//Temetés//
//A templom átka//
//A nulladik beteg//
*Xotara érzi, hogy finoman szólva sem fogadják kirobbanó örömmel, sokkal inkább egyfajta gyanakvással, mondhatni bizalmatlansággal, amit megért, hiszen elhagyta a menetet, mert az isteneknek ismét sikerült megtörni, hiába fogadta meg, hogy soha többé nem fog kételkedni magában. Még a magának tett ígéretét sem volt képes megtartani. Teljesen nem érti mi történt vele ott a piactéren, de mintha lényéből veszett volna ki valami, talán több dolog is, és a jóslat, ami időről időre visszatért álmaiban, tudja beteljesült. Mióta eljött Pirtianesből, egész végig apjától, Itarotól, rettegett, hogy egyszer a nyomára bukkan és megtalálja, azonban, amitől tartania kellett volna, az mindvégig vele volt, magában hordozta, a sötételf vérét, ami mintha csak a megfelelő alkalomra várt volna, hogy kitörjön belőle, mintha ott és akkor, a város szívében, ennek meg kellett volna történnie. Bár most nem érez magában semmi negatív késztetést, de legszívesebben, most azonnal elhagyná Artheniort, úgy érzi minél előbb el kell mennie a városból, de mellette ott van ez a másik késztetés is, hogy a feladatot, amit Pyctával elkezdtek, azt be kell fejezni.*
~ Az a rohadt pénzérme megmondta, hogy ez lesz. De hogy a fenébe? ~
*Xotara szótalanul néhány lépéssel elhátrál a többiektől, hogy ne zavarjon senkit, és passzívan tovább figyel, csak akkor szól, amikor úgy véli, hogy kell. A népet is kizárja figyelméből, ami láthatóan nem oszlik. Egy szál magában tehetetlen is lenne velük szemben, de most amúgy is teljes mértékben a konfliktus kerülés a célja. Nem foglalkozik semmivel, ha úgy tetszik, a kimerültségtől elvakultan továbbra is csak az erdőszéli tisztáson, a menetben zajló történésekre összpontosítja minden figyelmét. Végigméri a fekete fekélyeket az emberen, de azon kívül, hogy nyilván annak a kórságnak tünetei lehetnek, ami felütötte a fejét Artheniorban is, nem tudna, semmi használhatót mondani, szóval csak hallgat. Persze taszítja a betegség, mint amikor azt hitte a szürke elfről, hogy leprás. Quantall nyomozást, orvost és templomot emleget. Pycta kezeiben is megvillan néhány zöld üvegcse, aki felfedezi a tetoválást a mellkasán, és kiderül, hogy a többieken is vannak hasonló madár minták. Xotara ráfog kabátja ujjaira, mert neki azok takarják el a kézfején lévő tetoválásokat, ez hasznos információ lehet, bár ő se érti, mi célt szolgálhatnak, hiszen Pycta mellkasán kialakuló mintára is azt hitte, hogy egy fekete jegy.*
- Nekem is van.
*Szól és emeli maga elé karját, ép kézfejét kifelé fordítva. Amikor a mágus fiú társállatát keresi, Xotara a levágott kutya maradványai felé pillant. Sajnálja a kutyát, nagyon is. Mindig is többre becsülte az állatokat a lanawinieknél. Átvillan az agyán, ha előbb érkezik, talán megtudta volna akadályozni, de a sors másképp rendelte. Megcsóválja a fejét.*
- Igazságtalan az élet, de reméljük, már egy jobb helyen van, és az a lesipuskás is feldobta a talpát.
*Szól vigasztalóan Quantallhoz, de ahogy belegondol, hogy a lovával, Kajtárral, végeztek volna így, egy pillanatra elönti a düh. Viszont, annak örül, hogy Pycta nem halt meg, emlékszik, hogyan öntötte el akkor is a tehetetlenség dühe, amikor azt hitte a szürke elf meghalt. Aztán jött az elméjében az törés és az álomjóslat képei. Bár nem tudja, hogy lehetséges, hogy a szürke barátja él, és a tetoválásokat sem tudja felfogni. Úgy gondolja, késő azon keseregni mi lett volna, ha. A múlton nem lehet változtatni. A csuhátlan csuhás ekkor a wegtoreni fegyverét keresi. Pillantást váltanak, a haragos- és a sötétzöld. Xotarának már majdnem ki is bukik a száján, hogy a mellkasára tette, de utána távozott a temetési menetből, szóval igazából fogalma sincs mi lett a míves pengével, ezért inkább nem is mond erről semmit. A hogylétével kapcsolatban is tömören felel, de egy gúnyos félmosolyt még most is képes kipréselni magából, pedig tudja, hogy mennyire ellene van az elf a halálon való gúnyolódásnak.*
- Voltam már jobban is, de én legalább nem haltam meg.
*Ekkor, a vérző, sötét göbös férfi mindenféléről kezd beszélni, amiknek egy részét érti, de vannak, amiket nem, de elengedi a dolgot és az ügy egyszerű lezárására koncentrál, ezért nem is fűz hozzá semmit. Az ember tömegből is többen megszólalnak, de láthatóan nincs támadó szándékuk. Xotara örül ennek, főleg, hogy magában sem érez továbbra se negatív késztetést, de szerinte, ez az összetűzéstől mentes állapot, csak átmeneti, ahogy mindig, és ettől jobb állapotot úgy sem képesek elérni. Egy újabb félreértés és úgy is kitör megint a balhé. Szóval, itt kéne befejezniük, és mindenkinek továbbállni.
Eszébe jut egy nagyon régi gyerekkori emlék, ami nyilván csak azért idéződik fel benne, mert a frissen visszakapott emlékei még kavarognak az elméjében. Volt egy gyerekkori játszótársa, akivel valamiféle barátok voltak, de mégis mindig vitában álltak egymással, és sose értettek egyet semmiben se, mindig mást és máshogy akartak csinálni, és máshova menni. A nézeteltéréseik aztán szépen elmélyültek, amiket sehogy sem tudtak tisztázni, eltávolodtak egymástól, végül meg is szakadt a barátságuk, amit Xotara sajnál, de így visszagondolva már nem érti, miért lógtak együtt, hiszen annyira adja magát, hogy ez sose volt működés képes kapcsolat, hiszen mindvégig csak a konfliktusok voltak közöttük.
A kézfején lévő madaras mintákon gondolkozik el, amikről valamiért hirtelen Seles jut az eszébe.*
- Pycta! Figyelj, t'om, hogy nem vág ide, vagyis nem egészen, de nem rég tettem egy ígéretet. Találkoztam Selessel és mondtam neki, hogy beszélek veled, a tharg küldetésről, hogy menjünk el a hadúrhoz lemondani az elvállat megbízást, és ha van gyógyszerük abból is hozhatnánk.
*Xotarát nem érdekli, hogy Natalayda, Quantall és az idegen emberek is hallnak erről a klán ügyről. Tovább beszél, mert nem tudhatja, hogy lesz-e lehetősége még erről beszélni Pyctával, hiszen egyszer már majdnem meghalt.*
- Persze, nem kell aggódni. Én nem mennék Thargiába. Hallottam a hírét, hogy a sötételfeket már a kapuban lenyilazzák, és ismerve magam valószínűleg tényleg csak bajt okoznék. Aztán, ha nem is lőnének le, de tuti, hogy szadizó vermükben végezném. Nem, csak egy darabig elkísérnélek, aztán majd feltalálom magam.
~ Úgy érzem alkotói magányra van szükségem. Aszkézisre. Az idő minden sebet begyógyít. ~
- Van néhány ötletem. Aztán, majd még talizunk, ha taliznunk kell. Mit szólsz?
*Xotara továbbra is úgy véli, jobb minél előbb zárni ezt az egész városi ügyet, ezért még így szól, de amit mond, már többi jelenlévőnek is szánja.*
- Menjetek csak a templomba. Nekem elegem van a mindenféle istenekből. Én majd méltó módon eltemetem a holtakat.
*Hozzátenné, hogy ért hozzá, de biztos benne, hogy arcátlan hencegésnek, vagy gúnyolódásnak vennék, netán mártíromságnak, pedig csak azért mondaná, hogy nyugodtan bízzák rá. Nem fog hullákat gyalázni és semmi ilyesmi. Csak ennyit jegyez még meg.*
- Utánatok megyek, ha végeztem.
*Bár, biztos nem fog rohanni. Pláne nem a templomba.*