutatóujjának hegyével szórakozottan körözget a korsó száján. Moy kérdésére a mozdulat megakad, Lyn pedig az íjára sandít. Őszintén szólva túlzottan félti ahhoz, hogy egy idegen kezébe adja, de elutasítani sincs szíve a férfit azok után, hogy meglepően jó társaságával feldobta kicsit a napját.*
- Kényes egy darab, igazán csak hozzám hű. *Nyúl el az íjáért, s kiszabadítja zöld selyemponyvájából, hogy ne csak a kilógó felületeket, hanem az egészet megszemlélhesse a férfi. Feláll kissé a székéről, s két kézzel nyújtja át az asztal felett, majdhogynem rituálisan, ahogy elf felmenőitől látta.*
- Kérlek, bánj vele óvatosan! *pillant a fegyver felett Moyra kérését kellő komolysággal adva elő, és csak akkor engedi elvenni, ha a férfi meggyőzte erről.
Visszaül a székére.*
- Elég régi darab, majdnem velem egyidős, ám eddig mindig jól szolgált, amikor a szükség úgy hozta. A családom készítette a két kezével. A tegez *teszi kezét egy pillanatra a tartóra, s megemeli a földről szemmagasságba, hogy Moy is láthassa.* pedig az én művem.
*Fűz hozzá egy kis magyarázatot az íjához, hangjából kiérezhető, milyen büszke a felszerelésére.*
- Ha már itt tartunk, vethetek egy pillantást én is a bárdodra? Kíváncsi vagyok, meg bírnám-e egyáltalán mozdítani.